Rajongói beszámoló a Bradx2 rendezvényről

Brad Sundberg, Michael Jackson egykori hangmérnöke járja a világot és szemináriumok keretében beszél arról, hogy Michael Jackson hogyan dolgozott a stúdióban. Ennek során demókat és egyéb felvételeket is bemutat közönségének, kérdésekre válaszol.  (Lásd: https://www.facebook.com/inthestudiowithmj )

Michael halálának ötödik évfordulóján Sundberg visszatért Los Angelesbe előadássorozatával és több napon át abban a stúdióban tartotta szemináriumát, amelyben Michael számos albuma készült. A Los Angeles-i előadássorozatnak vendégelőadói is voltak Michael további egykori munkatársai személyében. Az alábbi beszámolóban Brad Buxer, Michael Prince és Brian Vibberts előadásáról olvashattok egy rajongótól, aki ott volt. Cikkét eredetiben itt olvashatjátok: http://www.michaeljackson.ru/eng/brad-x2-evening-brad-buxer/.

A fenti cikk magyar fordítását pedig alább közlöm:

Egy kis stúdióban vagyunk, amely egy hangszer kölcsönző mellett áll a Sunset Bouleardon, Los Angelesben. A szoba tele van emberekkel, akik sorokba állított székeken ülnek egy alacsony színpad előtt. A színpadon Michael Jackson hangmérnök asszisztense és ennek a rendezvénynek a szervezője, Brad Sundberg, valamint barátja, a hangmérnök Brian Vibberts két magas bárszéken ül. Brad Buxer, aki sokáig Michael zenei igazgatója volt egy szintetizátor mögött ül. MJ későbbi éveinek hangmérnöke, Michael Prince a MacBook-ja képernyőjét nézi. Michael turnézó basszusgitárosa, Sam Simms még nem érkezett meg, ő majd kicsit később csatlakozik. Ezzel elkezdődik az utazás a múltba, tele sztorikkal és zenével.

A rendezvény minden vendége sokat tud mesélni azokról az évekről amelyek során Michaellel dolgozott, de ennek az estének a „sztárja” egyértelműen a férfi a szintetizátor mögött. Hiszen ezt a rendezvényt Bradx2-nek hívják és arról szól, hogy találkozunk ezzel a fickóval, aki visszahúzódva él és a nagyközönség számára alig ismert a rajongói közösségen kívül. Brad Buxerről, aki 17 évig volt Michael kreatív partnere, hangszerelője és zenei rendezője. A legtöbb MJ rajongó a 90-es évekből emlékezhet Buxerre, mint arra a fickóra, akinek Robert Plant stílusú szőke sörénye volt. (Buxer elárulja, hogy MJ volt az, aki ragaszkodott hozzá, hogy fesse szőkére a haját – miután feladta az eredeti tervet, hogy vörösre fesse!) Nos, azok a napok rég elmúltak. Ma Buxer rövid, természetes színű hajat visel, fekete nadrágot, laza inget – mint egy hétköznapi fickó, akiről sosem gyanítanád, hogy rockzenész. Nem beszél túl gyakran a munkájáról Michael Jacksonnal. Valójában Michael halála óta Buxer csak egy interjút adott – a francia rajongói magazinnak, a Black & White-nak 2009-ben. Most professzionális pilótaként dolgozik és a zeneszerzés mára inkább már csak hobbi a számára. Beleegyezett, hogy pusztán egy este erejéig találkozzon MJ rajongókkal, így számunkra ez a rendezvény egy meglehetősen exkluzív esemény.

Balról jobbra: Brad Sundberg, Brad Buxer, Michael Prince, Brian Vibberts (Fotó: https://www.facebook.com/inthestudiowithmj )

Balról jobbra: Brad Sundberg, Brad Buxer, Michael Prince, Brian Vibberts (Fotó: https://www.facebook.com/inthestudiowithmj )

Buxer félénknek és halk szavúnak tűnik elsőre, de hamar rájövünk, hogy társaságkedvelő és nyílt fickó. Nem viccelődik a rajongókkal, mint Brad Sundberg, vagy ha mégis viccel, akkor a viccei inkább ironikusak. Azzal kezdi, hogy arról mesél, hogy ő és Michael hogyan kezdtek együtt dolgozni. MJ a ’80-as évek végén vette őt észre Stevie Wonder együttesének egyik tagjaként és meghívta, hogy dolgozzon a Dangerous projekten. Azután Brad csatlakozott a Dangerous turnéhoz. Végül majdnem két évtizedig dolgoztak együtt – a színpadon, stúdiókban, Neverlanden, szállodákban, amelyekben Michael lakott élete különböző pontjain.

Brad Buxer és Michael a '80-as évek végén

Brad Buxer és Michael a ’80-as évek végén

Buxer emlékszik a luxuslakosztályaikra a New York-i Four Seasons Hotelben, ahol lefoglalták a teljes 34. emeletet. Emlékszik a Neverlanden töltött időre, látta Michael állatait az állatkertjében – a majmokat, az elefántokat, a lámákat és az őzt -, emlékszik arra, hogy túl sok cukrot evett a ranchen lévő moziban és hogy a motorjával Michael úszómedencéjének a szélén száguldozott (ami Michaelt kiborította). Ami Neverland ranchet illeti, Buxer megemlíti, hogy nem volt igazi lemezstúdió ott, így hordozható felszerelést kellett használniuk. Általában a ranchen dolgoztak ki dal ötleteket, majd elmentek egy professzionális stúdióba, hogy rendesen felvegyék.

Miután röviden érintettük a Blood On the Dance Floor-t, egy Teddy Riley dalt, amelyet egy DAT kazettáról kellett kinyerniük Montreux-ban, Svájcban, Buxer továbbmegy az ő személyes kollaborációira Michaellel. Eltérően azoktól a daloktól, amelyeket más producerek hoztak Michaelnek, a Braddel készült dalok Michael dalai és a legtöbb művészi hozzájárulását tartalmazzák.

Az első dal, amelyről Brad beszél az az In the Back, amelyet az Ultimate Collection-ön adtak ki 2004-ben. A dalt nem fejezték be a szövegét tekintve – többnyire Michael csak átdúdolja a verseket. Mindazonáltal Buxer ezt a dalt Michael zsenijének egy példájaként említi. Demonstrálja a dal struktúráját, elkezd ütemeket számolni: „Egy, kettő, három, négy”. Az első ütemmutató az első basszus ütemre esik és amint elszámol a hídig észrevesszük, hogy a híd is az első ütemmutatón kezdődik, ahogy kell. A szöveg azonban el van tolódva a zenéhez képest és nem illeszkedik ehhez a mintához. Buxer ezt úgy jellemzi, hogy „teljesen megfordított” struktúra és fordított zenei felütésről és leütésről beszél, de én nem vagyok zenész, csak úgy tudok rá utalni, mint „eltolódásra”. Buxer hangsúlyozza, hogy ezt a dalt teljesen Michael írta. Hogy alátámassza a szavait meghallgattat velünk egy audiót Michaeltől, amelyen azt magyarázza neki a telefonon, hogy a zenének pontosan hogyan kell hangoznia. Szokásos módján Michael minden részt a hangjával és a szájdobolásával mutat be: a dobokat, a basszust – és nagyon konkrét mindebben. Körülbelül 5 percet tölt el csak azzal, hogy elmagyarázza a dal bevezetőjét és aztán megkérdi: „Oké?”, mintha csak biztos akarna lenni abban, hogy a hangszerelő megértette mit vár tőle. Michael az egész dalt ezzel a „megfordított” struktúrával írta, mondja Buxer és ez megmutatja mekkora zseni volt. Senki nem tudta ezt megcsinálni, csak ő.

Az In the Back – egy befejezetlen dal

Aztán Buxer a Stranger in Moscow-ról beszél. Ebben a dalban van az ő legnagyobb hozzájárulása azok közül a dalok közül, amelyeken Michaellel dolgozott és Brad nem titkolja a tényt, hogy ez sokat jelent a számára. Felolvassa a dalról szóló teljes részt Joe Vogel könyvéből – a dal készítésének sztorija mára jól dokumentált. Noha Buxert nem tüntették fel az albumborítón, valójában a dal társszerzője és az ő nevéhez fűződnek az akkordok. Buxer elmondja, hogy ő és Michael kétféle módon tudott együtt dolgozni. Gyakran Michaelnek ott volt a melódia a fejében és Buxernek az volt a dolga, hogy ezt a melódiát lejátssza a zongorán, ahogy Michael „hallotta” azt és aztán megtalálja a megfelelő hangszerelést, amely illeszkedik a melódiához. Így készült a Heal the World, az In the Back, a Childhood, a Beautiful Girl és más dalok. A Stranger in Moscow-nál más volt a helyzet. Michael megkérte Bradet arra, hogy játsszon akkordokat amíg nem hallott köztük valami olyat, ami tetszett neki. És Buxer így állt elő a mára híres akkord progresszióval. Buxer azt mondja, hogy a teljes dalt 1,5-2 óra alatt írták meg és amikor kész lett, akkor alig akarta elhinni mi történt. „Valami olyasmit akartam mondani, hogy: ’Wow, most írtunk egy dalt együtt?’” – emlékszik vissza Buxer. „De aztán nem mondtam semmit.” Nem haragszik amiatt, mert a neve nem került rá az albumra. „Hibák előfordulnak.” – mondja – „Michael mindig nagyon nagylelkű volt hozzám.” Világos, hogy maga az élmény sokkal fontosabb a számára, mint a neve az albumborítón.

Stranger in Moscow

A másik dolog, amit Buxer megemlít a Stranger in Moscow-val kapcsolatban az a dob hang, amit MJ szájdobolásából (beatbox) készítettek úgy, hogy összevágták és összetömörítették a természetes hangját. Buxer elmondja, hogy Michellel gyakran használt szájdobolás-alapú dob hangokat, mert annyira fantasztikusan hangoztak.

A következő dal, amit tárgyalunk a Childhood. Tulajdonképpen pont a Childhood 20. évfordulóján – amint Brian Vibberts visszaemlékszik a dalt 1994. június 27-én vették fel. A Childhood egy másik olyan dal, amit teljesen Michael talált ki és írt meg – amint Buxer elmondja, eltartott neki egy ideig megtalálni hozzá a megfelelő hangszerelést. „Annyira édes dal.” – mondja – „Én nem írnék semmi ennyire édeset.” De Michael ismét nagyon konkrét volt abban, hogy mit akar hallani és tovább dolgozott Buxerrel, amíg ki nem préselte belőle a pont megfelelő akkordokat.

Egy rövid szünet után a beszélgetés a turnézásra és az élő showkra terelődik. Buxer elmagyarázza nekünk a zenei rendező munkáját: azt hogy gyakran előre fel kellett készülnie a showkra, miközben az együttes lent a szállodai bárban időzött és hogy hogyan adott instrukciókat a zenészeknek. Elmagyarázta, hogy a dalokat általában felgyorsították az élő showkban és a hangmagasságot lejjebb vitték, hogy a hangszereket visszahozzák a természetes hangzásukra. Nagyon kedves szavakat ejtett Michael gitárosáról, David Williamsről, aki elmondása szerint abszolút briliáns volt és vicces is. Buxer érinti a költségek témáját is és hogy az élő showk miért veszteségesek gyakran: öt repülőt kellett bérelniük a turnéhoz és őrült hotelszámlákat kellett kifizetni.

Buxer emlékszik néhány vicces pillanatra az élő koncertekről: hogy kellett Slasht kitolniuk a színpadra a Black or White alatt mert fogalma sem volt arról, hogy a dal mely pontján kell eljátszania a gitár szólóját. Vagy hogy Michael hogyan énekelte Brad nevét (“Brad, what you gonna do?”) a brunei koncerten, amikor Buxer az I Just Can’t Stop Loving You kivezetését hosszabban játszotta a szükségesnél.

Az alábbi videóban 5:00-nál látható a fent említett jelenet (a YoutTube nem engedi beágyazni): http://www.youtube.com/watch?v=FRypdXdZMWo

Elmesélt egy sztorit Bill Clintonról is (Buxer szerint a legkedvesebb fickó és Michael jó barátja), aki szaxofonon akart játszani a Black or White alatt a 2002-es Apolló színházbeli élő fellépés során. Buxernek még kellett is írnia számára egy szaxofon részt, ami nem igazán illett a dalhoz és végül nem használták fel.

Ahogy azt Brad Sundberg is gyakran megjegyzi, Buxer is említette, hogy Michael kibírhatatlanul hangosan hallgatott zenét. A színpadon az oldalsó hangfalak hangereje akkora volt, hogy fájdalmas volt közöttük lenni. De Buxer is azt mondja, hogy ennek ellenére sosem vett észre semmilyen halláskárosodást Michaelnél. Michael szerette a zenét fülsüketítően hallgatni, de amikor Buxer lejátszott neki egy finom vonós hangszerelést a telefonban MJ azt is ugyanolyan jól hallotta.

A kérdés-feleletek alatt valaki megkérdezte Buxert a Morphine című dalról – egy újabb mestermunka, amit Michael zseniálisan írt meg. Buxer azt mondta, hogy MJ azt akarta, hogy a dalban gépek és szívdobogás hangjai legyenek – valami olyasmi, ami „egy test az asztalon” érzését kelti.

Volt jó pár kérdés a szövegekről, de Buxer azt válaszolta, hogy nem is emlékszik arra, hogy a szövegeket mikor írta MJ. Gyakran a folyamat végén vagy az utolsó pillanatban, míg a munka nagy részét a zene tette ki.

Talán ez az egyik oka annak, hogy Buxer – Michael sok más munkatársához hasonlóan – miért nem szereti túlságosan Michael dalainak a remixeit és új hangszereléseit. „Michael egy zenei építész volt.” – mondta – „Ha úgy akarod látni az épületet, ahogy megálmodták, akkor meg kell tartanod az építészt.” Felhozta a Billie Jeant, egy olyan dalt, amelynek két basszus vonala van – ezt Michael szándékosan konstruálta meg így. Ha valaki más készítette volna ezt a zenét, vélekedett Brad, akkor nem így tett volna. Michael évekig dolgozott a dalain és igazán mindent beleadott abba, hogy olyan jóvá tegye a zenét amennyire csak lehetséges emberileg. Néha Buxer szerint Michael még más művészeket is kritizált amiért nem dolgozták ki a dalaikat a teljes potenciáljukig.

Michael és Brad Buxer

Michael és Brad Buxer

Buxer a beszélgetés alatt végig hangsúlyozta (és ezt Michael más kollégái is gyakran említik), hogy mind Michael, mind Stevie Wonder azt az alapelvet követte a zenében, hogy „a kevesebb több”. A dalt nem szabad túlzsúfolni hangokkal, nem szabad, hogy bármi több legyen benne, mint ami illik bele és ami jobbá teszi a dalt. Hogy demonstrálja ezt Buxer lejátszotta a Hollywood Tonight egy demóját számunkra – azt aminek gyilkos basszusa van és Michael szöveges instrukciói hallhatóak a híd helyén. „Hallgassátok meg ez mennyire tiszta!” És tényleg az volt. A közönség tapsolt.

A kedvenc emléke Michaelről? „Egymást kergetni a szálloda halljain keresztül. Gyorsan tudott futni… Csak lógni, zenét írni, dolgozni a dalain, beszélgetni, nevetni és csak jól érezni magunkat.”

Az ilyen szavak világítanak rá a leginkább arra, hogy az olyan emberek számára, mint Brad Buxer és más vendégek ezen a szemináriumon, Michael nem egy szupersztár volt, hanem munkatárs és egy drága barát. És ezen az estén azért jöttek össze, hogy megosszák a barátságuk emlékeit. Köszönjük Mr. Buxer, Mr. Prince, Mr. Vibberts és Mr. Simms, hogy hallhattuk ezeket az emlékeket. És természetesen hatalmas köszönet Mr. Brad Sundbergnek azért, hogy megszervezte ezt az egyedülálló rendezvényt.

Lásd még: Steve Porcaro a Human Nature-ről, a For All Time-ról és a Chicago 1945-ről (rajongói beszámoló)

Középen Brad Buxer

Középen Brad Buxer

Advertisements

Posted on július 6, 2014, in Michael Jackson and tagged , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , . Bookmark the permalink. 1 hozzászólás.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: