Valamennyi bejegyzés

Ismét kulisszák mögötti felvételek a Black or White forgatásáról

A korábbiak itt, itt és itt. A legújabb pedig itt:

Dangerous turné próba 2. szalag (1992. május)

A napokban kiszivárgott Michael Jackson 1992-1993-as Dangerous turnéjának 2. szalagja. Az 1. és 3. szalag már korábban ismert volt a rajongók számára. Ezek az ún. “zöld inges” próbák 1992 májusából. Íme tehát a 2. szalag.

A dalok, amik elhangoznak: Bad, Black or White, Heal the World, Man in the Mirror.

Új félakt fotó jelent meg Michael Jacksonról

A héten nyílt meg a neves fotóművész Greg Gorman kiállítása a berlini Fotográfiai Múzeumban Color Works – Pages from the Glossies címmel. A kiállított fotók között felbukkan egy korábban még soha nem látott félakt Michael Jacksonról, amelyet a művész még 1987-ben készített a sztárról. Íme:

Greg Gorman 8
Greg Gorman 9

Greg Gorman 4

A fotós, Greg Gorman a képpel a berlini múzeumban

A fotós, Greg Gorman a képpel a berlini múzeumban

A képpel kapcsolatban néhány rajongó eleinte szkeptikus volt, tudván, hogy sokszor bukkannak fel Michaelről photoshoppok az Interneten, ám Gorman szakmai háttere és hitele nehezen elképzelhetővé teszi, hogy hamisítvánnyal lenne dolgunk.

A Die Welt című német lapnak ezt nyilatkozta Gorman a fotóról:

Barátságokat is kötött ezekkel az emberekkel?

Gorman: Jó barátságban vagyok Pierce Brosnannal és John Hurttel. Nem vagyok az aki dicsekvésből hoz fel neveket, de jóban voltam Michael Jacksonnal is. Néha felhívott és beszélgettünk.

Van egy fotó a kiállításon Michael Jacksonról, amit még soha azelőtt nem láthattunk.

Gorman: Igen. Mindig, amikor Michaelt fotóztam előtte két órát beszélgettünk. A koncepcióról és hogy mit akarunk csinálni. Azon a napon, amikor ez a kép készült megemlítette, hogy mennyire csodálja az akt fotóimat. Ezért úgy döntöttünk, hogy csinálunk egy olyan képet, ami egy kicsit szabadabb. Gondolom ezért nem volt oly sokáig látható. Ez a kép Michaelről most először kerül kiállításra.

Ez az ön kedvence a kiállításról?

Örülök, hogy itt van, igen. De szeretem a David Bowie-ról és Andy Warholról készült képeimet is – nehéz eldönteni, hogy melyiket szeretem jobban, mivel mindkettő szép emlékeket idéz fel bennem.

Forrás: http://www.welt.de/icon/article149561411/Ich-fotografiere-nur-was-Widerrede-geben-kann.html?subid=skim25504X847487Xbb59c5db48ba568419603abe9f6aca17&affmt=2&affmn=1

Azt is tudjuk, hogy Gorman valóban sokat dolgozott együtt Michaellel abban az időben. Többek között ezek a fotók is az ő nevéhez fűződnek:

Gorman spider Gorman Bad alternative cover Gorman DD

A Bad című rövid film stáblistáján pedig hivatalos fotósként van feltüntetve a neve.

Gorman szinte mindenkit fotózott már a hírességek világában, aki számít, így nehéz elképzelni, hogy miért lenne szüksége hamisításra, vagy hogy miért tenné egy hamisítvánnyal kockára a szakmai renoméját. (Egyébiránt készített ennél sokkal merészebb félaktokat-aktokat is hírességekről. Itt egy pédául Keanu Reeves-ről és egy Rupert Everett brit színészről.)

Más rajongók azt jegyezték meg, hogy furcsa az arc a fotón, ám vegyük figyelembe, hogy a kiállított képről készített fotó szögből készült, ami miatt bizonyos torzulások lehetnek. A kiállításról híradók is beszámoltak Németországban. Itt például 3:20-nál látható egy beszámoló, amiben egy jobb szögből láthatjuk a képet.

mediathek.rbb-online.de/tv/rbb-AKTUELL/rbb-AKTUELL-vom-03-12-2015-um-13-Uhr/rbb-Fernsehen/Video?documentId=32017422&topRessort=tv&bcastId=3907840

És ha még ez sem elég, akkor tegyük hozzá, hogy Michael egykori sminkese Karen Faye is megerősítette a fotó valódiságát a Twitteren:

“Igen, a Greg Gorman fotó valódi. Én csináltam a sminket és a hajat minden fotóhoz, amit Michael és Greg csináltak. Élvezzétek!!!”

https://twitter.com/wingheart/status/673173736783110144

Egy rajongó a Facebookon arról is beszámolt, hogy megkérdezte Michael hagyatékkezelőjét és ők is megerősítették a kép valódiságát. Noha ezt a rajongói állítást nem tudom leellenőrizni, mindenesetre egybevág azzal, amit mindenki más is mond.

Sok rajongónak tetszik az alkotás és értik benne a művészi szándékot, ám vannak olyanok is, akik nehezebben emésztik meg és egyeztetik össze a bennük Michaelről kialakult képpel. Ami már csak azért is furcsa, hiszen láttuk már Michaelt ennél még lengébben is: You Are Not Alone – dereng valami?

yana

Michael akkori feleségével, Lisa Marie Presley-vel a You Are Not Alone című dal videójában

Michaelnek egészen biztosan nem voltak fenntartásai az emberi test művészi meztelen ábrázolásával szemben, hiszen nagy rajongója volt a fotóművészetnek egészen fiatal korától és gyűjteményében neki is voltak olyan művészi fotóalbumok, amik mind női, mind férfi aktokat tartalmaztak. Sok fotóssal pedig személyes barátságot ápolt.

Michael egy művészember volt, nem középkori prűd nagymama. Talán elfeledkeztünk már az In The Closetről, a HIStory turnés aranynadrágról, a Párductáncról a Black or White végén, a Come Togetherről és egyebekről? Ha nem, akkor pedig miért is olyan meglepő vagy egyeseknek sokkoló ez a fotó? Többet ez sem mutat meg, mint amit a You Are Not Alone videójában látunk.

Gorman még egy 2000-ben készült interjúban beszélt arról, hogy mit szeretne kifejezni az aktjaival. Szerintem ez elég találó erre a fotóra is, amit Michaelről készített. Az interjúban arról is beszélt, hogy sajnálatos módon milyen megbélyegzés kíséri általában a férfi aktokat:

“Úgy gondolom a célom az ártatlanság és a sérülékenység ábrázolása volt. Számomra ezek azok a dolgok, amelyek nagyban hozzáadnak egy férfi vagy női akt szexualitásához és érzékiségéhez.”

Gorman azt mondja, hogy szándékosan tartotta távol magát “a túlságosan izmos, túlságosan férfias fickóktól”.

“Sok olyan gyerek jött hozzám, akik szépek voltak, akiknek nagyszerű testük volt, de túl nagy önbizalommal jöttek be. Nem akartam olyan embereket fotózni, akik exhibicionisták.”

Gorman olyan férfiakat keresett, akiknek erős szemük és karcsú testük van, olyan tulajdonságaik, amikről azt mondja, hogy megközelíthetőbbé teszik a modelleket. Sok akt kép teljesen helyettesíthető, mert túl nagy hangsúly van a fizikumon. “Én próbálok inkább az egyénre koncentrálni és arra, hogy bevonjalak a képbe. És aztán a test remélhetőleg már csak egy szép dekoráció ahhoz, amit már felfedeztél.”

Néhányan talán túl ősinek és túl csinosnak találják a fotókat, de Gorman üdvözli a kritikát: “Néhány ember imádni fogja, néhány ember utálni fogja és néhányan azt fogják gondolni, hogy nem releváns. De a kereszttűz mindig jó.”

Gormant dühíti az, ahogyan sokszor tekintenek a férfi aktfotózásra. Az aktokat általánosan elfogadták az antikvitásban és az elmúlt században is sok fotós foglalkozott vele Man Raytől és Edward Westontól kezdve Robert Mapplethorpe-ig és Herb Rittsig.

“Most sokkal divatosabb azt mondani: ‘Ezt nem hiszem el, ez annyira buzis.'” – mondja Gorman. “Elképesztő mennyiségű megbélyegzés van. Az emberek a női aktokra nem úgy néznek, hogy ‘Ó, ezek annyira heteroszexuálisak.'”

Forrás: http://www.sfgate.com/entertainment/article/Impressive-Bodies-Of-Work-Celebrity-2734669.php

 

Korábban még nem látott kulisszák mögötti felvételek a Black or White-ból, a Ghosts-ból és az American Music Awardsról

Korábban még nem látott kulisszák mögötti felvételek kerültek ki az elmúlt napokban a Black or White-ból, a Ghosts-ból, valamint az 1993-as American Music Awardsról.

Baltimore és az elégedetlenségei

Írta: Toni Bowers (A szerző a Pennsylvaniai Egyetem brit irodalom professzora. Philadelphiában él.)
2015. május 14.
Az eredeti cikk helye: http://lareviewofbooks.org/essay/dancing-with-michael-jackson/

Come and see, the moon is shining.
Come and see, the moon is walking.
Come and see, the moon is dancing.

— Ladysmith Black Mambazo

(Fordítás:

Jöjj és lásd, a Hold ragyog.
Jöjj és lásd, a Hold sétál.
Jöjj és lásd, a Hold táncol.

A dél-afrikai Ladysmith Black Mambazo együttes Lindelani c. dalából, amely elhangzik Michael Jackson Moonwalker c. filmjének a végén.)

Got a feeling that we’re gonna raise the roof off!
Everybody just get down!

– Michael Jackson

(Fordítás:

“Úgy érzem, hogy le fogjuk emelni a tetőt!
Mindenki engedje el magát!”

Részlet Michael Jackson Burn This Disco Out c. dalából, bár az idézet nem pontos, mert ez a két sor a dalban nem egymást követi.)

Mostanra több millióan nézték meg azt, ahogy Dimitri Reeves Baltimore különböző részein táncol Michael Jackson zenéjére. A legismertebb klipben, amelyet a riporter Shomari Stone filmezett le, Reeves öröme megijeszti a nézőket, amikor a férfi váratlanul elkezd lefelé lebegni egy szemetes utcán miközben a Beat It harsog valahonnan az útpadka felől. Jackson ujjongó, dühös mozdulatait imitálja és lehűt egy feszült pillanatot.

Dimitri Reeves

Dimitri Reeves Baltimore-ban

“Don’t want to see no blood, don’t be a macho man. They’ll kick you, they’ll beat you, they’ll tell you it’s fair, so beat it.”

(„Nem akarok vért látni, ne legyél macho. Szét fognak rúgni, meg fognak verni és azt fogják mondani, hogy ez fair, szóval kopj le inkább.” – részlet a Beat It-ből.)

A Facebookon Reeves arra kérte a videók nézőit, hogy ne próbálják túl szó szerint értelmezni a választott dalok szövegeinek lehetséges jelentőségét – Beat It, Smooth Criminal, Will You Be There, Black or White és mások. „Csak táncolni akartam.” – mondja. Nagyszerű ösztön volt. Amikor Reeves feltekerte a hangerőt és felidézte azokat a régi varázslatos lépéseket, közös öröm kezdett megjelenni a dühös, gyászoló városban és a város válaszolt. Egyének, fiatalemberek csoportjai és végül nagy tömegek kezdtek el mozogni Reeves-szel együtt, eltéveszthetetlen elszántsággal és örömmel az arcukon. Egy furcsa, váratlan szépség ölt testet a szemeink előtt és megpillantunk egy másik Baltimore-t, amelyik nagyon különbözik a médiában látott képektől – egy város belülről talált utat a gyógyulásra.

Ugyanazon a napon, amikor Reeves előadta első videóra vett táncát én egy drága „specialitások” élelmiszerboltjában rohangáltam Philadelphiában. A háttérzene észrevétlenül duruzsolt, amíg hirtelen a levegő megtelt egy kortalan, érdes ritmussal és jött a Thriller. Hirtelen mindenki mozogni kezdett. A húst szeletelő férfi lágyan ingadozott jobbra-balra. A bejáratnál álló fegyveres őr (az egyetlen fekete az üzletben) arca megenyhült, elkezdett ütemesen bólogatni. Egy nő mellettem megállt és a távolba meredt. Közben a lábai dobogtak. Egy titokzatos pillanatra valami, amire szükségünk volt és amit elvesztettünk, ott volt megint.

Nagyszerű pillanat volt, de valami mégis hiányzott. Noha mindenki válaszolt a zenére, volt benne valami furcsa tartózkodás – ez nem volt nyílt, közösségi, nem olyan, mint a ragadós ünneplés Baltimore-ban. Nem találkoztak a szemek, senki sem nevetett vagy énekelt, senki sem mozgott korlátok nélkül vagy olvadt bele az ütembe. Újabb dal jött. Visszacsoszogtunk a bevásárlókocsijaink mögé, hogy a kézműves sajtokat vizsgálgassunk. Semmi sem változott.

Azóta is erről a két jelenetről gondolkodom, amelyekben bármennyire is különböztek, mégis volt egy közös: Michael Jackson. Dimitri Reeves választhatott volna ezer más, sokkal újabb és divatosabb dalt, mint a Beat It, de az a választása, hogy Jackson zenéjére táncol tévedhetetlen volt. Mert talán minden más szórakoztatóművésznél jobban Michael Jackson szándékosan úgy konstruálta meg a zenéjét, hogy az a remény és a gyógyulás ajándéka legyen. Dal dal után egy egyedülállóan empatikus víziót kínál, egy makacs hitet az emberi képességben az összekapcsolódásra, az örömre és az igazságszolgáltatásra. Vajon ezek az ideálok avíttnak és elavultnak tűnnek számodra? Vajon az az ötlet, hogy a zene meg tudja változtatni a világot túlzásnak tűnik? Magam is hajlamos voltam így gondolni. De a ragyogó pillanatok, amiket Reeves keltett Baltimore-ban másra utalnak.

Reeves erőteljes tánca arra emlékeztet minket, hogy Jackson többet ért el, mint ellenállhatatlan, roppant piacképes dalokat vagy akár csodálatos zenét. A munkája politikailag is hatásos marad. Ennek az egyik oka Jackson ragaszkodása a felelősséghez és empátiához – „who am I to be blind, pretending not to see their need?” („ki vagyok én, hogy vak legyek és úgy tegyek mintha nem látnám a szükségleteiket?” – részlet a Man In The Mirror-ból). Egy másik, a munkáiban állandóan ismételt invitálás: „Jöjj és táncolj velem!” (Get on the Floor) Mi, elfoglalt vásárlók visszautasítottuk ezt és ez a mi veszteségünk, de Dimitri Reeves és a szomszédai sokkal bölcsebben úgy döntöttek, hogy Michael Jacksonnal táncolnak: hogy még tovább viszik és elviszik másokhoz, nem hajlandók megadni magukat a feszélyezettségnek és az ítélkező hangoknak, hanem inkább örülnek.

Az, ha együtt táncolunk Michael Jacksonnal varázslatos módon „meg fogja gyógyítani a világot” és „jobb hellyé teszi az egész emberi faj számára”? (Heal the World) Meg fogja ez válaszolni azt a kérdést, amit a kislány tesz fel a rendőrnek a We’ve Had Enough című dalban: „Hogy lehet, hogy te döntöd el, hogy ki élhet és ki haljon?” Vajon ez igazságot fog szolgáltatni Freddie Gray-nek vagy megjavítja a rasszista „igazságügyi” rendszert? Nem. De segíthet és valóban, ahogy Reeves megmutatta, már segít is.

Ami furcsa az, hogy a fővonalas kultúra az Egyesült Államokban (amelyiknek pedig minden segítségre szüksége van) mennyire visszautasítja Jackson kinyújtott kezét. Ez egy észrevehető dolog: egy olyan ember, aki nemrég még évtizedeken át uralta a populáris zenét, Michael Jackson egy furcsán árnyékfigurává vált. Nem Las Vegasban vagy a Sony Music-nál persze, ahol továbbra is minden évben milliókat termel és továbbra is a világ messze legjobban kereső zenésze, leginkább a tengerentúli eladások miatt.

Én a fővonalas, főutcai kultúrákról beszélek az USA-ban, különösen a privilegizált, fehér amerikaiak kultúrájáról, mint azoké ott abban a philadelphiai élelmiszerboltban. Ott megszilárdult egy hűvös attitűd Michael Jackson és a zenéje iránt és egyfajta vonakodás aziránt, hogy ünnepeljék Jackson szégyentelen idealizmusát, úttörő queer személyiségét és a befogadás és együttérzés gyakorlatait. Még nagyszerű művészetének az elismerését is egyfajta kelletlenség övezi. Nem nézünk szembe Michael Jacksonnal közvetlenül, felismeréssel. Nem tekintünk a teljesítményére azzal a csodálattal, amit megérdemel. Nem táncolunk.

Nem számít mi a kontextus, ez egy elég méltánytalan viselkedés a 20. század egyik legfontosabb művészével szemben. De különösen buta attitűd most, mert ez lehetővé teszi számunkra, hogy elhajoljunk a kihívások elől, amiket Jackson – mind az ember, mind a zene – támasztott azzal a gondolkodással és viselkedéssel szemben, amely továbbra is mérgezi a közösségeket ebben az országban. Miért kell ennek így lennie?

Megkérdeztem egy huszonéves barátomat mit gondol Michael Jackson zenéjéről: a srácok még mindig táncolnak rá? A barátom válasza tanulságos volt: „Nagyszerű zene.” – mondta – „De ha arra gondolunk mit tett kisgyerekekkel, akkor jobb, ha elfelejtjük.” Megdöbbentem. Lehetséges ez? Miután az amerikai történelem egyik legdrágább és legintenzívebb perében minden vádpontban „nem bűnös” ítélet született, miután újra és újra bebizonyosodott, hogy Michael Jackson nem tett semmi rosszat, hanem zsarolók célpontja volt és rengeteg egybevágó vallomás szól arról, hogy Jackson valójában egy mennyire tisztességes és sérült ember volt, lehetséges, hogy a média aljas opportunistái, akik a meglincselésében profitot láttak, a mai napig meghatározzák Jacksont és korlátozzák a munkája erejét? Úgy tűnik. Jackson reputációjának lassú keresztre feszítése, ami több, mint egy évtizede kezdődött még ma is folytatódik.

Ráadásul váratlan módokon folytatódik. Nem akarom azt sugallni, hogy ami Jacksonnal történt bármilyen lényegi módon összehasonlítható azzal, ami Freddie Gray-jel, Michael Brownnal, Eric Garnerrel vagy más olyan színesbőrű amerikaival történt, aki mostanában halt meg a törvény képviselőinek kezei által. Hiszen végül is Jackson túlélte a megpróbáltatását (alig) és folytatta az életét (nem sokáig). Nem mondom azt, hogy mindezek a jelenlegi szenvedések és igazságtalanságok valamiféle közvetlen kapcsolatban állnak Jackson speciális tapasztalataival. De azt igenis állítom, hogy az igazságtalanságnak ugyanazok a struktúrái, amelyek polgári hatóságoknak lehetővé teszik, hogy fegyvertelen amerikaiakat öljenek Jacksonnak is ártottak és az ő ügye segíthet megérteni ezeket a struktúrákat és ellenállni nekik.

Ugyanazok a nézők a nemzetből, akik hajlandóak voltak ott ülni és hagyni, hogy a rémálom bekebelezze Jacksont most még szívszaggatóbb élményeket látnak, ahogy azok megelőznek több tucat másikat. Néhány megfigyelő a felelőtlenül szelektíven válogatott képeket Baltimore-ból, amelyeket a nemzeti média bemutatott, arra használja, hogy táptalajul szolgáljanak az előítéletei megerősítéséhez. (Ki tudhatná csak a TV-ből azt, hogy a pusztítás sokkal kevésbé volt jellemző, mint a rendes demonstrációk és a szolidaritás gesztusai?) Jackson élményei és azé a sok-sok színesbőrű emberé, akik mostanában estek a rendőrség áldozatául és meghaltak nem ugyanazok. De bizonyos módokon mégis kapcsolódnak egymáshoz. Ugyanúgy gyalázatosak és hasonló okokból. Hasonló patológiákat fednek fel, amelyek felfalnak minket és többet láttatnak velünk önmagunkból, mint amit mi látni szeretnénk.

Itt egy dolog, amit Michael Jackson élménye világossá tesz: az igazságtalanság azon aktusai, amelyeknek most a tanúi vagyunk, amelyeket egy bizonyos értelemben az amerikai élet egy szörnyű, hosszú idő óta fennálló ténye szentesít: nevezetesen az, hogy amikor a tiszteletről, polgári jogokról és igazságról van szó, akkor igenis számít az, hogy fekete vagy vagy fehér. Jackson a leginkább látható színesbőrű amerikai volt az elmúlt években, aki tapasztalhatta, hogy ahhoz, hogy kegyetlenül bánjanak vele elég annyi, ha megvádolják. De ez a felfedezés semmi esetre sem egyedülálló dolog az ő esetére vonatkoztatva. (Ami egyedülálló volt az az, hogy a média mennyire közvetlenül felelős volt azért, amit Jackson elszenvedett; kevés valódi bűnözőnek kell elszenvednie ilyen mértékű gyalázkodást egy globális közönség előtt.) Jackson esetében, ahogy minden visszataszító ügyben, amiről az elmúlt években hallottunk, egy színesbőrű amerikait megfosztottak a legdrágább jogtól, amivel állítólag minden amerikai rendelkezik: az ártatlanság vélelmétől. Ezen ügyek közül mindegyik más, de ebből a fontos szempontból mindegyik hasonlít is.

Jackson esetében, ami talán a legfigyelemreméltóbb volt az a tény, hogy minden állítást, amit tett valahogy automatikusan kifogásolgatónak bélyegeztek idegenek és nyilvánosan a legdurvább és leginkább bizalmaskodó módon. Nem voltak szabályok, nem volt tisztelet. Újdonsült férjként Jackson ott ült és hallgatta, amint egy újságíró élőben az országos televízióban megkérte a feleségét, hogy erősítse meg, hogy Jackson képes a szexre. Nem sokkal korábban egy másik egyenesen arról kérdezte, hogy szűz-e még. A szorongása, amelyik Jackson életében kifejlődött és egyre intenzívebbé vált, valójában ésszerű válasz volt az ilyen gyalázatokra. Egyetlen más üldözött híresség – a megboldogult Wales-i hercegnő kivételével – sem tapasztalhatta meg ezt a fajta könyörtelen, szűnni nem akaró inváziót, amelyet Jackson átélt. Miközben Diana csak felnőttként élte át ezt a támadást, Jacksonnak egész életében szembe kellett vele néznie – azoktól az éjszakáktól kezdve, amikor haszonleső apja vihogó lányok csoportjait kísérte a szobájába, hogy nézzék a kamasz, alvó Michaelt egészen azokig az utolsó, felháborító, globálisan terjesztett képekig, amelyeket a mentő ablakán keresztül készítettek egy haldokló vagy már halott Jacksonról, amint próbálják újraéleszteni és intubálni. És aztán ott volt a sokszor újranyomtatott kép a holttestéről, meztelenül a boncorvos asztalán.

A média ezen felháborító viselkedését és számos mást rendszeresen Jackson sajátos karakterére való utalásokkal magyaráztak. Magának köszönheti – mondták – ezzel az összezavaró nyilvános személyiséggel, éppen úgy, ahogy egy fegyvertelen, fajilag megjelölt tinédzser is, aki „fenyegetően néz ki”. De ha menedéket keresünk ebben a fajta beszűkülten személyes magyarázatban, akkor az elvonja a figyelmet a valódi problémákról, a mindent átható rasszizmusról és a rendszer szintű igazságtalanságról. Azzal, hogy egy személy sajátosságait vagy hibáit idézed magad is kegyetlenséget követsz el annak érdekében, hogy megmagyarázd (kifogást találj rá? kimosdasd?) a kegyetlenkedést az áldozat hibáztatásával. Ez lehetővé teszi, hogy ne vegyél tudomást arról, hogy a saját viselkedésed és szokásaid is hozzájárulnak a brutalitáshoz, még ha passzív módon is.

Ezt mondani nem ugyanaz, mint azt mondani, hogy Michael Jackson nem volt figyelemreméltóan sebezhető vagy nem követett el komoly hibákat. Az volt és elkövetett. Szentimentális volt, zárkózott, és túlságosan készséges, amint az a gyermekkori bántalmazás áldozataira gyakran jellemző, elkülönült, törékeny, nárcisztikus, furcsa és piszkosul gazdag, aki rettegett a konfrontációtól, szórványosan tanult volt, miközben a zsenialitás terhe volt a vállán, és a családja arra használta, hogy belőle éljen. Jackson olyan volt – amint azt Steven Spielberg híresen megfogalmazta – „mint egy őzgida az égő erdőben”. De ezek egyike sem ugyanaz, mint bűnözőnek lenni – mint ahogy futni az utcán vagy nem hagyni egy engedély nélküli házkutatást vagy lógni az iskolából sem ok arra, hogy lelőjenek. Nem csoda, hogy Jacksont mindez túlterhelte. Nem csoda, hogy az amerikaiak demonstrálnak az utcákon. Ki tehetne másképp?

Túl a személy sajátosságaira a való reduktív fókuszon, van egy másik magyarázat is, amelyik releváns mind Jackson szenvedéseivel, mind a polgári jogi krízissel kapcsolatban, amellyel most szembenézünk: a rasszizmus. Ez a szó és itt az idő, hogy hangosan kimondjuk. A rasszizmus elsősorban nem azokról az emberekről szól, akik elszenvedik, hanem azokról, akik gyakorolják. Nem a másmilyen vagy furcsa egyénekről szól, hanem azokról a hétköznapi emberekről, akik eldöntik ki másmilyen és furcsa és akik úgy döntenek, hogy inkább félnek tőlük, mint ünneplik őket.

Időnként a rasszizmus, amelyik mindig is ott kavargott Jackson körül az árnyékban világosan megmutatta démoni arcát: például akkor, amikor a tudatlanok látva a vitiligót és kezelését azzal vádolták őt, hogy „fehér akar lenni”. Michael Jackson mindig feketeként azonosította magát („Csak belenézek a tükörbe; tudom, hogy fekete vagyok.”) és a fekete szórakoztatóművészeket tartotta a legfontosabb példaképeinek (James Brown, Jackie Wilson, Diana Ross, Stevie Wonder, Otis Blackwell és Sly Stone, sok más mellett). Afrikai-amerikai örökségét ünnepelte azzal is, hogy a fiának dédnagyapja rabszolga nevét adta: Prince. A zenéje sosem hagyta el és mindig felmagasztalta a fekete amerikai zene dicső hagyományait. Mindazonáltal Jacksont utálják mert állítólag fehér akart lenni.

CharlieHebdo

Az irracionális gyűlölet Jacksont még 2009. júniusi halála után is üldözi. A Charlie Hebdo az évi júliusi címlapja egy Jackson-szerelésben lévő csontvázat ábrázolt a következő felirattal: „Michael Jackson, en fin blanc” — “Michael Jackson, végre fehér.”  

Egy gúnyirat, ami jelenleg forog az Interneten tartalmaz egy fotót egy divatmodellről, akinek vitiligója van és segítőkészen emlékeztet minket arra, hogy egy az a betegség, amiről Jackson „azt állította”, hogy neki is az van. Mindössze „azt állította” – egy élet alatt összegyűlt fotó bizonyíték ellenére, családtagjai, bőrgyógyászai és sminkesei egyöntetű tanúbizonysága ellenére és annak ellenére, hogy a művész legidősebb fia is úgy tűnik rendelkezik ezzel a ritka örökletes betegséggel és még a boncjegyzőkönyve is megerősíti a diagnózist. Melyik fehér művész kapott ennyire kevés szimpátiát egy életen át tartó gyötrő betegségért (amely csak egy volt a több betegség közül, amiben Jackson szenvedett)? Kinek garantáltak ilyen kevés jóhiszeműséget és kiről kreáltak ennyi rosszindulatú hülyeséget? „Nem fogják neki egykönnyen megbocsátani, hogy ennyi mindent felforgatott” – írta James Baldwin pontosan akkor, amikor a Thriller meghódította a világot.

Senkit sem kell, hogy meglepjen, hogy Michael Jacksonnak, mint minden más színesbőrű embernek ebben a társadalomban, rasszizmussal kellett szembenéznie. Ami figyelemreméltó az az, hogy mennyire erőteljesen és gyakran helyettesítette az egyéni magyarázat a társadalmit Jackson esetében. A séma annyira minden képzeletet felülmúló, hogy ha egyszer meglátjuk, akkor az sokat megtaníthat nekünk az ügyek jelenlegi borzalmas állásáról és megmutatja annak fontosságát, hogy megnevezzük és kijavítsuk a terelésnek, önigazolásnak és a folytatódó abúzusnak ezt a szokását. A privilegizált helyzetben lévő fehér amerikaiaknak meg kell tanulniuk felismerni a tendenciájukat arra, hogy individualizálják az elnyomást. Az egyének természetesen hozzájárulnak a saját életükhöz, de Amerika faji betegségének kontextusában a problémát nem elsősorban a színesbőrű egyének jelentik; a probléma a rendszer és azoknak a szokásszerű attitűdjei, akik élvezik a polgárok teljes körű privilégiumait.

Az Egyesült Államokban a különbözőséget mi patológiaként fogjuk fel. Kényelmetlenül érezzük magunkat mindenkivel kapcsolatban, aki meghaladja a kategóriáinkat, aki megzavarja az előítéleteinket vagy aki felveszi az uralkodó közhelyek kihívását. Michael Jackson és a zenéje mindezt megtette több szinten is. Ami azonban a legfontosabb és amit nem szabad elfelejteni az az, hogy mindezt örömmel tette. Ha túl sokat időznénk Jackson szenvedésénél, akkor elfelejtenénk megszelídíthetetlen játékosságát és akaraterejét. A csodás dolog végeredményben nem az, hogy Michael Jackson mennyire különc volt vagy, hogy mennyire nehéz volt az élete, hanem, hogy mennyire nagy volt a kapacitása az örömre, a nagylelkűsége, és azon képessége és eltökéltsége, hogy örömöt hozzon másoknak. Végtelenül kíváncsian, vidáman az emberekkel és elbűvölten a világ szépségétől annyira jól érezte magát. Szenvedett, igen; fájdalmas élményekkel nézett szembe és fájdalmas élményeket élt át. De ez teszi a vidámságát annyira figyelemreméltóvá és azt a tényt annyira drágává, hogy örömöt hozott (és továbbra is örömöt hoz) más embereknek. Bármi történt ő táncolt. Emlékeznünk kell erre, tisztelegnünk kell ennek és együtt táncolni.

Dimitri Reeves sok mindenre megtanított minket a múlt hónapban. Az egyik az, hogy nagyobb szükségünk van Michael Jacksonra, mint eddig bármikor. A szégyenteljes bánásmód, amelyet Jackson elszenvedett a populáris kultúra kezeitől, amelynek a gazdagításáért ő oly sokat tett nem izolált jelenség, hanem túlságosan is jellegzetes. Alaposan végiggondolva Jackson élménye olyan káros attitűdöket és szokásokat leplez le, amelyek jelenleg is nagyon is működésben vannak. Természetesen sokkal jobb lenne, ha Jacksonnak nem kellett volna keresztülmennie azon, amin keresztülment, mint ahogy az is jobb lenne, ha a színesbőrű amerikaiak a törvény szolgáitól biztonságban járhatnának az utcáinkon. A sokkal nagyobb hatalommal rendelkező többségnek meg kellene tanulnia hogyan viselkedjen úgy, hogy ne okozzon szenvedést mindazoknak, akik már így is hátrányos helyzetben vannak és a már privilegizált helyzetben lévők semennyi tanulása vagy növekedése nem tudja elkezdeni törleszteni azokat az igazságtalanságokat, amelyekről beszélünk. Ugyanakkor fontos, hogy azok, akik privilégiumokat élveznek észrevegyék, hogy nem mindenki teszi ezt és használja arra a hatalmát, hogy ezt megváltoztassa. Legalább azt kell követelnünk ebben a pillanatban, hogy mindenki kapja meg az ártatlanság vélelmét, ami pedig annak felülvizsgálatát igényelné ahogyan a média és a bűnüldözés működik.

Dimitri Reeves-nek köszönhetően csak egy apró módját láttuk annak, hogy hogyan kezdjünk gyógyulni – egy olyan módot, amit közvetlenül Michael Jacksontól vett: kiléphetünk és táncolhatunk az utcán, örömöt terjesztve félelem helyett. „Jöjj és táncolj velem” – írta Jackson. „Csatlakozz hozzám a táncomban, kérlek csatlakozz most.” Reeves elfogadta Jackson invitálását.

Együtt táncolni Michael Jacksonnal, elfogadni a kinyújtott kezét többről szól, mint tisztelegni egy nehéz, kivételes élet és hatalmas tehetség előtt – noha annak is épp itt az ideje, hogy ezt megtegyük mindenféle kelletlenség, ítélkezés és hazudozás nélkül. Ezt önmagunkért és egymásért kell megtennünk – nem azért, hogy biztonságban tartsuk magunkat a jelen fájdalmától és veszélyeitől, hanem hogy tovább menjünk a saját életünk leginkább zavarba ejtő aspektusaiban és örömmel szembenézzünk velük. Ez egyfajta módja annak, hogy azt a jövőt válasszuk, amit akarunk és azt amilyen emberekké akarunk válni.

Együtt táncolni Michael Jacksonnal azt fogja jelenteni, hogy elengedjük a gyűlöletet és a félelmet, elismerjük a szépséget abban, ami furcsának tűnik a számunkra és hajlandóak vagyunk kockázatot vállalni. Azt fogja megkövetelni, hogy képzelőerővel, empátiával fordulunk más emberek felé ott, amiről azt gondoljuk, hogy az a mi területünk – és tisztelettel. Ezekben a napokban a tánc, amire Jackson meghív minket egyfajta etikai gyakorlat. Ez egyfajta módja annak, hogy felnőjünk a hitvallásainkhoz és hivatásainkhoz és hogy felelősséget vállaljunk a saját privilégiumainkért.

Get the point? Good. Let’s dance.

(„Megértetted? Jó. Akkor táncoljunk.” – ez az idézet Janet Jackson Rhythm Nation 1814 c. albumáról származik, de egy fellépésén Michael is a magáévá tette.)

Újabb kulisszák mögötti felvétel a Black or White forgatásáról

Az elhangzó párbeszéd nagyjából:

Az elején Vincent Paterson magyaráz.

0:22-nél a rendező,  John Landis: “Legyél piszkosabb!” (A szó amit használnak a “wormy”, ami egy szleng szó – a ford.)

Majd 0:24-nél Landis: “Fogod még fogdosni a mogyoródat?”

MJ erre:

bow

0:29 MJ: “Mocskosan beszél. Én nem csinálok mocskos táncot.”

Landis Patersonnak: “Wormy, igaz?”

MJ: “Nem. Ez egy kifejezés. Pontosan tudom mit jelent.”

Landis Patersonnak: “Tudja hogy mit értesz ez alatt.”

MJ 0:45-nél Landisnek: “Olyan mocskos vagy.”

Landis: “Bocs, de én csináltam?”

0:53-nál a sminkes: “Mindez csak a fejben létezik.”

MJ: “Igen.”

Aztán Landis a kamerába: “Csak képzeltem, hogy megfogta a mogyoróit?”

Aztán Landis megint 3:10-nél: “Nem én koreografáltam ezt. Én csak filmezek.”

MJ odaszól neki, hogy “Talán túl vallásos vagy?”

Landis: “Túl vallásos…”

Egy kicsit hosszabb változatban.

Régebben kiszivárgott anyagok ugyanerről a forgatásról.

Michael Jackson: Az álom táncosa (4. rész)

Folytatás innen.

A Hold sötét oldala

Amikor a sámánizmusról beszélünk a művészetben – különösen a táncművészetben – akkor nem lehet elfeledkezni a téma sötét oldaláról, ami még egy szintet és egy új mélységet kölcsönöz neki.

Szeretnék egy példát mutatni egy másik kultúrából. A spanyol népi kultúrában, különösen a flamenco művészetében, van egy hit, amit ma is elég komolyan vesznek: a Duende legendája. Ez az elképzelés bonyolult és nagyon fontos ebben a művészeti formában, de adok egy rövid összefoglalót. A legenda szerint van egy szellem, a Duende, amelyik rászáll az előadóra és belép a testébe miközben az énekel vagy táncol. Nehéz lenne a Duendét jó szellemnek nevezni. A Duende jelenlétének egy megnyilvánulása a heves szenvedélyt, vagy akár fájdalmat és dühöt kifejező érzelmek. A flamenco több kultúra keveredéséből jött létre – köztük a cigányból, az arabból és az afrikaiból – és annyira régi kultúrát testesít meg, hogy aligha meglepő, hogy a sámánizmus beleivódott a művészete étoszába. Szóval a flamenco táncos beengedi a szellemet – így érzékeli az önkifejezést. Akár hiszünk az igazi Duende létezésében, akár nem, a legenda létezése oktató jellegű. Egy bizonyos erő belép a táncosba kívülről – úgy, ahogy a  sámán rituálék gyakran rámutattak, hogy egy rossz szellem képes betegséget hozni, vagy kárt okozni egy embernek. A sámán célja az volt, hogy kiegyezzen a szellemmel, megbékítse, küzdjön a gonosz hatásai ellen, legyőzze és végül katarzist érjen el és szellemi megújulást.

Ezen hitek öröksége a színpadon azt mutatja be, hogy az az erő, amely hirtelen belép a flamenco táncosokba kínozni tudja őket, szenvedést okoz nekik vagy megríkatja őket, de mégis küzdenek ellene. A táncos nem passzív szereplő a vad szellemhez képest. Ehelyett a táncos kölcsönhatásban van vele, kiönt minden felgyülemlett érzelmet és katarzist ér el, miközben megnyitja magát. Szívszaggató düh demonstrálása közepette a táncos kiönti a fájdalmat, amely szenvedést okoz neki, küzd ellene és a végső célja pozitív, még akkor is, ha a felé vezető út ijesztő és néha kegyetlen lehet.

Ebben a kontextusban érdekes figyelembe venni a fekete Afrikát és Amerikát, ahol  ugyanilyen fontos szerepet játszott a féktelen tánc abban, hogy felsőbb szellemi célokat érjenek el. Az első, ami eszembe jut az a “Shango”, egy tánc darab, amelyet az afro-amerikai koreográfus, Katherine Dunham állított színpadra, ahol rituális táncot látunk egy csirke feláldozásával és egy példát arra a fajta eksztatikus táncra, amely elterjedt a népi kultúrában és a fekete kultuszokban. Természetesen ez csak egy színpadi változat volt, de illusztrálja a tánc ősi hagyományos formáinak spiritualitását. Katherine Dunham antropológiai kutatókkal konzultált, amikor megalkotta ezeket a színpadi munkákat.

A rituális tánc szenvedélye és vadsága illusztrálja az érzelmek azon kifejező manifesztációinak az eredetét, amelyek oly jellemzőek a modern fekete kultúrára. Egykor mindez egy misztikus világkép része volt. A tánc nem arra szolgált, hogy bemutasson egy szép testet, ügyességet vagy szexualitást; a kommunikáció eszköze volt a titokzatos szellemek világával, akik közvetlenül részt vettek az emberek életében. Érzelmi manifesztációik a táncban azért voltak olyan vadak, mert az emberek nem csupán maguknak táncoltak, hanem azért, hogy a túlvilággal kommunikáljanak. Ez nem mindig érthető egy modern ember számára, de ez szerves része a tánc spirituális esszenciájának a folklór részeként.

The Dancer of Dream 5A sötét oldalról szólva most a párhuzamos motívumok és témák felé fordulok Michael művészetében.

A Black or White-ot teljes változatában először az 1990-es évek elején láttam amikor a videó éppen csak megjelent. Akkoriban nem igazán érdekelt Michael Jackson. Nagyon fiatal voltam és távol álltam a tömegkultúrától. A bálványaim a “magas” táncművészeti formák képviselői voltak: a balett, a flamenco és más klasszikus hagyományok nagyszerű képviselői.

Azonban a Black or White második része, amelyet csak párduc táncként emlegetnek, sokkolt engem. Ma is úgy gondolom, hogy ez Michael egyik legjobb tánca – az agresszív szenvedély színtiszta özöne, még akkor is, ha szándékosan a kamerának játszott. Ez az a fajta improvizált tánc, amely visszatér a tánc eredeti forrásához. Ez az igazi, szenvedélyes és spirituális tánc abszolút egyedülálló esete a kortárs pop kultúrában; sehol máshol nem lehet látni ebben a szférában. A legtöbb esetben csak gimnasztikázást látunk vagy vulgáris csípő billegetést, míg az elegáns sztep-táncosok, mint Fred Astaire a múlt ködébe vesztek. Az igazi, színtiszta extázis gyakorlatilag hiányzik a pop színpadról.

Miután láttam a videót azt akartam mondani: “Bravo, Michael!”, még ha akkor nem is voltam a rajongója. Mindössze néhány perc alatt ez az ember – az egyetlen a pop szférában, akiben megvolt ez az ősi őszinteség – valami roppant fontosat tett, amelyet egyetlen nemzetközi hírnevű színpadi előadó sem tett meg. Rivaldafénybe helyezte az eksztatikus improvizációt, egy olyan videóban, aminek látszólag semmi köze sem volt mindehhez és amely pozitív témák köré épült, úgy mint kisfiús viccek és a nemzetek egyesítése. A kontraszt letaglózó volt, sőt vad és felfoghatatlan a hétköznapi néző számára, ami nagy vitákat váltott ki, sőt még ellenségeskedést is. Talán ezt a kontrasztot és a rövid film ellentmondásosságát Michael ösztönösen teremtette meg. Talán remélte, hogy ez a tudat-folyama ismét sokkolni fogja a közönséget.

(A ford. megjegyzése: sajnos a kép és a hang el van csúszva egy kicsit egymáshoz képest, de egyelőre nem találtam jobb változatot a YouTube-on.)

(Itt van a párduc tánc önmagában jobb kép-hang szinkronnal:)

Ha megnézzük az ifjúsági kultúra történetét az elmúlt 40 évben, akkor semmi új sincs Michael viselkedésében ebben a táncban: törtek már össze tárgyakat a színpadon és merész szexuális mozdulatokat tettek már jóval előtte is. Sőt, sok rock zenész rendszeresen törte össze a gitárját, vagy akár fel is gyújtotta a koncertje végén. Szóval az, hogy Michael betörte egy elhagyott, roncs autó ablakát semmi nem volt ahhoz képest, amiket rockzenészek műveltek jóval ezen videó megjelenése előtt.

Azonban soha nem táncolt egyikük sem…

Azt is meg kell jegyeznem, hogy nincs semmi új a koreográfiában. Michael egyszerűen a szokásos repertoárja egy keverékét adta elő, kezdve a klasszikus sztep tánccal és befejezve a híres hullámzásaival és ágyékfogásaival. Általában minden improvizációban ez történik: szokásos mozdulatok egy folyama és aztán néhány inspiráló felvillanás, amikor a test valami újat csinál, amit csak akkor veszel észre, amikor utána újra megnézed a felvételt.

Vegyük el a hangulatot a videóból és akkor nem marad más, mint egy sor kicsit buta testmozdulat, amelyek fele az ágyék terület felé tereli a figyelmünket. Sok ember ma is így látja ezt. Sokkal inkább figyelnek arra a tényre, hogy Michael felforgat egy kukát és felhúzza a sliccén a cipzárt. “Ez meg mi?” – kérdezi egy átlagos nagyi, amikor a TV-ben nézi a videót a lány unokájával…

Jómagam is elég konzervatív vagyok, mégis én látom a világos különbséget Michael “ágyék tevékenysége” között és a modern kultúrában látható szokásos vulgáris manifesztációk között. A tartalom más. Számára mindez kihívó viselkedés és afrikai gyökerei visszhangja is egyúttal. Úgy gondolom, hogy szerette ugratni a közönséget (én is biztosan szeretném, ha a helyében lennék), de ez itt most egy  sokkal semlegesebb dolog, mint azt az emberek gondolják. A jelentést az afrikai tánc természetében kell keresni. Kicsit később visszatérek ehhez a témához.

Most térjünk vissza a Black or White rövidfilm struktúrájához. Maga a név is sugall egy pár értelmezést. Egyrészről a Black or White nyilvánvalóan utal a külső, faji különbségekre. Ez a jelentés a felszínen és a történet, amit a dal elmesél. De én mindig szerettem egy másik nézőpontból is fontolóra venni: az emberi lélek “feketéje” és “fehérje” szempontjából.

Az első rész, a “tiszteletreméltó” oldal, fehér. A második fekete, amely megidézi a sötétséget és egy fekete párducot. Gyakran félünk a sötét oldalunktól és elnyomjuk azt, mélyen elrejtjük és reméljük, hogy jobb emberek leszünk. De a felülemelkedés a sötét oldalunkon lehetetlen anélkül, hogy először elismernénk a létezését és aktívan dolgoznánk azon, hogy megértsük a természetét. Más szavakkal, szükségünk van egy konstruktív párbeszédre a gonosz szellemmel… a Duende félével.

Akár észrevette ezt Michael, akár nem, abban a táncban valami olyat engedett ki, ami felgyülemlett benne. Ez egy teljes felszabadulás volt. És az nem számított, hogy illendő volt-e ezt tenni vagy sem – a fontos az volt, hogy kiöntse a felszabadulás energiáját. Ezzel a küzdelemmel szembesül a spanyol táncos, amikor megszállja a Duende. Soha nem gondolsz az illendőségre vagy a jólfésültségre egy ilyen pillanatban. Nagyon nyitottnak kell lenned és erőszakosnak a szenvedélyedben és a fájdalmadban.

Noha tudom, hogy a fekete párduc fontos szimbólum az amerikai polgárjogi mozgalomban, de van egy ősi jelentése is: egy misztikus kapcsolat az állat erőszakos és ősi szellemével. Még azt is mondanám, hogy a totemizmus visszhangját hordozza. Ugyanakkor, a bennünk rejlő belső ördög kiengedését is képviseli – kiengedni a párducodat. Ez egy olyan régi jelkép, mint maga a világ és ezért működik.

Michael általában számos őstípusi képre utalt a művészetében, ami miatt az roppant gazdag és lenyűgöző – ellentétben a modern színpad sok más betegítően édes pop képével. Ebbe beletartozik megfoghatatlan és misztikus szeretete a Hold iránt, amely a nevét kölcsönözte koreográfiai specialitásának, a moonwalknak. Tisztán intuíció által.

Tudjuk, hogy sok költőt és művészt inspirált a Hold: dicsőítették szerelmes dalokban és  volt az éjszaka félelmetes titkainak előidézője is. Újra csak azt mondhatom, hogy mindez mélyen gyökerezik a folklórban és a természetünkben. Most nem akarok elmerülni a Hold-legendákban, -mítoszokban és -kultuszokban, amelyek mély hatást gyakoroltak a művészetre szerte a világon. Ez a téma nagyon fontos a spanyol folklórban és a személyes világképemben, így ha felülök a “vesszőparipámra”, akkor azt kockáztatom, hogy elsodródom. Csak annyit mondok, hogy nem lehet táncolni a Hold nélkül – legalábbis, ha ösztönösen táncolsz és érzésből. Ahogy Michael mondta, amikor táncolsz, akkor nem gondolkodsz, hanem érzel.

Folytatás itt.

A rasszizmus ellenes amerikai tüntetéssorozat egyik dalává vált a They Don’t Care About Us

Az elmúlt időszakban több olyan eset is történt az Amerikai Egyesült Államokban, amely az intézményesült rasszizmus gyanújának árnyékát vetette az ottani hatóságokra. Ezeknek az eseteknek közös vonása, hogy egy vagy több fehér bőrű rendőr vagy polgárőr fegyvertelen feketéket ölt, azonban nemhogy nem ítélték el őket, de a legtöbb esetben még vádat sem emeltek ellenük. A legutóbbi két ilyen ügy a 18 éves Michael Brown lelövése a Missouri-állambeli Fergusonban, valamint a 43 éves Eric Garner megfojtása intézkedés közben a New York állambeli Tompkinsville-ben, amelyről videó is készült:

Garnernek az volt a bűne, hogy feketén árult cigarettát – legalábbis a rendőrök ezzel vádolták, de még ennek a vádnak a valóság alapja is vitatott. Garner a felvétel elején éppen azt kéri ki magának, hogy a rendőrök minden alkalommal, amikor látják zaklatják és megpróbálják azzal vádolni, hogy cigarettát árul és le akarják tartóztatni. “Hagyjanak békén! Legutóbb is mondtam már: hagyjanak békén!” – mondja. Garner magyarázza, hogy semmit sem árult, csak szétválasztott verekedőket (és ezt a felvételt készítő is megerősíti, amint hallható a felvételen) és nem látni egy szál cigarettát sem. Nem mintha bármit is mentene a rendőrök tettén, hogy volt-e cigaretta vagy sem. Amint látható a videóban is, Garner a földön fekve leszorítva többször is mondja, hogy nem kap levegőt (“I can’t breathe” – ami azóta a tüntetések jelszavává vált), ennek ellenére az egyik rendőr továbbra is teljes erővel szorítja a földre a fejét, melynek következtében Garner megfulladt. Az eljáró rendőrök ellen még csak vádat sem emeltek.

Ezek az esetek nagy tiltakozáshullámokat váltottak ki az USA-ban, s ezeken a tiltakozásoknak népszerű dalává vált Michael Jackson They Don’t Care About Us című száma, amiről sokan azt írják a Twitteren az afro-amerikai közösségből, hogy pontosan kifejezi az érzéseiket.

Lásd például:

Tre Davis @MutchClaster · 11h 11 hours ago
Lyrics from ‘ They Don’t Care About Us’ Micheal Jackson it’s crazy that this is exactly what there doing now

Joe Catron @jncatron · Dec 7
I can only quote @michaeljackson: “All I’ve got to say is that they don’t really care about us.” http://huff.to/1G2XF9H

Donna Hamilton @dhamiltonwbal · Dec 4 Protestors at #MonumentLighting in Mr Vernon. Morgan State choir singing beautiful MJ song about a better day.

#DOWHATCHUWANNA @officialdixon · Dec 5
The #KingOfPop was right. #TheyDontCareAboutUs! This shit going on right now ain’t right!… http://instagram.com/p/wPc6rcNdt-/

Njabulo @njabuloc · Dec 3
Now mj’s lyrics will make sense if u didnt get em before…. #TheyDontCareAboutUs

Marcus Silva @marcusRSilva · Dec 5
Today is an MJ Scream day. “You’re kicking me down. I’ve got to get up. As jacked as it sounds, the whole system sucks”. #ICantBreathe

Nena @_imforgiven · Dec 3
Never understood Michael Jackson’s song “They don’t really care about us” until now. #shamehttp://instagram.com/p/wKV820FpwM/

Kathleen Caulderwood @KCaulderwood · Dec 3
#EricGarner protesters lie down in front of police in #Nyc singing “they don’t really care about us,” by MJ

Lil Dred @therealLilDred · Dec 4 The news been crazy, A lot of people getting killed by cops. But Michael Jackson said it best “They Don’t Really Care About us”

Davon A @davon_a · Dec 5
“They don’t really care about us!” MJ said it… #BlackLivesMatter #HandsUpDontShoot #MikeBrown #EricGarner

CTS Video Magazine @CTSVideoMag · Dec 5
#MJ Spirit join the protest they don’t really care about us . #EricGarner #Mikebrown #Blacklivematters #BET

Elizabeth @StatenStories · 17h 17 hours ago Damn. #TheyDontCareAboutUs is a hashtag now

massidiot @fauxbeu · Dec 6
one of michael jackson’s greatest, buried by the media https://www.youtube.com/watch?v=QNJL6nfu__Q# t=216 …

Jamal Stewart-Cook @jawbone8 · Dec 5
“All I wanna say is that they don’t really care about us” – Michael Jackson

Pez Dann @Pezdann · Dec 5 Michael was as always bang on the money and I challenge any of today’s cookie cutter singers to have the balls to put out such a track!

Big Chawn @igotbeats4u2 · Dec 5
All I want to say is that they don’t really care about us! Mike Jack said it awhile back.

DJ Fyuri the Poni @DJfyuriponi · Dec 5
Michael Jackson said it, people. They don’t really care about us. #Ferguson #ICantBreathe #Fruitvale #TamirRice #JohnCrawford

Pez Dann @Pezdann · Dec 5
I think with everything going on in the world, in every country, it’s time we elevated They Don’t Care About Us!

LEFT @LeftSentThis · Nov 26
When Michael Jackson started to make songs like “They Don’t Really Care About Us,” that’s when the machine really started to demonize him.

Angela Muhammad @acmuhammad70 · Nov 24
Michael sang it best: “All I really know is that they don’t really care about us.” #Ferguson #MichaelBrown

aaron. @Aaronhwk · Nov 24
Michael Jackson – They Don’t Care About Us: http://www.youtube.com/watch?v=QNJL6nfu__Q Not gonna lie,this song is clutch asf right now

Magukon a tüntetéseken is játsszák a dalt. A producer Timbaland az Instagramjára tette ki ezt:

View this post on Instagram

Don't care about us!!!!

A post shared by Timbo the King (@timbaland) on

Egy másik:

A fekete zenével és kultúrával foglalkozó VIBE magazin egy cikkében egy másik Michael Jackson dalra, a Black or White-ra asszociál a közelmúlt eseményei kapcsán: http://www.vibe.com/article/eric-garner-death-what-needs-happen?utm_source=sc-tw&utm_medium=ref&utm_campaign=EricGarner

Részletek a cikkből:

Arra, ami ismerős frázisnak hangzik “(helyettesítsd be a nevet) rendőr ellen nem emeltek vádat” már nem szokványos válasz érkezik az utcákról Amerika-szerte. Ami eddig szokványos védekezésnek tűnt, “a rendőr az életét féltette”, már nem hangzik igaznak, amikor van vele négy másik rendőr is. Ami eddig szokványos szövegnek tűnt, miszerint “a szemtanúk nem megbízhatóak”, már nem tűnik igaznak, amikor videó mutatja meg azt, amit egy orvos szakértő emberölésnek ítélt. Ami egységesített válasznak tűnt, miszerint a rendőr “a fojtó fogás bevett procedúráját követte” már nem tűnik igaznak, amikor ma az már egy betiltott rendőri taktika. Amikor azt hiszed, hogy minden kifogást megcáfolnak a play gomb megnyomásával. Amikor azt hiszed, hogy ez most más lesz. Amikor azt hiszed, hogy egy másik irányítószám elő fogja segíteni az igazságot. Amikor északra mész, mint az őseid a nagy északra vándorlás idején, hogy jobb életet keressenek és jobb igazságszolgáltatást. Aztán eljön az a szomorú pillanat, amikor hallod ezt a négy szót: “most érkezett a hír” és rájössz, hogy Mike Brown és Eric Garner egy és ugyanaz. Hogy az igazságtalanság nem részrehajló.

[…]

A bizonyítás terhe a rossz és a jó, bűnösség és ártatlanság megítélésében nem terheli a nagy esküdtszéket (grand jury – amely az USA-ban a vádemelésről dönt). Az ő felelősségük az eljárásban csupán az, hogy meghatározzák van-e elég bizonyíték ahhoz, hogy tárgyalásra menjen egy ügy, amely aztán majd dönt a bűnösség vagy ártatlanság kérdéséről. A bizonyítás terhével nem lett volna nehéz megbirkózni, amikor a videó világosan mutatja, hogy egy ember tizenegyszer mondja el, hogy nem kap levegőt. Tehát mi kellene még egy vádemeléshez, amikor a bizonyíték ott van feketén-fehéren? Mi lesz most, amikor a tüntetők és a közösség követelését teljesítették és a rendőrök kamerát viselnek a hivatalban lévő elnök javaslatára? Ez az ügy azt mutatja, hogy a videó önmagában nem elég ahhoz, hogy megbirkózzanak a bizonyítás terhével, hanem inkább azt a vélekedést erősíti, hogy két igazságügyi rendszer van életben, attól függően, hogy fekete vagy-e vagy fehér.

Egy kevésbé közismert Michael Jackson dal, a We’ve Had Enough egyik versszaka is mintha kifejezetten ezekről az esetekről szólna:

She innocently questioned why
Why her father had to die
She asked the men in blue
How is it that you get to choose
Who will live and who will die
Did God say that you could decide?
You saw he didn’t run
And that my daddy had no gun

A kislány ártatlanul kérdezte
Miért kellett az apjának meghalnia
Arról kérdezte a kék ruhás férfiakat
Hogy hogyan döntik el
Kinek kell élnie és ki fog meghalni
Mondta Isten, hogy dönthetnek?
Láttad, hogy az apám nem futott
És hogy nem volt nála fegyver

További cikkek, amikben említik MJ zenéjét a tüntetésekkel kapcsolatban:

http://www.baltimoresun.com/news/opinion/oped/bs-ed-messenger-king-20141209-story.html

http://parentsunitedphila.com/2014/12/09/brown-garner-and-other-tragedies-under-the-michael-jackson-microscope-true-story/

http://www.ibtimes.com/eric-garner-protesters-shut-down-west-side-highway-new-york-city-1733563

Michael Jackson tíz legjobb protest dala

Michael Jacksonról talán többségnek nem először a protest dalok (tiltakozó dalok) jutnak eszébe, pedig különösen a ’90-es évek elejétől elkezdve számos ebbe a kategóriába sorolható dala született, bár ezek sosem az aktuálpolitikát érintették, mint néhány más művész esetében.  Ezekből a dalaiból állított össze egy tízes listát a honlapján Joe Vogel újságíró, kritikus. Mint mindig az ilyen listák esetében ez persze az összeállítója személyes véleményét tükrözi, de vitaindítónak mindenképpen jó.  Íme:

Akár a környezeti pusztítás, akár a rasszizmus, a média ferdítései, a materializmus, a háború vagy az igazságtalanság ellen tiltakozott, Michael Jackson állandóan felhasználta a zenét arra, hogy kihívást intézzen a status quo ellen és megváltoztassa a világot. Miközben a kritikusok csak lassan ismerték el szakadár szerepét, mégis olyan zenészekkel együtt, mint Bob Dylan, John Lennon és a Radiohead ő is az elmúlt század egyik leginkább előrelátó és legerőteljesebb protest művésze. Alább a véleményem szerint tíz legjobb dacos dalának listáját láthatod:

1. Earth Song

Valószínűleg a leginkább eposzi protest dal a pop zene történetében. Itt van miért.

Kulcs szöveg: “Now I don’t know where we are/ Although I know we’ve drifted far.”

„Már nem tudom hol állunk / De azt tudom, hogy messzire sodródtunk.”

2. They Don’t Care About Us

Éles, militáns, közvetlen – egy toborzó a hang nélkülieknek és az elnyomottaknak.

Kulcs szöveg: “I can’t believe this is the land from which I came.”

„Nem tudom elhinni, hogy ebből az országból jöttem.”

3. Is It Scary

A gót tradíció ravasz alkalmazása, hogy megfordítsa a helyzetet egy ítélkező társadalommal szemben.

Kulcs szöveg: “Am I amusing you/Or just confusing you/Am I the beast you visualized?”

„Szórakoztatlak? Vagy csak összezavarlak? Én vagyok a fenevad, akit vizualizáltál?”

4. Scream

A felgyülemlett szorongás haragos kiengedése.

Kulcs szöveg: “Tired of injustice/Tired of the schemes.”

„Elegem van az igazságtalanságból, elegem van a cselszövésekből.”

5. We’ve Had Enough

Könnyedén az évtized egyik legjobb háború ellenes dala.

Kulcs szöveg: “It seems as if we have no voice/ It’s time for us to make a choice.”

„Úgy tűnik, mintha nem lenne hangunk. Itt az idő, hogy döntsünk.”

6. Money

A materializmus és kapzsiság vádolása a Pink Floyddal rivalizáló módon.

Kulcs szöveg: “Are you infected with the same disease/ Of lust, gluttony and greed.”

„Téged is a kéjvágynak, a falánkságnak és a kapzsiságnak ugyanezen betegsége fertőzött meg?”

7. Tabloid Junkie

Valószínűleg MJ legjobb polémiája a média ellen.

Kulcs szöveg: “You’re parasites in black and white/ Do anything for news.”

“Paraziták vagytok feketében és fehérben, bármit megtesztek a hírekért.”

8. Black or White

Inspiráló felhívás a faji harmóniára a felháborodás egy rejtett áramlatával.

Kulcs szöveg: “Don’t tell me you agree with me/ When I saw you kickin’ dirt in my eye.”

“Ne mondd, hogy egyetértesz velem, amikor mocskot rúgsz a szemembe.”

9. Jam

Michael drámai elmozdulását jelezte a szociálisan tudatosabb zene irányába a ’90-es évek elején, amint a környező őrületet zenével veri vissza.

Kulcs szöveg: “The world keeps changing/Rearranging minds.”

“A világ állandóan változtatja, átrendezi az elméket.”

10. Threatened

MJ ismét egy szörny szerepébe bújik, hogy rávilágítson a társadalom félelmeire és megszállottságaira.

Kulcs szöveg: “You should feel threatened by me.”

“Fenyegetve kellene érezned magad miattam.”

További említésre méltó dalok:  Shout, Why You Wanna Trip On Me, Be Not Always, D.S., There Must Be More to Life Than This

Forrás: http://www.joevogel.net/michael-jacksons-top-ten-protest-songs

Rajongói beszámoló a Bradx2 rendezvényről

Brad Sundberg, Michael Jackson egykori hangmérnöke járja a világot és szemináriumok keretében beszél arról, hogy Michael Jackson hogyan dolgozott a stúdióban. Ennek során demókat és egyéb felvételeket is bemutat közönségének, kérdésekre válaszol.  (Lásd: https://www.facebook.com/inthestudiowithmj )

Michael halálának ötödik évfordulóján Sundberg visszatért Los Angelesbe előadássorozatával és több napon át abban a stúdióban tartotta szemináriumát, amelyben Michael számos albuma készült. A Los Angeles-i előadássorozatnak vendégelőadói is voltak Michael további egykori munkatársai személyében. Az alábbi beszámolóban Brad Buxer, Michael Prince és Brian Vibberts előadásáról olvashattok egy rajongótól, aki ott volt. Cikkét eredetiben itt olvashatjátok: http://www.michaeljackson.ru/eng/brad-x2-evening-brad-buxer/.

A fenti cikk magyar fordítását pedig alább közlöm:

Egy kis stúdióban vagyunk, amely egy hangszer kölcsönző mellett áll a Sunset Bouleardon, Los Angelesben. A szoba tele van emberekkel, akik sorokba állított székeken ülnek egy alacsony színpad előtt. A színpadon Michael Jackson hangmérnök asszisztense és ennek a rendezvénynek a szervezője, Brad Sundberg, valamint barátja, a hangmérnök Brian Vibberts két magas bárszéken ül. Brad Buxer, aki sokáig Michael zenei igazgatója volt egy szintetizátor mögött ül. MJ későbbi éveinek hangmérnöke, Michael Prince a MacBook-ja képernyőjét nézi. Michael turnézó basszusgitárosa, Sam Simms még nem érkezett meg, ő majd kicsit később csatlakozik. Ezzel elkezdődik az utazás a múltba, tele sztorikkal és zenével.

A rendezvény minden vendége sokat tud mesélni azokról az évekről amelyek során Michaellel dolgozott, de ennek az estének a „sztárja” egyértelműen a férfi a szintetizátor mögött. Hiszen ezt a rendezvényt Bradx2-nek hívják és arról szól, hogy találkozunk ezzel a fickóval, aki visszahúzódva él és a nagyközönség számára alig ismert a rajongói közösségen kívül. Brad Buxerről, aki 17 évig volt Michael kreatív partnere, hangszerelője és zenei rendezője. A legtöbb MJ rajongó a 90-es évekből emlékezhet Buxerre, mint arra a fickóra, akinek Robert Plant stílusú szőke sörénye volt. (Buxer elárulja, hogy MJ volt az, aki ragaszkodott hozzá, hogy fesse szőkére a haját – miután feladta az eredeti tervet, hogy vörösre fesse!) Nos, azok a napok rég elmúltak. Ma Buxer rövid, természetes színű hajat visel, fekete nadrágot, laza inget – mint egy hétköznapi fickó, akiről sosem gyanítanád, hogy rockzenész. Nem beszél túl gyakran a munkájáról Michael Jacksonnal. Valójában Michael halála óta Buxer csak egy interjút adott – a francia rajongói magazinnak, a Black & White-nak 2009-ben. Most professzionális pilótaként dolgozik és a zeneszerzés mára inkább már csak hobbi a számára. Beleegyezett, hogy pusztán egy este erejéig találkozzon MJ rajongókkal, így számunkra ez a rendezvény egy meglehetősen exkluzív esemény.

Balról jobbra: Brad Sundberg, Brad Buxer, Michael Prince, Brian Vibberts (Fotó: https://www.facebook.com/inthestudiowithmj )

Balról jobbra: Brad Sundberg, Brad Buxer, Michael Prince, Brian Vibberts (Fotó: https://www.facebook.com/inthestudiowithmj )

Buxer félénknek és halk szavúnak tűnik elsőre, de hamar rájövünk, hogy társaságkedvelő és nyílt fickó. Nem viccelődik a rajongókkal, mint Brad Sundberg, vagy ha mégis viccel, akkor a viccei inkább ironikusak. Azzal kezdi, hogy arról mesél, hogy ő és Michael hogyan kezdtek együtt dolgozni. MJ a ’80-as évek végén vette őt észre Stevie Wonder együttesének egyik tagjaként és meghívta, hogy dolgozzon a Dangerous projekten. Azután Brad csatlakozott a Dangerous turnéhoz. Végül majdnem két évtizedig dolgoztak együtt – a színpadon, stúdiókban, Neverlanden, szállodákban, amelyekben Michael lakott élete különböző pontjain.

Brad Buxer és Michael a '80-as évek végén

Brad Buxer és Michael a ’80-as évek végén

Buxer emlékszik a luxuslakosztályaikra a New York-i Four Seasons Hotelben, ahol lefoglalták a teljes 34. emeletet. Emlékszik a Neverlanden töltött időre, látta Michael állatait az állatkertjében – a majmokat, az elefántokat, a lámákat és az őzt -, emlékszik arra, hogy túl sok cukrot evett a ranchen lévő moziban és hogy a motorjával Michael úszómedencéjének a szélén száguldozott (ami Michaelt kiborította). Ami Neverland ranchet illeti, Buxer megemlíti, hogy nem volt igazi lemezstúdió ott, így hordozható felszerelést kellett használniuk. Általában a ranchen dolgoztak ki dal ötleteket, majd elmentek egy professzionális stúdióba, hogy rendesen felvegyék.

Miután röviden érintettük a Blood On the Dance Floor-t, egy Teddy Riley dalt, amelyet egy DAT kazettáról kellett kinyerniük Montreux-ban, Svájcban, Buxer továbbmegy az ő személyes kollaborációira Michaellel. Eltérően azoktól a daloktól, amelyeket más producerek hoztak Michaelnek, a Braddel készült dalok Michael dalai és a legtöbb művészi hozzájárulását tartalmazzák.

Az első dal, amelyről Brad beszél az az In the Back, amelyet az Ultimate Collection-ön adtak ki 2004-ben. A dalt nem fejezték be a szövegét tekintve – többnyire Michael csak átdúdolja a verseket. Mindazonáltal Buxer ezt a dalt Michael zsenijének egy példájaként említi. Demonstrálja a dal struktúráját, elkezd ütemeket számolni: „Egy, kettő, három, négy”. Az első ütemmutató az első basszus ütemre esik és amint elszámol a hídig észrevesszük, hogy a híd is az első ütemmutatón kezdődik, ahogy kell. A szöveg azonban el van tolódva a zenéhez képest és nem illeszkedik ehhez a mintához. Buxer ezt úgy jellemzi, hogy „teljesen megfordított” struktúra és fordított zenei felütésről és leütésről beszél, de én nem vagyok zenész, csak úgy tudok rá utalni, mint „eltolódásra”. Buxer hangsúlyozza, hogy ezt a dalt teljesen Michael írta. Hogy alátámassza a szavait meghallgattat velünk egy audiót Michaeltől, amelyen azt magyarázza neki a telefonon, hogy a zenének pontosan hogyan kell hangoznia. Szokásos módján Michael minden részt a hangjával és a szájdobolásával mutat be: a dobokat, a basszust – és nagyon konkrét mindebben. Körülbelül 5 percet tölt el csak azzal, hogy elmagyarázza a dal bevezetőjét és aztán megkérdi: „Oké?”, mintha csak biztos akarna lenni abban, hogy a hangszerelő megértette mit vár tőle. Michael az egész dalt ezzel a „megfordított” struktúrával írta, mondja Buxer és ez megmutatja mekkora zseni volt. Senki nem tudta ezt megcsinálni, csak ő.

Az In the Back – egy befejezetlen dal

Aztán Buxer a Stranger in Moscow-ról beszél. Ebben a dalban van az ő legnagyobb hozzájárulása azok közül a dalok közül, amelyeken Michaellel dolgozott és Brad nem titkolja a tényt, hogy ez sokat jelent a számára. Felolvassa a dalról szóló teljes részt Joe Vogel könyvéből – a dal készítésének sztorija mára jól dokumentált. Noha Buxert nem tüntették fel az albumborítón, valójában a dal társszerzője és az ő nevéhez fűződnek az akkordok. Buxer elmondja, hogy ő és Michael kétféle módon tudott együtt dolgozni. Gyakran Michaelnek ott volt a melódia a fejében és Buxernek az volt a dolga, hogy ezt a melódiát lejátssza a zongorán, ahogy Michael „hallotta” azt és aztán megtalálja a megfelelő hangszerelést, amely illeszkedik a melódiához. Így készült a Heal the World, az In the Back, a Childhood, a Beautiful Girl és más dalok. A Stranger in Moscow-nál más volt a helyzet. Michael megkérte Bradet arra, hogy játsszon akkordokat amíg nem hallott köztük valami olyat, ami tetszett neki. És Buxer így állt elő a mára híres akkord progresszióval. Buxer azt mondja, hogy a teljes dalt 1,5-2 óra alatt írták meg és amikor kész lett, akkor alig akarta elhinni mi történt. „Valami olyasmit akartam mondani, hogy: ’Wow, most írtunk egy dalt együtt?’” – emlékszik vissza Buxer. „De aztán nem mondtam semmit.” Nem haragszik amiatt, mert a neve nem került rá az albumra. „Hibák előfordulnak.” – mondja – „Michael mindig nagyon nagylelkű volt hozzám.” Világos, hogy maga az élmény sokkal fontosabb a számára, mint a neve az albumborítón.

Stranger in Moscow

A másik dolog, amit Buxer megemlít a Stranger in Moscow-val kapcsolatban az a dob hang, amit MJ szájdobolásából (beatbox) készítettek úgy, hogy összevágták és összetömörítették a természetes hangját. Buxer elmondja, hogy Michellel gyakran használt szájdobolás-alapú dob hangokat, mert annyira fantasztikusan hangoztak.

A következő dal, amit tárgyalunk a Childhood. Tulajdonképpen pont a Childhood 20. évfordulóján – amint Brian Vibberts visszaemlékszik a dalt 1994. június 27-én vették fel. A Childhood egy másik olyan dal, amit teljesen Michael talált ki és írt meg – amint Buxer elmondja, eltartott neki egy ideig megtalálni hozzá a megfelelő hangszerelést. „Annyira édes dal.” – mondja – „Én nem írnék semmi ennyire édeset.” De Michael ismét nagyon konkrét volt abban, hogy mit akar hallani és tovább dolgozott Buxerrel, amíg ki nem préselte belőle a pont megfelelő akkordokat.

Egy rövid szünet után a beszélgetés a turnézásra és az élő showkra terelődik. Buxer elmagyarázza nekünk a zenei rendező munkáját: azt hogy gyakran előre fel kellett készülnie a showkra, miközben az együttes lent a szállodai bárban időzött és hogy hogyan adott instrukciókat a zenészeknek. Elmagyarázta, hogy a dalokat általában felgyorsították az élő showkban és a hangmagasságot lejjebb vitték, hogy a hangszereket visszahozzák a természetes hangzásukra. Nagyon kedves szavakat ejtett Michael gitárosáról, David Williamsről, aki elmondása szerint abszolút briliáns volt és vicces is. Buxer érinti a költségek témáját is és hogy az élő showk miért veszteségesek gyakran: öt repülőt kellett bérelniük a turnéhoz és őrült hotelszámlákat kellett kifizetni.

Buxer emlékszik néhány vicces pillanatra az élő koncertekről: hogy kellett Slasht kitolniuk a színpadra a Black or White alatt mert fogalma sem volt arról, hogy a dal mely pontján kell eljátszania a gitár szólóját. Vagy hogy Michael hogyan énekelte Brad nevét (“Brad, what you gonna do?”) a brunei koncerten, amikor Buxer az I Just Can’t Stop Loving You kivezetését hosszabban játszotta a szükségesnél.

Az alábbi videóban 5:00-nál látható a fent említett jelenet (a YoutTube nem engedi beágyazni): http://www.youtube.com/watch?v=FRypdXdZMWo

Elmesélt egy sztorit Bill Clintonról is (Buxer szerint a legkedvesebb fickó és Michael jó barátja), aki szaxofonon akart játszani a Black or White alatt a 2002-es Apolló színházbeli élő fellépés során. Buxernek még kellett is írnia számára egy szaxofon részt, ami nem igazán illett a dalhoz és végül nem használták fel.

Ahogy azt Brad Sundberg is gyakran megjegyzi, Buxer is említette, hogy Michael kibírhatatlanul hangosan hallgatott zenét. A színpadon az oldalsó hangfalak hangereje akkora volt, hogy fájdalmas volt közöttük lenni. De Buxer is azt mondja, hogy ennek ellenére sosem vett észre semmilyen halláskárosodást Michaelnél. Michael szerette a zenét fülsüketítően hallgatni, de amikor Buxer lejátszott neki egy finom vonós hangszerelést a telefonban MJ azt is ugyanolyan jól hallotta.

A kérdés-feleletek alatt valaki megkérdezte Buxert a Morphine című dalról – egy újabb mestermunka, amit Michael zseniálisan írt meg. Buxer azt mondta, hogy MJ azt akarta, hogy a dalban gépek és szívdobogás hangjai legyenek – valami olyasmi, ami „egy test az asztalon” érzését kelti.

Volt jó pár kérdés a szövegekről, de Buxer azt válaszolta, hogy nem is emlékszik arra, hogy a szövegeket mikor írta MJ. Gyakran a folyamat végén vagy az utolsó pillanatban, míg a munka nagy részét a zene tette ki.

Talán ez az egyik oka annak, hogy Buxer – Michael sok más munkatársához hasonlóan – miért nem szereti túlságosan Michael dalainak a remixeit és új hangszereléseit. „Michael egy zenei építész volt.” – mondta – „Ha úgy akarod látni az épületet, ahogy megálmodták, akkor meg kell tartanod az építészt.” Felhozta a Billie Jeant, egy olyan dalt, amelynek két basszus vonala van – ezt Michael szándékosan konstruálta meg így. Ha valaki más készítette volna ezt a zenét, vélekedett Brad, akkor nem így tett volna. Michael évekig dolgozott a dalain és igazán mindent beleadott abba, hogy olyan jóvá tegye a zenét amennyire csak lehetséges emberileg. Néha Buxer szerint Michael még más művészeket is kritizált amiért nem dolgozták ki a dalaikat a teljes potenciáljukig.

Michael és Brad Buxer

Michael és Brad Buxer

Buxer a beszélgetés alatt végig hangsúlyozta (és ezt Michael más kollégái is gyakran említik), hogy mind Michael, mind Stevie Wonder azt az alapelvet követte a zenében, hogy „a kevesebb több”. A dalt nem szabad túlzsúfolni hangokkal, nem szabad, hogy bármi több legyen benne, mint ami illik bele és ami jobbá teszi a dalt. Hogy demonstrálja ezt Buxer lejátszotta a Hollywood Tonight egy demóját számunkra – azt aminek gyilkos basszusa van és Michael szöveges instrukciói hallhatóak a híd helyén. „Hallgassátok meg ez mennyire tiszta!” És tényleg az volt. A közönség tapsolt.

A kedvenc emléke Michaelről? „Egymást kergetni a szálloda halljain keresztül. Gyorsan tudott futni… Csak lógni, zenét írni, dolgozni a dalain, beszélgetni, nevetni és csak jól érezni magunkat.”

Az ilyen szavak világítanak rá a leginkább arra, hogy az olyan emberek számára, mint Brad Buxer és más vendégek ezen a szemináriumon, Michael nem egy szupersztár volt, hanem munkatárs és egy drága barát. És ezen az estén azért jöttek össze, hogy megosszák a barátságuk emlékeit. Köszönjük Mr. Buxer, Mr. Prince, Mr. Vibberts és Mr. Simms, hogy hallhattuk ezeket az emlékeket. És természetesen hatalmas köszönet Mr. Brad Sundbergnek azért, hogy megszervezte ezt az egyedülálló rendezvényt.

Lásd még: Steve Porcaro a Human Nature-ről, a For All Time-ról és a Chicago 1945-ről (rajongói beszámoló)

Középen Brad Buxer

Középen Brad Buxer