Michael Jackson: Az álom táncosa (5. rész)

Folytatás innen.

A dühös táncos

The Dancer of Dream 6Most beszéljünk Michael mozdulatainak állítólagosan szexuális mivoltáról – korábban ígértem, hogy érinteni fogom ezt a témát. Tudják, a  szexualitásban, az agresszióban és a szenvedélyben sok közös van. Ezt sok olyan néptáncról is el lehet mondani, amely érzelmeket és szenvedélyt tartalmaz. Az emberi tánc bármilyen manifesztációját, amikor a táncos szabadnak és érzelmekkel telinek érzi magát, fel lehet fogni a szexualitás egy manifesztációjának, mert a határvonal az érzelmek és az elemi ösztönök között meglehetősen vékony. Azonban ez nem jelenti azt, hogy egyáltalán nincs határvonal.

Fred Astaire egyszer azt mondta Michaelnek: “Dühös táncos vagy” és ez a kijelentés helytálló. Ez nem gonosz dühöt jelent, hanem szenvedélyt – az előadás szenvedélyét – valami vadat és ördögien vonzót.  A táncos hangulata erősen befolyásolja, hogy mit csinál a test. Tudnod kell hogyan öntsd az érzelmeidet és az energiádat mozgásba. Csak akkor lesz a tánc tánc. Anélkül csak torna. És ha az érzelmek csak arcmimikán keresztül jelennek meg, de nem igazán érzik át őket, akkor groteszknek fognak tűnni.

Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a művészetben a spiritualitás az elsődleges és a technika másodlagos. A sport más – a sportban a technika az elsődleges, de a tánc nem sport. Michael Jacksonban minden megvolt művészi tehetség szempontjából. Sok mozdulata nem azért tűnt annyira briliánsnak, elegánsnak és tehetségesnek mert technikailag képzett volt (noha minden bizonnyal képes volt rá), hanem mert átélt minden pillanatot. A teljes lénye részt vett – beleértve a tudatalattiját is – a mozgás és a zene egységének ebben a tökéletes megteremtésében. Sajnos ezt nem lehet megtanulni. Ez természetes tehetség.

Egyébként nem Michael volt a világ legképzettebb technikájával rendelkező táncosa. Soha nem mutatott be a levegőben spárgákat, soha nem tett meg ötven lépést másodpercenként és sosem csinált meg 32 fouetté-t (egy lábon való forgás) egy huzamban, noha néha csinált csodálatos dolgokat az emberi testtel. Kétségtelen, hogy sok kortárs táncos van, különösen fiatalok, akik olyan dolgokat tudnak, amiket Michael sosem tudna. De még így is, őt hívjuk nagynak, míg azok a táncosok csupán egyszerű statiszták a számunkra. Miért van ez így?

Még egyszer mondom: ennek oka a művészi tehetség, az energia, a sámáni varázslat és a karizma. A színpadi nagyság nem azzal kezdődik, amikor a táncos meg tud csinálni egy halálugrást három méterrel a színpad felett repülve. Az cirkuszi akrobatika. A technika a táncművészetben csak eszköz. A tehetség ebben a művészeti formában nem a technikából származik, hanem annak képességéből, hogy beszélni és festeni tudsz a testeddel, nüanszokat kifejezni és megtalálod a testi mozgásod egyéni stílusát. Egy művész teljes nagyságot a táncban akkor ér el, ha egy apró gesztust egy kis látványossággá, egy megszentelt cselekedetté tud változtatni. Michael Jackson tudta, hogy ezt hogy kell. Ezért volt zseni.

Emlékszem mennyire bosszantott, amikor hallottam embereket arról beszélni, hogy a hírneve eltúlzott. Például azzal jöttek, hogy a moonwalkot nem is maga Michael találta ki, hanem Marcel Marceau. Nos, ha belemegyünk a történelembe, akkor látni fogjuk, hogy ez a mozdulat már jóval Marceau előtt is létezett. Lévén magam is táncos vagyok, azt is elmondhatom, hogy a moonwalk csupán egy fétis egy egyéni tánc stílusban – a Michael Jackson-táncban.

Van egy érdekes trükk a koreográfiában, amit sokan alkalmaznak, s ez abból áll, hogy találnak egy eredeti emlékezetes mozdulatot és bemutatják egy előadás csúcspontján. Ennek a mozdulatnak egyedinek kell lennie vagy viccesnek, de nem kell, hogy technikailag bonyolult legyen. Találni egy ilyen mozdulatot önmagában is érdem – mert nem könnyű.

A moonwalkkal ez a helyzet: ez egy meglehetősen egyszerű mozgássor, amelyet bárki meg tud tanulni, aki többé-kevésbé képes uralni a testét. Nem a fejlettebb változatokra gondolok, mint az oldalirányú, vagy a cirkuláris moonwalk – azok nehezebbek. De a klasszikus moonwalkot (azaz a hátrafelé sétálás) bármelyik amatőr előadhatja. Igen, szokatlan, és meg kell értened a mozdulat elvét, hogy meg tudd ismételni. De mindössze ennyi.

Michael tánca annyi sokkal komolyabb mozgást és technikát felvonultat, hogy azokhoz képest a moonwalk csak egy csekélység. Nézd meg hogyan uralja a testét, a koordinációját, a ritmusérzékét! És a forgásait! Egyszerűen hihetetlenek! Erre csak egy nagyon tehetséges profi képes.

Mégis a moonwalk az a mozdulat, amit az emberek “szenzációsnak” neveznek. Ez egy tisztán társadalmi hatás – amit a művészi szellemesség és egy tehetséges koreográfiai választás indított el. Az, hogy egy ilyen furcsa elemet adott elő a történelmi Motown évfordulós műsorban, hogy emlékezetessé tette és annyi energiát öntött bele – ez kifizetődött.

Amikor az újságírók Michael táncáról beszélnek, akkor általában a moonwalkot idézik, mint különleges teljesítményét a tánc technikában. Lehet, hogy a moonwalk történelmi esemény volt, azonban nem ez a fő hozzájárulása a táncművészethez. A hozzájárulása ezen messze túlmutat. Nem csupán a tánc sajátságos elemei, hanem mindenekelőtt a prominens stílusa, gazdag és kifejező testbeszéde és a tánc iránti egyéni megközelítésmódja.

Megszámlálhatatlan tánclépés és technika van a világon és az újak végtelen sokasága fog megjelenni. A határ a csillagos ég. Mégis a történelem azokra a táncosokra emlékszik, akik valami olyan különlegeset tudtak alkotni a színpadon, amitől az emberek elvesztették az eszüket, szerettek, sírtak, örültek, együtt éreztek a táncossal.  Ez a szórakoztatóművész munkájának legfontosabb eleme. Ha szikrát tudsz csiholni és tüzet gyújtani a saját szívedben és a nézők szívében, akkor mester vagy. A lépések és technikák egyszerűen eszközként szolgálnak ezen hatás elérésében. A fontos azoknak a harmonikus kombinálása egyetlen organizmusban, ugyanúgy, ahogy a zene is hét hangjegyből áll különféle oktávokon. Néhány zene meghat és csodálatba ejt, míg más zene egyszerűen nem. Ugyanez igaz a táncra is.

The Dancer of Dream 7Térjünk vissza ismét Michael táncának a gyökereihez. Amikor az emberek a táncáról beszélnek gyakran megemlékeznek a legendás Fred Astaire-ről és az ő tánc darabjairól. Itt sok mindent láthatunk, amit Michael “megörökölt” – azt a gengszter stílust a cipőkkel és a kalappal, a kosztümöket, a szín- és világítás-effekteket és a step-tánc elemek közvetlen alkalmazását.  De az a csodálatos, hogy csupán külső stilisztikai eszközöket kölcsönzött (mint például motívumokat a pop klasszikusoktól) és mindezt az ő spontán afrikai szenvedélyével ötvözte – és nem úgy, ahogyan a fekete táncosok adták elő a step táncot, hanem Afrika és a Karibi-medence néptáncainak improvizált és szenvedélyes természetében.  Itt változik át a mulatság, színpadi csillogás és elegancia hirtelen spontán sámán tánccá a dobok hangjára. Vegyük észre, hogy Michael mennyire könnyednek és szervesen odatartozónak tűnik a brazil dobosok tömegében a They Don’t Care About Us rövid filmjében.  Közös a természetük.

Valójában Michael csak messziről tűnik egy színpadi piperkőcnek az újszerű bőrcipőjében. Az csak egy színházi show, hogy létrehozzon egy bizonyos hatást. Nem gengszter kamásli van rajta, hanem fekete mokaszin cipő és fehér zokni; a fekete felső alatt egy pólót rejt, amit aztán bármelyik pillanatban kettészakít fentről lefelé; és az elegáns fedora kusza hajat fed, aminek semmi köze sincs a múlt olajozott hajú, jólfésült táncosaihoz. A kinézetre csak ahhoz van szüksége, hogy megjelenjen a reflektorfényben. A reflektorfény egy színházi eszköz, amely olyan régi, mint a világ. Mind használjuk és nem Michael volt az első, aki megalkotta. A klasszikusoktól kölcsönözte.  Az erősen kontrasztos megvilágítás fénye és árnyéka, ezt hangsúlyozni egy fehér kesztyűvel vagy fehér ragtapasszal az ujjain – és már meg is van az első érdekes misztikum. Egy feketébe öltözött lovag, amint kisétál a sötétből – ez az archetípus csábító a hölgyek számára a romantikus komédiák óta. A nő nem látja az arcát, de álmodik róla, mint romantikus, titkos szeretőjéről, aki meglátogatja az éjszaka közepén és bemászik az ablakán. Ezért van a kalap előrenyomva, hogy eltakarja a szemeit.

Tánc közben a test legsokatmondóbb részei a kezek és a lábak. Különösen a kezek. A kéz a harmadik eszközünk a gondolataink és érzéseink kifejezésében a szavaink és az arcmimikánk után. Gesztikulálnak, beszélnek, még énekelni is tudnak. Gyakran mondom a diákjaimnak, hogy ahhoz, hogy igazán kifejező legyél tánc közben a kezeknek folytatniuk kell a belőled kijövő impulzust, a tekintetedet és az érzéseidet. A tenyér és az ujjak a kiáradó energia forrásai. Láthatónak kell lenniük. A kezek a legfinomabb eszközök a mozgásban.

Michael a vizuális hatást fehér ragasztószalaggal és egy kesztyűvel erősítette. Olyanok voltak, mint az energia tűzgolyói, amint keresztülvillannak a sötétségben a titokzatos figura körül. Ugyanez igaz a fehér zoknijára is: a lábát hangsúlyozták. És aztán ez az elegáns, varázslatos lovag feketében hirtelen egy vad afrikai extázisban nyílt ki, amely el volt rejtve a színházi kellékek alatt. A step-tánc mozdulatok a test érzéki hullámzásaiba fordultak, a híres, merész ágyékfogásba és őrült ing tépésbe.

Ez jobban működik, mint egy sztriptíz. Ez a tudattalan asszociációk és érzelmek szintjén működő csábítás – a szépség szintjén, nem a puszta fiziológiáén. Michael így ragadta meg még a legigényesebb nők figyelmét is és az olyan fiatal hölgyekét, akik nem dőlnek be a durva maszkulinitás demonstrációinak.

Vajon Michael észrevette, hogy mit csinál? Úgy gondolom, hogy ösztönösen igen, és azt is észrevette, hogy ezzel sok figyelmet magára von – de sosem gondolkodott erről túl sokat. És ez tette lehetővé számára, hogy természetesen táncoljon, tisztán és ártatlanul, mint egy vadember. A tánca csábítóvá és vágyat keltővé vált, míg a lelke tiszta energiával telt meg. Ez egy magasabb szintű érzékiség, ahol a test a szellem alávetettje.

The Dancer of Dream 8Néhányan talán felvetik, hogy Michaelnek voltak rövid filmjei és tánc darabjai közvetlen utalásokkal a szexualitásra – táncolt nőkkel és a kapcsolatok minden aspektusát érintette a táncában. Bármely művész művészete az élet különféle oldalait tükrözi, beleértve a szerelmet és a szexualitást is, de meg kell értenünk, hogy nem minden tánc van ennek a témának szentelve, függetlenül attól, hogy milyen mozdulatokat foglal magában.

Mindig szórakoztató látni amikor az emberek szexuális kontextust feltételeznek olyan táncokban, ahol nincs. Emlékeznünk kell, hogy a tánc egy olyan művészet, amelyet aktívan a testtel adnak elő. A test spontán és néha még tudattalanul is manifesztálhat valami olyat, amit a külső megfigyelő szexuálisnak láthat. Fekhetsz egy strandon és pihenhetsz, de lehet, hogy valaki néz és szexuális érzései vannak. Ez a néző problémája és nem a te belső üzeneted.

Ugyanilyen módon, az előadó kifejezhet egy másféle üzenetet a tánccal, mint amit a néző vél – vagy az is lehet, hogy egyáltalán nem fejez ki semmit. Lehet, hogy nem a szex jár az előadó gondolataiban. Michael esetében a szex többnyire másodlagos volt. Túl vallásos, félénk és spirituális  volt ahhoz, hogy ezeket a dolgokat hangsúlyozza. Neki is, mint bárkinek, természetesen volt tudatalatti szexualitása, de ez sosem változott egy vég nélküli közvetlen manifesztációvá és vulgáris csábítássá. Az ilyesfajta magamutogatás – akár helyénvaló, akár nem – megfigyelhető majdnem minden modern pop előadónál Madonnától a tiniket kiszolgáló fiúegyüttesekig. Rázzák a feneküket és ezzel azt a határozott üzenetet küldik, hogy ez valakit a közönségben szexuálisan fel kell, hogy izgasson. Ez még azokban a tánc számokban is kijön, amelyeknek egyáltalán nincs szükségük rá. A pop előadók nagy része megszállottja a szexuális vonzerejének: annyira kívánatosak akarnak lenni, hogy néha nem is hoznak semmi mást a színpadra, csak a szexet, a legdurvább formájában és ez megfosztja őket az igazi sármjuktól.

Michael sosem tett ilyet. Az ő tánca sosem tartalmazta ezt a nyers, provokatív kérkedést. Neki természetes érzékisége volt és nem bujasága. Amikor táncolt, akkor kikapcsolt minden logikai, verbális információt. Egyszerűen táncolt, mint az ősei Afrikában, akik majdnem meztelenül járkáltak és sosem tekintettek úgy a meztelenségükre, mint valami illetlenségre. Szexik voltak, égtek a szenvedélytől, de sosem ismerték a vulgaritást. Még ha Michael tudatosan használt is show technikákat a táncában, mégis egy gyermek vagy egy vad sámán őszinteségévé változtatta. Egyszerűen táncolt és élvezte magát a táncot, nem pedig azt a gondolatot, hogy a tánca valakit felizgat szexuálisan. Ez a különbség közte és sok más pop előadó között.

Az ősi népi gyökerekből származó táncokban általában van sok érzéki vagy szexuális természetű mozdulat. Például, ha megnézel egy közönséges spanyol cigány táncot a családi összejöveteleiken, akkor láthatsz pajkos és merész mozdulatokat a játékos táncukban. Ugyanakkor ezeknek az embereknek megvan a szigorú patriarchális rendjük a mindennapi életükben és a lányokat szüzességben nevelik fel, amit nagyon értékelnek az ő társadalmukban.

Ha megnézed a latin-amerikai vagy afroamerikai néptáncokat, ott is láthatsz sok érzéki mozdulatot, beleértve az ágyék megfogását. És nézzük meg, hogy a brazilok hogyan rázzák a különféle testrészeiket… Mindez szexuális. Mindez emlékeztető, hogy minden néptánc egykori pogány kultuszokból és ünnepekből ered. A szexualitásra utaló mozdulatok szándéka a termékenység, a szüret és az egészséges utód dicsőítése volt. A jelentésük nem az volt, hogy szexuálisan felizgassák a nézőt, hanem az élet dicsőítése és ünneplése, vagy egy vallásos rituálé elvégzése. Az eksztatikus táncban kibocsátott energia arra szolgált, hogy jólétet hozzon a törzsüknek és hogy kifejezze az egységüket a felsőbb erőkkel és a természettel. A mozdulataik szexualitása eszköz volt, nem végső cél. Ezért van az, hogy mindezekben a kultúrákban az ilyen mozdulatok érzékinek és természetesnek tűnnek és egyáltalán nem obszcénnek. Az ilyen mozdulatok ismerősök a helyi emberek számára – látták őket vagy táncolták őket gyerekkoruktól fogva és nem tulajdonítanak nekik különleges fontosságot. A táncosok nem lépnek át egy bizonyos határt. Egyszerűen azt teszik, ami természetes a számukra.

Ha már az afrikai néptáncról beszélünk, nézzük meg ezeket a kislányokat Szenegálból, amint a falujuk utcáján táncolnak. Ez egy hétköznapi gyerekkori szabadidő töltés úgy, ahogy az amerikai lányok ugróköteleznek az indianai autóbeállókban. Nincs hátsó jelentése. Mindazonáltal a szenegáli lányok rendszeresen tesznek gyors ritmikus lökéseket a csípőjükkel, néha pedig megragadják  a szoknyájukat a lábaik között. Az európai hagyományos kultúrákban ezt lehet, hogy illetlennek látnák, de az afrikai kultúra nem lát obszcén jelentést ezekben a mozdulatokban, így természetesen a vulgaritás árnyéka nélkül adják őket elő.

Láthatunk hasonló mozdulatokat profik által előadott táncokban is – például, a Chuck Davis Afroamerikai Tánc Csoportnál, amely hagyományos afrikai és afroamerikai táncokat ad elő. Természetesen, észrevehetjük a pózokat a testtel, a kéz és láb mozdulatok irányát és azt, hogy milyen szabadon adják őket elő. Ezek közül sok mozdulatot könnyen vulgárisnak lehetne bélyegezni, ha valaki obszcenitást akarna nekik kölcsönözni.

Röviden, egy mozdulatot nem az a testrész tesz vulgárissá, amely előadja, hanem az, ahogyan előadják és felfogják.

Régen, gyerekkoromban arra a következtetésre jutottam, hogy minden modern populáris zene és tánc Afrikából származik. Ez elég nyilvánvaló. Azonban a Dance Black America című film, amelyet később láttam mély benyomást tett rám. Rájöttem, hogy a mindennapi életünk fele kötődik Afrikához. Ez a film csodálatos anyag. Levezeti a fekete tánc történetét a népi gyökerektől a modern táncig. Látunk step-táncot, különféle színpadi darabokat a 20. század elejéről és a Lindy Hopot (egy amerikai jazz/swing tánc, amely különösen az 1930-40-es években volt népszerű – a ford.). Mindezek a táncok Afrika örökségei. A teljes nyugati popkultúra Afrikától kölcsönzi a ritmusait.

A legbámulatosabb az, hogy az afrikaiak teljesen megváltoztatták az európaiak felfogását arról, hogy hogyan kell táncolni. Hol vannak most az európai keringők és gavotte-ok? Bezárva a magaskultúra egy kis szeletébe – a báli táncok és más rég elfeledett táncok közé, hogy tanulmányozhassák őket azok, akik akarják. De a testrészek szabad mozgásának afrikai elve uralja a diszkókat és az éjszakai klubokat. Még a legtehetségtelenebb emberek is, akik csak csoszognak a zenére miközben a kezükkel a levegőben integetnek, a mozgás afrikai esztétikájának a visszhangját produkálják.

Folytatás itt.

Reklámok

Posted on február 12, 2015, in Michael Jackson and tagged , , , , , , , , , , . Bookmark the permalink. 2 hozzászólás.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: