Valamennyi bejegyzés

825 millió dollárt “keresett” idén Michael Jackson

A Forbes magazin idén is közzétette az évben a legnagyobb bevételt hozó halott hírességek listáját, amin ismét Michael Jackson az első, amint halála óta csaknem minden évben (egyedül 2012-ben taszította le a második helyre az előző évben elhunyt barátja, Elizabeth Taylor).

Idén persze MJ elsősége várható is volt, mivel MJ hagyatékkezelője 750 millió dollárért eladta a Sony-nak a Sony/ATV katalógus MJ-re eső 50%-át, így az MJ neve mellett feltüntetett 825 millió dollárban ez is benne van. Azonban ha ezt a tételt levonnánk, 75 millió dolláros bevétellel még akkor is első lenne.

Idén több neves híresség elhunyt, akik közül Prince és David Bowie is feliratkozott a Forbes listájára. Előbbi az ötödik, utóbbi a tizenegyedik helyen. Mégsem ők hozták a legnagyobb bevételt az idén elhunyt hírességek közül, hanem Arnold Palmer golfjátékos, aki 40 millió dolláros bevétellel harmadik a listán. A többiek a korábbi évek listáin is rendszeresen jelen voltak.

Ami egyébként az élő celebeket illeti, közülük Taylor Swift hozta a legtöbbet a konyhára 170 millió dolláros bevételével, őt a One Direction fiúegyüttes követi (110 millió dollár), majd James Patterson író (95 millió dollár).

A Forbes idei 13-as kereseti listája

1. Michael Jackson (zenész, szórakoztatóművész) 825 millió dollár
2. Charles Schulz (rajzfilm készítő) 48 millió dollár
3. Arnold Palmer (golfozó) 40 millió dollár
4. Elvis Presley (zenész, szórakoztatóművész) 27 millió dollár
5. Prince (zenész, szórakoztatóművész) 25 millió dollár
6. Bob Marley (zenész, szórakoztatóművész) 21 millió dollár
7. Theodor “Dr. Seuss” Geisel (író, költő, képregény készítő) 20 millió dollár
8. John Lennon (zenész, szórakoztatóművész) 12 millió dollár
9. Albert Einstein (fizikus) 11,5 millió dollár
10. Bettie Page (fotómodell) 11 millió dollár
11. David Bowie (zenész, szórakoztatóművész) 10,5 millió dollár
12. Steve McQueen (színész) 9 millió dollár
13. Elizabeth Taylor (színésznő) 8 millió dollár

Forrás: http://www.forbes.com/sites/zackomalleygreenburg/2016/10/12/the-highest-paid-dead-celebrities-of-2016/#d71fd558d2e1

A Yeah Yeah Yeah-s énekesnője Michael Jacksont tartja szexinek

A Yeah Yeah Yeahs nevú indie rock együttes énekesnője Karen O egy a New York Times-nak adott 2003-as interjúban beszélt a Michael Jackson iránti rajongásáról:

19 vagy 20 éves koromig nem kezdtem el énekelni. Az első lemez, amit megvettem az egy Doors lemez volt – az aminek az elején egy karneválhoz hasonló jelenet van. 12 éves voltam és épp akkor jött ki a film. Szerettem Michael Jacksont is. Az Off The Wall még mindig az egyik kedvenc lemezem. Lenyűgöznek az olyan popsztárok, akik olyanok, mintha egy másik bolygóról jöttek volna: David Bowie, Björk, Michael Jackson – ők mind idegenek. Megcsinálták a saját valóságukat.

Női vagy férfi rock sztárok után mintázod magad?

Nos, nagyon kevés női rock sztár volt. Meg tudom őket számolni a jobb kezemen. Amikor fiatal voltam helyénvalóbbnak tartották, ha a lányok Madonnát utánozzák, de én mindig Michael Jackson akartam lenni. Viselni akartam a kesztyűt.

Pár évvel később a Late Night With Jimmy Fallon talkshow-ban Lady Gagáról szólva azt mondta:

Ami a szexi faktort illeti, nem tartom őt túl szexinek. Igaz, hogy nem sok popsztárt tartok szexinek… Az egyetlen popsztár, akit szexinek tartok, az Michael Jackson.”

Karen O Michael Jackson pólóban

Karen O Michael Jackson pólóban

A Yeah Yeah Yeahs Heads Will Roll című klipjében egy farkasembernek öltözött figura Michael jellegzetes táncmozdulataival látható.

Amikor MJ táncolni tanította David Bowie-t

Egy kis érdekesség a Rock ‘n’ Soul Songs című lap 1975 januári számából. A cikk egy buliról szól, amit Michael bátyja Tito Jackson és Tito felesége Dee Dee rendezett a soul énekes Al Green tiszteletére.

Tito and deedee host a party

Az utolsó paragrafus azt írja:

“Miközben a vendégek élvezték a sütit és a pezsgőt, Greent és Michael Jacksont a táncparketten látták amint a rock szupersztár David Bowie-t tanították a robot táncra, miközben a Soul Train csapat tagjai is csatlakoztak.”

Bowie és Michael Jackson sosem dolgozott együtt, de többször találkoztak:

Michael és David Bowie ca. 1983-84

Michael és David Bowie ca. 1983-84

Bowie felesége Iman pedig a fáraóné szerepét játszotta Michael Remember the Time című rövid filmjében.

Iman és Michael a Remember The Time-ban

Iman és Michael a Remember The Time-ban

Forrás: http://j5collector.blogspot.hu/search/label/David%20Bowie

Könyv jelenik meg Michael Jackson Dangerous című albumáról

Susan Fast

Susan Fast

Az alábbi írás a 333sound.com blogon jelent meg 2013 áprilisában. Interjú Susan Fast professzorral, aki Michael Jackson 1991-es Dangerous című albumának bemutatását, elemzését választotta soron következő könyve témájául.  A könyv a 33 1/3 sorozat részeként fog megjelenni. A sorozat egyes kötetei mind egy-egy híres vagy a könyv szerzője által más szempontból jelentősnek tartott albumról szólnak. 

A következő néhány hónapban bemutatjuk a soron következő tizennyolc 33 1/3 könyv szerzőit, így megismerhetik őket, az írásaikat és megtudhatják, hogy miféle kitekeredett lélek dönt úgy, hogy egyetlen albumról fog gondolkodni hónapokon át.

Következik: Susan Fast, aki professzor a hamiltoni McMaster Egyetem (Ontario, Kanada) Angol és Kulturális Tanulmányok Karán. Kutatásai kiterjednek a nem, a szexualitás, a faj, az etnicitás, az ön-felépítés, az előadás és a performativitás, valamint a geopolitikai erőszak/konfliktus témáira a kortárs populáris zenében. Ő a szerzője az In the Houses of the Holy: Led Zeppelin and the Power of Rock Music című könyvnek.

Összhangban akadémiai érdeklődési körével a populáris zene és az előadás iránt, Fast úgy döntött, hogy Michael Jackson Dangerous című albumáról fog írni 33 1/3 könyvében. A következő interjúból megtudhatjuk miért választotta a Dangerous-t MJ néhány népszerűbb albuma helyett és hogy véleménye szerint mi hiányzik a Michael Jackson életmű kutatásából.

Mi az ami leginkább arra sarkallta, hogy erről az albumról írjon?

Susan Fast: Már évek óta szerettem volna erről az albumról írni és amikor gondolkodtam róla mindig úgy képzeltem el ezt az írást, mint a 33 1/3 sorozat egy könyvét. Ez a megfelelő formátum egy ilyen projektnek. A Dangerous számomra nagyon fontos albumnak tűnik Michael Jackson karrierjében. Tudom, hogy néhányan a Thrillert mondanák zenei csúcspontjának (bár mások szerint az Off The Wall az). A Bad volt az első album, amivel szólóművészként turnézott, így az is fontos mérföldkő, de néhányan úgy érzik a Bad nem volt olyan jó album, mint a Thriller. Úgy vélem a legtöbben úgy érzik, hogy mire a Dangerous kijött Jackson legjobb munkái már mögötte voltak, de én ezzel nem értek egyet. Ami érdekessé teszi számomra a Dangerous-t az, hogy Jackson ezen az albumon végre felnőtté válik. Súlyosabb témákkal foglalkozik, beleértve a szerelmet és a nemi vágyat is. Egy sötétebb, kevésbé gyerekesen optimista víziót ad nekünk itt a világról és gyakran úgy tűnik, mintha érzelmileg a törési ponton lenne. Mindezt kevesebb színpadiassággal teszi – ami nem azt jelenti, hogy kevesebb zenei kicsapongással -, mint a korábbi lemezein.

Az album egyik kritikája, amelyet Jon Dolan írt a Nirvana Nevermindjához hasonlította azt. Dolan azt írta: „Jackson rémületének, depressziójának és sérült gyermeki felfogásának a jóról és rosszról sokkal több közössége van Kurt Cobainnel, mint azt akkoriban bárki is észrevette volna.” Miközben ambiciózus kijelentéseket teszünk erről a lemezről – a rock rajongók szíves engedelmével (és magamat is közéjük sorolom) – régóta játszom a gondolattal, hogy a Dangerous Jackson Achtung Baby-je (U2 album – a ford.), sok tekintetben hasonlóan egy tűnődő, sérülékeny átlépése a Rubiconnak. Nem csupán a szövegek viszik Jacksont erre az útra, hanem a hangjának egy újfajta használata, új zenei stílusok felölelése, beleértve a hip-hopot is, és egy sokkal hangsúlyosabb szövetsége a fekete zenei hangzásvilággal, múltbelivel és jelenbelivel, mint a korábbi munkáiban. Én a Dangeroust egy olyan koncepcióalbumként látom, amelyben Jackson a posztmodernitás, a szerelem, a szexualitás, a spiritualitás és a jövő témáit kutatja. Igazán izgalmas az a lehetőség, hogy ezt a nagyon alulértékelt albumot vizsgáljam egy könyv hosszúságú tanulmányban.

Kikhez fog fordulni a könyv írása közben és miért?

SF: A célom az, hogy alaposan megvizsgáljam az albumot; javaslatot teszek arra, hogy olyan módon hallgassuk, amely kapcsolódik Jackson nyilvános imázsához és ahhoz a kulturális pillanathoz, amelyben az album született. Mivel nagyon kevés ilyen kritikai elemzése született Jackson munkáinak ezt akarom a leginkább a figyelem középpontjába állítani (hasonlóan ahhoz, ahogy Carl Wilson a Celine Dionról szóló 33 1/3 könyvében a figyelem középpontjába egy széleskörű kulturális elemzést állított – az a kedvenc könyvem a sorozatban). De elkerülhetetlen, hogy miközben írok el fognak jönni olyan pillanatok, amikor olyan kérdések merülnek fel, amikre csak az egyik zenész adhat választ, vagy másvalaki, aki közel állt az album megalkotásának folyamatához. Ez már tavaly is előfordult, amikor cikket írtam Jacksonról a Popular Music and Society folyóirat különszámába. Az esszé egy része a vezető gitárosról Jennifer Battenről szólt és felvettem a kapcsolatot vele, hogy megerősítsen néhány tényszerű információt, például azt, hogy MJ tervezte-e Jennifer őrült kosztümjeit (a válasz az, hogy igen, ő tervezte). Szóval ez itt is előfordulhat. Joe Vogel sok olyan emberrel készített interjút, akik szorosan együtt dolgoztak Jacksonnal, amikor megírta Man in the Music című könyvét és Jackson régi hangmérnöke Bruce Swedien is kiadott egy könyvet néhány évvel ezelőtt, amely sok érdekes technikai információt tartalmaz a lemezfelvételekről, így ez a rész már nagyban lefedett.

Jellemezze kérem azt a folyamatot, ahogy készül az ön 33 1/3 könyve. Volt valami, ami meglepte? Volt olyan, hogy valamilyen ötlettel indult, ami aztán időközben teljesen mássá vált?

SF: Nagyszerű volt, hogy le kellett írnom a javaslatomat, mivel ez segített fókuszálni azokat az ötleteket, amelyek addig csak céltalanul keringtek a fejemben. Soha nem gondoltam koncepcióalbumként a Dangerous-re korábban, de amint írtam a javaslatot és végiggondoltam a fejezetek rendjét akkor ez annyira világosan kiadta magát. A másik egy Alan Light által a Rolling Stone-ban tett megjegyzés volt, ami erre a lehetőségre vezetett. Az album számainak sorrendjét kritizálta, az nem tetszett neki, ahogy Jackson a hasonló dalokat egy „kupacba” csoportosította. Hirtelen felvillant előttem, hogy ezek a „kupacok” értelmet nyernek, ha ellenállás helyett, vagy ahelyett hogy nehézkesnek találnák ezt, elfogadjuk őket. Ezek a kupacok valójában egy meggyőző ívet kínálnak nekünk a narratívára vonatkozóan (el kell olvasniuk a könyvet ahhoz, hogy meglássák mi véleményem szerint ez az ív).

Mi az amit kutatni akar Michael Jackonról és amiről úgy érzi nem tárgyalták eddig kielégítő módon máshol a zenei kritikában vagy az akadémiai írásokban?

DangerousSF: Miután Jackson meghalt kutatni kezdtem komoly írások után a zenéjéről és nagyon meglepett mennyire kevés ilyen írást találtam. Mindenki annyira csak arra koncentrált, hogy szerintük milyen őrült élete volt (és őszintén szólva még ezt sem igazán érdekfeszítő módokon kutatták), hogy közben valahogy elhanyagolták ezt a hihetetlenül gazdag, összetett, virtuóz zenei életművet, rövid filmeket, videóra felvett koncert előadásokat. (Mellékesen megjegyzem, hogy a haláláig nem találkoztam az 1992-es Dangerous turnén felvett bukaresti koncertje DVD-jével, amely az egyetlen életében megjelent koncertfelvétele. 2005-ben jelent meg, amikor a világot csak Jackson büntetőpere érdekelte.) Nehéz felfogni, hogy minden idők egyik legfontosabb művészét hogyan vethették vagy hanyagolhatták el ennyire művészként. Még karrierje csúcspontján is csak néhány jó esszé született, amely próbált valami fontosat megragadni a művészetéről. Ez lassan kezd változni. Volt néhány szenzációs írás Jacksonról a halála óta, de a dalok és a videók mélyebb elemzése, az, hogy valaki beleássa magát egy albumba – ez gyakorlatilag még mindig feltérképezetlen terület. Joe Vogel Man in the Music című könyve az első és egyetlen könyv, amely albumonkénti áttekintést nyújt Jackson munkáiról. Csak gondoljuk bele mennyi ilyen könyv létezik más fontos művészek munkáiról! És az a helyzet, hogy Jackson munkája annyira összetett, hogy többféle és egymásnak ellentmondó interpretációknak kellene léteznie – amint léteznek más művészekről, akik érdekelnek minket.

Tehát annyi minden van, amiről lehetne beszélni, de ebben a könyvben én Jackson felnőttségét szeretném kutatni – azt a felnőtt imázst amit prezentált, az album komolyságát – és hogy hogyan viszonyul más „komoly” zenei állásfoglalásokhoz, amelyek kijöttek abban a zenei szempontból elképesztően gazdag évben, 1991-ben: nemcsak a Nevermindról vagy az Achtung Baby-ről van szó, hanem sok minden másról. Ez Michael Jackson, akit állandóan megtagadtak a kritikusok. Sokan nem tudtak felnőttként tekinteni rá, vagy nem hitték el, hogy az, és amikor végre felnőttként mutatkozott be a Dangerous-szel, akkor kritikailag többé-kevésbé elutasították ezt. Pontosan ez az a pillanat – a pillanat amikor éretté válik -, amikor a normálistól való eltérése elviselhetetlenné válik és a zenéje iránti kritikai vakság elharapózik. Michael mint crossover csodagyerek – mesés. De felnőttként, dendiként, azzal a kinézettel, forró szexualitásával az előadásaiban (amit sok kritikus nem tudott vagy nem akart meglátni), a gyerekek és gyermeki dolgok iránti szeretetével, partner nélkülisége, és az, hogy nem csinált feketébbnek hangzó zenét – ez (az utolsó pont) nagyon rémisztő volt a fővonalas média számára és sokaknak azon túl is. Néhány évvel a Dangerous megjelenése után volt, hogy először megvádolták gyerekmolesztálással: véleményem szerint ez az album volt az a dokumentum, amely mozgásba lendítette a kerekeit ennek a látványos kegyvesztésnek.

Mi volt az első koncertje?

SF: Nem lenne mesés ha azt mondhatnám MJ? De sosem láttam őt élőben. Az első koncertem egy Bowie koncert volt 1976-ban a Young Americans turnéján. Bowie fanatikus voltam. Az Internet kora előtt és mivel távol a belvárostól éltem sokszor telefonon vagy levélben rendeltem jegyet. (Bárcsak még mindig meglenne? Miért nem tettem el?) Nem emlékszem egyáltalán hogyan hallottam róla. A rádióból? Az újságból? Egy magazinból? Hogy jelentették be a koncerteket abban az időben? Mindezt úgy tettem, hogy abszolút fogalmam sem volt arról hogy fogok eljutni Vancouverbe a koncertre. Végül a szüleim vittek el autóval (hat órás út). Emlékszem amint beszaladtam a Pacific Coliseumba – ah, a fesztivál ülésrend napjai -, ahol oda tudtál lapulni a színpadhoz. Nem voltak biztonsági emberek, nem voltak korlátok. Úgy gondoltam elég glam vagyok, de az semmi nem volt ahhoz képest, ami körülvett: mindenfelé Ziggy Stardust, Aladdin Sane, Diamond Dog inkarnációk. Bowie maga fekete öltönyben és fehér ingben sétált ki a színpadra. A hosszú haja a múlté volt, és bár még mindig vörös volt, látszott, hogy már egy ideje nem festette. Ez már az új „sovány fehér gróf” kinézete volt. Önelégülten vigyorgott ránk, akik még mindig a Ziggy napokban voltunk leragadva. Emlékszem, hogy mennyire lenyűgözött, hogy élőben láthatom a bálványomat alig több, mint egy karnyújtásnyira tőlem. Egész idő alatt reszkettem. Nem emlékszem arra hogy hagytam el a stadiont, de arra élénken emlékszem, amint kint ültem és vártam a fuvaromra, ami nagyon hosszú időnek tűnt a hideg februári levegőn, és úgy éreztem örökre megváltoztam. Varázslat.

Hogyan hallgat zenét otthon: vinylen, CD-n vagy MP3-ban? Miért?

SF: CD-n vagy MP3-ban. Jónéhány éve megszabadultam a lemezjátszómtól. Így könnyebben kezelhető az a szokásom, hogy újra és újra meghallgatom ugyanazt a dalt (komolyan nem tudok elszakadni, amikor valamire nagyon rákattanok). De érdekes módon, amikor Jackson meghalt, akkor elővettem a Thriller vinyl verzióját, kihajtottam egy polcon az egyetemi irodámban és a mai napig ott van. Nem vagyok egy olyan audiófil, aki ragaszkodik ahhoz, hogy a vinyl jobb, mint a digitális felvételek, de nagyon hiányzik az albumborítók gazdagsága, amely a vinyl lemezeket jellemezte. Más veszteségek mellett például a Thriller CD verziója nem tartalmazza azokat a rajzokat, amiket Jackson készített a lemez belső borítójára.

Nevezzen meg egy olyan szöveget a Dangerous albumról, amely megtestesíti a) magát az albumot, b) önnek azt az élményét, amikor először találkozott az albummal, c) azokat az élményeket, amelyekben része volt a könyv írásakor eddig.

SF: Nem a szövegek ragadtak meg – ritka az, hogy engem a szövegek ragadjanak meg! Engem a hangzás vonz: a groove-ok, a melódiák, a hang minősége, érdekes harmóniaváltások, hangszerválasztások, produkciós értékek, és hogy a zene által hogyan éljük át az időt és a saját testünket. Ami számomra Michael Jackson zenéjében mámorító, nos, az maga a zene. Különösen az intenzitása. Noha ez az intenzitás mindig ott van Jackson zenéjében, azt mondanám, hogy a csúcspontját a Dangerous albumon éri el. Ez a lemez érzelmileg annyira véres!

Egész pályafutásom során próbáltam kitalálni hogyan lehet hatásosan írni a zenei hangzásról – úgy hogy az ne csupán a zenei struktúrákról vagy más részletekről szóljon öncélú módon -, olyan nyelven, amit nem csupán néhány specialista ért meg, hanem olyan módon, amely a zene hangzását jelentős kulturális ideákkal köti össze. Ha a zene elsődleges jelentését a szövegek adnák meg, akkor miért lenne szükségünk a zenére? A zenei hangzás kulturális jelentést hordoz magában. Szóval érdekes számomra, hogy ez a felnőtt imázs, amelyet Jacksontól a Dangerous-ön kapunk, ekkora érzelmi intenzitáshoz kötődik – a hangjában (amely gyakran a törési ponton van), a groove-ok feszességében, vagy a zene barokkos csapongásaiban. Ez az intenzitás sokszor a világból való kiábrándultsághoz kötődik – az elhagyatottság vagy megcsalatás érzéséhez. Vagy a dühhöz. Ott van például a Black or White, ami nemcsak egy cuki kis dalocska a faji harmóniáról, ha igazán leásol a felszín alá. A fickó igazán dühös! És úgy gondolom, ha ki kellene emelnem egy dolgot, ami jellemzi az albumot, akkor az talán a tánc lenne a Black or White kisfilm végén. Tudom, hogy ezzel elkanyarodunk a zenétől, de annak a táncnak az intenzív és váltakozó érzelmi tájképe ugyanazt foglalja össze mozgásban, amit az album nyújt hangzásban.

Forrás: http://333sound.com/2013/04/24/the-33-13-author-qa-susan-fast/