Jacksonék és Osmondék – 1. rész

Amikor a Jackson 5 1969-ben-ben rögtön egy Nr. 1. slágerrel (I Want You Back) berobbant a köztudatba, majd ezt sorozatban még három Nr. 1. követte (ABC, The Love You Save, I’ll Be There) a csapat uralta a tinipop piacot.  Az egyeduralom 1971-ig tartott, amikor is megjelent a színen az Osmonds együttes. Kissé félrevezető ugyan azt mondani, hogy „megjelentek”, hiszen az Osmonds már 1962 óta szerepelt az amerikai televíziók képernyőin: Andy Williams varieté showjának voltak állandó fellépői. Eleinte kvartettként Alan, Wayne, Merrill és Jay, majd később, 5-6 éves korában, Donny is csatlakozott hozzájuk, s így öttagúvá bővült az együttes. Azonban az Osmonds ekkoriban nem popzenét játszott, hanem ún. barbershop (borbélyüzlet) zenét, amely inkább az idősebb korosztály ízlésének felelt meg, nem pedig az akkor már a rock and roll, a beat, illetve R&B zene felé fordult ifjúságénak.

Az Osmonds az Andy Williams Show-ban

A Jackson 5 sikere volt az, amely stílusváltásra sarkallta Osmondékat. Akár úgy is mondhatnánk, hogy látva sikereiket elkezdték „koppintani” a J5 stílusát. Ennek egyik legjobb példája első slágerük, az 1971-es One Bad Apple, amelyet eredetileg a J5-nak írtak, ám Berry Gordy lemondott róla, s így került a dal az Osmondshoz. Ironikus módon az Osmonds első helyet ért el vele a slágerlistán, megakadályozva a Jackson 5-ot abban, hogy sorozatban ötödik Nr 1. slágerét is behúzza: a Mama’s Pearl így „csak” a 2. helyig jutott.

The Osmonds – One Bad Apple (vezérvokál: Merrill, társ-vezérvokál: Donny)

A Michaeltől kevesebb, mint egy évvel idősebb Donny Osmond ugyan nem volt sem olyan virtuóz vokalista (bár próbálkozott azzal, hogy utánozza Michael énekstílusát, amint az például a One Bad Apple-ben is hallatszik), sem olyan virtuóz táncos, mint Michael, s talán ennek köszönhetően nem is vált soha annyira az Osmonds vezéregyéniségévé, mint amennyire Michael az volt a Jacksonsban, de a média lecsapott a „rivalizálásra”, s mintegy a Jackson 5 fehér alternatívájaként építette fel az Osmonds imázsát.

“Soul háború készül?” – kérdezi címlapján a Soul című zenei lap. Egy ékes példája annak hogyan próbálta riválisokként ábrázolni a két csapatot a média

Sőt, a fővonalas tinimagazinok az Osmondsra osztották a főszerepet, annak ellenére, hogy a slágerlistákon a Jackson 5 jóval sikeresebb volt. Ne feledjük, hogy az 1970-es évek elejének Egyesült Államokában járunk, ahol a bőrszín még mindig nagyban befolyásolta az értékítéletet. Fekete tinisztárokkal pedig egész egyszerűen még soha nem volt korábban dolga a médiának, s eleinte nem tudták hogyan viszonyuljanak a jelenséghez. (Talán jobban rávilágít arra, hogy mit jelentett akkor egy fekete tinisztár egy rajongói történet, amelyet Joseph Vogel Man In The Music című könyvében jegyez fel egy nőtől: “11 éves voltam és egy rendőr lánya, amikor a Jackson 5 megjelent a TV-ben. Néztem egy percig és azt mondtam: ‘[Michael] de aranyos!’ A dühöt amit az a pillanat kiváltott a házunkban soha nem fogom elfelejteni. Korábban még sosem láttam fekete embert: az apám rasszizmusa és dühe fékezhetetlen volt. Megvédtem Michael Jacksont azon az estén és az apám átvitt egy másik szobába és addig vert, amíg meg nem ígértem, hogy soha többé nem beszélek róla.”) A Jackson 5 azonban népszerűvé vált a fehér fiatalok körében is, s talán először fordult elő a zenetörténelem során, hogy fekete popsztárok fehér lányok romantikus álmodozásainak is a célpontjává váljanak. A csapat ezzel hozzájárult a faji korlátok döngetéséhez, szép lassan pedig a média is kénytelen volt engedni a közönség nyomásának és végre a Jackson 5 is bekerült a népszerű mainstream tinimagazinok témái közé.

Minden erőfeszítés ellenére az Osmonds nem vált olyan sikeressé, mint a Jackson 5, s a One Bad Apple végül is az egyetlen Nr. 1 slágerük maradt. A két csapat közötti párhuzam azonban nemcsak amiatt kínálta magát, mert hasonló célközönséghez szóltak, hanem amiatt is, mert mindkettő családi vállalkozás volt – öt fivér együttese, amelyben a legfiatalabb (Michael itt, Donny ott) volt a legnagyobb sztár. Később mindkét csapathoz csatlakozott még egy fiatalabb öcs (Randy a Jacksonshoz, Jimmy az Osmondshoz), illetve lánytestvérek is a nyilvánosság elé léptek és előadói karrierbe kezdtek (Rebbie, LaToya és Janet Jacksonéknál, Marie Osmondéknál). Egyébként mindkét családban kilenc gyerek volt (Jacksonéknál hat fiú, három lány, Osmondéknál nyolc fiú, egy lány). S ha még ez sem elég, akkor még ott van az a tény is, hogy mindkét családban jelen volt a szigorú vallás: Jacksonék Jehova tanúi voltak, Osmondék mormonok. (Bár a Jackson családnak nem minden tagja csatlakozott a Jehova tanúihoz – Michael igen.)

The Osmonds – Yo Yo (vezérvokál: Merrill, társ-vezérvokál: Donny)

Egy idő után mindkét csapatnak jelentkezett az az igénye, hogy zenéjüket saját maguk írják. Ezen a ponton Osmondék inkább a rock and roll irányába kanyarodtak el az olyan dalokkal, mint például a Crazy Horses, amelyet Alan, Merrill és Wayne Osmond írt.

A rockos Osmonds – Crazy Horses (vezérvokál: Jay, társ-vezérvokál: Merrill)

Jacksonéknak a Motown sosem engedélyezte, hogy saját dalokat vegyenek fel, így nekik lemezcéget kellett váltaniuk ahhoz, hogy kreatív kontrollt gyakorolhassanak az anyagaik felett. Amikor végre a CBS-nél ezt megtehették, akkor azzal képesek voltak feltámasztani a Motownnál egy idő óta már hanyatló pályafutásukat az olyan sikeres albumokkal, mint a Destiny vagy a Triumph, amelyek számos mára már klasszikussá vált dalt tartalmaznak.

Osmondéknak, bár hamarabb kezdtek saját dalokat írni, nem sikerült ilyen jól a váltás. „Jófiús” imázsukat nem tartotta összeegyeztethetőnek a rock and rollal a közönség. 1973-ban The Plan címmel egy vallásos (mormon) koncepcióalbumot jelentettek meg, amellyel a progresszív rock irányába is el próbáltak menni, de ez a próbálkozás megbukott: az album mindössze az 58. helyig jutott a slágerlistán. 1974-ben Love Me For a Reason című albumuk jobban szerepelt, de nem sokkal – 47. hely. A címadó dal azonban ismerős lehet  – néhány évvel ezelőtt a Boyzone együttes dolgozta fel. Ezt követően még tizenegy Osmods album jelent meg, de egyik sem jutott be még csak az első 100-ba sem. Egyébként a csapat a mai napig létezik, eddigi utolsó albumuk az I Can’t Get There Without You 2012-ben jelent meg, de nem került fel a Billboard 200-as album slágerlistájára.

The Osmonds – Love Me For a Reason (vezérvokál: Jimmy)

Míg az Osmonds felnőve szép lassan elvesztette a közönség kegyeit, addig a Jacksonsnak a lemezcég váltást követően a felnőtt piacon is sikerült helytállni, ám azzal, hogy Michael – aki nemcsak frontember volt, de a kreatív hajtóerő is – elkezdett egyre inkább a szóló pályafutására koncentrálni egy idő után az ő sorsuk is megpecsételődött. Utolsó sikeres albumuk az 1984-es Victory volt, majd az 1989-es 2300 Jackson Street-en Michael már csak egyetlen dal egyetlen rövid versszakának erejéig szerepelt mint vendégművész – az album kreatív munkálataiban már egyáltalán nem vett részt. Az album az 59. helyig jutott a Billboardon és ez lett a Jacksons utolsó stúdióalbuma.

A 2. részben bővebben: Michael és Donny

Advertisements

Posted on október 4, 2013, in Jackson 5, Michael Jackson, The Jacksons and tagged , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , . Bookmark the permalink. 4 hozzászólás.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: