Monthly Archives: május 2015

Információ a Seeing Voices-ról és az Is This Scary-ről (Ghosts 1993)

Annak ellenére, hogy a Seeing Voices egy részlete összemontázsolva jelent meg a héten az Interneten a Ghosts 1993-as változatának egy részletével, a kettőnek pusztán annyi köze van egymáshoz, hogy mindkettőben közreműködött Michael Jackson, de két teljesen más munkáról van szó.

Damien Shields weboldaláról most egy kicsit több részletet megtudhatunk mindkettőről.

Seeing Voices

A Seeing Voices című dalt a komponista, hangszerelő Sidney Fine írta zongorára, egy akusztikus basszusra és egy kis kórusra 1997-ben. Fine ezután megkereste Michael Jacksont és megkérte rá, hogy énekelje el a vezérvokált, amibe Michael beleegyezett. Michael és Sidney Fine nagyon régóta ismerték egymást, ugyanis Sidney Fine volt a férje annak a Rose Fine-nak, aki gyerek- és fiatalkorában a magántanára volt a Jackson gyerekeknek, így Michaelnek is. A dalt Sidney és Rose Fine 1975-ben elhunyt Peter nevű fia, valamint Dr. Oliver Sacks 1989-es, szintén Seeing Voices című könyve inspirálta. Peter Fine egy ritka agybetegségben szenvedett, ami miatt elvesztette a hallását. A dal melynek címe magyar fordításban „Hangokat látni” arról szól, hogy hogyan lehet a zenét átadni a süketeknek.

A gyerek Michael Jackson és magántanára, Rose Fine

A gyerek Michael Jackson és magántanára, Rose Fine

Miután Michael felvette a dal vokálját elmondta Fine-nak, hogy tetszik neki a dal, de arra kérte, hogy adjon hozzá vonósokat is. A dalt 1999. május 28-án Fine bemutatta egy kis magán partin a Sherman Oaks-i Ventura Clubban, de a nagyközönség eddig nem hallhatta.

Rose Fine (született Rose Mishkin) 2000 júniusában halt meg, míg férje, Sidney Fine 2002. május 20-án. Egy lányuk és öt unokájuk élte túl őket.

Ghosts 1993 – azaz Is This Scary

A Michael Jackson rajongók jól ismerik Michael 1996-os, csaknem 40 perces kisfilmjét a Ghosts-ot. A filmnek volt egy félbemaradt 1993-as előzménye is, amiről az eredeti rendező Mick Garris itt mesél.

Damien Shields blogja most további részleteket tudott meg. A forgatókönyv író, Paul Rudnick elmondása szerint az eredeti darab az Addams Family Values című film promóciójához készült volna, de amikor 1993 nyarán Michaelt megvádolták gyerekmolesztálással ez a terv kútba esett.

Hasonlóan emlékszik a színésznő Shana Mangatal is, aki Michaelen kívül az egyetlen szereplő volt, aki megjelent mind az 1993-as, mind az 1996-os változatban. Shieldsnek nyilatkozva Mangatal elmondta, hogy az eredeti film címe Is This Scary volt, ám ellentétben a rajongók körében elterjedt népszerű hittel a kísérő dalnak nem Is This Scary volt a címe (és nem is a később a Blood on the Dance Floor című albumra felkerült Is It Scary című dalról van szó). A dal eredetileg az Addams Family Values című film végén, a stáblista alatt hangzott volna fel.

„Lediktálta nekem annak a dalnak a szövegét, ami az Addams Family Values főcím dala lett volna, de azt a dalt sosem vette fel. Az egy teljesen más dal volt (mint az Is It Scary) – egy még nem hallott dal.” – mondta Mangatal, aki azt is elmondta, hogy az Addams Family filmben játszó gyerekek is benne voltak az Is This Scary című filmben: „Christina Ricci és a másik két gyerek is benne volt. Voltak benne hátborzongató élő állatok is. Volt benne egy tatu, amit a rendező rátett a lábamra mászkálni. A CBS/MTM stúdióban forgattunk Studio City-ben, Kaliforniában.”

„Michael nagyon izgatott volt emiatt a film miatt. Az volt a célja, hogy ijesztőbb legyen, mint a Thriller. Körülbelül két hétig filmeztünk. De néhány nap filmezés után Michael megtudta az ellene felhozott vádakat és ez összetörte. Többet nem jött a forgatásra. Leforgattunk annyit, amennyit nélküle tudtunk és így elkészült egy csomó anyag, de a fő darab, amit nem sikerült leforgatnunk az Michael táncjelenete volt.” – folytatta Mangatal.

Az 1993-as projekt tehát kútba esett, de a koncepciót nem engedte Michael elveszni és 1996-ban új rendezővel, új stábbal, átírt forgatókönyvvel mégiscsak elkészült a film Ghosts címmel.

Mangatal: „Eltökélte, hogy befejezi az Is This Scary-t. Főleg amiatt az ok miatt, amiért félbe kellett szakítanunk. A szenvedélyévé vált ez a projekt és tényleg azt akarta, hogy mindenki lássa és értse meg a jelentését. A Ghosts arról szól, hogy az emberek hogyan tekintettek rá, szóval nagyon önéletrajzi ihletésű. Három éven át Michael csak arról beszélt, hogy befejezi.”

”A Ghosts hasonlít ahhoz amilyen az Is This Scary lett volna, de mégis más. Az Is This Scary-nek ugyanaz volt a témája, de arról szólt, hogy az emberek félnek Michael köré engedni a gyerekeiket, ami ironikus, mert amikor azt írták és forgatták még nem is vádolták meg. A Ghosts-hoz változott a rendező (Mick Garris helyett Stan Winston) és átírta a forgatókönyvet. A szereplőket is újonnan válogatták, hiszen az eredeti gyerekek felnőttek. Színész játszotta a polgármestert az Is This Scary-ben, Michael pedig csak önmagát játszotta.”

Az 1996-os Ghosts-ban Michael nemcsak önmagát (Maestro) játszotta, hanem a felismerhetetlenségig elmaszkírozva ő maga játszotta az ellenlábasát, a polgármestert is, valamint a csontvázat és egyéb szörnyszerű karaktereket (bár ezek tekinthetők a főszereplő Maestro különböző megjelenési formáinak is). Az 1996-os polgármester ráadásul már hajazott a Santa Barbara-i kerületi ügyészre, Tom Sneddonra, akinek az alakja az 1993-as verzióban még nem játszhatott szerepet.

Az 1996-os Ghosts:

Az 1996-os Ghosts Making of videója:

Reklámok

Eddig sosem látott részlet az 1993-as Ghosts-ból és egy eddig nem hallott dal részlete!

Tegnap került ki az Internetre egy rövid részlet Michael Jackson Ghosts című kisfilmjének 1993-as változatából. Alatta pedig az eddig szintén nem hallott Seeing Voices című dal megy, aminek állítólag nincs köze a Ghosts-hoz, mindössze “árukapcsolást” látunk ebben a montázsban.

Hogy mi ez pontosan, miért van a Ghosts-nak 1993-as változata, arról ebben a cikkben olvashatsz részletesen.

További a Ghosts-hoz kapcsolódó cikk: “Én vagyok a fenevad, akit vizualizáltál?” – Michael Jackson kulturális meggyalázása.

Elhunyt Louis Johnson

Május 21-én elhunyt a legendás basszusgitáros, Louis Johnson. Halálhírét unokaöccse, Troy erősítette meg az Instagramon, a halál okát azonban nem hozták nyilvánosságra. Johnson 60 éves volt.

Louis Johnson és testvére George Quincy Jones mellett dolgozott zenészként mielőtt a testvérpár 1976-ban The Brothers Johnson néven kiadta debütáló albumát, a Look Out for #1-t, amelynek Quincy Jones volt a producere. Ebben a felállásban több albumot is készítettek. A Billboard R&B slágerlistáján három daluk lett #1, az I’ll Be Good to You, a Shuggie Otis-feldolgozás, a Strawberry Letter 23, valamint a Stomp.  1980-as Light Up the Night című albumuk tartalmazza a This Had to Be című dalt, amelyet Michael Jacksonnal közösen írtak és Michael a háttérvokálban is közreműködik.

Louis több Michael Jackson dalban is szerepelt basszusgitárosként – így a Billie Jean legendás basszus vonalát, valamint a Don’t Stop ‘Til You Get Enough, a Wanna Be Startin’ Somethin’, a P.Y.T.  és a We Are The World basszusát is ő játszotta fel.

Louis Johnson egy régebbi interjúban ezt mondta a Rolling Stone-nak a Billie Jean-ről: “Amikor elmentem a Billie Jean felvételére vittem magammal vagy 10 basszusgitárt és mindet felsorakoztattam. Azt mondtam: ‘Michael, válassz egyet!’ Kiválasztotta a zebra mintázatút. 12 különféle fajta fából készült, különböző rétegekkel. Sötétbarna volt és barna és világos színű – úgy nézett ki, mint egy tigris vagy zebra. Michael azért választotta, mert jó hangzása volt. Feltuningoltam. Feljavítottam, extra mágneseket tettem a hangszedők alá. Mindent megcsináltam ami ahhoz kellett, hogy a legjobb hangzást kapjam. Így lett a basszus olyan hangzású [a Billie Jeanben].”

A Get on The Floor című dalban pedig nemcsak basszusgitározik, hanem Michaellel közösen dalszerzőként is jegyzi a dalt.

“Louis ‘Thunder Thumbs’ Johnson az egyik legnagyobb basszusgitáros volt, aki valaha a kezébe fogta a hangszert.” – nyilatkozta Quincy Jones a Rolling Stone-nak – “A Brothers Johnson tagjaiként több évtizeden át osztoztunk varázslatos időkön miközben együtt dolgoztunk a stúdióban és turnéztunk a világban. Kezdve az én albumaimtól, a Body Heattől és a Mellow Madnesstől, az ő platina albumaikig, a Look Out for #1-ig, a Right On Time-ig, a Blamig és a Light Up the Night-ig, valamint Michael szóló debütáló albumáig, az Off the Wall-ig, Louist a csapatom alaptagjának tekintettem. Drága, szeretett barátom és testvérem volt és minden nap hiányozni fog a jelenléte és az életöröme.”

Louis Johnson más sztárokkal is dolgozott: Paul McCartney-val, Aretha Franklinnel, Stevie Wonderrel, Herb Alperttel, Barbra Streisanddal és George Bensonnal, de az ő basszusát hallhatjuk Michael McDonald Leiber & Stoller feldolgozásában, az I Keep Forgettin’-ben is, amelyet az 1990-es években híresen hangmintázott Warren G és Nate Dogg Regulate című slágere.

“Minden zenészhez és művészhez bejárásom volt Barbra Streisandtól Paul McCartney-n át Michael Jacksonig. Az ajtó nyitva állt. Az Úr megáldott engem ezzel – imádkoztam Istenhez és megválaszolta az imámat. Azt mondta: ‘OK, tiéd az egész világ.’ Mindig amikor beülök az autóba és megyek valahová hallom magam basszusgitározni [a rádióban]…  Mindenütt ott voltam. Mindenkire ráengedtem a funkot.” – mondta Johnson egy régebbi interjúban.

A közösségi média is reagált Johnson halálhírére.  Lenny Kravitz ezt tweetelte: “Köszönöm, hogy megáldottál engem és a világot az eredeti #funkoddal. RIP”. Bootsy Collins pedig ezt: “Egy újabb tégla a zenei alapunkból elhagyta az épületet. Mr. Louis Johnson”. De tweetelt Questlove is a Roots-ból és mások is.

Nyugodj békében, Louis Johnson.

Basszusgitár lecke Louis Johnsontól:

Louis Johnson Tribute Spotify Playlist

Baltimore és az elégedetlenségei

Írta: Toni Bowers (A szerző a Pennsylvaniai Egyetem brit irodalom professzora. Philadelphiában él.)
2015. május 14.
Az eredeti cikk helye: http://lareviewofbooks.org/essay/dancing-with-michael-jackson/

Come and see, the moon is shining.
Come and see, the moon is walking.
Come and see, the moon is dancing.

— Ladysmith Black Mambazo

(Fordítás:

Jöjj és lásd, a Hold ragyog.
Jöjj és lásd, a Hold sétál.
Jöjj és lásd, a Hold táncol.

A dél-afrikai Ladysmith Black Mambazo együttes Lindelani c. dalából, amely elhangzik Michael Jackson Moonwalker c. filmjének a végén.)

Got a feeling that we’re gonna raise the roof off!
Everybody just get down!

– Michael Jackson

(Fordítás:

“Úgy érzem, hogy le fogjuk emelni a tetőt!
Mindenki engedje el magát!”

Részlet Michael Jackson Burn This Disco Out c. dalából, bár az idézet nem pontos, mert ez a két sor a dalban nem egymást követi.)

Mostanra több millióan nézték meg azt, ahogy Dimitri Reeves Baltimore különböző részein táncol Michael Jackson zenéjére. A legismertebb klipben, amelyet a riporter Shomari Stone filmezett le, Reeves öröme megijeszti a nézőket, amikor a férfi váratlanul elkezd lefelé lebegni egy szemetes utcán miközben a Beat It harsog valahonnan az útpadka felől. Jackson ujjongó, dühös mozdulatait imitálja és lehűt egy feszült pillanatot.

Dimitri Reeves

Dimitri Reeves Baltimore-ban

“Don’t want to see no blood, don’t be a macho man. They’ll kick you, they’ll beat you, they’ll tell you it’s fair, so beat it.”

(„Nem akarok vért látni, ne legyél macho. Szét fognak rúgni, meg fognak verni és azt fogják mondani, hogy ez fair, szóval kopj le inkább.” – részlet a Beat It-ből.)

A Facebookon Reeves arra kérte a videók nézőit, hogy ne próbálják túl szó szerint értelmezni a választott dalok szövegeinek lehetséges jelentőségét – Beat It, Smooth Criminal, Will You Be There, Black or White és mások. „Csak táncolni akartam.” – mondja. Nagyszerű ösztön volt. Amikor Reeves feltekerte a hangerőt és felidézte azokat a régi varázslatos lépéseket, közös öröm kezdett megjelenni a dühös, gyászoló városban és a város válaszolt. Egyének, fiatalemberek csoportjai és végül nagy tömegek kezdtek el mozogni Reeves-szel együtt, eltéveszthetetlen elszántsággal és örömmel az arcukon. Egy furcsa, váratlan szépség ölt testet a szemeink előtt és megpillantunk egy másik Baltimore-t, amelyik nagyon különbözik a médiában látott képektől – egy város belülről talált utat a gyógyulásra.

Ugyanazon a napon, amikor Reeves előadta első videóra vett táncát én egy drága „specialitások” élelmiszerboltjában rohangáltam Philadelphiában. A háttérzene észrevétlenül duruzsolt, amíg hirtelen a levegő megtelt egy kortalan, érdes ritmussal és jött a Thriller. Hirtelen mindenki mozogni kezdett. A húst szeletelő férfi lágyan ingadozott jobbra-balra. A bejáratnál álló fegyveres őr (az egyetlen fekete az üzletben) arca megenyhült, elkezdett ütemesen bólogatni. Egy nő mellettem megállt és a távolba meredt. Közben a lábai dobogtak. Egy titokzatos pillanatra valami, amire szükségünk volt és amit elvesztettünk, ott volt megint.

Nagyszerű pillanat volt, de valami mégis hiányzott. Noha mindenki válaszolt a zenére, volt benne valami furcsa tartózkodás – ez nem volt nyílt, közösségi, nem olyan, mint a ragadós ünneplés Baltimore-ban. Nem találkoztak a szemek, senki sem nevetett vagy énekelt, senki sem mozgott korlátok nélkül vagy olvadt bele az ütembe. Újabb dal jött. Visszacsoszogtunk a bevásárlókocsijaink mögé, hogy a kézműves sajtokat vizsgálgassunk. Semmi sem változott.

Azóta is erről a két jelenetről gondolkodom, amelyekben bármennyire is különböztek, mégis volt egy közös: Michael Jackson. Dimitri Reeves választhatott volna ezer más, sokkal újabb és divatosabb dalt, mint a Beat It, de az a választása, hogy Jackson zenéjére táncol tévedhetetlen volt. Mert talán minden más szórakoztatóművésznél jobban Michael Jackson szándékosan úgy konstruálta meg a zenéjét, hogy az a remény és a gyógyulás ajándéka legyen. Dal dal után egy egyedülállóan empatikus víziót kínál, egy makacs hitet az emberi képességben az összekapcsolódásra, az örömre és az igazságszolgáltatásra. Vajon ezek az ideálok avíttnak és elavultnak tűnnek számodra? Vajon az az ötlet, hogy a zene meg tudja változtatni a világot túlzásnak tűnik? Magam is hajlamos voltam így gondolni. De a ragyogó pillanatok, amiket Reeves keltett Baltimore-ban másra utalnak.

Reeves erőteljes tánca arra emlékeztet minket, hogy Jackson többet ért el, mint ellenállhatatlan, roppant piacképes dalokat vagy akár csodálatos zenét. A munkája politikailag is hatásos marad. Ennek az egyik oka Jackson ragaszkodása a felelősséghez és empátiához – „who am I to be blind, pretending not to see their need?” („ki vagyok én, hogy vak legyek és úgy tegyek mintha nem látnám a szükségleteiket?” – részlet a Man In The Mirror-ból). Egy másik, a munkáiban állandóan ismételt invitálás: „Jöjj és táncolj velem!” (Get on the Floor) Mi, elfoglalt vásárlók visszautasítottuk ezt és ez a mi veszteségünk, de Dimitri Reeves és a szomszédai sokkal bölcsebben úgy döntöttek, hogy Michael Jacksonnal táncolnak: hogy még tovább viszik és elviszik másokhoz, nem hajlandók megadni magukat a feszélyezettségnek és az ítélkező hangoknak, hanem inkább örülnek.

Az, ha együtt táncolunk Michael Jacksonnal varázslatos módon „meg fogja gyógyítani a világot” és „jobb hellyé teszi az egész emberi faj számára”? (Heal the World) Meg fogja ez válaszolni azt a kérdést, amit a kislány tesz fel a rendőrnek a We’ve Had Enough című dalban: „Hogy lehet, hogy te döntöd el, hogy ki élhet és ki haljon?” Vajon ez igazságot fog szolgáltatni Freddie Gray-nek vagy megjavítja a rasszista „igazságügyi” rendszert? Nem. De segíthet és valóban, ahogy Reeves megmutatta, már segít is.

Ami furcsa az, hogy a fővonalas kultúra az Egyesült Államokban (amelyiknek pedig minden segítségre szüksége van) mennyire visszautasítja Jackson kinyújtott kezét. Ez egy észrevehető dolog: egy olyan ember, aki nemrég még évtizedeken át uralta a populáris zenét, Michael Jackson egy furcsán árnyékfigurává vált. Nem Las Vegasban vagy a Sony Music-nál persze, ahol továbbra is minden évben milliókat termel és továbbra is a világ messze legjobban kereső zenésze, leginkább a tengerentúli eladások miatt.

Én a fővonalas, főutcai kultúrákról beszélek az USA-ban, különösen a privilegizált, fehér amerikaiak kultúrájáról, mint azoké ott abban a philadelphiai élelmiszerboltban. Ott megszilárdult egy hűvös attitűd Michael Jackson és a zenéje iránt és egyfajta vonakodás aziránt, hogy ünnepeljék Jackson szégyentelen idealizmusát, úttörő queer személyiségét és a befogadás és együttérzés gyakorlatait. Még nagyszerű művészetének az elismerését is egyfajta kelletlenség övezi. Nem nézünk szembe Michael Jacksonnal közvetlenül, felismeréssel. Nem tekintünk a teljesítményére azzal a csodálattal, amit megérdemel. Nem táncolunk.

Nem számít mi a kontextus, ez egy elég méltánytalan viselkedés a 20. század egyik legfontosabb művészével szemben. De különösen buta attitűd most, mert ez lehetővé teszi számunkra, hogy elhajoljunk a kihívások elől, amiket Jackson – mind az ember, mind a zene – támasztott azzal a gondolkodással és viselkedéssel szemben, amely továbbra is mérgezi a közösségeket ebben az országban. Miért kell ennek így lennie?

Megkérdeztem egy huszonéves barátomat mit gondol Michael Jackson zenéjéről: a srácok még mindig táncolnak rá? A barátom válasza tanulságos volt: „Nagyszerű zene.” – mondta – „De ha arra gondolunk mit tett kisgyerekekkel, akkor jobb, ha elfelejtjük.” Megdöbbentem. Lehetséges ez? Miután az amerikai történelem egyik legdrágább és legintenzívebb perében minden vádpontban „nem bűnös” ítélet született, miután újra és újra bebizonyosodott, hogy Michael Jackson nem tett semmi rosszat, hanem zsarolók célpontja volt és rengeteg egybevágó vallomás szól arról, hogy Jackson valójában egy mennyire tisztességes és sérült ember volt, lehetséges, hogy a média aljas opportunistái, akik a meglincselésében profitot láttak, a mai napig meghatározzák Jacksont és korlátozzák a munkája erejét? Úgy tűnik. Jackson reputációjának lassú keresztre feszítése, ami több, mint egy évtizede kezdődött még ma is folytatódik.

Ráadásul váratlan módokon folytatódik. Nem akarom azt sugallni, hogy ami Jacksonnal történt bármilyen lényegi módon összehasonlítható azzal, ami Freddie Gray-jel, Michael Brownnal, Eric Garnerrel vagy más olyan színesbőrű amerikaival történt, aki mostanában halt meg a törvény képviselőinek kezei által. Hiszen végül is Jackson túlélte a megpróbáltatását (alig) és folytatta az életét (nem sokáig). Nem mondom azt, hogy mindezek a jelenlegi szenvedések és igazságtalanságok valamiféle közvetlen kapcsolatban állnak Jackson speciális tapasztalataival. De azt igenis állítom, hogy az igazságtalanságnak ugyanazok a struktúrái, amelyek polgári hatóságoknak lehetővé teszik, hogy fegyvertelen amerikaiakat öljenek Jacksonnak is ártottak és az ő ügye segíthet megérteni ezeket a struktúrákat és ellenállni nekik.

Ugyanazok a nézők a nemzetből, akik hajlandóak voltak ott ülni és hagyni, hogy a rémálom bekebelezze Jacksont most még szívszaggatóbb élményeket látnak, ahogy azok megelőznek több tucat másikat. Néhány megfigyelő a felelőtlenül szelektíven válogatott képeket Baltimore-ból, amelyeket a nemzeti média bemutatott, arra használja, hogy táptalajul szolgáljanak az előítéletei megerősítéséhez. (Ki tudhatná csak a TV-ből azt, hogy a pusztítás sokkal kevésbé volt jellemző, mint a rendes demonstrációk és a szolidaritás gesztusai?) Jackson élményei és azé a sok-sok színesbőrű emberé, akik mostanában estek a rendőrség áldozatául és meghaltak nem ugyanazok. De bizonyos módokon mégis kapcsolódnak egymáshoz. Ugyanúgy gyalázatosak és hasonló okokból. Hasonló patológiákat fednek fel, amelyek felfalnak minket és többet láttatnak velünk önmagunkból, mint amit mi látni szeretnénk.

Itt egy dolog, amit Michael Jackson élménye világossá tesz: az igazságtalanság azon aktusai, amelyeknek most a tanúi vagyunk, amelyeket egy bizonyos értelemben az amerikai élet egy szörnyű, hosszú idő óta fennálló ténye szentesít: nevezetesen az, hogy amikor a tiszteletről, polgári jogokról és igazságról van szó, akkor igenis számít az, hogy fekete vagy vagy fehér. Jackson a leginkább látható színesbőrű amerikai volt az elmúlt években, aki tapasztalhatta, hogy ahhoz, hogy kegyetlenül bánjanak vele elég annyi, ha megvádolják. De ez a felfedezés semmi esetre sem egyedülálló dolog az ő esetére vonatkoztatva. (Ami egyedülálló volt az az, hogy a média mennyire közvetlenül felelős volt azért, amit Jackson elszenvedett; kevés valódi bűnözőnek kell elszenvednie ilyen mértékű gyalázkodást egy globális közönség előtt.) Jackson esetében, ahogy minden visszataszító ügyben, amiről az elmúlt években hallottunk, egy színesbőrű amerikait megfosztottak a legdrágább jogtól, amivel állítólag minden amerikai rendelkezik: az ártatlanság vélelmétől. Ezen ügyek közül mindegyik más, de ebből a fontos szempontból mindegyik hasonlít is.

Jackson esetében, ami talán a legfigyelemreméltóbb volt az a tény, hogy minden állítást, amit tett valahogy automatikusan kifogásolgatónak bélyegeztek idegenek és nyilvánosan a legdurvább és leginkább bizalmaskodó módon. Nem voltak szabályok, nem volt tisztelet. Újdonsült férjként Jackson ott ült és hallgatta, amint egy újságíró élőben az országos televízióban megkérte a feleségét, hogy erősítse meg, hogy Jackson képes a szexre. Nem sokkal korábban egy másik egyenesen arról kérdezte, hogy szűz-e még. A szorongása, amelyik Jackson életében kifejlődött és egyre intenzívebbé vált, valójában ésszerű válasz volt az ilyen gyalázatokra. Egyetlen más üldözött híresség – a megboldogult Wales-i hercegnő kivételével – sem tapasztalhatta meg ezt a fajta könyörtelen, szűnni nem akaró inváziót, amelyet Jackson átélt. Miközben Diana csak felnőttként élte át ezt a támadást, Jacksonnak egész életében szembe kellett vele néznie – azoktól az éjszakáktól kezdve, amikor haszonleső apja vihogó lányok csoportjait kísérte a szobájába, hogy nézzék a kamasz, alvó Michaelt egészen azokig az utolsó, felháborító, globálisan terjesztett képekig, amelyeket a mentő ablakán keresztül készítettek egy haldokló vagy már halott Jacksonról, amint próbálják újraéleszteni és intubálni. És aztán ott volt a sokszor újranyomtatott kép a holttestéről, meztelenül a boncorvos asztalán.

A média ezen felháborító viselkedését és számos mást rendszeresen Jackson sajátos karakterére való utalásokkal magyaráztak. Magának köszönheti – mondták – ezzel az összezavaró nyilvános személyiséggel, éppen úgy, ahogy egy fegyvertelen, fajilag megjelölt tinédzser is, aki „fenyegetően néz ki”. De ha menedéket keresünk ebben a fajta beszűkülten személyes magyarázatban, akkor az elvonja a figyelmet a valódi problémákról, a mindent átható rasszizmusról és a rendszer szintű igazságtalanságról. Azzal, hogy egy személy sajátosságait vagy hibáit idézed magad is kegyetlenséget követsz el annak érdekében, hogy megmagyarázd (kifogást találj rá? kimosdasd?) a kegyetlenkedést az áldozat hibáztatásával. Ez lehetővé teszi, hogy ne vegyél tudomást arról, hogy a saját viselkedésed és szokásaid is hozzájárulnak a brutalitáshoz, még ha passzív módon is.

Ezt mondani nem ugyanaz, mint azt mondani, hogy Michael Jackson nem volt figyelemreméltóan sebezhető vagy nem követett el komoly hibákat. Az volt és elkövetett. Szentimentális volt, zárkózott, és túlságosan készséges, amint az a gyermekkori bántalmazás áldozataira gyakran jellemző, elkülönült, törékeny, nárcisztikus, furcsa és piszkosul gazdag, aki rettegett a konfrontációtól, szórványosan tanult volt, miközben a zsenialitás terhe volt a vállán, és a családja arra használta, hogy belőle éljen. Jackson olyan volt – amint azt Steven Spielberg híresen megfogalmazta – „mint egy őzgida az égő erdőben”. De ezek egyike sem ugyanaz, mint bűnözőnek lenni – mint ahogy futni az utcán vagy nem hagyni egy engedély nélküli házkutatást vagy lógni az iskolából sem ok arra, hogy lelőjenek. Nem csoda, hogy Jacksont mindez túlterhelte. Nem csoda, hogy az amerikaiak demonstrálnak az utcákon. Ki tehetne másképp?

Túl a személy sajátosságaira a való reduktív fókuszon, van egy másik magyarázat is, amelyik releváns mind Jackson szenvedéseivel, mind a polgári jogi krízissel kapcsolatban, amellyel most szembenézünk: a rasszizmus. Ez a szó és itt az idő, hogy hangosan kimondjuk. A rasszizmus elsősorban nem azokról az emberekről szól, akik elszenvedik, hanem azokról, akik gyakorolják. Nem a másmilyen vagy furcsa egyénekről szól, hanem azokról a hétköznapi emberekről, akik eldöntik ki másmilyen és furcsa és akik úgy döntenek, hogy inkább félnek tőlük, mint ünneplik őket.

Időnként a rasszizmus, amelyik mindig is ott kavargott Jackson körül az árnyékban világosan megmutatta démoni arcát: például akkor, amikor a tudatlanok látva a vitiligót és kezelését azzal vádolták őt, hogy „fehér akar lenni”. Michael Jackson mindig feketeként azonosította magát („Csak belenézek a tükörbe; tudom, hogy fekete vagyok.”) és a fekete szórakoztatóművészeket tartotta a legfontosabb példaképeinek (James Brown, Jackie Wilson, Diana Ross, Stevie Wonder, Otis Blackwell és Sly Stone, sok más mellett). Afrikai-amerikai örökségét ünnepelte azzal is, hogy a fiának dédnagyapja rabszolga nevét adta: Prince. A zenéje sosem hagyta el és mindig felmagasztalta a fekete amerikai zene dicső hagyományait. Mindazonáltal Jacksont utálják mert állítólag fehér akart lenni.

CharlieHebdo

Az irracionális gyűlölet Jacksont még 2009. júniusi halála után is üldözi. A Charlie Hebdo az évi júliusi címlapja egy Jackson-szerelésben lévő csontvázat ábrázolt a következő felirattal: „Michael Jackson, en fin blanc” — “Michael Jackson, végre fehér.”  

Egy gúnyirat, ami jelenleg forog az Interneten tartalmaz egy fotót egy divatmodellről, akinek vitiligója van és segítőkészen emlékeztet minket arra, hogy egy az a betegség, amiről Jackson „azt állította”, hogy neki is az van. Mindössze „azt állította” – egy élet alatt összegyűlt fotó bizonyíték ellenére, családtagjai, bőrgyógyászai és sminkesei egyöntetű tanúbizonysága ellenére és annak ellenére, hogy a művész legidősebb fia is úgy tűnik rendelkezik ezzel a ritka örökletes betegséggel és még a boncjegyzőkönyve is megerősíti a diagnózist. Melyik fehér művész kapott ennyire kevés szimpátiát egy életen át tartó gyötrő betegségért (amely csak egy volt a több betegség közül, amiben Jackson szenvedett)? Kinek garantáltak ilyen kevés jóhiszeműséget és kiről kreáltak ennyi rosszindulatú hülyeséget? „Nem fogják neki egykönnyen megbocsátani, hogy ennyi mindent felforgatott” – írta James Baldwin pontosan akkor, amikor a Thriller meghódította a világot.

Senkit sem kell, hogy meglepjen, hogy Michael Jacksonnak, mint minden más színesbőrű embernek ebben a társadalomban, rasszizmussal kellett szembenéznie. Ami figyelemreméltó az az, hogy mennyire erőteljesen és gyakran helyettesítette az egyéni magyarázat a társadalmit Jackson esetében. A séma annyira minden képzeletet felülmúló, hogy ha egyszer meglátjuk, akkor az sokat megtaníthat nekünk az ügyek jelenlegi borzalmas állásáról és megmutatja annak fontosságát, hogy megnevezzük és kijavítsuk a terelésnek, önigazolásnak és a folytatódó abúzusnak ezt a szokását. A privilegizált helyzetben lévő fehér amerikaiaknak meg kell tanulniuk felismerni a tendenciájukat arra, hogy individualizálják az elnyomást. Az egyének természetesen hozzájárulnak a saját életükhöz, de Amerika faji betegségének kontextusában a problémát nem elsősorban a színesbőrű egyének jelentik; a probléma a rendszer és azoknak a szokásszerű attitűdjei, akik élvezik a polgárok teljes körű privilégiumait.

Az Egyesült Államokban a különbözőséget mi patológiaként fogjuk fel. Kényelmetlenül érezzük magunkat mindenkivel kapcsolatban, aki meghaladja a kategóriáinkat, aki megzavarja az előítéleteinket vagy aki felveszi az uralkodó közhelyek kihívását. Michael Jackson és a zenéje mindezt megtette több szinten is. Ami azonban a legfontosabb és amit nem szabad elfelejteni az az, hogy mindezt örömmel tette. Ha túl sokat időznénk Jackson szenvedésénél, akkor elfelejtenénk megszelídíthetetlen játékosságát és akaraterejét. A csodás dolog végeredményben nem az, hogy Michael Jackson mennyire különc volt vagy, hogy mennyire nehéz volt az élete, hanem, hogy mennyire nagy volt a kapacitása az örömre, a nagylelkűsége, és azon képessége és eltökéltsége, hogy örömöt hozzon másoknak. Végtelenül kíváncsian, vidáman az emberekkel és elbűvölten a világ szépségétől annyira jól érezte magát. Szenvedett, igen; fájdalmas élményekkel nézett szembe és fájdalmas élményeket élt át. De ez teszi a vidámságát annyira figyelemreméltóvá és azt a tényt annyira drágává, hogy örömöt hozott (és továbbra is örömöt hoz) más embereknek. Bármi történt ő táncolt. Emlékeznünk kell erre, tisztelegnünk kell ennek és együtt táncolni.

Dimitri Reeves sok mindenre megtanított minket a múlt hónapban. Az egyik az, hogy nagyobb szükségünk van Michael Jacksonra, mint eddig bármikor. A szégyenteljes bánásmód, amelyet Jackson elszenvedett a populáris kultúra kezeitől, amelynek a gazdagításáért ő oly sokat tett nem izolált jelenség, hanem túlságosan is jellegzetes. Alaposan végiggondolva Jackson élménye olyan káros attitűdöket és szokásokat leplez le, amelyek jelenleg is nagyon is működésben vannak. Természetesen sokkal jobb lenne, ha Jacksonnak nem kellett volna keresztülmennie azon, amin keresztülment, mint ahogy az is jobb lenne, ha a színesbőrű amerikaiak a törvény szolgáitól biztonságban járhatnának az utcáinkon. A sokkal nagyobb hatalommal rendelkező többségnek meg kellene tanulnia hogyan viselkedjen úgy, hogy ne okozzon szenvedést mindazoknak, akik már így is hátrányos helyzetben vannak és a már privilegizált helyzetben lévők semennyi tanulása vagy növekedése nem tudja elkezdeni törleszteni azokat az igazságtalanságokat, amelyekről beszélünk. Ugyanakkor fontos, hogy azok, akik privilégiumokat élveznek észrevegyék, hogy nem mindenki teszi ezt és használja arra a hatalmát, hogy ezt megváltoztassa. Legalább azt kell követelnünk ebben a pillanatban, hogy mindenki kapja meg az ártatlanság vélelmét, ami pedig annak felülvizsgálatát igényelné ahogyan a média és a bűnüldözés működik.

Dimitri Reeves-nek köszönhetően csak egy apró módját láttuk annak, hogy hogyan kezdjünk gyógyulni – egy olyan módot, amit közvetlenül Michael Jacksontól vett: kiléphetünk és táncolhatunk az utcán, örömöt terjesztve félelem helyett. „Jöjj és táncolj velem” – írta Jackson. „Csatlakozz hozzám a táncomban, kérlek csatlakozz most.” Reeves elfogadta Jackson invitálását.

Együtt táncolni Michael Jacksonnal, elfogadni a kinyújtott kezét többről szól, mint tisztelegni egy nehéz, kivételes élet és hatalmas tehetség előtt – noha annak is épp itt az ideje, hogy ezt megtegyük mindenféle kelletlenség, ítélkezés és hazudozás nélkül. Ezt önmagunkért és egymásért kell megtennünk – nem azért, hogy biztonságban tartsuk magunkat a jelen fájdalmától és veszélyeitől, hanem hogy tovább menjünk a saját életünk leginkább zavarba ejtő aspektusaiban és örömmel szembenézzünk velük. Ez egyfajta módja annak, hogy azt a jövőt válasszuk, amit akarunk és azt amilyen emberekké akarunk válni.

Együtt táncolni Michael Jacksonnal azt fogja jelenteni, hogy elengedjük a gyűlöletet és a félelmet, elismerjük a szépséget abban, ami furcsának tűnik a számunkra és hajlandóak vagyunk kockázatot vállalni. Azt fogja megkövetelni, hogy képzelőerővel, empátiával fordulunk más emberek felé ott, amiről azt gondoljuk, hogy az a mi területünk – és tisztelettel. Ezekben a napokban a tánc, amire Jackson meghív minket egyfajta etikai gyakorlat. Ez egyfajta módja annak, hogy felnőjünk a hitvallásainkhoz és hivatásainkhoz és hogy felelősséget vállaljunk a saját privilégiumainkért.

Get the point? Good. Let’s dance.

(„Megértetted? Jó. Akkor táncoljunk.” – ez az idézet Janet Jackson Rhythm Nation 1814 c. albumáról származik, de egy fellépésén Michael is a magáévá tette.)

Jackson 5: Who’s Lovin’ You koncertfelvétel

A Who’s Lovin’ You egy élő koncertfelvétele.

Wanna Be Startin’ Somethin’

AWannaBeStartinSomethin Wanna Be Startin’ Somethin’ Michael Jackson 1982-es Thriller című albumának első dala és az arról kiadott negyedik kislemez. Kislemezként 1983. május 8-án jelent meg.

A dalt Michael írta és komponálta – eredetileg az Off the Wall albumra 1978-ban, 20 éves korában. Arra az albumra azonban nem került rá, mert Michael akkoriban elégedetlen volt vele: “Ez egy olyan dal, amelyet akkor írtam, amikor az Off The Wallt csináltuk, de soha nem adtam oda Quincy-nek [Jones – az album producere – a ford.] ahhoz az albumhoz.” [1] Végül a következő albumra, a  Thrillerre  felkerült.

A dalt összetett ritmusok, jellegzetes fúvósok és egy excentrikus, jellegzetesen jacksoni pop-funk hangzás jellemzi.

“Nem kell sokat várni, hogy a hallgató szinte mindent megkapjon, ami a Thrillert olyan magával ragadóvá és lenyűgözővé teszi. Egy összetett, fergeteges, szégyentelenül excentrikus kidolgozás, a „Wanna Be Startin’ Somethin’” megfelelő kezdés a világ legkeresettebb albumához. Mint Jackson maga, a dal egyszerű jellemzést kínál: egy időtlen tánczene, egy lelki vallomás és egy rendíthetetlen társadalom kritika váltakozása, „a kifinomult fekete-büszkeség himnusza”, és egy extatikus szellemi áttörés.” [2] – írja Joseph Vogel Man in the Music című könyvében. (A fordításért köszönet az Ember a zenében blognak.)

Ugyanez a könyv idézi a Newsweek kritikáját: „Ez egy szeleburdi és elbűvölő hangzás”, írja a Newsweek 1983-ban. ‘Kezek tapsolnak, kürtök harsognak. Kitör az ütősök karneválja. Elektromos gitárok fecsegnek, mint az afrikai felelgető dobok alakulata. A hang elakad, aztán egy kórus kántál. Így megy a „Wanna Be Startin’ Somethin’” első néhány másodperce, a zenei őrület hat perce.’ Mégis a dal elrendezése minden, csak nem véletlenszerű hangzás. Ez egy szakértelemmel rétegzett ritmikus szimfónia, amely lényegében összeköti az afrikai és a nyugati zenei stílust egymással.” [2] (A fordításért köszönet az Ember a zenében blognak.)

Egy másik kritikus, Mark Anthony Neal szerint: „Ezek azok a… pillanatok, amelyeket Jackson zenéjének legfelületesebb hallgatói továbbra is el fognak mulasztani”, folytatja Neal. Azok számára, akik Jackson ráhárult arcvonásaiból valaha is a faji öngyűlölet valamiféle bizonyítékát olvasták ki, a „Wanna Be Startin’ Somethin’” Jackson kimondatlan visszavágása, ahogy megidézte az Orishas-t (afrikai istenségek – a ford.) az amerikai popzenében addig soha nem tapasztalt módon”. [2] (A fordításért köszönet az Ember a zenében blognak.)

A dal szövegéről így ír Joseph Vogel: “A hangok változatos skálájához illeszkedik a sajátos dalszöveg, melyet Jackson úgy csavar és torzít, mint egy vokális akrobata. A szuggesztív töredékekben a modern élet őrületéről és hisztériájáról énekel: a figyelmen kívül hagyott betegségekről, az idegösszeroppanásról, a nem tervezett terhességekről, amelyek alultáplált csecsemőket eredményeznek, a borotvaéles nyelvekről, és arról hogy felfalnak, mint egy gyorskaját, vagy egy zöldséget. Mondanom sem kell, a szám távol áll egy tipikus popdal agyonhasznált kliséitől.” [2]  (A fordításért köszönet az Ember a zenében blognak.)

A dalt állítólag részben Michael nővérének, LaToya Jacksonnak és sógornőinek a rossz kapcsolata ihlette. A sógornők rendszeresen azzal vádolták LaToyát, hogy pletykákat terjeszt róluk és egy alkalommal neki is támadtak emiatt. Az incidens után Michael vigaszképp írta meg a dalt LaToyának. Legalábbis maga LaToya ezt állítja.

Az első szakasz pletykálkodói után aztán rátér társadalmi kérdésekre is, majd pedig az utolsó versszakban motiválóan szól a közönségéhez – és talán saját magához is.

A dal végén hallható kántálás, “Mama-say mama-sah ma-ma-coo-sah”, a kameruni szaxofonos, Manu Dibango 1972-es Soul Makossa című dalát hangmintázza. A Makossa egyébként egy kameruni zenei stílus és tánc.

A Soul Makossa című dal:

A dal rendhagyó módon rögtön a kórussal kezdődik. A teljes szöveg angolul:

[Chorus]
I Said You Wanna Be Startin’ Somethin’
You Got To Be Startin’ Somethin’
I Said You Wanna Be Startin’ Somethin’
You Got To Be Startin’ Somethin’
It’s Too High To Get Over (Yeah, Yeah)
Too Low To Get Under (Yeah, Yeah)
You’re Stuck In The Middle (Yeah, Yeah)
And The Pain Is Thunder (Yeah, Yeah)
It’s Too High To Get Over (Yeah, Yeah)
Too Low To Get Under (Yeah, Yeah)
You’re Stuck In The Middle (Yeah, Yeah)
And The Pain Is Thunder (Yeah, Yeah)[1st Verse]
I Took My Baby To The Doctor
With A Fever, But Nothing He Found
By The Time This Hit The Street
They Said She Had A Breakdown
Someone’s Always Tryin’ To Start My Baby Cryin’
Talkin’, Squealin’, Lyin’
Sayin’ You Just Wanna Be Startin’ Somethin’[Chorus]
I Said You Wanna Be Startin’ Somethin’
You Got To Be Startin’ Somethin’
I Said You Wanna Be Startin’ Somethin’
You Got To Be Startin’ Somethin’
It’s Too High To Get Over (Yeah, Yeah)
Too Low To Get Under (Yeah, Yeah)
You’re Stuck In The Middle (Yeah, Yeah)
And The Pain Is Thunder (Yeah, Yeah)
It’s Too High To Get Over (Yeah, Yeah)
Too Low To Get Under (Yeah, Yeah)
You’re Stuck In The Middle (Yeah, Yeah)
And The Pain Is Thunder (Yeah, Yeah)[2nd Verse]
You Love To Pretend That You’re Good
When You’re Always Up To No Good
You Really Can’t Make Him Hate Her
So Your Tongue Became A Razor
Someone’s Always Tryin’ To Keep My Baby Cryin’
Treacherous, Cunnin’, Declinin’
You Got My Baby Cryin’

[Chorus]
I Said You Wanna Be Startin’ Somethin’
You Got To Be Startin’ Somethin’
I Said You Wanna Be Startin’ Somethin’
You Got To Be Startin’ Somethin’
It’s Too High To Get Over (Yeah, Yeah)
Too Low To Get Under (Yeah, Yeah)
You’re Stuck In The Middle (Yeah, Yeah)
And The Pain Is Thunder (Yeah, Yeah)
It’s Too High To Get Over (Yeah, Yeah)
Too Low To Get Under (Yeah, Yeah)
You’re Stuck In The Middle (Yeah, Yeah)
And The Pain Is Thunder (Yeah, Yeah)
You’re A Vegetable, You’re A Vegetable
Still They Hate You, You’re A Vegetable
You’re Just A Buffet, You’re A Vegetable
They Eat Off Of You, You’re A Vegetable

[3rd Verse]
Billie Jean Is Always Talkin’
When Nobody Else Is Talkin’
Tellin’ Lies And Rubbin’ Shoulders
So They Called Her Mouth A Motor
Someone’s Always Tryin’ To Start My Baby Cryin’
Talkin’, Squealin’, Spyin’
Sayin’ You Just Wanna Be Startin’ Somethin’

[Chorus]
I Said You Wanna Be Startin’ Somethin’
You Got To Be Startin’ Somethin’
I Said You Wanna Be Startin’ Somethin’
You Got To Be Startin’ Somethin’
It’s Too High To Get Over (Yeah, Yeah)
Too Low To Get Under (Yeah, Yeah)
You’re Stuck In The Middle (Yeah, Yeah)
And The Pain Is Thunder (Yeah, Yeah)
It’s Too High To Get Over (Yeah, Yeah)
Too Low To Get Under (Yeah, Yeah)
You’re Stuck In The Middle (Yeah, Yeah)
And The Pain Is Thunder (Yeah, Yeah)
You’re A Vegetable, You’re A Vegetable
Still They Hate You, You’re A Vegetable
You’re Just A Buffet, You’re A Vegetable
They Eat Off Of You, You’re A Vegetable

[Ad-Lib]
If You Cant Feed Your Baby (Yeah, Yeah)
Then Don’t Have A Baby (Yeah, Yeah)
And Don’t Think Maybe (Yeah, Yeah)
If You Can’t Feed Your Baby (Yeah, Yeah)
You’ll Be Always Tryin’
To Stop That Child From Cryin’
Hustlin’, Stealin’, Lyin’
Now Baby’s Slowly Dyin’

[Chorus]
I Said You Wanna Be Startin’ Somethin’
You Got To Be Startin’ Somethin’
I Said You Wanna Be Startin’ Somethin’
You Got To Be Startin’ Somethin’
It’s Too High To Get Over (Yeah, Yeah)
Too Low To Get Under (Yeah, Yeah)
You’re Stuck In The Middle (Yeah, Yeah)
And The Pain Is Thunder (Yeah, Yeah)
It’s Too High To Get Over (Yeah, Yeah)
Too Low To Get Under (Yeah, Yeah)
You’re Stuck In The Middle (Yeah, Yeah)
And The Pain Is Thunder (Yeah, Yeah)

[Ad-Lib]
Lift Your Head Up High
And Scream Out To The World
I Know I Am Someone
And Let The Truth Unfurl
No One Can Hurt You Now
Because You Know What’s True
Yes, I Believe In Me
So You Believe In You
Help Me Sing It, Ma Ma Se,
Ma Ma Sa, Ma Ma Coo Sa
Ma Ma Se, Ma Ma Sa,
Ma Ma Coo Sa
[Repeat/Fade-Out]

Magyarul:

Azt mondtam el akarsz kezdeni valamit
El kell kezdened valamit
Azt mondtam el akarsz kezdeni valamit
El kell kezdened valamit
Túl magas, hogy átugorjuk (igen, igen)
Túl alacsony, hogy átbújjunk alatta (igen, igen)
Megragadtál középen (igen, igen)
És a fájdalom mennydörög (igen, igen)
Túl magas, hogy átugorjuk (igen, igen)
Túl alacsony, hogy átbújjunk alatta (igen, igen)
Megragadtál középen (igen, igen)
És a fájdalom mennydörög (igen, igen)

Elvittem a bébimet az orvoshoz
Lázzal, de nem találtak semmit
Mire a hír az utcára került
Addigra már azt mondták idegösszeroppanása volt
Valaki mindig megpróbálja megríkatni a bébimet
Beszélnek, rikoltoznak, hazudoznak
Azt mondják csak el akarnak kezdeni valamit

Azt mondtam el akarsz kezdeni valamit
El kell kezdened valamit
Azt mondtam el akarsz kezdeni valamit
El kell kezdened valamit
Túl magas, hogy átugorjuk (igen, igen)
Túl alacsony, hogy átbújjunk alatta (igen, igen)
Megragadtál középen (igen, igen)
És a fájdalom mennydörög (igen, igen)
Túl magas, hogy átugorjuk (igen, igen)
Túl alacsony, hogy átbújjunk alatta (igen, igen)
Megragadtál középen (igen, igen)
És a fájdalom mennydörög (igen, igen)

Szereted tettetni, hogy jó vagy
Amikor mindig valami rosszban sántikálsz
Tényleg nem tudod elérni, hogy ő megutálja őt
Így a nyelved borotvává vált
Valaki mindig megpróbálja megríkatni a bébimet
Álnokok, ravaszok, visszaesnek
Megríkattad a bébimet

Azt mondtam el akarsz kezdeni valamit
El kell kezdened valamit
Azt mondtam el akarsz kezdeni valamit
El kell kezdened valamit
Túl magas, hogy átugorjuk (igen, igen)
Túl alacsony, hogy átbújjunk alatta (igen, igen)
Megragadtál középen (igen, igen)
És a fájdalom mennydörög (igen, igen)
Túl magas, hogy átugorjuk (igen, igen)
Túl alacsony, hogy átbújjunk alatta (igen, igen)
Megragadtál középen (igen, igen)
És a fájdalom mennydörög (igen, igen)
Zöldség vagy, zöldség vagy
Még mindig utálnak téged, zöldség vagy
Csak egy tálalóasztal vagy, zöldség vagy
Rólad esznek, zöldség vagy

Billie Jean mindig dumál
Amikor senki más nem beszél
Hazudozik és ismerkedik
A száját motornak nevezték el
Valaki mindig megpróbálja megríkatni a bébimet
Dumálnak, rikoltoznak, kémkednek
Azt mondják csak el akarnak kezdeni valamit

Azt mondtam el akarsz kezdeni valamit
El kell kezdened valamit
Azt mondtam el akarsz kezdeni valamit
El kell kezdened valamit
Túl magas, hogy átugorjuk (igen, igen)
Túl alacsony, hogy átbújjunk alatta (igen, igen)
Megragadtál középen (igen, igen)
És a fájdalom mennydörög (igen, igen)
Túl magas, hogy átugorjuk (igen, igen)
Túl alacsony, hogy átbújjunk alatta (igen, igen)
Megragadtál középen (igen, igen)
És a fájdalom mennydörög (igen, igen)
Zöldség vagy, zöldség vagy
Még mindig utálnak téged, zöldség vagy
Csak egy tálalóasztal vagy, zöldség vagy
Rólad esznek, zöldség vagy

Ha nem tudod etetni a kisbabádat (igen, igen)
Akkor ne legyen kisbabád (igen, igen)
És ne gondold, hogy talán (igen, igen)
Ha nem tudod etetni a kisbabádat (igen, igen)
Mindig csak próbálni fogod megszüntetni annak a gyereknek a sírását
Szélhámoskodsz, lopsz, hazudsz
És most az a kisbaba lassan haldoklik

Azt mondtam el akarsz kezdeni valamit
El kell kezdened valamit
Azt mondtam el akarsz kezdeni valamit
El kell kezdened valamit
Túl magas, hogy átugorjuk (igen, igen)
Túl alacsony, hogy átbújjunk alatta (igen, igen)
Megragadtál középen (igen, igen)
És a fájdalom mennydörög (igen, igen)
Túl magas, hogy átugorjuk (igen, igen)
Túl alacsony, hogy átbújjunk alatta (igen, igen)
Megragadtál középen (igen, igen)
És a fájdalom mennydörög (igen, igen)

Emeld a fejed magasra
És kiabáld ki a világnak
Tudom, hogy valaki vagyok
És hagyd hogy az igazság kibontakozzon
Már senki sem tud bántani téged
Mert tudod, hogy mi az igazság
Igen, én hiszek magamban
Úgyhogy te is higgy magadban
Segíts az énekben, Ma Ma Se,
Ma Ma Sa, Ma Ma Coo Sa
Ma Ma Se, Ma Ma Sa,
Ma Ma Coo Sa

A dalhoz videó nem készült, de az amerikai Billboard slágerlistán így is az 5. helyig jutott, az Egyesült Királyság slágerlistáján pedig a 8. helyig.  Számos további országban Top 10-es sláger volt, egyes helyeken (pl. Kanada, Hollandia) Nr. 1.

A dalt 1984-ben jelölték Grammy-díjra a legjobb R&B dal kategóriában, de veszített a Thriller album egy másik dalával, a szintén Michael Jackson által szerzett Billie Jeannel szemben.

A dal hivatalos verziói és hivatalos remixei:

Album verzió
Kislemez verzió
Instrumentális kislemez verzió
12″ Extended Mix
Brothers In Rhythm Mix
Tommy D’s Main Mix
1982 Dance Mix

Az eredeti kislemez B oldalán a Rock with You című dal egy élőben előadott változata kapott helyet.

Michael a dalt az 1984-es Victory turnétól kezdve az összes turnéján előadta. A Victory turnén és az 1987-es Bad turnén ez a dal volt a koncertek nyitó dala. A Dangerous turnén második dalként adta elő a Jam után és a HIStory turnén is második dal volt a HIStory Medley-t követően.

Számos művész feldolgozta vagy hangmintázta a Wanna Be Starin’ Somethin’-et. A teljesség igénye nélkül: a Jamiroquai a 2001-es Love Foolosophy című dala Greedo Mixében, Rihanna 2007-es Don’t Stop The Music című dalában. Whitney Houston elődta 1986-es Greatest Love turnéján, Madonna a Sticky & Sweet turnéja második felében 2009-ben Michael Jackson halála után mintegy tribute-ként.

A dal demóját kiadták a 2009-es This Is It című válogatás albumon Michael halála után.

Még többet olvashatsz a dalról a Michael Jackson – Ember a zenében blogon: https://michaeljacksonemberazeneben.wordpress.com/2013/07/22/1-wanna-be-startin-somethin/

A dal demója – helyenként még inkább halandzsával, mint szöveggel:

Írta és komponálta: Michael Jackson
Producer: Quincy Jones, Michael Jackson (társ producer)
Hangszerelte: Michael Jackson (vokális hangszerelés), Michael Jackson és Quincy Jones (ritmus hangszerelés), Jerry Hey és Michael Jackson (fúvós hangszerelés)
A felvétel ideje: 1982
A felvétel helyszíne: Westlake Recording Studios (West Hollywood, Kalifornia)
Album: Thriller

Stílus: R&B, pop, funk

Legjobb helyezése a fontosabb slágerlistákon:

USA: 5.
Egyesült Királyság: 8.
Kanada: 1.
Hollandia: 1.

Forrás:

[1] Chris Cadman & Craig Halstead: Michael Jackson – For The Record (2nd edition) (2009)

[2] Joseph Vogel – Man in the Music (Sterling Publishing, New York, 2011)