Valamennyi bejegyzés

Hogyan állította az Off the Wall pályára Michael Jacksont?

EBONY.com, 2016. január 27.
Írta: Michael A. Gonzales

OffTheWallMint egyike azoknak, akik úgy gondolják, hogy Michael Jackson mesterműve, az Off the Wall felülmúl mindent, amit később készített, nagyon örültem, amikor arról olvastam, hogy Spike Lee közeljövőben megjelenő dokumentumfilmje ezt az albumot fogja ünnepelni. A kicsit esetlen címmel ellátott (Michael Jackson útja a Motowntól az Off the Wallig) filmet nemrég mutatták be a Sundance filmfesztiválon és február 5-én lesz látható a Showtime televízióban. Emellett a Sony Records február 26-án ismét kiadja a mérföldkőnek számító albumot és a csomag tartalmazni fogja ezt a dokumentumfilmet is.

Lee filmje olyan emberekkel mutat be interjúkat, akik ismerték Jacksont és akik hatással voltak rá, beleértve Quincy Jones-t is, aki a producere lett az Off the Wallnak miután barátságot kötött Jacksonnal a Wiz című film forgatásán, Berry Gordy-t és Stevie Wondert. A filmes olyan emberekkel is beszél, akiket inspiráltak Jackson ugatásai, kiáltásai és tiszta éneke, beleértve a Weekndet, Kobe Bryantot és Misty Copelandot. Jackson 1979 klasszikusa megtestesíti azt amit az alkotók értenek azalatt, amikor azt mondják, hogy azt akarják a művük örök legyen.

Az Off the Wall, amely idén augusztusban lesz 37 éves, a soul, a disco, a pop és a funk gyönyörű fúziója volt, amely képes volt átszelni különféle határvonalakat, beleértve a bőrszínt, az osztályt és az időt (holnap is éppen olyan nagyszerűen hangzik majd, mint több mint három évtizeddel ezelőtt), miközben mindenki szeretni tudja a lepusztult kerületektől a luxus lakónegyedekig. Zeneileg kapcsolódott Afrika anyához (a Workin’ Day and Night nyitó passzusa színtiszta törzsi funk) éppen úgy ahogy Feelgood anyához, aki készen állt a pörgésre minden alkalommal, amikor a Don’t Stop ‘Til You Get Enough felhangzott a klubban.

Amikor ma meghallgatjuk az Off the Wallt az album egyfajta időgép is a fülünknek, amely visszavisz minket abba az időbe, amikor a popnak még nem volt királya, amikor sokan azt gondolták nemsokára vége lesz ennek az egykori gyereksztárnak, akit figyelemreméltóan koraérett tehetsége szupersztárrá tett még mielőtt a pubertás korba lépett volna. Abba a korba, amikor én és minden barátom azzal töltöttük a szombat reggeleket, hogy a Jackson 5ive rajzfilmet néztük és azért könyörögtünk a szüleinknek, hogy vegyenek Super Sugar Crisps-t, hogy leszedhessük a J5 lemezt a gabonapehely dobozáról.

Miközben tisztában voltunk azzal, hogy a Jackson 5 családi együttes volt, számunkra az egész Michaelről szólt. Annyi tehetség szorult barna, édes cukiságába, hogy a kislányok áradoztak a fiúk pedig azt akarták, hogy a testvérük legyen.

1976 bicentenárimi nyarán az unokatestvérem Denise hirtelen bejelentette nekem: „Michael Jackson lejárt lemez” – és nem ő volt az egyetlen, aki így hitte. Befolyásolható 13 éves gyerekként idősebb tinédzser unokatestvéremet használtam barométerként arra, hogy elirányítson milyen menő zenét kellene hallgatnom, így az a bejelentése, hogy Michael Jackson „lejárt” olyan hatalmas ütésként ért, mint egy nagy pofon valami játszótéri kötekedő öklétől.

Szülei pittsburghi otthonának tarka pincéjében ültünk, ugyanazon fával borított falak között, ahol néhány évvel korábban a Jackson 5 debütáló Motown kislemezét, az I Want You Back-et hallgattuk újra és újra és újra. Abban a pincében énekeltük egykor az ABC-t, tátogtunk a Lookin’ Through The Windows-ra a szüleinknek és táncoltuk a robotot, amikor a Dancing Machine (ma is az egyik kedvenc dalom) dübörgött.

Talán Denise 16 évesen úgy érezte, hogy az úgynevezett „rágógumi soul”, amiről a Jacksonok ismertek voltak a Motownnál elért sikereik alatt túl éretlen a számára, így dobta őket látszólag felnőttebb zenei fellángolásokért. Félretolva ezeket az emlékeket kitette új kislemezeit az asztalra: a Brothers Johnson közepes tempójú balladáját a Good to You-t (szerette a basszusgitáros Louis-t), az O’ Jays felnőtt soulját, a Livin’ for the Weekendet, és a White Cherry fehér-fiú funkját, a Play That Funky Music-ot.

Én általában követtem Denise vezetését bármilyen zenei utazást is választott a számunkra, de itt nem tehettem meg, hogy hátat fordítok Michael Jacksonnak. Ő nemcsak egy volt a sok popsztár közül, MJ testvér olyan volt, mint egy családtag. Ugyanazon a nyáron Denise és én TV-t néztünk, amikor a talk show műsorvezető, Mike Douglas bemutatott egy új, testvérekből álló együttest, a Sylverst. Égig érő afrofrizurájukkal és összehangolt lépéseikkel előadták Hot Line című slágerüket. Amikor rájuk néztél nehéz volt nem arra gondolni, hogy ellopták a Jacksonok dolgait.

Ugyanakkor a Jackson fivérek (Jermaine kivételével) elhagyták a Motownt annak reményében, hogy így több alkotói szabadságot kaphatnak. A nevükből kénytelenek voltak elhagyni az 5-öt egykori lemezcégük nyomása miatt, majd 1976-ban kiadták a The Jacksons című lemezüket a CBS Records/Philadelphia Internationalnál.

Noha rajongója voltam a Gamble és Huff produceri munkáját dicsérő első disco dalocskának, az Enjoy Yourselfnek és a parázsló balladának, a Show You the Way to Go-nak, már nehéz volt ismét felizzítani ugyanazt a mániát, amit néhány évvel azelőtt éltem át, amikor bátor édesanyám megküzdött a New York-i hóviharral is azért, hogy elvigyen egy Jackson 5 koncertre a Radio City Music Hallba. Hamarosan én is elengedtem a Jacksonst, amikor az ízlésem a Led Zeppelin és Jimi Hendrix agresszívebb irányába változott meg.

A fiatal Michael Jackson Stevie Wonderrel a stúdióban

A fiatal Michael Jackson Stevie Wonderrel a stúdióban

Évekkel ezelőtt valaki készített egy képet egy fiatal Michael Jacksonról a stúdióban, amint tanulmányozza, hogy mit csinál barátja és mentora, Stevie Wonder a keverőpult mögött. Amint megtudtuk, Michael egy szivacs volt, aki – mint az összes nagy művész – magába tudta szívni a mesterek (James Brown, Sly Stone, Marvin Gaye) tudását és a sajátjává tudta azt tenni. Ugyanúgy ahogy a fiatal MJ Wondert figyelte, biztos vagyok benne, hogy ugyanilyen intenzitással tanulmányozott más zenei zseniket is, akik keresztezték az útját.

Ugyan Michael fivérei lehet, hogy tisztelték őt, mint a falzett-énekes frontemberüket, de amikor végre maguk készíthették a zenéjüket az 1978-as Destiny albumon, több ötletét is megvétózták. Miután kiadták az albumot és a Mike által írt Shake Your Body (Down to the Ground) (amelynek a társproducere öccse, Randy Jackson volt) lett az együttes legnagyobb Motown utáni slágere, úgy döntött, hogy stúdióba vonul, hogy felvegye első szólóalbumát a Forever, Michael óta.

Az Off the Wall felvételei ’78 telén kezdődtek és Jackson a stúdióban volt a következő hét hónapban. Az életrajzíró J. Randy Taraborelli szerint, amikor a család többi része próbált közbeavatkozni Michael kijelentette: „A saját utamat járom. Meg kell érteniük. Ez egyszer.”

Mint tudjuk Jackson persze nem teljesen egyedül csinálta mindezt. Valójában sok segítsége volt. Az, hogy felfogadta Quincy Jones-t (a lemezcég legnagyobb döbbenetére) nem csak arról a kiváló hangzásról szólt, amit a mester elért a stúdióban, hanem arról is, hogy ezáltal elérhetővé vált számára tehetségek garmadája, akikkel Jones kapcsolatban állt. „Soha senki nem mondott nemet Quincy-nek.” – mondta nekem a producer és Q egykori hangmérnöke, Phil Ramone egy interjúban 2007-ben – „Ha felhívott, akkor ott voltál”.

Azokban a napokban, amikor a lemezborító tanulmányozása részét képezte a zenehallgatás élményének az Off the Wall stábja a stúdió isteneinek ki kicsodája volt: a gitáros Phil Upchurch és Larry Carlton, a billentyűs Steve Porcaro és Greg Phillinganes, a szintetizátor specialista George Duke és David Foster, a dalszerző Rod Temperton, az ütőhangszeres Paulinho da Costa, a háttérénekesnő Patti Austin, és az unokatestvérem kedvence Louis Johnson (aki társszerzője volt a Get on the Floornak) basszusgitáron.

Amint MJ sokszor elmondta pályafutása során a választásai nem a bőrszínről vagy fajról szóltak, hanem a tehetségről, így azok a Los Angeles-i stúdió felvételek gyakran úgy néztek ki, mint egy Benetton reklám. De kezdetben a producer szerint Michael félénksége tényező volt. Jones később úgy jellemezte a 20 éves Michaelt, mint „nagyon, nagyon magába forduló, félénk, nem magabiztos. Egyáltalán nem volt benne biztos, hogy nevet tud magának csinálni egyedül. És én sem voltam az.”

1979 nyara nagy évet hozott nekem is és Michael Jacksonnak is. Ő 21 éves lett augusztusban én 16 júniusban. Néhány hónappal korábban Harlemből Baltimore-ba költöztünk. Egy este Monroe Street-i nappalinkban ültem és a Midnight Specialt nézem, amikor hirtelen elkezdődött Jackson első kislemezének, a Don’t Stop ‘Til You Get Enough-nak a videóklipje. Randy, aki ütőshangszeren játszott a felvételen, volt az egyetlen Jackson fivér az albumon.

Hogy megfelelő pop kulturális kontextusba helyezzük a Don’t Stop ‘Til You Get You Enough videóját, ez két évvel az MTV indulása előtt történt és én még soha azelőtt nem láttam videóklipet. De most ott volt a szemeim előtt MJ szmokingban és egyszerre nézett ki kényelmetlenül és a legmenőbb gyerekként az osztályban.

Amint furcsa képeket vetítettek mögé és elkezdődött a pulzáló ritmus (“Fever/ Temperature’s risin’ now”) a dal színtiszta extázisa „megolvaszt, mint egy forró gyertyaviaszt” (“melt like hot candle wax”). Amikor Jackson a refrént énekelte (“Keep on with the force, don’t stop”) néhányan úgy gondolták, hogy a Star Warsra tesz utalást, de szerintem egész egyszerűen önmagáról beszélt. Amint azt hamarosan bebizonyította, ha poplemezek készítéséről volt szó az elkövetkező 1980-as években, akkor ő volt az Erő. A Don’t Stop ‘Til You Get Enough videóklipje giccses volt és forradalmi és a tökéletes reklám a megjelenő albuma számára.

Néhány hónappal később ennek a dalnak az ellenállhatatlan groove-ja csábította a virágmintákkal díszített seggemet a táncparkettre Baltimore menő klubjában az Odell’s-ben, ahol én a ritmus rabszolgájává váltam. Visszatekintve ironikus, hogy ugyanabban az évszakban, amikor fehér rocker fiúk kinyilvánították, hogy „a diszkó szar” és 12 hüvelykes kislemezeket robbantottak fel Chicagóban, Michael Jackson kiadta pályafutása legjobb tánc dalait.

Azon a nyáron egy helyi ifjúsági programnak dolgoztam, akik fiatalokat támogattak a közösségben. A North Avenue-i irodáknak jelentettem kilenc órakor és körülbelül 30 fekete tinédzserrel tisztítottuk az utcákat és sikátorokat. Minden nap seprűkkel és műanyag zsákokkal felszerelkezve indultunk el. Miközben dolgozunk egy rádió mindig szólt és Jackson soullal teli falzettje lett az egész évszak zenéje. Egy forró júliusi reggelen amint sepertük a cigaretta csikkeket és törött üvegeket a DJ a Workin’ Day and Nightot kezdte játszani, ami a mi hivatalos dalunk lett.

Lehetetlen volt váltogatni a soul csatornák között, mint a WEBB vagy a V103 és nem hallani a felpörgető Don’t Stop ‘Til You Get Enough-ot, a Rock with You közepes tempójú boogie-ját vagy a hűtlenség himnuszát, a Girlfriendet, amelyet Paul McCartney írt (aki először 1978-as London Town című albumára vette fel a dalt a Wingsszel). Jackson hangja édesebb volt, mint a cukor a kávémban, de a dal valójában a megcsalásról és becsapásról szól. Az Off the Wallon a Girlfriendet (amelyben a legendás Wah Wah Watson játszik gitáron) a szívszorító szakítós dal a She’s Out of My Life követi, a bolygó egyik legszomorúbb dala.

Miután kisírta magát, Mike visszatér a hangjával lebegni a Moog szintetizátorok lágy hangja fölé (köszönhetően Greg Phillinganesnek) amint a Stevie Wonder által írt hangulatosan briliáns csendes vihar groove, az I Can’t Help It felhangzik. A dalt eredetileg saját mesterműve, az 1976-os Songs in the Key of Life számára írta Wonder. Az It’s the Falling in Love visszavisz minket a mosolygós boldogságba mielőtt MJ ismét visszatér a klubba a fúvósokkal teli Burn This Disco Out-ban. Az 1979 augusztus 10-én kiadott Off the Wallt (néhányak szerint MJ legfeketébb albuma) a kritikusok elismerték és több millió példányban kelt el.

Miután megvettem az albumot a Modern Music lemezboltban Mondawmin Mallban azon a héten barátokkal visszatértünk a bölcsőmbe, készen a boogie-ra, hogy megragadjuk a lelkünket és soha ne engedjük el. Harminc nyárral később, 2009. június 25-én, amikor bejelentették, hogy Michael Jackson halott, a barátommal Patriciával ültem azon a szomorú délutánon, amint letöltötte a kedvenc dalainkat és lejátszotta őket a laptopján. Amikor a címadó dal, az Off the Wall felhangzott egy pillanatra a polcra tettük a bánatunkat és csak jól éreztük magunkat.

A kulturális kritikus Michael A. Gonzales címlapon szereplő cikkeket írt a Vibe, az Uptown, az Essence, az XXL, a Wax Poetics és mások számára. Cikkíró a soulhead.comnál is. Olvasd az írásait a Blackadelic Popnál és kövesd Twitteren a @gonzomike címen.

Forrás: http://www.ebony.com/entertainment-culture/off-the-wall-put-michael-jackson-into-the-stratosphere#axzz3yT1sIxlj

Reklámok

Questlove emlékezik az időkre: 132 Michael Jackson emlék

Questlove (írják ?uestlove-nak is – valódi neve: Ahmir Khalib Thompson) dobos, DJ, producer és zenei újságíró – a Grammy-díjas hip-hop együttes, a The Roots dobosa és egyik frontembere az alábbi cikket nem sokkal Michael Jackson halála után írta 2009-ben.

Questlove

1. Emlékszem amikor először láttam tőled a robot táncot ’73-ban a Soul Trainen. Két éves voltam. De az emlékeimben ÉLÉNKEN él. Annyira élénken, hogy a következő két évben azt a táncot adtam elő MINDEN egyes templomi rendezvényen.

2. Emlékszem amikor a szüleim elengedték a nővéremet, hogy megnézzen titeket a Looking Through The Windows turnén ugyanabban az évben. Vett két fekete-fehér 8×10-es fotót az együttesről a koncerten.

3. Emlékszem, hogy azt hittem egy kis pufók, kövér gyerek vagy amiatt ahogy a fotódat kiszélesítették a ’71-es Third Album borítóján.

4. Emlékszem, hogy feldühítettem a nővéremet, amikor elvettem a bélyeggyűjteményét és a bélyegeit felragasztottam az ABC album hátsó borítóján látható képre.

5. Emlékszem, amikor egy vadidegent megkértem az apám showján, hogy vegyen nekem egy lemezjátszót és lemezeket. A következő dolog, amivel visszajött az a Rufus Dance With Me kislemeze, Neil Sedaka Bad Blood kislemeze és a legelső példányom a J5 Lookin’ Through The Windows-ából. Meglepő módon NEM kerültem olyan bajba, mint akkor amikor egy negyeddollárost próbáltam kérni egy idegentől azért, hogy lejátszhassam a Brick House-t a sarki bolt zenegépén.

6. Emlékszem, amikor a nagynéném, Karen letesztelt a Jacksonokból úgy, hogy vette a Get It Together albumborítót és mutogatott (hogy ki kicsoda rajta): *mutat* “Jackie!” *mutat* “Marrron!”.

7. Emlékszem nem értettem, hogy az első négy albumon úgy néztél ki, mint egy gyerek (mint én), de aztán a G.I.T.-en a kettes fázisba léptél és az a magas Off The Wall előtti felnőtt MJ lettél. (Valójában most felnőtt fejjel azt mondanám, hogy a tinédzser Michael nem igazán jött elő a ’75-ös Moving Violationig, de akkor 3 éves voltam, mit tudtam én?)

8. Emlékszem, hogy nem értettem a Motown kiadványok következetlen nyomdai munkáját és azt, hogy ennek következtében az albumaitokat kétféle kategóriába lehetett sorolni: “a sötét logóval rendelkezők” és a “világos logóval rendelkezők”. A sötét logó tengerészkék/lila/vörös volt. A világos sárga/lila/narancssárga. Mindig azon tűnődtem miért ilyen következetlenek a logók. Az első öt albumotokon a sötét logó volt és borzalmas betűtípus (megint csak azt tudom mondani, hogy gyerek voltam és valamiért annak alapján ítéltem meg az albumokat, hogy hogy néznek ki, amikor forognak a lemezjátszón, NEM pedig a zene alapján, amit tartalmaztak), az utolsó három albumotokon a világosabb logó volt és remek betűtípus és ez a fő oka annak, hogy megszerettem a Get It Together/Dancing Machine/MovingViolation albumokat.

9. Emlékszem az intermezzókra a G.I.T-en (különösen Dennis Coffey eleven gitár zörejére a Mama I Gotta Brand New Thing végén) és arra, hogy mennyire ijesztően hangzottak. Sosem hallgattam a G.I.T-et sötétben.

10. Emlékszem egy oldalprofilodra, amit az anyám Essence magazinjában találtam és amin a bal hüvelykujjad túlért a mikrofon fején (mintha az ujjadat szopnád éneklés közben). Kábé 20 évig én is úgy tartottam a mikrofont, egészen addig, amíg el nem kezdtem verselni a korai Rootsban és úgy kezdtem tartani a mikrofonomat, mint Chubb Rock (egyébként mindkettő helytelen).

11. Emlékszem az első magazin kivágásra, amit a nővérem a falra ragasztott. Túl sok ragasztót használt és egy darabkát kiszakított a szemed alatt. NEM volt túl jó látvány amikor gyerekként egyedül ülsz a sötétben és bámulod, te meg egy rossz ragasztás következtében tönkrement fotóról nézel vissza rám és bámulod minden mozdulatomat. *összerázkódik*

12. Emlékszem amikor a nagynéném, Karen megpróbálta nekem elmagyarázni, hogy mi az a földrengés, mert állítólag a Carol Burnette Showban volt egy kisebb földrengés a forgatás alatt, de ti mégsem léptetek ki a karakterből, hanem végigmentetek a jeleneten és improvizáltatok. És később elmondták nekem, hogy mi történt.

13. Emlékszem amikor azon tűnődtem, hogy “vajon a Motown miért próbálna még egy albumot eladni a Dancing Machine-nel”, amikor az a dal már rajta volt egy J5 albumon.

14. Emlékszem amikor a Free To Be You and Me-t énekelted Roberta Flackkel Marlo Thomas műsorában.

15. Emlékszem, hogy MINDEN egyes alkalommal, amikor elmentem a nagymamámhoz el kellett neki játszanom a “Jermaine sír” paródiát, ami úgy kezdődik, hogy “a karácsony nem lesz ugyanolyan idén”.

16. Emlékszem, hogy megkérdeztem az anyámat: “Miért gázolták el a rendőrt az autójukkal az albumborítón?”

17. Arra is emlékszem amikor a fejemet vakartam, hogy ugyanez a rendőr csak egy büntetőcédulát adott nekik ezért… Képzeld el amint 5 fekete fickó egy Rollsban – a sofőr egy strici kalapban (Marlon) – elgázol egy rendőrt ÉS a motorját és mindkettő az autó ALATT köt ki az 1970-es évek Los Angelesében és ezért csak egy büntetőcédulát kap? EMBER, az a Spielberg CSODÁLATOS!

18. Emlékszem a negyedik fellépésetekre a Soul Trainben és arra, hogy egy kicsit csalódott voltam amiért nem énekeltétek el a Breezy-t.

19. Emlékszem amikor megpróbáltátok megpróbáltátok Vicki “Mama’s Family” Lawrence-t megtanítani a Body Language-re a Carol Burnette Show-ban (és Carol Anybody Named Jackson című dalára).

20. Emlékszem, hogy olyanok voltatok, mint valami fekete szuperhősök, mert MINDEN televíziós fellépésen úgy tűnt képesek vagytok öt láb magasra ugrani lassított felvételen.

21. Emlékszem a visszhang effektekre a G.I.T. és a Moving Violation albumon, ami felkeltette az érdeklődésem a visszhangok használata iránt az albumokon.

22.Emlékszem hogy te és a testvéreid elrappeltétek a jelölteket az 1976-os American Music Awardson. (Erre rosszul emlékszik Questlove, ugyanis ez valójában az 1977-es Grammy-n történt.)

23. Emlékszem amikor az apám elmondta nekem, hogy elhagytátok a Motownt.

24. Arra is emlékszem amikor Kenny Gamble és az apám arról beszélgettek egymással, hogy Ken és Leon (Huff) lesz a producere az új Jacksons albumnak.

25. Emlékszem, hogy vegyesek voltak az érzéseim az Epic ÉS A Philadelphia International logóinak a fúziója miatt – ahogy osztoztak ugyanazon az unalmas téren (az albumokat a logó alapján ítéltem meg és annak alapján hogy hogy néztek ki, amikor forogtak).

epic philly logo

26.  Emlékszem a rádió reklámokra, amiket hallottam az új Jacksons lemezről és arra, hogy valahogy úgy gondoltam, hogy az albumnak szó szerint “Smash Self Titled” (kb. “önmagukról elnevezett sláger” album) lemez lesz a címe.

26. Emlékszem, hogy arról álmodoztam ugyanazzal az albummal kapcsolatban, hogy ha ti, rossz anyaszomorítók, elgázoltatok egy rendőrt a legutóbbi albumotok borítóján… akkor most ezen az újon biztosan ablakokat fogtok betörni. (Nem sejtettem, hogy kábé 15 évvel később tényleg ablakokat fogsz betörni az egyik albumod első kislemezén.)

28. Emlékszem, hogy minden szerdán este nyolc órakor ott ültem a tévé előtt és néztem a Jacksons Varieté Show-t, amit Damon “Lamont You BigDummy” Wilson poszt-Stanfort projektje, a Baby I’m Back követett a poszt-Mrs. Butterworth Kim Fieldsével.

29. Emlékszem, hogy David Letterman epizód szereplő volt ugyanabban a show-ban. (Éppen úgy, ahogy emlékszem, hogy Jay Leno pedig a Billy DavisJr/Marylyn Mccoo Varieté Show-ban volt.)

30. Emlékszem, hogy a kölykök az osztályomban azért ugrattak ahogy csináltam azt a “jobb láb a levegőben, miközben a bal láb előre ugrik” táncot, ami Mike védjegy táncmozdulata volt 1976 és 1982 között.

31. Emlékszem amikor az első zenei videótok, a Goin’ Places megjelent a helyi főműsoridős showban.

32. Emlékszem amikor találkoztam a bátyámmal, Tony-val ’77-ben, aki megvette nekem 8 sávos szalagon a Goin’ Places albumot.

33. Emlékszem amikor benne voltál a Sesame Street karácsonyi különkiadásában és volt egy jeleneted a zsémbes Oscarral a fukarságról.

34. Emlékszem, hogy havazott és az apám elvitt a kedvenc anyás-apás helyemre az 52. utcában, amit King Jamesnek hívtak és megkaptam a Goin’ Places-t 8 sávos szalagon.

35. Emlékszem, hogy MENNYIRE zokogtam amikor megpróbáltam meggyőzni a nagyszüleimet arról, hogy “igenis a szüleim megengedik, hogy felkeljek és megnézzem a Soul Traint hajnali 1 órakor!!” Don (Cornelius) egy teljes showt szentelt nektek és NEM létezett, hogy én elszalasszam.

36. Emlékszem, hogy felkeltem éjjel 11 óra 45 perckor és kinavigáltam magam a nyikorgó ágyamból (14 perc), kinyitottam az ajtót (5 perc), a folyosón a fürdőszobába (8 FÁJDALMAS perc – majdnem elkaptak úgy döntöttem, hogy ha elkapnak azt mondom, hogy csak a fürdőszobába mentem – ha ABBAHAGYJÁK a horkolást), lehúztam a WC-t és sikerült eljutnom az első hét lépcsőhöz anélkül, hogy használtam volna a lábamat (lassan lecsúsztam a korláton; 3 perc); Tom “Mission Impossible” Cruise módjára a maradék 11 lépcsőfokot percenként egyesével vettem és közben eldöntöttem, hogy a színes tévét válasszam-e a nappaliban, amely egy szagot hagyott maga után, ha be volt kapcsolva VAGY pedig a konyhait, aminek 12 hüvelykes fekete-fehér képernyője volt (és ahol egerek rohangáltak). Ez a Soul Train megérte, hogy szembenézzek a félelmeimmel, így a konyhába mentem és megnéztem az egész showt, dacolva az apám szüleivel, akik 10 órakor ágyba parancsoltak. Ha elkaptak volna, akkor a falusi nagybácsikáim eljöttek volna és elverték volna a fenekem AMELLETT, hogy az apám is azt tette volna, miután hazatért a turnéról. Olyan botrány lett volna belőle, mint a pornóból egy keresztény házban, de megérte.

37. Emlékszem, hogy abban a showban láttam tőletek a kedvenc videómat, a tüköreffektekkel túltöltött Blame It On The Boogie-t.  Ez volt az a pillanat, amikor a Soul Train iránti és a Jacksons iránti megszállottságom találkozott egymással.

38. Emlékszem amikor a lányok felszaladtak hozzád a színpadra és a rendőrök játékosan feloszlatták őket a Shake Your Body (Down To The Ground) alatt. És én (már megint) azt gondoltam, hogy a rendőrök le akarnak tartóztatni titeket.

39. Emlékszem, hogy teljesen odavoltam a JACKSONS logóért ezen a turnén (Destiny turné – a ford.) és azért, hogy minden tévé showban ott volt és én minden iskolai füzetemet telerajzoltam vele.

40. Emlékszem ennek a shownak minden részletére, és mivel csak egyszer láttam újra és újra és újra visszajátszottam a fejemben 20 éven át egészen addig, amíg rá nem bukkantam egy felvételére (a világ minden helye közül éppen Tokióban) és megleptem magam azzal, hogy EGYETLEN részletet sem hibáztam el azok után, hogy 20 évvel korábban láttam.

41. Emlékszem arra a napra, amikor az apám megvette nekem a Switch egyik lemezét és a Jacksons Destiny albumát egy 8 sávos szalagon.

42. Emlékszem arra, hogy a Things I Do For You alatt minden zihálás után felfelé rántottat a fejed, mintha részint koreográfia lenne, részint egy idegi ritmikus rángás. Úgy tűnt többször csinálod ezt, mint a korábbi védjegy mozdulatodat, a forgást.

43. Emlékszem, hogy az anyám azt mondta nekem, hogy egy életen át nyakmerevítőt kell majd hordanom, ha állandóan ezt a “rángást” csinálom… 31 évvel később még mindig csinálom ezt a rángást puszta megszokásból.

44. Emlékszem, hogy később felfedeztem, hogy a 8 sávos szalagon a dalok sorrendje össze van keverve.

45. Emlékszem, hogy nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy a Things I Do For You-ban nincs rajta a lemezen a “fade out” (kitűnés) úgy ahogy a 8 sávos szalagon rajta van, így amikor átváltottam kazettára átmásoltam a 8 sávosról a fade out-ot csak hogy okostojás legyek.

46. Emlékszem, hogy az anyám és én bámultuk a Destiny album borítóját és nagyon lenyűgözött minket a páva a hátsó borítón.

47. Emlékszem, hogy a Destiny albumotokon láttam először a vadonatúj Epic logót.

48. Emlékszem amikor a Midnight Special vendégei voltatok és Jermaine újraegyesült veletek a címadó dalban és én észrevettem egy közös motívumot az összes tévés fellépésetekben abban az időben: mindig van egy jelenet azzal a lassított felvételen mutatott ugrálással. Plusz annak a dalnak a csúcspontján te és Tito lassított felvételben birkóztatok. Tito majdnem elesett kétszer egyébként, aztán mind felemelkedtek a levegőbe – lassított felvételen. Ha volt valaha fura előadás.

49. Emlékszem, hogy a következő héten az American Bandstandben szerepeltetek, de egy kicsit csalódott voltam, hogy nem mutattátok be a Can You Feel It videót.

50. Emlékszem a nővérem be nem tartott ígéretére, hogy el fog vinni a Destiny turnéra.

51. Emlékszem, hogy én és az unokatestvérem, Kevin csináltunk egy tánc koreográfiát a Shake Your Body-ra a családi piknikre, ami arra a napra esett, amikor megtudtam, hogy Minnie Ripperton meghalt.

52. Emlékszem a legelső alkalomra, amikor hallottam egy dal REMIXÉT és hogy leesett az állam és a kérdések özönére, amivel bombáztam a bosszús nővéremet a Shake Your Body (Down to the Ground)-ról.

53. Emlékszem, hogy felkeltem reggel 9-kor, hogy megnézzem a Wiz korai előadását a belvárosban, s amikor odaértem már 300 ember állt sorban.

54. Emlékszem, hogy hazafelé majdnem sírtam mert 4 előadásra már az összes jegy elkelt.

55. Emlékszem, hogy a következő napon újra megpróbáltam és kaptunk jegyet a délután 4:30-as előadásra (épphogy).

56. Emlékszem amikor az emberek egy moziban maradtak csak hogy kétszer lássanak egy filmet – mint ahogy mi tettük a Wiz esetében.

57. Emlékszem arra a családi kirándulásra, amikor kiöltözve elmentünk megnézni az Amityville Horror Show-t az autós moziban… és amikor hazamentünk ott volt az… a Don’t Stop ‘Til You Get Enough éppen akkor debütált a WDAS-en. Ember, leesett az állam!

58. Emlékszem, hogy elszaladtam King James-hez és arról az új kislemezről kérdeztem, amiben az van, hogy “keep up with the four star”. (Ők meg csak néztek rám mint valami őrültre.)

59. Emlékszem, hogy ’79 őszén Pittsburgh-ben voltam és az apám és én a Carlton házból egy lemezbolt felé tartottunk és ő azt mondta nekem, hogy választhatok a Heatwave Property-je vagy Michael Jackson Off The Wallja között. Kérlek ne kérdezd meg, hogy miért választottam az előzőt! Megszállottja voltam Rod Temperton munkáinak és hallanom kellett a Therm Warfare-t. (Nem tudtam, hogy mindkét világból a legjobbat kaphattam volna, ha az Off The Wallt válaszom, de hát még csak 8 éves voltam.)

60. Emlékszem, hogy hat órával később arra kértem az anyámat, hogy vegye meg nekem az Off The Wallt egy áruházban. Jackpot!

61. Emlékszem, hogy a lámpa fényéhez tartottam a zoknimat remélve hogy így a sötétben majd világítanak mint azok a zoknik az album hátsó borítóján.

62. Emlékszem az első alkalomra, hogy hajnali 4 óráig fennmaradtam: az Off The Wallt hallgatni.

63. Emlékszem, hogy nem tudtam abbahagyni az “oooooooaaaiigt ooofffmyyyyyyyeeeehhhhhhhhh…….llllleieiiieiiiiiief…..mmmmmmh hmhmmmm” hallgatását. Az a szar halálra fagyasztott, mint amikor először lát az ember pornót. Tényleg sírt a saját albumán?!!?

64. Emlékszem, hogy elolvastam az összes ajánlást az albumborítón és azon tűnődtem vajon része vagyok-e a “gyermek évének” – hogy így úgy érezhettem, mintha ezt az albumot nekem dedikálták volna.

65. Emlékszem hogy láttam mindazoknak a szerepét akik részt vettek annak az albumnak az elkészítésében és tanulmányoztam mindent a fúvós hangszereléstől a vonós hangszerelésen át a ritmus hangszerelésig (ez mindig zavarba ejtett engem).

66. Emlékszem hogy egy ÚJABB turnét bejelentettek és én kaptam még egy be nem tartott ígéretet.

67. Emlékszem, hogy a 20/20 készített egy mély riportot a Jacksonsról. Az első napon az iskolában (a negyedik osztályban) csak erről beszéltünk. Ez volt az első alkalom amikor találkoztam nem MJ rajongók közönyével, akik majdnem kaptak egy verést azért mert kigúnyolták a magas hangodat.

68. Emlékszem, hogy Traci Hall az iskolámból volt a kútfeje minden MJ hírnek. Az apja legendás rádió DJ volt Philly-ben és mindig voltak promóciós albumai. Én azelőtt még sosem láttam ilyet (és azt gondoltam ezek különlegesek). Hazaszaladtam és Crayola vízfestékkel megjelöltem az apja összes olyan albumát, amin az a felirat volt, hogy “nem eladásra: csak promóciós anyag”…  amit az ő pénztárcája bánt.

69. Emlékszem Wolfman Jack műsorában az M együttes Pop Muzik és MJ Don’t Stop videóinak a premierjére a Midnight Specialban. Azon tűnődtem, hogy hogy sikerült azokat a kaleidoszkóp és üveggolyó dizájnokat abba a videóba varázsolnia.

70. Emlékszem, hogy megkérdeztem az anyámat, hogy mi történt az afrofrizurájával és hogy miért néz úgy ki a haja ahogy most kinéz.

71. Emlékszem, hogy a nagyanyám csavaróit tettem a hajamba, hogy az én hajam is úgy göndörödjön. Csak később fedeztem fel a jheri curl kifejezést és mindkét szülőm szigorú NEM-mel válaszolt, amikor könyörögtem érte.

A jheri curl frizura a '80-as évek első felében volt divatos az afro-amerikai férfiak körében.

A jheri curl frizura a ’80-as években volt divatos az afro-amerikai férfiak körében.

72. Emlékszem hogy én és Mwanamke Jordan mindketten bevittük az iskolába az Off The Wall albumunkat és én odalopóztam, amikor hátat fordított és kicseréltem a lemezeinket, mert az enyémen volt egy ugrás a I Can’t Help It közben.

73. Emlékszem arra a napra, amikor a Jacksonok felfordulást okoztak azzal, hogy eljöttek a Broad Streetre meglátogatni Gamble-t és Huffot az irodájukban, ami az iskolám mellett volt. Az egész iskola megőrült és sikerült elkapnunk egy pillantást belőlük, amikor kihajtottak.

74. Emlékszem, hogy Traci Hall elmesélte annak a koncertnek minden részletét, ami nekem elég jó volt, mert addigra nyilvánvalóvá vált számomra, hogy én NEM fogom látni ezeknek a macskáknak a koncertjét.

75. Emlékszem arra az éjszakára, amikor néztem az American Music Awardsot és azt amiről azt gondoltam, hogy egy csomó díjat nyertél. És azt hiszem megjegyezted, hogy “3 makes me happy” (“három boldoggá tesz”).  Arra is emlékszem milyen őszinte arcot vágtál, amikor a Kool and the Gang Ladies’ Night-jára groove-oltál.

@2:51

76. Emlékszem, hogy végig kellett ülnöm egy teljes UNICEF showt, csak, hogy láthassalak előadni a Rock With You-t és hogy olyan szavakról kérdezgettem közben, mint “humanitárius” és “filantrópia”.

77. Emlékszem az első utamra a Virgin-szigetekre és hogy találkoztam az első MJ hasonmásommal. Persze nem teljesen nézett úgy ki, mint ő, de messziről ő is olyan nyurga volt és úgy járt, mint MJ (és ő volt az első DJ, akit láttam cuttingolni és scratchelni, úgyhogy duplán jó pont).

78. Emlékszem az Off The Wall eredeti verziójára, amin NEM volt taps a Rock With You-ban és nem volt gitár a Get on the Floor-ban.

79. Emlékszem, hogy alig voltam ébren, amikor a Midnight Specialban a Rock With You premierje volt. Kevesebb üveggolyó.

80. Emlékszem arra a napra, amikor Traci leszállította annak a hírét nekem, hogy az öcséd, Randy majdnem meghalt egy autóbalesetben Hollywoodban.

81. Emlékszem, hogy megvettem a Blues & Soul magazint és hogy te valami olyasminek adtad meg a receptjét, aminek az volt a neve, hogy “becsomagolt csirke” – azt hittem, hogy te csináltad ezeket a saját kezeddel.

82. Emlékszem a Motown SZÁMOS összedobott albuma közül az elsőre és arra, hogy azt hittem, hogy a One Day In Your Life egy ÚJ album.

83. Emlékszem, hogy nem tudtam mit jelent a Triumph szó, amikor először hallottam annak az albumnak a címét.

84. Emlékszem, hogy amikor kijött a Right On! szuper különkiadása egy örökkévalóságba telt, míg összegyűjtöttem 5 dollárt, hogy meg tudjam venni.

85. Emlékszem, hogy az egész család összegyűlt anya és apa szobájában, hogy megnézzük a Diana Special-t, amikor Michael előadta a Rock With You-t és az Upside Down-t.

86. Emlékszem, hogy kaptam egy LaToya Jackson kazettát egy jó bizonyítványért az 5. osztályban. A Night Time Lover miatt választottam. (Ezt a dalt Michael írta – a ford.)

87. Emlékszem, hogy elolvastam a Jacksonsról szóló vezércikket az Ebony magazinban és úgy döntöttem, hogy az egyetlen módja annak, hogy bejussak ebbe a családba az, ha elárverezem a nővéremet. Nem hiszem, hogy bánta, mert nem volt olyan nő, aki egy ponton ne álmodozott volna arról, hogy hozzámegy Mike-hoz.

88. Harmadikra szerencse. SOSEM fogom elfelejteni az első Jacksons koncertemet.

89. Emlékszem a fejrángatós és ujjal mutogatós táncra és hogy MIND utánoztuk miután elmentünk a koncertre.

90. Sajnos szeretném elfelejteni azt a büntetést, amit a Jacksons Live album incidensért kaptam.

91. Emlékszem, hogy úgy játszottam a Jacksonokat, mintha szuper barátok lennének és valahogy mindig Titóval fejeztem be.

92. Emlékszem, hogy a Soul Trainből ismert Lou Ski mindig az MJ imitálás SZAKÉRTŐJE volt. Mivel akkor még nem volt YouTube, nekünk csak ez volt. (Pedig ő nem is úgy nézett ki, mint te. Egy 195 cm magas fekete-mexikói volt, de ugyanúgy pózolt a zoknijáig.)

93. Emlékszem, hogy Don lejátszotta a Can You Feel It videót a Soul Train Brothers Johnson/LaToya Jackson epizódjában. Össze voltam zavarodva, mert korábban még sosem láttam olyan videót, amiben a dal megalkotói nem énekelték a dalukat. Nem beszélve a sok speciális effektről.

94. …és emlékszem, hogy ugyanezt a videót egy fél órával később lejátszották az American Bandstandben is.

95. Emlékszem amikor Shawn Riley nekem adta a programfüzetét a Triumph turnéról.

96. Emlékszem a Rock and Soul azon számára, amiben Steve Ivory készített egy profilt, ami aztán nyilvánvalóan egy bepillantás volt abba, ami később a Thriller album lett. És arra, hogy akkor fedezted fel a dob gépet.

97. Arra is emlékszem, hogy ugyanabban a számban azt mondtad, hogy egy napon a japánok ki fognak találni egy olyan gépet, aminek a segítségével a nem-énekesek is tudnak majd énekelni, mert egy számítógép fog helyettük énekelni. (Ó, ha tudtad volna!)

98. Emlékszem amikor először olvastam a Rolling Stone kritikáját a Thrilleről, ami elindította a megszállottságomat a lemezkritika rovat és a rajzos illusztrációk iránt, amelyek abban a magazinban vannak. Természetesen ez megkönnyítette a karácsonyi kívánságomat: 1982 decemberében kaptam meg a Thrillert, amikor Puerto Ricóban voltam.

99. Emlékszem az interjúdra az Ebony Jetben 1982-ben, amiben arról beszéltél, hogy komolyzenét hallgatsz, ami engem is kíváncsivá tett aziránt a dolog iránt.

100. Emlékszem, hogy a nagynéném Delores megvette nekem a Rolling Stone “Élet férfiként” címlap sztoriját. Az első RS címlap sztori, amit elolvastam.

101. Emlékszem, hogy felfedeztem egy teljes doboz Right On! és TCB! magazint (a nővéremtől) a pincében és hogy 3 hétbe telt, amíg kialakítottam egy Jackson szentélyt a falaimon.

102. Emlékszem, hogy egyre több és több utcai árust láttam MJ posztereket árulni…

102a. … aztán pólókat…

102b. … aztán jelvényeket…

102c. … aztán egy másik héten zsebkönyveket és tárcákat…

102d. … és zoknikat?

102e. … és MJ cipőfűzőket?

103. Emlékszem, amikor nyolc hónap leforgása alatt az 52. utca nyolc macskájából blokkonként 19 macska lett. És ez azelőtt volt, hogy…

104. …hogy én NEM csináltam meg időben a házi feladatomat a Motown 25 előtt. Azt a showt annyira látni akartam, hogy elhanyagoltam a félévi beadandó tudomány dolgozatomat, hogy megnézzem. Tudtam, hogy bajba kerülök, de kit érdekelt? Elszánt voltam arra, hogy történelmet lássak. Nem mintha előre tudtam volna, hogy történelmet fogsz csinálni, de a Motown 25 reklámja alapján és a forgás alapján, amit ott csináltál TUDTAM, hogy az egy fontos történelmi este lesz.

105. Emlékszem, hogy hol voltam abban a másodpercben, amikor láttam.

106. Emlékszem, hogy másnap betegnek tetettem magam, hogy meg tudjam csinálni a dolgozatot.

107. Emlékszem, hogy a következő napon Briant, Markot, Robertet, Johnt és engem leküldtek az igazgatói irodába, mert mind összekaristoltuk a padlót a mokaszin cipőinkkel miközben próbáltuk a tudod mit utánozni. Négy órát töltöttünk azzal, hogy MINDEN egyes cipőnyomot felsúroltunk a márvány padlóról. Az unokatestvérem elmondta, hogy az ő katolikus iskolája is hasonló büntetéseket rót ki mindenkire, akit moonwalkozáson kaptak az iskolában.

108. Emlékszem arra, hogy ekkorra már NEVETSÉGES mennyiségű árus jelent meg az 52. utcában: mindenféle méretű poszterek, jelvények, kulcstartók, tárcák, dzsekik, láncok – minden amit el tudsz képzelni. Olyan volt, mint annak a soul verziója, amit Krisztus felfedezett a János 2:14-16-ban.

109. Emlékszem, hogy egyetlen este alatt elolvastam Nelson George MJ életrajzát és aztán csináltam róla egy olvasónaplót.

110. Emlékszem arra a napra, amikor az iskolában játék nap volt és úgy mogyorón találtak kidobósozás közben, hogy egyből megismertem milyen fájdalmat állnak ki a nők, amikor megjön a havijuk, de tudtam, hogy  ŐK legalább ki tudják állni.

111. Arra is emlékszem, hogy a dátum 1983. december 2. volt.

112. Emlékszem, hogy az iskola nem bízta a véletlenre és gyorsan kórházba vittek… és az orvos benntartott éjszakára. Közben…

113. …emlékszem, hogy az unokatestvérem (aki a külvárosban élt) kicikizett, mert ő látta a Thriller világpremierjét.

114. Emlékszem, hogy telefonon “néztem” azt a videót és megpróbáltam elképzelni mi zajlik benne.

115. Emlékszem amikor könyörögtem az apámnak, hogy nézhessem az American Music Awards-ot a napi 3-4 dob próbám helyett. Megengedte. Boldog voltam.

116. Emlékszem, hogy egy hónappal később ugyanezt kértem a Grammy-vel kapcsolatban és hogy akkor is teljesült a kívánságom.

117. DE arra is emlékszem, amikor Wynton Marsallis megköszönte az apjának, hogy arra KÉNYSZERÍTETTE, hogy napi 5 órát gyakoroljon a trombitáján, amikor átvette a klasszikus zenei díját. Mire az apám azzal reagált, hogy “azonnal a pincébe most!” (Az anyám szót emelt az érdekemben azzal, hogy a szomszédoknak nem tetszene, ha éjszaka 10:40-kor dobolást kellene hallgatniuk, így AKKOR megmenekültem.)

118. Emlékszem, hogy akkorra már több, mint 200 árus volt az 52. utcában, akik bootleg MJ bőrdzsekiket árultak.

119. Emlékszem, hogy az anyám vett nekem egy ilyen bootleget 1984 húsvétjára.

120. Emlékszem, hogy letörtem az unokatesóm fogát amiért kigúnyolta a szerelésemet aznap.

121. Emlékszem, hogy még egy hét büntetést kaptam ezért.

122. Emlékszem, hogy az egyetlen fénypontja annak az időszaknak az volt, hogy az órás rádióban hallottam a Tell Me I’m Not Dreamin’ premierjét veled és a bátyáddal (Jermaine-nel – a ford.).

123. Emlékszem, hogy a When Doves Cry volt a Michael vs. Prince szindróma kezdete.

124. Emlékszem amikor az apám azt mondta, hogy Kansas City-be megyünk a demokrata párt gyűlésére… nem tudtam, hogy ott kezdődött az a kis turné is, amit Victory turnénak hívtak és, hogy éppen ott volt az IS abban a városban.

125. Emlékszem, hogy 1984 nyara volt a legjobb az emlékeimben. Nem volt reményem arra, hogy láthassak egy 30 dolláros showt (addig az volt a legdrágább jegy) és az apám kigondolt egy trükköt az egész család számára: üzérkedni a jegyüzérekkel.

126. Emlékszem az üzérek kétségbeesettségére, akik több jegyet vásároltak fel, mint amennyivel bármit is kezdeni tudtak volna és lementek 10 dollárig a Victory turné jegyeivel. Így aztán az egész család elment megnézni a koncertet… mindössze 50 dollárért.

127. Emlékszem, hogy ABBAN AZ ÉVBEN én nevettem ki ugyanazt az unokatesót, aki “Thriller mogyorónak” hívott az előző évben, mivel vihar volt a Victory turné Philly-i állomásán, így azt a koncertet elhalasztották… decemberig.

128. Emlékszem, hogy ’84 decemberében megnéztem a pót koncertet. Az volt a harmadik Jacksons show-m.

129. Emlékszem a napra, amikor hallottam, hogy kiléptél a Jehova tanúitól.

130. Emlékszem arra a napra, amikor a We Are The World premierje volt a rádióban.

131. Emlékszem a napra, amikor a Bad megjelent és azon a napon tudtam meg azt is, hogy meghalt Scott LaRock.

132. 1 000 000 000 000 – nem tudok többet írni, srácok… először úgy volt, hogy 10-et írok, aztán 100-at, aztán nem tudtam leállni.

Az emlékeim simán megtölthetnének 1 millió blogot. És most már csak az emlékeim vannak. Egy részem úgy érezte, hogy le kell írnom mindezeket az emlékeket, hogy emlékeztessem magam arra mekkora hatással voltál az életemre. Olyan mindenütt jelenlévővé váltál, mint a víz és a fény vagy a kenyér és könnyű elfelejteni, hogy mekkora hatással voltál. Te voltál az oka annak, hogy egyáltalán voltak fehér, ázsiai és latin barátaim az iskolában (nos, Dr. J is szerepet játszott ebben – aztán hamarosan jött Prince és a hip-hop is) és te voltál az a híd is, aki össze tudta hozni a tanárokat és a diákokat az iskolámban. Szomorú vagyok, hogy nem tudtalak megnézni egy utolsó alkalommal. De boldogabbá tesz, hogy már békességben vagy. Az emlékeim több, mint elegendőek arra, hogy kitartsanak egy életen át.

Köszönöm, Mike

-?uesto

Forrás: http://www.okayplayer.com/news/uestlove-Remembers-The-Times-132-Michael-Jackson-Memories.html