Gene Kelly özvegye az inspirációról, Bill Robinsonról és Michael Jacksonról

Az alábbi cikket Gene Kelly özvegye, Patricia Ward Kelly írta a Huffington Post weboldalra. Michael Jacksonról is szó van benne – a rá vonatkozó részt kiemeltem, de érdemes elolvasni az egész cikket, mert jól rávilágít arra, hogy a művészetben mi a különbség a szimpla utánzás és az inspiráció között, amely előre viszi a művészetet.

A legjobbtól lopni

Írta: Patricia Ward Kelly
Kelt: 2014. november 17.
Forrás: http://www.huffingtonpost.com/patricia-ward-kelly/stealing-from-the-best_b_6173404.html?utm_hp_ref=tw

A rengeteg válasz, amit arra a cikkre kaptam, amit Gene-ről és az Egy amerikai Párizsban közeljövőben esedékes színpadi produkciójáról írtam arra késztetett, hogy elgondolkodjak a kreativitásról és az inspirációról és arról a kérdésről, hogy honnan jön a művészet?

Korai beszélgetéseink során Gene így válaszolta meg nekem ezt a kérdést: “Úgy hiszem mindenkit inspiráltak azok az emberek, akik előtte voltak – vagy olyan események vagy történések.” – mondta. “A legjobbak nem egyszerűen kipattannak a földből. Hanem azt a magot szedik fel, amit előttük elvetettek.”

Gene számára sok ilyen mag volt. “Loptam mindenkitől.” – mondta. Néha a kölcsönzés nagyon tudatos volt, mint például amikor ő és az öccse, Fred elmentek a Loew’s Penn Színházba Pittsburgh belvárosában és ellesték a nagy Bill Robinson lépéseit. Gene szemében Robinson “a tökéletes step táncos megtestesítője és esszenciája volt”. Amint mondta: “Voltak olyanok, akik izgalmasabb dolgokat csináltak, mint például Buck és Bubbles a ritmikus stílusokban. De mégis Bill Robonson volt az igazi. Nagyon szerencsés voltam, hogy fiatalemberként akkor tanulhattam táncolni, amikor még ő is itt volt.” Amikor megkérdeztem mi volt az egyedi Robinson stílusában Gene ezt mondta: “Senkiben nem volt meg az a könnyedség és az az elegancia és az a hangzás, ami Bill Robinsonban. Soha nem hallottam ezt azóta sem ilyen tisztán és világosan.”

Bill Robinson

Amikor megkérdeztem, hogy meg tud-e jelölni valamit a filmjeiben, ami közvetlenül Robinsonhoz kapcsolódik, azt mondta: “Persze, Bill Robinson variációk vannak abban a táncban, amit Donald O’Connorral csinálok az Ének az esőben – a Moses Supposes-ben. Annak a variációi, de alapvetően néhány lépés Bill Robinsontól van.”

A Moses Supposes jelenet az Ének az esőben című filmből – Gene Kelly és Donald O’Connor:

Gene szerint: “Bill maga ezeket régi vándorszínészektől és revü emberektől vette át; olyan dolgokból, mint a közönség felé való kikacsintások vagy a viccelődések tánc közben.” És aztán ott volt Robinson híres kalap-megbillentése, ami Gene egyik védjegy mozdulatává vált. “Mindig keménykalapot viselt, majd levette, legyezgette magát vagy tekergette. És amikor távozott a színpadról néha a szemébe húzta. Mi mind Bill Robinsontól loptuk ezt és Isten tudja, ő meg talán egy régebbi vándorszínésztől lopta mielőtt én egyáltalán megszülettem volna.”

Az inspirációk mindenféle táncformán átnyúltak. “Mindent magamba szívtam, amit bárki tanított.” – mondta – “Elmentem minden tánc előadásra, amit Pittsburghben, New Yorkban, Chicagóban, vagy bárhol tartottak, ahol éppen voltam.  Megnéztem, magamba szívtam és a részemmé vált.” És korábban “Martha Grahamtől és az Amerikai Balett Színháztól loptam és az összes nagy táncosától. De nem így gondoltam erre. Úgy gondoltam rá, hogy képzem magam és megtanulok mindent a táncról, amit csak meg lehet tanulni. Azt akartam, hogy elég tánc repertoárom legyen ahhoz, hogy úgy tudjak táncolni, mint Peer Gynt vagy mint egy amerikai tengerész, aki éppen lelép egy hajóról.”

Nem állt meg itt a dolog. Gene a festészetet, a szobrászatot, az atlétikát, a musicaleket, a filmeket és a könyveket is tanulmányozta. “Minél többet tanul egy táncos, annál jobb lesz.” – hangsúlyozta. Amikor Gene mohó étvágyát megemlítettem a tánc történész Elizabeth Kaye-nek, azt mondta, hogy őt mindez Rudolf Nureyevre emlékeztette. “Olyan volt, mint egy nagy porszívó, mindent magába szívott.” Amikor Keye megkérdezte Nureyevet erről, ő huncut vigyorral így felelt: “Csak a legjobbaktól lopok.”

Noha Gene nagyra értékelte, ha az emberek tisztelegtek a munkája előtt, de sosem szerette a szó szerinti olvasatokat. Inkább azt szerette, ha egy művész vette az ő lépéseit és ötleteit és valami újjá formálta azt. A művész szerepére utalva azt mondta: “Ha csupán a vezért követi valaki és elfogadja azt, amit már előtte is csináltak, persze ezt lehet nagyon magas szinten művelni – de ha meg akarja változtatni valamilyen módon és máshogy csinálni, akkor ugrik fel a profi ligába.”

Gene számára Michael Jackson volt az egyik, aki megtette ezt az ugrást. A mozdulatai leszármaztatottak voltak, mégis a sok kölcsönzést egy új és izgalmas művészeti formává alakította. Gene-hez hasonlóan Michaelnek is elképesztő képessége volt arra, hogy precízen leutánozzon dolgokat. Egy este Michael meghívott minket a házába vacsorára és azért, hogy megbeszéljük annak lehetőségét, hogy szerepelne a Frankie és Johnny zenés változatában. Ott állt a nappaliban és hajszál pontosan előadta Gene Ballin’ the Jack című számát – nem a revü stílusú változatot, amit Gene Judy Garlanddal adott elő a For Me and My Gal című filmben, hanem a szexi, földi verziót Gene csaknem feledésbe merült 1959-es Pontiac televíziós fellépéséből. A legapróbb részletekig pontosan adta elő, beleértve a Bill Robinson által inspirált megbillentett kalapot. Később, amikor a vacsora asztalnál ültünk elkezdte énekelni a Making Whoopee csaknem tökéletes másolatát és azt mondta, hogy nagyon tetszett neki, ahogy Gene harmonizált Donald O’Connorral ebben a régi Eddie Cantor dalban.

Az említett Ballin’ the Jack előadás Gene Kelly-től

Megdöbbentett, hogy Gene és Michael mennyire hasonlítottak egymásra. Mindketten olyanok voltak, mint a szivacs, magukba szívtak mindent, amire szükségük volt, átalakították, amire meg nem volt szükségük azt félredobták. Azzal, hogy megfigyelt mindent, amit Gene csinált és leutánozta a mozdulatait, Michael magába szívta a tánc egész történetét – az inspirációk egy egész sorát Bill Robinson egyszerű, facipős lépéseitől az orosz Adolph Bolm férfias orosz balettjén át Martha Graham modern leleményességéig – és még sok minden mást.

Gene nagyra értékelte, hogy Michael “tisztelte az idősebb generációt” és hogy “nem csinált titkot” azokból, akik segítették a stílusa megformálásában. Gene számára a tánc az inspirációkról szólt és “minden táncos mögött generációk állnak”.  Amint azt tanácsolta barátjának, Fred Astaire-nek évekkel korábban, amikor valaki ellopta Fred egyik számát: “Ne legyél mérges emiatt. Hízelgőnek kellene felfognod, hogy az a fickó ellopta a számodat. Ez a dicséret legőszintébb formája. Ez velem is megtörténik és nem haragszom emiatt, hanem büszke vagyok rá.”

A legjobbaktól lopni, valóban.

***

Kiegészítésként még egy videó, amiben a fiatal Michael Jackson említi inspirációiként Fred Astaire-t és Gene Kelly-t. Amikor a riporter megkérdi, hogy ki közülük a Nr. 1. ő azt feleli Fred Astaire, mert őt elegánsabb táncosnak tartja, de persze ettől még Kelly-t is nagyon szereti. (Kb . 5:45-től.)

Michael és Fred Astaire kapcsolatáról ebben a másik bejegyzésben olvashatsz.

Reklámok

Posted on december 1, 2014, in Michael Jackson and tagged , , , , , , , , , , , , . Bookmark the permalink. Hozzászólás.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: