Michael Jackson: Az álom táncosa (4. rész)

Folytatás innen.

A Hold sötét oldala

Amikor a sámánizmusról beszélünk a művészetben – különösen a táncművészetben – akkor nem lehet elfeledkezni a téma sötét oldaláról, ami még egy szintet és egy új mélységet kölcsönöz neki.

Szeretnék egy példát mutatni egy másik kultúrából. A spanyol népi kultúrában, különösen a flamenco művészetében, van egy hit, amit ma is elég komolyan vesznek: a Duende legendája. Ez az elképzelés bonyolult és nagyon fontos ebben a művészeti formában, de adok egy rövid összefoglalót. A legenda szerint van egy szellem, a Duende, amelyik rászáll az előadóra és belép a testébe miközben az énekel vagy táncol. Nehéz lenne a Duendét jó szellemnek nevezni. A Duende jelenlétének egy megnyilvánulása a heves szenvedélyt, vagy akár fájdalmat és dühöt kifejező érzelmek. A flamenco több kultúra keveredéséből jött létre – köztük a cigányból, az arabból és az afrikaiból – és annyira régi kultúrát testesít meg, hogy aligha meglepő, hogy a sámánizmus beleivódott a művészete étoszába. Szóval a flamenco táncos beengedi a szellemet – így érzékeli az önkifejezést. Akár hiszünk az igazi Duende létezésében, akár nem, a legenda létezése oktató jellegű. Egy bizonyos erő belép a táncosba kívülről – úgy, ahogy a  sámán rituálék gyakran rámutattak, hogy egy rossz szellem képes betegséget hozni, vagy kárt okozni egy embernek. A sámán célja az volt, hogy kiegyezzen a szellemmel, megbékítse, küzdjön a gonosz hatásai ellen, legyőzze és végül katarzist érjen el és szellemi megújulást.

Ezen hitek öröksége a színpadon azt mutatja be, hogy az az erő, amely hirtelen belép a flamenco táncosokba kínozni tudja őket, szenvedést okoz nekik vagy megríkatja őket, de mégis küzdenek ellene. A táncos nem passzív szereplő a vad szellemhez képest. Ehelyett a táncos kölcsönhatásban van vele, kiönt minden felgyülemlett érzelmet és katarzist ér el, miközben megnyitja magát. Szívszaggató düh demonstrálása közepette a táncos kiönti a fájdalmat, amely szenvedést okoz neki, küzd ellene és a végső célja pozitív, még akkor is, ha a felé vezető út ijesztő és néha kegyetlen lehet.

Ebben a kontextusban érdekes figyelembe venni a fekete Afrikát és Amerikát, ahol  ugyanilyen fontos szerepet játszott a féktelen tánc abban, hogy felsőbb szellemi célokat érjenek el. Az első, ami eszembe jut az a “Shango”, egy tánc darab, amelyet az afro-amerikai koreográfus, Katherine Dunham állított színpadra, ahol rituális táncot látunk egy csirke feláldozásával és egy példát arra a fajta eksztatikus táncra, amely elterjedt a népi kultúrában és a fekete kultuszokban. Természetesen ez csak egy színpadi változat volt, de illusztrálja a tánc ősi hagyományos formáinak spiritualitását. Katherine Dunham antropológiai kutatókkal konzultált, amikor megalkotta ezeket a színpadi munkákat.

A rituális tánc szenvedélye és vadsága illusztrálja az érzelmek azon kifejező manifesztációinak az eredetét, amelyek oly jellemzőek a modern fekete kultúrára. Egykor mindez egy misztikus világkép része volt. A tánc nem arra szolgált, hogy bemutasson egy szép testet, ügyességet vagy szexualitást; a kommunikáció eszköze volt a titokzatos szellemek világával, akik közvetlenül részt vettek az emberek életében. Érzelmi manifesztációik a táncban azért voltak olyan vadak, mert az emberek nem csupán maguknak táncoltak, hanem azért, hogy a túlvilággal kommunikáljanak. Ez nem mindig érthető egy modern ember számára, de ez szerves része a tánc spirituális esszenciájának a folklór részeként.

The Dancer of Dream 5A sötét oldalról szólva most a párhuzamos motívumok és témák felé fordulok Michael művészetében.

A Black or White-ot teljes változatában először az 1990-es évek elején láttam amikor a videó éppen csak megjelent. Akkoriban nem igazán érdekelt Michael Jackson. Nagyon fiatal voltam és távol álltam a tömegkultúrától. A bálványaim a “magas” táncművészeti formák képviselői voltak: a balett, a flamenco és más klasszikus hagyományok nagyszerű képviselői.

Azonban a Black or White második része, amelyet csak párduc táncként emlegetnek, sokkolt engem. Ma is úgy gondolom, hogy ez Michael egyik legjobb tánca – az agresszív szenvedély színtiszta özöne, még akkor is, ha szándékosan a kamerának játszott. Ez az a fajta improvizált tánc, amely visszatér a tánc eredeti forrásához. Ez az igazi, szenvedélyes és spirituális tánc abszolút egyedülálló esete a kortárs pop kultúrában; sehol máshol nem lehet látni ebben a szférában. A legtöbb esetben csak gimnasztikázást látunk vagy vulgáris csípő billegetést, míg az elegáns sztep-táncosok, mint Fred Astaire a múlt ködébe vesztek. Az igazi, színtiszta extázis gyakorlatilag hiányzik a pop színpadról.

Miután láttam a videót azt akartam mondani: “Bravo, Michael!”, még ha akkor nem is voltam a rajongója. Mindössze néhány perc alatt ez az ember – az egyetlen a pop szférában, akiben megvolt ez az ősi őszinteség – valami roppant fontosat tett, amelyet egyetlen nemzetközi hírnevű színpadi előadó sem tett meg. Rivaldafénybe helyezte az eksztatikus improvizációt, egy olyan videóban, aminek látszólag semmi köze sem volt mindehhez és amely pozitív témák köré épült, úgy mint kisfiús viccek és a nemzetek egyesítése. A kontraszt letaglózó volt, sőt vad és felfoghatatlan a hétköznapi néző számára, ami nagy vitákat váltott ki, sőt még ellenségeskedést is. Talán ezt a kontrasztot és a rövid film ellentmondásosságát Michael ösztönösen teremtette meg. Talán remélte, hogy ez a tudat-folyama ismét sokkolni fogja a közönséget.

(A ford. megjegyzése: sajnos a kép és a hang el van csúszva egy kicsit egymáshoz képest, de egyelőre nem találtam jobb változatot a YouTube-on.)

(Itt van a párduc tánc önmagában jobb kép-hang szinkronnal:)

Ha megnézzük az ifjúsági kultúra történetét az elmúlt 40 évben, akkor semmi új sincs Michael viselkedésében ebben a táncban: törtek már össze tárgyakat a színpadon és merész szexuális mozdulatokat tettek már jóval előtte is. Sőt, sok rock zenész rendszeresen törte össze a gitárját, vagy akár fel is gyújtotta a koncertje végén. Szóval az, hogy Michael betörte egy elhagyott, roncs autó ablakát semmi nem volt ahhoz képest, amiket rockzenészek műveltek jóval ezen videó megjelenése előtt.

Azonban soha nem táncolt egyikük sem…

Azt is meg kell jegyeznem, hogy nincs semmi új a koreográfiában. Michael egyszerűen a szokásos repertoárja egy keverékét adta elő, kezdve a klasszikus sztep tánccal és befejezve a híres hullámzásaival és ágyékfogásaival. Általában minden improvizációban ez történik: szokásos mozdulatok egy folyama és aztán néhány inspiráló felvillanás, amikor a test valami újat csinál, amit csak akkor veszel észre, amikor utána újra megnézed a felvételt.

Vegyük el a hangulatot a videóból és akkor nem marad más, mint egy sor kicsit buta testmozdulat, amelyek fele az ágyék terület felé tereli a figyelmünket. Sok ember ma is így látja ezt. Sokkal inkább figyelnek arra a tényre, hogy Michael felforgat egy kukát és felhúzza a sliccén a cipzárt. “Ez meg mi?” – kérdezi egy átlagos nagyi, amikor a TV-ben nézi a videót a lány unokájával…

Jómagam is elég konzervatív vagyok, mégis én látom a világos különbséget Michael “ágyék tevékenysége” között és a modern kultúrában látható szokásos vulgáris manifesztációk között. A tartalom más. Számára mindez kihívó viselkedés és afrikai gyökerei visszhangja is egyúttal. Úgy gondolom, hogy szerette ugratni a közönséget (én is biztosan szeretném, ha a helyében lennék), de ez itt most egy  sokkal semlegesebb dolog, mint azt az emberek gondolják. A jelentést az afrikai tánc természetében kell keresni. Kicsit később visszatérek ehhez a témához.

Most térjünk vissza a Black or White rövidfilm struktúrájához. Maga a név is sugall egy pár értelmezést. Egyrészről a Black or White nyilvánvalóan utal a külső, faji különbségekre. Ez a jelentés a felszínen és a történet, amit a dal elmesél. De én mindig szerettem egy másik nézőpontból is fontolóra venni: az emberi lélek “feketéje” és “fehérje” szempontjából.

Az első rész, a “tiszteletreméltó” oldal, fehér. A második fekete, amely megidézi a sötétséget és egy fekete párducot. Gyakran félünk a sötét oldalunktól és elnyomjuk azt, mélyen elrejtjük és reméljük, hogy jobb emberek leszünk. De a felülemelkedés a sötét oldalunkon lehetetlen anélkül, hogy először elismernénk a létezését és aktívan dolgoznánk azon, hogy megértsük a természetét. Más szavakkal, szükségünk van egy konstruktív párbeszédre a gonosz szellemmel… a Duende félével.

Akár észrevette ezt Michael, akár nem, abban a táncban valami olyat engedett ki, ami felgyülemlett benne. Ez egy teljes felszabadulás volt. És az nem számított, hogy illendő volt-e ezt tenni vagy sem – a fontos az volt, hogy kiöntse a felszabadulás energiáját. Ezzel a küzdelemmel szembesül a spanyol táncos, amikor megszállja a Duende. Soha nem gondolsz az illendőségre vagy a jólfésültségre egy ilyen pillanatban. Nagyon nyitottnak kell lenned és erőszakosnak a szenvedélyedben és a fájdalmadban.

Noha tudom, hogy a fekete párduc fontos szimbólum az amerikai polgárjogi mozgalomban, de van egy ősi jelentése is: egy misztikus kapcsolat az állat erőszakos és ősi szellemével. Még azt is mondanám, hogy a totemizmus visszhangját hordozza. Ugyanakkor, a bennünk rejlő belső ördög kiengedését is képviseli – kiengedni a párducodat. Ez egy olyan régi jelkép, mint maga a világ és ezért működik.

Michael általában számos őstípusi képre utalt a művészetében, ami miatt az roppant gazdag és lenyűgöző – ellentétben a modern színpad sok más betegítően édes pop képével. Ebbe beletartozik megfoghatatlan és misztikus szeretete a Hold iránt, amely a nevét kölcsönözte koreográfiai specialitásának, a moonwalknak. Tisztán intuíció által.

Tudjuk, hogy sok költőt és művészt inspirált a Hold: dicsőítették szerelmes dalokban és  volt az éjszaka félelmetes titkainak előidézője is. Újra csak azt mondhatom, hogy mindez mélyen gyökerezik a folklórban és a természetünkben. Most nem akarok elmerülni a Hold-legendákban, -mítoszokban és -kultuszokban, amelyek mély hatást gyakoroltak a művészetre szerte a világon. Ez a téma nagyon fontos a spanyol folklórban és a személyes világképemben, így ha felülök a “vesszőparipámra”, akkor azt kockáztatom, hogy elsodródom. Csak annyit mondok, hogy nem lehet táncolni a Hold nélkül – legalábbis, ha ösztönösen táncolsz és érzésből. Ahogy Michael mondta, amikor táncolsz, akkor nem gondolkodsz, hanem érzel.

Folytatás itt.

Reklámok

Posted on február 9, 2015, in Michael Jackson and tagged , , , , , , , , , , . Bookmark the permalink. 2 hozzászólás.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: