Monthly Archives: február 2015

Michael Jackson: Az álom táncosa (9. rész)

Folytatás innen.

Egy költő a táncban

Folytathatnám, de itt az idő, hogy befejezzem. Lefestettem egy képet, amihez önök hozzáadhatnak még több részletet, ha akarnak, mert a táncművészet témája globális értelemben kimeríthetetlen és Michael egy állandó ebben a történetben. Csak remélni tudom, hogy be tudtam mutatni a kép fő elemeit.

The Dancer of Dream 14Összefoglalva a témát, először is hadd ismételjem meg, hogy a tánc összeköti a spirituálist és az anyagit, megnyitja minden titkok titkát és a tudatunkat elviszi minden határon és béklyón túlra.

Sok jó táncos van, de csak néhányan igazi Művészek és Szórakoztatóművészek. A műfaj vagy a népszerűség nem számít. Az a fontos, hogy a szórakoztatóművész mennyire adja át magát a művészetének, milyen mértékben érti meg a nagy ajándékát és ebből mennyit oszt meg a közönséggel. Az ajándék nem csupán a tehetség vagy a briliánsság. Az ajándék egy lehetőség arra, hogy a tánc szolgája legyél az Isten adta tehetséged segítségével, hogy szeresd azt és érezd szent és univerzális jelentését.

Michael Jackson egyike volt ezeknek a táncoló költőknek, aki önzetlenül szerette a táncot és színpadra vitte az esszenciáját. Elvitt egy szikrát a nézőkhöz, amely elvitte őket túl a konvencionális határokon, lehetővé téve, hogy kapcsolódjanak a vad energia, érzelem és szépség szférájához, amelyet logikával nem lehet felfogni, csak érezni lehet. Le tudta csupaszítani az érzelmeket és hihetetlen részleteket tudott találni az improvizáció áramlatában, amire csak kevés táncos – és egyetlen más pop előadó sem – képes. A spiritualitás és esztétika, amelyet a pop színpadra vitt egyedülálló és példa nélküli volt. A komplexitása, mégis egyszerűsége annak, amit csinált valami briliáns dologgá állt össze. Az ő műfajában páratlan fog maradni még nagyon hosszú ideig. Szeretném, ha ezt mindenki megértené, nemcsak a rajongói.

Boldog vagyok, hogy egy olyan korban éltem, amikor ő élt. Boldog vagyok, hogy először egy olyan korban láttam, amikor szükségtelen kommentárok és elfogult ítélkezések nélkül tudtam nézni a videóit. Évekkel később trend lett “wackónak” (kb. “bolond” – a ford.) vagy szörnynek hívni őt és majdnem ijesztő volt elismerni, hogy kedveled Michael Jacksont. Mégis, ez sosem akadályozott meg abban, hogy lássam a művészete szépségét és spiritualitását.

Fájdalmas tudni hogy ért véget az élete. Szerencsétlen dolog, hogy a tehetséget gyakran negatív fényben látják, amíg a művész él. Sajnos úgy tűnik ilyen az emberi természet. Egy tehetséges és sokoldalú embert, aki hihetetlenül tehetséges a zenében, a táncban és a drámában, a közönség nem a munkája legjobb példáin keresztül ismer, hanem olyan TV-s videófoszlányokon és bulvár szenzációhajhászáson keresztül, amelyek nem is méltók bármilyen figyelemre. Ma nincs egyetlen tisztességes dokumentumfilm sem róla a televízióban – mindaz, amit látsz szánalmas amatőr munka összekevert nevekkel, dátumokkal, tényekkel, amelyek semmit sem mondanak el a kreatív zsenijéről. A legjobb koncertfelvételeket és filmeket még mindig csak a rajongói nézik. Igazán sajnálatos. Csak remélni tudom, hogy egy nap az igazság győz. És nekünk mindent meg kell tennünk azért, hogy segítsük győzni a magunk szerény hozzájárulásaival.

Még mindig hiszem, hogy el fog jönni a nap, amikor Michael Jackson, a művész klasszikus lesz és nem csupán egy popbálványként fognak rá emlékezni, hanem mint egy nagy szórakoztatóművészre és emberbarátra, aki “az álmát táncolta”.

Amor (Lubov Fadeeva)

Angol fordítás: Julia Sirosh; szerkesztés: Vera Serova és Willa Stillwater

VÉGE

Link az eredeti cikkhez: http://en.michaeljackson.ru/michael-jackson-the-dancer-of-the-dream/

Michael Jackson: Az álom táncosa (8. rész)

Folytatás innen.

This Is It

Az utolsó téma, amit tárgyalni szeretnék az Michael képességei táncosként és az, hogy vajon veszített-e valamit ezekből a képességekből, amikor idősebb lett. Sajnos hallottam ilyen véleményeket az utolsó előadásai kapcsán a This Is It-ben.

Hadd fogalmazzak így: sok módon lehet tekinteni a táncra, de sohasem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a tánc művészet, nem pedig sport. Ezt már mondtam, de fontos, így elmondom még egyszer. Sőt, ez a legfontosabb dolog. A tánc művészet, nem pedig sport.

Persze a tánc szorosan kapcsolódik a testhez, így a fizikai kondíció és a technikai képesség tényező, amikor megítéljük egy táncos teljesítményét. Néhány technikai aspektus fontosabb a balettben, néhány a néptáncban, megint mások pedig a pop színpad táncában. Mégis, akármi legyen is a technika fontossága, a művészi tartalommal kell kezdenünk. A technika másodlagos. Ez nem tagadja bizonyos alapok szükségességét ennek vagy annak a mozdulatnak az előadásában. De itt egy nagy sztár kiválóságáról beszélünk, nem pedig kezdőkről.

Az orosz balettben a táncosok 38 éves korukban vonulnak vissza. El tudod ezt képzelni? Nem 50 évesen, nem 45 évesen – 38 évesen! Természetesen a munkaterhelésük hatalmas. Ezért van az, hogy a korai visszavonulás a klasszikus balett sajátja, nem pedig általános szabály bármilyen fajta táncra. Mégis az emlékezetünkben kell tartani, hogy van olyan, hogy visszavonulás 38 évesen.

Természetesen néhány balett táncos hosszabb ideig táncol. Maya Plisetskaya még 70 éves korában is fellépett. De mindenki megérti, hogy a kor hatással van. Egy ilyen művésznek nincs sok fellépése, noha nagy lehet a kereslet a jegyekre, mert az emberek egy nagy sztárt akarnak látni, akár 20, akár 70 évesen. Egyéniséget és tartalmat akarnak látni, nem egy tökéletes fouetté-t. A táncművészetben az egyéniség a legfontosabb és ez egy kiemelt elem a sztár előadásában.

Mondok még egy példát: a flamencóban az emberek nagyon idős korukig táncolnak. Nincs visszavonulás 38 évesen. Sőt, továbbmegyek és azt mondom, hogy általában a karrierjük csak 30 éves koruk után kezdődik. Senki sem teheti semmissé az idősödő test fizikai változásait, mégis, a spanyolok még akkor is táncolnak, amikor már elég idősek, hiszen a legfontosabb a művészi tartalom. A flamencóban a spiritualitás és a művészet fontosabb, mint a technika. Ezért az idősebb táncosokat néha nagyobb becsben tartják, mint a fiatalokat: van mondanivalójuk, amikor a színpadon vannak. Ez az érett emberek művészete. Ebben a művészetben csak akkor tudsz sikert elérni, ha megfelelő élettapasztalatod van. És nagyon fontos személyiségnek lenni. Ahhoz, hogy színpadra állj és mondj a közönségnek valamit, különböznöd kell és ki kell tűnnöd a többiek közül.

Ezt nemcsak azért mondom, hogy rámutassak a különbségre a művészet elsődleges és másodlagos elemei között, hanem azért is, hogy rámutassak egy mester és egy közönséges előadó képességei közötti különbségre.  Fontos megérteni, hogy néha egy mester nem azért kiemelkedő, mert képes valami olyat csinálni, amely nagy fizikai teljesítményt igényel, hanem azért, mert ezt egy hihetetlen és egyedülálló módon teszi. A közönséges előadók gyakran azzal hívják fel magukra a figyelmet, hogy csinálnak egy nagyon magas ugrást vagy tökéletesen megtanulnak egy koreográfus által a színpadra állított mozgássort. Valóban mindkét eset professzionális. De ez a professzionalizmus más célokat szolgál.

Michael Jackson egy pop táncos, akinek a munkája az előadóművészet kategóriájába tartozott, nem a sportéba. Akárcsak a néptánc vagy a klasszikus színház ő is jelentőségteljes párbeszédet teremtett meg a közönséggel és Istennel. Ez volt a fő üzenete; ez volt az, amit ő a közönségnek adott – mind ösztönösen, mind meglehetősen tudatosan, mint egy professzionális és eredeti művész.

50 éves volt, mégis a mozgása tökéletes volt. Mi másra volt még szüksége ahhoz, hogy képes legyen előadni az ő műfajában? Semmire.

Igen, úgy hiszem már nem tudott egyszerre olyan sok órán át táncolni vagy ugyanazzal az energiával, mint amikor 20 vagy 30 éves volt. Egészséges 50 éves embernek lenni a színpadon még mindig nem olyan könnyű, mint 30 évesen a színpadon lenni – van különbség. De nem volt szükség arra, hogy ugyanakkora energiát tegyen bele. A maratonfutás a fiataloknak van. Michaelnek csak az egyéniségét kellett megmutatnia, a mozgását, a temperamentumát és a szenvedélyét. És ez minden. Kell-e mondanom, hogy mindez megvolt benne?

The Dancer of Dream 13Így amikor Michaelt mutatják a This Is It-ben arról azt mondhatom – még mindenféle szimpátiát magam mögött hagyva is -, hogy sokkal jobb volt, mint a táncos csapata, mert a teste megéli a tánc minden másodpercét. A táncmozdulatai természetesek a számára. És nem számít mennyire próbálták ezek a briliáns fiatalemberek, soha nem tudnának olyanok lenni, mint ő, még akkor sem, ha nagyon tehetségesek vagy fizikailag erősebbek.  Őszintén szólva ezt nem is kellene magyaráznom, mert ez egy alapvető igazság. Az a tény, hogy ezzel időt kell töltenem bosszantó, mert néhány ember egyszerűen nem érti az alapokat. Ez a félreértés nemcsak egy olyan kiemelkedő táncos kapcsán szomorít el, mint Michael Jackson, hanem szélesebb kontextusban is, a tánc, mint művészeti forma és társadalmi jelenség megértése kapcsán is.

Szeretnék megjegyezni még egy fontos dolgot: Michael nemcsak idősebb lett, hanem keresztülment jó néhány megpróbáltatáson és gyötrelmen is az életében. Ez tény. De az, hogy egészséges volt-e vagy sem, nem igazán változtat semmit a képességein. Világos, hogy nagyon nehéz élete volt, mégsem vesztette el soha a képességét arra, hogy nagyszerűen énekeljen és táncoljon. A film ezt teljes hosszában demonstrálta. Csak azt mondhatom, hogy a próbák minden bizonnyal fárasztóak voltak Michael számára, de még mindig tudta hogyan kell keményen dolgozni és mesterien előadni.

Ami azt illeti, hogy hogyan táncol a filmben: minden képkocka egy kis mestermű. Gyakran a tánc nem túl bonyolult. Nyilvánvaló, hogy Michael improvizál, néha újra és újra ugyanazt a mozdulatsort ismételve, ami gyakori jelenség az improvizációban. Ez nem stresszes a számára – ez egyfajta relaxálás. Máskor egyszerűen csak bolondozik. De csodálatos. Még amikor bolondozik is egy zseni: a teste egy zseni teste. A bolondozása is egyéni és nem lehet imitálni.

Egyszer Michael azt mondta Martin Bashir újságírónak, hogy egy táncosnak nem szabad gondolkodnia – éreznie kell. Ez teljesen igaz. Úsznod kell az árral. Ez illeszkedhet a zenéhez, vagy kifejlődhet anélkül, mint valami független vizualizáció. És ez nem azt jelenti, hogy üres a fejed – a tánc egy non-verbális információ. De nem lehetsz pszichésen stresszes amikor táncolsz különben kudarcot vallasz. Szabadnak kell érezned magad. Ha olyan technikailag bonyolult elemekről beszélünk, mint az ugrások vagy forgások – azok nagy koncentrálást igényelnek. De egy olyan mozgást, amely kívülről nagyon bonyolultnak tűnik,  a táncos gyakran a relaxálás egy elemeként fog fel. A test hullámzik, a karok ívesek, a nyak meghajlik, a láb kinyújtva – mindezt a szabadság és könnyedség érzésével teszik, mint egy mindennapi sétát. A mozgásod a táncban a természetes testbeszédeddé válik.

Az olyan emberek, mint Michael sosem lépésről lépésre sajátítanak el egy mozgást. Együtt élnek vele. Nem úgy jössz el egy balett órára, hogy azon gondolkodsz, hogy hogyan kell csinálni egy mozdulatot. Ehelyett elkapod annak a mozdulatnak az érzését, csinálod és olyan természetessé válik, mint a levegővétel. Ha tudod hogyan kell csinálni, akkor örökké tudni fogod – mindaddig amíg a motoros funkcióid rendben vannak.

Amikor a táncosok azt mondják, hogy a tánc pokoli edzés az azt jelenti, hogy 5-20 perc tánc után fáradt leszel és néhány óra múlva szörnyen kikészülsz. De ez nem jelenti azt, hogy folyton az jár a fejedben: “Ó, Istenem, ez olyan nehéz!” A tánc magabiztossá és boldoggá tesz a fizikai teher ellenére. Néha a tánctól vérzik a lábad és begyulladnak az ínszalagjaid. De amikor táncolsz megpróbálod figyelmen kívül hagyni a fájdalmat, ami olyankor gyakran gyengébbnek is tűnik, mint amilyen. Amikor eksztázisban vagy a fájdalom teljesen el is tűnhet. Megtörténik. A színpadon minden csodálatosnak tűnik,  bámulatosnak és váratlannak. Magas az adrenalin szinted. És néha nem is érzed a fájdalmat vagy a munka teljes következményét másnapig.

Nem vagyok orvos vagy tudós, aki le tudja írni az agyi folyamatokat ebben a tudatállapotban. De annyit mondhatok, hogy a színpad gyakran rejtett képességeket hoz elő és a test rejtett tartalékait, ami a tudatalattink és megváltozott tudatállapotunk használatának képessége miatt válik lehetővé. Ismét visszakanyarodtunk ezen cikk fő témájához: Michael a táncban élt, így abszurd azt mondani, hogy későbbi képességei gyengébbek voltak, mint korábban.

Folytatás itt.

Michael Jackson: Az álom táncosa (7. rész)

Folytatás innen.

Tánc a képernyőn

Szeretnék szólni Michael néhány más rövidfilmjéről és a képernyőn bemutatott tánc számáról. Sajnos nem tudom az összes csodálatos munkáját tárgyalni, így csak néhányat fogok kiemelni. A koreografált tánccal rendelkező videói közül a kedvenceim a Bad, a Smooth Criminal és a Ghosts. Ezek a legprofibb és legbriliánsabb munkák a színre vitel, a filmezés és az eredetiség szempontjából – a film és a koreográfia ragyogó kombinációi.

A Smooth Criminal természetesen mestermunka a tánc kamera elé állítása szempontjából. A díszletek egy sorát alkalmazza gondosan koreografált tánclépésekkel és a kamerabeállítások a nézőt az egyik díszlettől a másikig viszik úgy, hogy az jól illeszkedik a sztorihoz és a drámai cselekményhez. A csúcsminőségű produkció a filmkockák egy egységes logikai szekvenciáját teremti meg, ami mind a táncot, mind a drámát közvetíti. A Smooth Criminal csodálatos stilizálása a régi hollywoodi gengszter témának, ahol minden kép teátrális, a szó jó értelmében.

Még jutott arra is egy tökéletes hely, hogy Michael beillessze az eredeti önkifejezés egy pillanatát: egy zene nélküli szünet morgással, kiáltásokkal és fejrázással. Egy csodálatosan drámai elem és egy hely a vadságnak és a sámánizmusnak; valahogy olyan, mint egy afrikai rituálé csirkék megölésével és démoni megszállással. Véleményem szerint ez a videó legjobb pillanata, amikor az röviden kizökken ebből az egész hollywoodi és Broadway gengszter témából – egy tökéletes kontrasztot alkot, ami ugyanakkor nem ütközik a videó általános stílusával.

(5:15-től látható a fent kiemelt jelenet – a ford.)

Továbblépve a hosszú tánc szegmensre a Bad című rövidfilmjében, Michael abszolút remek az agressziójával és azzal, hogy úgy dolgozik együtt a kamerával, mint egy partner. Az egész darab erre a megközelítésre épít.  A tánccsoport szinkronban követi Michaelt. Ez a fő funkciójuk és ez úgy tűnik, mint egy egységes impulzus, egy kihívás:  a kamera előtti mozgás meggyőzi a nézőt arról, hogy ez a kihívás igazi. És aztán a végső a capella részben van egy érdekes részlet: minden figyelmünk annyira Michaelre szegeződik, hogy talán nem látjuk, hogy a többiek nem tudják elérni még feleannyira sem azt az ideget és vadságot, miközben ő remeg az érzelmektől. Ő szállítja mindazt amit tud, a szemei sötétek a dühtől, míg a körülötte álló férfiak viszonylag nyugodtak. Csak nézd meg őket, ha van rá lehetőséged! Vicces kontraszt.

A Bad minden bizonnyal Michael egyik legjobb munkája, egy olyan, amiben felfedezzük, hogy olyan színész, aki képes két nagyon különböző karaktert megformálni. Először egy szerény iskolásfiút, aki eleinte a szívével ellentétes módon cselekszik csak azért, hogy beilleszkedjen egy rossz társaságba. De aztán átalakul egy menő, magabiztos férfivá – azzá a férfivá, aki az a szerény iskolásfiú akar lenni -, hogy megküzdjön a gonosszal.

The Dancer of Dream 11A Ghosts egy újabb érdekes film. A koreográfiája kiegészíti a történetet, mégpedig elevenen, számos innovatív táncmozdulatot bemutatva. Sőt, úgy hiszem a legnagyobb teljesítménye a filmnek a koreográfiája segítségével megalkotott ábrázolás. A Ghosts-t gyakran hasonlítják Michael híres Thriller videójához, mert – első ránézésre – úgy tűnik mintha egyszerűen a sikeres horror film téma ismételt felhasználása lenne. Azonban ellentétben a Thrillerrel ez a film a művész és a közönség közötti kapcsolat mély filozófiai témájával foglalkozik – egy kiemelkedő személyiség és az átlagemberek közötti kapcsolattal. És ami ugyanennyire fontos, a koreográfia számára sokkal szélesebb teret nyit.

Valójában a Thrillernek csak egy rövid tánc darabja van, ami úgy van megalkotva, hogy egyensúlyban legyen a professzionalizmus és az egyszerűség. Egyrészről nagyszerű színházi munka, ahol a táncosok jól érzik magukat, miközben különféle zombikat játszanak. Ez megadja nekik a lehetőséget arra, hogy megmutassák rugalmasságukat és kifejező képességüket. Másrészről a Thriller tánca az a tánc, amelyet a leggyakrabban alkalmaznak MJ flashmobokon és ennek nem csupán a tánc roppant népszerűsége az oka, hanem az is, hogy a koreográfiáját elég könnyű megtanulni – legalábbis körülbelül, ha nem is tökéletesen -, így amatőrök nagy csoportjai képesek együtt többé-kevésbé eltáncolni.

A Ghosts tánc darabjai sokkal nehezebbek és több ügyességet kívánnak meg, mint a Thriller mozdulatai. A karakterek több időt töltenek a képernyőn és több lehetőségük van arra, hogy megmutassák magukat. Ebben a táncban sokkal több koreográfiai innováció és különlegesség van, olyan drámai elemek, amelyek megteremtik a furcsaság illúzióját túlvilági kísértetek egy csoportja körül. Maga Michael jó néhány különféle szerepet játszik és ezen szerepek mindegyike egy kissé megtöri a mozgását, hogy az illeszkedjen az aktuális karakterhez. Például a védjegyszerű mozdulatait tipikus és könnyen felismerhető módon adja elő a csontváz tánca közben (a mozgását rögzítő kamerák segítségével) csak, hogy segítsen a közönségének megérteni, hogy ki táncol annak a csontváznak a képében. De amikor hasonló mozdulatokat alkalmaz miközben a kövér polgármester szerepében táncol, akkor ehhez hozzáad egy nagy adag iróniát és a tánc komikussá válik. Aztán amikor magát játssza, a Maestrót, akkor nem kliséket ad, hanem előad egy sor korábban még sosem látott innovatív elemet, ami ennek a filmnek a koreográfiáját teljesen mássá teszi, mint bármelyik korábbi tánca.

Részlet a Ghosts című filmből (a teljes film csaknem 40 perces):

The Dancer of Dream 12Szeretnék néhány szót szólni a Billie Jean színpadi produkcióról is, mivel talán ez vált védjeggyé Michael összes szóló tánca közül. Ez az ő mesterműve, minimalizmuson alapul, mint egy monológ, amit egy üres színpadon  mondanak el, s amelyet csak a világítással hangsúlyoznak ki. Csak egy igazi mester tudja szórakoztatni az embereket és nem unalmas lenni egy ilyen minimalista bemutatón. Személy szerint számomra mindig izgalmasabb egy improvizációt nézni, amikor az előadó valami spontánt és egyedit mutat be. A Billie Jeanben mindig jut hely az improvizációra. Köszönhetően egyszerű eleganciájának és egyediségének, a Billie Jean előadása Michael Jackson egyik legemlékezetesebb imázsát alkotta sok éven át. Ezt a táncot alkalmazzák a legtöbbet, amikor Michaelt akarják utánozni (meg kell jegyeznem, hogy ezek az utánzatok többnyire szerencsétlenül néznek ki). És a Billie Jean volt az, amely szenzációvá vált a Motown 25-ön és amely Michaelt, a szórakoztatóművészt egy teljesen új magasságba emelte.

Nyilvánvaló számomra, hogy előadása a Motown 25-ön 1983-ban sok tekintetben különbözik a Billie Jean későbbi koncert változataitól. Még nem tökéletes és a moonwalk még nem annyira simán megy, mint a későbbi verziókban. Talán a talaj nem volt elég csúszós. Mégis, a tánc érzelmi töltete annyira felvillanyozó, hogy soha semmi nem volt ehhez hasonló.

A Motown 25 előadás végén, amikor Michael megáll és ránéz a közönségre… nem tudom hogy jellemezzem a kifejezést a szemeiben, de mindent értek. Ez az a fajta pillanat, amikor néhány perc mindent meg tud változtatni. Úgy tűnik, hogy a tested is mássá válik. Megpróbálsz mindent memorizálni, de csak töredékek maradnak meg, emlékfoszlányok, érzések emlékei. Ez egy annyira nagy energialöket, hogy úgy érzed mintha két órán át dolgoztál volna két perc helyett. És természetesen ez a legerőteljesebb kapcsolat a közönséggel – ami téged csak még jobban inspirál. Ha a közönség igényes és valami újdonsággal kell kielégítened, amelyet először mutatsz be, az egy nagyon különleges pillanat. Mindig amikor nézem ezt az előadást arra gondolok, hogy Michael itt egy vizsgán megy át. Még csak egy reflektorfény sem követi. Csak az előadó van a színpadon. Mégis valahogy látványosabbnak tűnik, mint a drága showk a különleges effektekkel.

Folytatás itt.

Michael Jackson: Az álom táncosa (6. rész)

Folytatás innen.

Spanyol motívumok

Mivel én a flamenco táncot és kultúrát tanulmányoztam és abban dolgoztam sok éven át, megkérdezték tőlem, hogy vajon Michael művészetét inspirálta-e ez a kultúra bármilyen módon. Nem látok semmilyen közvetlen hatást. De látok kapcsolódási pontokat.

Amint már sokszor elmondtam korábban, a néptánc és a népzene hagyományai szerte a világon hasonló módon alakultak ki, hasonló okokból és ez magában foglalja a flamencót és az afroamerikai kultúrát is (beleértve a jazzt). Mindkettő az ősi etnikumokig nyúlik vissza és mindkettőnek afrikai gyökerei vannak, bár különféle mértékig. És mindkét tradíciónak ugyanazok az alapjai, mint például az improvizáció, a mozgás, a ritmus, az erőteljes érzelmek kifejezése és egy eksztatikus tudatállapot, amely gyakran a múlt misztikus hiteihez vezet vissza.

A flamenco és az afroamerikai kultúra azért is áll annyira közel egymáshoz, mert mindkét kultúrát évszázadokon át olyan népek őrizték meg, amelyek nemcsak az örömteli időkről énekeltek, hanem az élet terheiről, a magányról és a halálról is. Mindkét kultúrának van kapcsolódása a kereszténységhez is, amiből érdekes al-műfajok jöttek létre az egyházi fesztiválokon és énekekben. A két kultúra gyakran keresztezte egymást a történelem során, ami érdekes hibrideknek és új műfajoknak adott életet. Ezek a kultúrák ma is barátiak. A spanyol művészet merít az afrikai motívumokból különféle formákban és olyan kevert stílusokat ad nekünk, mint például a flamenco jazz.

Hogy visszatérjünk a flamenco hatásához Michaelre, tudom, hogy kommunikált egy kicsit Joaquin Cortésszel, a modern flamenco egyik leghíresebb táncosával. Mind a művészetükben, mind a színpadi imázsukban láthatunk hasonlóságokat közöttük. Noha az vitatható, hogy van-e közvetlen hatás, egyértelműen van bennük valami közös: például egy fekete kalap, fehér póló, hosszú haj és az ügyes képesség arra, hogy együtt dolgozzanak a közönséggel.

The Dancer of Dream 9Michael utalásai a flamencóra tisztán láthatók az In The Closet című rövidfilmjében. Először is, néhány pillanatra megjelennek spanyol női táncosok hosszú, fehér szoknyában. Még ha nem is igazán spanyolok, de flamencót táncolnak. Ez világos. Másodszor, ezeknek a táncosoknak és Michaelnek is flamenco-stílusú hajviselete van, szorosan hátrafogva. Sokan megjegyezték, hogy szokatlan volt így látni Michaelt, ennyire egyenletesen hátrafogott hajjal. De ez egy stilisztikai jellemző: a videó általános koncepciója, beleértve a kosztümöket és a díszleteket, egyfajta spanyol és latin-amerikai hatást tükröz, bár talán a spanyol a domináns. Még Michael magassarkú csizmája is arra emlékeztet, amit a spanyol táncosok hordanak. Ezzel ellentétben Naomi Campbell imázsa egyértelműen latin-amerikai. Rövid szoknyát visel a brazil lambada stílusában. A videó története egy fehérre meszelt házak alkotta háttér előtt játszódik, ami klasszikus Dél-Spanyolország és hasonló ahhoz is, amit Latin-Amerikában látunk. Talán ez azért volt, hogy aláhúzza a videó erotikáját, hiszen sok ember a spanyol és latin-amerikai kultúrával a szenvedélyt és a szexualitást azonosítja.

Folytatás itt.

Michael Jackson: Az álom táncosa (5. rész)

Folytatás innen.

A dühös táncos

The Dancer of Dream 6Most beszéljünk Michael mozdulatainak állítólagosan szexuális mivoltáról – korábban ígértem, hogy érinteni fogom ezt a témát. Tudják, a  szexualitásban, az agresszióban és a szenvedélyben sok közös van. Ezt sok olyan néptáncról is el lehet mondani, amely érzelmeket és szenvedélyt tartalmaz. Az emberi tánc bármilyen manifesztációját, amikor a táncos szabadnak és érzelmekkel telinek érzi magát, fel lehet fogni a szexualitás egy manifesztációjának, mert a határvonal az érzelmek és az elemi ösztönök között meglehetősen vékony. Azonban ez nem jelenti azt, hogy egyáltalán nincs határvonal.

Fred Astaire egyszer azt mondta Michaelnek: “Dühös táncos vagy” és ez a kijelentés helytálló. Ez nem gonosz dühöt jelent, hanem szenvedélyt – az előadás szenvedélyét – valami vadat és ördögien vonzót.  A táncos hangulata erősen befolyásolja, hogy mit csinál a test. Tudnod kell hogyan öntsd az érzelmeidet és az energiádat mozgásba. Csak akkor lesz a tánc tánc. Anélkül csak torna. És ha az érzelmek csak arcmimikán keresztül jelennek meg, de nem igazán érzik át őket, akkor groteszknek fognak tűnni.

Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a művészetben a spiritualitás az elsődleges és a technika másodlagos. A sport más – a sportban a technika az elsődleges, de a tánc nem sport. Michael Jacksonban minden megvolt művészi tehetség szempontjából. Sok mozdulata nem azért tűnt annyira briliánsnak, elegánsnak és tehetségesnek mert technikailag képzett volt (noha minden bizonnyal képes volt rá), hanem mert átélt minden pillanatot. A teljes lénye részt vett – beleértve a tudatalattiját is – a mozgás és a zene egységének ebben a tökéletes megteremtésében. Sajnos ezt nem lehet megtanulni. Ez természetes tehetség.

Egyébként nem Michael volt a világ legképzettebb technikájával rendelkező táncosa. Soha nem mutatott be a levegőben spárgákat, soha nem tett meg ötven lépést másodpercenként és sosem csinált meg 32 fouetté-t (egy lábon való forgás) egy huzamban, noha néha csinált csodálatos dolgokat az emberi testtel. Kétségtelen, hogy sok kortárs táncos van, különösen fiatalok, akik olyan dolgokat tudnak, amiket Michael sosem tudna. De még így is, őt hívjuk nagynak, míg azok a táncosok csupán egyszerű statiszták a számunkra. Miért van ez így?

Még egyszer mondom: ennek oka a művészi tehetség, az energia, a sámáni varázslat és a karizma. A színpadi nagyság nem azzal kezdődik, amikor a táncos meg tud csinálni egy halálugrást három méterrel a színpad felett repülve. Az cirkuszi akrobatika. A technika a táncművészetben csak eszköz. A tehetség ebben a művészeti formában nem a technikából származik, hanem annak képességéből, hogy beszélni és festeni tudsz a testeddel, nüanszokat kifejezni és megtalálod a testi mozgásod egyéni stílusát. Egy művész teljes nagyságot a táncban akkor ér el, ha egy apró gesztust egy kis látványossággá, egy megszentelt cselekedetté tud változtatni. Michael Jackson tudta, hogy ezt hogy kell. Ezért volt zseni.

Emlékszem mennyire bosszantott, amikor hallottam embereket arról beszélni, hogy a hírneve eltúlzott. Például azzal jöttek, hogy a moonwalkot nem is maga Michael találta ki, hanem Marcel Marceau. Nos, ha belemegyünk a történelembe, akkor látni fogjuk, hogy ez a mozdulat már jóval Marceau előtt is létezett. Lévén magam is táncos vagyok, azt is elmondhatom, hogy a moonwalk csupán egy fétis egy egyéni tánc stílusban – a Michael Jackson-táncban.

Van egy érdekes trükk a koreográfiában, amit sokan alkalmaznak, s ez abból áll, hogy találnak egy eredeti emlékezetes mozdulatot és bemutatják egy előadás csúcspontján. Ennek a mozdulatnak egyedinek kell lennie vagy viccesnek, de nem kell, hogy technikailag bonyolult legyen. Találni egy ilyen mozdulatot önmagában is érdem – mert nem könnyű.

A moonwalkkal ez a helyzet: ez egy meglehetősen egyszerű mozgássor, amelyet bárki meg tud tanulni, aki többé-kevésbé képes uralni a testét. Nem a fejlettebb változatokra gondolok, mint az oldalirányú, vagy a cirkuláris moonwalk – azok nehezebbek. De a klasszikus moonwalkot (azaz a hátrafelé sétálás) bármelyik amatőr előadhatja. Igen, szokatlan, és meg kell értened a mozdulat elvét, hogy meg tudd ismételni. De mindössze ennyi.

Michael tánca annyi sokkal komolyabb mozgást és technikát felvonultat, hogy azokhoz képest a moonwalk csak egy csekélység. Nézd meg hogyan uralja a testét, a koordinációját, a ritmusérzékét! És a forgásait! Egyszerűen hihetetlenek! Erre csak egy nagyon tehetséges profi képes.

Mégis a moonwalk az a mozdulat, amit az emberek “szenzációsnak” neveznek. Ez egy tisztán társadalmi hatás – amit a művészi szellemesség és egy tehetséges koreográfiai választás indított el. Az, hogy egy ilyen furcsa elemet adott elő a történelmi Motown évfordulós műsorban, hogy emlékezetessé tette és annyi energiát öntött bele – ez kifizetődött.

Amikor az újságírók Michael táncáról beszélnek, akkor általában a moonwalkot idézik, mint különleges teljesítményét a tánc technikában. Lehet, hogy a moonwalk történelmi esemény volt, azonban nem ez a fő hozzájárulása a táncművészethez. A hozzájárulása ezen messze túlmutat. Nem csupán a tánc sajátságos elemei, hanem mindenekelőtt a prominens stílusa, gazdag és kifejező testbeszéde és a tánc iránti egyéni megközelítésmódja.

Megszámlálhatatlan tánclépés és technika van a világon és az újak végtelen sokasága fog megjelenni. A határ a csillagos ég. Mégis a történelem azokra a táncosokra emlékszik, akik valami olyan különlegeset tudtak alkotni a színpadon, amitől az emberek elvesztették az eszüket, szerettek, sírtak, örültek, együtt éreztek a táncossal.  Ez a szórakoztatóművész munkájának legfontosabb eleme. Ha szikrát tudsz csiholni és tüzet gyújtani a saját szívedben és a nézők szívében, akkor mester vagy. A lépések és technikák egyszerűen eszközként szolgálnak ezen hatás elérésében. A fontos azoknak a harmonikus kombinálása egyetlen organizmusban, ugyanúgy, ahogy a zene is hét hangjegyből áll különféle oktávokon. Néhány zene meghat és csodálatba ejt, míg más zene egyszerűen nem. Ugyanez igaz a táncra is.

The Dancer of Dream 7Térjünk vissza ismét Michael táncának a gyökereihez. Amikor az emberek a táncáról beszélnek gyakran megemlékeznek a legendás Fred Astaire-ről és az ő tánc darabjairól. Itt sok mindent láthatunk, amit Michael “megörökölt” – azt a gengszter stílust a cipőkkel és a kalappal, a kosztümöket, a szín- és világítás-effekteket és a step-tánc elemek közvetlen alkalmazását.  De az a csodálatos, hogy csupán külső stilisztikai eszközöket kölcsönzött (mint például motívumokat a pop klasszikusoktól) és mindezt az ő spontán afrikai szenvedélyével ötvözte – és nem úgy, ahogyan a fekete táncosok adták elő a step táncot, hanem Afrika és a Karibi-medence néptáncainak improvizált és szenvedélyes természetében.  Itt változik át a mulatság, színpadi csillogás és elegancia hirtelen spontán sámán tánccá a dobok hangjára. Vegyük észre, hogy Michael mennyire könnyednek és szervesen odatartozónak tűnik a brazil dobosok tömegében a They Don’t Care About Us rövid filmjében.  Közös a természetük.

Valójában Michael csak messziről tűnik egy színpadi piperkőcnek az újszerű bőrcipőjében. Az csak egy színházi show, hogy létrehozzon egy bizonyos hatást. Nem gengszter kamásli van rajta, hanem fekete mokaszin cipő és fehér zokni; a fekete felső alatt egy pólót rejt, amit aztán bármelyik pillanatban kettészakít fentről lefelé; és az elegáns fedora kusza hajat fed, aminek semmi köze sincs a múlt olajozott hajú, jólfésült táncosaihoz. A kinézetre csak ahhoz van szüksége, hogy megjelenjen a reflektorfényben. A reflektorfény egy színházi eszköz, amely olyan régi, mint a világ. Mind használjuk és nem Michael volt az első, aki megalkotta. A klasszikusoktól kölcsönözte.  Az erősen kontrasztos megvilágítás fénye és árnyéka, ezt hangsúlyozni egy fehér kesztyűvel vagy fehér ragtapasszal az ujjain – és már meg is van az első érdekes misztikum. Egy feketébe öltözött lovag, amint kisétál a sötétből – ez az archetípus csábító a hölgyek számára a romantikus komédiák óta. A nő nem látja az arcát, de álmodik róla, mint romantikus, titkos szeretőjéről, aki meglátogatja az éjszaka közepén és bemászik az ablakán. Ezért van a kalap előrenyomva, hogy eltakarja a szemeit.

Tánc közben a test legsokatmondóbb részei a kezek és a lábak. Különösen a kezek. A kéz a harmadik eszközünk a gondolataink és érzéseink kifejezésében a szavaink és az arcmimikánk után. Gesztikulálnak, beszélnek, még énekelni is tudnak. Gyakran mondom a diákjaimnak, hogy ahhoz, hogy igazán kifejező legyél tánc közben a kezeknek folytatniuk kell a belőled kijövő impulzust, a tekintetedet és az érzéseidet. A tenyér és az ujjak a kiáradó energia forrásai. Láthatónak kell lenniük. A kezek a legfinomabb eszközök a mozgásban.

Michael a vizuális hatást fehér ragasztószalaggal és egy kesztyűvel erősítette. Olyanok voltak, mint az energia tűzgolyói, amint keresztülvillannak a sötétségben a titokzatos figura körül. Ugyanez igaz a fehér zoknijára is: a lábát hangsúlyozták. És aztán ez az elegáns, varázslatos lovag feketében hirtelen egy vad afrikai extázisban nyílt ki, amely el volt rejtve a színházi kellékek alatt. A step-tánc mozdulatok a test érzéki hullámzásaiba fordultak, a híres, merész ágyékfogásba és őrült ing tépésbe.

Ez jobban működik, mint egy sztriptíz. Ez a tudattalan asszociációk és érzelmek szintjén működő csábítás – a szépség szintjén, nem a puszta fiziológiáén. Michael így ragadta meg még a legigényesebb nők figyelmét is és az olyan fiatal hölgyekét, akik nem dőlnek be a durva maszkulinitás demonstrációinak.

Vajon Michael észrevette, hogy mit csinál? Úgy gondolom, hogy ösztönösen igen, és azt is észrevette, hogy ezzel sok figyelmet magára von – de sosem gondolkodott erről túl sokat. És ez tette lehetővé számára, hogy természetesen táncoljon, tisztán és ártatlanul, mint egy vadember. A tánca csábítóvá és vágyat keltővé vált, míg a lelke tiszta energiával telt meg. Ez egy magasabb szintű érzékiség, ahol a test a szellem alávetettje.

The Dancer of Dream 8Néhányan talán felvetik, hogy Michaelnek voltak rövid filmjei és tánc darabjai közvetlen utalásokkal a szexualitásra – táncolt nőkkel és a kapcsolatok minden aspektusát érintette a táncában. Bármely művész művészete az élet különféle oldalait tükrözi, beleértve a szerelmet és a szexualitást is, de meg kell értenünk, hogy nem minden tánc van ennek a témának szentelve, függetlenül attól, hogy milyen mozdulatokat foglal magában.

Mindig szórakoztató látni amikor az emberek szexuális kontextust feltételeznek olyan táncokban, ahol nincs. Emlékeznünk kell, hogy a tánc egy olyan művészet, amelyet aktívan a testtel adnak elő. A test spontán és néha még tudattalanul is manifesztálhat valami olyat, amit a külső megfigyelő szexuálisnak láthat. Fekhetsz egy strandon és pihenhetsz, de lehet, hogy valaki néz és szexuális érzései vannak. Ez a néző problémája és nem a te belső üzeneted.

Ugyanilyen módon, az előadó kifejezhet egy másféle üzenetet a tánccal, mint amit a néző vél – vagy az is lehet, hogy egyáltalán nem fejez ki semmit. Lehet, hogy nem a szex jár az előadó gondolataiban. Michael esetében a szex többnyire másodlagos volt. Túl vallásos, félénk és spirituális  volt ahhoz, hogy ezeket a dolgokat hangsúlyozza. Neki is, mint bárkinek, természetesen volt tudatalatti szexualitása, de ez sosem változott egy vég nélküli közvetlen manifesztációvá és vulgáris csábítássá. Az ilyesfajta magamutogatás – akár helyénvaló, akár nem – megfigyelhető majdnem minden modern pop előadónál Madonnától a tiniket kiszolgáló fiúegyüttesekig. Rázzák a feneküket és ezzel azt a határozott üzenetet küldik, hogy ez valakit a közönségben szexuálisan fel kell, hogy izgasson. Ez még azokban a tánc számokban is kijön, amelyeknek egyáltalán nincs szükségük rá. A pop előadók nagy része megszállottja a szexuális vonzerejének: annyira kívánatosak akarnak lenni, hogy néha nem is hoznak semmi mást a színpadra, csak a szexet, a legdurvább formájában és ez megfosztja őket az igazi sármjuktól.

Michael sosem tett ilyet. Az ő tánca sosem tartalmazta ezt a nyers, provokatív kérkedést. Neki természetes érzékisége volt és nem bujasága. Amikor táncolt, akkor kikapcsolt minden logikai, verbális információt. Egyszerűen táncolt, mint az ősei Afrikában, akik majdnem meztelenül járkáltak és sosem tekintettek úgy a meztelenségükre, mint valami illetlenségre. Szexik voltak, égtek a szenvedélytől, de sosem ismerték a vulgaritást. Még ha Michael tudatosan használt is show technikákat a táncában, mégis egy gyermek vagy egy vad sámán őszinteségévé változtatta. Egyszerűen táncolt és élvezte magát a táncot, nem pedig azt a gondolatot, hogy a tánca valakit felizgat szexuálisan. Ez a különbség közte és sok más pop előadó között.

Az ősi népi gyökerekből származó táncokban általában van sok érzéki vagy szexuális természetű mozdulat. Például, ha megnézel egy közönséges spanyol cigány táncot a családi összejöveteleiken, akkor láthatsz pajkos és merész mozdulatokat a játékos táncukban. Ugyanakkor ezeknek az embereknek megvan a szigorú patriarchális rendjük a mindennapi életükben és a lányokat szüzességben nevelik fel, amit nagyon értékelnek az ő társadalmukban.

Ha megnézed a latin-amerikai vagy afroamerikai néptáncokat, ott is láthatsz sok érzéki mozdulatot, beleértve az ágyék megfogását. És nézzük meg, hogy a brazilok hogyan rázzák a különféle testrészeiket… Mindez szexuális. Mindez emlékeztető, hogy minden néptánc egykori pogány kultuszokból és ünnepekből ered. A szexualitásra utaló mozdulatok szándéka a termékenység, a szüret és az egészséges utód dicsőítése volt. A jelentésük nem az volt, hogy szexuálisan felizgassák a nézőt, hanem az élet dicsőítése és ünneplése, vagy egy vallásos rituálé elvégzése. Az eksztatikus táncban kibocsátott energia arra szolgált, hogy jólétet hozzon a törzsüknek és hogy kifejezze az egységüket a felsőbb erőkkel és a természettel. A mozdulataik szexualitása eszköz volt, nem végső cél. Ezért van az, hogy mindezekben a kultúrákban az ilyen mozdulatok érzékinek és természetesnek tűnnek és egyáltalán nem obszcénnek. Az ilyen mozdulatok ismerősök a helyi emberek számára – látták őket vagy táncolták őket gyerekkoruktól fogva és nem tulajdonítanak nekik különleges fontosságot. A táncosok nem lépnek át egy bizonyos határt. Egyszerűen azt teszik, ami természetes a számukra.

Ha már az afrikai néptáncról beszélünk, nézzük meg ezeket a kislányokat Szenegálból, amint a falujuk utcáján táncolnak. Ez egy hétköznapi gyerekkori szabadidő töltés úgy, ahogy az amerikai lányok ugróköteleznek az indianai autóbeállókban. Nincs hátsó jelentése. Mindazonáltal a szenegáli lányok rendszeresen tesznek gyors ritmikus lökéseket a csípőjükkel, néha pedig megragadják  a szoknyájukat a lábaik között. Az európai hagyományos kultúrákban ezt lehet, hogy illetlennek látnák, de az afrikai kultúra nem lát obszcén jelentést ezekben a mozdulatokban, így természetesen a vulgaritás árnyéka nélkül adják őket elő.

Láthatunk hasonló mozdulatokat profik által előadott táncokban is – például, a Chuck Davis Afroamerikai Tánc Csoportnál, amely hagyományos afrikai és afroamerikai táncokat ad elő. Természetesen, észrevehetjük a pózokat a testtel, a kéz és láb mozdulatok irányát és azt, hogy milyen szabadon adják őket elő. Ezek közül sok mozdulatot könnyen vulgárisnak lehetne bélyegezni, ha valaki obszcenitást akarna nekik kölcsönözni.

Röviden, egy mozdulatot nem az a testrész tesz vulgárissá, amely előadja, hanem az, ahogyan előadják és felfogják.

Régen, gyerekkoromban arra a következtetésre jutottam, hogy minden modern populáris zene és tánc Afrikából származik. Ez elég nyilvánvaló. Azonban a Dance Black America című film, amelyet később láttam mély benyomást tett rám. Rájöttem, hogy a mindennapi életünk fele kötődik Afrikához. Ez a film csodálatos anyag. Levezeti a fekete tánc történetét a népi gyökerektől a modern táncig. Látunk step-táncot, különféle színpadi darabokat a 20. század elejéről és a Lindy Hopot (egy amerikai jazz/swing tánc, amely különösen az 1930-40-es években volt népszerű – a ford.). Mindezek a táncok Afrika örökségei. A teljes nyugati popkultúra Afrikától kölcsönzi a ritmusait.

A legbámulatosabb az, hogy az afrikaiak teljesen megváltoztatták az európaiak felfogását arról, hogy hogyan kell táncolni. Hol vannak most az európai keringők és gavotte-ok? Bezárva a magaskultúra egy kis szeletébe – a báli táncok és más rég elfeledett táncok közé, hogy tanulmányozhassák őket azok, akik akarják. De a testrészek szabad mozgásának afrikai elve uralja a diszkókat és az éjszakai klubokat. Még a legtehetségtelenebb emberek is, akik csak csoszognak a zenére miközben a kezükkel a levegőben integetnek, a mozgás afrikai esztétikájának a visszhangját produkálják.

Folytatás itt.

Michael Jackson: Az álom táncosa (4. rész)

Folytatás innen.

A Hold sötét oldala

Amikor a sámánizmusról beszélünk a művészetben – különösen a táncművészetben – akkor nem lehet elfeledkezni a téma sötét oldaláról, ami még egy szintet és egy új mélységet kölcsönöz neki.

Szeretnék egy példát mutatni egy másik kultúrából. A spanyol népi kultúrában, különösen a flamenco művészetében, van egy hit, amit ma is elég komolyan vesznek: a Duende legendája. Ez az elképzelés bonyolult és nagyon fontos ebben a művészeti formában, de adok egy rövid összefoglalót. A legenda szerint van egy szellem, a Duende, amelyik rászáll az előadóra és belép a testébe miközben az énekel vagy táncol. Nehéz lenne a Duendét jó szellemnek nevezni. A Duende jelenlétének egy megnyilvánulása a heves szenvedélyt, vagy akár fájdalmat és dühöt kifejező érzelmek. A flamenco több kultúra keveredéséből jött létre – köztük a cigányból, az arabból és az afrikaiból – és annyira régi kultúrát testesít meg, hogy aligha meglepő, hogy a sámánizmus beleivódott a művészete étoszába. Szóval a flamenco táncos beengedi a szellemet – így érzékeli az önkifejezést. Akár hiszünk az igazi Duende létezésében, akár nem, a legenda létezése oktató jellegű. Egy bizonyos erő belép a táncosba kívülről – úgy, ahogy a  sámán rituálék gyakran rámutattak, hogy egy rossz szellem képes betegséget hozni, vagy kárt okozni egy embernek. A sámán célja az volt, hogy kiegyezzen a szellemmel, megbékítse, küzdjön a gonosz hatásai ellen, legyőzze és végül katarzist érjen el és szellemi megújulást.

Ezen hitek öröksége a színpadon azt mutatja be, hogy az az erő, amely hirtelen belép a flamenco táncosokba kínozni tudja őket, szenvedést okoz nekik vagy megríkatja őket, de mégis küzdenek ellene. A táncos nem passzív szereplő a vad szellemhez képest. Ehelyett a táncos kölcsönhatásban van vele, kiönt minden felgyülemlett érzelmet és katarzist ér el, miközben megnyitja magát. Szívszaggató düh demonstrálása közepette a táncos kiönti a fájdalmat, amely szenvedést okoz neki, küzd ellene és a végső célja pozitív, még akkor is, ha a felé vezető út ijesztő és néha kegyetlen lehet.

Ebben a kontextusban érdekes figyelembe venni a fekete Afrikát és Amerikát, ahol  ugyanilyen fontos szerepet játszott a féktelen tánc abban, hogy felsőbb szellemi célokat érjenek el. Az első, ami eszembe jut az a “Shango”, egy tánc darab, amelyet az afro-amerikai koreográfus, Katherine Dunham állított színpadra, ahol rituális táncot látunk egy csirke feláldozásával és egy példát arra a fajta eksztatikus táncra, amely elterjedt a népi kultúrában és a fekete kultuszokban. Természetesen ez csak egy színpadi változat volt, de illusztrálja a tánc ősi hagyományos formáinak spiritualitását. Katherine Dunham antropológiai kutatókkal konzultált, amikor megalkotta ezeket a színpadi munkákat.

A rituális tánc szenvedélye és vadsága illusztrálja az érzelmek azon kifejező manifesztációinak az eredetét, amelyek oly jellemzőek a modern fekete kultúrára. Egykor mindez egy misztikus világkép része volt. A tánc nem arra szolgált, hogy bemutasson egy szép testet, ügyességet vagy szexualitást; a kommunikáció eszköze volt a titokzatos szellemek világával, akik közvetlenül részt vettek az emberek életében. Érzelmi manifesztációik a táncban azért voltak olyan vadak, mert az emberek nem csupán maguknak táncoltak, hanem azért, hogy a túlvilággal kommunikáljanak. Ez nem mindig érthető egy modern ember számára, de ez szerves része a tánc spirituális esszenciájának a folklór részeként.

The Dancer of Dream 5A sötét oldalról szólva most a párhuzamos motívumok és témák felé fordulok Michael művészetében.

A Black or White-ot teljes változatában először az 1990-es évek elején láttam amikor a videó éppen csak megjelent. Akkoriban nem igazán érdekelt Michael Jackson. Nagyon fiatal voltam és távol álltam a tömegkultúrától. A bálványaim a “magas” táncművészeti formák képviselői voltak: a balett, a flamenco és más klasszikus hagyományok nagyszerű képviselői.

Azonban a Black or White második része, amelyet csak párduc táncként emlegetnek, sokkolt engem. Ma is úgy gondolom, hogy ez Michael egyik legjobb tánca – az agresszív szenvedély színtiszta özöne, még akkor is, ha szándékosan a kamerának játszott. Ez az a fajta improvizált tánc, amely visszatér a tánc eredeti forrásához. Ez az igazi, szenvedélyes és spirituális tánc abszolút egyedülálló esete a kortárs pop kultúrában; sehol máshol nem lehet látni ebben a szférában. A legtöbb esetben csak gimnasztikázást látunk vagy vulgáris csípő billegetést, míg az elegáns sztep-táncosok, mint Fred Astaire a múlt ködébe vesztek. Az igazi, színtiszta extázis gyakorlatilag hiányzik a pop színpadról.

Miután láttam a videót azt akartam mondani: “Bravo, Michael!”, még ha akkor nem is voltam a rajongója. Mindössze néhány perc alatt ez az ember – az egyetlen a pop szférában, akiben megvolt ez az ősi őszinteség – valami roppant fontosat tett, amelyet egyetlen nemzetközi hírnevű színpadi előadó sem tett meg. Rivaldafénybe helyezte az eksztatikus improvizációt, egy olyan videóban, aminek látszólag semmi köze sem volt mindehhez és amely pozitív témák köré épült, úgy mint kisfiús viccek és a nemzetek egyesítése. A kontraszt letaglózó volt, sőt vad és felfoghatatlan a hétköznapi néző számára, ami nagy vitákat váltott ki, sőt még ellenségeskedést is. Talán ezt a kontrasztot és a rövid film ellentmondásosságát Michael ösztönösen teremtette meg. Talán remélte, hogy ez a tudat-folyama ismét sokkolni fogja a közönséget.

(A ford. megjegyzése: sajnos a kép és a hang el van csúszva egy kicsit egymáshoz képest, de egyelőre nem találtam jobb változatot a YouTube-on.)

(Itt van a párduc tánc önmagában jobb kép-hang szinkronnal:)

Ha megnézzük az ifjúsági kultúra történetét az elmúlt 40 évben, akkor semmi új sincs Michael viselkedésében ebben a táncban: törtek már össze tárgyakat a színpadon és merész szexuális mozdulatokat tettek már jóval előtte is. Sőt, sok rock zenész rendszeresen törte össze a gitárját, vagy akár fel is gyújtotta a koncertje végén. Szóval az, hogy Michael betörte egy elhagyott, roncs autó ablakát semmi nem volt ahhoz képest, amiket rockzenészek műveltek jóval ezen videó megjelenése előtt.

Azonban soha nem táncolt egyikük sem…

Azt is meg kell jegyeznem, hogy nincs semmi új a koreográfiában. Michael egyszerűen a szokásos repertoárja egy keverékét adta elő, kezdve a klasszikus sztep tánccal és befejezve a híres hullámzásaival és ágyékfogásaival. Általában minden improvizációban ez történik: szokásos mozdulatok egy folyama és aztán néhány inspiráló felvillanás, amikor a test valami újat csinál, amit csak akkor veszel észre, amikor utána újra megnézed a felvételt.

Vegyük el a hangulatot a videóból és akkor nem marad más, mint egy sor kicsit buta testmozdulat, amelyek fele az ágyék terület felé tereli a figyelmünket. Sok ember ma is így látja ezt. Sokkal inkább figyelnek arra a tényre, hogy Michael felforgat egy kukát és felhúzza a sliccén a cipzárt. “Ez meg mi?” – kérdezi egy átlagos nagyi, amikor a TV-ben nézi a videót a lány unokájával…

Jómagam is elég konzervatív vagyok, mégis én látom a világos különbséget Michael “ágyék tevékenysége” között és a modern kultúrában látható szokásos vulgáris manifesztációk között. A tartalom más. Számára mindez kihívó viselkedés és afrikai gyökerei visszhangja is egyúttal. Úgy gondolom, hogy szerette ugratni a közönséget (én is biztosan szeretném, ha a helyében lennék), de ez itt most egy  sokkal semlegesebb dolog, mint azt az emberek gondolják. A jelentést az afrikai tánc természetében kell keresni. Kicsit később visszatérek ehhez a témához.

Most térjünk vissza a Black or White rövidfilm struktúrájához. Maga a név is sugall egy pár értelmezést. Egyrészről a Black or White nyilvánvalóan utal a külső, faji különbségekre. Ez a jelentés a felszínen és a történet, amit a dal elmesél. De én mindig szerettem egy másik nézőpontból is fontolóra venni: az emberi lélek “feketéje” és “fehérje” szempontjából.

Az első rész, a “tiszteletreméltó” oldal, fehér. A második fekete, amely megidézi a sötétséget és egy fekete párducot. Gyakran félünk a sötét oldalunktól és elnyomjuk azt, mélyen elrejtjük és reméljük, hogy jobb emberek leszünk. De a felülemelkedés a sötét oldalunkon lehetetlen anélkül, hogy először elismernénk a létezését és aktívan dolgoznánk azon, hogy megértsük a természetét. Más szavakkal, szükségünk van egy konstruktív párbeszédre a gonosz szellemmel… a Duende félével.

Akár észrevette ezt Michael, akár nem, abban a táncban valami olyat engedett ki, ami felgyülemlett benne. Ez egy teljes felszabadulás volt. És az nem számított, hogy illendő volt-e ezt tenni vagy sem – a fontos az volt, hogy kiöntse a felszabadulás energiáját. Ezzel a küzdelemmel szembesül a spanyol táncos, amikor megszállja a Duende. Soha nem gondolsz az illendőségre vagy a jólfésültségre egy ilyen pillanatban. Nagyon nyitottnak kell lenned és erőszakosnak a szenvedélyedben és a fájdalmadban.

Noha tudom, hogy a fekete párduc fontos szimbólum az amerikai polgárjogi mozgalomban, de van egy ősi jelentése is: egy misztikus kapcsolat az állat erőszakos és ősi szellemével. Még azt is mondanám, hogy a totemizmus visszhangját hordozza. Ugyanakkor, a bennünk rejlő belső ördög kiengedését is képviseli – kiengedni a párducodat. Ez egy olyan régi jelkép, mint maga a világ és ezért működik.

Michael általában számos őstípusi képre utalt a művészetében, ami miatt az roppant gazdag és lenyűgöző – ellentétben a modern színpad sok más betegítően édes pop képével. Ebbe beletartozik megfoghatatlan és misztikus szeretete a Hold iránt, amely a nevét kölcsönözte koreográfiai specialitásának, a moonwalknak. Tisztán intuíció által.

Tudjuk, hogy sok költőt és művészt inspirált a Hold: dicsőítették szerelmes dalokban és  volt az éjszaka félelmetes titkainak előidézője is. Újra csak azt mondhatom, hogy mindez mélyen gyökerezik a folklórban és a természetünkben. Most nem akarok elmerülni a Hold-legendákban, -mítoszokban és -kultuszokban, amelyek mély hatást gyakoroltak a művészetre szerte a világon. Ez a téma nagyon fontos a spanyol folklórban és a személyes világképemben, így ha felülök a “vesszőparipámra”, akkor azt kockáztatom, hogy elsodródom. Csak annyit mondok, hogy nem lehet táncolni a Hold nélkül – legalábbis, ha ösztönösen táncolsz és érzésből. Ahogy Michael mondta, amikor táncolsz, akkor nem gondolkodsz, hanem érzel.

Folytatás itt.

Michael Jackson: Az álom táncosa (3. rész)

Folytatás innen.

A Nagyszínpad sámánja

The Dancer of Dream 4Amikor Michael Jackson színpadra lépett extázisban táncolt. És ez nyilvánvaló a néző számára. A legjobb táncosok és zenészek mind belépnek egy különleges tudatállapotba, amikor alkotnak. A művészet a legmagasabb formájában lehetetlen a tudatalattival való együttműködés képessége nélkül és anélkül, hogy kihasználnánk módosult tudatállapotokat és intuíciót. Enélkül nem művészet, hanem egyszerűen olcsó szakmunka.

Térjünk vissza a tánc vallásosságának ideájához. A Föld első professzionális táncosa egy sámán és egy pap volt. Ő volt sok más művészet úttörője is. A tánc egy emberi lény, a felsőbb erők és az őseink szellemei közötti kommunikációból született. Lényegében a tánc a közvetítés egy formája, de nem egy passzív forma – hanem aktív. A korai sámánokat a tamburinok vagy dobok ritmikus ütemei segítettek transzba esni és a rituálé más résztvevőit is segítettek elmerülni ebben a transzban egy bizonyos mértékig. A zene világos ritmikus alapra épült, mert ez megigézett állapotban tartotta a hallgatókat. A civilizáció fejlődésével ezek az alapok új formákká alakultak, de nem veszítették el az eredeti jelentésüket.

Ugyanezt lehet megjegyezni a klasszikus indián templomi táncról, ahol a táncos viselkedése nyugodtabb a sámánénál és a mozdulatok gondosan megtanultak és precízen kivitelezettek, de a ritmikus alap és a tánc közvetítő természete ugyanaz marad. Fontos megjegyezni, hogy az indián mitológiában maguk az istenek is táncosok voltak. Ezért a táncnak nagyon spirituális szerepe volt.

A keresztény Európában a helyzet más volt. Igaz, hogy a keresztény kultúrába sok szokás a pogány vallásokból került be. A keresztény ünnepeknek és rituáléknak a történelmi gyökerei a pogány vallásokhoz és az ősi időkhöz nyúlnak vissza – a jelképeket, a jellegzetességeket és hagyományokat egyszerűen új módon interpretálták és mutatták be. Így keresett az új világ kompromisszumot a régi világgal. Ugyanakkor a keresztény kultúra elutasította a táncot és kizárta a templomaiból, egyfajta testi dekoratív művészetnek minősítve azt – olyasminek, amit Bejart említett a könyvében. Azokban az időkben – és tudva azt, hogy a táncban afrikai és indián kulturális hatások tükröződnek – szó sem lehetett arról, hogy a táncot elfogadják a templomban. A táncnak volt egy bizonyos spirituális hatása, de csak a világi kerek közé szorítva.

Amint azt az elején mondtam én a táncot és a zenét az univerzumot uraló isteni energia szikráiként látom. A ritmus egy olyan dolog, amivel mind rendelkezünk: a szívünk üteméről van szó. Ha a szívverés nem ritmusos akkor az komoly betegség jele. A zenei ritmus segít nekünk érezni az univerzum harmóniáját és jobban érezni magunkat. A különféle ritmusok különféle hangulatokat keltenek, de minden ritmus reflektál a természetünkre.

A ritmus legalapvetőbb manifesztációi az emberek biológiai életében a szex és a terhesség. Remélem az előbbit nem kell magyaráznom, de az utóbbi figyelemre méltó, mivel a születés előtti állapotunk az, ami megtanít bennünket a szinkopálásra, az egyik legfeltűnőbb és leginkább megbabonázó ritmikai jelenségre. A szinkopálás annak eredményeként alakul ki, hogy két szív eltérő ritmusra ver – az anyáé lassabban, mint a gyermeké. Ezért hat a szinkopált ritmus olyan nyugtatóan ránk. Ezt hallottuk attól a pillanattól kezdve, hogy megfogantunk az anyánk méhében.

Könnyű meglátni, hogy a sámán technikák és a templomi tánc hatásai hogyan kerültek át modern populáris előadásokba. Ugyanazok az alapvető elemei: egy élettel teli ritmus, egy őrjöngő közönség és itt is a központi fő alak egy extázisban lévő táncos.

Michael Jackson ehhez hozzáadott még egy fontos elemet: a spirituális üzenetet. Előadásának extázisa a leginkább az olyan dalok során lenyűgöző, mint a Man in the Mirror, ahol arra bátorít, hogy felfedezzük a saját belső erőnket a pozitív változtatáshoz. Noha ez nem egy egyház vagy kultusz rítusa, a keret mégis ugyanaz: a legerőteljesebb érzelmi csobbanás arra irányul, hogy megváltoztassa valakinek a tudatosságát és tudatállapotát, ahogy a környező valóságot is. Egy ilyen abszolút hit a művészet erejében a tudatunk megváltoztatásában és egy ilyen teljes odaszántság a művészete kivitelezésében csodákat művelhet több ezer emberrel.  Ez különbözteti meg Michaelt más táncos szórakoztatóművészektől.

Az is megjegyzendő, hogy a művészetében Michael megkísérli összeegyeztetni a táncot és a kereszténységet és ezt azzal éri el, hogy az afro-amerikai kultúrából merít. Például a Will You Be There című dala egy ima, amelyet egy gospel kórus kísér. Egy gospel kórus mindig mozog az előadások alatt, de Michael ennél is tovább ment a showjában és hozzáadott balett táncosokat és egy szárnyas angyalt, aki fentről száll alá a színpadra. Ez egy templomi misztérium lefordítva a látvány nyelvére, a színpad nyelvére. A Man in the Mirrortól eltérően, ahol a mély érzelmeket egy őrjöngő energiahullám demonstrálja, itt egy megilletődött és könnyes Istenhez fordulást látunk – egy színtiszta vallásos extázist.

Így Michael művészete keverte a sámánizmust a keresztény alázat közvetlen megnyilvánulásaival. Több világot egyesített magában és nehéz megmondani, hogy ő melyik világhoz tartozott inkább. A művészete világi, vallásos és társadalmi volt egyszerre. Csak abban vagyok biztos, hogy a tehetségének volt egy ősi természete, amit talán hívhatok egy sámán tehetségének. Vagy egy varázsló tehetségének, ha így jobban tetszik.

Michaelben nem véletlenül voltak meg mindezek a tehetségek. Az afrikai kultúrától örökölte őket és volt benne amerikai indián vér is. Ha az apja sztorija igaz, akkor Michael egyik őse egy amerikai indián gyógyító és sámán volt, akiről gyakran megemlékeztek a történeteikben a Jackson családban a nagyapák és a dédapák. És ha még nem is hiszed el ezt az izgalmas sztorit a sámán ősről, akkor sem meglepő, hogy Michael egy igazi táncoló sámán volt a színpadon. Az afro-amerikaiak és amerikai indiánok vére ugyanazokból az ősi gyökerekből ered: mindkét kultúrában központi szerepet töltött be a ritmus és a spiritualitás. Száz évvel ezelőtt bármelyik amerikai indiánt lehetett misztikusnak és gyógyítónak nevezni, mert mindez annyira szerves része volt a mindennapjaiknak és a spirituális életüknek. Michael óriási spirituális potenciállal rendelkező ember volt, amit a lehető legteljesebb mértékig ki is használt. Sok története önmagáról, valamint olyan emberek megfigyelései, akik ismerték őt, ezt támasztja alá.

A belőle kiáramló energia és a ragyogás a szemeiben világos jelei egy hatalmas spirituális energiával rendelkező embernek. Ez tartós benyomást tett az emberekre és úgy érezték tőle, mintha egy földre pottyant angyalt látnának; noha a valóságban hús-vér ember volt sok ellentmondásos személyiségjeggyel. Nem kétséges, hogy számos jótékony cselekedete és altruizmusa megerősítette hírnevét szentként, de a csodálatos energiája volt az, ami miatt túlvilági csodának tűnt az emberek szemében.

Vannak, akiket még mindig meglep, hogy egy pop énekest nyilvánítottak korunk legnagyobb szórakoztatóművészévé. Mondhatom, hogy ő mindenkinél jobban érdemes erre a címre, mert egy szórakoztatóművész igazi szerepe az, hogy isteni extázist közvetítsen az embereknek, hogy megváltoztassa a tudatállapotukat, hogy ámulatba ejtse őket a saját példájával és hogy megérintsen sok szívet azzal, hogy drámai művészeti formákat talál arra, hogy mindezeket elérje.

Nem a hang, vagy a technikai kiválóság, ami csodává tesz egy szórakoztatóművészt és nem is az, hogy követi a jó ízlés kánonjait vagy egy fennkölt stílushoz tartozik. Nem, a csoda akkor történik meg, amikor van karizma és egy ügyesen megtervezett előadás a spirituális energia maximális töltését hordozza. Egy igazi szórakoztatóművész ötvözi a természetes művészetet, a kiemelkedő egyéniséget, a szenvedélyt, a kreativitást és az odaszántságot. Egyetlen más előadó sem volt képes mindezt ugyanolyan mértékben megtestesíteni, mint Michael Jackson a maga jellegzetes eredetiségével.

Vitatkozhatnánk a dalai művészi értékéről vagy a technikájáról, de egyetlen ilyen kritika sem tükrözné a személyisége fontosságát a művészettörténelemben: az egyéniségét, a tökéletesített és emlékezetes imázst, amit megalkotott és a kreatív és emberi karizmáját, amely számtalan rajongója kivételes szeretetében manifesztálódott.

Még a botrányok és a tömegmédia őrjöngése sem tudott elfordítani sok millió embert ettől a csodától. És ez nem egy elvont, gondolattalan fanatizmus műve. Hanem arról van szó, hogy ez az ember teljesen átadta magát a színpadnak és az embereknek és addig dolgozott, amíg már nem tudott többé és szétterítette az energiáját. Az odaszántsága ugyanezt az odaszántságot eredményezte viszont.

Észre kell vennünk, hogy a reklám és a promóció ebben nem játszik szerepet. A reklám csak addig működik, amíg együtt maradsz a közönséggel. Meddig tudnál fennmaradni, ha semmire sem lennél képes? Ezért látjuk a rövid életű együttesek és sztárok végtelen sorát, akik már csak a régen elfeledett poszterek papírján csillognak. Michaelnek megvolt az a képessége, hogy megragadja a tömegek figyelmét és ez a képessége már a korai gyermekkorában is megvolt, amikor még nem volt reklám. Az meg egy teljesen más dolog, amikor nem csupán képes vagy magadra vonni a figyelmet, hanem meg tudod nyerni milliók szeretetét az egész világon – és nemcsak a tinédzser kislányok szeretetét, hanem bármilyen korú és generációjú emberek életre szóló elkötelezettségét.

Folytatás itt.

Michael Jackson: Az álom táncosa (2. rész)

Folytatás innen.

A szingularitás természete

Gyerekkoromtól kezdve a tánc egyfajta vallás volt a számomra, ha nem színtiszta vallás. Bármilyen művészet lényegében a kultusz szerepét játssza, a szellemi tanácsadóét és más szerepeket, amelyek közelebb viszik ahhoz, hogy vallás legyen – az egyes művészetek esetében különféle mértékig. De a táncnak megvan a maga különleges szerepe ebben az esetben. Nem azt akarom mondani, hogy a táncnak mindig valami vallásosat kell átadnia, de figyelembe kell venni azt a tényt, hogy történelmileg a tánc a vallásból ered. Az eredeti szerepe spirituális volt és szent, nem csupán dekoratív, amint azt Maurice Bejart helyesen megjegyezte.

The Dancer of Dream 2Amikor az emberek áhítattal nézik Michael Jacksont csoda történik. Átélnek egy pillanatot, amikor a tánc valami izgalmasat és összehasonlíthatatlant nyújt nekik. Gyakorlatilag mindenki, aki komolyan elgondolkodik Michael táncáról biztosan észre fog venni egy bizonyos titokzatos, egyedülálló tulajdonságot ebben a szórakoztatóművészben, amely utánozhatatlanná teszi a művészetét. Milliók tanulták meg Michael sok jellegzetes mozdulatát és lépését, de senki nem tudja őket pontosan úgy előadni, ahogy ő. Ezért van az, hogy minden az utánzására tett kísérlet (még profi táncosoktól is) kudarcra van ítélve: bármely Jackson imitátor csupán pótlék a lelkes Jackson rajongók szemében.

Számomra a Michael Jackson utánzók légiói, akik a táncmozdulatait utánozzák színtiszta szentségtörés. A testi jelenlétét és érzelmi kifejezését a színpadon nem lehet leutánozni. Felismerhető a legkisebb nüanszokról, nem is szólva egyedülálló energiájáról. Még akkor is, ha egy táncos képes briliánsan előadni ugyanazokat a tánc elemeket, lehetetlen leutánozni Michael kezét.  Ebben a tekintetben azok az utánzók, akik egyszerűen csak arra használják Jackson táncát, hogy rá alapozzák a saját variációikat és improvizációikat előnyt élveznek. Az ő táncuk mindig érdekesebbnek tűnnek, élettel telibbnek, ügyesebbnek, mint annak a kísérlete, hogy valaki precízen leutánozza a mozdulatait, ami gyakorlatilag lehetetlen a táncban. Jacksont nem lehet megismételni, leutánozni, imitálni – ahogy egyetlen híres táncost sem lehet lemásolni.

Tehát mi teszi Michaelt egyedivé? Miért folynak véget nem érő viták például arról, hogy hogy van az, hogy a tánca sok szexuális mozdulatot tartalmaz, amelyek mégsem teszik őt vulgárissá – miközben vulgaritás látható oly sok más előadóban? Miért tartják a táncművészethez való hozzájárulását olyan felbecsülhetetlennek, hogy ezt a popsztárt a balett és a néptánc nagy mesterei közé lehet helyezni?

The Dancer of Dream 3Először is, azt mondanám, hogy minden táncos teste és a motoros funkciói egyediek.  Van néhány közös vonás, de van sok részlet, amelyet nem is lehet elemezni éppen úgy, ahogy lehetetlen elemezni minden “táncos molekulát” egy élő emberi testben. Ezek az apró részletek és tulajdonságok teszik minden ember előadásmódját a sajátjává. Vannak, akik kevesebb egyéniséget demonstrálnak, míg mások a színpadon megtett első lépésüktől fogva azt sugározzák. Ez az egyik oka annak, hogy egyetlen utánzó sem tud lemásolni, vagy helyettesíteni egy olyan briliáns táncost, mint Michael és nem tud meggyőzőnek tűnni azok számára, akik ismerik Michael stílusát.

Ez nem csupán az ő személyes egyediségéről szól; hanem minden ember egyediségéről. A tudomány feltalálta a klónozást, de még egy klón sem lehet az eredeti tökéletes másolata, éppen úgy, ahogy az ikrek sem pontosan ugyanolyan emberek. Tehát nincs rá mód, hogy egy létező ember egy másik ember klónja legyen. A különbségek kiütköznének valahol, még akkor is, ha az utánzó szellemileg közel állna az eredeti előadóhoz. Egy egyén sajátosságainak tökéletes lemásolása az azonosság látszatát keltve a táncban utópiának minősül.

Itt meg kell állnom abban, hogy a természetben előforduló egyediségekről beszélek és a fő témám felé kell fordulnom, amit én sokkal érdekesebbnek tartok: a művészi egyediség témája.

Hadd térjek vissza a téma elejére és mondjam, hogy mint minden igazán briliáns táncos Michael a spirituális lényegével tűnik ki és azzal, hogy spirituálisan közelíti meg a táncot. A tánca pontosan arra a vallásos elemre világít rá, amelyet korábban említettünk – nem abban az értelemben, hogy kifejez egy vallási dogmát vagy hitet, hanem a spirituális és érzelmi megközelítésmódjában.

Először is, Michael nem csupán egy előadó. Ő a tánca megalkotója. Nem valami olyat csinál, amit egyszerűen egy koreográfus leutánozásával tanult meg. Még olyankor is teremtő marad, amikor a tánca gondosan meg van koreografálva:  a tánca belülről jön, nem más emberektől, függetlenül attól, hogy kivel működött együtt az előkészület során.

Sok koreográfus és táncos részt vett a projektjeiben, de a tánc csapat és Michael teljesen különböznek – noha a táncosai mindig profik és kiválóak. Mégis ő mindig kitűnik, mind azzal, ahogyan táncol, mind pedig a tánc belső érzésével.

Ő a szabad teremtés folyamában táncol. Meg kell jegyezni, hogy még azokat a mozdulatokat, amelyeket újra és újra előad a színpadon sem mechanikusan ismétli, mint valami elakadt lemez. Nem, hanem bármelyik táncát képes folytatni szabad improvizációval bármely pillanatban. És ez sosem tűnik úgy, mintha ne lenne szinkronban a saját személyes stílusával – ehelyett új felszíneit nyitja meg mérhetetlen belső teremtőerejének. Ez az, amit egyetlen utánzó sem tud. Csak a tánc teremtője tudja frissíteni és megújítani a táncát természetes módon, szabadon improvizálni és mégis önmaga lenni. Senki más nem tud alámerítkezni ebben a szentségben. Ez az ő személyes területe, ahogy minden embernek megvan a saját teste és a saját helye a Földön.

Michael Jackson kiemelkedik generációja színpadi előadói közül és azok közül, akik követték. Gyakran mondják, hogy sok popzenei szórakoztatóművész merít Michaelből, mert ő felállított egy mintát. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy sokan nem jól merítenek. Michael ismert volt abszolút hitéről abban, amit csinál. Mindig őszinte és ragyogó volt a művészete, míg a kortárs pop előadók többnyire úgy tűnnek, mint szépen megtervezett, óramű pontosságú babák, nem pedig mint karizmatikus szórakoztatóművészek.

Nem tudom ez miért van így, de gyanítom, hogy a hiba nem a tehetség hiányában keresendő, hanem abban a tényben, hogy a pop színpad egyszer és mindenkorra egy átlagosan ragyogó ideál gyártása felé fordult. Többnyire ezek az új “sztárok” Barbie babák benyomását keltik: mind szépek, mind jó képességűek, de hiányzik belőlük az energia… Semmi izgalmas nem történik. Már semmi sincs ami sokkolni tudna vagy meglepetéssel szolgálni – minden forradalom a múlté. Ez az általános érzet. Őszintén szólva szomorú azt látni, hogy meg vannak fosztva egy igazi, élő kreatív folyamattól és tudatosan terméket csinálnak magukból. Terméket és nem teremtőt, még ha egy kis teremtőt is. Furcsa, hogy a szórakoztatóipar folyamatosan ezt az ízlést diktálja és ezt a fajta anyagot választja ki a sztárgyára számára. De végül is egy zseni csak akkor zseni, ha ritka.

A második, talán még érdekesebb tényező az, hogy alapvetően Michael Jackson nem egy pop figura. Igen, a populáris tömegkultúra keretein belül dolgozik, de nem tartozik a pop arthoz a mentalitása alapján. Még azt is mondanám, hogy ez volt az ő tragédiája, amiben persze nem ő a bűnös. A pop kulturális kerete másrészről lehetővé tette számára, hogy megdöntsön minden lehetséges eladási rekordot és emberek millióit érje el egyszerű és inspiráló ötleteivel. Másrészről a tehetsége ezen keretek közé volt szorítva, így végül is, a művészete bizonyos felületei nem teljesen manifesztálódtak és a nagyközönség számára nagyrészt észrevétlenek maradtak.

A pop énekes imázsa bizonyos embereket eltérített attól, hogy komolyan vegyék. Ez szerencsétlen dolog volt és még egyszer mondom: nem az ő hibája. A hiba a társadalom szűklátókörűségében van. Az alakjában túl sok ellentmondás volt ahhoz, hogy az emberek megfelelően fogják fel őt. A populáris mitológiába beágyazott, homlokegyenest ellentétes konvencionális típusok jellemzőit kombinálta és ez végül kemény pereket és tragikus véget hozott  a számára.

A konklúzióban meg fogom ismételni a nyilvánvalót: zseniként Michaelnek nem az volt a feladata, hogy alkalmazkodjon bármilyen elváráshoz. Amint Niccolo Paganini mondta: “A tehetséget nem szeretik és a zsenit utálják.” Egyébként Paganini és Jackson élete között sok a párhuzam.

Folytatás itt.