Michael Jackson: Az álom táncosa (2. rész)

Folytatás innen.

A szingularitás természete

Gyerekkoromtól kezdve a tánc egyfajta vallás volt a számomra, ha nem színtiszta vallás. Bármilyen művészet lényegében a kultusz szerepét játssza, a szellemi tanácsadóét és más szerepeket, amelyek közelebb viszik ahhoz, hogy vallás legyen – az egyes művészetek esetében különféle mértékig. De a táncnak megvan a maga különleges szerepe ebben az esetben. Nem azt akarom mondani, hogy a táncnak mindig valami vallásosat kell átadnia, de figyelembe kell venni azt a tényt, hogy történelmileg a tánc a vallásból ered. Az eredeti szerepe spirituális volt és szent, nem csupán dekoratív, amint azt Maurice Bejart helyesen megjegyezte.

The Dancer of Dream 2Amikor az emberek áhítattal nézik Michael Jacksont csoda történik. Átélnek egy pillanatot, amikor a tánc valami izgalmasat és összehasonlíthatatlant nyújt nekik. Gyakorlatilag mindenki, aki komolyan elgondolkodik Michael táncáról biztosan észre fog venni egy bizonyos titokzatos, egyedülálló tulajdonságot ebben a szórakoztatóművészben, amely utánozhatatlanná teszi a művészetét. Milliók tanulták meg Michael sok jellegzetes mozdulatát és lépését, de senki nem tudja őket pontosan úgy előadni, ahogy ő. Ezért van az, hogy minden az utánzására tett kísérlet (még profi táncosoktól is) kudarcra van ítélve: bármely Jackson imitátor csupán pótlék a lelkes Jackson rajongók szemében.

Számomra a Michael Jackson utánzók légiói, akik a táncmozdulatait utánozzák színtiszta szentségtörés. A testi jelenlétét és érzelmi kifejezését a színpadon nem lehet leutánozni. Felismerhető a legkisebb nüanszokról, nem is szólva egyedülálló energiájáról. Még akkor is, ha egy táncos képes briliánsan előadni ugyanazokat a tánc elemeket, lehetetlen leutánozni Michael kezét.  Ebben a tekintetben azok az utánzók, akik egyszerűen csak arra használják Jackson táncát, hogy rá alapozzák a saját variációikat és improvizációikat előnyt élveznek. Az ő táncuk mindig érdekesebbnek tűnnek, élettel telibbnek, ügyesebbnek, mint annak a kísérlete, hogy valaki precízen leutánozza a mozdulatait, ami gyakorlatilag lehetetlen a táncban. Jacksont nem lehet megismételni, leutánozni, imitálni – ahogy egyetlen híres táncost sem lehet lemásolni.

Tehát mi teszi Michaelt egyedivé? Miért folynak véget nem érő viták például arról, hogy hogy van az, hogy a tánca sok szexuális mozdulatot tartalmaz, amelyek mégsem teszik őt vulgárissá – miközben vulgaritás látható oly sok más előadóban? Miért tartják a táncművészethez való hozzájárulását olyan felbecsülhetetlennek, hogy ezt a popsztárt a balett és a néptánc nagy mesterei közé lehet helyezni?

The Dancer of Dream 3Először is, azt mondanám, hogy minden táncos teste és a motoros funkciói egyediek.  Van néhány közös vonás, de van sok részlet, amelyet nem is lehet elemezni éppen úgy, ahogy lehetetlen elemezni minden “táncos molekulát” egy élő emberi testben. Ezek az apró részletek és tulajdonságok teszik minden ember előadásmódját a sajátjává. Vannak, akik kevesebb egyéniséget demonstrálnak, míg mások a színpadon megtett első lépésüktől fogva azt sugározzák. Ez az egyik oka annak, hogy egyetlen utánzó sem tud lemásolni, vagy helyettesíteni egy olyan briliáns táncost, mint Michael és nem tud meggyőzőnek tűnni azok számára, akik ismerik Michael stílusát.

Ez nem csupán az ő személyes egyediségéről szól; hanem minden ember egyediségéről. A tudomány feltalálta a klónozást, de még egy klón sem lehet az eredeti tökéletes másolata, éppen úgy, ahogy az ikrek sem pontosan ugyanolyan emberek. Tehát nincs rá mód, hogy egy létező ember egy másik ember klónja legyen. A különbségek kiütköznének valahol, még akkor is, ha az utánzó szellemileg közel állna az eredeti előadóhoz. Egy egyén sajátosságainak tökéletes lemásolása az azonosság látszatát keltve a táncban utópiának minősül.

Itt meg kell állnom abban, hogy a természetben előforduló egyediségekről beszélek és a fő témám felé kell fordulnom, amit én sokkal érdekesebbnek tartok: a művészi egyediség témája.

Hadd térjek vissza a téma elejére és mondjam, hogy mint minden igazán briliáns táncos Michael a spirituális lényegével tűnik ki és azzal, hogy spirituálisan közelíti meg a táncot. A tánca pontosan arra a vallásos elemre világít rá, amelyet korábban említettünk – nem abban az értelemben, hogy kifejez egy vallási dogmát vagy hitet, hanem a spirituális és érzelmi megközelítésmódjában.

Először is, Michael nem csupán egy előadó. Ő a tánca megalkotója. Nem valami olyat csinál, amit egyszerűen egy koreográfus leutánozásával tanult meg. Még olyankor is teremtő marad, amikor a tánca gondosan meg van koreografálva:  a tánca belülről jön, nem más emberektől, függetlenül attól, hogy kivel működött együtt az előkészület során.

Sok koreográfus és táncos részt vett a projektjeiben, de a tánc csapat és Michael teljesen különböznek – noha a táncosai mindig profik és kiválóak. Mégis ő mindig kitűnik, mind azzal, ahogyan táncol, mind pedig a tánc belső érzésével.

Ő a szabad teremtés folyamában táncol. Meg kell jegyezni, hogy még azokat a mozdulatokat, amelyeket újra és újra előad a színpadon sem mechanikusan ismétli, mint valami elakadt lemez. Nem, hanem bármelyik táncát képes folytatni szabad improvizációval bármely pillanatban. És ez sosem tűnik úgy, mintha ne lenne szinkronban a saját személyes stílusával – ehelyett új felszíneit nyitja meg mérhetetlen belső teremtőerejének. Ez az, amit egyetlen utánzó sem tud. Csak a tánc teremtője tudja frissíteni és megújítani a táncát természetes módon, szabadon improvizálni és mégis önmaga lenni. Senki más nem tud alámerítkezni ebben a szentségben. Ez az ő személyes területe, ahogy minden embernek megvan a saját teste és a saját helye a Földön.

Michael Jackson kiemelkedik generációja színpadi előadói közül és azok közül, akik követték. Gyakran mondják, hogy sok popzenei szórakoztatóművész merít Michaelből, mert ő felállított egy mintát. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy sokan nem jól merítenek. Michael ismert volt abszolút hitéről abban, amit csinál. Mindig őszinte és ragyogó volt a művészete, míg a kortárs pop előadók többnyire úgy tűnnek, mint szépen megtervezett, óramű pontosságú babák, nem pedig mint karizmatikus szórakoztatóművészek.

Nem tudom ez miért van így, de gyanítom, hogy a hiba nem a tehetség hiányában keresendő, hanem abban a tényben, hogy a pop színpad egyszer és mindenkorra egy átlagosan ragyogó ideál gyártása felé fordult. Többnyire ezek az új “sztárok” Barbie babák benyomását keltik: mind szépek, mind jó képességűek, de hiányzik belőlük az energia… Semmi izgalmas nem történik. Már semmi sincs ami sokkolni tudna vagy meglepetéssel szolgálni – minden forradalom a múlté. Ez az általános érzet. Őszintén szólva szomorú azt látni, hogy meg vannak fosztva egy igazi, élő kreatív folyamattól és tudatosan terméket csinálnak magukból. Terméket és nem teremtőt, még ha egy kis teremtőt is. Furcsa, hogy a szórakoztatóipar folyamatosan ezt az ízlést diktálja és ezt a fajta anyagot választja ki a sztárgyára számára. De végül is egy zseni csak akkor zseni, ha ritka.

A második, talán még érdekesebb tényező az, hogy alapvetően Michael Jackson nem egy pop figura. Igen, a populáris tömegkultúra keretein belül dolgozik, de nem tartozik a pop arthoz a mentalitása alapján. Még azt is mondanám, hogy ez volt az ő tragédiája, amiben persze nem ő a bűnös. A pop kulturális kerete másrészről lehetővé tette számára, hogy megdöntsön minden lehetséges eladási rekordot és emberek millióit érje el egyszerű és inspiráló ötleteivel. Másrészről a tehetsége ezen keretek közé volt szorítva, így végül is, a művészete bizonyos felületei nem teljesen manifesztálódtak és a nagyközönség számára nagyrészt észrevétlenek maradtak.

A pop énekes imázsa bizonyos embereket eltérített attól, hogy komolyan vegyék. Ez szerencsétlen dolog volt és még egyszer mondom: nem az ő hibája. A hiba a társadalom szűklátókörűségében van. Az alakjában túl sok ellentmondás volt ahhoz, hogy az emberek megfelelően fogják fel őt. A populáris mitológiába beágyazott, homlokegyenest ellentétes konvencionális típusok jellemzőit kombinálta és ez végül kemény pereket és tragikus véget hozott  a számára.

A konklúzióban meg fogom ismételni a nyilvánvalót: zseniként Michaelnek nem az volt a feladata, hogy alkalmazkodjon bármilyen elváráshoz. Amint Niccolo Paganini mondta: “A tehetséget nem szeretik és a zsenit utálják.” Egyébként Paganini és Jackson élete között sok a párhuzam.

Folytatás itt.

Reklámok

Posted on február 2, 2015, in Michael Jackson and tagged , , , , , , . Bookmark the permalink. 2 hozzászólás.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: