Valamennyi bejegyzés

Give In to Me

GiveInToMeA Give In to Me a hetedik kislemez, amelyet kiadtak Michael Jackson Dangerous című albumáról –  Észak-Amerika és Ázsia kivételével, mert ott nem jelent meg kislemezként.

Michael Jackson ugyan nem volt kifejezetten rock zenész, de a Thriller óta minden albumon megjelentetett egy rock dalt is, demonstrálva sokoldalúságát, valamint azt, hogy a zene nem ismer határokat és rasszokat. Az Egyesült Államokban ugyanis a rock zenét játszó fekete művészeket sokszor “sell-outnak” bélyegezte a fekete közönség, azaz olyan valakinek, aki elfordul a gyökereitől és úgymond “fehér zenét” játszik annak érdekében, hogy elfogadja a fehér közönség. Egy feketének R&B-t, soult, funkot vagy hip-hopot illik játszania – legalábbis ezen felfogás szerint. Michael azonban nem hitt az ilyen korlátokban és skatulyákban és talán szándékosan is dacolt velük ezekkel a rock dalokkal.  A Thrilleren a Beat It, a Baden a Dirty Diana, a Dangerous-ön pedig a Give In to Me volt ez a rock dal.

Az is hagyományává vált ezekben a rock dalokban, hogy mindig meghívott rájuk egy akkor éppen népszerű rock gitárost. A Beat It-ben Eddie Van Halent, a Dirty Dianában Steve Stevenst (Billy Idol gitárosa), a Give In to Me-ben pedig a Guns N’ Roses oszlopos tagját, Slasht hallhatjuk gitáron.

Bill Bottrell

Bill Bottrell

Michael egy hangmérnökének, Brad Sundbergnek az elmondása szerint a Give In to Me egy két órás jammelés eredménye, Michael és az egyik munkatársa, Bill Bottrell részvételével. Valamikor 1990-ben Michael és Bill egy napon a stúdióban ültek, amikor Michael elkezdett részleteket énekelni a Beatles Can You Dig It című dalából. A Can You Dig It-ben a Beatles tulajdonképpen csak spontán egymás mögé dobált szavakat és kifejezéseket, amik éppen az eszükbe jutottak. Michael így magyarázott erről Bottrellnek:

“Ez egy ilyen kis rövid dolog, valami átmeneti dolog. [Lennon] csak kiabál dolgokat egymás után. Azt mondom remek lenne, ha valamikor csak a nyakadba akasztanád az elektromos gitárod vagy valami és csak elkezdenél játszani, nekem meg adnál egy mikrofont és… csak úgy amit a pillanat ad, tudod… ami igazán… igazán jó móka lenne. Sok varázslat így jön létre, a pillanat hevében. Tényleg.”

A hangvelvétel amin Michael ezt mondja:

(A teljes párbeszéd:

MJ: [énekel] “Like a rolling stone! Like the FBI!” Hallottad ezt? [énekel] “Like the CIA…”
Bill Bottrell: Ismerősnek tűnik.
MJ: John Lennon. [énekel] “Like the BBC!”
BB: Ó, melyik dal ez?
MJ: [énekel] “BB King!” Őő, Can You Dig It-nek hívták. [énekel] “…And Doris Day! Dig it! Dig it!” Ez egy ilyen kis rövid dolog, valami átmeneti dolog. [Lennon] csak kiabál dolgokat egymás után. Azt mondom remek lenne, ha valamikor csak a nyakadba akasztanád az elektromos gitárod vagy valami és csak elkezdenél játszani, nekem meg adnál egy mikrofont és… csak úgy amit a pillanat ad, tudod… ami igazán… igazán jó móka lenne. Sok varázslat így jön létre, a pillanat hevében. Tényleg.

Innentől a stúdiótechnikára terelődik a szó:

MJ: Gondolod, hogy mindig lesznek ilyen nagy szalagok? Gondolod, hogy valaha is megszűnnek?
BB: Még pár évet adok nekik.
MJ: Igen, úgy tűnik, hogy ugyanilyen nagyok és ugyanilyen nehezek, amióta csak stúdiókban dolgozom. Minden más változott. És ezek a zsinórok. Sokkol, hogy ez eddig még nem változott meg.)

Bottrell később így nyilatkozott Joseph Vogel Man in The Music című könyvében:

“[A ‘Give In To Me’] olyan volt, mint egy kinyilatkoztatás”, emlékszik vissza Bottrell. “Michael átsétált a szobán, és véletlenül épp egy gitár volt a kezemben, eljátszottam a fő riffet hozzá, és azt mondta, ‘Billy, ez egy nagyszerű dal’. Aztán eldúdolta nekem a dallamot”. [1] (A fordításért köszönet az Ember a zenében blognak)

Slash és Michael

Slash és Michael

Mindez később kiegészült Slash virtuóz gitár szólamaival: “Küldött nekem egy szalagot arról a dalról, amelyen nem volt más gitár, csak néhány lassú pengetés”, emlékszik vissza Slash. “Felhívtam és elénekeltem a telefonba, hogy mit akarok csinálni… és indulóban voltam Afrikába. Az időbeosztásunk nem volt szinkronban. Szóval el kellett repülnöm, de Michaelnek sikerült kidolgoznia, így meg tudtuk csinálni, mikor visszajöttem Afrikából. Kiszálltam a repülőből és a stúdióba hajtottam. Tulajdonképpen bementem és elkezdtem játszani – így történt. Ily módon ez nagyon spontán volt. Michael csak azt akarta, hogy [játsszak] bármit, ami az én stílusom. Csak annyit kért, hogy ezt tegyem. Semmi nyomás. Igazán összhangban volt velem. Én a gitár játéknak nem az ilyen heavy-metal iskolájából jövök. Minden dolog, amit tettem vagy előástam, ugyanarról a helyről származik, ahonnan Michael Jackson jön. Lehet, hogy más-más irányba haladunk, vagy a kerítés különböző oldalán állunk, de amikor útjaink találkoznak, ez mind ugyanabból a témából fakad.” [1] – idézi Slasht Vogel. (A fordításért köszönet az Ember a zenében blognak.)

Michael Jackson a stúdióban általában nem tűrte el a dohányzást és az ivást, de Slash vendégszereplésekor kivételt tett. Bottrell így mesélt Chris Cadman és Craig Halstead: Michael Jackson – For The Record című könyvében: “De amikor Slash jött, MJ tudta, hogy nála ez része a dolognak. Így azt mondta: ‘Hagyjátok, hogy hozza az alkoholját, a cigarettáját, amire szükség van’. Így kialakítottunk egy másik szobát a Hit Factory-ban és Slash emberei átküldték a listát… a nap itala a Jack Daniels volt és a kávé, ha jól emlékszem.” [2]

A dalhoz készült videó rock koncert jellegű, amelyben Slash mellett a Guns N’ Roses két másik tagja, a ritmus gitáros Gilby Clarke és a csapat turné billentyűse, Teddy Andreadis, valamint a Living Color rock együttes egykori basszusgitárosa, Muzz Skillings kíséri. (A Living Color együttes egy feketékből álló rock együttes – egyike a keveseknek.)

A videót két óra alatt forgatták le Németországban, Münchenben 1992 augusztusában. A rendező Andy Moharan. A speciális effekteket, mint amilyenek a villámok, utólag adták hozzá. Az ősbemutatójára 1993. február 10-én került sor annak az interjúnak a keretében, amit Michael Oprah Winfrey-nek adott.

A CD kislemezre a Give In to Me-n kívül felkerült Michael két másik rock dala, a Beat It és a Dirty Diana is. A CD kislemez egyéb változatain a dal egy vokális, valamint egy instrumentális változata található meg.

A dal sok országban Top 10-es sláger volt, köztük az Egyesült Királyságban a második helyig jutott, míg Új-Zélandon négy hétig vezette a slágerlistát.

Még többet olvashatsz a dalról a Michael Jackson – Ember a zenében blogon: http://michaeljacksonemberazeneben.wordpress.com/2014/03/12/10-give-in-to-me/

A dal demója – még mielőtt Slash hozzátette volna a saját szólóját. Ez a demo a rajongók körében Love Is A Donut (“a szerelem egy fánk”) néven is ismert, mivel Michael a humoránál volt és ezt énekli benne 2:59-nél:

Írta és komponálta: Michael Jackson, Bill Bottrell
Producer: Michael Jackson, Bill Bottrell
Különleges gitár előadás: Slash
A felvétel ideje: 1991
A felvétel helyszíne: Ocean Way Studios és Record One Studios (Los Angeles, Kalifornia)
Album: Dangerous

Stílus: pop, rock

Videó

Rendezte: Andy Moharan

Legjobb helyezése a fontosabb slágerlistákon:

Egyesült Királyság: 2.
Új-Zéland: 1.
Hollandia: 3.
Ausztrália: 4.
Spanyolország: 6.
Franciaország: 7.
Németország: 10.

Forrás:

[1] Joseph Vogel – Man in the Music (Sterling Publishing, New York, 2011)

[2] Chris Cadman & Craig Halstead: Michael Jackson – For The Record (2nd edition) (2009)

Who Is It

WhoIsItA Who Is It az ötödik kislemez volt Michael Jackson Dangerous című albumáról. Az USA-n kívül 1992 augusztus 31-én jelent meg, míg az USA-ban – gyakorlatilag közkívánatra – 1993 március 29-én. Az amerikai megjelenésnek ugyanis az volt az előzménye, hogy Michael előadta a dal egy részletét – a beatboxolással együtt – abban az interjúban, amit Oprah Winfrey-nek adott 1993 februárjában. Eredetileg nem ezt a dalt szánták következő kislemeznek az Egyesült Államokban, hanem a Give In To Me-t, de a pozitív visszajelzés miatt végül mégis megjelentették.

Hét hónappal korábban az USA-n kívüli megjelenést egy David Fincher által rendezett nagyszerű videó is kísérte, azonban az Egyesült Államokban a videót nem játszották a televíziók, hanem helyette egy Michael korábbi videóiból és fellépéseiből összevágott montázst adtak a dalhoz, ami nem nagyon illik hozzá. Ennek oka máig rejtély. Vannak akik szerint a luxusprostis téma kiverte a biztosítékot a prűd USA-ban és betiltották a videót, de ez nem túl valószínű, hiszen már akkoriban is voltak ennél keményebb klipek is, még az USA-ban is, és a téma ellenére a Who Is It videója egyáltalán nem vulgáris. Mindenesetre sok amerikai zenerajongó csak a YouTube korszak beköszöntével találkozott először a dal hivatalos videójával.

Talán ennek is köszönhető, hogy a Who Is It végül is csak a 14. helyig jutott az amerikai slágerlistán, több más országban azonban az első tízbe került. Ugyan nem lett olyan nagy sláger, mint Michael sok más dala, de a rajongók máig a Billie Jeanhez hasonló mesterműnek tartják és ebben több kritikus is egyetért.

Adam Gilham a Sputnikmusic-on 2006-ban “kriminálisan alulértékelt dalnak” [1] nevezte. Joseph Vogel, a Man In The Music című könyvben azt írja: “A “Who Is It”-et gyakran társítják a “Billie Jean”-hez, amelynek okát könnyű belátni. Mindkét dal egy szonikus csoda; mindkettő sötét, zaklatott, titokzatos témákat tartalmaz; és mindkettőnek gyilkos basszusvonalai vannak.” [2] (a fordításért köszönet az Ember a zenében blognak).

Michael 1989-ben írta meg a bonyolultan rétegzett dalt, amelynek alapját az a basszus vonal és az a beatbox (szájdobolás) képezte, amely a dal végső változatában is megmaradt. A beatboxot Michael adja elő, a dal elején hallható szoprán szólamot pedig ő és Linda Harmon. A szöveg a megcsalásról, a hűtlenségről, az árulásról és a magányról szól, de “olyan a hatás, hogy szinte nincs is szükség szavakra a dalban. Minden benne van a zenében, a hangulatban, a kétségbeesett zihálásban és sírásban.” [2] – írja Vogel (fordítás: Ember a zenében blog).

Az eredeti címe állítólag Lying To Myself, majd Doesn’t Seem To Matter volt. Egy demó verzión más harmóniák hallhatók, mint az album verzióban – ezek aztán különféle remix verziókban jelentek meg. A dal remixei közül a Patience Mix, a Most Patient Mix és a Brothers In Rhythm House Mix olyan vokális részeket is tartalmaz, amelyek nincsenek benne az album verzióban. [3]

A produceri munkában Bill Bottrell, a hangszerelésben pedig Brad Buxer, David Paich (mindkettő a billentyűs hangszerelésben) és George del Barrio (a vonós hangszerelésben) segítette Michaelt.

A különféle maxi CD-ken megjelent hivatalos remixek a következők:

Patience Edit
Most Patient Mix
A Capella
Oprah Winfrey Special Intro
Brotherly Dub
P-Man Dub
Brothers Cool Dub
Patience Mix
Patient Beats
House 7″
Tribal Version
IHS Mix
7″ Edit
Lakeside Dub
7″ Edit With Intro
Moby’s Raw Mercy Dub
Brothers In Rhythm House Mix

A legtöbb maxi CD verzió tartalmazza az alábbi dalok közül valamelyik egy remixét is a Who Is It különféle remixei mellett:

Don’t Stop ‘Til You Get Enough (Roger’s Underground Solution Mix)
Beat It (Moby’s Sub Mix)
Rock with You (Masters at Work Remix)

A 2004-ben kiadott The Ultimate Collection a dal IHS Mix című remixét tartalmazza.

Még többet olvashatsz a dalról a Michael Jackson – Ember a zenében blogon:  http://michaeljacksonemberazeneben.wordpress.com/2014/03/02/9-who-is-it/

A hivatalos videó

Az USA-ban a videó helyett játszott montázs

Írta és komponálta: Michael Jackson
Producer: Michael Jackson, Bill Bottrell
Hangszerelte: Michael Jackson, Brad Buxer (billentyűs hangszerelés), David Paich (billentyűs hangszerelés), George del Barrio (vonós hangszerelés)
A felvétel ideje: 1990
A felvétel helyszíne: Ocean Way Studios és Record One Studios (Los Angeles, Kalifornia)
Album: Dangerous

Stílus: pop, R&B

Videó

Rendezte: David Fincher

Legjobb helyezése a fontosabb slágerlistákon:

USA: 14.
Egyesült Királyság: 10.
Kanada: 6.
Franciaország: 8.
Németország: 9.

Forrás:

[1] Adam Gilham – Review of Dangerous
http://www.sputnikmusic.com/album.php?albumid=7504

[2] Joseph Vogel – Man in the Music (Sterling Publishing, New York, 2011)

[3] Chris Cadman & Craig Halstead: Michael Jackson – For The Record (2nd edition) (2009)

Bad (album)

BadMegjelenés: 1987. augusztus 31.

A felvétel ideje: 1987. január 5.-július 9.

A felvétel helye: Westlake Recording Studios, Studio “D” (West Hollywood, Kalifornia)

Kislemezei: I Just Can’t Stop Loving You, Bad, The Way You Make Me Feel, Man in the Mirror, Dirty Diana, Another Part of Me, Smooth Criminal, Leave Me Alone, Liberian Girl

Stílus: pop, R&B, funk, soul, rock

Kiadó: Epic

.

A Bad a Spotify-on (hozzátettem az eredeti albumon nem, de a 2001-es Special Editionon megjelent bónusz dalokat is – az utolsó három dal):

A Thriller fenomenális sikere után Michael Jackson nem volt könnyű helyzetben, hiszen valószínűtlen volt, hogy a soron következő albuma meg tudja ismételni azt – azóta sem tudta senki. Ennek ellenére Michael nem fogta vissza az ambícióit, amikor azt a célt tűzte ki maga elé, hogy a következő albumából 100 millió példány fogyjon. (Michael “megszállottsága” az eladási példányszámokkal kapcsolatban talán érthetőbbé válik, ha emlékeztetünk arra, hogy olyan környezetben nőtt fel – Motown, vagy éppen a saját apja -, ahol a kereskedelmi siker és a slágerlistás helyezés volt a fokmérője annak, hogy mennyire vagy jó.  Michaelnek már kicsi gyerekkorától kezdve összefonódott a szórakoztatóipar és a zene a versennyel is, hiszen eleinte tehetségkutatókon léptek fel, ahol mindig nyerniük kellett és mindig el kellett nyerniük a közönség kegyeit ahhoz, hogy tovább tudjanak lépni.)

Ezzel az ambícióval vetette bele magát a munkába, amikor 1985-ben elkezdett dolgozni a Bad-en és bár kereskedelmi értelemben nagyra törő céljai voltak vele, zeneileg nem akarta megismételni a Thrillert. Eleinte az otthoni stúdiójában dolgozott olyan zenészekkel és hangmérnökökkel, mint Matt Forger, John Barnes vagy Bill Bottrell. Ezzel az úgynevezett B-csapattal számos demót elkészítettek különféle stílusokban és témákkal. Az A-csapat Quincy Jones vezetésével dolgozott a Westlake stúdióban. Ez a különválás egyúttal azt is jelezte, hogy Michael egyre függetlenebb kívánt lenni Jonestól.

Bottrell: „Michael fejlődött és szabadon, a Westlake-i stúdió korlátai nélkül akart kísérletezni. Ezért vitt el engem és John Barnes-t, hogy az otthoni stúdiójában dolgozzunk másfél évig időszakosan. Programoztunk, játszadoztunk és dalokat készítettünk annak az albumnak a nagy részére, majd elküldtük az eredményeket két inches szalagon a Westlake-nek és ők aztán belátásuk szerint újravették őket és hozzáadtak olyan dolgokat, mint a vonósok és a fúvósok. Így kezdte MJ kifejezni a kreatív függetlenségét, mint egy tinédzser, aki elhagyja a fészket.” [1]

Az igazán komoly munka 1986-ban kezdődött a Westlake D stúdiójában. A csapat magja ugyanaz volt, mint az Off The Wallon és a Thrilleren:  Quincy Jones, mint producer, Bruce Swedien, mint hangmérnök – a Badről azonban már hiányzott Rod Temperton. Michael Swedient a további albumaira is magával vitte, azonban Jonesszal ez volt az utolsó együttműködése.

„Quincy és én néhány dologban nem értettünk egyet. Sok feszültség volt köztünk, mivel úgy éreztük önmagunkkal versenyzünk. Nagyon nehéz alkotni valamit, amikor úgy érzed önmagaddal vagy versenyben.” [2] – írta Michael Moonwalk című önéletrajzában. A fáma szerint egyszer Jones egy időre kiszállt a munkából, amikor észrevette, hogy Jackson titokban visszalopózott a stúdióba és megváltoztatta a munkáját.

A Rolling Stone magazin 1987. szeptember 24-ei száma szerint Michael 62 dalt írt az albumra és ebből 33-at ki is akart adni tripla lemez formájában. Quincy Jones azonban lebeszélte erről az ötletről, így maradt a szimpla lemez és 11 dal, amelyből kilencet Michael önállóan írt. Olyan dalok maradtak talonban, mint a Streetwalker, a Cheater, a Fly Away, az I’m So Blue, a Don’t Be Messin’ ‘Round, az Abortion Papers, a Free, a Price of Fame – amelyek később megjelentek különféle kiadványokon (The Ultimate Collection, Bad 25), de valószínűleg maradt még jó pár olyan dal ebből az időszakból, amelyet egyelőre nem hallhattunk.

Az albumon duett partnerként működött közre Stevie Wonder (Just Good Friends) és Siedah Garrett (I Just Can’t Stop Loving You), valamint háttérvokálként az Andraé Crouch kórus a Man In The Mirrorban. Garrett kreatívan is hozzájárult az albumhoz, mint a Man In The Mirror társszerzője.

Az albumon több, mint egy évig dolgoztak, s ha Michaelen múlik, akkor eldolgoztak volna rajta talán a végtelenségig, de a lemezkiadó végül szigorú határidőt szabott: 1987 nyarán meg kellett jelennie.

Az album borítója rögtön megdöbbentette az amerikai közvéleményt és médiát, különösképpen Jackson az addiginál sokkal világosabbnak tűnő bőrszíne miatt. Miután akkor még nem tárta a nyilvánosság elé bőrbetegségét, a vitiligót, így megkezdődött a találgatás erről is, éppen úgy, mint a sztár egyéb vélt, vagy valós excentrikus szokásairól.

Az eredetileg a Bad borítójára szánt kép

Az eredetileg a Bad borítójára szánt kép

Eredetileg egyébként a balra látható képet szánta Michael albumborítónak, de ettől az Epic még jobban megijedt. A lemeztársaság attól tartott, hogy ez csak tovább erősítené Michael különc, egyesek által femininnek tartott imázsát. Végül a választás egy a Bad rövid film forgatásán készült fotóra esett, amelyen az énekes bőrszerelésben látható.

„Sokkal inkább, mint David Bowie vagy Prince, Jackson lett az androgünitás leghíresebb szimbóluma. Egyre nehezebben definiálhatóvá vált és egyre nehezebbé vált bármelyik csoportnak is magáénak neveznie. A sminkje, fekete bőrszerelése, csatjai és csizmái a glam punk szubkultúra esztétikájára emlékeztettek, a kritikusok számára azonban ez kényelmetlen kapcsolat volt egy olyan népszerű előadóval, mint Jackson. Ugyanilyen oknál fogva a hip-hop sem fogadta el nyíltan (bár később ez megtörtént). Jackson egyszerűen egyfajta előadásnak tekintette az új imázsát. A világ volt a színpada és készen állt arra, hogy kipróbáljon egy új karaktert. A punk kinézet, a tánc bandatagokkal, a nyelv kiforgatása (a „rossz” jó, bátor, kemény lett) mind kinyilvánító üzenetet hordozott. Megosztóbbá tette, mint a Thriller, de ez volt a célja. Változó identitása Reagan dualisztikus vagy-vagy világképének teljesen az ellentétét képviselte. Michael Jackson képviselte az új Amerika (és világ) minden komplexitását és kettősségét.” [1] – írta Joseph Vogel Man in the Music című könyvében. Ez a kettősség kifejeződött például abban, hogy az androgün külső mellett Jackson tánca és videói sokkal több szexualitást sugároztak, mint addig, ami – az egész új imázzsal együtt – talán egyfajta lázadást is megtestesített szigorú vallásos neveltetésével szemben (Michael 1987-ben kilépett a Jehova tanúi felekezetből).

Az album 1987. augusztus 31-én jelent meg és egyből meghódította a slágerlistákat szerte a világon. Az első kislemeze az I Just Can’t Stop Loving You volt, amely egy szerelmes duett Siedah Garrettel. Azzal, hogy ezt a dalt adta ki elsőként Michael a Thrillernél bevált taktikát alkalmazta, nevezetesen azt, hogy az album talán egy kevésbé érdekes dalával indította útjára azt, amihez ráadásul videoklip sem készült. A várakozás azonban addigra már akkora volt, hogy a dal így is az első helyre került a Billboardon és számos más slágerlistán, akárcsak nem sokkal később az album. (Az I Just Can’t Stop Loving You szavalt intrója egyébként csak az album 1987-ben “nyomott” változatain található meg, az 1988-tól kiadott változatokról törölték azt.)

Míg a közönség nagy lelkesedéssel fogadta a Badet, addig a média egy része fanyalgott. Nem tudtak elvonatkoztatni Jackson új imázsától és külsejétől – vagy éppen elfogadni azt -, így az album kritikái sokszor nem is a zenével foglalkoztak: „Sok kritikus pszeudo-pszichoanalízisbe bocsátkozott Jackson excentrikusságáról prédikálva, mintha a művészeknek vagy a rock sztároknak a normalitás mintaképeinek kellene lenniük.” [1] – írja Vogel a Man in the Musicban.

A média Jacksonhoz való hozzáállásának változását jól jelzi, hogy amit a Thriller idején még bájos excentrikusságnak tartottak azt most hirtelen elkezdték sokkal erősebb jelzőkkel illetni, mint például „bizarr”, s ebben az időszakban jelent meg a médiában a degradáló “Wacko Jacko” gúnynév is, amelyet maga Michael gyűlölt (kb. úgy lehetne nagyon szabadon lefordítani, hogy “Bolond Jankó”).

Igazságtalan lenne persze nem elismerni, hogy sok esetben maga Jackson is szándékosan táplálta a titokzatos, excentrikus imázst P.T. Barnumot példaképül állítva maga elé: „Jackson szórakoztatóművész volt kisfiú kora óta. Csak ezt ismerte. Mostanra az az impulzus, hogy „előadjon” majdnem állandóvá vált. Az identitása csaknem elválaszthatatlanul a részévé vált a közszereplőnek, a karakternek. Ő volt a furcsa, varázslatos, titokzatos, excentrikus popsztár: ‘Michael Jackson, a Föld legnagyobb showja.'” [1]

Mások a kereskedelmi sikerei miatt fordultak ellene: „Sok támadás fehér rock kritikusoktól jött, akik úgy tűnt, hogy hirtelen megvetették Jackson páratlan sikerét. Jackson nem illett a rock kritikusok által bálványozott modellbe. Egy olyan valaki, mint Bruce Springsteen gitározik, olyan dalokat ír, amelyek irodalmi kritika alanyai és úgy táncol, mint egy fehér fickó. Ugyanakkor Michael Jackson egy olyan fekete kulturális örökséget képvisel, amiről a fehér kritikusok vagy nem tudnak, vagy amit inkább nosztalgikusan értékelnének valaki olyantól, aki már halott.” [3] – írta Quincy Troupe a Spin magazinban.

Michael Jacksontól sokan nem tudták komolyan venni az új, „rosszfiú” imázst – úgy vélték, hogy annyira burokban nevelkedett, hogy nem értheti meg a világ hétköznapi problémáit, amiről például az újonnan a főáramba került hip-hop szólt. De ennek az albumnak nem is ez volt a funkciója. A Bad egy eklektikus, moziszerű fantázia, amely nem arra tesz kísérletet, hogy a világ problémáit énekelje meg, hanem inkább elrepít minket egy másik világba.

„A Baden Jackson zenéje nagyrészt hangulatokról, belsőséges érzésekről és fantasztikus jelenetekről szól. A Speed Demon funky, motorpörgető autós hajszája gördülékenyen megy át a Liberian Girl buja, evilági intonációiba. A Dirty Diana feszült, érzéki narratívája utat enged egy titokzatos bűnügyi tetthelynek a Smooth Criminalban. Minden dal egy álomkapszulaként működik, amely meginvitálja a hallgatót egy élénk, új hangzásba, sztoriba és űrbe. Arra van, hogy lebilincseljen, elvigyen, lenyűgözzön és arra is, hogy felfedezzen és felfedjen. Ebből a szempontból sokkal inkább egy filmzenéhez hasonlítható (blues, jazz és R&B elemekkel).” [1] – írja Vogel.

Jackson csaknem állandó hangmérnöke Bruce Swedien In the Studio with Michael Jackson című könyvében azt írta: „Érdekes erről az albumról beszélnem és rájönnöm, hogy több kedvenc dalom van ezen az albumon, mint bármelyik másikon.” [4]

Nehéz lenne megmondani, hogy a Bad-et negatívan befolyásolta-e a Jackson új imázsát követő felhördülés. Noha sikere az eladott példányszám tekintetében nem érte el a Thrillerét, de így is egy roppant sikeres album volt és volt amiben túlszárnyalta a Thrillert: az album öt kislemeze is Nr 1. lett a Billboardon (I Just Can’t Stop Loving You, Bad, The Way You Make Me Feel, Man in the Mirror, Dirty Diana). Ez máig fennálló rekord, amelyet más előadónak csak 2010-ben sikerült beállítania, megdönteni pedig azóta sem tudta senki. Valóban úgy tűnt az album egy slágergyűjtemény, ráadásul a dalokat olyan rövid filmek kísérték, amelyek nemcsak akkor emelkedtek ki a mezőnyből, hanem a mai napig ikonikusnak számítanak. A leginkább talán a Smooth Criminal, amely – bármilyen meglepő – nem volt azon öt dal között, amely első helyet ért el az album dalai közül.

A Bad Jackson globális népszerűségének a kiszélesedését is hozta, s néhány országban még népszerűbbé vált, mint a Thriller idején. Ebben talán szerepe volt az olyan eseményeknek is, mint például az MTV Europe elindulása 1987-ben, vagy éppen az albumhoz kapcsolódó világkörüli Bad turné, amely Michael első szóló turnéja volt. Ugyanehhez a korszakhoz kapcsolódik Michael fantázia mozifilmje a Moonwalker.

A Grammy díjkiosztón 1989-ben a Bad albumot jelölték az év albuma kategóriában és a legjobb férfi R&B vokális előadás kategóriában, a Bad dalt az legjobb férfi R&B vokális előadás kategóriában, a Man in the Mirrort az év felvétele kategóriában, 1990-ben pedig a Leave Me Alone-t a legjobb rövid zenei videó kategóriában – utóbbi nyert is.  1990-ben jelölték a Moonwalkert is a legjobb hosszú hosszú zenei videó kategóriában, de nem nyerte el a díjat.

Az American Music Awardson 1989-ben a Bad dal lett a kedvenc soul/R&B kislemez, valamint Michael kapott egy érdemeit elismerő különdíjat is. A World Music Awards-on a Dirty Diana videója közönségdíjas lett.

Az albumot 2001-ben újramaszterelték (Special Edition), akárcsak az Off the Wallt, a Thrillert és a Dangerous-t. Ez a speciális kiadás bónuszként tartalmazza a Streetwalkert, a Todo Mi Amor Eres Tu-t (az I Just Can’t Stop Loving You spanyol változata), a Fly Away-t, valamint rövid interjúkat Quincy Jones-szal és egy rövid szöveges bevezetést a Fly Away-hez.

2012-ben megjelent az album 25. évfordulós ünnepi kiadása is Bad 25 címmel – ezzel külön bejegyzésben fogok foglalkozni.

 

Az albumon szereplő dalok listája:

Ssz. Dal Dalszerző Producer
1. Bad Michael Jackson Quincy Jones, Michael Jackson (társ producer)
2. The Way You Make Me Feel Michael Jackson Quincy Jones, Michael Jackson (társ producer)
3. Speed Demon Michael Jackson Quincy Jones, Michael Jackson (társ producer)
4. Liberian Girl Michael Jackson Quincy Jones, Michael Jackson (társ producer)
5. Just Good Friends (featuring Stevie Wonder) Terry Britten, Graham Lyle Quincy Jones, Michael Jackson (társ producer)
6. Another Part of Me Michael Jackson Quincy Jones, Michael Jackson (társ producer)
7. Man in the Mirror Siedah Garrett, Glen Ballard Quincy Jones, Michael Jackson (társ producer)
8. I Just Can’t Stop Loving You (featuring Siedah Garrett) Michael Jackson Quincy Jones, Michael Jackson (társ producer)
9. Dirty Diana Michael Jackson Quincy Jones, Michael Jackson (társ producer)
10. Smooth Criminal Michael Jackson Quincy Jones, Michael Jackson (társ producer)
11. Leave Me Alone Michael Jackson Quincy Jones, Michael Jackson (társ producer)

A 2001-es Special Edition-ön a fentieken túl szerepel még:

Ssz. Dal Dalszerző
12. Quincy Jones Interview #1
13. Streetwalker Michael Jackson
14. Quincy Jones Interview #2
15. Todo Mi Amor Eres Tu (featuring Siedah Garrett) Michael Jackson, spanyol szöveg: Rubén Blades
16. Quincy Jones Interview #3
17. Spoken Intro to Fly Away
18. Fly Away Michael Jackson

További, eredetileg az albumra szánt, de azon végül nem megjelent dalok a teljesség igénye nélkül: Cheater, Scared of the Moon, Someone Put Your Hand Out (2004-ben mindhárom dal demója megjelent az Ultimate Collection-ön). Öt dal –  a Don’t Be Messin’ ‘Round, az I’m So Blue, a Song Groove (A.K.A. Abortion Papers), a Free, a Price of Fame és az Al Capone (utóbbiból “fejlődött ki” a Smooth Criminal) – megjelent a Bad 25-ön 2012-ben. Szintén megjelent a Bad 25-ön a Je Ne Veux Pas La Fin De Nous (az I Just Can’t Stop Loving You francia változata).

Legjobb helyezése a fontosabb slágerlistákon:

USA: 1.
Egyesült Királyság: 1.
Ausztrália: 2.
Új-Zéland: 1.
Kanada: 1.
Spanyolország: 1.
Németország: 1.
Franciaország: 1.

Eladott példányszám a világon: kb. 33 millió

Ebből

  • USA: 10 millió
  • Egyesült Királyság: 4 millió
  • Németország: 2 millió
  • Brazília: 700 ezer
  • Japán: 1 millió
  • Franciaország: 1,3 millió
  • Olaszország: 1 millió
  • Mexikó: 450 ezer
  • Hollandia: 500 ezer
  • Spanyolország: 500 ezer

Források:

[1] Joseph Vogel – Man in the Music (Sterling Publishing, New York, 2011)
[2] Michael Jackson – Holdséta/Moonwalk (1988/2009)
[3] Quincy Troupe – The Pressure to Beat It (Spin, 1987 június)
[4] Bruce Swedien – In the Studio with Michael Jackson (Hal Leonard, 2009)
Chris Cadman & Craig Halstead: Michael Jackson – For The Record (2nd edition) (2009)

Blood on the Dance Floor: HIStory in the Mix (album)

BloodOnTheDanceFloor

.

Megjelenés: 1997. május 20.

A felvétel ideje: 1991-1997

Kislemezei: Blood on the Dance Floor, HIStory/Ghosts, Is It Scary (utóbbi kizárólag promóciós kislemezként, kereskedelmi forgalomban nem)

Stílus: pop, R&B, funk, indusztriális, new jack swing, gót, house, techno

Kiadó: Epic

.

(Az albumot hibrid mivolta miatt felsoroltam Michael remix és stúdióalbumai között is, így mindkét helyről ide vezet a link.)

A Blood on the Dance Floor a Spotify-on:

A Blood on the Dance Floor: HIStory in the Mix című album egy hibrid album, amelyet nehéz besorolni. Tizenhárom dalából nyolc a HIStory album dalainak különféle dance remixei, de van rajta öt új dal is, amelyek korábban még sehol nem jelentek meg. Általában a remix albumok kategóriájába sorolják, de van aki az öt új dal miatt, amelyek fontos darabjai Michael Jackson pályafutásának, számon tartja a stúdióalbumai sorában is.

Michael EP-ként (Extended Play) szerette volna kiadni az öt új dalt és talán ez is lett volna a legjobb megoldás, ám lemezcége a Sony ragaszkodott a remixekhez és ahhoz, hogy azokkal kiegészítve albumként jelenjen meg a Blood on the Dance Floor. Amint azt egy rajongói magazinnak adott interjúban a ’90-es évek végén elárulta, maga Michael sem volt oda a remixekért: “A legkevesebb amit mondhatok, hogy nem tetszenek… nem tetszik, hogy jönnek és teljesen megváltoztatják a dalaimat. De a Sony azt mondja a srácok imádják a remixeket…” [1]

A Blood on the Dance Floor érdekesebb részét kétségtelenül az album első öt dala – az öt új dal – képezi. Annak ellenére, hogy a címadó dal jól táncolható, valójában ezen az albumon nincs örömzene és nincsenek himnuszok sem. Tematikailag az egész album sötét tónusú és pesszimista, amelyen egy kiábrándult Michael Jackson énekel a társadalmi dekadenciáról. A címadó dal – amely eredetileg az 1991-es Dangerous albumra készült, de arra nem került fel – a partnerek felelőtlen váltogatásáról szól, melynek során a főszereplő összeakad egy veszélyes nővel, aki meggyilkolja őt a táncparketten. A kapcsolatok elsekélyesedéséről, felszínessé válásáról, a megcsalásról szól a Superfly Sister című dal is. A Morphine-ban Michael saját gyógyszerfüggőségéről énekel zenei megoldásokkal és ellenpontozással ábrázolva a fizikai és pszichikai fájdalmat és a drog átmeneti enyhülést hozó hatását, hogy aztán annak elmúltával ismét visszacsöppenjen a rideg valóságba. A Ghosts és az Is It Scary két metaforikus horror, amelyek furcsa módon bizonyos szövegrészeken még osztoznak is. “Ezekben Jackson egy tükröt tart a társadalom elé, amely őt megveti, és arra kéri, hogy lássa meg a saját groteszk tükörképét. „Ijesztő-e ez a számodra?” – kérdezi. A dalok és kísérő vizuális megjelenítésük nem csupán roppant öntudatosak, de arról árulkodnak, hogy szerzője tisztán érti az őt körülvevő és kísértő toxikus erőket.” [2]

Zeneileg az első öt dal a pop, a funk, az indusztriális funk, a new jack swing, az R&B és a gót területein mozog, míg a remixek nagyrészt house és techno verzióban dolgozzák fel a HIStory album nyolc dalát. Azoknak, akik szeretik a remixeket ezek is érdekesek lehetnek annak ellenére, hogy nem MJ vízióját képviselik az adott dalokról, hanem olyan producerekéit, mint Jimmy Jam és Terry Lewis, Tony Moran, Frankie Knuckles vagy Wyclef Jean. Az első öt dal elkészítésében és felvételében Michael segítségére olyan régi munkatársai voltak, mint Teddy Riley, Brad Buxer, Bryan Loren vagy Bill Bottrell. Az Is It Scary társszerzői Jimmy Jam és Terry Lewis voltak.

Az album 1997. május 20-án jelent meg, kevesebb, mint két évvel a HIStory után, mintegy annak a kiegészítéseként, amint arra a teljes címe is utal. Az Egyesült Államokban egyáltalán nem promótálták, így a Billboard fő album slágerlistáján csak a 24. helyig jutott, az R&B slágerlistán pedig a 12. helyig, de több más országban – többek között az Egyesült Királyságban – Nr. 1. volt. Kislemezként, videoklippel támogatva elsőként a címadó dalt adták ki, amely az albumhoz hasonlóan sikeres volt az USA-n kívül (az Egyesült Királyságban Nr. 1.), míg az USA-ban promóció hiányában szinte észrevétlen maradt. A második kislemez a HIStory című dal Tony Moran által készített remixe és a Ghosts volt dupla A-oldalas kislemezként – előbbi dalhoz készült külön videó. Itt kell megemlíteni Michael szintén 1997 májusában megjelent csaknem 40 perces zenés-táncos kisfilmjét, a Ghosts-ot, amelyben a Blood on the Dance Floor albumról a Ghosts és az Is It Scary, a HIStory-ról pedig a 2 Bad hangzik el.

A New York-i zene- és filmkritikus, Armond White úgy vélte: „Az éneke még soha nem volt annyira fájdalommal teli és merész, mint új anyagot jelentő első öt dalban. A Blood on the Dance Floor egy kiengesztelhetetlen intelligencia vitalitásával rendelkezik… egy kihívás az ártalmatlan fekete popzene koncepciójával szemben.”  [3]

Neil Strauss, a New York Times kritikusa pedig azt írta a Blood on the Dance Floor új dalairól: „Igazi fájdalom és pátosz van ezekben az új dalokban… Jackson fájdalma gyakran a világ mulatsága és ez valószínűleg igaz az új dalaira is, amelyek a fájdalomcsillapítókon, a szexuális promiszkuitáson és a nyilvános imázson rágódnak. Sok dalban Jackson olyan, mint az Elefántember, aki azt kiabálja, hogy ő is emberi lény… Alkalmazkodva Jackson sötétebb hangulatához, a zene is dühösebb és haragosabb lett. A fémlemezekként ropogó ütemekkel és a sűrített gáz módjára sziszegő szintetizátorokkal ez indusztriális funk… kreatív értelemben Jackson új területre lépett.” [4]

Ssz. Dal Dalszerző Producer
1. Blood on the Dance Floor Michael Jackson, Teddy Riley Michael Jackson, Teddy Riley
2. Morphine Michael Jackson Michael Jackson
3. Superfly Sister Michael Jackson, Bryan Loren Michael Jackson
4. Ghosts Michael Jackson, Teddy Riley Michael Jackson, Teddy Riley
5. Is It Scary Michael Jackson, James Harris III, Terry Lewis James Harris III, Terry Lewis, Michael Jackson
6. Scream Louder (Flyte Tyme Remix) (duet with Janet Jackson) James Harris III, Terry Lewis, Michael Jackson, Janet Jackson James Harris III, Terry Lewis, Michael Jackson, Janet Jackson
7. Money (Fire Island Radio Edit) Michael Jackson Michael Jackson, Terry Farley, Pete Heller
8. 2 Bad (Refugee Camp Mix) Michael Jackson, Bruce Swedien, René Moore, Dallas Austin Michael Jackson, James Harris III, Terry Lewis, Bruce Swedien, René Moore, Te-Bass, Pras
9. Stranger in Moscow (Tee’s In-House Club Mix) Michael Jackson Michael Jackson, Todd Terry
10. This Time Around (D.M. Radio Mix) Michael Jackson, Dallas Austin, Bruce Swedien, René Moore Dallas Austin, Michael Jackson, Bruce Swedien (társ producer), René Moore (társ producer), David Morales
11. Earth Song (Hani’s Club Experience) Michael Jackson Michael Jackson, Bill Bottrell (társ producer), David Foster
12. You Are Not Alone (Classic Club Mix) R. Kelly R. Kelly, Michael Jackson, Frankie Knuckles, Satoshi Tomiie
13. HIStory (Tony Moran’s HIStory Lesson) Michael Jackson, James Harris III, Terry Lewis Michael Jackson, James Harris III, Terry Lewis, Tony Moran, Bob Rosa

Eredetileg tervezték az albumon az On The Line, az In The Back (mindkettő demója végül megjelent a 2004-ben kiadott The Ultimate Collection-ön) és a Tabloid Junkie egy remixének megjelenését is.

Legjobb helyezése a fontosabb slágerlistákon:

USA: 24.
Egyesült Királyság: 1.
Ausztrália: 2.
Új-Zéland: 1.
Kanada: 16.
Spanyolország: 1.
Németország: 2.
Franciaország: 1.

Eladott példányszám a világon: kb. 6 millió

Ebből

  • USA: 1 millió

Források:

[1] Interjú Michael Jacksonnal – Black and White magazin (a belinkelt cikk 1996 júliusára teszi a beszélgetés időpontját, de ez nem lehet helyes, mivel a beszélgetésben szó van Michael Jackson kisfiáról, aki 1997. február 13-án született, a Blood on the Dance Floor album pedig 1997 májusában jelent meg)
http://maljas.republika.pl/wywiady/bw.html
[2] Joseph Vogel – “Én vagyok a fenevad, akit vizualizáltál?” – Michael Jackson kulturális meggyalázása (Featuring Michael Jackson: Collected Writings on the King of Pop, 2012. július 4.)
https://michaeljacksonzene.wordpress.com/2013/10/28/en-vagyok-a-fenevad-akit-vizualizaltal-michael-jackson-kulturalis-meggyalazasa/
[3] Armond White – Keep Moving: The Michael Jackson Chronicles (2009. augusztus)
[4] Neil Strauss – Review of Blood on the Dance Floor: HIStory in the Mix (New York Times, 1997. május 20.)

Joseph Vogel – Man in the Music (Sterling Publishing, New York, 2011)
Chris Cadman & Craig Halstead: Michael Jackson – For The Record (2nd edition) (2009)

Brad Sundberg interjú Michael Jacksonról a svéd rádióban

Brad Sundberg hangmérnök – aki Michael Jacksonnal való kapcsolatáról ebben a cikkben bővebben is beszélt – jelenleg a világot járja, hogy szemináriumok keretében beszéljen arról milyen volt MJ-vel dolgozni. Ennek során demókat és egyéb felvételeket is bemutat közönségének. Nemrég Svédországban járt, ahol az egyik rádiónak interjút is adott. Ezt a beszélgetést itt hallhatjátok:

Ugyan a riporter a hallgatósághoz természetesen svédül beszél, de az interjú angolul készült, így azt többen érthetik nálunk is. Sundberg a fent említett cikkben találhatókhoz hasonló történeteket oszt meg Michael csimpánzáról, kígyójáról, arról, hogy nem káromkodott stb. A legérdekesebb azonban az a stúdióban készült felvétel, amit 5:38 körül bejátszik. Ezen Michael egy zenésztársával Bill Bottrellel beszélget az 1991-ben megjelent Dangerous című album felvételei alatt. A párbeszéd magyarul:

MJ: [énekel] “Like a rolling stone! Like the FBI!” Hallottad ezt? [énekel] “Like the CIA…”

Bill Bottrell: Ismerősnek tűnik.

MJ: John Lennon. [énekel] “Like the BBC!”

BB: Ó, melyik dal ez?

MJ: [énekel] “BB King!” Őő, Can You Dig It-nek hívták. [énekel] “…And Doris Day! Dig it! Dig it!” Ez egy ilyen kis rövid dolog, valami átmeneti dolog. [Lennon] csak kiabál dolgokat egymás után. Azt mondom remek lenne, ha valamikor csak a nyakadba akasztanád az elektromos gitárod vagy valami és csak elkezdenél játszani, nekem meg adnál egy mikrofont és… csak úgy amit a pillanat ad, tudod… ami igazán… igazán jó móka lenne. Sok varázslat így jön létre, a pillanat hevében. Tényleg.

Innentől a stúdiótechnikára terelődik a szó:

MJ: Gondolod, hogy mindig lesznek ilyen nagy szalagok? Gondolod, hogy valaha is megszűnnek?

BB: Még pár évet adok nekik.

MJ: Igen, úgy tűnik, hogy ugyanilyen nagyok és ugyanilyen nehezek, amióta csak ebben az üzletben dolgozom. Minden más változott. És ezek a zsinórok. Sokkol, hogy ez eddig még nem változott meg.

Nos, MJ és Bottrell valóban követték, amiről itt beszélnek és ezt egy két órás jammelés követte, aminek eredménye a Give In To Me című dal lett, amely fel is került a Dangerous albumra. Sundberg a szemináriumain le is játssza a dal ezen korai, 15 perces verzióját. Sajnos azt nem áll rendelkezésünkre, de itt a végleges verzió:

Ha pedig valakit az is érdekel melyik Lennon (igazából Beatles) dalra utalt MJ:

Dangerous (album)

Dangerous

Megjelenés: 1991. november 26.

A felvétel ideje: 1990. június 25-1991. október 31.

A felvétel helye: Ocean Way Studios és Record One Studios (Los Angeles, Kalifornia)

Kislemezei: Black or White, Remember the Time, In the Closet, Jam, Who Is It, Heal the World, Give In to Me, Will You Be There, Gone Too Soon

Stílus: pop, R&B, new jack swing, gospel, rock

Kiadó: Epic

A Dangerous a Spotify-on:

Az 1987-es Bad című album Michael Jackson harmadik olyan albuma volt, amelynek Quincy Jones volt a producere. Michael mindig is nagyon tisztelte Quincy-t, de ekkorra úgy érezte új útra kell lépnie és ehhez vérfrissítésre van szüksége, így csaknem tízévi együttműködés után a sikerduó szakított egymással.

Az ’80-as-’90-es évek fordulóján új szelek fújtak a könnyűzenében. Néhány addig undergroundnak számító műfaj a főáram felé tört – így például a hip-hop, amely aztán a következő 20 évben uralkodóvá vált. A tánczenében (elsősorban Európában) a techno és annak különböző irányzatai váltak népszerűvé, míg a rock zenében a ’90-es évek eleje a grunge felemelkedését hozta. A hip-hop mellett ennek az időszaknak létezett egy másik fekete zenei irányzata is, amely elsősorban az Egyesült Államokban örvendett népszerűségnek: a New Jack Swing.

A Merriam-Webster online szótára szerint a New Jack Swing “általában fekete előadók által képviselt popzene amely a hagyományos jazz, az elektronikus zene, a smooth jazz, a funk, a rap és a rhythm and blues elemeit kombinálja.” [1] A hip-hop egy optimistább, felszabadultabb, melodikusabb és táncolhatóbb alternatívájaként is lehet értelmezni a ’80-as évek végének, ’90-es évek elejének fekete zenéjében. A New Jack Swing egyik atyjának Teddy Riley-t tartják, egy fiatal harlemi zenészt, aki az 1980-as évek végén producerként és saját együttesével, a Guy-jal (később pedig másik zenekarával a Blackstreettel) is ért el sikereket.  A műfaj további meghatározó producerei Babyface és L.A. Reid.

TeddyRiley

Teddy Riley

Jacksonnak tetszett ez az új műfaj, így Teddy Riley-t kérte fel arra, hogy legyen új albuma társproducere. (Korábban dolgozott dalokon Babyface-szel és L.A. Reiddel is, de ezek közül végül is egyik sem került fel az albumra.) Riley mindössze 23-24 éves volt ebben az időben, így elmondása szerint eleinte bátortalanul állt a feladathoz, hogy egy ilyen nagy sztárt kommandírozzon. Mígnem Jackson egy napon azt mondta neki: “Nézd, igazán a produceremmé kell válnod… Szükségem van arra, hogy beszélj hozzám, hogy kritizálj, hogy kommentálj. Arra van szükségem, hogy mindent beleadj.” [2]

Noha gyakran említik, mint “minden idők legnagyobb példányszámban eladott New Jack Swing albumát” a Dangerous  nem tekinthető szigorú értelemben vett New Jack Swing albumnak. Már csak azért sem, mert ugyan az album 14 dalából hét (Jam, Why You Wanna Trip On Me, In The Closet, She Drives Me Wild, Remember The Time, Can’t Let Her Get Away, Dangerous) magán viseli a műfaj stílusjegyeit, a többi hét (Heal The World, Black or White, Who Is It, Give In To Me, Will You Be There, Keep The Faith, Gone Too Soon) azonban egyáltalán nem.  A Dangerous egy számos műfajt – köztük erőteljes vonulatként a New Jack Swinget is – felölelő pop album, amelyen azonban összességében Jackson saját stílusa érvényesül a legdominánsabban, s ennek köszönhetően nem hasonlítható egyetlen tipikus New Jack Swing albumhoz sem.

Joseph Vogel Featuring Michael Jackson: Collected Writings on the King of Pop című könyvében ezt írja: “Ugyan a Dangerous-t gyakran jellemzik New Jack Swingként – nem kétséges, hogy Riley jelenléte miatt – egyértelmű, hogy Jackson átformálta a stílust. Az ütemek gyakran dinamikusabbak és metszőbbek, a ritmusok szinkópáltabbak, a hangzás zsigeribb és indusztriálisabb. Zörejeket alkalmaz mindenütt ütőshangszerek módjára: dudákat, tolózárakat, lengő kapukat, összetörő üveget, összeroppantott fémet. Jackson rendszeresen bevisz beatboxot, scattelést és csettintgetést is. Vegyél egy olyan dalt, mint az In The Closet és hasonlítsd össze más ’80-as évek végi, ’90-es évek eleji New Jack Swinggel. A különbségek szembetűnőek. Hallgasd meg, amint az elegáns zongora intro utat nyit az erotikus, pörgő ütemnek. Figyeld meg a dal hogyan épít fel feszültséget és feloldást, feszültséget és feloldást, mielőtt a tetőponton robban 4:30-nál. Hallgasd az agilis vokális előadást a suttogott vallomástól elkezdve a feszes falzett harmóniákig, a szenvedélyes sóhajokig, zihálásokig és felkiáltásokig. Ez Jackson egyik leginkább szexuálisan töltött dala, mégis sikerül fenntartania egy bizonyos finomságot és felkeltenie a kíváncsiságot – még a dal címe is szemérmesen játszik a szexualitással kapcsolatos várakozásainkkal. Eltérően más R&B és pop dalszerzőktől Jackson “szerelmes dalai” majdnem mindig magukban foglalnak egy bizonyos kettősséget, drámai feszültséget és titokzatosságot. Lásd a Dangerous című dalt is, amely tartalmazza a következő szöveget: “Deep in the darkness of passion’s insanity / I felt taken by lust’s strange inhumanity.” (“Mélyen a szenvedély őrültségének sötétjében /  Úgy éreztem a vágy furcsa embertelensége kerít hatalmába.”) [3]

2011-es Man In The Music című könyvében Vogel Jackson első felnőttkori szólóalbumával, az Off the Wallal állítja párhuzamba a Dangerous-t:  “Amint az Off the Wall tökéletesítette, erősítette és választékosan kidolgozta a diszkót, a Dangerous ugyanezt tette a New Jack Swinggel. Összehasonlítva más népszerű New Jack Swing lemezekkel hatalmas szakadék tátong [a Dangerous javára] gazdagságban, mélységben, minőségben.” [4]

Teddy Riley mellett az album egy másik meghatározó társproducere Bill Bottrell volt, aki 1985 óta dolgozott Jackson mellett hangmérnökként, azonban a Dangerous-ön a dalszerzésben és a produceri munkákban is részt vett.

Bill Bottrell

Bill Bottrell

Saját szerepéről és Jackson munkamódszereiről Bottrell azt mondta: “Michael mindig készen állt arra, hogy meghallgasson és megbízzon bennem, ugyanakkor mindig vezérelt is engem. Tudta miért vagyok ott és azt is, hogy mire van szüksége tőlem minden dalban, amit felvett. Az a hatás voltam amivel amúgy nem rendelkezett. Én voltam a rock és a country fickó, aki senki más nem volt. Michaelnek precíz zenei ösztönei vannak. Egy teljes lemez a fejében van és próbálja arra rávenni az embereket, hogy szállítsák azt le neki. Néha ezek az emberek meglepik és gyarapítják azt amit ő a fejében hall, de valójában az a dolga, hogy kihozza a zenészekből, producerekből és hangmérnökökből azt amit hall, amikor reggel felkel.” [4]

Aztán ott volt a veterán Bruce Swedien, aki hangmérnökként az 1979-es Off The Wall óta dolgozott Jacksonnal, a Dangerous-ön pedig ő is előlépett társproducerré, sőt egy dalban (Jam) társszerzővé is. Swedien nemcsak szakmai tudását adta a projektbe, hanem lelki támaszt is jelentett  Jackson számára, amikor szüksége volt rá:

“A Keep the Faith felvétele közben, a lemez felvételének stresszes utolsó heteiben Swedien emlékszik, hogy Jackson egy alkalommal hirtelen elhagyta a stúdiót a felvétel kellős közepén. Egy irodában találta a sarokban ‘kisírt szemekkel’. A tökéletességre törekvése és szorongása a dal miatt (és az egész album miatt) végül utolérte. Swedien megnyugtatta Jacksont és visszamentek dolgozni a dalon. Már nagyon késő éjszaka volt, de Swedien azt mondta Jacksonnak: ‘Nem megyünk addig haza, ameddig ezt teljesen végig nem énekeled.’ Hajnalig nem hagyták el a stúdiót, de végül Jackson az eredménnyel elégedetten tért haza.” [4]

Az album első felének New Jack Swing hangzása után a másik fele zeneileg változatosabb képet mutat.  Vogel Featuring Michael Jackson című könyvében így jellemzi:

“Azonban a Dangerous album második része az, amely igazán elénk tárja a művészi sokszínűséget. A kinyilatkoztató Black or White-ot követően Jackson felfedi egész katalógusa egyik leglenyűgözőbb dalát, a kísértő mesterművet, a Who Is It-et. Azok számára, akik még mindig elhiszik a mítoszt, hogy Jackson munkája hanyatlott a ’80-as évek után ennek az egy dalnak önmagában is szerte kellene foszlatnia ezt a vélekedést. Nemcsak hogy ügyesen fortélyos dal (és vetekszik a Billie Jeannel), hanem Jacksont érzelmileg legnyersebb állapotában mutatja be: “I can’t take it ‘cause I’m lonely!” (“Nem bírom, mert magányos vagyok!”). A Give in to Me folytatja a sötét tónust, amint kirobbantja felgyülemlett szorongását Slash gitárjátéka felett.”

Bruce Swedien

Bruce Swedien

“Mi jön ezután? Egy prelűd Beethoven IX. szimfóniájából, amelyet természetes módon követ két olyan dal – a Will You Be There és a Keep the Faith – amely a fekete gospelben gyökerezik. Jackson az albumot az élet tünékenységének gyöngéd kifejezésével zárja (Gone Too Soon), amelyet az AIDS áldozatául esett Ryan White inspirált, mielőtt végül a kör bezárul a címadó dal indusztriális New Jack Swingjével. Néhányan gúnyosan tekintettek az albumnak ezen eklektikus, maximalista megközelítésére. A Dangeroust azért kritizálták, hogy túl hosszú, túlzó, nem fókuszált. Mi a fenét keres egy olyan dal, mint a Heal the World egy albumon a Jammel vagy a Dangerous-szel, kérdezték a szkeptikusok. Egyértelmű, hogy mindez ellentétes volt egy olyan album, mint a Nevermind (Nirvana) egyenletes hangzásvilágával. Jackson természetesen könnyedén választhatta volna szintén ezt az utat azzal, hogy hozzáad még párat ahhoz a hét ritmus vezérelt dalhoz, amelyeket Teddy Riley-val alkotott. Azonban ez egy esztétikai döntés volt. Jackson értékelte a változatosságot és a kontrasztot, mind szónikus, mind tematikus értelemben. Szerette meglepni a közönséget egy szokatlan dal sorrenddel, vagy egy nem várt hangulatváltással. Ha a tradicionális R&B nem tudott kifejezni egy bizonyos érzelmet, akkor talált egy olyan stílust, amelyik ki tudta (így például a Will You Be There epikus, bibliai gyökerekkel rendelkező pátosza a klasszikus zenéhez és a gospelhez fordul). Hite szerint az albumok utazások voltak és – amint azt később elmondta a This Is It koncertsorozatával kapcsolatban – olyan helyekre akarta elvinni az embereket, ahol még sosem jártak.” [3]

Míg a szélesebb nagyközönség általában a Thrillert tartja Jackson munkássága csúcspontjának, addig rajongói körökben gyakran a Dangerous nyeri az erre vonatkozó szavazásokat. A Guardian kritikusa, Ben Beaumont-Thomas is úgy véli nagyobb figyelmet érdemel ez az album, mint amit általában kap:  “A Thriller eladási adatairól való összes áradozás és Jackson plasztikai műtéteket megelőző  üdvözülése mellett a Dangerous kockázatossága még inkább alábecsülté  válik, mint most. Ami tragédia lenne – mivel számomra ez Jackson legjobb pillanata.” [5]

Egyetért ezzel Susan Fast akadémikus is: “Ami érdekessé teszi számomra a Dangerous-t az, hogy Jackson ezen az albumon végre felnőtté válik. Súlyosabb témákkal foglalkozik, beleértve a szerelmet és a nemi vágyat is. Egy sötétebb, kevésbé gyerekesen optimista víziót ad nekünk itt a világról és gyakran úgy tűnik, mintha érzelmileg a törési ponton lenne. Mindezt kevesebb színpadiassággal teszi – ami nem azt jelenti, hogy kevesebb zenei kicsapongással -, mint a korábbi lemezein.”

“Ami számomra Michael Jackson zenéjében mámorító, nos, az maga a zene. Különösen az intenzitása. Noha ez az intenzitás mindig ott van Jackson zenéjében, azt mondanám, hogy a csúcspontját a Dangerous albumon éri el. Ez a lemez érzelmileg annyira véres!”

“Szóval érdekes számomra, hogy ez a felnőtt imázs, amelyet Jacksontól a Dangerous-ön kapunk, ekkora érzelmi intenzitáshoz kötődik – a hangjában (amely gyakran a törési ponton van), a groove-ok feszességében, vagy a zene barokkos csapongásaiban. Ez az intenzitás sokszor a világból való kiábrándultsághoz kötődik – az elhagyatottság vagy megcsalatás érzéséhez. Vagy a dühhöz.[6]

Az album borító a szürrealista művész, Mark Ryden munkája, aki elmondása szerint az album dalaiból és Jackson életéből merített hozzá ihletet. Michael személyesen is közreműködött a kialakításában, instrukciókkal látta el a művészt. Elkészítése hat hónapot vett igénybe. A kép gazdag kultúr- és művészettörténeti utalásokban és  egyéb szimbólumokban – s az internetes összeesküvés elméletek, Illuminátus mesék rajongóinak is gyakran szolgáltat beszédtémát. Íme a borító nagy felbontásban: https://michaeljacksonzene.files.wordpress.com/2013/08/dangerous-high.jpg

Az album a legnagyobb zenei piaccal rendelkező országokban szinte mindenütt első helyezést ért el a slágerlistán – beleértve az Egyesült Államokat és az Egyesült Királyságot is. Világszerte körülbelül 30 millió példányban kelt el. Kislemezei közül a Black or White volt a legsikeresebb, amely Nr. 1. lett a Billboard slágerlistán és még sok más országban.  Bekerült a Top 10-be a Billboardon továbbá a Remember The Time, az In The Closet és a Will You Be There is.

Az 1993-as Grammy díjátadón az album Black or White című dalát a legjobb férfi pop vokális előadás kategóriában, a Jamet pedig a legjobb férfi R&B vokális előadás és a legjobb R&B dal kategóriában jelölték, de egyik díjat sem kapta meg. Az album megkapta viszont a legjobb hangmérnöki munkával rendelkező nem klasszikus zenei albumnak járó díjat (Bruce Swedien és Teddy Riley).

Az American Music Awards-on a Dangerous nyerte a kedvenc Pop/Rock Albumnak járó díjat, a Remember The Time a kedvenc Soul/R&B dalnak járót, Michael Jackson pedig megkapta az év legkedveltebb nemzetközi művészének járó díjat.

1994-ben a Will You Be There című szám, a Free Willy című film zenéjeként MTV Movie Awardot nyert a legjobb dal egy filmben kategóriában.

Az albumot 2001-ben újramaszterelték (Special Edition), akárcsak az Off the Wallt, a Thrillert és a Bad-et, azonban a másik három albummal ellentétben a Dangerous 2001-es speciális kiadása nem tartalmaz korábban ki nem adott dalokat vagy demókat, mivel az eredeti album hossza miatt erre már nem maradt hely a CD-n.

Az albumon szereplő dalok listája:

Ssz. Dal Dalszerző Producer
1. Jam (featuring Heavy D) Michael Jackson, René Moore, Bruce Swedien, Teddy Riley Michael Jackson, Teddy Riley, Bruce Swedien
2. Why You Wanna Trip On Me Teddy Riley, Bernard Belle Teddy Riley, Michael Jackson
3. In The Closet (featuring Princess Stéphanie of Monaco) Michael Jackson, Teddy Riley Teddy Riley, Michael Jackson
4. She Drives Me Wild (featuring Wreckx-n-Effect) Michael Jackson, Teddy Riley, rap szöveg: Aqil Davidson Teddy Riley, Michael Jackson
5. Remember The Time Teddy Riley, Michael Jackson, Bernard Belle Teddy Riley, Michael Jackson
6. Can’t Let Her Get Away Michael Jackson, Teddy Riley Teddy Riley, Michael Jackson
7. Heal The World Michael Jackson Michael Jackson, Bruce Swedien (társ producer)
8. Black Or White (featuring L.T.B.) Michael Jackson, rap szöveg: Bill Bottrell Michael Jackson, Bill Bottrell
9. Who Is It Michael Jackson Michael Jackson, Bill Bottrell
10. Give In To Me (featuring Slash) Michael Jackson, Bill Bottrell Michael Jackson, Bill Bottrell
11. Will You Be There Michael Jackson Michael Jackson, Bruce Swedien (társ producer)
12. Keep The Faith Glen Ballard, Siedah Garrett, Michael Jackson Michael Jackson, Bruce Swedien (társ producer)
13. Gone Too Soon Larry Grossman, Buz Kohan Michael Jackson, Bruce Swedien (társ producer)
14. Dangerous Michael Jackson, Bill Bottrell, Teddy Riley Teddy Riley, Michael Jackson

További, eredetileg az albumra szánt, de azon végül nem megjelent dalok: Monkey Business, For All Time, If You Don’t Love Me, Serious Effect, Joy, What About Us (utóbbi végül a HIStory albumon jelent meg Earth Song címmel).

Az album legjobb helyezése a fontosabb slágerlistákon:

USA: 1.
Egyesült Királyság: 1.
Ausztrália: 1.
Új-Zéland: 1.
Kanada: 3.
Spanyolország: 1.
Németország: 1.
Franciaország: 1.

Eladott példányszám a világon: kb. 30 millió

Ebből

  • USA: 7 millió
  • Egyesült Királyság: 2 millió
  • Brazília: 1 millió
  • Japán: 800 ezer
  • Franciaország: 2 millió
  • Németország: 2 millió
  • Olaszország: 650 ezer
  • Mexikó: 600 ezer
  • Hollandia: 300 ezer
  • Spanyolország: 600 ezer
  • Ausztrália: 700 ezer
  • Indonézia: 500 ezer
  • Svédország: 300 ezer
  • Thaiföld: 300 ezer

Források:

[1] http://www.merriam-webster.com/dictionary/jack+swing
[2] When Heaven Can Wait: Teddy Riley Remembers Michael Jackson (Hip Hop Wired, 2009. július)
[3] Joseph Vogel – Featuring Michael Jackson: Collected Writings on the King of Pop (Baldwin Books, Kindle Edition, 2012)
[4] Joseph Vogel – Man in the Music (Sterling Publishing, New York, 2011)
[5] Ben Beaumont-Thomas – Dangerous Was Michael Jackson’s True Career High (The Guardian, 2009. július 6.)
[6] The 33 1/3 Author Q&A: Susan Fast http://333sound.com/2013/04/24/the-33-13-author-qa-susan-fast/ – magyar fordításban: Könyv jelenik meg Michael Jackson Dangerous című albumáról https://michaeljacksonzene.wordpress.com/2013/07/26/konyv-jelenik-meg-michael-jackson-dangerous-cimu-albumarol/
Chris Cadman & Craig Halstead: Michael Jackson – For The Record (2nd edition) (2009)