Valamennyi bejegyzés

Baltimore és az elégedetlenségei

Írta: Toni Bowers (A szerző a Pennsylvaniai Egyetem brit irodalom professzora. Philadelphiában él.)
2015. május 14.
Az eredeti cikk helye: http://lareviewofbooks.org/essay/dancing-with-michael-jackson/

Come and see, the moon is shining.
Come and see, the moon is walking.
Come and see, the moon is dancing.

— Ladysmith Black Mambazo

(Fordítás:

Jöjj és lásd, a Hold ragyog.
Jöjj és lásd, a Hold sétál.
Jöjj és lásd, a Hold táncol.

A dél-afrikai Ladysmith Black Mambazo együttes Lindelani c. dalából, amely elhangzik Michael Jackson Moonwalker c. filmjének a végén.)

Got a feeling that we’re gonna raise the roof off!
Everybody just get down!

– Michael Jackson

(Fordítás:

“Úgy érzem, hogy le fogjuk emelni a tetőt!
Mindenki engedje el magát!”

Részlet Michael Jackson Burn This Disco Out c. dalából, bár az idézet nem pontos, mert ez a két sor a dalban nem egymást követi.)

Mostanra több millióan nézték meg azt, ahogy Dimitri Reeves Baltimore különböző részein táncol Michael Jackson zenéjére. A legismertebb klipben, amelyet a riporter Shomari Stone filmezett le, Reeves öröme megijeszti a nézőket, amikor a férfi váratlanul elkezd lefelé lebegni egy szemetes utcán miközben a Beat It harsog valahonnan az útpadka felől. Jackson ujjongó, dühös mozdulatait imitálja és lehűt egy feszült pillanatot.

Dimitri Reeves

Dimitri Reeves Baltimore-ban

“Don’t want to see no blood, don’t be a macho man. They’ll kick you, they’ll beat you, they’ll tell you it’s fair, so beat it.”

(„Nem akarok vért látni, ne legyél macho. Szét fognak rúgni, meg fognak verni és azt fogják mondani, hogy ez fair, szóval kopj le inkább.” – részlet a Beat It-ből.)

A Facebookon Reeves arra kérte a videók nézőit, hogy ne próbálják túl szó szerint értelmezni a választott dalok szövegeinek lehetséges jelentőségét – Beat It, Smooth Criminal, Will You Be There, Black or White és mások. „Csak táncolni akartam.” – mondja. Nagyszerű ösztön volt. Amikor Reeves feltekerte a hangerőt és felidézte azokat a régi varázslatos lépéseket, közös öröm kezdett megjelenni a dühös, gyászoló városban és a város válaszolt. Egyének, fiatalemberek csoportjai és végül nagy tömegek kezdtek el mozogni Reeves-szel együtt, eltéveszthetetlen elszántsággal és örömmel az arcukon. Egy furcsa, váratlan szépség ölt testet a szemeink előtt és megpillantunk egy másik Baltimore-t, amelyik nagyon különbözik a médiában látott képektől – egy város belülről talált utat a gyógyulásra.

Ugyanazon a napon, amikor Reeves előadta első videóra vett táncát én egy drága „specialitások” élelmiszerboltjában rohangáltam Philadelphiában. A háttérzene észrevétlenül duruzsolt, amíg hirtelen a levegő megtelt egy kortalan, érdes ritmussal és jött a Thriller. Hirtelen mindenki mozogni kezdett. A húst szeletelő férfi lágyan ingadozott jobbra-balra. A bejáratnál álló fegyveres őr (az egyetlen fekete az üzletben) arca megenyhült, elkezdett ütemesen bólogatni. Egy nő mellettem megállt és a távolba meredt. Közben a lábai dobogtak. Egy titokzatos pillanatra valami, amire szükségünk volt és amit elvesztettünk, ott volt megint.

Nagyszerű pillanat volt, de valami mégis hiányzott. Noha mindenki válaszolt a zenére, volt benne valami furcsa tartózkodás – ez nem volt nyílt, közösségi, nem olyan, mint a ragadós ünneplés Baltimore-ban. Nem találkoztak a szemek, senki sem nevetett vagy énekelt, senki sem mozgott korlátok nélkül vagy olvadt bele az ütembe. Újabb dal jött. Visszacsoszogtunk a bevásárlókocsijaink mögé, hogy a kézműves sajtokat vizsgálgassunk. Semmi sem változott.

Azóta is erről a két jelenetről gondolkodom, amelyekben bármennyire is különböztek, mégis volt egy közös: Michael Jackson. Dimitri Reeves választhatott volna ezer más, sokkal újabb és divatosabb dalt, mint a Beat It, de az a választása, hogy Jackson zenéjére táncol tévedhetetlen volt. Mert talán minden más szórakoztatóművésznél jobban Michael Jackson szándékosan úgy konstruálta meg a zenéjét, hogy az a remény és a gyógyulás ajándéka legyen. Dal dal után egy egyedülállóan empatikus víziót kínál, egy makacs hitet az emberi képességben az összekapcsolódásra, az örömre és az igazságszolgáltatásra. Vajon ezek az ideálok avíttnak és elavultnak tűnnek számodra? Vajon az az ötlet, hogy a zene meg tudja változtatni a világot túlzásnak tűnik? Magam is hajlamos voltam így gondolni. De a ragyogó pillanatok, amiket Reeves keltett Baltimore-ban másra utalnak.

Reeves erőteljes tánca arra emlékeztet minket, hogy Jackson többet ért el, mint ellenállhatatlan, roppant piacképes dalokat vagy akár csodálatos zenét. A munkája politikailag is hatásos marad. Ennek az egyik oka Jackson ragaszkodása a felelősséghez és empátiához – „who am I to be blind, pretending not to see their need?” („ki vagyok én, hogy vak legyek és úgy tegyek mintha nem látnám a szükségleteiket?” – részlet a Man In The Mirror-ból). Egy másik, a munkáiban állandóan ismételt invitálás: „Jöjj és táncolj velem!” (Get on the Floor) Mi, elfoglalt vásárlók visszautasítottuk ezt és ez a mi veszteségünk, de Dimitri Reeves és a szomszédai sokkal bölcsebben úgy döntöttek, hogy Michael Jacksonnal táncolnak: hogy még tovább viszik és elviszik másokhoz, nem hajlandók megadni magukat a feszélyezettségnek és az ítélkező hangoknak, hanem inkább örülnek.

Az, ha együtt táncolunk Michael Jacksonnal varázslatos módon „meg fogja gyógyítani a világot” és „jobb hellyé teszi az egész emberi faj számára”? (Heal the World) Meg fogja ez válaszolni azt a kérdést, amit a kislány tesz fel a rendőrnek a We’ve Had Enough című dalban: „Hogy lehet, hogy te döntöd el, hogy ki élhet és ki haljon?” Vajon ez igazságot fog szolgáltatni Freddie Gray-nek vagy megjavítja a rasszista „igazságügyi” rendszert? Nem. De segíthet és valóban, ahogy Reeves megmutatta, már segít is.

Ami furcsa az, hogy a fővonalas kultúra az Egyesült Államokban (amelyiknek pedig minden segítségre szüksége van) mennyire visszautasítja Jackson kinyújtott kezét. Ez egy észrevehető dolog: egy olyan ember, aki nemrég még évtizedeken át uralta a populáris zenét, Michael Jackson egy furcsán árnyékfigurává vált. Nem Las Vegasban vagy a Sony Music-nál persze, ahol továbbra is minden évben milliókat termel és továbbra is a világ messze legjobban kereső zenésze, leginkább a tengerentúli eladások miatt.

Én a fővonalas, főutcai kultúrákról beszélek az USA-ban, különösen a privilegizált, fehér amerikaiak kultúrájáról, mint azoké ott abban a philadelphiai élelmiszerboltban. Ott megszilárdult egy hűvös attitűd Michael Jackson és a zenéje iránt és egyfajta vonakodás aziránt, hogy ünnepeljék Jackson szégyentelen idealizmusát, úttörő queer személyiségét és a befogadás és együttérzés gyakorlatait. Még nagyszerű művészetének az elismerését is egyfajta kelletlenség övezi. Nem nézünk szembe Michael Jacksonnal közvetlenül, felismeréssel. Nem tekintünk a teljesítményére azzal a csodálattal, amit megérdemel. Nem táncolunk.

Nem számít mi a kontextus, ez egy elég méltánytalan viselkedés a 20. század egyik legfontosabb művészével szemben. De különösen buta attitűd most, mert ez lehetővé teszi számunkra, hogy elhajoljunk a kihívások elől, amiket Jackson – mind az ember, mind a zene – támasztott azzal a gondolkodással és viselkedéssel szemben, amely továbbra is mérgezi a közösségeket ebben az országban. Miért kell ennek így lennie?

Megkérdeztem egy huszonéves barátomat mit gondol Michael Jackson zenéjéről: a srácok még mindig táncolnak rá? A barátom válasza tanulságos volt: „Nagyszerű zene.” – mondta – „De ha arra gondolunk mit tett kisgyerekekkel, akkor jobb, ha elfelejtjük.” Megdöbbentem. Lehetséges ez? Miután az amerikai történelem egyik legdrágább és legintenzívebb perében minden vádpontban „nem bűnös” ítélet született, miután újra és újra bebizonyosodott, hogy Michael Jackson nem tett semmi rosszat, hanem zsarolók célpontja volt és rengeteg egybevágó vallomás szól arról, hogy Jackson valójában egy mennyire tisztességes és sérült ember volt, lehetséges, hogy a média aljas opportunistái, akik a meglincselésében profitot láttak, a mai napig meghatározzák Jacksont és korlátozzák a munkája erejét? Úgy tűnik. Jackson reputációjának lassú keresztre feszítése, ami több, mint egy évtizede kezdődött még ma is folytatódik.

Ráadásul váratlan módokon folytatódik. Nem akarom azt sugallni, hogy ami Jacksonnal történt bármilyen lényegi módon összehasonlítható azzal, ami Freddie Gray-jel, Michael Brownnal, Eric Garnerrel vagy más olyan színesbőrű amerikaival történt, aki mostanában halt meg a törvény képviselőinek kezei által. Hiszen végül is Jackson túlélte a megpróbáltatását (alig) és folytatta az életét (nem sokáig). Nem mondom azt, hogy mindezek a jelenlegi szenvedések és igazságtalanságok valamiféle közvetlen kapcsolatban állnak Jackson speciális tapasztalataival. De azt igenis állítom, hogy az igazságtalanságnak ugyanazok a struktúrái, amelyek polgári hatóságoknak lehetővé teszik, hogy fegyvertelen amerikaiakat öljenek Jacksonnak is ártottak és az ő ügye segíthet megérteni ezeket a struktúrákat és ellenállni nekik.

Ugyanazok a nézők a nemzetből, akik hajlandóak voltak ott ülni és hagyni, hogy a rémálom bekebelezze Jacksont most még szívszaggatóbb élményeket látnak, ahogy azok megelőznek több tucat másikat. Néhány megfigyelő a felelőtlenül szelektíven válogatott képeket Baltimore-ból, amelyeket a nemzeti média bemutatott, arra használja, hogy táptalajul szolgáljanak az előítéletei megerősítéséhez. (Ki tudhatná csak a TV-ből azt, hogy a pusztítás sokkal kevésbé volt jellemző, mint a rendes demonstrációk és a szolidaritás gesztusai?) Jackson élményei és azé a sok-sok színesbőrű emberé, akik mostanában estek a rendőrség áldozatául és meghaltak nem ugyanazok. De bizonyos módokon mégis kapcsolódnak egymáshoz. Ugyanúgy gyalázatosak és hasonló okokból. Hasonló patológiákat fednek fel, amelyek felfalnak minket és többet láttatnak velünk önmagunkból, mint amit mi látni szeretnénk.

Itt egy dolog, amit Michael Jackson élménye világossá tesz: az igazságtalanság azon aktusai, amelyeknek most a tanúi vagyunk, amelyeket egy bizonyos értelemben az amerikai élet egy szörnyű, hosszú idő óta fennálló ténye szentesít: nevezetesen az, hogy amikor a tiszteletről, polgári jogokról és igazságról van szó, akkor igenis számít az, hogy fekete vagy vagy fehér. Jackson a leginkább látható színesbőrű amerikai volt az elmúlt években, aki tapasztalhatta, hogy ahhoz, hogy kegyetlenül bánjanak vele elég annyi, ha megvádolják. De ez a felfedezés semmi esetre sem egyedülálló dolog az ő esetére vonatkoztatva. (Ami egyedülálló volt az az, hogy a média mennyire közvetlenül felelős volt azért, amit Jackson elszenvedett; kevés valódi bűnözőnek kell elszenvednie ilyen mértékű gyalázkodást egy globális közönség előtt.) Jackson esetében, ahogy minden visszataszító ügyben, amiről az elmúlt években hallottunk, egy színesbőrű amerikait megfosztottak a legdrágább jogtól, amivel állítólag minden amerikai rendelkezik: az ártatlanság vélelmétől. Ezen ügyek közül mindegyik más, de ebből a fontos szempontból mindegyik hasonlít is.

Jackson esetében, ami talán a legfigyelemreméltóbb volt az a tény, hogy minden állítást, amit tett valahogy automatikusan kifogásolgatónak bélyegeztek idegenek és nyilvánosan a legdurvább és leginkább bizalmaskodó módon. Nem voltak szabályok, nem volt tisztelet. Újdonsült férjként Jackson ott ült és hallgatta, amint egy újságíró élőben az országos televízióban megkérte a feleségét, hogy erősítse meg, hogy Jackson képes a szexre. Nem sokkal korábban egy másik egyenesen arról kérdezte, hogy szűz-e még. A szorongása, amelyik Jackson életében kifejlődött és egyre intenzívebbé vált, valójában ésszerű válasz volt az ilyen gyalázatokra. Egyetlen más üldözött híresség – a megboldogult Wales-i hercegnő kivételével – sem tapasztalhatta meg ezt a fajta könyörtelen, szűnni nem akaró inváziót, amelyet Jackson átélt. Miközben Diana csak felnőttként élte át ezt a támadást, Jacksonnak egész életében szembe kellett vele néznie – azoktól az éjszakáktól kezdve, amikor haszonleső apja vihogó lányok csoportjait kísérte a szobájába, hogy nézzék a kamasz, alvó Michaelt egészen azokig az utolsó, felháborító, globálisan terjesztett képekig, amelyeket a mentő ablakán keresztül készítettek egy haldokló vagy már halott Jacksonról, amint próbálják újraéleszteni és intubálni. És aztán ott volt a sokszor újranyomtatott kép a holttestéről, meztelenül a boncorvos asztalán.

A média ezen felháborító viselkedését és számos mást rendszeresen Jackson sajátos karakterére való utalásokkal magyaráztak. Magának köszönheti – mondták – ezzel az összezavaró nyilvános személyiséggel, éppen úgy, ahogy egy fegyvertelen, fajilag megjelölt tinédzser is, aki „fenyegetően néz ki”. De ha menedéket keresünk ebben a fajta beszűkülten személyes magyarázatban, akkor az elvonja a figyelmet a valódi problémákról, a mindent átható rasszizmusról és a rendszer szintű igazságtalanságról. Azzal, hogy egy személy sajátosságait vagy hibáit idézed magad is kegyetlenséget követsz el annak érdekében, hogy megmagyarázd (kifogást találj rá? kimosdasd?) a kegyetlenkedést az áldozat hibáztatásával. Ez lehetővé teszi, hogy ne vegyél tudomást arról, hogy a saját viselkedésed és szokásaid is hozzájárulnak a brutalitáshoz, még ha passzív módon is.

Ezt mondani nem ugyanaz, mint azt mondani, hogy Michael Jackson nem volt figyelemreméltóan sebezhető vagy nem követett el komoly hibákat. Az volt és elkövetett. Szentimentális volt, zárkózott, és túlságosan készséges, amint az a gyermekkori bántalmazás áldozataira gyakran jellemző, elkülönült, törékeny, nárcisztikus, furcsa és piszkosul gazdag, aki rettegett a konfrontációtól, szórványosan tanult volt, miközben a zsenialitás terhe volt a vállán, és a családja arra használta, hogy belőle éljen. Jackson olyan volt – amint azt Steven Spielberg híresen megfogalmazta – „mint egy őzgida az égő erdőben”. De ezek egyike sem ugyanaz, mint bűnözőnek lenni – mint ahogy futni az utcán vagy nem hagyni egy engedély nélküli házkutatást vagy lógni az iskolából sem ok arra, hogy lelőjenek. Nem csoda, hogy Jacksont mindez túlterhelte. Nem csoda, hogy az amerikaiak demonstrálnak az utcákon. Ki tehetne másképp?

Túl a személy sajátosságaira a való reduktív fókuszon, van egy másik magyarázat is, amelyik releváns mind Jackson szenvedéseivel, mind a polgári jogi krízissel kapcsolatban, amellyel most szembenézünk: a rasszizmus. Ez a szó és itt az idő, hogy hangosan kimondjuk. A rasszizmus elsősorban nem azokról az emberekről szól, akik elszenvedik, hanem azokról, akik gyakorolják. Nem a másmilyen vagy furcsa egyénekről szól, hanem azokról a hétköznapi emberekről, akik eldöntik ki másmilyen és furcsa és akik úgy döntenek, hogy inkább félnek tőlük, mint ünneplik őket.

Időnként a rasszizmus, amelyik mindig is ott kavargott Jackson körül az árnyékban világosan megmutatta démoni arcát: például akkor, amikor a tudatlanok látva a vitiligót és kezelését azzal vádolták őt, hogy „fehér akar lenni”. Michael Jackson mindig feketeként azonosította magát („Csak belenézek a tükörbe; tudom, hogy fekete vagyok.”) és a fekete szórakoztatóművészeket tartotta a legfontosabb példaképeinek (James Brown, Jackie Wilson, Diana Ross, Stevie Wonder, Otis Blackwell és Sly Stone, sok más mellett). Afrikai-amerikai örökségét ünnepelte azzal is, hogy a fiának dédnagyapja rabszolga nevét adta: Prince. A zenéje sosem hagyta el és mindig felmagasztalta a fekete amerikai zene dicső hagyományait. Mindazonáltal Jacksont utálják mert állítólag fehér akart lenni.

CharlieHebdo

Az irracionális gyűlölet Jacksont még 2009. júniusi halála után is üldözi. A Charlie Hebdo az évi júliusi címlapja egy Jackson-szerelésben lévő csontvázat ábrázolt a következő felirattal: „Michael Jackson, en fin blanc” — “Michael Jackson, végre fehér.”  

Egy gúnyirat, ami jelenleg forog az Interneten tartalmaz egy fotót egy divatmodellről, akinek vitiligója van és segítőkészen emlékeztet minket arra, hogy egy az a betegség, amiről Jackson „azt állította”, hogy neki is az van. Mindössze „azt állította” – egy élet alatt összegyűlt fotó bizonyíték ellenére, családtagjai, bőrgyógyászai és sminkesei egyöntetű tanúbizonysága ellenére és annak ellenére, hogy a művész legidősebb fia is úgy tűnik rendelkezik ezzel a ritka örökletes betegséggel és még a boncjegyzőkönyve is megerősíti a diagnózist. Melyik fehér művész kapott ennyire kevés szimpátiát egy életen át tartó gyötrő betegségért (amely csak egy volt a több betegség közül, amiben Jackson szenvedett)? Kinek garantáltak ilyen kevés jóhiszeműséget és kiről kreáltak ennyi rosszindulatú hülyeséget? „Nem fogják neki egykönnyen megbocsátani, hogy ennyi mindent felforgatott” – írta James Baldwin pontosan akkor, amikor a Thriller meghódította a világot.

Senkit sem kell, hogy meglepjen, hogy Michael Jacksonnak, mint minden más színesbőrű embernek ebben a társadalomban, rasszizmussal kellett szembenéznie. Ami figyelemreméltó az az, hogy mennyire erőteljesen és gyakran helyettesítette az egyéni magyarázat a társadalmit Jackson esetében. A séma annyira minden képzeletet felülmúló, hogy ha egyszer meglátjuk, akkor az sokat megtaníthat nekünk az ügyek jelenlegi borzalmas állásáról és megmutatja annak fontosságát, hogy megnevezzük és kijavítsuk a terelésnek, önigazolásnak és a folytatódó abúzusnak ezt a szokását. A privilegizált helyzetben lévő fehér amerikaiaknak meg kell tanulniuk felismerni a tendenciájukat arra, hogy individualizálják az elnyomást. Az egyének természetesen hozzájárulnak a saját életükhöz, de Amerika faji betegségének kontextusában a problémát nem elsősorban a színesbőrű egyének jelentik; a probléma a rendszer és azoknak a szokásszerű attitűdjei, akik élvezik a polgárok teljes körű privilégiumait.

Az Egyesült Államokban a különbözőséget mi patológiaként fogjuk fel. Kényelmetlenül érezzük magunkat mindenkivel kapcsolatban, aki meghaladja a kategóriáinkat, aki megzavarja az előítéleteinket vagy aki felveszi az uralkodó közhelyek kihívását. Michael Jackson és a zenéje mindezt megtette több szinten is. Ami azonban a legfontosabb és amit nem szabad elfelejteni az az, hogy mindezt örömmel tette. Ha túl sokat időznénk Jackson szenvedésénél, akkor elfelejtenénk megszelídíthetetlen játékosságát és akaraterejét. A csodás dolog végeredményben nem az, hogy Michael Jackson mennyire különc volt vagy, hogy mennyire nehéz volt az élete, hanem, hogy mennyire nagy volt a kapacitása az örömre, a nagylelkűsége, és azon képessége és eltökéltsége, hogy örömöt hozzon másoknak. Végtelenül kíváncsian, vidáman az emberekkel és elbűvölten a világ szépségétől annyira jól érezte magát. Szenvedett, igen; fájdalmas élményekkel nézett szembe és fájdalmas élményeket élt át. De ez teszi a vidámságát annyira figyelemreméltóvá és azt a tényt annyira drágává, hogy örömöt hozott (és továbbra is örömöt hoz) más embereknek. Bármi történt ő táncolt. Emlékeznünk kell erre, tisztelegnünk kell ennek és együtt táncolni.

Dimitri Reeves sok mindenre megtanított minket a múlt hónapban. Az egyik az, hogy nagyobb szükségünk van Michael Jacksonra, mint eddig bármikor. A szégyenteljes bánásmód, amelyet Jackson elszenvedett a populáris kultúra kezeitől, amelynek a gazdagításáért ő oly sokat tett nem izolált jelenség, hanem túlságosan is jellegzetes. Alaposan végiggondolva Jackson élménye olyan káros attitűdöket és szokásokat leplez le, amelyek jelenleg is nagyon is működésben vannak. Természetesen sokkal jobb lenne, ha Jacksonnak nem kellett volna keresztülmennie azon, amin keresztülment, mint ahogy az is jobb lenne, ha a színesbőrű amerikaiak a törvény szolgáitól biztonságban járhatnának az utcáinkon. A sokkal nagyobb hatalommal rendelkező többségnek meg kellene tanulnia hogyan viselkedjen úgy, hogy ne okozzon szenvedést mindazoknak, akik már így is hátrányos helyzetben vannak és a már privilegizált helyzetben lévők semennyi tanulása vagy növekedése nem tudja elkezdeni törleszteni azokat az igazságtalanságokat, amelyekről beszélünk. Ugyanakkor fontos, hogy azok, akik privilégiumokat élveznek észrevegyék, hogy nem mindenki teszi ezt és használja arra a hatalmát, hogy ezt megváltoztassa. Legalább azt kell követelnünk ebben a pillanatban, hogy mindenki kapja meg az ártatlanság vélelmét, ami pedig annak felülvizsgálatát igényelné ahogyan a média és a bűnüldözés működik.

Dimitri Reeves-nek köszönhetően csak egy apró módját láttuk annak, hogy hogyan kezdjünk gyógyulni – egy olyan módot, amit közvetlenül Michael Jacksontól vett: kiléphetünk és táncolhatunk az utcán, örömöt terjesztve félelem helyett. „Jöjj és táncolj velem” – írta Jackson. „Csatlakozz hozzám a táncomban, kérlek csatlakozz most.” Reeves elfogadta Jackson invitálását.

Együtt táncolni Michael Jacksonnal, elfogadni a kinyújtott kezét többről szól, mint tisztelegni egy nehéz, kivételes élet és hatalmas tehetség előtt – noha annak is épp itt az ideje, hogy ezt megtegyük mindenféle kelletlenség, ítélkezés és hazudozás nélkül. Ezt önmagunkért és egymásért kell megtennünk – nem azért, hogy biztonságban tartsuk magunkat a jelen fájdalmától és veszélyeitől, hanem hogy tovább menjünk a saját életünk leginkább zavarba ejtő aspektusaiban és örömmel szembenézzünk velük. Ez egyfajta módja annak, hogy azt a jövőt válasszuk, amit akarunk és azt amilyen emberekké akarunk válni.

Együtt táncolni Michael Jacksonnal azt fogja jelenteni, hogy elengedjük a gyűlöletet és a félelmet, elismerjük a szépséget abban, ami furcsának tűnik a számunkra és hajlandóak vagyunk kockázatot vállalni. Azt fogja megkövetelni, hogy képzelőerővel, empátiával fordulunk más emberek felé ott, amiről azt gondoljuk, hogy az a mi területünk – és tisztelettel. Ezekben a napokban a tánc, amire Jackson meghív minket egyfajta etikai gyakorlat. Ez egyfajta módja annak, hogy felnőjünk a hitvallásainkhoz és hivatásainkhoz és hogy felelősséget vállaljunk a saját privilégiumainkért.

Get the point? Good. Let’s dance.

(„Megértetted? Jó. Akkor táncoljunk.” – ez az idézet Janet Jackson Rhythm Nation 1814 c. albumáról származik, de egy fellépésén Michael is a magáévá tette.)

Reklámok

Give In to Me

GiveInToMeA Give In to Me a hetedik kislemez, amelyet kiadtak Michael Jackson Dangerous című albumáról –  Észak-Amerika és Ázsia kivételével, mert ott nem jelent meg kislemezként.

Michael Jackson ugyan nem volt kifejezetten rock zenész, de a Thriller óta minden albumon megjelentetett egy rock dalt is, demonstrálva sokoldalúságát, valamint azt, hogy a zene nem ismer határokat és rasszokat. Az Egyesült Államokban ugyanis a rock zenét játszó fekete művészeket sokszor “sell-outnak” bélyegezte a fekete közönség, azaz olyan valakinek, aki elfordul a gyökereitől és úgymond “fehér zenét” játszik annak érdekében, hogy elfogadja a fehér közönség. Egy feketének R&B-t, soult, funkot vagy hip-hopot illik játszania – legalábbis ezen felfogás szerint. Michael azonban nem hitt az ilyen korlátokban és skatulyákban és talán szándékosan is dacolt velük ezekkel a rock dalokkal.  A Thrilleren a Beat It, a Baden a Dirty Diana, a Dangerous-ön pedig a Give In to Me volt ez a rock dal.

Az is hagyományává vált ezekben a rock dalokban, hogy mindig meghívott rájuk egy akkor éppen népszerű rock gitárost. A Beat It-ben Eddie Van Halent, a Dirty Dianában Steve Stevenst (Billy Idol gitárosa), a Give In to Me-ben pedig a Guns N’ Roses oszlopos tagját, Slasht hallhatjuk gitáron.

Bill Bottrell

Bill Bottrell

Michael egy hangmérnökének, Brad Sundbergnek az elmondása szerint a Give In to Me egy két órás jammelés eredménye, Michael és az egyik munkatársa, Bill Bottrell részvételével. Valamikor 1990-ben Michael és Bill egy napon a stúdióban ültek, amikor Michael elkezdett részleteket énekelni a Beatles Can You Dig It című dalából. A Can You Dig It-ben a Beatles tulajdonképpen csak spontán egymás mögé dobált szavakat és kifejezéseket, amik éppen az eszükbe jutottak. Michael így magyarázott erről Bottrellnek:

“Ez egy ilyen kis rövid dolog, valami átmeneti dolog. [Lennon] csak kiabál dolgokat egymás után. Azt mondom remek lenne, ha valamikor csak a nyakadba akasztanád az elektromos gitárod vagy valami és csak elkezdenél játszani, nekem meg adnál egy mikrofont és… csak úgy amit a pillanat ad, tudod… ami igazán… igazán jó móka lenne. Sok varázslat így jön létre, a pillanat hevében. Tényleg.”

A hangvelvétel amin Michael ezt mondja:

(A teljes párbeszéd:

MJ: [énekel] “Like a rolling stone! Like the FBI!” Hallottad ezt? [énekel] “Like the CIA…”
Bill Bottrell: Ismerősnek tűnik.
MJ: John Lennon. [énekel] “Like the BBC!”
BB: Ó, melyik dal ez?
MJ: [énekel] “BB King!” Őő, Can You Dig It-nek hívták. [énekel] “…And Doris Day! Dig it! Dig it!” Ez egy ilyen kis rövid dolog, valami átmeneti dolog. [Lennon] csak kiabál dolgokat egymás után. Azt mondom remek lenne, ha valamikor csak a nyakadba akasztanád az elektromos gitárod vagy valami és csak elkezdenél játszani, nekem meg adnál egy mikrofont és… csak úgy amit a pillanat ad, tudod… ami igazán… igazán jó móka lenne. Sok varázslat így jön létre, a pillanat hevében. Tényleg.

Innentől a stúdiótechnikára terelődik a szó:

MJ: Gondolod, hogy mindig lesznek ilyen nagy szalagok? Gondolod, hogy valaha is megszűnnek?
BB: Még pár évet adok nekik.
MJ: Igen, úgy tűnik, hogy ugyanilyen nagyok és ugyanilyen nehezek, amióta csak stúdiókban dolgozom. Minden más változott. És ezek a zsinórok. Sokkol, hogy ez eddig még nem változott meg.)

Bottrell később így nyilatkozott Joseph Vogel Man in The Music című könyvében:

“[A ‘Give In To Me’] olyan volt, mint egy kinyilatkoztatás”, emlékszik vissza Bottrell. “Michael átsétált a szobán, és véletlenül épp egy gitár volt a kezemben, eljátszottam a fő riffet hozzá, és azt mondta, ‘Billy, ez egy nagyszerű dal’. Aztán eldúdolta nekem a dallamot”. [1] (A fordításért köszönet az Ember a zenében blognak)

Slash és Michael

Slash és Michael

Mindez később kiegészült Slash virtuóz gitár szólamaival: “Küldött nekem egy szalagot arról a dalról, amelyen nem volt más gitár, csak néhány lassú pengetés”, emlékszik vissza Slash. “Felhívtam és elénekeltem a telefonba, hogy mit akarok csinálni… és indulóban voltam Afrikába. Az időbeosztásunk nem volt szinkronban. Szóval el kellett repülnöm, de Michaelnek sikerült kidolgoznia, így meg tudtuk csinálni, mikor visszajöttem Afrikából. Kiszálltam a repülőből és a stúdióba hajtottam. Tulajdonképpen bementem és elkezdtem játszani – így történt. Ily módon ez nagyon spontán volt. Michael csak azt akarta, hogy [játsszak] bármit, ami az én stílusom. Csak annyit kért, hogy ezt tegyem. Semmi nyomás. Igazán összhangban volt velem. Én a gitár játéknak nem az ilyen heavy-metal iskolájából jövök. Minden dolog, amit tettem vagy előástam, ugyanarról a helyről származik, ahonnan Michael Jackson jön. Lehet, hogy más-más irányba haladunk, vagy a kerítés különböző oldalán állunk, de amikor útjaink találkoznak, ez mind ugyanabból a témából fakad.” [1] – idézi Slasht Vogel. (A fordításért köszönet az Ember a zenében blognak.)

Michael Jackson a stúdióban általában nem tűrte el a dohányzást és az ivást, de Slash vendégszereplésekor kivételt tett. Bottrell így mesélt Chris Cadman és Craig Halstead: Michael Jackson – For The Record című könyvében: “De amikor Slash jött, MJ tudta, hogy nála ez része a dolognak. Így azt mondta: ‘Hagyjátok, hogy hozza az alkoholját, a cigarettáját, amire szükség van’. Így kialakítottunk egy másik szobát a Hit Factory-ban és Slash emberei átküldték a listát… a nap itala a Jack Daniels volt és a kávé, ha jól emlékszem.” [2]

A dalhoz készült videó rock koncert jellegű, amelyben Slash mellett a Guns N’ Roses két másik tagja, a ritmus gitáros Gilby Clarke és a csapat turné billentyűse, Teddy Andreadis, valamint a Living Color rock együttes egykori basszusgitárosa, Muzz Skillings kíséri. (A Living Color együttes egy feketékből álló rock együttes – egyike a keveseknek.)

A videót két óra alatt forgatták le Németországban, Münchenben 1992 augusztusában. A rendező Andy Moharan. A speciális effekteket, mint amilyenek a villámok, utólag adták hozzá. Az ősbemutatójára 1993. február 10-én került sor annak az interjúnak a keretében, amit Michael Oprah Winfrey-nek adott.

A CD kislemezre a Give In to Me-n kívül felkerült Michael két másik rock dala, a Beat It és a Dirty Diana is. A CD kislemez egyéb változatain a dal egy vokális, valamint egy instrumentális változata található meg.

A dal sok országban Top 10-es sláger volt, köztük az Egyesült Királyságban a második helyig jutott, míg Új-Zélandon négy hétig vezette a slágerlistát.

Még többet olvashatsz a dalról a Michael Jackson – Ember a zenében blogon: http://michaeljacksonemberazeneben.wordpress.com/2014/03/12/10-give-in-to-me/

A dal demója – még mielőtt Slash hozzátette volna a saját szólóját. Ez a demo a rajongók körében Love Is A Donut (“a szerelem egy fánk”) néven is ismert, mivel Michael a humoránál volt és ezt énekli benne 2:59-nél:

Írta és komponálta: Michael Jackson, Bill Bottrell
Producer: Michael Jackson, Bill Bottrell
Különleges gitár előadás: Slash
A felvétel ideje: 1991
A felvétel helyszíne: Ocean Way Studios és Record One Studios (Los Angeles, Kalifornia)
Album: Dangerous

Stílus: pop, rock

Videó

Rendezte: Andy Moharan

Legjobb helyezése a fontosabb slágerlistákon:

Egyesült Királyság: 2.
Új-Zéland: 1.
Hollandia: 3.
Ausztrália: 4.
Spanyolország: 6.
Franciaország: 7.
Németország: 10.

Forrás:

[1] Joseph Vogel – Man in the Music (Sterling Publishing, New York, 2011)

[2] Chris Cadman & Craig Halstead: Michael Jackson – For The Record (2nd edition) (2009)

Steve Porcaro a Human Nature-ről, a For All Time-ról és a Chicago 1945-ről (rajongói beszámoló)

Néhány nappal ezelőtt lefordítottam egy rajongó beszámolóját arról a Brad Sundberg által szervezett előadássorozatról, amelyre június végén került sor Los Angelesben, Michael Jackson halálának ötödik évfordulója alkalmából. Ez a rajongó azóta újabb bejegyzést írt az előadássorozat egy másik napjáról, amelynek vendége Steve Porcaro volt. Porcaro a Toto együttes tagja (ismertebb slágereik: Africa, Rosanna, Hold the Line). A Toto tagjai gyakran szerepeltek Michael Jackson lemezein mint stúdiózenészek, maga Porcaro pedig három dalt is írt Michaelnek (Human Nature, For All Time, Chicago 1945). Ezekről a dalokról is beszélt az elődásában. A rajongói beszámolót erről angolul itt olvashatjátok, a magyar fordítást pedig alább:

Június 23-26-án Los Angelesben Brad Sundberg “Stúdióban Michael Jacksonnal” című szemináriumának egy exkluzív sorozatát szervezte meg „A hazatérés” címmel. Már sokat írtam Brad mesés szemináriumairól és ha még nem látogattál el rájuk nem is ajánlhatnám jobban, hogy tedd meg. De azok, amelyeket Brad idén LA-ben szervezett különlegesek voltak. Nemcsak hogy a híres Westlake Studio D-ben kaptak helyet, ahol Michael a Bad című albumát felvette (ezért hívják „A hazazérésnek”), hanem Brad ezúttal néhány különleges vendéget is meghívott.

A szeminárium utolsó napján vettünk részt június 26-án. Brad szokásos programja után a VIP látogatók olyan vacsorát kaptak, amelyet a „Slam Dunk nővérek” készítettek – két kedves hölgy, akik MJ-nek és a csapatának főztek a stúdiómunkálataik alatt. A vacsora salátából, lasagne-ból és banán pudingból állt (benne igazi banánnal, ahogy Michael szerette!) és nagyon finom volt.

A vacsora után egy újabb különleges vendég csatlakozott hozzánk – a dalszerző és zenész Steve Porcaro. Porcaro és rock együttese, a Toto Michael Jackson stúdiózenészei voltak Michael szólókarrierje során az Off the Walltól a HIStory albumig. De ennél is fontosabb, hogy Steve Porcaro a szerzője három olyan dalnak, amelyet Michael Jackson felvett. Kettő ezek közül, a Human Nature és a For All Time, jól ismert és kedvelt a Jackson rajongók körében. A harmadik (aminek a nevét már bizonyára kitaláltátok) valamennyire titokzatos maradt.

Steve Porcaro

Steve Porcaro

Szóval képzeld el magad egy gyengén megvilágított lemezstúdióban egy színpad előtt, amelyet Michaelnek építettek, hogy gyakorolhassa a tánclépéseit. Mögöttünk van a kontroll szoba a csúcstechnológiás audió felszerelésével. Felettünk Michael Jackson szobája (amit úgy is neveztek, hogy „majom szoba”), ahol Michael pihent a felvételek között és ahová Bubblest bezárta a felvételek idejére. Ma Brad Sundberg és Steve Porcaro van a színpadon.

Vendége bemutatásakor Brad Sundberg elmondta, hogy Michaelnél nem mindig a legtehetségesebb fickó kapta meg az állást. A személyes kvalitások éppen olyan fontosak voltak. A stúdiómunka megköveteli a csapattagoktól, hogy szorosan együtt dolgozzanak és jól kijöjjenek egymással, így Michael olyan embereket keresett, akik őszinték voltak, profik és akikkel jó volt együtt dolgozni. És Sundberg szerint Steve ennek minden pontban megfelelt (nem beszélve arról, hogy természetesen csodálatosan tehetséges is). Hamar meglátjuk, hogy ez igaz. Steve Porcaro vidám ember: sármos, jó humorú és kellemes hallgatni.

Steve és az együttese, a Toto Quincy Jones-on keresztül kezdett el Michaellel dolgozni. Michaelnek nem volt saját együttese, így gyakran alkalmazta a Toto zenészeit, mint stúdiózenészeket. Porcaro emlékszik, hogy jelen volt a The Girl Is Mine lemezfelvételén MJ-vel, Paul McCartney-val és emlékszik Paul hatalmas sleppjére: a felesége, a menedzserei, az asszisztensei, akik mindenhová követték. Emlékszik, hogy már épp menni készültek, amikor Paulnak sikerült elmenekülnie mindezektől az emberektől pár percre és visszalopakodnia a stúdióba, ahol szeretett lógni a zenészekkel.

Michael Jackson, Paul McCartney, Quincy Jones és a "slepp" a Girl Is Mine felvételei alatt

Michael Jackson, Paul McCartney és a “slepp” a Girl Is Mine felvételei alatt

Komponistaként Porcaro sok kérdést kap az inspirációiról és a dalszerzés folyamatáról. Megkérdezik tőle, hogy úgy ír-e dalokat, ahogy Michael tette (ő mindig azt mondta, hogy a dalok egyszerűen az ölébe hullanak). Steve azt mondja, hogy néha így történik és néhány dalt egyszerre kap meg. Gyakrabban azonban egy apró részlettel kezdődik – egy hookkal (hook: szó szerint kampó, horog – a dalnak egy olyan része, amely fülbemászó, a leginkább megragadja a hallgatóit – a ford.), egy melódiával – és aztán onnan fejlődik tovább. Azt mondja, hogy a múltban a dalszerzés sokkal inspirálóbb, finomabb folyamat volt a számára és „a csillagok állásának” megfelelőnek kellett lennie ahhoz, hogy egy dal megszülessen. Manapság TV show-k zenéin dolgozik és elismeri, hogy ez nagyon megfegyelmezte. Azt mondja rájött, hogy lehetséges egy dalt határidőre megírni.

Természetesen mindenki kíváncsi azokra a dalokra, amelyeket Porcaro Michaelnek írt és hogy hogyan születtek, így tovább megyünk a Human Nature tárgyalására. Steve megosztja velünk a dal megalkotásának sztoriját. A Human Nature-t eredetileg a lányáról írta. A kislánya egyszer sírva jött haza az iskolából, mert egy fiú csúfolta. „Miért teszi ezt velem?” (“Why does he do it to me?”) – nem értette. Porcaro megpróbálta elmagyarázni neki, hogy talán a fiú így akarja kimutatni az érdeklődését, mert a fiúk néha ezt csinálják. Nem sokkal azután egy melódia jött a fejébe. Eredetileg a szöveg így hangzott:

I’ll tell her that it’s human nature
When she asks, “Why, why
Does he do it that way?”

(El fogom mondani neki, hogy ilyen az emberi természet
Ha megkérdezi, hogy „Miért, miért
teszi ezt velem?”)

Ugyanebben a szellemben írta meg a verseket, felvette a demót egy kazettára és odaadta az együttesének, a Totónak. De a csapatnak nem kellett a közepes tempójú ballada. „Több rock dalra van szükségünk, olyan dalokra, amelyeket jól lehet játszani egy stadionban.” – mondták Steve-nek. (Később látták az iróniát abban, hogy a Victory turné alatt Michael promóciós darabként használta a Human Nature-t és minden televíziós csatorna úgy mutatta be a dalt, mint amit stadionokban játszanak Amerika szerte a közönség nagy örömére és hisztériájára.)

Szóval hogyan talált a dal utat magának Michael Jacksonhoz? Steve szerint teljesen véletlenül. Quincy Jones általában szigorúan beosztotta az emberek szerepeit a stúdióban. Ha hangmérnök voltál, akkor nem voltál zenész és ha zenész voltál, akkor nem voltál dalszerző. Steve Porcaro az ő fejében zenész volt, így Quincy sosem kérte meg arra, hogy írjon dalokat Michaelnek. A Toto dalszerzője David Paich volt és ő kapott ajánlatot arra, hogy adjon le anyagot Michael Jackson részére. David írt pár groove-ot, de amikor eljött az idő, hogy elküldje őket Quincy-nek nem volt üres kazetta nála. Ezért elvette azt a kazettát, amin Porcaro demói voltak, beleértve a Human Nature-t is, felvette a groove-okat a másik oldalára, ráírta, hogy „A oldal” és elküldte Quincy-nek. Innen a történet jól ismert: valamilyen oknál fogva Quincy a kazetta másik oldalát játszotta le, hallotta a dalt és szerelembe esett vele. Steve azt mondja szeret olyan dalokat írni, amelyeknek különleges, szokatlan atmoszférájuk van és a Human Nature ezen atmoszférája nyerte meg Quincy-t is.

Azonban Quincy-nek nem tetszett a szöveg. Odaadta a dalt a szövegíró John Bettisnek, aki új verseket írt hozzá és Porcaro elismeri, hogy a végeredmény lenyűgözte őt. Aztán Michael felvette. Porcaro szerint mindössze párszor vették fel. Steve megmutatta Michaelnek hogy hogyan tagolja a szavakat és Michael utánaismételte. Azt mondja Michael mindössze egy párszor énekelte el a teljes dalt elejétől a végéig.

Sok változáson ment keresztül a dal a demótól a végső verzióig? Porcaro azt mondja, hogy nem sokon. Quincy-nek tetszett a dal úgy, ahogy volt és egy ponton Bruce Swedien (hangmérnök – a ford.) még azért is elhívta Steve-et a stúdióba, hogy segítsen a „why, why” megfelelő kiejtésében, mert pont úgy akarták azt reprodukálni, ahogy a demón volt. Porcaro azonban emlékszik, hogy hozzáadtak egy ritmus gitár részt, amit ő eleinte gyűlölt. „Utáltam. Úgy gondoltam nem illik a dalba. Persze 40 millió eladott lemezzel később megszerettem.” – viccelődik. „Most már úgy gondolom az a legbriliánsabb gitár rész, amit valaha írtak.”

Porcaro rámutat egy érdekes részletre a dalban – egy a háttérben hallható, alig észrevehető sorra, amikor azt a szót hallod, hogy „around” (3:05-3:08 az album verzión). Azt mondja a szöveg, amit Michael énekel ez: „she’s keeping him by keeping him around” és ez Porcaro eredeti demójából származik.

Human Nature

Azután rátérünk a For All Time-ra – egy másik gyönyörű, atmoszférikus dal, amelyet Porcaro írt. Steve azonnal szerteoszlatja azt a mítoszt, hogy létezik egy verzió a Thriller felvételeinek időszakából. A dalt valójában a Dangerous korszak alatt írta és Michael akkor is vette fel először és az egyetlen alkalommal. Steve elmondja, hogy az akkordok akkor jutottak eszébe, amikor hallotta a Monkees Daydream Believer című dalának pár hangjegyét dübörögni egy arra elhaladó autó ablakából. Néha egy nagyszerű dal egy ilyen véletlenszerű pillanatból születik. A For All Time címét egy másik nagyszerű kompozíció inspirálta (aminek a címe most sajnos nem jut eszembe). Egy érdekesség: a dal kórusában a „for all time” szavakat Michael nem egy egyszerű sorként énekli, hanem három összevágott szó kombinációjaként – Steve akarta, hogy így hangozzon.

Szóval akkor hogy került a dal a Thriller 25-re? Porcaro nem tudja a választ. „Felhívtak és azt mondták: ’Szeretnénk rátenni a dalodat a Thriller évfordulós kiadására.’” – emlékszik vissza. „Azt mondtam: ’Persze, a Human Nature-nek rajta kell lennie, hiszen része az albumnak.’ Azt mondták: ’Nem, nem, a másik dalodat, a For All Time-ot.’” Ma sem tudja, hogy kinek a döntése volt, Michaelé vagy a lemeztársaságé.

For All Time

Aztán a szeminárium vége felé Steve megosztott velünk egy emléket, amit a nagyon kedves emlékeim között fogok számon tartani. A találkozónk elején megkérdeztük, hogy hány dalt írt Michaelnek és ezek közül Michael hányat vett fel. Steve azt válaszolta, hogy több dalt átadott és Michael ezek közül „valószínűleg hármat” vett fel. Készültem megkérdezni a szeminárium végén a kérdések alatt, hogy mi a harmadik dal, de kiderült, hogy nem szükséges. Steve magától is elmesélte a sztorit.

Miután kijött a Thriller album, a Victory turné alatt (vagy talán még előtte) Porcaro átadott pár dalt Michaelnek. Nem sokkal később MJ felhívta Steve-et és azt mondta neki, hogy szeretne valamit csinálni az egyikkel. MJ elment a könyvtárba és elolvasott pár dolgot az 1930-40-es évek Chicagójáról és így jött a dal ötlete. Ő és Porcaro találkoztak és felvettek kilenc vokális részt ahhoz a daloz, amely végül a Chicago 1945 lett.

Természetesen lehetetlen szöveggel leírni egy zenét, de itt van öt dolog, amit tudnod kell a Chicago 1945-ről:

  • A dal zeneileg, vokálisan tökéletesen kiadható állapotban van úgy ahogy van.
  • Semmi köze sincs az Al Caponéhoz vagy a Smooth Criminalhoz (egy újabb mítosz) – egy teljesen más és különálló dal. (A ford. megjegyzése: javítottam is ezt az információt a Smooth Criminalról szóló bejegyzésben.)
  • A szöveg (három?) lányról szól, akik elmennek szórakozni és eltűnnek.
  • Fülbemászó dal. Nincs a Billie Jean vagy a Beat It szintjén, de egy erős groove. A hook (“Never to be found again… never to be found again”) három napig a fejembe ragadt miután hallottuk.
  • Amikor játszották a dalt megpróbáltam találni egy másik MJ dalt, amihez hasonlíthatom. A legközelebbi talán a Behind the Mask – a dal tempójában és még a kompozíciójában is kicsit hasonlónak tűnt a számomra. Bár azt hiszem a Chicago 1945-t alacsonyabb hangfekvésben énekli – Michael hangja nem olyan rezonáns, mint a BTM-ben.

A szomorú az, hogy mára már mindenki hallhatta volna, ha a lemeztársaság hajlandó lett volna megfelelő módon kezelni. Porcarót megkeresték a dallal kapcsolatban az Xscape albumra, de nem adott engedélyt a felhasználására. „Úgy tűnik manapság a dalokat azonnal remixelik.” – mondta nekünk. Nyilvánvaló volt, hogy ez a megközelítés nem tetszik neki. És miközben a rajongó bennem szeretné, ha megvehetné ezeket a dalokat a kollekciójába, csak tisztelni tudtam Porcarót az álláspontjáért. Úgy gondolom, hogy zenészként és dalszerzőként megérti, hogy egy dal sértetlensége mennyit jelent egy művész számára. És Michael kollégájaként kétségtelenül tudja, hogy Michael mennyire törődött a kompozícióival. „A kevesebb több” – ez egy olyan elv volt, amit ő is úgy idéz, mint ami nagyon fontos volt MJ és Quincy számára. A Chicago 1945 nagyszerű dal, aminek nincs szüksége semmiféle „kortársiasításra” és megérdemli, hogy a saját jogán hallják és szeressék.

Porcaro sem tudja kiadni a dalt a Michael Jackson Hagyatékkezelő engedélye nélkül így a dal egyelőre patthelyzetben van. Csak remélni tudjuk, hogy eljön az idő, amikor Michael kreatív partnerei, a hagyatékkezelőjének a végrehajtói és a lemeztársasága képesek lesznek egyetérteni abban, hogy a ki nem adott anyagot hogyan kell kezelni. Egyelőre mi, rajongók, elvesszük amit tudunk és hálásak vagyunk minden lehetőségért, hogy hallhatjuk az eredeti zenét, amit Michael hátrahagyott. Köszönjük, Mr. Porcaro, megtiszteltetés volt találkozni önnel és hallani azokat a sztorikat és azt a zenét, amit megosztott velünk azon az estén.

Brand Sundberg a lányával, Steve Porcaro és Brian Vibberts

Brand Sundberg a lányával, Steve Porcaro és Brian Vibberts

Who Is It

WhoIsItA Who Is It az ötödik kislemez volt Michael Jackson Dangerous című albumáról. Az USA-n kívül 1992 augusztus 31-én jelent meg, míg az USA-ban – gyakorlatilag közkívánatra – 1993 március 29-én. Az amerikai megjelenésnek ugyanis az volt az előzménye, hogy Michael előadta a dal egy részletét – a beatboxolással együtt – abban az interjúban, amit Oprah Winfrey-nek adott 1993 februárjában. Eredetileg nem ezt a dalt szánták következő kislemeznek az Egyesült Államokban, hanem a Give In To Me-t, de a pozitív visszajelzés miatt végül mégis megjelentették.

Hét hónappal korábban az USA-n kívüli megjelenést egy David Fincher által rendezett nagyszerű videó is kísérte, azonban az Egyesült Államokban a videót nem játszották a televíziók, hanem helyette egy Michael korábbi videóiból és fellépéseiből összevágott montázst adtak a dalhoz, ami nem nagyon illik hozzá. Ennek oka máig rejtély. Vannak akik szerint a luxusprostis téma kiverte a biztosítékot a prűd USA-ban és betiltották a videót, de ez nem túl valószínű, hiszen már akkoriban is voltak ennél keményebb klipek is, még az USA-ban is, és a téma ellenére a Who Is It videója egyáltalán nem vulgáris. Mindenesetre sok amerikai zenerajongó csak a YouTube korszak beköszöntével találkozott először a dal hivatalos videójával.

Talán ennek is köszönhető, hogy a Who Is It végül is csak a 14. helyig jutott az amerikai slágerlistán, több más országban azonban az első tízbe került. Ugyan nem lett olyan nagy sláger, mint Michael sok más dala, de a rajongók máig a Billie Jeanhez hasonló mesterműnek tartják és ebben több kritikus is egyetért.

Adam Gilham a Sputnikmusic-on 2006-ban “kriminálisan alulértékelt dalnak” [1] nevezte. Joseph Vogel, a Man In The Music című könyvben azt írja: “A “Who Is It”-et gyakran társítják a “Billie Jean”-hez, amelynek okát könnyű belátni. Mindkét dal egy szonikus csoda; mindkettő sötét, zaklatott, titokzatos témákat tartalmaz; és mindkettőnek gyilkos basszusvonalai vannak.” [2] (a fordításért köszönet az Ember a zenében blognak).

Michael 1989-ben írta meg a bonyolultan rétegzett dalt, amelynek alapját az a basszus vonal és az a beatbox (szájdobolás) képezte, amely a dal végső változatában is megmaradt. A beatboxot Michael adja elő, a dal elején hallható szoprán szólamot pedig ő és Linda Harmon. A szöveg a megcsalásról, a hűtlenségről, az árulásról és a magányról szól, de “olyan a hatás, hogy szinte nincs is szükség szavakra a dalban. Minden benne van a zenében, a hangulatban, a kétségbeesett zihálásban és sírásban.” [2] – írja Vogel (fordítás: Ember a zenében blog).

Az eredeti címe állítólag Lying To Myself, majd Doesn’t Seem To Matter volt. Egy demó verzión más harmóniák hallhatók, mint az album verzióban – ezek aztán különféle remix verziókban jelentek meg. A dal remixei közül a Patience Mix, a Most Patient Mix és a Brothers In Rhythm House Mix olyan vokális részeket is tartalmaz, amelyek nincsenek benne az album verzióban. [3]

A produceri munkában Bill Bottrell, a hangszerelésben pedig Brad Buxer, David Paich (mindkettő a billentyűs hangszerelésben) és George del Barrio (a vonós hangszerelésben) segítette Michaelt.

A különféle maxi CD-ken megjelent hivatalos remixek a következők:

Patience Edit
Most Patient Mix
A Capella
Oprah Winfrey Special Intro
Brotherly Dub
P-Man Dub
Brothers Cool Dub
Patience Mix
Patient Beats
House 7″
Tribal Version
IHS Mix
7″ Edit
Lakeside Dub
7″ Edit With Intro
Moby’s Raw Mercy Dub
Brothers In Rhythm House Mix

A legtöbb maxi CD verzió tartalmazza az alábbi dalok közül valamelyik egy remixét is a Who Is It különféle remixei mellett:

Don’t Stop ‘Til You Get Enough (Roger’s Underground Solution Mix)
Beat It (Moby’s Sub Mix)
Rock with You (Masters at Work Remix)

A 2004-ben kiadott The Ultimate Collection a dal IHS Mix című remixét tartalmazza.

Még többet olvashatsz a dalról a Michael Jackson – Ember a zenében blogon:  http://michaeljacksonemberazeneben.wordpress.com/2014/03/02/9-who-is-it/

A hivatalos videó

Az USA-ban a videó helyett játszott montázs

Írta és komponálta: Michael Jackson
Producer: Michael Jackson, Bill Bottrell
Hangszerelte: Michael Jackson, Brad Buxer (billentyűs hangszerelés), David Paich (billentyűs hangszerelés), George del Barrio (vonós hangszerelés)
A felvétel ideje: 1990
A felvétel helyszíne: Ocean Way Studios és Record One Studios (Los Angeles, Kalifornia)
Album: Dangerous

Stílus: pop, R&B

Videó

Rendezte: David Fincher

Legjobb helyezése a fontosabb slágerlistákon:

USA: 14.
Egyesült Királyság: 10.
Kanada: 6.
Franciaország: 8.
Németország: 9.

Forrás:

[1] Adam Gilham – Review of Dangerous
http://www.sputnikmusic.com/album.php?albumid=7504

[2] Joseph Vogel – Man in the Music (Sterling Publishing, New York, 2011)

[3] Chris Cadman & Craig Halstead: Michael Jackson – For The Record (2nd edition) (2009)

Beat It

BeatItA Beat It Michael Jackson egyik leghíresebb kislemeze. A Billie Jean mellett/mögött a Thriller album egyik legmeghatározóbb slágere volt. Az album harmadik kislemezeként jelent meg a The Girl Is Mine és a Billie Jean után 1983. február 3-án, és akárcsak a Billie Jean a Beat It is Nr. 1. sláger lett a Billboardon. Egy időben ez a két dal egyszerre volt az első ötben az amerikai slágerlistán.

A Thriller munkálatai közben Quincy Jones producer kérte meg Michaelt arra, hogy írjon egy rockosabb dalt az albumra, akinek ez volt az első ilyen jellegű próbálkozása. “Olyan dalt akartam írni, olyasféle dalt, amit megvennék, ha rock dalt vennék… Így közelítettem meg és azt akartam, hogy a gyerekeknek igazán tetsszen – az iskolás gyerekeknek éppúgy, mint a főiskolásoknak.” [1] – mondta egy 1984-es interjúban az Ebony-nak.

Az eredmény egy olyan pop-rock dal lett, amely amellett, hogy hozta a rockra jellemző elemeket még táncolható is volt. Ezért aztán a média gyakran küszködött is a besorolásával és megcédulázásával. Volt olyan, aki “fekete rocknak” hívta (bármi legyen is az), de talán mi sem jelzi jobban stílusokon átívelő mivoltát, hogy az 1984-es American Music Awards-on a Beat It ugyanúgy nyert a Kedvenc pop/rock videó kategóriában, mint a Kedvenc soul/R&B videó kategóriában, valamint hogy a Billboard R&B slágerlistáján is Nr 1. lett rockosabb jellege ellenére is.

Amint arról a Billboard Michael Jackson Thrillerje 30 éves: Hogyan változtatta meg egy album a világot? című cikke ír, a Thrillert megelőző időszakban amolyan kulturális apartheid jellemezte a könnyűzenét: élesen elvált egymástól az ún. “fekete” és “fehér” zene hallgatótábora, s a diszkó éra vége után a fekete zene egyre jobban kiszorult a főáramból. Eleinte az 1981-ben indult Music Television (MTV) sem volt hajlandó fekete zenét játszani, mondván ők egy “rock” csatorna, ami tulajdonképpen eufémizmus volt a fehérek által preferált zenére. A Thriller album társadalmi jelentősége abban áll, hogy ez volt az az album, amely végre áttörte ezt a falat és amely rávette az MTV-t arra, hogy felvegye a fekete zenét is a kínálatába, valamint a fővonalbeli rádióállomásokat, hogy ismét játszanak fekete zenét. Ebben a folyamatban a Billie Jean mellett a Beat It is nagy szerepet játszott, s utóbbi talán még inkább egyesítő erővel bírt, lévén egy fekete sztár játszott benne rock zenét. A crossover jelleget tovább erősítette, hogy a dal híres gitárszólóját a korszak egyik legnépszerűbb rock gitárosa, Eddie Van Halen játszotta, míg dobon a Toto együttes alapító tagja, Jeff Porcaro működött közre.

Érdekesség, hogy Van Halen gitárszólója alatt hallható a dalban egy kopogás, ugyanis egy technikus bekopogott közben, nem tudván, hogy odabent éppen felvétel zajlik. Ezt a kopogást szándékosan benne hagyták a végleges dalban.

Tematikailag a dal ugyanúgy a kiegyezés és az ellentétek elsimításának üzenetét hordozza, mint zeneileg: “A fokozódó bandaháborúk és a felbujtó hidegháborús szónoklatok idejében, a „Beat It” kiállt a pacifizmus mellett az erőszakkal szemben. Szembeszállt a hagyományos rock „macsó” pózolásával, és helyette az ego által vezérelt konfliktus ellenzésére hívta fel a figyelmet. Az alternatíva, amit Jackson kínál, hogy állj ellen a társadalmilag előidézett megtorlás ördögi körének, „tűnj el” („beat it”), és így az életet válaszd a halál helyett.” [2] – írta Joseph Vogel Man In The Music című könyvében (a fordításért köszönet az Ember a zenében blognak).

A dalhoz készített rövid film a második volt Thriller albumhoz a Billie Jean videója után. Michael Bob Giraldit kérte fel a megírására és megrendezésére, aki korábban reklámfilmeket rendezett, de zenei videót még soha azelőtt. A széles körben elterjedt vélekedés ellenére a videót nem a West Side Story inspirálta. Giraldi saját bevallása szerint a saját gyerekkorából merítette az ihletet hozzá.

Mivel a CBS nem volt hajlandó finanszírozni a videó 140 ezer dolláros költségvetését, így Michael saját zsebből fizette azt.

A forgatásra 1983. március 9. körül került sor Los Angeles egyik leglepukkantabb körzetében a Skid Row-n, egész pontosan főleg az East 5th Streeten. (A Los Angeles-i Skid Rown található az egyik legnagyobb hajléktalan populáció az USA-ban.) Michael nemcsak a helyszínválasztásban akart autentikus lenni, hanem a szereplők megválasztásában is. A táncosokon kívül a filmben megjelenő bandatagok valódiak, nem színészek. Sőt, ha jól megnézzük még a táncosok közé is keveredtek valódi bandatagok. 80 bandatag vett részt a forgatáson LA két leghírhedtebb bandájából a Cripsből és a Bloodsból. Miután ez a két banda ádáz riválisa egymásnak, ezért megtették a megfelelő biztonsági óvintézkedéseket, de semmilyen balhé nem volt, a bandák félretették az ellentéteket a forgatás idejére.

A koreográfiát főleg Michael Peters (a videóban a fehér dzsekis bandavezér) készítette, de MJ is közreműködött benne. A másik bandavezér Vincent Paterson, akivel Michael a későbbiekben sokat dolgozott együtt, mint koreográfussal.

A Beat It rövid filmje a Thriller című dalhoz készített rövid filmmel együtt trendet indított a csoportos koreográfia alkalmazásában a zenei videókban.

Mind a dal, mind a videó nagy kulturális hatást gyakorolt. Számtalan díjat is nyert. Az 1984-es Grammy gálán ez a dal lett az Év felvétele és Michael megkapta érte a Legjobb férfi rock vokális előadásnak járó díjat. Az American Music Awards-on a Beat It videója lett a Kedvenc pop/rock videó, valamint a Kedvenc soul/R&B videó is. Később beválasztották a Zenei videók produceri hírességek csarnokába.

Több mozifilmben is felcsendül – a teljesség igénye nélkül: Vissza a jövőbe II (1989), Zoolander (2001), Undercover Brother (2002). Többen feldolgozták, a legsikeresebben a Fall Out Boy, amely John Mayer gitárszólójával 2008-ban a 19. helyet érte el a dallal a Billboardon. De játszotta például a Metallica is a 2003-as MTV Video Music Awardson.

A kislemez B oldala az Egyesült Királyságban a Burn This Disco Out, máshol a Get on the Floor volt. Mindkét dal még az Off the Wall című albumon jelent meg.

Még többet olvashatsz a dalról a Michael Jackson – Ember a zenében blogon: http://michaeljacksonemberazeneben.wordpress.com/2013/07/23/5-beat-it/

A Beat It egyik demója, amin Michael a vokális harmóniákon dolgozik. Minden szólamot ő énekel és ő beatboxol is. Ezt a demót a 2009-es This Is It posztumusz válogatás albumon adták ki:

Írta és komponálta: Michael Jackson
Producer: Quincy Jones, Michael Jackson (társ producer)
Hangszerelte: Michael Jackson (vokális hangszerelés), Michael Jackson és Quincy Jones (ritmus hangszerelés)
A felvétel ideje: 1982
A felvétel helyszíne: Westlake Recording Studios (West Hollywood, Kalifornia)
Album: Thriller

Stílus: pop, rock, R&B

Videó

Írta: Bob Giraldi
Rendezte: Bob Giraldi
Producer: Antony Payne, Mary M. Ensign
Koreográfia: Michael Peters, Michael Jackson

Legjobb helyezése a fontosabb slágerlistákon:

USA: 1.
Egyesült Királyság: 3.
Kanada: 1.
Franciaország: 1.
Spanyolország: 1.
Hollandia: 1.
Új-Zéland: 1.
Ausztrália: 2.
Németország: 2.

Forrás:

[1] Robert E Johnson – Michael Jackson, the World’s Greatest Entertainer (Ebony, 1984. május)

[2] Joseph Vogel – Man in the Music (Sterling Publishing, New York, 2011)

Chris Cadman & Craig Halstead: Michael Jackson – For The Record (2nd edition) (2009)

Felkapta a média és a közösségi média a Beat It demóját

Sosem lehet tudni valamiből mikor lesz internetes sláger…

Egy Michael Jackson rajongó néhány nappal ezelőtt feltette Michael egyik Beat It demóját a Tumblr-ére az alábbi Rob Hoffman (Robmix) idézet kíséretében:

“Egy reggel MJ bejött egy új dallal, amit éjszaka írt. Behívtunk egy gitárost és Michael elénekelte neki minden akkord minden hangjegyét. „Itt az első akkord első hangjegye, második hangjegy, harmadik hangjegy. Itt a második akkord első hangjegye, második hangjegy, harmadik hangjegy” stb. stb. Aztán tanúi lehettünk a legszívbőljövőbb, legmélyebb vokális előadásnak, élőben ott a kontroll szobában egy SM57 mikrofonon keresztül.

Elénekelt nekünk egy teljes vonós hangszerelést, minden részt. Steve Porcaro egyszer elmesélte nekem, hogy ő már tanúja volt ennek MJ-től a vonós részleggel a szobában. Minden a fejében volt, a harmónia és minden. Nem csupán kis nyolcütemes loop ötletek, hanem felénekelte a teljes hangszerelést egy mini magnetofonra a szünetekkel és a töltelékekkel (fillekkel).”

A demó, amiben Michael a vokális harmóniákon dolgozik. Minden szólamot ő énekel és ő beatboxol is:

Robmix a HIStory albumon dolgozott Michaellel technikusként és már korábban lefordítottam ezt az idézetet tőle, sok egyéb mással is ebben a cikkben. A rajongók számára ezek ismertek voltak 2009 óta, amióta Robmix megosztotta emlékeit a Gearslutz fórumon. A Beat It szóban forgó demója szintén nem most került ki, hanem a 2009-es This Is It című válogatás albumon jelent meg nem sokkal Michael halála után.

A rajongók számára régóta ismert, hogy Michael hogyan alkotott zenét, hogyan írta a dalait. Miután nem játszott hangszereken (vagy legalábbis csak nagyon alapszinten) egész egyszerűen felénekelte a dalokat, amik eszébe jutottak egy magnóra. Gyakran a teljes dal a fejében volt, s ahogy Robmix elmesélte utána elénekelte és elbeatboxolta a zenészeknek, hogy mit játsszanak.

Maga Michael is beszélt erről egy bírósági kihallgatáson egy plágium perben (amit megnyert végül). Ez sajnos csak angolul van meg, de ezt a 10 percet érdemes azért meghallgatni azoknak is, akik nem beszélik a nyelvet mert Michael demonstrálja is a folyamatot énekkel és beatboxolással (4:30-tól):

Ebben a cikkben látható egy 1993-as kihallgatás, amiben hasonló dolgokról beszél és ez magyarul feliratozott is.

Úgy tűnik sokaknak nagy felismerés volt ez a Beat It demó, mivel futótűzként terjedt el a Neten az elmúlt pár napban. Olyannyira, hogy elismerő cikkek is születtek róla, például az NME-ben: http://www.nme.com/blogs/nme-blogs/the-incredible-way-michael-jackson-wrote-music?recache=1&t=123131157

Vagy a Buzzfeeden: http://www.buzzfeed.com/perpetua/michael-jacksons-a-cappella-demo-for-beat-it-is-the-ultimate?sub=3123929_2695623

Mi több sokan tweetelték és retweetelték, köztük zenészek is, mint például a jazz zenész és kritikus Ted Gioia, akinek a tweetjét, amint látszik retweetelte a Radiohead gitárosa, Johnny Greenwood is.

Michael Jackson a saját szavaival (2007-es EBONY magazin interjú)

Korábban ebben a bejegyzésben beszámoltam arról, hogy új dokumentumfilm készül két fotózásról, amelyen Michael Jackson részt vett 2007-ben. Ezek közül az egyik az afroamerikai Ebony magazin fotózása volt, amelyhez egy interjú is társult. Itt ezt az interjút olvashatjátok.

Az Ebony később az interjú során készített audió felvétel részleteit is közzétette. Ezekből hallatszik, hogy milyen kötetlen, jó hangulatú interjú is volt ez, amiben többnyire hagyták Michaelt anekdotázni – ami megmagyarázza, hogy írásban időnként miért tűnik annyira csapongónak.

Készítette: Bryan Monroe
Megjelenés helye: EBONY magazin
Megjelenés ideje: 2007. december
Forrás: http://www.mjfancommunity.com/ebony.htm

michael jackson ebonyAmikor Michael Jackson mellett ülsz egy kanapén gyorsan túl tudod magad tenni a titokzatos ikon fényén, csaknem áttetsző bőrén és rájössz, hogy ez az afroamerikai legenda több, mint egy bőrszín. Több, mint egy szórakoztatóművész, több, mint egy énekes vagy táncos – a háromgyermekes felnőtt apa magabiztos, kontrollált és érett férfi, akiben még rengeteg kreativitás maradt.

Michael Joseph Jackson 1982 decemberében megrázta a zenei világot, amikor berobbant a pop színtérre a Thrillerrel – azzal a gazdag, ritmikus, ragályos albummal, amely sok fehér számára bemutatta azt a tehetséget, amelyet a legtöbb fekete már évtizedek óta ismert, és amely a bolygó csaknem minden zeneipari rekordját megdöntötte. A történelmi projekt egy újabb gigantikus lépés volt egy zenei karrierben, amely 18 évvel korábban kezdődött, 6 éves korában fivéreivel a Jackson 5-ban. Egy évtized óta az első amerikai magazinnak adott interjújában és a Thriller 25. évfordulóján Jackson leült az Ebony magazinnal egy ritka, intim és exkluzív beszélgetésre a Thriller készítéséről, a történelmi Motown 25 előadásról, az apaságról, a zeneipar állapotáról és a kreativitása mögött álló erőről.

Íme Michael Jackson a saját szavaival…

Kérdés: Hogyan kezdődött minden?

MJ: A Motown előkészített egy filmet, amelynek The Wiz volt a címe… és úgy esett, hogy Quincy Jones volt az az ember, aki a zenét készítette. Hallottam már Quincy-ről korábban. Amikor Indianában gyerek voltam az apám vett jazz albumokat, úgyhogy ismertem, mint jazz zenészt. Szóval miután megcsináltuk azt a filmet… elég közel kerültünk egymáshoz már a film készítése közben is; segített abban, hogy megértsek néhány szót, igazán olyan volt, mint egy apa figura. Felhívtam a film után, teljesen őszintén – mivel félénk ember vagyok, KÜLÖNÖSEN akkoriban, rá sem néztem az emberekre, amikor beszéltek hozzám, nem viccelek – és azt mondtam „Készen állok arra, hogy elkészítsek egy albumot. Gondolod, hogy… tudnál ajánlani valakit, akit érdekelhet, hogy a producerem legyen vagy velem dolgozzon?” Egy kis szünet után azt mondta: „Miért ne csinálhatnám ÉN?” Azt mondtam magamnak: „Nem tudom erre miért nem gondoltam.” Valószínűleg mert azt gondoltam, hogy inkább olyan, mint az apám, inkább jazzes. Szóval miután ezt mondta én azt mondtam: „WOW, az nagyszerű lenne!” Ami nagyszerű abban, hogy Quincy-vel dolgozol az az, hogy hagyja, hogy a saját dolgodat csináld. Nem áll az utadba.

Szóval az első dolog, amivel hozzá mentem az az Off the Wall volt, az első albumunk, és Rod Temperton bejött a stúdióba, jött ezzel a gyilkos… ő egy kis német srác Wurmsból, Németországból… szóval jön ezzel a „doop, dakka dakka doop, dakka dakka dakka doop” – ezzel a melódiával és kórussal, a Rock With You-val. Én meg: WOW! Szóval amikor azt hallottam azt mondtam: „Oké, most igazán dolgoznom kell.” Minden alkalommal, amikor Rod bemutatott valamit én is bemutattam valamit és így kialakult köztünk egy kis baráti versengés. Szeretek így dolgozni. Olvastam arról, hogy Walt Disney is így dolgozott – ha a Bambin dolgoztak vagy egy akármilyen rajzfilmen, letettek egy őzt a terem közepére és az animátorok mintegy versenyeztek egymással a különféle stílusú rajzaikkal. Akinek a munkája a leginkább tetszett Waltnak azt választották. Versenyeztek, baráti dolog volt, de verseny, mivel az még többet kihoz az emberekből. Szóval bármikor amikor Rod hozott valamit én is hoztam valamit, aztán ő megint hozott valamit, aztán én is megint hoztam valamit. Kialakítottuk ezt a csodálatos dolgot.

Kérdés: Az Off the Wall után, ’82 tavaszán visszatértél a stúdióba, hogy a Thrilleren dolgozz.

MJ: Az Off the Wallról kijöttek mindazok a No. 1. slágerek – a Don’t Stop ’Til You Get Enough, a Rock With You, a She’s Out of My Life, a Workin’ Day and Night – és jelöltek minket egy Grammy-díjra, de nem voltam elégedett azzal ahogy az az egész dolog ment, mert sokkal többet akartam, többet mutatni és a lelkemből és a szívemből többet beletenni.

Kérdés: Az egy átmenet volt számodra?

MJ: TELJES átmenet. Kisfiú korom óta tanulmányoztam a komponálást. Csajkovszkij inspirált a leginkább. Ha veszel egy albumot, mint a Diótörő, minden szám gyilkos, mindegyik. Úgyhogy azt mondtam magamnak: „Miért ne lehetne egy pop album amelyen minden…” – az emberek olyan albumokat csináltak, amelyeken volt egy jó dal, a többi meg olyan volt, mint a B-oldalas számok. Azokat „album daloknak” hívták. Azt mondtam magamnak: „Miért ne lehetne minden dal olyan, mint egy sláger? Miért ne lehetne minden dal olyan jó, hogy az emberek meg akarnák venni, ha kiadnád kislemezként?” Szóval mindig próbáltam erre törekedni. Ez volt a célom a következő albumon. Ez volt az alapötlet. Mindent ki akartam adni, amit akartunk. Keményen dolgoztam érte.

Kérdés: Ami a kreatív folyamatot illeti, átgondolt voltál vagy csak úgy megtörtént?

MJ: Nem, eléggé átgondolt voltam. De még ha bizonyos értelemben tudatosan jött is össze, az Univerzumban keletkezett. De amint megfelelő a kémia egy szobában, akkor varázslatnak kell történnie. Kell! Olyan, mint bizonyos elemeket tenni az egyik féltekére és azok varázslatot csinálnak a másikon. Ez tudomány. És ebben együtt lenni a nagyszerű emberek némelyikével csodálatos dolog. Quincy Smelly-nek becéz. A Smelly abból jön, hogy… – és [Steven] Spielberg is így hív engem. De akkoriban, különösen akkoriban – ma már néha káromkodom -, de különösen akkor nem lehetett rávenni, hogy káromkodjam. Úgyhogy azt mondtam: „Ez egy smelly [„büdös” – a ford.] dal.” Ez azt jelentette, hogy annyira jó, hogy teljesen magába húz. Úgyhogy Quincy Smelly-nek hívott.

De igen, együtt dolgozni Quincy-vel csodálatos volt. Hagyja, hogy kísérletezz, a saját dolgodat csináld és elég zseni ahhoz, hogy ne álljon a zene útjába és ha van egy elem, amit hozzá kell tenni, akkor ő hozzáteszi. És hallja ezeket az apró dolgokat. Mint például a Billie Jeanben – megírtam a basszust, a melódiát, az egész kompozíciót. De amikor ő meghallgatja hozzáad egy kedves riffet…

Dolgoztunk egy dalon, aztán találkoztunk a házában, lejátszottuk, amin dolgoztunk és ő azt mondt: „Smelly, hagyd, hogy beszéljen hozzád.” Én meg: „Oké.” Azt mondta: „Ha egy dalnak szüksége van valamira azt meg fogja neked mondani. Hagyd, hogy beszéljen hozzád.” Ezt megtanultam. A kulcs ahhoz, hogy remek dalszerző legyél nem az, ha írsz. Hanem az, ha elállsz az útból. Hagyj helyet Istennek, hogy besétáljon a szobába. És amikor írok valamit, amiről tudom, hogy jó, akkor térdre borulok és hálát adok. Köszönöm, Jehova!

Kérdés: Mikor volt utoljára ilyen érzésed?

MJ: Nos, mostanában. Mindig írok. Amikor tudod, hogy jó, néha úgy érzed valami jön, mint a szülés, majdnem mint a terhesség vagy ilyesmi. Érzelmes leszel és elkezdesz valamit érezni, mintha szülnél és – varázslat – már ott is van! Valaminek a kitörése, ami gyönyörű, te meg: WOW! Ott van. Így működik ez rajtad keresztül. Csodálatos dolog. Egy Univerzum az ahová el tudsz jutni azzal a 12 hangjeggyel…

(Megszólal a Billie Jean egy korai demó verziója egy iPhone-on…)

Amikor írok, akkor először csinálok egy piszkozatot, egy durva változatot csak hogy halljam a kórust, csak hogy lássam mennyire tetszik a kórus. Ha működik számomra úgy, amikor piszkozat, akkor tudom, hogy működni fog… Hallgasd, ez otthon volt. Janet, Randy és én… Janet és én csináljuk azt a “Whoo, Whoo…Whoo, Whoo…”-t. Ugyanez a folyamat minden dalnál. A melódia, a melódia a legfontosabb. Ha a melódia megragad, ha tetszik a vázlat, akkor jöhet a következő lépés. Ha jól hangzik a fejemben, akkor általában jó, amikor csinálom. A lényeg, hogy írd át szalagra azt ami a fejedben van.

Ha veszünk egy olyan dalt, mint a Billie Jean, amiben a basszus prominens, domináns, a dal főszereplője, a fő vezérlő riff, amit hallasz – az, hogy olyanná tedd annak a riffnek a karakterét, amilyenné akarod, az sok időt vesz igénybe. Hallgasd, négy basszust hallasz ott, négy különböző személyiséggel és ez adja meg a karaktert. De ez sok munkába kerül.

Kérdés: Egy másik nagy pillanat a Motown 25 előadásod volt…

MJ: A stúdióban voltam, épp a Beat It-et szerkesztettem és valamilyen oknál fogva a Motown stúdióban történt mindez, pedig már rég elhagytam a lemeztársaságot. Szóval előkészítettek valamit a Motown évfordulójára és Berry Gordy átjött és megkérdezte részt akarok-e venni a showban, én meg mondtam neki, hogy NEM. Mondtam, hogy nem. Nem, mert ott volt a Thriller, amivel valami olyat építettem és alkottam, amit elterveztem és ő azt mondta: ’De ez az évforduló…’ Szóval ezt mondtam neki – azt mondtam: ’Megteszem, de csak akkor ha előadhatok egy olyan dalt is, ami nem Motown dal.’ Azt kérdezte: ’Melyik az?’ Én meg: ’a Billie Jean’. Ő meg: ’Oké, rendben.’ Én meg: ’Felléphetek a Billie Jeannel?’ Ő meg: ’Igen.’

Szóval próbáltam és elkészítettem a koreográfiát és felöltöztettem a testvéreimet, kiválasztottam a dalokat és az egyveleget. És nemcsak ez, de ki kell dolgoznod a kamerabeállításokat is. Mindent én rendezek és szerkesztek, tényleg. Minden kameraállás amit látsz az én kameraállásom. Hadd mondjam el miért kell így csinálnom. Van öt, nem, hat kamerám. Amikor előadsz – és mindegy milyen előadás az – ha nem megfelelően kapod el, akkor az emberek sosem fogják látni. Ez a világ legönzőbb médiuma. Azt filmezed, AMIT te akarod, hogy az emberek lássanak, AMIKOR akarod, hogy lássák és AHOGY akarod, hogy lássák – azt, hogy milyen ELLENPONTOZÁST akarsz, hogy lássanak. Te alkotod meg a teljes érzését annak, amit bemutatsz, a te szögeiddel és beállításaiddal. Mert tudom mit akarok látni. Tudom mit akarok, hogy kimenjen a közönséghez. Tudom mit akarok, hogy visszajöjjön. Tudom mit éreztem, amikor előadtam és ezt az érzést próbálom elkapni, amikor vágok, szerkesztek és rendezek.

Kérdés: Mióta készíted ezeket az elemeket?

MJ: Kisfiú korom óta, a testvéreimmel. Az apám mindig azt mondta: ’Mutasd meg nekik Michael, mutasd meg!’

Kérdés: Volt olyan, hogy ők féltékennyé váltak emiatt?

MJ: Sosem mutatták ki akkoriban, de nehéz lehetett, mert engem sosem vertek meg a próbákon vagy gyakorlás közben [nevet]. Csak utána, amikor bajba kerültem [nevet]. Ez igaz, olyankor kaptam ki. Az apám mindig egy övvel a kezében volt ott a próbáinkon. Nem ronthattad el. Az apám zseni volt abban ahogy tanított minket a színpadi munkára, hogyan dolgozz a közönséggel, hogy mit csinálj a következő pillanatban, vagy arra, hogy soha ne engedd, hogy a közönség lássa, ha szenvedsz, vagy valami nincs rendben. Ebben csodálatos volt…

Kérdés: Gondolod, hogy innen van nemcsak az üzleti érzéked, de az is ahogy a teljes csomagot kontroll alatt tartod?

MJ: Abszolút. Az apám, a tapasztalat – de sokat tanultam az apámtól. Fiatal korában volt egy együttese, amit Falconsnak hívtak. Mindig átjöttek és zenéltek, úgyhogy mindig zenével és tánccal voltunk körülvéve. Ez egy olyan dolog, ami kulturálisan benne van a fekete emberekben. Félrehúzod a bútorokat, feltekered a zenét… amikor társaság jön mindenki kiperdül a szoba közepére, csinálnod kell valamit. Imádtam ezt.

Kérdés: És a te gyerekeid is ezt csinálják most?

MJ: Igen, de ők félénkek. De néha csinálják nekem.

Kérdés: Ha már a showról beszélünk: az MTV eleinte nem játszott fekete előadókat. Mennyire volt ez nehéz a számodra?

MJ: Azt mondták nem játszanak fekete művészeket. Összetörte a szívem, de ugyanakkor lángra is gyújtott bennem valamit. Azt mondtam magamnak: “Tennem kell valamit, amikor ők… nem hagyom, hogy ne vegyenek észre.” Szóval igen, jött a Billie Jean és ők azt mondták: “Nem fogjuk játszani.” De amikor elkezdték játszani rekordokat döntött. Azután arra kértek, hogy adjak nekik MINDENT, amim van. Akkor már ők kopogtattak a mi ajtónkon. Aztán jött Prince – mindez ajtót nyitott Prince-nek és az összes többi fekete művésznek. Addig huszonnégy órán át csak heavy metalt játszottak és csak őrült képeket egymás után… A múltban annyiszor odajöttek hozzám és mondták, hogy „Michael, ha te nem lennél, akkor nem lenne MTV.” Ezt újra és újra elmondták nekem személyesen. Azt hiszem akkoriban nem hallották… de biztos vagyok abban, hogy nem rosszindulatból mondták [nevet].

Kérdés: Ez igazán életet adott a modern videó korszaknak…

MJ: Mindig néztem az MTV-t. A bátyám Jackie… sosem fogom elfelejteni… azt mondta: “Michael, látnod kell ezt a csatornát. Ó, Istenem, ez a legjobb ötlet. A nap 24 órájában zenét játszanak… Napi 24 órában!” Szóval azt mondtam: “Hadd lássam!” És néztem és láttam mindazt ami ment rajta és azt mondtam: “Bárcsak szórakoztatóbb lenne mindez, több lenne a sztori, egy kicsit több a tánc, biztos vagyok abban, hogy akkor az embereknek jobban tetszene.” Szóval azt mondtam, hogy ha én csinálok valamit, annak sztorijának kell lennie – elejének, közepének, végének – hogy követni tudj egy lineáris vonalat, kell lennie egy vonalának. Hogy amikor nézed akkor az szórakoztasson és azon gondolkodj, hogy most mi fog történni. Szóval akkor kezdtem el kísérletezni a Thrillerrel, a Way You Make Me Feel-lel, a Baddel és a Smooth Criminallal és a rendezéssel és az írással.

Kérdés: Mi a véleményed a zenei videók és a zene mai állapotáról?

MJ: A zeneipar válaszúton van. Átmeneti állapotban. Az emberek zavarban vannak afelől, hogy mi fog történni, hogy a zenét hogyan terjesszék és adják el. Úgy gondolom, hogy az Internet mindent felkavart, mert annyira erőteljes és a srácok imádják. Az egész világ egy kattintásra van tőlük, az ölükben. Bármit akarnak tudni, bárkivel akarnak kommunikálni, bármilyen zene, bármilyen film… Ez a dolog mindent felkavart. Jelenleg mindezek a Starbucks és Wal-Mart ügyletek – közvetlenül a művészekhez – nem hiszem, hogy ez a válasz. Úgy gondolom, hogy a válasz a fenomenális, nagyszerű zene. Ami eléri a tömegeket. Úgy gondolom az emberek még mindig keresnek. Nincs igazi zenei forradalom jelenleg. De amikor itt lesz, akkor az emberek falakat fognak lebontani csak azért, hogy megkapják. Úgy értem mert a Thriller előtt ugyanez volt a helyzet: az emberek NEM vettek zenét. A Thriller segített mindenkit ismét visszavinni a lemezboltokba. Szóval amikor megtörténik, akkor megtörténik.

Kérdés: Ki nyűgöz le téged?

MJ: Ami a művészetet illeti, szerintem Ne-Yo nagyszerű. De elég sok benne a Michael Jackson érzés. De ez tetszik benne. Meg tudom mondani, hogy ő egy olyan fickó, aki tudja hogyan kell írni.

Kérdés: Dolgozol együtt ezekkel a fiatal művészekkel?

MJ: Persze. Engem sosem érdekelt, hogy a postásról van szó vagy a takarítóról. Ha jó a dal, akkor jó a dal. A legjobb ötletek sokszor a hétköznapi emberektől jönnek, akik azt mondják: “Miért nem próbálod meg ezt vagy csinálod azt?” És ha csodálatos az ötlet, akkor ki kell próbálnod. Chris Brown nagyszerű. Akon nagyszerű művész. Mindig olyan zenét akarok készíteni, amelyik egy másik generációt is inspirál. Azt akarod, hogy amit alkotsz az tovább éljen, legyen az szobrászat vagy festészet vagy zene. Amint Michelangelo mondta: “Tudom, hogy az alkotó távozni fog, de a munkája fennmarad. Ezért próbálom a lelkemet kötni a munkámhoz, hogy elmeneküljek a haláltól.” És én is így érzek. Mindent beleadok a munkámba. Csak azt akarom, hogy tovább éljen.

Kérdés: Milyen érzés tudni, hogy megváltoztattad a történelmet? Sokat gondolsz erre?

MJ: Igen. Tényleg. Nagyon büszke vagyok arra, hogy ajtókat nyitottunk meg, hogy segített a munkánk sok dolgot lebontani. Amikor utazol a világban, turnézol, stadionokban lépsz fel, akkor látod a zene hatását. Ha kinézel a színpadról amerre a szem ellát csak embereket látsz. És ez csodálatos érzés, de ezt sok fájdalom előzte meg, sok fájdalom.

Kérdés: Hogyhogy?

MJ: Ha a csúcson vagy, ha úttörő vagy, akkor az emberek elkezdenek támadni. Azokat akarják támadni, akik a csúcson vannak. De hálás vagyok mindazokért a rekordokért, a legnagyobb albumokért, a Nr.1 slágerekért – még mindig hálás vagyok ezekért. Amikor kicsi voltam ültem a nappalinkban és hallgattam az apámat Ray Charles-t játszani. Az anyám pedig felkeltett hajnali háromkor: “Michael, ő van a tévében, ő van a tévében!” Odafutottam a tévéhez és James Brown volt benne. Én meg azt mondtam: “Én is ezt akarom csinálni.”

Kérdés: Várhatunk többet Michael Jacksontól?

MJ: Rengeteg dolgot írok jelenleg. Majdnem minden nap a stúdióban vagyok. Amikor a rap először megjelent mindig úgy éreztem, hogy melodikusabbá fog válni, hogy univerzálisabb legyen, mert nem mindenki beszél angolul [nevetés]. És az országodra korlátozódsz. De ha van melódia, amit mindenki tud dúdolni, akkor népszerű lesz Franciaországban, a Közel-Keleten, mindenütt! Az egész világon, mert beletesznek egy melódiát. Fontos, hogy tudja dúdolni az ír farmertől elkezdve a harlemi WC-pucoló hölgyön át mindenki, aki tud fütyülni, vagy az ujjával csettintgető gyerekig. Fontos, hogy tudd dúdolni.

Kérdés: Tehát már majdnem 50 éves vagy. Gondolod, hogy még 80 éves korodban is ezt fogod csinálni?

MJ: Az az igazság, hogy nem. Nem úgy, ahogy James Brown vagy Jackie Wilson csinálta, akik megölték magukat. Azt kívánom bárcsak [James Brown] le tudott volna lassítani és nyugodtabb tudott volna lenni és élvezte volna a kemény munkája gyümölcseit.

Kérdés: Fogsz ismét turnézni?

MJ: Nem szeretem a hosszú turnékat. Amit szeretek a turnézásban az, hogy csodálatosan csiszolja az ember képességeit. Ezt szeretem a Broadway-ben is, ezért mennek el a színészek a Broadway-re – csiszolni a képességeiket. És ez alkalmas is erre. Mert hosszú évekbe telik, hogy nagyszerű előadóművésszé válj. Évekbe. Nem lehet egyszerűen kikapni egy fickót az ismeretlenségből, kidobni oda és elvárni, hogy ez az ember azzal az emberrel versenyezzen. Az sosem fog működni. És a közönség tudja, látja. Abból ahogy az ilyen emberek a kezeikkel gesztikulálnak, ahogy mozognak, abból ahogy bármit csinálnak a mikrofonnal vagy ahogy meghajolnak. A közönség azonnal látja.

Michael Stevie Wondertől tanul a stúdióban 16 éves korában

Michael Stevie Wondertől tanul a stúdióban 16 éves korában

Nos, Stevie Wonder, ő egy zenei próféta. Ő a másik akinek tisztelettel kell adóznom. Azt mondtam magamnak: “Több dalt akarok írni.” Néztem a producereket, Gamble és Huff-t, Hal Davis-t és a Corporationt ahogy írták azokat a slágereket a Jackson 5-nak és igazán tanulmányozni akartam az anatómiáját. Azt csinálták, hogy miután elkészültek a dallal behívtak minket, hogy énekeljük el. Ez felbosszantott, mert látni akartam ahogy írják a dalt. Így odaadták nekem az ABC-t miután az elkészült, az I Want You Back-et vagy a Love You Save-et. Mindent meg akartam tapasztalni.

Szóval Stevie Wonder szó szerint hagyta, hogy légy legyek a falon. Láttam ahogy elkészíti a Songs in the Key of Life-ot, néhányat a legnagyszerűbb dolgok közül. Vagy ott ültem Marvin Gaye-jel és csak… és ezek az emberek sokszor átjöttek hozzánk lógni, kosárlabdázni a testvéreimmel a hétvégeken. Mindig ezek az emberek vettek minket körül. Szóval amikor látod a tudományát, anatómiáját, struktúráját annak, hogy hogy működik, az csodálatos.

Kérdés: Te egy világszínpadon játszol. Hogyan látod a világ helyzetét ma?

MJ: Nagyon aggaszt a globális felmelegedés jelensége. Tudtam, hogy jön, de bárcsak hamarabb felkeltették volna az emberek érdeklődését. De sosincs túl késő. Úgy jellemezték, mint egy elszabadult vonatot: ha nem állítjuk le, akkor sosem kapjuk vissza. Úgyhogy most kell megoldanunk. Erre próbáltam rámutatni az Earth Songgal, a Heal The Worlddel, We Are The Worlddel – azért írtam ezeket a dalokat, hogy az emberek tudatosabbak legyenek. Bárcsak az emberek odafigyelnének minden szóra.

Kérdés: Mi a véleményed a következő elnökválasztásról? Hillary, Barack?

MJ: Őszintén szólva nem kísérem figyelemmel ezt a dolgot. Úgy neveltek minket, hogy ne… mi nem emberekre tekintünk mint akik meg tudják oldani a világ problémáit, mi nem. Ők nem képesek erre. Én így látom. Ez felettünk áll. Nézd, nem tudjuk kontroll alatt tartani a Földet – lehet földrengés. Nem tudjuk kontroll alatt tartani a tengereket – lehetnek cunamik. Nem tudjuk kontroll alatt tartani az eget – lehetnek viharok. Mind Isten kezében vagyunk. Úgy gondolom az embernek ezt figyelembe kell vennie. Csak azt kívánom többet tennének a kisbabákért és gyerekekért, hogy őket jobban segítenék. Az nagyszerű lenne, nem igaz?

Kérdés: Ha már a kisbabáknál tartunk: most apaként ha visszatekersz 25 évvel ezelőttre, mi a különbség aközött a Michael között és a mai Michael között?

MJ: Az a Michael valószínűleg ugyanaz a Michael, mint ez itt. Egyszerűen csak előbb el akartam érni bizonyos dolgokat. De mindig itt motoszkált ez a gondolat a fejemben –  az, hogy gyerekeket akarok nevelni, gyerekeket akarok. Nagyon élvezem.

Kérdés: Mit gondolsz mindazokról a dolgokról, amiket beszélnek rólad, mindazokról, amit olvasol? Hogy érzel ezekkel kapcsolatban?

MJ: Nem figyelek oda ezekre. Véleményem szerint ez a tudatlanság. Általában nem tényeken alapul, hanem mítoszon. A fickó, akit nem látsz. Minden környéken van egy fickó, akit sosem látsz, úgyhogy elkezdesz róla pletykálni. Látod azokat a sztorikat róla, ott a mítosz, hogy ezt csinálta, azt csinálta. Az emberek őrültek! Én csak csodálatos zenét akarok csinálni.

De annak idején a Motown 25-ön az egyik dolog, ami megérintett engem az volt, hogy az előadásom után – soha nem fogom elfelejteni… Ott volt Marvin Gaye a színpad mellett és a Temptations és Smokey Robinson és a fivéreim, mind megöleltek, megpusziltak, öleltek. Richard Pryor odajött hozzám és azt mondta [suttogva]: “Ez volt a legjobb előadás, amit valaha láttam.” Ez volt az én jutalmam. Ezek voltak azok az emberek, akiket kisfiúként Indianában hallgattam: Marvin Gaye-t, a Temptationst – és az, hogy ennyire értékeltek nagy megtiszteltetés volt számomra. Aztán másnap Fred Astaire hívott fel és azt mondta: “Néztem a műsort tegnap este, fel is vettem és ma reggel ismét megnéztem. Pokoli táncos vagy! Seggre ültetted a közönséget tegnap este!” Később, amikor találkoztam Fred Astaire-rel ezt csinálta az ujjaival [A moonwalkot imitálja az ujjaival a másik tenyerén].

Nagyon tisztán emlékszem arra az előadásra és arra is emlékszem mennyire dühös voltam magamra, mert nem úgy sikerült, ahogy akartam. Többet akartam. De miután befejeztem ott volt egy kisgyerek, egy kis zsidó gyerek a színpad mögött egy kis csokornyakkendővel, rám nézett és azt mondta [elképedt hangon]: “Ki tanított meg így mozogni?” [Nevetés.] És én azt mondtam: “Azt hiszem Isten… és a gyakorlás.”

***

A Michael Jackson/Ebony magazin címlapsztori kulisszái mögött

Az elmúlt napokban több, mint 200 olvasó intézett szerte a világból kérdéseket hozzánk a fotózásról, az interjúról és a sztárról. Íme néhány ezek közül a kérdések közül az Ebony csapat – az alelnök és szerkesztő igazgató Bryan Monroe, a kreatív igazgató Harriette Cole és a vezető szerkesztő Joy Bennett – válaszaival, akik Michaellel voltak azon a három napon…

Kérdés: Tervez Michael Jackson újabb világkörüli turnét? (Dusty Dublinból, Írországból)

Bryan Monroe: Michael nem mondta meg konkrétan, hogy fog-e turnézni, de hezitált azzal kapcsolatban, hogy újabb világkörüli koncertsorozatot adjon. “Nem szeretem a hosszú turnékat.” – mondta nekünk az interjúban. Nem akar úgy megöregedni, hogy koncertet koncert után csinál, egyik megastadionból a másikba repül. “Mennek, futnak, megölik magukat. Azt kívánom bárcsak [James Brown] le tudott volna lassítani, nyugodtabb tudott volna lenni és élvezte volna a kemény munkája gyümölcseit.”

Kérdés: Még mindig olyan csodálatosan tud táncolni, mint régen? (Gabriella Angliából)

Bryan Monroe: Ahhoz képest, hogy 50 éves még mindig hihetetlenül rugalmas. Bemutatta egy pár klasszikus mozdulatát a fotózás kedvéért – a lábtekerős/rúgás mozdulatot különösen. Igen, még mindig nagyon tud.

Kérdés: Mikor jön ki az új CD? (K. Hall Alabamából)

Joy Bennett: Nem tudom. Michael többször is elmondta, hogy minden nap ír zenét és dolgozik a stúdióban. Úgy gondolja, hogy több nagy slágere lesz még (lásd a sztorit arról, hogy hogyan ír zenét). Sem ő, sem a csapata nem mondott dátumot, de figyelni fogjuk, hogy nem jelenik-e meg valami 2008 elején.

Kérdés: Nagyon félénk ember? (Stacie New Yorkból)

Joy Bennett: Nem, meglepő módon nem volt nagyon félénk. Nem takarta el az arcát, nem viselt maszkot vagy kesztyűt és közvetlenül, nagy részletességgel válaszolt a kérdésekre.

Kérdés: Sokat beszéltek a bőrszínéről. Ő a legfehérebb ember, aki valaha az Ebony címlapjára került? (Mae Észak-Kelet Ázsiából)

Joy Bennett: Egyáltalán nem. 1972 júniusában a színész Carroll O’Connor volt az Ebony címlapján mint karaktere Archie Bunker. Félreértés ne essék, szokatlanul világos bőre ellenére, amiről azt mondta a vitiligo nevű bőrbetegség okozta, Michael most is 100 százalékosan afroamerikai.

Kérdés: Úgy gondolom Amerika még mindig nem fogja fel azt a hatást és pozíciót, amivel Michael nemzetközi szinten rendelkezik. Megkérdezhetsz egy nőt, aki egy kis norvég közösségben nőtt fel, vagy egy nőt, aki Afrikában nőtt fel és ismerni fogják a nevét, a zenéjét. Van néhány kérdésem: Ki döntött a ruhájáról? Stílustanácsadó választotta és Michael Jackson jóváhagyta előtte? Miért pont ebben a múzeumban volt a fotózás? Michael Jackson választotta a helyszínt? (Annette Norvégiából)

Harriette Cole: Michael azt akarta, hogy művészi környezetben fotózzuk és a Brooklyn Múzeum örömmel vendégül látott minket. Ősi és kortárs történelmi környezetben fotóztunk és nagyon erőteljes élmény volt azon a helyen lenni. Ami a ruhatárat illeti, a hírességek stílustanácsadójával Phillip Bloch-csal dolgoztunk, hogy kialakítsunk egy koncepciót a ruhákat illetően, majd ő és a csapata elment vásárolni. Azt akartuk, hogy elegáns és időtlen legyen a címlapon. Találtunk jópár stílust a számára, amely ezt elérné és bemutattuk ezeket Michaelnek. Végül kiválasztotta azt, amit örömmel viselne – ami végül is sokkal többféle szerelés volt, mint amire időnk volt a fotózáson! Michael Jackson tökéletesen nézett ki mindenben, amit ráadtunk. Jó volt olyan emberrel dolgozni, akin ilyen jól állnak a ruhák, aki tudja hogyan mozogjon, aki érti a kamerát. Varázslatos volt!

Kérdés: Az emberek, akik Michaellel dolgozott az interjú vagy a fotózás alatt nem féltek tőle? Milyen volt az interakciója a csapattal? (Samantha és Michele)

Harriette Cole: A legjobban az tetszett abban, hogy együtt dolgoztam Michael Jacksonnal, hogy nagyon kedves volt mindenkihez. Udvarias volt a liftkezelővel, az őrrel, a múzeum igazgatóival. Mindenkinek megköszönte, aki hallótávolságon belül volt, amikor vége volt a fotózásnak. Nagylelkű volt és kedves. Voltak olyanok, akik féltek tőle? Nem tudom ez-e a megfelelő szó. Inkább azt mondanám megbabonázta az embereket. Néhányan megcsípték magukat, hogy tényleg a Popkirály jelenlétében vannak-e.

Kérdés: Michael hosszú évek óta most tűnik a legegészségesebbnek és legboldogabbnak (nemcsak a fotózás képein, de még a paparazzi képeken is). Azon idő alatt, amit együtt töltöttél Michaellel támadt-e olyan érzésed, hogy tényleg vissza akar térni és újra felrázza a zeneipart? A világ várja a következő mozdulatát, de az az érzésem nem is nagyon látja, hogy mennyire hiányzik a zenei palettáról. (Robert)

Harriette Cole: Michael egyértelműen egészségesnek és boldognak tűnt – mi több, elégedettnek. Olyan békesség lengte körül, amely kézzelfogható volt. Úgy tűnt kényelmesen érzi magát a saját bőrében. Na persze olyan teste van, amiért bármelyik nő vagy férfi meghalna! 49 évesen vékony, táncos alkata van, amely bizonyítéka a rendszeres, fegyelmezett gyakorlásnak. Szóval vissza tudna térni? Mindenképpen elég erősnek tűnik. Azt is tudjuk, hogy aktívan dolgozik a stúdióban és alkot. Azt mondta nekünk, hogy egy magnóval utazik, így akárhol jön rá az ihlet a zenealkotásra fel tudja venni későbbi felhasználásra. Azt is megjegyezte, hogy manapság sok művész nem néz belülre, hogy a saját egyedi zenéjét alkossa meg. Úgy véli eljött az idő az áttörésre. Ez mindenképpen magában foglalhatja Michael Jackson áttörését is – vagy inkább azt kellene mondanom, hogy egy újabb áttörést tőle!

Kérdés: Mesélj nekünk Blanketről! Arról a kis titokzatos bébiről! Milyennek találtad a kisfiút? Jólnevelt gyerek? Milyen apa és fia egymással? Betekintést nyertél abba, hogy Michael milyen apja a gyerekeinek abból, amit eddig láttál? (Melissa Manilából, a Fülöp-szigetekről)

Harriette Cole: Michael másik két gyerekével nem találkoztunk. A lánya Paris 9 éves és a másik fia, Michael Joseph 10 éves. Blanket hihetetlenül jólnevelt volt amikor a társaságunkban volt, ami nagy teljesítmény egy 5 évestől. Nyilvánvalóan nagyon közel áll az apukájához. Kézenfogva sétáltak be és csak akkor váltak el, amikor mindketten fesztelenül érezték magukat. Michael szülői képességei dicséretre méltók voltak. Sok szó nélkül, nagyon finom gesztusokkal fegyelmezett, irányított, támogatott. Michael nyilvánvalóan azt akarja, hogy Blanket jó modort tanuljon, így amikor az Ebony csapat belépett a szobába az interjúra Michael megmutatta Blanketnek hogyan fogjon kezet és üdvözöljön minket. Apró dolgok, de nem az apró dolgok mutatják meg valakinek az igazi énjét?

Kérdés: Terveztek újabb Ebony/Jet/Michael Jackson együttműködést a közeljövőben? (Jamison)

Bryan Monroe: Amint mondani szokták: “maradj velünk!” Tervezünk még egy címlapot, ezúttal a testvérmagazinunknál, a Jetnél, amely valamikor december közepén jön ki. Az egy heti magazin, így figyeld az újságárusoknál! Talán lesznek benne friss hírek is!

Beat It – Live in Yokohama 1987

Michael Jackson Thrillerje 30 éves: Hogyan változtatta meg egy album a világot?

Írta: Steve Greenberg
Megjelenés dátuma: 2012. november 29.
Megjelenés helye: Billboard.com
Forrás:  http://www.billboard.com/features/michael-jackson-s-thriller-at-30-how-one-1008031662.story

ThrillerAmikor a CBS Records vezérigazgatói Michael Jackson Thriller albumának november 30-i megjelenésének előkészítésén fáradoztak 1982 nyarán tudták, hogy a zeneipar egyik legnagyobb szupersztárjának fantasztikus albuma van a kezeik között. Ugyanakkor kicsit aggódtak is, hiszen az időzítés Jackson 1979-es nagy sikerű Off The Wall albumának utódjához nem is tűnhetett volna ennél rosszabbnak.

Először is, a lemezipar egésze rossz periódusban volt: 1980 és 1982 között 50 millió egységgel csökkentek a lemezkiszállítások. A CBS Records saját profitja 50 százalékkal csökkent, az eladásai pedig 15 százalékkal az előző évhez képest. Ennek eredményeképpen augusztus közepén a cég nagy elbocsátásokat hajtott végre egy olyan napon, amire a CBS-nél csak „fekete péntekként” emlékeznek. A CBS-nek kétségbeejtő szüksége volt arra, hogy Jackson albuma sikeres legyen, de a piaci feltételek ijesztőnek tűntek.

A sajtóban arról keringtek történetek, hogy az iparág válsága abból ered, hogy a gyerekek a pénzüket inkább a játékautomatákba dobálva költik el, mintsem zenére. De ez a trendi teória a legkevésbé sem volt alkalmas arra, hogy magyarázatot adjon a zeneipar gyengélkedésére. Valójában a megelőző három évben olyan földindulásszerű technológiai változás ment végbe, amely alapjaiban tépte darabokra a nagyközönség fogalmát, amelytől a popslágerek olyannyira függtek. A ’70-es évek végére a rádióhallgatók 50,1 százaléka hallgatott FM rádiót, s ezzel az AM rádiózás uralkodása véget ért, felgyorsítva a tömegeket vonzó Top 40 rádióműsorok bukását, amelyek az 1950-es évektől dominálták a rádiózást. 1982-re az FM-é volt a közönség 70 százaléka, a 12-24 éves korosztályban pedig a 84 százaléka. Ennek következtében a demográfiai csoportokon átívelő tömeges pop-közönséget nem lehetett fenntartani. Ahelyett, hogy olyan rádiókat hallgattak volna az emberek, amelyek „mindenből a legjobbat” kínálták, amint tették azt a régi AM Top 40 műsorok, az FM által kínált bőséges választék megadta azt a luxust a hallgatóknak, hogy csak azt a stílust hallgassák, ami nekik tetszik, anélkül, hogy minden mást is végig kellene hallgatni, olyan rádióállomásokon, amelyek sokkal szűkebb célcsoportokhoz szóltak. Ennek a változásnak az lett az eredménye, hogy minden hallgatói csoport csak korlátozottan hallgatta a más közönségcsoportoknak szóló állomásokat.

A Billboard újságírója, Mike Harrison 1981-ben megjegyezte: „Nem létezik többé egy adott Top 40, hanem inkább Top 40-ek állandóan változó sokasága, függően az adott stílustól, amire valaki koncentrálni kíván”. Hozzátette: „Azok akik szeretnek ’egy kicsit ebből, egy kicsit abból’ a kisebbséget képviselik.” Sőt, 1982-re sok piac, beleértve a legnagyobbakat is, mint New York City, nem is rendelkezett már tömegek által hallgatott Top 40-es rádióállomással. A közönség precíziós megcélzása azt jelentette, hogy a rádióállomásoknak el kellett kerülnie bármilyen olyan zenét, amely kívül esett a megcélzott hallgatóságuk legszűkebben definiált ízlésén. Ha nem ezt tették volna az ahhoz vezetett volna, hogy a hallgató átkapcsol – a halálos tekerőgombhoz nyúl.

Ez a helyzet 1982 áprilisában arra a következtetésre juttatta a Newsweeket Krízisben van-e a rock? című cikkében, hogy a piac egyre fokozódó feldarabolódása kiölte a legtöbb izgalmat a popvilágból, mivel már nem létezett többé a zenei műfajok egymást megtermékenyítő hatása. A Newsweek azzal fejezte be a cikkét a „rock pangásáról”, hogy emlékeztetett a „régi szép időkre”, amikor Elvis Presley és a Beatles azzal okozott izgalmat, hogy beazonosítható középpontja volt a popzenei világnak, olyan zenét készítve, amelyen a popzenei közönség különböző szegmensei mind osztozhattak. A Newsweek szerint Elvis és a Beatles olyan „jelenségek voltak, amelyeket az a tény alkotott meg, hogy egy nemzet reagált rájuk, egyesülve a zenéjükre minden Top 40-es rádióállomáson”. A magazin továbbá megjósolta, hogy „a  mai feldarabolt zenei piacon egyetlen rocksztár sem remélheti, hogy ekkora hatással lesz”.

Ha ez a jóslat önmagában még nem okozott álmatlan éjszakákat a CBS Records vezéreinek, akkor a rádió feldarabolódottságának egy aspektusa különösen rémisztő volt: az évtized elejétől a fekete zenét egyre jobban kitörölték a legtöbb fehéreknek célzott rádióállomásról. Ez részben az ellenséges, reakciós diszkó ellenes hadjáratnak volt köszönhető, amely 1979 végén ennek a műfajnak az összeomlását eredményezte. A ’80-as évek hajnalán a rádiók programalkotói egyre inkább távol tartották magukat a ritmus-vezérelt fekete zenétől amiatti félelmükben, hogy nehogy „diszkónak” bélyegezzék őket, még akkor is, ha a kérdéses fekete zenének éppenséggel kevés köze volt a diszkóhoz. Ezt az ellenérzést nagyban megsokszorozta az AM Top 40 rádiók tömegvonzó erejének lankadása  az FM rádiókkal szemben, ami ahhoz vezetett, hogy a fekete művészeket gettósították a fekete zenei rádiókra száműzve őket, miközben a pop rádiókról, amelyek egyre inkább egy szűk fehér célközönségre koncentráltak, eltűntek.

Mennyire volt drámai a fekete zene hanyatlása a pop slágerlistákon abban az időszakban? 1979-ben a heti Billboard Hot 100 slágerlista dalainak csaknem fele megtalálható volt a fekete zenei slágerlistán is. 1982-re a Hot 100 listán szereplő fekete zene mennyisége csaknem 80 százalékkal esett. Annak az évnek az ősze a fekete zene mélypontját képviseli a pop slágerlistákon: egyetlen fekete előadó lemeze sem volt megtalálható a Top 200 album lista vagy a Hot 100 kislemez lista első 20 helyezettje között három teljes héten át októberben – s ez egy olyan jelenség, amely példátlan volt a Top 40 rádiók 1950-es évekbeli létrejötte óta.

Ebben a klímában számos olyan sláger, amely No. 1 volt a fekete zenei slágerlistán, mint például Roger Troutman Heard It Through the Grapevine-ja, vagy a Gap Band Burn Rubber-je a nagy slágerlistán az első 40-be sem került be – Zapp Dance Floor-ja még az első 100-ba sem. Prince 1999-e, amely később kulturális himnusszá vált, a Top 40 rádiókban megbukott, noha a fekete zenei slágerlistán szárnyalt.  Egy olyan fekete szupersztár, mint Rick James el tudott adni több, mint 4 millió albumot úgy, hogy közben szinte ismeretlen maradt a fehér orientált rádiók közönségének nagy része számára. Super Freak című száma, amely, akárcsak az 1999, később ikonikussá vált, 1981-ben a 16. helyen érte el csúcspozícióját a Hot 100 listán, és sok popzenei állomás egyáltalán nem játszotta, mivel programalkotóik tartottak attól, hogy „olyan diszkó érzést” sugároz.

A teljes 1982-es évben csupán két fekete művész által előadott dal lett No. 1 a Billboard Hot 100-on: Lionel Richie Truly-ja és az Ebony and Ivory, amelyet Stevie Wonder Paul McCartney-val duóban énekelt (sőt, ezen a két kislemezen kívül nem volt más olyan fekete zenész által készített kislemez, amely elérte volna a Top 3-at). Ez a két dal pedig már annyira elkanyarodott a könnyen emészthető slágerzene irányába, hogy egyik sem volt No. 1 a fekete zenei slágerlistán (a Billboard 1982 júniusában keresztelte ismét R&B slágerlistává a fekete zenei kislemezek slágerlistáját). Sőt, az egyetlen sláger, amely mind a pop, mind a fekete zenei listán első lett 1982-ben a fehér Hall & Oates együttes I Can’t Go For That című dala volt.

Egy látszólag áthatolhatatlan fal emelkedett fel a fekete hallgatóság és a fehér között: a legnagyobb részt sem a fekete, sem a fehér srácoknak nem volt fogalma sem arról, mit hallgat a másik. És ha úgy tűnt ennél már nem lehetne nehezebb a helyzete egy olyan fekete művésznek, aki abban reménykedett, hogy eléri a nagyközönséget, valami új és ijesztő dolog jelent meg a színen: az MTV. Az MTV által játszott számok listája épp olyan fregmentált volt, mint a fehér rádióké – és egy csapásra meghódította a zenei világot.

A történelem nem volt kedves azzal a ténnyel szemben, hogy az MTV eleinte kizárta a fekete zenét a formátumából, azonban ez valamelyest nem tisztességes kritika. Az MTV a rádiós szegregáció csúcsán indult és eleinte nem tudta elképzelni sem, hogy célcsoportja – többnyire fehérek lakta külvárosokból és kisvárosokból származó tinédzserek, akik elsőként nézhettek MTV-t a kábeltelevízióikon 1981 végén – akarnának hallani fekete lemezeket, amelyek számukra szokatlanok voltak. Egy olyan világban, amelyben már letűnt a tömegeknek szóló Top 40 rádió, a tömegeknek szóló Top 40 videózás ötlete egyáltalán nem volt olyan nyilvánvaló. De a rádióban legalább volt választási lehetősége azoknak, akik fekete zenét akartak hallgatni. A televízióban az MTV volt az egyetlen zenei csatorna. És ereje a popzenei ízlés formálásában hamarosan nyilvánvalóvá vált, amikor bizonyos dalok anélkül váltak felkapottá, hogy a rádió játszotta volna őket, kizárólag azért, mert megjelentek az MTV-n.

Az MTV igazi hatása nem igazán érződött addig, amíg a csatorna nem debütált  New York-i és Los Angeles-i kábel hálózatokon 1982 szeptemberében. Hirtelen, az, ami addig csak egy pletyka volt az ország belsejéből, hangos mennydörgéssé változott, amely felébresztette a kulturális trendcsinálókat a nemzet két média fővárosában, s akik helyesen látták meg az MTV-ben a Következő Nagy Dobást. Nem véletlen, hogy a fekete zene a korábban említett mélypontját a popzenei slágerlistákon 1982 októberében érte el – akkor, amikor az összes pop rádió és az egyetlen zenei televízió kizárta azt a kínálatából.

És itt jön a képbe Michael Jackson. Amikor leszállította a Thrillert a CBS Epic lemeztársaságához 1982-ben Jackson már több, mint tizenkét éve a világ egyik legnépszerűbb lemezsztárja volt a testvéreivel és nélkülük egyaránt. Azonban a legutóbbi albuma, a roppant sikeres Off The Wall, amely négy Top 10-es slágert produkált 1979-ben jelent meg, egy olyan évben, amikor még a Hot 100-on a Top 3-at elérő dalok 40 százaléka fekete művészektől jött, mielőtt felemelkedett volna a fekete és fehér zenét különválasztó fal a rádiókban.

A CBS nagyon is tisztában volt azzal, hogy nem volt fekete lemez a popzenei Top 20-ban azon a héten, amikor elküldték a rádióknak a Thriller debütáló kislemezét 1982 októberében. Szembenézve azzal a nagyon is valós lehetőséggel, hogy Jackson lemeze nem fog eljutni a rádiók szélesebb közönségéhez, a lemezvállalat nem vállalt kockázatot. Az első kislemez, a The Girl Is Mine egy lágy, könnyen emészthető pop dal volt – duett az egykori Beatles taggal, Paul McCartney-val, aki nem sokkal korábban Stevie Wonder duett partnere is volt. McCartney jelenléte – aki a ’80-as évek elején még mindig meglehetősen biztos pont volt a pop rádiókban – gyakorlatilag biztosította, hogy a fehér rádiók elfogadják a dalt. És mivel tisztában voltak azzal, hogy az MTV nem játszotta fekete művészek videóit, a CBS nem is készített videót Jackson első kislemezéhez a Thrillerről.

A Girl Is Mine 1982. november 6-án debütált a Billboard Hot 100 slágerlistáján, azon a napon, amelyen – nem véletlenül – elkezdődött a fekete zene visszatérése a slágerlistára egy három éves folyamatos hanyatlást követően. A könnyed dalt nem fogadták jól a kritikusok. „Michael legrosszabb ötlete a Ben óta,” – így ítélte meg Robert Christgau a Village Voice-tól. Egy olyan albumtól, amelyet nem sokkal később már mesterműnek tekintettek, ez nem éppen kedvező nyitány volt, bár elérte azt a célját, hogy játsszák a fehér rádiók.

Maga a Thriller album három héttel később jelent meg, november 30-án, és a slágerlistán december 25-én debütált a 11. helyen.  Ez egy nagyon is tiszteletreméltó debütálásnak számított azokban a Soundscan előtti időkben, bár nem különlegesnek, hiszen még akkoriban sem volt példa nélküli, hogy albumok az első tízben, vagy akár rögtön az első helyen debütáljanak. Januárban az album bekerült az első tízbe azzal, hogy két hétig a kilencedik helyen állt, majd a nyolcadikon, majd három hétig az ötödiken – ekkora lendületet volt képes neki adni a Girl Is Mine. Noha az albumot már akkor is sikernek lehetett tekinteni, a Thriller slágerlistás teljesítménye azokban a korai napokban még nem sejttette azt az elsöprő erőt, amivé később vált.

A pop slágerlistán nem sokkal karácsony után második helyet elérő Girl Is Mine erejét látva  a CBS Records tudta, hogy a rádiókat megcélzó „trójai ló” stratégiája McCartney-val sikeres volt. 1983 elején a lemeztársaság elkezdte kampányát az album második kislemezéhez, a sokkal „feketébbnek” hangzó Billie Jean-hez. A már előkészített terepen a pop rádiók azonnal elkezdték játszani a következő kislemezt és az addigi szkeptikusok boldogan fedezték fel, hogy a Thrilleren vannak sokkal izgalmasabb dolgok is, mint a McCartney-duett. A Billie Jean lélegzetelállító volt – az a fajta dal, amely megállít abban, amit éppen csinálsz és amivel kapcsolatban mindig emlékszel arra, hogy hol voltál, amikor először hallottad. De miután az MTV vált a zenei világ középpontjává azon a télen, nem volt esély rá, hogy Jackson elfoglalja a központi helyet a popkultúrában a zenei televízió támogatása nélkül. És az MTV nem játszott fekete zenét.

A CBS kockáztatott és drága videókat készített mind a Billie Jean-hez, mind pedig a következő kislemezhez, a Beat It-hez – olyan videókat, amiket öröm volt nézni. Jackson született videó sztár volt, kora első számú énekes-táncosa. A két videó korábban soha nem látott új szintet hozott a koreográfiába a zenei videókban, talán még James Brown 1960-as évekbeli élő előadásait is felülmúlva, amelyek annak a mércének számítottak, amelyekhez az összes R&B táncost mérték.

Vizuális művészeti formaként a zenei videók természetesen köthetők a koreográfiához: mégis Toni Basil előző ősszel megjelent Mickey című klipjétől eltekintve nem igazán volt még korábban tánc az MTV-n mutatott videókban. Ez nagyrészt annak a ténynek volt betudható, hogy azokban az években nem igazán voltak olyan művészek a zeneiparban, akik tudtak táncolni – még a diszkó korszak sztárjai sem voltak kiforrott táncosok. Mindez végül megváltozott a Thriller után Madonna, Michael húga Janet és Paula Abdul színre lépésével, többek között. De akkoriban egyedül Michael Jacksoné volt az MTV táncparkettje.

A Jackson videók nyilvánvaló magas színvonala ellenére az MTV eleinte nem volt hajlandó játszani őket, azzal, hogy ők egy rock csatorna és Jackson nem illik ebbe a formátumba. A mai napig ellentmondás van azzal kapcsolatban, hogy végül is mi vezetett ahhoz, hogy a csatorna megváltoztatta a politikáját és elkezdte játszani a Billie Jeant. Akkoriban széles körben elterjedt az a sztori, hogy a CBS főnöke, Walter Yetnikoff megfenyegette az MTV-t, hogy visszavonja tőlük a lemeztársaság összes videóját, ha nem játsszák a Billie Jeant, de ezt az állítást évek múltán cáfolta az MTV két akkori főnöke, Bob Pittman és Les Garland. Elismerik, hogy a csatorna eleinte nem akarta játszani a videót, mivel dübörgő ritmusa és fekete hangzása nem illett a csatorna „rock” imázsába. Azonban azt állítják, hogy amikor február közepén először látták a klipet – amely valószínűleg a legjobb klip volt, amit addig láttak – elkezdték átértékelni a dolgokat. Megfejelve a ténnyel, hogy a dal az MTV nélkül is egyetlen hét alatt a 23. helyről a hatodikra ugrott a Hot 100 slágerlistán, az MTV főnökök úgy döntöttek, hogy adniuk kell neki egy esélyt.

Az MTV – és Jackson – időzítése tökéletes volt. A Billie Jean március 1-jén debütált az MTV-n, mindössze négy nappal később pedig No. 1 lett a Hot 100 slágerlistán – több, mint két év óta az első tempós fekete dal, amely elérte ezt. Ezzel egy időben a Billie Jean által adott lendület volt az, ami végre felhúzta a Thriller albumot az első helyre az album slágerlistán a listán eltöltött 10. hetében. De egy No. 1 kislemez és album még csak a kezdet volt mind Jackson, mind pedig az MTV számára.

Az, hogy felvették Jackson Billie Jean videóját, majd két héttel később a Beat It-et a programba legalább annyira növelte a videó klip csatorna vonzerejét, mint amennyire az MTV növelte Michael Jacksonét. Az MTV már addig is a pop univerzum fehér középpontja volt, de csak akkor találtak rá az igazi sztárjukra, amikor elkezdték játszani Michael Jacksont. Az az ötlet, hogy a világ legnépszerűbb popsztárját mutogassák a TV-ben egész nap – mert két klip között nem kellett túl sokat várni arra, hogy feltűnjön Michael – még inkább közbeszéd tárgyává tette a csatornát, mint amennyire korábban volt. Az új nézők azért nézték az MTV-t, mert hallották mennyire jók a Michael Jackson videók; ugyanakkor az MTV törzsközönségét is elámították a videók, amelyeket azzal a típusú zenével játszottak, amelyet elvileg nem kellene szeretniük – csakhogy kiderült, hogy mégis szeretik. Hogy egy modern kifejezést használjunk arra, hogy mi is történt akkor: az MTV és Michael Jackson egymást virágoztatta fel.

Jackson második MTV videója, a Beat It egy újabb mestermű volt, amely ötvözte az élő hang effekteket, igazi Los Angeles-i bandatagokat és egy olyan csoportos koreográfiát, amely később Jackson videóinak a védjegyévé vált. A Billie Jean videó azért volt nagy felfedezés, mert bemutatta Jackson előadásának a brilliáns mivoltát. A Beat It ugyanezt tette, de egyben új szintet állított fel magában a zenei videó készítésben is – sőt, ez lett a népszerűbb és elismertebb a két videó közül, annak ellenére, hogy a Billie Jean, mint dal nagyobb sláger volt. A Beat It rock hangzásával és Eddie van Halen gitár szólójával egy újabb lépést is képviselt Jackson mesteri tervében, hogy mindenkihez szóljon zenei határokat áthágva. El is érte ezt a célt azzal, hogy játszották a rock rádiók és ez újabb olyan rajongókat hozott Jacksonnak, akiket másképp nem vonzott volna a zenéje. (Ebben a tekintetben Michael Jacksont tulajdonképpen megelőzte a bátyja, Jermaine, aki 1982-ben Let Me Tickle Your Fancy című slágerében szerepeltette a Devo nevű new wave együttest, s ezzel szintén elérte, hogy néha játsszák a rock állomások.)

Aztán, amikor már nem tűnt lehetségesnek, hogy Jackson még nagyobbá váljon, ő azzá vált. Május 16-án miközben a Beat It az első helyen állt és a Billie Jean még mindig benne volt az első tízben, Michael először mutatta be a moonwalkot a Motown 25. évfordulójára rendezett televíziós műsorban az NBC-n. 47 millió amerikai kapcsolta be a televíziót azért, hogy lássa Michael Jackson első fellépését színpadon a Thriller megjelenése óta – sokan közülük még nem rendelkeztek kábel televízióval, így nem láthatták Jackson videóit az MTV-n. Az az előadás, amit Jackson ott nyújtott tovább lendítette a karrierjét a sztratoszférába.

Egy teljes évvel a Thriller megjelenése után, a rekordot felállító hét Top 10-es sláger és számtalan az album slágerlista No. 1 pozíciójában eltöltött hét után, amivel az album minden idők legnagyobb példányszámban elkelt albumává vált, Jacksonnak volt még egy trükk az ingujjában: december 2-án bemutatta csaknem 14 perces, John Landis által rendezett videóját az album címadó dalához. Azonnal úgy ismerték el, mint a valaha készített talán legjobb zenei videót és ez újraindította a Michael-mániát. A rövid film megjelent kereskedelmi forgalomban videókazettán és a videó slágerlista élére ugrott, majd minden idők legnagyobb példányszámban elkelt zenei videójává vált. Közben a Thriller album, amely csaknem hat hónappal korábban kiesett a No. 1 pozícióból, ismét visszaugrott az első helyre, éppen időben karácsonyra és ott is maradt még sokáig az új esztendőben. A Grammy közvetítése két hónappal később, amelyen Jackson nyolc díjat nyert, a formális megkoronázásaként szolgált, mint a Pop Királya, bár addigra ez a tény már nyilvánvaló volt.

De a Thriller öröksége túlmutat a saját eladási adatain és díjain. Amint az MTV sikerre talált Michael Jacksonnal, más fekete előadók is gyorsan megjelentek a programjában. Ez a fejlemény önmagában arra kényszerítette a pop rádiókat, hogy ismét felvegyék a kínálatukba a fekete zenét: végül is a pop rajongók most már hozzászoktak ahhoz, hogy fekete és fehér művészeket lássanak ugyanazon a videó csatornán, s ugyanezt a kínálatot várták el a pop rádióktól. Már lehetetlen volt fenntartani az izolációt a közönség különféle szegmensei között. Maga a tömegekhez szóló Top 40 rádió is visszatért ennek a szeizmikus méretű változásnak köszönhetően. 1983-ban Philadelphiában indult, majd gyorsan elterjedt az országban az, hogy minden városban egy vagy több FM rádióállomás átváltott Top 40 zenére és ezek közül sokan az élre álltak hallgatottságban miközben az MTV által népszerűsített zenét játszották – fiatal rockot és fekete slágereket.

A Thriller korában a fekete zene diadalmasan tért vissza a pop slágerlistákra. Ha 1982 volt a műfaj mélypontja a populáris sikerek tekintetében, akkor 1985-re a Billboard Hot 100 lista slágereinek több, mint harmada a fekete rádióktól eredt. Még Prince 1999 kislemeze is, amelyet 1982-ben, amikor először megjelent kizártak a pop rádiókból, újra megjelent 1983 közepén és megkésett MTV szereplése nyomán nagy pop rádió siker lett második nekifutásra. Így – olyan módon, amit kevés történész értékel eléggé – a Michael Jackson/MTV csapat figyelemreméltóan progresszív erővé vált és segített egy széttöredezett pop kultúra újraintegrálásában a Reagan korszak hajnalán. A fekete zene visszatért a fősodrás középpontjába és a mai napig sosem került ki többé a rivaldafényből.

Mellékesen az MTV felemelkedése megpecsételte a country zene sorsát a pop világában. Az MTV előtt a country zene a ’70-es évek elejétől kezdve egyre erősebb lett a pop rádiókban, s népszerűsége 1981 nyarán hágott tetőpontjára, az Urban Cowboy őrület ideje alatt, éppen akkor, amikor az MTV elindult. Azon a nyáron átlagosan 11 country lemez volt a Billboard Hot 100 listán bármelyik adott héten. De az MTV kezdettől eldöntötte, hogy a country zene nem lesz része a programjának és innentől kezdve a pop rádiókban is hanyatlásnak indult a country szereplése. Hamarosan a country teljesen eltűnt a Hot 100-ból, s ez egy olyan dolog volt, ami korábban még sosem történt meg.

Minden rekordokat döntögető érdemével együtt ami engem igazán lenyűgöz az a tény, hogy Michael Jackson elérte, ami talán a legritkább bármilyen területen: miután több, mint egy évtizeden át abszolút nagy szupersztár volt, a saját területe csúcsán, biztos Hall of Fame szereplő stb., valahogy talált egy még magasabb fokozatot és hirtelen túllépett a puszta szupersztárságon is, újradefiniálva azt, hogy mennyire lehet nagy valaki ezen a területen. Próbálják meg elképzelni, hogy J.K. Rowling hirtelen kijön egy olyan könyvsorozattal, amely sokkal jobb és népszerűbb, mint a Harry Potter könyvek, s azok így puszta lábjegyzetté válnak a karrierjében – és akkor el tudják képzelni, hogy mit is ért el Michael Jackson a Thrillerrel.

A Newsweek mindössze hat hónappal korábbi jóslata, miszerint soha többé nem lesz tömegeket megmozgató szupersztár látványos kudarcot vallott és – egy időre – a rock problémái is megoldódtak.  Robert Christgau kijelentette, hogy 1984 volt a pop kislemezek legjobb éve a Beatle-mánia csúcspontja óta, s ezt a feltámadást a Top 40 rádió feltámadásának és az MTV integrálódásának tulajdonította. És ha még mindig lenne kétség afelől, hogy a Thriller tényleg egyesítette a pop közönség minden szegletét, érdemes megjegyezni, hogy megnyerte a „menőbb, mint te” Village Voice kritikusainak is a díját az év albuma kategóriában – a sok Grammy mellett.

Megjósolható volt, hogy Michael Jackson halála magával hozott olyan elmélkedéseket, amelyek szerint lehetetlen, hogy bárki megcsinálja még egyszer mindazt, amit ő. Nem sokkal Jackson halála után a New York Times szerkesztője azt írta: „A Mr. Jackson által elért sikerek szintjét gyakorlatilag lehetetlen elérnie a mai pop kultúra hőseinek és valószínűleg nem is lesz soha többé lehetséges.” A hasonlóság ezen megjegyzés és a Newsweek 1982-es helytelen jóslata között kísérteties. Az a vélekedés, hogy a feltételek soha többé nem lesznek adottak egy igazi tömeges, fenntarthatóan sikeres zenei momentumra, minimum rövidlátó.

Az online platformok sora ellenére, amelyek ismét egyre több széttöredező közönség szegmenst hoznak létre, ostobaság lenne az ellen fogadni, hogy egyszer valaki felemelkedhet és olyan viselkedést válthat ki a közönségből, amely elősegíti a különféle alcsoportok egységes felsorakozását valami új és fantasztikus mögött. Ezen kívül a popzene mindig a tömegek izgalmából élt; a közös kulturális érintőpontok iránti vágy úgy tűnik mélyen gyökerezik bennünk. Amire a Thriller megtanított minket az az, hogy a megfelelő sztár, a megfelelő termékkel és a megfelelő technológiai környezetben mindig képes lehet megmozgatni és egyesíteni mindnyájunkat.

Boldog 30. születésnapot, Thriller! Nem kérdés, hogy a következő nagy dobás már közeleg.