Monthly Archives: február 2014

Michael Jackson és a Fostex T20

Brad Sundberg, Michael Jackson egykori munkatársa újabb történetet osztott meg Michaelről a Facebookján:

„Oké, itt az idő egy gyors sztorira valami olyanról, amit nem várnátok: fejhallgatók. Talán soha nem gondolkodtál még el a fejhallgatókon, de ha Michael Jacksonnal dolgozol együtt egy stúdióban, akkor a fejhallgatók nagyon fontos elemek. Oké, hagyd abba az ásítozást, adj egy lehetőséget, hogy elmagyarázzam!

Még mielőtt a világ hallott volna a Beats By Dr. Dre fejhallgatókról nekünk olyan fejhallgatók kellettek a stúdióba, amelyek legalább három kritériumnak megfelelnek: jó a hangzásuk és kényelmes őket viselni; képesek kezelni a nagy hangerőt és legyenek elég tartósak ahhoz, hogy ellenálljanak a stúdió életnek.

A helyzet az, hogy sok zenész majdnem süket a sok éven át megtartott próbáktól, koncertektől stb. Különösen a dobosok (sajnos) tudják nagyon tönkretenni a fülüket, ha nem figyelnek oda, de az énekesek, gitárosok stb. is mind ki vannak téve a nagyon hangos zenének hosszú időn át. Vissza az én sztorimhoz.

Michaelnek figyelemreméltóan jó hallása volt, amikor én vele dolgoztam mindent figyelembe véve, de imádta, ha a fejhallgatói fájdalmasan hangosak. Ha sosem dolgoztál stúdióban: az énekesek és a zenészek azért használnak fejhallgatót, hogy hallják a dalt, a hangjukat stb., de a mikrofon csak az ő hangjukat hallja vagy a hangszert, amin játszanak. Számunkra ez egy kihívássá vált, mert Michael egyre hangosabbra és hangosabbra állította a fejhallgatóját egy felvétel alatt és aztán azt mondta: „Brad… a fejhallgatóm nem jó… hoznál nekem egy másikat?” Hoztam neki egy másikat és aztán láttam, hogy az előzőeket tönkretette. Nos, nem igazán mondhatod meg Michael Jacksonnak, hogy tekerje lejjebb a fejhallgatóját, így aztán az volt a kihívás, hogy találjunk egy olyat, ami megfelelő a füleinek, kényelmes viselni és elég hangos, ahogy ő szereti.

Kipróbáltunk több modellt az AKG-től a Sennheiserig, aztán mindet küldhettük vissza a boltba füstölve Michael egy-egy vokál felvétele után. Végül megtaláltuk a megoldást: a Fostex T20-at. Michael kipróbálta és odanyúlt a hangerő szabályozóhoz. Nos, én szeretem a hangos zenét, igazán szeretem, de az a hangerő amit Michael hallgatott és amire énekelt azzal a T20-assal valami elképesztő volt! Imádta és onnantól szükséges kellékei voltak minden stúdiónak, amiben dolgoztunk.

Szóval ha Michael zenéjét olyan fejhallgatóval akarod hallgatni, amin ő hallgatta, amikor megalkotta, akkor dobd el a Beats by Dr. Dre-t és szerezz egy Fostex T20-ast. (Az ára is csak 1/3!) Lehet, hogy nem fogsz úgy kinézni, mint mindenki más, de tudni fogod a háttértörténetet – ez az a fejhallgató, amit Michael használt. Michael mindig a saját ütemére táncolt, nem akarsz te is?”

Hallj olyan dolgokat, amiket még soha nem hallottál,
Láss olyan dolgokat, amiket még soha nem láttál,
Tanulj olyan dolgokat, amiket soha nem tudtál.”

Brad Facebook oldala: https://www.facebook.com/inthestudiowithmj?fref=ts

Lásd még Brad Sundberg: Egy barátra emlékezve c. cikkünket!

Michael Jackson “új” zenéje a Sony Xperia Z2 mobiljának reklámjában

Tegnap hivatalosan bejelentette a Sony új okostelefonját, az Xperia Z2-t. A mi szempontunkból ez annyiból érdekes, hogy a telefon reklámjában Michael korábban ki nem adott Slave to the Rhythm című dala hangzik fel, mégpedig úgy tűnik abban az új verzióban, aminek már Timbaland a producere. Mint korábban beszámoltunk róla 2014-ben várhatóan újabb posztumusz MJ album jelenik meg korábban ki nem adott dalokkal, s az album egyik producere Timbaland lesz.

A Sony egyelőre semmit nem mondott erről az albumról, de a telefonról szóló sajtóközleményében megemlítette, hogy hamarosan hírekkel szolgál erről is. Elképzelhető, hogy valamilyen módon összekapcsolják a telefon és az album reklámkampányát.

Heartbreak Hotel (Victory turné, 1984)

Az alábbi videó néhány nappal ezelőtt került fel a Jacksons VEVO oldalára, amely a csapat hivatalos, Sony által működtetett YouTube csatornája. Emiatt sok rajongó spekulálni kezdett arról, hogy ez vajon annak előjele-e, hogy hamarosan megjelenik egy Victory turné koncert DVD-n, amire oly sokan áhítoznak? Nem tudni a választ, mindenesetre a felvétel minősége sokkal jobb, mint azok a bootlegek, amik általában fellelhetők erről a turnéról a YouTube-on. A koncert feltehetőleg valamelyik buffalói, amelyekre 1984. augusztus 25-én és 26-án került sor. A turnénak idén van a 30. évfordulója, így éppenséggel elképzelhető lenne valamiféle hivatalos megemlékezés róla.

Tévéfellépés a Jackson 5-tól 1974-ből

A Jackson 5 egy televíziós fellépése 1974-ből. Michael 16 éves. Először a Get It Together című dal hangzik el, majd egy összeállítás a csapat legnagyobb slágereiből, végül a Mills Brothersszel énekelnek közösen.

I Wanna Be Where You Are – SWV

Az eredeti, amit Michael énekelt gyerekként:

Az eredeti

SWV (Sisters With Voices)

Invincible (album)

InvincibleMegjelenés: 2001. október 30.

A felvétel ideje: 1997. október-2001. augusztus

A felvétel helye: Montreux (Svájc), Norfolk (Virgina, USA), Los Angeles, New York, Hit Factory (Miami, USA)

Kislemezei: You Rock My World, Cry, Speechless (kizárólag promóciós kislemezként, kereskedelmi forgalomban csak Dél-Koreában), Butterflies (kizárólag az USA-ban)

Stílus: pop, R&B, indusztriális funk, soul, hip-hop

Kiadó: Epic

Az Invincible a Spotify-on:

A 2001-ben megjelent Invincible Michael Jackson utolsó stúdióalbuma (nem számítva a posztumusz albumokat). Kiadását eredetileg 1999. november 9-re tűzték ki, de csaknem két évet csúszott. A ’90-es évek második felétől az album kiadásáig Michael rengeteg dalon dolgozott sok producerrel és társszerzővel, s ezek a munkák a legkülönfélébb irányokba vitték el zeneileg. Bár ezek közül az együttműködések közül sok nem került fel végül az albumra, de az az anyag ami felkerült is minden addiginál több együttműködőt vonultatott fel – és vannak akik szerint éppen ez az album gyengéje.

Producerként és társszerzőként ismét megjelent Teddy Riley (Heaven Can Wait, 2000 Watts, Don’t Walk Away, Whatever Happens), R. Kelly (Cry) és Babyface (You Are My Life). Ezen kívül jöttek újak is, mint Dr. Freeze (Break of Dawn), valamint Andre Harris és Marsha Ambrosius (Butterflies). Michael a legtöbb dalban közreműködött társszerzőként, de egyedül csak kettőt szerzett (Speechless, The Lost Children). Az album meghatározó vonulatát azonban a Rodney „Darkchild” Jerkinsszel közösen készített anyag adja (Unbreakable, Heartbreaker, Invincible, You Rock My World, Privacy, Threatened). Hangmérnökként továbbra is közreműködött Bruce Swedien, a vendégzenészek között pedig olyanok szerepeltek, mint Carlos Santana, Slash, Brandy, Fats, Marsha Ambrosius, Andraé Crouch and the Andraé Crouch Singers, vagy éppen – posztumusz, egy az I Can’t Stop The Reign című dalából vett részlet révén – The Notorious B.I.G., aki még életében szerepelt a HIStory albumon is.

Érdekesség, hogy a Neptunes nevű producer-duó (Pharrell Williams, Chad Hugo) is felajánlott néhány dalt az albumhoz, de ezek nem kerültek rá. Ezek a Michael által visszautasított dalok (Rock Your Body, Senorita) alkották az alapját később Justin Timberlake Justified című debütáló szóló albumának. Erősen érződik rajtuk Michael korábbi munkáinak, különösen az Off The Wallnak és a Thrillernek a hatása (a Neptunes beszélt is erről a hatásról), de Michael szemszögéből ez önismétlés lett volna, így ezt az irányt elvetette.

Többszöri elhalasztás után a Sony végül a sarkára állt és parancsba adta Michaelnek, hogy az albumnak 2001 októberében meg kell jelennie. A promóció bevezetése volt az a New York-i Madison Square Gardenben megtartott két koncert 2001. szeptember 7-én és 10-én, amelyen Michael szóló pályafutásának 30. évfordulóját ünnepelték és amelyen rajta és testvérein kívül számos régi és aktuális sztár fellépett. A második koncertet követő reggelen, szeptember 11-én azonban terrortámadás érte a New York-i World Trade Center két ikertornyát és a szórakoztatóipar eseményei természetesen a háttérbe szorultak.

invincible 5 colorsAz Invincible 2001. október 30-án jelent meg – eredetileg öt különböző színű albumborítóval (zöld, kék, sárga, piros, fehér), de a színesek ma már gyűjtői daraboknak számítanak.

Az album az első helyen nyitott a legtöbb jelentős slágerlistán – beleértve az USA-t és az Egyesült Királyságot is, de a néhány hónappal korábban, 2001 augusztusában, kiadott első kislemez, a You Rock My World langyos fogadtatásban részesült – az Egyesült Államokban mindössze a 10. helyig jutott, a Paul Hunter által rendezett videót pedig sokan azzal bírálták, hogy a Smooth Criminal ismétlése.

Hozzá közeli munkatársak szerint maga Michael sem volt elégedett sem a videóval, sem pedig azzal, hogy a lemeztársaság a You Rock My World-öt választotta az album bevezető kislemezéül. Ő maga az Unbreakable-t szerette volna és ez valószínűleg tényleg jobb választás is lett volna, de a Sony ragaszkodott a kevésbé kihívó You Rock My World-höz. 2001 decemberében a második kislemez kiválasztásánál sem Michael akarata érvényesült. A Sony ezúttal is egy általa biztonságosnak vélt dal, az R. Kelly által írt Cry mellett döntött. Michael tiltakozásul nem jelent meg a hozzá készült videoklipben. Ezzel gyakorlatilag véget is ért az album promóciója – alig több, mint egy hónappal a megjelenése után. 2002 februárjában ugyan kiadták még róla kislemezként a Butterflies-t, de videoklip és promóció nélkül és csak az Egyesült Államokban. A dalban rejlő potenciált azonban jelzi, hogy még így is a 14. helyig jutott az amerikai fő slágerlistán és öt hetet töltött az R&B/Hip-Hop slágerlista második helyén. Sőt, még a Heaven Can Wait is felkerült utóbbi slágerlista alsóbb régióiba, annak ellenére, hogy kislemezként ki sem adták.

Ezek a folyamatok a részei voltak annak a viaskodásnak, amely kialakult Michael és a Sony akkori elnöke, Tommy Mottola között. A viszony annyira elmérgesedett, hogy Michael azzal fenyegetőzött, hogy elhagyja a Sony-t és több alkalommal nyilvánosan bírálta a lemeztársaságot, s különösen személy szerint Mottolát. Az sem segítette az albumot, hogy Michael korábbi albumaival ellentétben ezt turné sem kísérte.

Az üzletpolitikán túlmenően, ami pusztán a művészi oldalt illeti, az Invincible Michael legmegosztóbb albuma a rajongótáboron belül is. Kritikusai szerint nem elég fókuszált, kiegyensúlyozatlan és a túl sok társ producer és társszerző miatt a sok bába közt elveszett a gyerek – és a klasszikus Jackson-hangzás. Talán Michael valóban motiválatlanabb volt, mint korábban, s a többi felnőttkori szóló albumához képest kevésbé volt igazán a sajátja ez az album. Sokan úgy vélték, hogy jobban tette volna, ha csak egy vagy két társ producerrel és társszerzővel dolgozik, vagy pedig ha ő maga több dalt ír egyedül, amint azt a korábbi albumain tette. Mások szerint azonban az Invincible egy méltatlanul alulértékelt album, amely a Sony és Jackson közötti viaskodás áldozatául esett.

Az biztos, hogy több lehetőség volt benne, mint amennyit végül is kihoztak belőle. Vannak gyengébb pillanatai, de vannak olyan dalok is, amelyekért kár, hogy viszonylag ismeretlenek maradtak a szélesebb nagyközönség előtt – olyan dalok, amelyek sokkal erősebbek, mint a kislemezként kiadott és videóval promótált You Rock My World vagy Cry. Azt pedig általában az album bírálói is elismerik, hogy Michael vokáljára az Invincible-en sem lehet panasz, sőt az élettapasztalat minden addiginál kifejezőbbé teszi azt.

Tematikailag az album kevésbé konfrontálódó, mint a HIStory, de azért itt is megjelenik a kihívó dac (Unbreakable), a média kritikája (Privacy), vagy – mintegy a Blood on the Dance Floor folytatásaként – a horror történetbe csomagolt társadalomkritika (Threatened). Ezektől eltekintve azonban Michael nagyrészt hagyományosabb R&B témákhoz nyúl (szerelem, szerelmi csalódás, kapcsolatok, szex). Az Invincible kiadásakor Michael már kétszeres apa volt, így találunk az albumon egy a gyermekeihez szóló balladát is (You Are My Life), ami nem tartozik az album legerősebb dalai közé, de személyes okokból érthető a felkerülése.

Rodney Jerkins, az album egyik fő producere

Rodney Jerkins, az album egyik producere

Zeneileg az Invincible az R&B, az indusztriális funk, a soul, a pop és a hip-hop területein mozog. „Egyfajta visszatérés ahhoz a szolid és ragályos R&B-hez, amely Jackson legjobb felvételeit fémjelezte a fivéreivel és „felnőtt” debütálásakor az Off The Wallon.[1] – írta a kritikus Mark Anthony Neal.

Egy másik kritikus, Robert Christgau  pedig úgy vélte, hogy sok kritikustársa nem áll elég nyitottan Jacksonhoz, pedig még mindig tud újat mutatni: „Azt a tényt, hogy Michael Jackson egy nagyszerű zenész manapság gyakran elfelejtik. Jelen időt használok, mert a) a képességei nem csorbultak és b) csak Frank Kogan (egy másik kritikus – a ford.) hallgatta elég szenvedélymentesen (az albumot) ahhoz, hogy megjegyezze ezekkel a képességekkel új dolgokat csinál – a funkja acélosabb, a balladái légiesebbek – mindkettő nyugtalanító mértékig.” [2]

Bár Jonathan Harris alábbi kritikája pontatlan amikor azt állítja, hogy az Invincible volt Michael első albuma teljesen új anyaggal az 1991-es Dangerous óta, hiszen az 1995-ös HIStory 14 új dalt tartalmazott, de tíz év távlatában, 2011-ben úgy ítéli meg, hogy az Invincible sokkal nagyobb figyelmet érdemel, mint amit általában kap: “A kihívás, amivel az Invincible-nek szembe kellett néznie (mivel ez volt Jackson első albuma négy év óta, és az 1991-es Dangerous óta az első albuma teljesen új anyaggal) az volt, hogy hihetetlen várakozásoknak, eladási elvárásoknak kellett megfelelnie, magában kellett foglalnia több különböző stílust, amit Jackson érintett addig a karrierje során, ezt jól kellett csinálnia, ízlésesen bemutatnia egy új generációnak, miközben ki kellett elégítenie Jackson korábbi rajongóinak a generációit is. Sok tekintetben néhányak szemében az Invincible-nek Off The Wallnak, Thrillernek, Badnek, Dangerous-nek, HIStory-nak és Blood on the Dance Floornak kellett lennie egyszerre, ráadásul be kellett mutatnia egy teljesen új hangzást, ami egyedi volt, mégis kortárs. Bármennyire kegyetlen és látszólag teljesíthetetlen is ez a feladat, furcsa módon az Invincible-nek sikerül ezt megvalósítania, de elkerülhetetlen (a feladat nagyságát figyelembe véve), hogy közben van rajta néhány ballépés is. Egy kicsit több gyors dal jó lett volna, Jackson védjegy vokális technikáinak a hiánya vagy elnyomása egy kicsit túl nyilvánvaló (nagyon kevés ‘hehe’ és ‘hoohoo’ van itt például Jackson korábbi albumaihoz képest) és a dalok sorrendjének elrendezése nem tesz szívességet a zenének. Összességében azonban az Invincible briliáns munka. Azzal, hogy minden dal pop tökéletességre hangolt, 16 felvételével és több, mint 77 perces hosszával rengeteg zene van rajta, amit szerethet az ember függetlenül attól, hogy a Pop Királyának melyik korszakát vagy stílusát élvezi. Az Invincible ráadásul jól is öregedett. Jackson bölcsen nem alkalmazkodott az akkori korszak popzenei hangzásához, s emiatt az Invincible ma is olyan friss és átfogó, mint azon a napon, amikor kiadták.” [3]

Az albumot egy Grammy-díjra jelölték a You Rock My World révén a legjobb férfi pop vokális előadás kategóriában, de nem kapta meg.

Az albumon szereplő dalok listája:

Ssz. Dal Dalszerző Producer
1. Unbreakable (rap performed by The Notorious B.I.G.) Michael Jackson, Rodney Jerkins, Fred Jerkins III, LaShawn Daniels, Nora Payne, Robert Smith Michael Jackson, Rodney Jerkins
2. Heartbreaker (rap performed by Fats) Michael Jackson, Rodney Jerkins, Fred Jerkins III, LaShawn Daniels, Mischke, Norman Gregg Michael Jackson, Rodney Jerkins
3. Invincible (rap performed by Fats) Michael Jackson, Rodney Jerkins, Fred Jerkins III, LaShawn Daniels, Norman Gregg Michael Jackson, Rodney Jerkins
4. Break of Dawn Dr. Freeze, Michael Jackson Michael Jackson, Dr. Freeze
5. Heaven Can Wait Michael Jackson, Teddy Riley, Andreao Heard, Nate Smith, Teron Beal, Eritza Laues, Kenny Quiller Michael Jackson, Teddy Riley
6. You Rock My World Michael Jackson, Rodney Jerkins, Fred Jerkins III, LaShawn Daniels, Nora Payne Michael Jackson, Rodney Jerkins
7. Butterflies Andre Harris, Marsha Ambrosius Michael Jackson, Andre Harris
8. Speechless Michael Jackson Michael Jackson
9. 2000 Watts Michael Jackson, Teddy Riley, Tyrese Gibson, Jaron Henson Michael Jackson, Teddy Riley
10. You Are My Life Michael Jackson, Babyface, Carole Bayer Sager, John McClain Michael Jackson, Babyface
11. Privacy (featuring Slash) Michael Jackson, Rodney Jerkins, Fred Jerkins III, LaShawn Daniels, Bernard Bell Michael Jackson, Rodney Jerkins
12. Don’t Walk Away Michael Jackson, Teddy Riley, Richard Carlton Stites, Reed Vertelney Michael Jackson, Teddy Riley
13. Cry R. Kelly Michael Jackson, R. Kelly
14. The Lost Children Michael Jackson Michael Jackson
15. Whatever Happens (featuring Carlos Santana) Michael Jackson, Teddy Riley, Gil Cang, Jasmine Quay, Geoffrey Williams Michael Jackson, Teddy Riley
16. Threatened Michael Jackson, Rodney Jerkins, Fred Jerkins III, LaShawn Daniels Michael Jackson, Rodney Jerkins

További, eredetileg az albumra szánt, de azon végül nem megjelent dalok: Can’t Get Your Weight Off of Me, Escape, We’ve Had Enough (utóbbi megjelent a 2004-ben kiadott The Ultimate Collectionon), (I Can’t Make It) Another Day (megjelent a posztumusz kiadott Michael című albumon), Beautiful Girl (demója megjelent a 2004-ben kiadott The Ultimate Collectionon), The Way You Love Me (megjelent a a 2004-ben kiadott The Ultimate Collectionon, majd egy másik mixben a posztumusz kiadott Michael című albumon), Hollywood Tonight (megjelent a posztumusz kiadott Michael című albumon), Blue Gangsta, A Place With No Name, Fall Again (demója megjelent a a 2004-ben kiadott The Ultimate Collectionon), I Have This Dream, What More Can I Give (digitálisan letölthető formátumban megjelent 2003-ban), One More Chance (megjelent a a 2004-ben kiadott The Ultimate Collection korlátozott számú japán kiadásán), Shout, Slave To The Rhythm, Thank Heaven, That, Belong 2, Stop The War, Vibrat(i)onist, Kick It, Get Around, Maybe We Can Do It, Pressure, Seduction, The Pain.

Legjobb helyezése a fontosabb slágerlistákon:

USA: 1.
Egyesült Királyság: 1.
Ausztrália: 1.
Új-Zéland: 4.
Kanada: 3.
Spanyolország: 2.
Németország: 1.
Franciaország: 1.

Eladott példányszám a világon: kb. 8 millió

Ebből

  • USA: 2 millió

Források:

[1] Mark Anthony Neal – The Return of the Scarecrow (Seeinblack.com, 2001. december 21.)
[2] Robert Christgau – Review of Invincible (Consumer Guide Reviews, 2001 október)
[3] Jonathan Harris – Michael Jackson’s ‘Invincible’: 10 Years Later (Examiner.com, 2011. október 31.)
http://www.examiner.com/article/michael-jackson-s-invincible-10-years-later

Joseph Vogel – Man in the Music (Sterling Publishing, New York, 2011)
Chris Cadman & Craig Halstead: Michael Jackson – For The Record (2nd edition) (2009)
http://www.mjtunes.com/modules/mydownloads/singlefile.php?lid=954

She’s Out Of My Life – Live in Tokyo 1987 (fekete felsőben)

A felvétel különlegessége, hogy Michael itt nem fehér felsőben van, mint általában ennél a dalnál, hanem feketében. Hát igen, az ínyencek ilyesfajta részleteket is számon tartanak. 😉

John Pidgeon interjúja Michael Jacksonnal (1980. január)

Az alábbi interjút 1980 januárjában készítette John Pidgeon egy brit rádiós zenei dokumentumszéria keretében. Nem egészen fél évvel korábban jelent meg Michael első felnőtt szólóalbuma, az Off The Wall és éppen a Jacksons Triumph című albumán dolgozott a testvéreivel.

Az interjú elég furcsa módon zajlott: Michael kikötötte, hogy a riporter közvetlenül hozzá nem intézheti a kérdéseit, hanem a szintén jelenlévő akkor 13 éves húgának, Janetnek kell feltennie őket, aki továbbítja azokat felé. Hogy ennek mi volt az oka? Excentrikusság? Valamiféle imázst próbált ezzel építeni? Vagy egyszerű tréfa? Ki tudja? Később mindenesetre erről leszokott, de ez az interjú így zajlott. A könnyebbség kedvéért én a kérdéseket úgy fordítottam, mintha Pidgeon közvetlenül Michael felé intézné őket, nem pedig egyes szám harmadik személyben Janeten keresztül és Janet közvetítését is kihagytam. Az interjú hat részletben fent van a YouTube-on audióként, de elvileg össze vannak fűzve, így automatikusan továbbugrik az egyes részek után a következőre. Íme tehát az audió:

És a magyar fordítás:

John Pidgeon: Ha vissza tudnánk menni oda, amikor elkezdtétek – amikor a Jackson 5 elkezdte. Hogyan illeszkedtetek be a Motown felépítésébe?

Michael Jackson: Volt egy shownk a Regal színházban, Chicagóban. Egy ilyen tehetségkutató típusú show. És nyertünk. És ott volt Gladys Knight és egy fickó Bobby Taylor és ők meséltek a Motownnak rólunk és a Motownt érdekelte, hogy meghívjon minket egy meghallgatásra. Úgyhogy elmentünk Berry Gordy villájába Detroitba – medence volt a házban és az összes Motown sztár ott volt: a Supremes, a Temptations, a Marvelettes, a Miracles. És meghallgattak minket és imádták. És Diana Ross külön odajött hozzánk a koncert után, amit adtunk nekik. Megpuszilt minket és azt mondta csodálatosak voltunk és azt mondta, hogy különleges szerepet szeretne játszani a karrierünkben és így kezdődött. És aztán megcsináltuk az első kislemezünket az I Want You Back-et, ami aranylemez lett, aztán az ABC-t, a The Love You Save-et, a Never Can Say-t, és így tovább és tovább. És így kezdődött.

JP: Smokey Robinson volt a lemeztársaság alelnöke. Ő vagy Berry Gordy foglalkozott elsősorban a csapattal?

MJ: Berry volt a Jacksonok fő felügyelője. Ő volt a fő menedzser. Ő volt a feje az egész karrierünknek a Motownnál. Berry Gordy, tudod, amint azt a világ is tudja a Motown Records tulajdonosa. És csupán két együttest menedzselt személyesen a Motown teljes történelme során – a Supremes-t és a Jackson 5-ot. Szóval ő volt a fő erő mögöttünk, valamint az apám és az anyám.

JP: A Jacksonok egy olyan időszakban csatlakoztak, amikor a Motown bizonyos változásokon ment keresztül. Érezted-e akkoriban, 1970 körül, hogy ti vagytok a Motown vezérlő fénye, miközben mások távoztak a lemeztársaságtól?

MJ: Igen, ez igaz. Akkoriban ennek nem voltunk tudatában, egyszerűen csak izgatottak voltunk, hogy a társaságnál lehetünk. Berry Gordy-nál laktunk. A csapat fele Berrynél élt másfél évig, a másik fele Diana Rossnál. Berry egy domb tetején lakott, Diane pedig csupán egy háztömbnyire tőle. Ez nagyon izgalmas volt, tudod, nagyon élveztük. Nem gondoltunk a stresszes évekre a Motownnál. Nekünk jól ment, mert nagyon jól éreztük magunkat, volt egy nagy turnénk és minden, amit akartunk.

JP: Amikor olyan fiatalok voltatok sok beleszólásotok volt-e a karrieretekbe és abba a zenébe, amit játszottatok?

MJ: Nem. Főleg azt csináltuk, amit mondtak nekünk. Tudod, volt egy kis beleszólásunk abba, hogy egy dal hogy hangozzon, bla-bla, de főleg azt tettük, amit Berry akart tőlünk és az mindig jó is volt. Azt mondanám, hogy a Motown volt a legjobb iskola a számomra, tényleg, az volt a legjobb. A legjobb emberek némelyike ott volt és ma is ott van. Hihetetlen.

JP: Tehát ha ez egy iskola volt, akkor milyen dolgokat tanultál meg a lemezkészítésről?

MJ: Tanultam a produceri munkáról, megtanultam, hogyan kell megvágni egy dalt a produceri munka mellett, rengeteg dolgot megtanultam a dalszerzésről és… az egész dolog, az, hogy Stevie Wonder mellett lehettem, hogy ott ülhettem az ő lemezfelvételein és tanulhattam, az hihetetlen volt. Az ahogy egy producer diktálja nekem, hogy mit akar, meg minden, és hogy hogy akarja – ez az egész a legjobb tanulási lehetőség. Csodálatos volt. A legjobb iskola.

JP: Említetted, hogy ott voltál egy Stevie Wonder lemezfelvételen. A Motown tehát valóban egy nagy család volt?

MJ: Igen, nagyon igaz, hogy az volt. Mindenki együtt dolgozott. Lemezfelvételed volt és Berry Gordy csak besétált és megváltoztatott dolgokat és ettől senki nem lett dühös. Azt mondta: “Ne úgy csináld, próbáld meg így! Azt akarom, hogy ezt énekeld, Michael. Énekeld azt, hogy ’yeah’ néhányszor ott, vagy változtasd meg azt a sort. Azt akarom, hogy dolgozz ezen a szövegen.” Olyan volt, mint a Disney stúdiók módszere, mint amikor Walt Disney bejött és egyik stúdióból a másikba ment és ösztönzött mindenkit, mint ahogy egy méh hordozza szét a pollent. Csak egyik helyről a másikra ment, hogy így ösztönözzön embereket, hogy a megfelelő úton tartsa őket. Berry csodálatos volt abban, hogy vett egy dalt és a megfelelő irányba vitte azt el, a megfelelő ízeket adta hozzá, hogy sláger legyen. Tudta, hogy ahhoz mi kell. És nem mindenki képes erre. Ő egy igazán nagy figura.

JP: Nem volt-e számodra frusztráló, hogy mások mondták meg hogyan csináld a dalaidat? Nem akartad volna egy bizonyos módon csinálni?

MJ: De igen, sokszor. Volt néhány vitám néhány producerrel a Motownnál arról, amiről most kérdeztél. És ez egy elég sarkalatos dolog lett. Berry Gordy lejött a stúdióba és… egy kicsit elszabadultak az indulatok, de végül megoldottuk és igazam volt. A producer azt akarta, hogy egy bizonyos módon ejtsek ki szavakat. Azt mondtam neki: “ha olyan precízen ejted ki a szavakat az elvesz a dal érzéséből” és ezen egy kicsit összevitatkoztunk. De végül pont került a végére és igazam volt és… [nevet] nyertem. De jó lecke volt, mert tudtam mit akar, de amit akart az annyi mindent elvett.  Tényleg.

JP: Mi a helyzet a vezető szereppel a Jacksonsban? Amikor elkezdtétek akkor a legidősebb volt a főnök, de ahogy ti többiek nőttetek nem akartatok egyre több beleszólást a dolgokba?

MJ: Igazából nem volt hierarchia a csapatban. Az emberek mindig engem hívtak vezetőnek, mert mindig én táncoltam és énekeltem elöl, de tényleg nem volt vezető. Mindig felnéztünk Jackie-re, mert ő a legidősebb bátyánk, fölénk tornyosult és nagyon tiszteljük, de tényleg nem volt vezető. Hagytuk, hogy a közönség válassza ki, hogy mit kedvel, hiszen ez értük van és ha valakit vezetőnek akarnak hívni az rendben van.

JP: Mi a helyzet a csapattal akkor, amikor a Jacksonok maguk között hoznak döntéseket arról, hogy milyen anyagot akarnak énekelni – ilyenkor ki döntött végül?

MJ:  Mind leültünk együtt és megbeszéltük, megvitattuk – de ez sosem fordult veszekedésbe, csak leültünk… az a helyzet, hogy többnyire ugyanolyan ötleteink voltak, úgyhogy ez sosem volt igazán olyan probléma, hogy „nem, így fogjuk csinálni, nem, neked úgy tetszik, nem, nem csinálhatjuk úgy”. Többnyire ugyanolyan ötleteink vannak. Ha van valakinek egy jobb ötlete az adott helyzetre, akkor azt mondjuk „igen, ez egy jó ötlet”. Soha nem jutottunk el oda, hogy szavazzunk, vagy, hogy egy személynek nagyobb hatalma legyen, mert ő a vezető, de mindnyájunknak megvannak a saját ötleteink.

JP: És az kinek az ötlete volt, hogy szólókarrierbe is kezdj az együttes mellett?

MJ: Az Berry Gordy ötlete volt. A korai napokban a Motownnál úgy gondolta, hogy nekem egy kicsit több mindent kellene csinálnom – más dolgokat, másfajta zenét, ne legyek elkötelezve egyetlen hangzás mellett. És így amikor felvettem a Got To Be There című dalt – az volt az első szóló albumom, a Got To Be There című – és az egy másfajta zene volt és én imádtam. És persze volt benne egy soul-os íz is, ugyanakkor pop is – nevezzük akárminek is, zene volt és csodálatos volt és az volt az első szóló slágerem. És aztán jött a Ben, ami egy patkányokról szóló film zenéje volt. Akármerre turnézunk az egész világ követeli azt a dalt. Nem mehetünk le úgy a színpadról, hogy az emberek ne skandálnák a Bent. És aztán ott volt az I Wanna Be Where You Are, ami nagy sláger volt – azt Diana Ross testvére írta nekem. És aztán a Rockin’ Robin, ami egy régi dal volt, az is sláger volt. Aztán… eljutottunk az újabb dalainkhoz. Mert elhagytuk a Motownt és a CBS-hez szerződtünk és készítettünk néhány albumot. És olyan szerződést írtunk alá, amely egy bizonyos számú albumot tartalmazott a Jacksonstól és egy bizonyos számú albumot tőlem, mint szóló művésztől. És jött az ügyvédem és így jött az Off The Wall.

JP: Amikor elhagytátok a Motownt nehéz volt az a helyzet – hogy már nem vagytok a Motownnál?

MJ: Igen. Ez egy nagyon jó kérdés, mert a Motown egy sokkal kisebb vállalat, minden arcot ismersz, még a titkárokat is névről ismered, és ha bármilyen problémánk volt bármivel Berry Gordy lejött és megbeszéltük. Ezzel szemben a CBS-nek milliónyi alkalmazottja van az egész világon és… Istenem… hogyan illeszkedjünk be emberek egy ekkora családjába? Ha valakit fel akarunk hívni, akkor távolsági beszélgetést kell kérnünk New Yorkba, Brazíliába, Angliába. Megismersz egy embert üzleti szempontból, de nem úgy, mint egy személyes barátot. De Berry amellett, hogy a menedzserünk volt még egy apafigura is volt és sokkal jobban tudtunk vele azonosulni. Csak most kezdek igazán belejönni az érzésbe, hogy hogyan kell a CBS-szel tárgyalni, most kezdek megismerni mindenkit – annyira hatalmas cég… Istenem.

JP: A stúdióban is megváltoztak a dolgok, amikor a Motowntól a CBS-hez szerződtetek?

Michael 1980-ban

Michael 1980-ban

MJ: Azt mondanám az volt a legfeszültebb helyzet. Az az időszak számomra – amikor a Motowntól a CBS-hez mentünk. Egy teljesen új világba csöppentem, Istenem, nem tudtam mi történik. És annyi minden történt, annyi feszültség, nem tudtam mi fog történni. És megköszönöm Istennek, hogy minden jól alakult. Csatlakoztunk a CBS-hez és nem ismertem ott senkit, csak annyit tudtam mit kell tennünk a szerződésünk szerint és megértettem mindent. Bementünk a stúdióba és a tőlünk telhető legjobbunkat nyújtottuk és a CBS úgy gondolta, hogy a Gamble és Huff producer páros legyen a producerünk és így is lett és készítettünk velük néhány elég jó dalt: a Show You The Way To Go-t, ami nagy sláger volt, vagy az Enjoy Yourselfet – sok dalt. És mivel oly sok éve dolgoztunk már stúdióban, valami azt súgta nekünk, hogy el kellene kezdenünk saját dalokat írni. Eljött az idő, hogy magunk csináljuk. Így aztán úgy döntöttünk, hogy magunk fogjuk írni a dalainkat és mi leszünk a producerei is. És végül így is tettünk. Annyi mindenen keresztülmentünk, tudod, azzal, hogy az emberek nem hisznek a munkádban és azt mondják „persze, persze”. Mi meg azt mondtuk „igen, tudjuk, hogy meg tudjuk csinálni, tudjuk mire vagyunk képesek”. És bevonultunk a stúdióba és megírtuk a Destiny albumot, ami kétszeres platinalemez lett. És ez még inkább befolyásolt minket. Ott volt a Shake Your Body – ami hatalmas sláger lett -, akár csak a Blame It On The Boogie. Szóval nagyon boldogok voltunk, nagyszerű érzés volt. És a CBS is elégedett volt. És ezután… tényleg nagyszerű érzés… jött az Off The Wall, most pedig az új albumunkon dolgozunk, amivel eddig nagyon jól haladunk a stúdióban.

JP: Attól eltekintve, hogy nyilvánvalóan elégedettek vagytok a Destiny album remek eladási adataival, mennyire voltatok elégedettek azzal, amit magatok írtatok, amilyen produceri munkát magatok végeztetek? Nem éreztétek úgy, hogy még jobbak is lehettetek volna?

MJ: Nos, én mindenképpen úgy éreztem és biztos vagyok abban, hogy a testvéreim is, mert én soha semmivel nem vagyok elégedett, mert mélyen hiszek a tökéletességben és én sosem vagyok elégedett. Mindig megvágok egy dalt, vagy ilyesmi és aztán hazamegyek és azt gondolom: „nem, ez így nem jó, újra kell csinálnunk, ez így nem jó” és visszamegyünk újra és újra és újra. És azt gondolom: „A fenébe is, ezt kellett volna csinálnom, vagy azt kellett volna csinálnom”. Hiába első a slágerlistán mégis arról üvöltözöl, hogy mit kellett volna csinálnod. Még mindig nem vagyok elégedett egy csomó dologgal, de az azt hiszem igazán jó, hogy csak mész előre és tökéletesíted így a dolgokat és szeretnék is ilyen maradni, mert ha mindennel elégedett vagy, akkor megmaradsz egy szinten a világ pedig elmegy melletted. Az sem jó.

JP: A Wiz című filmen keresztül kezdtél el dolgozni Quincy Jones-szal?

MJ: Igen. Már korábban is találkoztam Quincy-vel, Sammy Davis házában nagyon régen. És Sammy azt mondta neki: „Ez a fickó igazán nagy lesz…” Még tíz éves sem voltam. „Szóval ezt gondolja?” És Quincy azt mondta: „Ó, tényleg?”, Sammy pedig azt mondta: „Csak várj, amíg meglátod!” Bla-bla-bla. Ő meg szerintem azt gondolta, hogy ez milyen hülyeség. Tudod, ezt gondolta. És ott találkoztam Quincy-vel, azt hiszem filmzenéken dolgozott – televíziós showkon, mozifilmeken. A Tizenkét dühös ember zenéjén, meg ilyesmiken. De amikor igazán találkoztam Quincy-vel – az igazi házasság – az a Wiz projekt volt. És amikor igazán megismertük egymást, akkor csodálatosan dolgoztunk együtt. Annyira jól! És egy nap felhívtam Quincy-t és azt mondtam: „Quincy, készen állok arra, hogy szóló albumot készítsek, megírtam a dalokat, de akarok egy igazán jó producert, hogy velem dolgozzon.” Azt mondtam: „Elvégzem a produceri munkát is, de azt akarom, hogy valaki dolgozzon velem.” Azt mondtam: „Tudnál ajánlani valakit?” És egyáltalán nem célozgatni próbáltam. Nem is gondoltam rá, de ő azt mondta: „Smelly,” – Smelly-nek hív engem – azt mondta: „Smelly, miért nem hagyod, hogy én csináljam?” Én meg: „Ez egy remek ötlet.” És így kezdődött. Azt mondta: „Mikor kezdünk?” És a következő héten összejöttünk és elkezdtünk tervezgetni. És így született az Off The Wall.

JP: Az, hogy Rod Tempertont bevonjátok dalszerzőként Quincy ötlete volt? Ismerted a dalait?

MJ: Turnén voltam… Az Off The Wall elkészítése nagyon hosszú időbe telt, mert közben Angliába mentünk, visszajöttem, dolgoztunk az albumon egy kicsit, elmentem turnézni, a turné hétvégéin hazarepültem egy kicsit, annyi minden volt. És miközben Délen voltunk Lousianában Quincy felhívott és azt mondta: „Michael, itt van ez a fickó, Rod Temperton, nem tudom hallottál-e már róla, biztos vagyok abban, hogy hallottad már a munkáját. Hallottad már a Heatwave együttest?” Persze, hogy hallottam a Heatwave-et, a Boogie Nights-ot, az Always and Forever-t. Quincy azt mondta: „Írt neked néhány dalt, várj, amíg meghallod őket.” Mondtam „oké, alig várom”. Szóval elküldött nekem néhány dalt és Rod énekelte őket – Rod utálja a hangját, úgy gondolja borzalmas – és ő énekelte ezeket a dalokat, a Rock With You-t. Azt mondtam: „Istenem, ezek nagyszerűek”. Úgyhogy felvettem őket és így jött össze. És ezek nagyszerű dalok. A múlt héten találkoztam vele, most valami George Benson anyagon dolgozik.

JP: Azoknál a daloknál, amelyeknek te voltál  a társ producere hogyan alakult a munkamegosztás közted és Quincy között?

MJ: Nos, azoknál a daloknál, amiket én írtam, én magam készítettem… én írtam a zenét, a szöveget, a melódiát és mindent, Quincy és én együtt végeztük a produceri munkát. A többi dal produceri munkáinál néha ott voltam, néha nem voltam ott. Mondtam nekik, hogy ezt vagy azt így csinálják. Együtt dolgozunk. Ezt szeretem a Quincy-vel való együttműködésben – ő egyáltalán nem önző ember. Zeneileg pedig korlátlan. Istenem, bármit is akarsz ő meg tudja csinálni: jazz, folk, pop, klasszikus, soul, gospel – bármit. Reneszánsz zenét, bármit, cirkuszi zenét. Különösen a filmekben, filmzenék terén szerzett tudása és tapasztalata révén – amikor zenét kell írni egy jelenethez, amikor egy fickó megöl valakit, vagy drámát ábrázolni – és az én albumomon sok ilyen dolog van és nagyszerű volt vele dolgozni. A Paul McCartney dal… Paul McCartney nem volt ott a dala felvételénél, de tudta, hogy stúdióban vagyunk – azt a dalt kifejezetten nekem írta, a Girlfriendet. Vagy ott van az a dal, amit Stevie Wonder írt nekem, az I Can’t Help It és annyira boldog voltam, hogy ilyen csodálatos emberekkel dolgozhatok, mert szeretem a profikat, azokat az embereket, akik hihetetlenek a munkájukban és továbbra is ezt akarom folytatni – ilyen emberekkel lenni, tudod, és tanulni és fejlődni és tapasztalatokat szerezni. Szerintem ez nagyszerű.

JP: Amikor a stúdióban vagy fontos-e számodra, hogy egyszerre felvegyél egy vokált vagy fel kell építened azt?

MJ: Nem, én elég gyorsan megcsinálom a vokálokat. Néha bele kell magad élned a dalba és megfelelő hangulatba kerülnöd, de például a Bent egy felvétellel csináltam meg. Bementem, megcsináltam és megkérdeztem: akarjátok, hogy még egyet csináljak? És a fickó azt mondta: „Nem, nem, nagyszerű volt.” Én meg: „Ennyi volt?” És az így született. De két verziót készítettem a Benből – az amit a filmben hallottál egy másik verzió mint ami a lemezen van, amit egy felvétellel csináltam meg. És ez a Motownnál volt. És sosem fogom elfelejteni azt a kis almás ládát amin álltam, hogy felérjem a mikrofont és rá volt írva a nevem. Most Diana Ross házában van. Nála van az összes kis papírom, amire rajzoltam.

JP: Mit élvezel jobban, a stúdióban lenni, vagy a színpadon?

MJ: Ez nehéz kérdés, mert mindkettőért megőrülök. Mert a stúdió általában lehetőséget ad arra, hogy színpadon legyél (???), különösen ha hihetetlen közönséged van. De azt hiszem a színpad a kedvencem. Szeretek szórakoztatni, az a legjobb, tényleg a legjobb.

JP: Nehéz megállnod, hogy ne táncolj a stúdióban?

(Janet: Igen, szerintem az.)

MJ: Igen, az az én problémám. Az az én problémám. Állandóan táncolok, nehéz nyugodtan állni, mozgok a mikrofon körül. Ez egy nagy probléma számomra, itt is.

JP: Keményen dolgozol a táncodon?

MJ: Kellene, de nem. Tényleg kellene, egyszer egy héten, ötleteken dolgozni, de én nem igazán teszem ezt. Amit látsz tőlem a színpadon az spontán reakció, semmi nem tervezett, nem úgy van, hogy bementem egy szobába és megpróbáltam keményen gondolkodni, tudod, csak megtörténik érzésből.

JP: Olyan emberek tanítottak a pályafutásod során, mint Berry Gordy, Diana Ross, a szüleid. Igazán foglalkoztak veled. Van arra valami magyarázatod, hogy annyi érzés van a hangodban, mint Billie Holiday-nek? Van-e arra valami magyarázatod, hogy az emberek mitől érzik azt, amit te érzel, amikor énekelsz? Hogy hogyan tudod az embereket boldoggá, vagy szomorúvá tenni?

MJ: Nincs igazi magyarázat, nincs igazi… ennek semmi köze sincs a személyes tapasztalathoz. Amikor színészkedek az a színészkedésen keresztül jön… de az éneklésemen keresztül… azt mondanám talán ez Istentől való… Amint mondtam, amikor kicsi voltam nem igazán tudtam miről énekelek, csak énekeltem, csak ez jött ki és ez elég jól hangzott. Csak csinálom és megtörténik. Nem tudom megmagyarázni, vagy… Utálom ezt mondani, de néhány ember tehetségnek hívja, néhány ember akárminek, de csak kijön és ez olyan valóságos… a személyes élmény vagy akármi, amitől átjön az egész, csak egy érzés és Isten, azt mondanám főleg Isten.

JP: Smokey Robinson mindig nagy hősöm volt. Énekesként hozzá hasonlítod magad?

MJ: Kedves lenne, mert Smokey-nak nagy közönsége van… Nehéz lenne azt mondanom, hogy azt követem, mindig csak elfogadom amit a közönség gondol, mert ez igazából értük van. Igazán hiszem és érzem, hogy okkal vagyok itt és az a dolgom, hogy előadjak az embereknek és ha elfogadják ezt az az én jutalmam. Fel akarnak állítani arra a piedesztálra, de nem tudom azt mondani, hogy olyan jó vagyok, mint Smokey, nem tudom azt mondani.

JP: Egyáltalán hatással volt-e rád Smokey vagy bárki más?

MJ: Igen, azt mondanám, ha száz százalékos szintről beszélünk, akkor ötven százalékot a Motownnak adnék – felnőni a Motownnal – és sok százalékot adnék James Brownnak, Jackie Wilsonnak és a többi nagyszerű szórakoztatóművésznek, és a színházban eltöltött időmnek, a színházban gyűjtött tapasztalatoknak, sokáig játszottunk színházakban, az a világon a legjobb tapasztalat. Ott ülni a színpad mellett és tanulni, ahh… És most mindenféle zenét szeretek, sokféle művészt szeretek: a Beatlest, szeretem a folk zenét, az Earth Wind  & Fire-t, Stevie Wondert – ő a legnagyobb kedvencem – és…  szeretek mindenféle zenét. Nem szeretek kategóriákat mondani – pop, jazz – én nem szeretem ezt. Ez egyszerűen csak zene, csoda a fülnek és csak ez számít. Ha meg tudok mozgatni egy embert a zenén keresztül attól érzem magam jól. Ezt szeretem benne.

JP: A zeneiparban sok ember kiégeti magát tíz év alatt. Te már több, mint 10 éve benne vagy, de még most is fiatalabb vagy, mint a legtöbb ember, amikor elkezdi. Ha belenézel egy kristálygömbbe hogyan látod a karrieredet?

MJ: Azt hiszem titokban és privát, igazán mélyen van egy sors a számomra és nekem rajta kell maradnom ezen a pályán és követnem. Erős érzéseim vannak a filmmel kapcsolatban, a filmrendezéssel kapcsolatban – zenés filmek és dráma, ilyesmik és ez az én sorsom. Koreografálni is a filmeket, megírni őket, a zenét megcsinálni – zenés filmek, dráma, sok-sok nehéz dráma zenével. Ahogy mondtad sok ember túlexponálja magát, ez igaz – amikor az embereknek elegük lesz valakiből. Imádkozom, hogy ez velem soha ne történjen meg. Nem szeretek sok különféle dolgot csinálni, mindenütt ott lenni, mert ez kicsit zavarba hoz. Nem szeretek sokat a tévében lenni, a színpadot szeretem mindennél jobban – a színpadon lenni, de nem a tévében.

JP: Hogy éreztél akkor, amikor azt a zenét amit csináltál mindenki diszkónak kezdte hívni – a diszkó így, a diszkó úgy? És különösen most, hogy az emberek arról beszélnek, hogy a diszkó leszállóágban van. Mit gondolsz az ilyen címkékről?

MJ: Amint korábban már mondtam utálom a címkéket, mert ennek egyszerűen csak zenének kellene lennie. Nem látok semmi problémát a diszkóval. Minden péntek este és szombaton Kalifornia tele van, minden klub tele van, minden diszkó tele van. Az emberek egész héten dolgoztak, bulizni akarnak, jól akarják magukat érezni és táncolni akarnak. Táncolni ritmusra kell, ütemre. Nem tudsz táncolni arra, hogy tanananana (heavy metalt imitál – a ford.), könnyedén kell venned. Hívhatod diszkónak, hívhatod bárminek, nem tudom, ez zene. Hívják akárminek, aminek akarják, rendben van. Diszkónak neveznéd a Never Can Say Goodbye-t? Diszkónak neveznéd a Bent? Diszkónak neveznéd a She’s Out Of My Life-ot, az Off The Wallt, a Rock With You-t? Nem tudom… számomra ez zene. Gyönyörű a fülnek és ez az ami számít. Olyan ez, mint amikor hallasz egy madárcsicsergést, nem mondod, hogy az egy kék szajkó, ez meg egy varjú. Ez csak gyönyörű hang. Csak ez számít. És nem mondod, hogy ez egy varjú, ez… ez gyönyörű, hallgasd. Nézed őket, ahogy repülnek az égen, csak egyszerűen gyönyörű. Ez a csúnya az emberben, túl sokat kategorizál. Egy kicsit túl rasszista a dolgokkal kapcsolatban, amikor mindenkinek együtt kellene lennie. Ezért beszélünk sokat a páváról, mivel a páva az egész madár család egyetlen tagja, amely minden színt egybe integrál. (A Jacksons a pávát választotta jelképéül ebben az időben – a ford.) És ez a mi fő célunk, hogy a zenével minden fajt egybe integráljunk. És tényleg ezt csináljuk. Ha elmész a koncertünkre minden fajjal találkozni fogsz rajtuk, integetnek, megfogják egymás kezét, mosolyognak, táncolnak. Számomra ez jelenti mindent elérni, ez a legnagyobb jutalom, jobban, mint a pénz. Összehozni ezeket az embereket és ezt csinálni. Ettől érezzük mi jól magunkat. Látod a gyerekeket ott táncolni, a felnőtteket, a nagyszülőket, mindenféle színben. És ez a nagyszerű dolog. Ez az ami engem motivál.

Korábban soha nem látott felvételek Oprah Winfrey 1993-as Michael Jackson interjújából

Korábban soha nem látott kulisszák mögötti felvételek szivárogtak ki Oprah Winfrey Michael Jacksonnal készített 1993-as híres interjújából.


Két jégtánc páros is Michael Jackson zenéjére fog korcsolyázni Szocsiban

Az oroszországi Szocsiban jelenleg zajló téli olimpiai játékoknak két Michael Jackson vonatkozása biztosan lesz, ugyanis két jégtánc páros is Michael zenéjére fogja bemutatni programját. Az egyik a fiatal amerikai testvérpár, Maia és Alex Shibutani, a másik a brit kettős, Penny Coomes és Nicholas Buckland. Előbbiek az Egyesült Államok bajnokságán, utóbbiak a budapesti Európa-bajnokságon értek el harmadik helyezést nemrég.  Penny Coomes és Nicholas Buckland így nyilatkozott zeneválasztásáról az Inside Skating honlapnak:

Kérdés: Szeretnék többet tudni a programotokról ebben a szezonban – és különosen a szabadprogramotokról. Kinek az ötlete volt, hogy Michael Jackson válogatásra táncoljatok? Egy dolog biztos: a zeneválasztás tökéletesen illik a stílusotokhoz, mindketten nagyon meggyőzően korcsolyáztok Michael dalaira, s ezért kell megkérdeznem: rajongói vagytok a zenéjének (én az vagyok)?

Penny: Mindketten óriási Michael Jackson rajongók vagyunk! Akkor találtam rá erre az albumra, amikor zenét kerestünk a tavalyi szezonra. Szerelmes lettem a Cirque du Soleil változatokra, mert Michael Jackson zenéjéhez adnak egy csavart, de végül úgy döntöttünk, hogy eltesszük az olimpiai szezonra, mert úgy gondoltuk, hogy különleges és pontosan az, amit idén csinálni akartunk.

Nick: Azt hittem én találtam a zenét? Azt hiszem már régen volt! (nevet) Úgy gondolom Penny tökéletesen mondta… szeretjük a zenéjét és úgy gondolom, hogy fontos, hogy olyat válassz, amire élvezed a korcsolyázást, mert azt a zenét fogod hallgatni egész szezonban! Úgy gondolom akkor tudod, hogy jó zenét választottál, ha a szezon utolsó edzésén is éppen olyan élvezettel hallgatod, mint az elsőn.

Kérdés: Két Michael Jackson program is lesz Szocsiban: a tiétek és Maia és Alex Shibutanié. Mik a ti ászaitok, mi különbözteti meg a ti programotokat az övéktől?

Penny: Őszintén szólva amikor hallod, hogy egy másik csapat is ugyanazt a témát választotta az egy kicsit csalódás. Ugyanakkor Nick és én figyeltük az ő programjukat egész szezonban és nagyon tetszik nekünk! Úgy gondolom nagyszerű, hogy két pár is korcsolyázhat ugyanarra a művészre, mégis két teljesen különböző programmal. Ez jól mutatja mennyire nagyszerű és sokoldalú volt Michael Jackson, nincs két egyforma dala! Mi nagyon élvezzük a szabadprogramunkat és biztos vagyok abban, hogy ők is.

Nick: Én is úgy gondolom, hogy nagyszerű, hogy a programjaink nagyon mások noha mindkettő Michael Jackson. Úgy gondolom mindkettő nyújt valami olyat, amit a közönség élvezni fog Szocsiban és ez nagyszerű nekünk és nagyszerű a műkorcsolyázásnak. Szocsi egy olyan platform a műkorcsolyázás számára, amit az egész világ láthat és azt hiszem mindkét pár megmutathatja, hogy a jégtánc lehet élvezetes és izgalmas. Ami az ászainkat illeti, úgy gondolom, hogy megpróbáltuk a mi méretkülönbségünket kihasználni előnyként, hogy az emeléseinket annyira látványossá tegyük amennyire csak lehet. Úgy gondolom nagyon fontos, hogy kihasználd az erősségeid, különösen egy olimpiai szezonban, szóval mi ezt próbáltuk beépíteni és ebben próbálunk pár extra pontokat elérni.

Forrás: http://www.insideskating.net/2014/02/08/interviews/penny-coomes-and-nicholas-buckland-this-is-absolutely-the-best-moment-in-our-career-so-far

Penny Coomes és Nicholas Buckland a budapesti EB-n

Maia és Alex Shibutani a 2014-es amerikai bajnokságon. Érdekesség, hogy az ő felkészülésüket MJ két egykori koreográfusa, Travis Payne és Stacy Walker is segítette.