Michael Jackson, Bruce Springsteen és Bono: a jó éneklés többről szól, mint a hangjegyekről

Megjelenés helye: blogs.telegraph.co.uk
Megjelenés dátuma: 2009. június 30.
Szerző: Neil McCormick
Forrás: http://blogs.telegraph.co.uk/culture/neilmccormick/100000966/michael-jackson-bruce-springsteen-bono-great-singing-is-about-more-than-the-notes/

Mitől lesz valaki nagy énekes? Akármi mást beszéljenek is Michael Jacksonról, abban úgy tűnik univerzális egyetértés van, hogy egyike volt a legnagyobb modern populáris hangoknak. A stílusa eredeti és nagyon egyedülálló volt, kezdve csaknem földöntúli falzettjétől, lágy, édes közép-hangjain át; gördülékeny, zökkenőmentes kontroljáig gyakran nagyon gyors hangjegyváltások sorozatán át; perkusszív ugyanakkor melodikus kitörései, huhogásai és közbeszúrásai (azoktól a kísérteties tí-hí-híktől a morgásokig és sikoltásokig). Szokatlan módon egy olyan valakitől, aki a fekete amerikai soul tradícióból táplálkozik, nem túl gyakran énekelt sima, egyszerű balladákat, de amikor megtette (a Bentől elkezdve a She’s Out Of My Life-ig) akkor az az egyszerűség és az igazság erőteljes hatásával szólt. Jackson táncos volt a szívében és vokális képességei játékosan fejeződtek ki a ritmuson belül és a ritmus körül. Szerette több hangsávra venni magát (de a hatás sosem volt eltúlzott), hogy aztán leváljon a saját vokáljáról és saját magának felelgessen. Gyakran gondolom, hogy az övé egyike azon hangoknak, amely kitűnne bármilyen kontextusból, amit nem sok pop énekesről lehet elmondani, érzelmileg pont a megfelelő helyeket ütve meg, de amely majdnem több, mint emberi, áthidal minden szakadékot, ami útban van – erre néha a nagy világzenei énekesek képesek (Nusrat Fateh Ali Kahn-tól Youssou N’Dour-ig és Geoffrey Gurrumul Yunupingu-ig) -, túllépve a nyelven a tiszta zenébe.

Nem vagyok biztos abban, hogy Bruce Springsteen ugyanezt a hatást képes lenne elérni, ha nem értenéd a szövegeit vagy a zenei kontextusát. Ha egy afrobeat zenekar énekese lenne valami harmadik világbeli rádióállomáson, akkor otromba üvöltőként aposztrofálnád, aki ugyan mindig tisztán énekel, de sok hangjegyet elvét a skálán. Ha egyáltalán megpróbálkozna a falzettel, akkor csak csendet tudna magából kipréselni. Mégis, amikor a múlt hétvégén elmentem megnézni azon tízezrek közé tartoztam, akiket megbabonázott az előadása. Olyan érzelmi igazsággal énekel, amely a lényén keresztül árad és amely dalai erőteljes, alapos szövegein keresztül préselődik ki, így a Racing In The Street melankolikus, önelemző verziója a Hyde Parkban összegyűlt hatalmas tömeget csendes ámulatba ejtette. A rock nagyon más hagyományokból táplálkozik, mint a soul zene, s benne a belső igazság kifejezése fontosabb, mint a hangok tisztasága, így Springsteen minden vokális korlátaival együtt is, minden idők egyik legnagyobb rock énekese.

Ez arra emlékeztet engem, hogy bármilyen objektív mérce szerint sok kedvenc énekesem nem igazán tud jól énekelni: Bob Dylan, Tom Waits, Leonard Cohen, Lou Reed, Johnny Cash, Nick Cave – csak, hogy néhányat említsek azok közül, akik sosem jutnának túl az X-Faktor első körén. Elvis Costello régi hősöm, mégis az összes technikai képességével együtt is van valami rondaság vicsorgó tónusában. És aztán, persze, ott van Bono.

Ezt a cikket úgy írom, hogy útban vagyok a U2 világkörüli turnéjának nyitókoncertjére, Barcelonába és istenem, már nagyon várom! Néhányan úgy gondolják Bono a modern kor legnagyobb rock énekese, ami szerintem magát Bonót is meglepte volna annak idején, amikor elkezdte. Kezdettől fogva nagyszerű frontember volt, de a korai napokban a tónusa vékony volt, a hangja erőltetett, amit sokszor elnyomott a mix és a figyelem inkább The Edge gitárjátékára terelődött. De valahogy felsettenkedett – sokat javult akaratból, szorgalomból, képzelőerőből és az izmainak és hangszínének fejlődése által, amely a szüntelen turnézásból eredt, egészen addig, amíg a The Joshua Tree idejében kitört a gitárok közül, követelte, hogy meghallják és azt hogy higgyenek neki. Megtalálta az útját a dalok igazságáig és véleményem szerint ez tünteti ki őt, mint nagyszerű énekest. A rugalmassága és hangszíne rengeteget javult, de sosem fog egy vokális pirotechnikai párbajt megnyerni Celine Dion ellen… vagy éppen Susan Boyle ellen. Mégis annyira belemerül a zenébe, hogy oda tud állni vokális ütésváltásokra olyan soul énekesekkel, mint Mary J Blige (Blige One feldolgozásában) és képes megtartani a dal érzelmi középpontját.

Mégis egy nem olyan régi Word magazin cikkben (a Bono On Trial címlap sztorijuk részeként) egy újságíró azzal vádolta meg, hogy ő minden idők legrosszabb rock énekese (amitől Jonathan Richman és Pete Doherty bizonyára fellélegzett). Rájöttem, hogy az a helyzet ezekkel az énekesekkel, hogy ha nem érzed a zenéjüket és nem hiszel a művész hitelességében, akkor csak a hangjegyeket hallod és elmulasztod az élményt. Az egyik rivális lapunkban (oké, a Guardian volt az) Jim Kerr nemrég azon véleményének adott hangot, hogy Bono a legnagyobb rock énekes. Érdemes idézni:

„Briliáns rock énekes, érzelmileg és technikailag egyaránt; fantasztikus soul hangja van, van magassága, mélysége, drámája – a kevésbé jó dalokat jobbakká teszi, mint amilyenek. Jobb, mint Dylan, Lennon vagy Bruce – jobb, mint bárki. Ezek az énekesek a korlátaikból erényt tudtak kovácsolni és ezzel ikonikussá, abszolút nagysággá, Zen mesterekké váltak; Dylan ugyanolyan értelemben vett metodikus énekes, mint ahogy Brando metodikus színész. De Bono jobb. Neki nincsenek korlátai. Nem mindig volt ilyen jó, csak olyan tempóban fejlődött, mint senki más. Ha visszamegyünk arra a Band Aid kislemezre, mindenki ott van, de amikor ő megy a mikrofonhoz a dráma, a harmónia, a fájdalom az üdeség, amit ő hozzátesz – mindenki máshoz képest egy másik bolygón van, és innentől számítható a felemelkedése. A U2 nélküle megfoghatatlan lenne. Bono drámája, a támadás egybevág The Edge erőszakosságával… de az erő a zene mögött az, ami megadja nekik azt az extra turbót. Bono minden egyéb tevékenységét beleviszi az előadásaiba. Tud operai lenni, tud dühös lenni, tud pop lenni. Annyi színt hoz a palettára.”

Lényegében magát hozza, mint minden nagy énekes. Néhányan, mint Michael Jackson nagy virtuozitást hoznak magukkal. Másoknak, csekélyebb technikai képességekkel, meg kell találniuk az utat arra hogyan nyíljanak meg, hogy ne legyen különválasztható egymástól az énekes és a dal. Hisznek és ha elkezded meghallgatni őket, akkor te is hinni fogsz.

Reklámok

Posted on szeptember 7, 2013, in Michael Jackson and tagged , , , , , , , , , , . Bookmark the permalink. Hozzászólás.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: