Valamennyi bejegyzés

Billie Jean

BillieJeanMichael Jacksonnak számos nagy slágere volt, de ha választani kellene egyetlen dalt az életművéből, amely a leginkább jellemzi, a leginkább a védjegye lett, a leginkább MJ-t jelenti az emberek számára, akkor minden bizonnyal a világ egy elég jelentős hányada a Billie Jeant választaná. A zene mellett a dalhoz kapcsolódó teljes ikonográfia – a videó, a fedóra, a flitteres felső, a fél pár flitteres kesztyű, a fehér flitteres zokni, a moonwalk – mind a popkultúra szerves részeivé váltak, olyan szimbólumokká, amelyeket a világon szinte bárki azonnal felismer és Michael Jacksonnal azonosít. Nyugodtan kijelenthető, hogy ez a dal tette Michael Jacksont globális ikonná. A Thriller album eladásai is akkor pörögtek fel, az album akkor vált Nr. 1. albummá, amikor a Billie Jean megjelent kislemezen.

A Billie Jean 1983. január 2-án jelent meg az 1982-es Thriller album második kislemezeként a The Girl Is Mine után. Az amerikai slágerlistán eltöltött hetedik hetében érte el a Nr. 1. pozíciót és ott is maradt további hét hétig. Nr. 1. volt több más országban, köztük Nagy-Britanniában is.

A dalt Michael írta és komponálta és a produkciós munkát is nagyrészt ő végezte el rajta. 1981-ben, autózás közben szállta meg az ihlet. Moonwalk című 1988-as önéletrajzában így ír:

“A zenész csalhatatlanul felismeri, hogy melyik szám lesz hatalmas siker. Pontosan meg kell tudni ítélni. Mindenről tudni kell, mit ér. Első hallásra már biztos benne az ember. S ez jó érzéssel tölt el. Ezt éreztem a Billie Jeannel kapcsolatban. Már akkor tudtam, hogy nagy sikere lesz, amikor még csak írtam. Egészen feloldódtam ebben a dalban. Egy nap a felvétel szünetében Nelson Hayesszel – akivel akkoriban dolgoztam – végighajtottunk a Ventura Freewayn. A Billie Jean járt a fejemben, csak erre tudtam gondolni. Éppen lefordultunk az útról, amikor egy motorbiciklis fiú állított meg bennünket, mondván: “Kigyulladt a kocsitok.” Akkor már észrevettük a füstöt. Félreálltunk, s addigra a Rolls-Royce egész hátsó része lángokban állt. Az a gyerek valószínűleg az életünket mentette meg. Ha a kocsi felrobban, mi meghaltunk volna. De a fejemben kavargó dallam annyira elvonta a figyelmemet, hogy sokáig szinte fel sem fogtam, milyen szörnyűség történhetett volna. Még amikor segítségünkre siettek, s mi megpróbáltunk más megoldást találni, hogy eljussunk, ahová igyekeztünk, még akkor is magamban csöndesen komponáltam. Hát ennyire elmerültem a Billie Jean zenéjében.” [1]

A továbbiakról így ír Joseph Vogel Man in the Music című könyvében: “Jackson gyorsan rögzítette a dalt egy szalagon, vokálisan diktálva minden hangszert, akkordot és részletet (ami bevett szokásává vált), mielőtt felvett egy tartalmasabban kidolgozott demót a házi stúdiójában, Hayvenhurst-ben. A „Billie Jean” létrehozása tökéletes példája annak, hogy hogyan alkotott Jackson, nemcsak mint énekes, hanem mint író, rendező és producer. A dal korai demói által láthatóvá válik egy huszonnégy éves elképesztő zenei ösztöne, kreativitása és szakmai hozzáértése. Az egyiken hallható, amint Jackson dalszöveget készít, ahogy végigmegy rajta és halandzsával kísérletezik, de minden részlet a helyére került, mielőtt még elvitte volna Quincy Jones-hoz és Bruce Swedien-hez.” [2]

A dal témája szerint egy olyan nőről szól, aki azt hazudja, hogy Michael a gyermeke apja.

“Sokan kérdezgettek erről a dalról, pedig a válasz igen egyszerű. Egy lányról szól, aki azt állítja, hogy én vagyok a gyermekének az apja, de én kitartok az ártatlanságom mellett, hiszen “the kid is not my son” – “a gyermek nem az én fiam. Igazi “Billie Jean” egyébként nem létezett. (Kivéve azokat, akik a dal után jelentek meg.)” [1] – írta Michael a Moonwalkban.

Egy interjúban 1996-ban azt mondta, hogy dalt azok a gruppik ihlették, akikkel a testvérei kapcsolatot létesítettek, amikor tinédzser korukban turnéztak a Jackson 5-al: “Billie Jean anonim. Sok lányt képvisel. A ’60-as években gruppiknak hívták őket. A színpad mögötti hátsó kijáratnál lógtak és ha egy banda a városba érkezett, akkor kapcsolatot kezdtek velük. És azt hiszem én ezt a bátyáim tapasztalatai alapján írtam visszatekintve a kicsi koromra. Sok Billie Jean volt. Minden lány azt állította, hogy a fiának köze van valamelyik bátyámhoz.” [3]

Bár Michael tagadta, hogy az ő életében addig lett volna ilyen Billie Jean, de az tény, hogy maga a dal rengeteget produkált. A mai napig kap a Hagyatékkezelője olyan bírósági kereseteket, amelyekben pénz reményében nők állítják, hogy Michael a gyermekük apja. Köztük volt olyan is, aki még a nevét is megváltoztatta Billie Jeanre…

A felvételek során Michaelnek volt néhány nézeteltérése az album producerével, Quincy Jonesszal. Jones túl hosszúnak találta és le akarta rövidíteni a dal 29 másodperces bevezető részét, Michael azonban nem engedett. “Azt mondtam: ‘Michael, meg kell vágnunk azt az intrót.’ Azt mondta: ‘Dehát az adja meg az ízét! […] Attól perdülök táncra.’ Ha Michael Jackson azt mondja neked, hogy ‘attól perdülök táncra’, nos akkor mi többiek jobb, ha befogjuk a szánkat.” [4] – nyilatkozat erről később Jones.

Jones a dal címét is meg akarta változtatni Not My Lover-re, mert attól tartott, hogy az emberek könnyen félreértik és azt gondolják a híres teniszezőnőről, Billie Jean Kingről szól, de Michael erre sem volt hajlandó.

A dal stílusában a pop, R&B, funk kategóriába sorolható. Pár másodperc után azonnal felismerhető a dobról, a híres basszus vonaláról (amelyet Louis Johnson játszik el a felvételen) és a vonósairól. Egyébként Michael teljes vezérvokálját egyetlen felvétellel vették fel.

A Blender zenei magazin, amely 2005-ben a legjobb dalnak választotta a Billie Jeant “Az 500 legjobb dal a születésed óta” című listáján, így írt róla:

“Az egyik szonikusan legexcentrikusabb, pszichológiailag  legfelkavaróbb, legbizarrabb dolog, amit valaha is játszott Top 40 rádió.” [4] Hozzátették, hogy a dal “ijesztően erőteljes, egy pulzáló ‘portyázó macska’ basszussal, ostorropogás szerű ritmussal és baljós, több sávos vokállal, amely a billentyűsök és vonósok közötti tágas téren pattog.” [4] Összességében a magazin úgy jellemezte a dalt, hogy az egy “öt perc hosszúságú idegösszeroppanás, ritmusra komponálva”. [4]

A billentyűs Greg Phillinganes pedig ezt mondta a Blendernek a dalról: “A Billie Jean forró minden szinten. A forrón mozgó ritmusa felizgatta Michaelt. Forró szonikus értelemben, mert annyira minimális mennyiségű hangszer van benne, hogy igazán hallasz mindent. Forró melodikusan, szövegében és vokálisan. Fizikailag, érzelmileg és szellemileg is hat rád.” [4]

A hangmérnök, Bruce Swedien 91-szer mixelte a Billie Jeant. Ez szokatlan volt tőle, mert általában csak egyszer mixelte a dalokat. Mindazonáltal a sok munka végül fölöslegesnek bizonyult, mert Jackson és Jones választása a kettes számú mixre esett.

Chris Cadman és Craig Halstead Michael Jackson – For The Record című könyvében Swedien így nyilatkozott: “‘Quincy azt mondta: oké, ennek a dalnak kell rendelkeznie a leghihetetlenebb dob hangzással amit bárki valaha is felvett, de olyan elemmel is rendelkeznie kell, ami más – ez pedig a szonikus személyiség’ – mondta Swedien, de elismerte, hogy sok álmatlan éjszakája volt azzal kapcsolatban, hogy Quincy pontosan mit is értett ezalatt. ‘Végül is azt csináltam, hogy építettem a dobnak egy emelvényt és terveztem pár apróbb különleges dolgot, mint egy fedelet a basszus dobnak és egy lapos fadarabot, amelyet a pergő és a lábcin közé helyeztünk el… a lényeg az, hogy nincs sok olyan zene, amiben hallod a dob első három-négy ütemét és azonnal tudod, hogy mi az. De úgy gondolom, hogy ez a helyzet a Billie Jeannel – és én ezt a dal szonikus személyiségének tulajdonítom.'” [5]

A dal gitár szólóját David Williams játszotta el a felvételen és az a dolog érdekessége, hogy a demón sikerült a legjobban elkapnia, ezért abból emelték át a végső verzióba. “A Billie Jean demóját Michael otthoni stúdiójában vettük fel… rögtön azután, hogy Michael megírta a dalt, azt hiszem. Amikor a Billie Jean végső verzióját készítettük David sokszor próbálta újra lejátszani azt a szólót, de valahogy sosem volt jó.” [5] – mondta Swedien.

A Billie Jean videóját 1983. március 2-án mutatták be be az MTV-n (Music Television), rendezője Steve Barron. A videó koncepcióját Michael Barronra bízta, kivéve a táncos jeleneteket, amelyeket ő maga talált ki.  Valójában Barron eredetileg nem akart táncot a videóban, de Michael ragaszkodott hozzá – és milyen jól tette, hiszen a tánc mind ennek a videónak, mind Michael egész pályafutásának meghatározó elemévé vált.

A videó több szempontból is történelmet írt. Egyrészt ez volt az a videó, amely jobb belátásra bírta az MTV-t azzal kapcsolatban, hogy felvegye a fekete zenét is a rendszeres kínálatába. A csatorna addig azzal az indokkal utasította el azt, hogy ők egy “rock csatorna”. Virágnyelven ez azt jelentette, hogy csak a fehérek által preferált zenét játszottak, R&B-t nem. Hogy végül is mitől voltak hajlandók megváltoztatni ezt a politikájukat arról többféle történet kering: a CBS akkori elnöke, Walter Yetnikoff elmondása szerint meg kellett fenyegetnie őket azzal, hogy visszavonja tőlük a CBS összes videóját, amennyiben nem hajlandók játszani a Billie Jeant. Az MTV azonban ezt vitatja – az ő verziójuk az, hogy bár eleinte valóban úgy vélték a dal nem illik a csatorna “rock” imázsába, amikor kijött a videója, akkor igenis felismerték annak jelentőségét és emiatt, teljesen önszántukból kezdték azt el játszani.

Akárhogy is volt, a Billie Jean kiemelkedő igényességgel elkészített videóklipnek számított abban az időben. Az MTV korábban leginkább koncertfelvételeket, vagy roppant primitív videókat játszott, de amikor a Billie Jean megjelent, akkor a fiatal médium – a zenei videó – az énekes-táncos Michael Jacksonban végre megtalálta a tökéletes sztárját.

Michael így vallott Moonwalk című önéletrajzában arról, hogy mi sarkallta arra, hogy paradigmaváltást hozzon a zenei videók világába: “Akkoriban néztem, hogy az emberek mit csinálnak a videóval és nem értettem, hogy sok miért tűnik annyira primitívnek és gyengének. Láttam, hogy a srácok hogyan nézik és fogadják el az unalmas videóklipeket csak mert nem volt alternatíva.” [1]

A tánc ezt követően szerves részévé vált a zenei videóknak és egyre-másra jelentek meg más énekes-táncos előadók is az MTV képernyőjén, ráadásul Michael példátlan sikere a többi fekete zenésznek is megnyitotta az ajtót. A szemléletváltás az MTV-nek is nagyon megérte, hiszen amikor elkezdték játszani Michael Jackson videóit jelentősen megemelkedett a nézettségük és hirtelen a könnyűzenei piac középpontjában találták magukat trendcsinálóként.

A dal népszerűségét tovább növelte, amikor 1983 május 16-án az amerikai televízió bemutatta a Motown lemeztársaság 25. évfordulójára szervezett gálaműsort, amelyben Michael Jackson először testvéreivel adott elő egy egyveleget a Jackson 5 régi dalaiból, majd a Billie Jean előadása közben először mutatta be azóta inkonikussá vált táncmozdulatainak egy sorát – köztük a moonwalkot. Nem beszélve a védjegy ruhadarabokról: a fedóráról, a flitteres felsőről, a fél pár flitteres kesztyűről és a flitteres zoknikról (bár ez utóbbi kettőt már a ’70-es évek vége óta viselte koncerteken, de csak ezen előadás után vált széles körben ismertté). Az adást csaknem 50 millióan nézték, ami a legnagyobb közönség volt, amit addig zenei program valaha is vonzott Egyesült Államokban. Ezután már nem volt megállás: iskolaudvarokon, tehetségkutató versenyeken, bulikon stb. egyre-másra jelentek meg a mini-Michael Jacksonok, akik próbálták utánozni a koreográfiát. Hogy a Billie Jean és a hozzá tartozó koreográfia a mai napig nem veszített a varázsából azt jól mutatja, hogy nemrég igazi internetes slágerré vált, amikor egy amerikai középiskolás egy iskolai tehetségkutatón előadta Michael klasszikus rutinját. Ennek nyomán a dal is felkerült ismét az amerikai slágerlistára a 14. helyen – 31 évvel a megjelenése után.

A moonwalk a Motown 25-ön

A moonwalk a Motown 25-ön

Természetesen a dal elmaradhatatlan volt Michael összes későbbi turnéján, ő maga pedig úgy nyilatkozott, hogy az egyik kedvenc előadása, bár annak is hangot adott, hogy néha azért szeretne változtatni a koreográfián, noha tisztában van vele, hogy bizonyos dolgok kötelezőek, mert a közönség elvárja őket.

Egy kritikust idézve Joseph Vogel így ír a Man in the Musicban: „Huszonöt évvel később”, írja Richard Cromelin, „a Thriller középső szobája mit sem veszített lázas rejtélyességéből. Ez az, ahol az album materiális síkja megnyitja az utat egy kísérteties belső térbe… Jackson itt egy új hangra talál, egy áldozat hangjára, aki reszket ennek a figyelemre méltó szonikus hangzásnak a homályában, a saját naivsága és hamis vádlói béklyójában, akik még csak most kezdenek gyülekezni az ajtaja előtt”. [2]

A dal számos díjat nyert – köztük két Grammy-díjat 1984-ben a Legjobb férfi R&B vokális előadás, valamint a Legjobb R&B dal kategóriájában. Ugyanabban az évben ez lett a Kedvenc pop/rock kislemez az American Music Awardson.  A dal videója 1992-ben bekerült a Zenei videók produceri hírességek csarnokába. A Billie Jeant számos magazin és internetes honlap szavazásán választották minden idők legjobb dalai közé.

A dalt nagyon sokan feldolgozták vagy előadták azóta. Az egyik német nyelvterületen és Közép-Európában 1996-ban népszerűvé vált verzió volt például a német punk rock együttes, a The Bates rockos feldolgozása egy a Psycho című filmet idéző videóval. Angolszász területen azonban ez a változat nem aratott különösebb sikert – az Egyesült Királyságban például csak a 67. helyig jutott a slágerlistán, az amerikai slágerlistára fel sem került. Sokkal népszerűbb volt az angol Stone Roses rock együttes énekesének, Ian Brownnak a feldolgozása, amely 2000-ben az ötödik helyig jutott a brit slágerlistán. Brown akkor ezt nyilatkozta: “Szeretem Jacksont… Szeretnék csinálni egy Jackson EP-t a Thrillerrel, a Beat Ittel, a Billie Jeannel és a Rockin’ Robinnal vagy az ABC-vel. Remélem összejön.” [5]

Az amerikai Soundgarden együttes énekese, Chris Cornell is felvette a dalt 2007-es Carry On című szólóalbumára.

Bruno Mars játszotta a dalt 2010-11-es Doo-Wops & Hooligans turnéján, akárcsak a Westlife együttes 2006-os Face to Face turnéján.

A feldolgozások mellett még úgynevezett “válasz dal” is született mégpedig az amerikai énekesnő, Lydia Murdock Superstar című dala formájában, amely egyrészt a Billie Jean zenei alapját használja, másrészt pedig Billie Jean szemszögéből meséli el a történetet – s ebből a szempontból a férfi a hazug, aki cserbenhagyja volt szeretőjét és letagadja a gyermekét.

Többen vettek belőle hangmintát is. A teljesség igénye nélkül:

1984-ben Madonna The Virgin című turnéján Like a Virgin című dalához hangmintázta a Billie Jeant és a két dal egy keverékét adta elő.

1991-ben LL Cool J Who’s Afraid of the Big Bad Wolf című dalában hangmintázta a dalt.

1996-ban a Blackstreet együttes a No Diggity egy remix verziójához használta hangmintaként a Billie Jeant.

2001-ben az S Club 7 együttes a Don’t Stop Movin’ cmű dalában hangmintázta a Billie Jeant.

Marvin Gaye Got to Give It Up című dalának Aaliyah általi 1996-as feldolgozása hangmintázza a Billie Jeant is.

A dal továbbá felcsendül a 2000-ben megjelent Charlie’s Angels (Charlie angyalai) című filmben, valamint a Grand Auto Theft: Vice City videó játékban.

Az eredeti kislemez B oldalán a It’s the Falling in Love, valamint  Can’t Get Outta the Rain című dal található meg. Előbbi még az Off the Wall című albumon jelent meg, utóbbit pedig Michael Quincy Jones-szal írta még a Wiz című film munkálatai alatt (tulajdonképpen a You Can’t Win című dal kiegészítése).

Még többet olvashatsz a Billie Jeanről a Michael Jackson – Ember a zenében blogon, ahonnan a Joseph Vogel Man in the Music című könyvéből származó idézetek magyar fordítását köszönettel átvettem: http://michaeljacksonemberazeneben.wordpress.com/2013/07/24/6-billie-jean/

A videó forgatásáról ebben a cikkben olvashatsz a rendezőjétől, Steve Barrontól.

A videó:

A Billie Jean 1981-es demója, amely a Thriller album 2001-es újramaszterelt Special Edition változatán jelent meg bónuszként. Itt a szöveg még nagyon kezdetleges állapotban van, Michael sokszor csak rögtönöz és halandzsázik.

Egy kicsit későbbi demó, már valamivel jobban kidolgozott, de még mindig nem a végleges szöveggel:

Írta és komponálta: Michael Jackson
Producer: Michael Jackson, Quincy Jones
Hangszerelte: Michael Jackson (vokális, ritmus és szintetizátor hangszerelés), Jerry Hey (vonós hangszerelés)
A felvétel ideje: 1982
A felvétel helyszíne: Westlake Recording Studios (West Hollywood, Kalifornia)
Album: Thriller

Stílus: pop, R&B, funk

Videó

Rendezte: Steve Barron
Koreográfia: Michael Jackson

Legjobb helyezése a fontosabb slágerlistákon:

USA: 1.
Egyesült Királyság: 1.
Ausztrália: 1.
Kanada: 1.
Olaszország: 1.
Spanyolország: 1.
Németország: 2.
Franciaország: 2.
Hollandia: 2.
Új-Zéland: 2.

Forrás:

[1] Michael Jackson – Holdséta/Moonwalk (1988/2009)

[2] Joseph Vogel – Man in the Music (Sterling Publishing, New York, 2011)

[3] Jocelyn Vena – Michael Jackson Answers Fan Questions In 1996 Thailand Interview (MTV.com, 2009. július 6.)
http://www.mtv.com/news/1615349/michael-jackson-answers-fan-questions-in-1996-thailand-interview/

[4] The 500 Greatest Songs Since You Were Born: Number 1 (Blender, 2005. október)

[5] Chris Cadman & Craig Halstead: Michael Jackson – For The Record (2nd edition) (2009)

Rajongói beszámoló a Bradx2 rendezvényről

Brad Sundberg, Michael Jackson egykori hangmérnöke járja a világot és szemináriumok keretében beszél arról, hogy Michael Jackson hogyan dolgozott a stúdióban. Ennek során demókat és egyéb felvételeket is bemutat közönségének, kérdésekre válaszol.  (Lásd: https://www.facebook.com/inthestudiowithmj )

Michael halálának ötödik évfordulóján Sundberg visszatért Los Angelesbe előadássorozatával és több napon át abban a stúdióban tartotta szemináriumát, amelyben Michael számos albuma készült. A Los Angeles-i előadássorozatnak vendégelőadói is voltak Michael további egykori munkatársai személyében. Az alábbi beszámolóban Brad Buxer, Michael Prince és Brian Vibberts előadásáról olvashattok egy rajongótól, aki ott volt. Cikkét eredetiben itt olvashatjátok: http://www.michaeljackson.ru/eng/brad-x2-evening-brad-buxer/.

A fenti cikk magyar fordítását pedig alább közlöm:

Egy kis stúdióban vagyunk, amely egy hangszer kölcsönző mellett áll a Sunset Bouleardon, Los Angelesben. A szoba tele van emberekkel, akik sorokba állított székeken ülnek egy alacsony színpad előtt. A színpadon Michael Jackson hangmérnök asszisztense és ennek a rendezvénynek a szervezője, Brad Sundberg, valamint barátja, a hangmérnök Brian Vibberts két magas bárszéken ül. Brad Buxer, aki sokáig Michael zenei igazgatója volt egy szintetizátor mögött ül. MJ későbbi éveinek hangmérnöke, Michael Prince a MacBook-ja képernyőjét nézi. Michael turnézó basszusgitárosa, Sam Simms még nem érkezett meg, ő majd kicsit később csatlakozik. Ezzel elkezdődik az utazás a múltba, tele sztorikkal és zenével.

A rendezvény minden vendége sokat tud mesélni azokról az évekről amelyek során Michaellel dolgozott, de ennek az estének a „sztárja” egyértelműen a férfi a szintetizátor mögött. Hiszen ezt a rendezvényt Bradx2-nek hívják és arról szól, hogy találkozunk ezzel a fickóval, aki visszahúzódva él és a nagyközönség számára alig ismert a rajongói közösségen kívül. Brad Buxerről, aki 17 évig volt Michael kreatív partnere, hangszerelője és zenei rendezője. A legtöbb MJ rajongó a 90-es évekből emlékezhet Buxerre, mint arra a fickóra, akinek Robert Plant stílusú szőke sörénye volt. (Buxer elárulja, hogy MJ volt az, aki ragaszkodott hozzá, hogy fesse szőkére a haját – miután feladta az eredeti tervet, hogy vörösre fesse!) Nos, azok a napok rég elmúltak. Ma Buxer rövid, természetes színű hajat visel, fekete nadrágot, laza inget – mint egy hétköznapi fickó, akiről sosem gyanítanád, hogy rockzenész. Nem beszél túl gyakran a munkájáról Michael Jacksonnal. Valójában Michael halála óta Buxer csak egy interjút adott – a francia rajongói magazinnak, a Black & White-nak 2009-ben. Most professzionális pilótaként dolgozik és a zeneszerzés mára inkább már csak hobbi a számára. Beleegyezett, hogy pusztán egy este erejéig találkozzon MJ rajongókkal, így számunkra ez a rendezvény egy meglehetősen exkluzív esemény.

Balról jobbra: Brad Sundberg, Brad Buxer, Michael Prince, Brian Vibberts (Fotó: https://www.facebook.com/inthestudiowithmj )

Balról jobbra: Brad Sundberg, Brad Buxer, Michael Prince, Brian Vibberts (Fotó: https://www.facebook.com/inthestudiowithmj )

Buxer félénknek és halk szavúnak tűnik elsőre, de hamar rájövünk, hogy társaságkedvelő és nyílt fickó. Nem viccelődik a rajongókkal, mint Brad Sundberg, vagy ha mégis viccel, akkor a viccei inkább ironikusak. Azzal kezdi, hogy arról mesél, hogy ő és Michael hogyan kezdtek együtt dolgozni. MJ a ’80-as évek végén vette őt észre Stevie Wonder együttesének egyik tagjaként és meghívta, hogy dolgozzon a Dangerous projekten. Azután Brad csatlakozott a Dangerous turnéhoz. Végül majdnem két évtizedig dolgoztak együtt – a színpadon, stúdiókban, Neverlanden, szállodákban, amelyekben Michael lakott élete különböző pontjain.

Brad Buxer és Michael a '80-as évek végén

Brad Buxer és Michael a ’80-as évek végén

Buxer emlékszik a luxuslakosztályaikra a New York-i Four Seasons Hotelben, ahol lefoglalták a teljes 34. emeletet. Emlékszik a Neverlanden töltött időre, látta Michael állatait az állatkertjében – a majmokat, az elefántokat, a lámákat és az őzt -, emlékszik arra, hogy túl sok cukrot evett a ranchen lévő moziban és hogy a motorjával Michael úszómedencéjének a szélén száguldozott (ami Michaelt kiborította). Ami Neverland ranchet illeti, Buxer megemlíti, hogy nem volt igazi lemezstúdió ott, így hordozható felszerelést kellett használniuk. Általában a ranchen dolgoztak ki dal ötleteket, majd elmentek egy professzionális stúdióba, hogy rendesen felvegyék.

Miután röviden érintettük a Blood On the Dance Floor-t, egy Teddy Riley dalt, amelyet egy DAT kazettáról kellett kinyerniük Montreux-ban, Svájcban, Buxer továbbmegy az ő személyes kollaborációira Michaellel. Eltérően azoktól a daloktól, amelyeket más producerek hoztak Michaelnek, a Braddel készült dalok Michael dalai és a legtöbb művészi hozzájárulását tartalmazzák.

Az első dal, amelyről Brad beszél az az In the Back, amelyet az Ultimate Collection-ön adtak ki 2004-ben. A dalt nem fejezték be a szövegét tekintve – többnyire Michael csak átdúdolja a verseket. Mindazonáltal Buxer ezt a dalt Michael zsenijének egy példájaként említi. Demonstrálja a dal struktúráját, elkezd ütemeket számolni: „Egy, kettő, három, négy”. Az első ütemmutató az első basszus ütemre esik és amint elszámol a hídig észrevesszük, hogy a híd is az első ütemmutatón kezdődik, ahogy kell. A szöveg azonban el van tolódva a zenéhez képest és nem illeszkedik ehhez a mintához. Buxer ezt úgy jellemzi, hogy „teljesen megfordított” struktúra és fordított zenei felütésről és leütésről beszél, de én nem vagyok zenész, csak úgy tudok rá utalni, mint „eltolódásra”. Buxer hangsúlyozza, hogy ezt a dalt teljesen Michael írta. Hogy alátámassza a szavait meghallgattat velünk egy audiót Michaeltől, amelyen azt magyarázza neki a telefonon, hogy a zenének pontosan hogyan kell hangoznia. Szokásos módján Michael minden részt a hangjával és a szájdobolásával mutat be: a dobokat, a basszust – és nagyon konkrét mindebben. Körülbelül 5 percet tölt el csak azzal, hogy elmagyarázza a dal bevezetőjét és aztán megkérdi: „Oké?”, mintha csak biztos akarna lenni abban, hogy a hangszerelő megértette mit vár tőle. Michael az egész dalt ezzel a „megfordított” struktúrával írta, mondja Buxer és ez megmutatja mekkora zseni volt. Senki nem tudta ezt megcsinálni, csak ő.

Az In the Back – egy befejezetlen dal

Aztán Buxer a Stranger in Moscow-ról beszél. Ebben a dalban van az ő legnagyobb hozzájárulása azok közül a dalok közül, amelyeken Michaellel dolgozott és Brad nem titkolja a tényt, hogy ez sokat jelent a számára. Felolvassa a dalról szóló teljes részt Joe Vogel könyvéből – a dal készítésének sztorija mára jól dokumentált. Noha Buxert nem tüntették fel az albumborítón, valójában a dal társszerzője és az ő nevéhez fűződnek az akkordok. Buxer elmondja, hogy ő és Michael kétféle módon tudott együtt dolgozni. Gyakran Michaelnek ott volt a melódia a fejében és Buxernek az volt a dolga, hogy ezt a melódiát lejátssza a zongorán, ahogy Michael „hallotta” azt és aztán megtalálja a megfelelő hangszerelést, amely illeszkedik a melódiához. Így készült a Heal the World, az In the Back, a Childhood, a Beautiful Girl és más dalok. A Stranger in Moscow-nál más volt a helyzet. Michael megkérte Bradet arra, hogy játsszon akkordokat amíg nem hallott köztük valami olyat, ami tetszett neki. És Buxer így állt elő a mára híres akkord progresszióval. Buxer azt mondja, hogy a teljes dalt 1,5-2 óra alatt írták meg és amikor kész lett, akkor alig akarta elhinni mi történt. „Valami olyasmit akartam mondani, hogy: ’Wow, most írtunk egy dalt együtt?’” – emlékszik vissza Buxer. „De aztán nem mondtam semmit.” Nem haragszik amiatt, mert a neve nem került rá az albumra. „Hibák előfordulnak.” – mondja – „Michael mindig nagyon nagylelkű volt hozzám.” Világos, hogy maga az élmény sokkal fontosabb a számára, mint a neve az albumborítón.

Stranger in Moscow

A másik dolog, amit Buxer megemlít a Stranger in Moscow-val kapcsolatban az a dob hang, amit MJ szájdobolásából (beatbox) készítettek úgy, hogy összevágták és összetömörítették a természetes hangját. Buxer elmondja, hogy Michellel gyakran használt szájdobolás-alapú dob hangokat, mert annyira fantasztikusan hangoztak.

A következő dal, amit tárgyalunk a Childhood. Tulajdonképpen pont a Childhood 20. évfordulóján – amint Brian Vibberts visszaemlékszik a dalt 1994. június 27-én vették fel. A Childhood egy másik olyan dal, amit teljesen Michael talált ki és írt meg – amint Buxer elmondja, eltartott neki egy ideig megtalálni hozzá a megfelelő hangszerelést. „Annyira édes dal.” – mondja – „Én nem írnék semmi ennyire édeset.” De Michael ismét nagyon konkrét volt abban, hogy mit akar hallani és tovább dolgozott Buxerrel, amíg ki nem préselte belőle a pont megfelelő akkordokat.

Egy rövid szünet után a beszélgetés a turnézásra és az élő showkra terelődik. Buxer elmagyarázza nekünk a zenei rendező munkáját: azt hogy gyakran előre fel kellett készülnie a showkra, miközben az együttes lent a szállodai bárban időzött és hogy hogyan adott instrukciókat a zenészeknek. Elmagyarázta, hogy a dalokat általában felgyorsították az élő showkban és a hangmagasságot lejjebb vitték, hogy a hangszereket visszahozzák a természetes hangzásukra. Nagyon kedves szavakat ejtett Michael gitárosáról, David Williamsről, aki elmondása szerint abszolút briliáns volt és vicces is. Buxer érinti a költségek témáját is és hogy az élő showk miért veszteségesek gyakran: öt repülőt kellett bérelniük a turnéhoz és őrült hotelszámlákat kellett kifizetni.

Buxer emlékszik néhány vicces pillanatra az élő koncertekről: hogy kellett Slasht kitolniuk a színpadra a Black or White alatt mert fogalma sem volt arról, hogy a dal mely pontján kell eljátszania a gitár szólóját. Vagy hogy Michael hogyan énekelte Brad nevét (“Brad, what you gonna do?”) a brunei koncerten, amikor Buxer az I Just Can’t Stop Loving You kivezetését hosszabban játszotta a szükségesnél.

Az alábbi videóban 5:00-nál látható a fent említett jelenet (a YoutTube nem engedi beágyazni): http://www.youtube.com/watch?v=FRypdXdZMWo

Elmesélt egy sztorit Bill Clintonról is (Buxer szerint a legkedvesebb fickó és Michael jó barátja), aki szaxofonon akart játszani a Black or White alatt a 2002-es Apolló színházbeli élő fellépés során. Buxernek még kellett is írnia számára egy szaxofon részt, ami nem igazán illett a dalhoz és végül nem használták fel.

Ahogy azt Brad Sundberg is gyakran megjegyzi, Buxer is említette, hogy Michael kibírhatatlanul hangosan hallgatott zenét. A színpadon az oldalsó hangfalak hangereje akkora volt, hogy fájdalmas volt közöttük lenni. De Buxer is azt mondja, hogy ennek ellenére sosem vett észre semmilyen halláskárosodást Michaelnél. Michael szerette a zenét fülsüketítően hallgatni, de amikor Buxer lejátszott neki egy finom vonós hangszerelést a telefonban MJ azt is ugyanolyan jól hallotta.

A kérdés-feleletek alatt valaki megkérdezte Buxert a Morphine című dalról – egy újabb mestermunka, amit Michael zseniálisan írt meg. Buxer azt mondta, hogy MJ azt akarta, hogy a dalban gépek és szívdobogás hangjai legyenek – valami olyasmi, ami „egy test az asztalon” érzését kelti.

Volt jó pár kérdés a szövegekről, de Buxer azt válaszolta, hogy nem is emlékszik arra, hogy a szövegeket mikor írta MJ. Gyakran a folyamat végén vagy az utolsó pillanatban, míg a munka nagy részét a zene tette ki.

Talán ez az egyik oka annak, hogy Buxer – Michael sok más munkatársához hasonlóan – miért nem szereti túlságosan Michael dalainak a remixeit és új hangszereléseit. „Michael egy zenei építész volt.” – mondta – „Ha úgy akarod látni az épületet, ahogy megálmodták, akkor meg kell tartanod az építészt.” Felhozta a Billie Jeant, egy olyan dalt, amelynek két basszus vonala van – ezt Michael szándékosan konstruálta meg így. Ha valaki más készítette volna ezt a zenét, vélekedett Brad, akkor nem így tett volna. Michael évekig dolgozott a dalain és igazán mindent beleadott abba, hogy olyan jóvá tegye a zenét amennyire csak lehetséges emberileg. Néha Buxer szerint Michael még más művészeket is kritizált amiért nem dolgozták ki a dalaikat a teljes potenciáljukig.

Michael és Brad Buxer

Michael és Brad Buxer

Buxer a beszélgetés alatt végig hangsúlyozta (és ezt Michael más kollégái is gyakran említik), hogy mind Michael, mind Stevie Wonder azt az alapelvet követte a zenében, hogy „a kevesebb több”. A dalt nem szabad túlzsúfolni hangokkal, nem szabad, hogy bármi több legyen benne, mint ami illik bele és ami jobbá teszi a dalt. Hogy demonstrálja ezt Buxer lejátszotta a Hollywood Tonight egy demóját számunkra – azt aminek gyilkos basszusa van és Michael szöveges instrukciói hallhatóak a híd helyén. „Hallgassátok meg ez mennyire tiszta!” És tényleg az volt. A közönség tapsolt.

A kedvenc emléke Michaelről? „Egymást kergetni a szálloda halljain keresztül. Gyorsan tudott futni… Csak lógni, zenét írni, dolgozni a dalain, beszélgetni, nevetni és csak jól érezni magunkat.”

Az ilyen szavak világítanak rá a leginkább arra, hogy az olyan emberek számára, mint Brad Buxer és más vendégek ezen a szemináriumon, Michael nem egy szupersztár volt, hanem munkatárs és egy drága barát. És ezen az estén azért jöttek össze, hogy megosszák a barátságuk emlékeit. Köszönjük Mr. Buxer, Mr. Prince, Mr. Vibberts és Mr. Simms, hogy hallhattuk ezeket az emlékeket. És természetesen hatalmas köszönet Mr. Brad Sundbergnek azért, hogy megszervezte ezt az egyedülálló rendezvényt.

Lásd még: Steve Porcaro a Human Nature-ről, a For All Time-ról és a Chicago 1945-ről (rajongói beszámoló)

Középen Brad Buxer

Középen Brad Buxer