Hogyan vette meg Michael Jackson a Beatles katalógust?

Az alábbi kivonat részlet Zack O’Malley Greenburg Michael Jackson, Inc.: The Rise, Fall, and Rebirth of a Billion-Dollar Empire című könyvéből:

Az 1980-as évek közepén néhány havonta egyszer összegyűlt Amerika legokosabb üzletemberei közül néhány, hogy pénzügyi stratégiát tervezzen egy milliárd dolláros szórakoztatóipari konglomerátumnak. Ennek az informális befektetési tanácsnak a tagja volt David Geffen, aki addigra már elindított több lemeztársaságot és később ő lett Hollywood egyik leggazdagabb embere miután megalapította a DreamWorks Stúdiót; John Johnson, aki az Ebony magazin alapítója és ő volt az első fekete ember, aki felkerült a Forbes magazin 400 leggazdagabb amerikait tartalmazó listájára; John Branca, aki azóta tucatnyi a Rock and Roll Hall of Fame-be tartozó művész pénzügyeit kezelte, beleértve a Beach Boyst, a Rolling Stonest és Michael Jacksont, a Pop Királyát, aki a testület elnöke volt – és kifürkészhetetlen az elmaradhatatlan napszemüvegében.

A kérdéses szórakoztatóipari vállalat részvényeivel sohasem kereskedtek a New York-i tőzsdén. Noha igazából kevesen tekintenék ezt tényleges vállalatnak, multinacionális termékeit milliárdok fogyasztották az elmúlt évtizedekben. Ha a szervezetet hivatalosan bejegyezték volna akkor hívhatták volna Michael Jackson Rt-nek.

1985-ben ez a konglomerátum a legjelentősebb vásárlását vitte véghez: az ATV-ét, amely magában foglalta a Beatles értékes kiadói katalógusát. Ennek része volt az együttes legtöbb nagy slágerének a szerzői joga, beleértve a Yesterdayt, a Come Togethert, a Hey Jude-ot és több száz más dalt. A katalógust később egyesítették a Sony-éval és így jött létre a Sony/ATV, amely jelenleg több, mint kétmillió dalt felügyel olyan művészektől, mint Eminem vagy Taylor Swift, s ezzel ez a világ legnagyobb zenei kiadó vállalata.

Hónapokkal az üzlet nyélbe ütése előtt azonban egy befektetői bizottsági ülésen a vásárlás valószínűtlennek tűnt. A Michael Jackson Rt. komoly tárgyalásokat folytatott az ausztrál milliárdossal, Robert Holmes à Courttal, aki 40 millió dollár felett határozta meg az árat – s ez nézeteltérésekhez vezetett Jackson belső köreiben arról, hogy hogyan tovább.

Mivel nem akart senkit felzaklatni Jackson nem szólt egy szót sem – amint azt gyakran tette a megbeszéléseken –, de ő már döntött. Írt valamit egy pénzügyi kivonat hátoldalára és odacsúsztatta Brancának az asztal alatt.

Ez állt rajta: „John, kérlek, ne alkudozzunk. Nem akarom elveszíteni az üzletet… EZ AZ ÉN KATALÓGUSOM.”

Néhány hónappal később Jackson megvette az ATV-t 47,5 millió dollárért. Ma a Sony/ATV körülbelül 2 milliárd dollárt ér – Jackson hagyatékkezelőjén keresztül Jackson örökösei még mindig fele arányban tulajdonosai ennek a közös vállalatnak. Nem ez lenne a helyzet, ha Jackson és csapata nem manőverezett volna okosan és állhatatosan. Ez a hihetetlen történet több, mint negyed évszázaddal ezelőtt kezdődött az Egyesült Királyságban egy híres lovag és egy hamarosan királlyá váló illető közötti találkozással.

Egy este 1981-ben Paul McCartney otthonában London mellett az egykori Beatle átnyújtott Michael Jacksonnak egy mappát. Benne mindazoknak a daloknak a listája állt, amelyeknek a kiadói jogát McCartney birtokolta. Miután a saját dalszerzői katalógusának a nagy részét hagyta kicsúszni a kezei közül fiatal korában, elkezdett szerzői jogokat vásárolni éveken át.

”Ezt csinálom én. Megvettem Buddy Holly katalógusát, a Broadway katalógust.” – mondta McCartney a fiatal énekesnek. „Itt van kinyomtatva mindazoknak a daloknak a névsora, amelyeket birtokolok.” Jacksont ez lenyűgözte. Ő is el akarta kezdeni ugyanezt csinálni és a vállalkozói ösztöne rögtön működésbe lépett. „Paul és én mindketten a saját kárunkon tanultuk meg az üzletet és a kiadói jogok és jogdíjak fontosságát és a dalszerzés méltóságát.” – írta Jackson az önéletrajzában.

Amikor visszatért Kaliforniába egy irigylésre méltó problémával találta magát szembe. 1980-ban 9 millió dollárt keresett és egy halom pénzen ült, ami befektetésre vált. Az infláció az 1980-as évek elején féktelen volt, ami azt jelentette, hogy a felhalmozott készpénz gyorsan veszített az értékéből. Röviden: találnia kellett valami arra érdemes helyet arra, hogy leparkolja a Michael Jackson Rt. tartalékait.

A könyvelői hoztak neki pár ingatlan befektetési lehetőséget, de egyik sem izgatta fel annyira, hogy bármit is vegyen. Dalokat akart venni. Az ügyvédje, John Branca (aki jelenleg Jackson hagyatékkezelőjét vezeti) elkezdett beszélni emberekkel a kiadói üzletben, hogy megtudja mit árulnak. Az egyik első beszélgetését a dalszerző Ernie Marescával folytatta, akinek két nagy rock dala volt eladó: a Runaround Sue és a The Wanderer. Amikor Branca ezt elmondta Jacksonnak az énekes nem ismerte ezeket a dalokat. Az ügyvéd adott a kliensének egy szalagot és azt mondta neki, hogy hallgassa meg őket. Néhány nappal később Jackson visszahívta: „Meg kell szerezned ezeket a dalokat!” – mondta. „Egész hétvégén táncoltam rájuk.”

Így Branca és Jackson elkezdett bevásárolni. Vettek egy kisebb katalógust, ami tartalmazta a 1-2-3-t, egy 1960-as évekbeli soft rock szerelmes dalt Len Barry-től, az Expressway to Your Heart című Gamble and Huff kompozíciót, amelyet 1967-ben jelentetett meg a Soul Survivors és a Cowboys to Girls-t, egy 1968-as Intruders slágert, amelyet ugyanaz a duó komponált. Ha Jackson nem ismert egy dalt, akkor Branca küldött neki egy felvételt; ha az énekes beleszeretett, akkor áldását adta a vásárlásra.

Karen Langford, Jackson régi munkatársa emlékszik, hogy egyszer ebben az időszakban ott ült Jacksonnal és arról beszélgettek, hogy mely minden idők legnagyobb dalait lenne jó birtokolni (gyakran említette a Beatles, Elvis és Ray Charles dalait, többek között). Néha tesztelte Langfordot azzal, hogy elénekelt egy részletet egy dalból és megkérdezte mi a címe és ki az előadó. Már akkor olyan céljai voltak a tulajdonlásban, amit az ő korában csak kevesen tudtak elképzelni.

„Ő akart a világ első számú kiadója lenni.” – mondja Langford – „És… ez sokféle formában előjött, de a célja mindig az volt, hogy első számú legyen, megszerezni azt a Nr. 1. helyet. A legnagyobbnak, a legjobbnak lenni.”

Amit az énekes nagyon akart az Berry Gordy Jobete katalógusa volt, amely a Motown legnagyobb slágereinek legtöbbjét tartalmazza, beleértve a Jackson 5 dalait is. Gordy azt mondja, hogy Jackson „versenyképes” árat kínált neki egy ponton, de a Motown főnöke nem állt készen arra, hogy eladja – és nem is tette, amíg az EMI nem fizetett neki 132 millió dollárt a katalógusa feléért 1997-ben.

De amikor megfigyelte Gordy hogyan menedzseli a kiadói érdekeit az valamit lángra lobbantott Jacksonban. „Megcsípte a bogár.” – mondja Gordy – „És ez arra késztette, hogy valami még nagyobbat akarjon csinálni.”

***

„Michael,” – kezdte Branca szemérmesen egy találkozón 1984 szeptemberében – „azt hiszem hallottam, hogy eladó egy katalógus”.

„Melyik az?”

„Az ATV.”

„Igen, és az mi?”

„Nem is tudom, van egy pár szerzői jog benne. Mindjárt eszembe jut…” – mondta Branca, miközben a hatás kedvéért szünetet tartott. Aztán elkezdett sorolni egy pár címet: Yesterday, Come Together, Penny Lane és Hey Jude.

„A Beatles?!” – kiáltott fel Jackson.

Az egyetlen probléma: a katalógus a milliárdos Robert Holmes à Courté volt, az üzleti élet egy ausztrál kalózáé, aki ismert volt acélos türelméről, az iránti hajlamáról, hogy az utolsó pillanatban kihátráljon üzletekből és olyan szintű makacsságáról, amely felveszi a versenyt bármely rocksztáréval. Volt jó pár más kérője is az ATV ügyében, beleértve a milliárdos ingatlanfejlesztőt, Samuel LeFrakot, a Virgin Records alapítóját Richard Bransont, valamint Marty Bandiert és egy másik kiadót igazgató Charles Koppelmant (Bandier-t a Sony/ATV 2007-ben szerződtette és jelenleg is a vállalat vezérigazgatója).

Holmes à Court számára kevés dolog okozott nagyobb örömöt, mint egy kimerítő üzleti tárgyalás. Különösen nagy örömét lelte abban, ha túlbuzgó amerikaiakkal játszadozhatott. („Azt akarják, hogy az ő szabályaik szerint játsszam.” – mondta egyszer Egyesült Államokbeli társairól. „A vietkongok nem játszottak a szabályok szerint és nézd meg mi történt.”) Mindez nem számított Jacksonnak. Az instrukciói Brancának: „Meg kell szerezned nekem azt a katalógust.”

Az ügyvéd emlékszik az ezt követő hektikus napokra. Az első feladat: beszélni Paul McCartney-val és Yoko Onóval, akik mindketten Jackson barátai voltak. John Lennon özvegyeként Ono felügyelte Lennon hagyatékát és azt pletykálták, hogy mutat némi érdeklődést aziránt, hogy McCartney-val közösen tegyen egy ajánlatot az ATV-re. Jackson remélte, hogy nem kerül sor ütközetre.

„Felhívtam Yokót.” – emlékszik vissza Branca. „És azt mondtam: ’Michael megkért, hogy hívjalak fel és megtudjam, hogy licitálsz-e az ATV Music-ra, amely birtokolja az összes Beatles dalt.”

„Nem, nem licitálunk.”

„Nem?”

„Nem, nem. Ha megvennénk, akkor Paullal kellene viaskodnunk.” – válaszolta Ono. „Kész cirkusz lenne. Miért?”

”Mert Michaelt érdekli a dolog.”

„Ó, az csodálatos lenne. Inkább legyen Michael kezében, mint valami nagyvállalatéban.”

(Amikor Onót harminc évvel később megkérdezték erről a párbeszédről – egy rövid interjú keretében egy tüntetésen a New York-i ABC Carpet & Home előtt – azt mondta, hogy nem folytatott „komplex beszélgetést” senkivel Jackson csapatából, de bővebben nem fejtette ki.)

Branca azt mondja, hogy a következő lépés az volt, hogy beszéljen John Eastmannal, Paul McCartney ügyvédjével és sógorával (ő képviselte az énekest és a saját apját, Lee Eastmant is, aki még a Beatles feloszlása előtt kezdett együtt dolgozni McCartney-val). Branca elmondása szerint Eastman azt mondta, hogy McCartney-t nem érdekli a dolog, mert a katalógus „túl drága”. Ez volt az egyik oka annak, hogy sem Branca, sem Bandier nem hitte, hogy McCartney kipengetne érte ennyi pénzt.

Noha az ATV értékének kétharmadát a Beatles dalai tették ki, de a maradék egyharmadot McCartney nem akarta: több ezer más kompozíció szerzői joga, egy hangeffektus könyvtár, sőt még némi ingatlan is. „Paul hozzáállása sokkal, sokkal inkább pénzügyi jellegű volt.” – mondja Bandier. Joe Jackson (Michael apja – a ford.) hozzáteszi: „Michael csak egy dolog miatt vette meg azt a katalógust: mert eladó volt! [McCartney és Ono] is megvehették volna. De nem tették.”

Van egy művészi magyarázata is McCartney vonakodásának: „Sosem gondoltam, hogy Paul McCartney meg fogja venni, mert nagyon nehéz dolog valami alkotójának megvenni a saját alkotását.” – mondja Bandier. „Olyan lenne, mintha egy olyan képet, amin Picasso egy napig dolgozott, húsz évvel később megvenne 5 millió dollárért. Ez nem olyan dolog lenne, amit Paul megtenne.”

Branca egy 30 millió dolláros ajánlattal nyitott. De Holmes à Court többet akart, különösen mivel Bandiert, Koppelmant és pár más vevőt is még mindig érdekelte az ATV. Novemberre Jackson felhatalmazta Brancát arra, hogy emelje meg az ajánlatát 40 millió dollárra. John Johnson kivételével Jackson tanácsadói – még a zeneipari igazgatók, David Geffen és Walter Yetnikoff is – úgy gondolták, hogy az énekesnek elment az esze.

Utóbbi megmondta Jacksonnak, hogy hibát követ el és inkább maradjon annál, hogy csak művész. „Az volt a tanácsom.” – mondja a CBS egykori elnöke – „De ő nem értett velem egyet. Szerencsére.” Jacksonnak nem volt üzleti iskolai végzettsége és a cash flow multiplikátorok nem sokat jelentettek a számára. De óriási érzéke volt az érték iránt – és Branca személyében volt egy főhadnagya, aki képes volt segíteni neki abban, hogy kihozza ebből a legtöbbet.

„John volt a pénzügyi házmester és Michael ösztöneinek a végrehajtója.” – mondja a milliárdos Tom Barrack, aki élete során később dolgozott Jacksonnal. „Szóval Michael azt mondta: ’Wow, szerintem hihetetlen értéke lesz a Beatles daloknak idővel. Egészen őszintén szólva Michael nem tudta, hogy 12 millió dollárt, 18 millió dollárt vagy 25 millió dollárt érnek-e. Csak azt tudta és azt érezte meg helyesen, hogy idővel a szellemi termék sok pénzt fog érni.”

Jackson állandó refrénje az volt, hogy „Nem árazhatsz be egy Picassót… nem árazhatod be ezeket a dalokat, mert felbecsülhetetlenek. Ezek a valaha írt legjobb dalok.” Egy pénzügyi bizottsági ülésen Jackson megírta Brancának a fentiekben említett cetlit, amelyet az ügyvéd ma is az otthonában őriz: „EZ AZ ÉN KATALÓGUSOM.”

John kérlek ne alkudozzun, nem akarom elveszíteni ezt az üzletet. Fogadjuk meg Johnson tanácsát. (Bal oldalt alul: "Azt mondta, hogy sok nagy üzletet veszített el így.") EZ AZ ÉN KATALÓGUSOM. Michael Jackson"

Az említett cetli. Pontosan ez áll rajta: ATV. John kérlek ne alkudozzunk, nem akarom elveszíteni ezt az üzletet. Fogadjuk meg Johnson tanácsát.” (Bal oldalt alul: “Azt mondta, hogy sok nagy üzletet veszített el így.”) EZ AZ ÉN KATALÓGUSOM. Michael Jackson”

Egy 45 millió dolláros ajánlat már elég jó volt ahhoz, hogy Jackson és Branca kapjon egy találkozót Londonban azon a télen, de Holmes à Court nem volt hajlandó maga elmenni. Mivel az üzletet még messze nem kötötték meg, ezért Branca is ugyanígy tett és maga helyett a kollégáját, Gary Stiffelmant küldte el. A két fél megállapodott egy őket nem kötő szándéknyilatkozatban és Jackson csapata elvégezte a 4000 dalos katalógus négy hónapig tartó felmérését.

Az ATV szerzői jogdíjainak átadásakor egy húsz fős csapat valami 900 órát töltött el azzal, hogy tüzetesen átvizsgálja a közel egymillió oldalt kitevő szerződéseket. Branca találkozott Holmes à Courttal New Yorkban áprilisban és kezet fogtak az üzletre. Néhány héten belül azonban a mogul kihátrált. Így aztán Jackson áldásával Branca küldött még egy levelet: fogadja el az utolsó, 47,5 millió dolláros ajánlatot vagy nem lesz üzlet.

Körülbelül abban az időben Branca megtudta, hogy Holmes à Court feltételesen odaígérte a katalógust Koppelmannak és Bandier-nek 50 millió dollárért. De ismerte a riválisait – és azokat a helyeket, ahonnan a pénzüket kapták. Történetesen a vállalatuk kapott egy jelentős kiadói előleget az MCA Recordstól, amelyet akkor Irving Azoff vezetett, aki ugyanakkor Jackson és testvérei konzulense is volt az akkori turnéjuk ügyében.

”Elmentem Irvinghez és azt mondtam: ’Hogy finanszírozhatod Charles-t és Marty-t? Michael ellen licitálnak és te Michael konzulánsa vagy.’” – emlékszik vissza Branca. „Visszavonta az ajánlatát és így az ő megállapodásuk kútba esett.”

Nem sokkal később Branca kapott egy hívást Holmes à Court egy kollégájától. El tudna-e menni Londonba véglegesíteni az üzletet? Megállapodtak a 47,5 millió dollárban. Jackson meghatalmazta Brancát, az ügyvéd New Yorkba repült, majd átszállt egy Nagy-Britanniába tartó Concorde-ra. Amikor azonban a repülőn volt észrevett két ismerős arcot, akik szintén Londonba tartottak: Bandiert és Koppelmant.

„Mit csinálsz odaát?” – kérdezte Bandier.

„Ó,” – mondta Branca – „csak üzletelek.”

Bandier is készen állt arra, hogy saját üzletet kössön. Még azután is, hogy Branca meggyőzte Azoffot, hogy visszavonja a támogatását, ő és Koppelman úgy gondolták, hogy össze tudnak kaparni annyi tőkét, hogy tegyenek egy 50 millió dolláros ajánlatot az ATV-re – és ehhez csak egy kis időt kell kérniük. Bandier így emlékszik vissza: „Tulajdonképpen azért mentünk Londonba, hogy véglegesítsünk egy formálisabb szerződést.”

Ő és Koppelman rájöttek, hogy Holmes à Courtot nem érdekelte a zenekiadás és egyszerűen csak meg akart szabadulni az ATV-től amilyen gyorsan csak lehetett. Nem a türelmére alapoztak vagy arra, hogy esetleg örömét lelheti egy kis üzleti sportban. De arra sem számítottak, amit Holmes à Court mondott nekik, amikor megérkeztek: hogy éppen átadni készül az ATV-t egy másik félnek, 2,5 millió dollárral kevesebbért, mint amit ők kínálnak.

Szemtől szembe Holmes à Courttal és közel ahhoz, hogy elveszítsék az üzletet, Bandier azonnal megemelte az ajánlatát további 500 ezer dollárral. De az ausztrált ez sem hatotta meg.

„Van egy aspektusa az üzletnek, amire ti srácok nem vagytok képesek.” – felelte – „Még pedig arra, hogy koncertet adjatok Perthben a kedvenc alapítványom javára.”

„Csinálhatunk egy jótékonysági koncertet.” – mondta Bandier, arra gondolva, hogy könnyen bevetheti a kapcsolatait és talán a pénzét, hogy bármilyen nagy művészt megszerezzen.

„Nem, nem, nem értitek.” – folytatta Holmes à Court – „Én ezt Michael Jacksonnak adom el.”

***

Odaillő módon Jackson a legnagyobb üzletét azzal pecsételte meg, hogy édesítőnek bedobott egy személyes megjelenést. Pedig nem volt könnyű szívesség: 15 órát kellett repülnie Los Angelesből Sydney-be, repülőt váltani és onnan további öt órát repülni Perthbe. De még egy csapat dingó sem akadályozhatta meg abban, hogy megszerezze a katalógusát.

Bandier később megtudta, hogy Jackson ajánlott egy másik kedvezményt is. Holmes à Court lányát Penny-nek hívták és hajlandó volt arra, hogy kivegye a Penny Lane című dalt az üzletből, hogy a milliárdos a lányának adhassa azt ajándékul. (Jackson cége továbbra is menedzselte a dalt a számára.) Ez nem kis engedmény.

„A Beatles bármelyik dala, amely a birtokodban van pénzt termel.” – mondja Bandier – „Csak valami kétszázötven van belőlük és mindenkinek megvan a maga kedvence ebből a kétszázötvenből. Hidd el, a Penny Lane népszerű dal.” De a döntő a perthi megjelenés volt. „Tudtuk, hogy mi nem tudunk holdsétálni, így nem volt több kérdés.” – emlékszik vissza Bandier – „Nem jött össze.”

Michael 1985-ös perthi látogatása, amelyre a Holmes à Courttal kötött szerződés kötelezte. Koncert helyett végül is azzal is megelégedett a milliárdos, hogy Michael megjelenjen a Channel 7 Telethon című jótékonysági műsorában. A csatornának Holmes à Court volt a tulajdonosa.

Jackson eltökélt fókusza arra, hogy a lemezipar legélesebb elméinek heves tiltakozása ellenére megvegye a katalógust talán némelyek számára meggondolatlanságnak tűnik. De utólag egyértelmű, hogy igaza volt abban, hogy az ösztöneire hallgatott – ezt még azok is elismerik, akik eleinte kételkedtek benne. És az is egyértelmű, hogy a szerzői jogokkal kapcsolatos értékítélete kifogástalan volt.

„Úgy gondolom, hogy ha akkor a tanácsadója lettél volna, akkor te is azt mondtad volna neki, hogy ’Ne tedd!’” – mondja Yetnikoff. „Kiderült, hogy nagyon jövedelmező beruházás volt… Szóval azt kell mondanom, hogy az üzleti érzéke jobb, mint az enyém.”

Az biztos, hogy Jackson sosem felejtette el, hogy igaza volt. 2007-ben egy Bandierrel folytatott konferenciabeszélgetés során az igazgató felidézte az ATV 1985-ös eladásának a történetét. Jackson örömmel idézte fel az élményt.

„Látod,” – mondta – „mondtam neked, hogy ismerem a zenekiadói üzletet.”

John Branca és Michael Jackson az előbbi esküvőjén a '80-as évek végén

John Branca és Michael Jackson az előbbi esküvőjén a ’80-as évek végén

Reklámok

Posted on június 6, 2014, in Michael Jackson and tagged , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , . Bookmark the permalink. 4 hozzászólás.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: