Valamennyi bejegyzés

Michael Jackson jellemzése énekesként

Előrebocsátom, hogy a témának egyáltalán nem vagyok szakértője. Nem vagyok zenei szakértő és sok zenei szakkifejezéssel nem vagyok teljesen tisztában, ezért néhol nem biztos, hogy jól adom azokat vissza a fordításban. Próbáltam megkeresni a magyar zenei szakkifejezést rájuk, de néhány esetben nem sikerült megtalálnom (pl. belt, belting, chest voice), így inkább majd körülírom őket.

Mint nem-szakértő több forrást is figyelembe vettem Michael Jackson énekesként való értékeléséhez: két erre specializálódott weboldalt, amelyen más énekesek értékelését is megtalálhatjátok, illetve végül azt is bemutatom, hogy mit mondott erről a témáról Michael énektanára, Seth Riggs. Ezeknek a fordítását olvashatjátok alább.

Cikk 1

Forrás: http://www.criticofmusic.com/2013/05/vocal-range-and-profile-michael-jackson.html

Legmélyebb hangjegy: Eb2
Legmagasabb „belt”*: Bb2
Legmagasabb hangjegy: F#6
Exklamáció: nincs adat
Hangfaj: lírai tenor (4 oktáv és 1 hangjegy, plusz egy félhang)
Vokális besorolás: sztár (Az oldalon használt besorolások közül ez a besorolás a legjobb kategória. A kategóriák – felülről lefelé: sztár, A-lista, B-lista, C-lista.)

Pozitívumok: Ami Michael Jacksont kitüntette énekesként az a jellegzetes hangja. Vokális „csuklásai” (kicsit úgy, mintha levegőért kapkodna vagy zihálna) és izgatott dadogásai legendásak voltak. Morgásait jó technikával érte el és ez hozzátett a már amúgy is lenyűgöző vokális előadáshoz. Éneke tudott tüzes és követelőző lenni (Smooth Criminal) vagy lágy és szívszaggató (Earth Song).

Képes volt mind staccatóban (szaggatottan) (Smooth Criminal), mind legato ritmusokban (kötve, kötötten, a hangok megszakítás nélkül követik egymást) tökéletes időzítéssel énekelni. Vokális futamai sosem voltak túlzóak és könnyeden áramlottak. Meg volt az a képessége, hogy sokáig kitartson hangokat anélkül, hogy a hangmagasság erőteljesen hullámozna.

A mély hangjai a hangterjedelme legsötétebb részét képezték azáltal, hogy nehezek és mindig kissé füstösek voltak. Középső tartománya egyre ragyogóbb lett, ahogy emelkedett és belting* terjedelmének mindig volt egyfajta kaméleon éle: képes volt arra, hogy alkalmazkodjon különféle hangszínekhez és hangnemekhez. Ez lehetővé tette vokális sokszínűségét és azt, hogy több különféle műfajba át tudjon menni.

Ellentétben a népszerű hiedelemmel NEM hagyatkozott pusztán a falzett** regiszterére. Természetesen MJ gyakran használta azt, de ez nem azt jelenti, hogy nem tudott a teljes hangján énekelni. Ha meghallgatod a Butterflies acapelláját, akkor hallhatod, hogy minden magas hangot a teljes hangján énekel, nem falzettben.

Negatívumok: A hangja nem volt erőteljes és természetes módon androgün volt. Sok lemezen gyermekinek hangzik inkább, mintsem egy teljesen felnőtt, középkorú férfi hangjának. A kiejtést sokszor feláldozta az érzésekért.

Megjegyzés: Sok vita van az Interneten a hangterjedelméről és arról, hogy belevegyük-e a C6 feletti kiáltásait. Én beleszámolom ezeket a hangterjedelmébe, mert 1) nem erőltetettek, 2) nem véletlenek, 3) tiszták. Ami az Eb2-t illeti: egy 1994-es ének bemelegítésen lement F#2-ig és az Eb2 évekkel későbbről, 2001-ből származik. Figyelembe véve, hogy ez csupán egy és egy fél hang különbség, így nem tartom problémásnak, ha beleveszem a terjedelmébe, mivel hét év alatt elképzelhető, hogy kiterjesztette a terjedelmét. Akárhogyan is, még mindig van 4 oktáv terjedelme. Végül pedig ezt a bejegyzést DivaDevotee, BarkBiteBlog segítségével és a saját jegyzeteim alapján írtam meg.

A fentiek demonstrálására az alábbi videót is hozzáfűzte a cikkhez a szerző:

Cikk 2

Forrás: http://vocalranges.blogspot.it/2013/01/michael-jackson-vocal-range.html

Hangfaj: magas tenor
Hangterjedelem: 4 oktáv (F2-F6)

Pozitívumok: Michael Jackson hangja többnyire könnyed és agilis volt olyan ritmikus fürgeséggel, amely lehetővé tett összetett vokális futamokat és azt is, hogy hangszereket utánozzon – mint például dobot – vagy hogy védjegyszerű morgásokat és kiáltásokat alkalmazzon, amelyeket megfelelő technikával kontrollált és ért el. A hangnak megvolt az ereje és állóképessége arra is, hogy hosszú ideig tartson hangokat anélkül, hogy a magasság remegne és ahhoz is, hogy kiválóan érzésekbe öntse a szöveg jelentését.

A mély tartomány volt a hangja legnehezebb része és meglepően sötét volt a modális terjedelem magasabb régióihoz képest, amelyekben általában énekelt. Amint a hang a közepes tartományba ért jelentősen könnyedebbé és világosabbá vált. A „mell hangja” (chest voice***) olyan hajlékony és rugalmas volt, hogy ez lehetővé tette a kiterjesztését anélkül, hogy ez hatással lett volna a tónusra egészen az ötödik oktávig. A „belting” terjedelemnek volt jó pár színe, lehetett világos, könnyed és lágy vagy durvább, kissé nehezebb és metszőbb – lásd They Don’t Care About Us. A falzett erős volt, meleg és sokkal harmonikusabb, mint sok más férfi énekesnél, noha képes volt egy lágyabb színre is, ha szükség volt rá. Michael Jackson kényelmesen mozgott a tartománya ezen részében és könnyedén tudott itt énekelni, kitartva hangokat vagy megütve összetett staccato hangokat – lásd Butterflies.

Egyedi és azonnal észrevehető hangja briliánsan harmonizált önmagával és így érzéki és ikonikus rétegzett vokálokat lehetett belőle készíteni.

Negatívumok: Michael Jackson tónusát más férfi énekesekhez képest vékonynak lehetett tekinteni és kevésbé zengőnek, különösen a modális regiszter közepes-magas tartományaiban. Azonban meg kell jegyezni, hogy sok rajongó ezt a hang egy egyedi, pozitív tulajdonságának tartja.

Míg az előző mindkét értékelés négy oktávról beszél Michael esetében, addig Michael énektanára, Seth Riggs “csak” három és fél oktávra tette Michael terjedelmét egy interjúban. Hozzá kell azonban tenni, hogy a nyilatkozatból úgy tűnik Riggs nem számolta bele MJ falzettjét, amit a fenti két értékelés igen. Lehet, hogy ebből ered az eltérés. Akárhogy is, a három és fél oktáv is kiváló, különösen egy egy férfi énekestől, de a könnyűzenében még a legtöbb női énekesnek sincs három és fél oktávja. (Érdemes végignézegetni a többi énekest is a fenti oldalakon. Az etalon Mariah Carey a maga 5 oktáv 4 hangjegyes – vagy a másik oldal szerint 5 oktáv 2 hangjegyes – terjedelmével. Meglepő volt számomra viszont, hogy Whitney Houstonnak “csak” 3 oktáv 2 hangjegye volt mindkét oldal szerint, Celine Dionnak pedig 3 oktáv 1 hangjegy az egyik, 3 oktáv 3 hangjegy a másik oldal szerint.)

Seth Riggs, Michael énektanára:

“Michael magas tenor, akinek három és fél oktáv a hangterjedelme, ami szokatlan. Az átlagembernek körülbelül két oktáv a hangterjedelme. Michael nem énekel falzettben. Nem ugrik ki a természetes terjedelméből ahhoz, hogy kiénekeljen magas hangokat. Én azt csináltam, hogy kiterjesztettem Michael természetes terjedelmét. Az emberek azt mondják, hogy Michael női hormonokat szed, hogy magas legyen a hangja, de ez nem igaz. Én vagyok az énektanára, tudnék róla. Eleve magas volt a hangja és én segítettem még magasabbra vinni. Michael mélyen is tud énekelni – egy oktávval a közép C alatt – de jobban szeret olyan magasan énekelni, ahogy szokott. Egy tenornak mindig több tere van, mindig több stílust ki tud fejleszteni, ha a magasabb tartományban marad.”

Amikor Riggs azt mondja, hogy Michael “nem énekel falzettben” nem feltételezem, hogy nem ismerte pl. a Don’t Stop ‘Til You Get Enough-ot, inkább arra utalhat, hogy Michaelnek nem kellett feltétlenül falzettben énekelnie ahhoz, hogy megüssön magas hangokat, valamint arra, hogy nem tréningezi a hangját direkt falzett éneklésre. Hogy miért számít kevésbé a falzett, mint a természetes terjedelem arra magyarázatot ad a falzett alább olvasható meghatározása.

* Belt, belting: egy speciális éneklési technika, amikor az énekes nem viszi a mellkas regiszterét a természetes passagiója (olasz kifejezés, jelentése átmenet) felé magas hangerő mellett, hanem helyette egy alternatívát fejleszt ki, amit gyakran fenntartott kiabálásként érzékelnek. A beltinget gyakran “magas mellkasi hangként” jellemezik, de ez technikailag helytelen és potenciálisan károsíthatja a hangot. Gyakran vokális regiszterként írják le, noha ez is helytelen technikailag: inkább egy regiszter jellemzése. Az énekesek a beltinget megemelkedett érzelmi állapot átadására használhatják. (http://en.wikipedia.org/wiki/Belting_%28music%29) (Nem állítom, hogy értem…)

** Falzett (falsetto): Ezt speciel tudom mi, de a megmagyarázására nem vállalkozom, ezért inkább belinkelem a magyar Wikipedia szócikkét: http://hu.wikipedia.org/wiki/Falzett. Az R&B zenében értékelik a szép falzettet és gyakran találkozhatunk vele  tudatos esztétikai választásként. Mértékkel alkalmazva színesíti az éneket, de az énekszakértők szerint az olyan énekesek akik túl gyakran alkalmazzák gyanúsak lehetnek, hogy valamiféle vokális gyengeséget próbálnak elpalástolni vele a magasabb tartományokban, mivel ezzel a módszerrel sokkal könnyebb magas hangokat kiénekelni, mint az ember természetes/teljes hangjával. Jó példa a falzettet kifejezetten gyakran alkalmazó énekesekre Prince. Egy másik példa Philip Bailey, az Earth, Wind & Fire-ből, aki kifejezetten a falzettjéről híres.  (Lásd az Earth, Wind & Fire Reasons című dalát vagy Phil Collinsszal közös számát az Easy Lover-t.)  Michael is alkalmazta néhány dalában, de közel sem annyira gyakran, mint az imént említettek és néhány más R&B énekes. Michael dalai közül példaként lásd a Don’t Stop ‘Til You Get Enough-ot.

*** Chest voice: Szó szerint “mell hang” – de nem tudom mondják-e ezt így a magyar szakemberek. Az a hang amin a legtöbb ember beszél. Mondhatni a természetes tartományunk. Az emberek általában a mellkasukban érzik a rezgést beszéd közben, ha a kezüket a mellkasukra helyezik. Ebben a tartományban képes az ember a leginkább kihasználni a hangszálai teljes hosszát és erejét. Gazdag, rezonanciával telt hangzást ad.

Zárásként egy acapella Rock With You:

John Pidgeon interjúja Michael Jacksonnal (1980. január)

Az alábbi interjút 1980 januárjában készítette John Pidgeon egy brit rádiós zenei dokumentumszéria keretében. Nem egészen fél évvel korábban jelent meg Michael első felnőtt szólóalbuma, az Off The Wall és éppen a Jacksons Triumph című albumán dolgozott a testvéreivel.

Az interjú elég furcsa módon zajlott: Michael kikötötte, hogy a riporter közvetlenül hozzá nem intézheti a kérdéseit, hanem a szintén jelenlévő akkor 13 éves húgának, Janetnek kell feltennie őket, aki továbbítja azokat felé. Hogy ennek mi volt az oka? Excentrikusság? Valamiféle imázst próbált ezzel építeni? Vagy egyszerű tréfa? Ki tudja? Később mindenesetre erről leszokott, de ez az interjú így zajlott. A könnyebbség kedvéért én a kérdéseket úgy fordítottam, mintha Pidgeon közvetlenül Michael felé intézné őket, nem pedig egyes szám harmadik személyben Janeten keresztül és Janet közvetítését is kihagytam. Az interjú hat részletben fent van a YouTube-on audióként, de elvileg össze vannak fűzve, így automatikusan továbbugrik az egyes részek után a következőre. Íme tehát az audió:

És a magyar fordítás:

John Pidgeon: Ha vissza tudnánk menni oda, amikor elkezdtétek – amikor a Jackson 5 elkezdte. Hogyan illeszkedtetek be a Motown felépítésébe?

Michael Jackson: Volt egy shownk a Regal színházban, Chicagóban. Egy ilyen tehetségkutató típusú show. És nyertünk. És ott volt Gladys Knight és egy fickó Bobby Taylor és ők meséltek a Motownnak rólunk és a Motownt érdekelte, hogy meghívjon minket egy meghallgatásra. Úgyhogy elmentünk Berry Gordy villájába Detroitba – medence volt a házban és az összes Motown sztár ott volt: a Supremes, a Temptations, a Marvelettes, a Miracles. És meghallgattak minket és imádták. És Diana Ross külön odajött hozzánk a koncert után, amit adtunk nekik. Megpuszilt minket és azt mondta csodálatosak voltunk és azt mondta, hogy különleges szerepet szeretne játszani a karrierünkben és így kezdődött. És aztán megcsináltuk az első kislemezünket az I Want You Back-et, ami aranylemez lett, aztán az ABC-t, a The Love You Save-et, a Never Can Say-t, és így tovább és tovább. És így kezdődött.

JP: Smokey Robinson volt a lemeztársaság alelnöke. Ő vagy Berry Gordy foglalkozott elsősorban a csapattal?

MJ: Berry volt a Jacksonok fő felügyelője. Ő volt a fő menedzser. Ő volt a feje az egész karrierünknek a Motownnál. Berry Gordy, tudod, amint azt a világ is tudja a Motown Records tulajdonosa. És csupán két együttest menedzselt személyesen a Motown teljes történelme során – a Supremes-t és a Jackson 5-ot. Szóval ő volt a fő erő mögöttünk, valamint az apám és az anyám.

JP: A Jacksonok egy olyan időszakban csatlakoztak, amikor a Motown bizonyos változásokon ment keresztül. Érezted-e akkoriban, 1970 körül, hogy ti vagytok a Motown vezérlő fénye, miközben mások távoztak a lemeztársaságtól?

MJ: Igen, ez igaz. Akkoriban ennek nem voltunk tudatában, egyszerűen csak izgatottak voltunk, hogy a társaságnál lehetünk. Berry Gordy-nál laktunk. A csapat fele Berrynél élt másfél évig, a másik fele Diana Rossnál. Berry egy domb tetején lakott, Diane pedig csupán egy háztömbnyire tőle. Ez nagyon izgalmas volt, tudod, nagyon élveztük. Nem gondoltunk a stresszes évekre a Motownnál. Nekünk jól ment, mert nagyon jól éreztük magunkat, volt egy nagy turnénk és minden, amit akartunk.

JP: Amikor olyan fiatalok voltatok sok beleszólásotok volt-e a karrieretekbe és abba a zenébe, amit játszottatok?

MJ: Nem. Főleg azt csináltuk, amit mondtak nekünk. Tudod, volt egy kis beleszólásunk abba, hogy egy dal hogy hangozzon, bla-bla, de főleg azt tettük, amit Berry akart tőlünk és az mindig jó is volt. Azt mondanám, hogy a Motown volt a legjobb iskola a számomra, tényleg, az volt a legjobb. A legjobb emberek némelyike ott volt és ma is ott van. Hihetetlen.

JP: Tehát ha ez egy iskola volt, akkor milyen dolgokat tanultál meg a lemezkészítésről?

MJ: Tanultam a produceri munkáról, megtanultam, hogyan kell megvágni egy dalt a produceri munka mellett, rengeteg dolgot megtanultam a dalszerzésről és… az egész dolog, az, hogy Stevie Wonder mellett lehettem, hogy ott ülhettem az ő lemezfelvételein és tanulhattam, az hihetetlen volt. Az ahogy egy producer diktálja nekem, hogy mit akar, meg minden, és hogy hogy akarja – ez az egész a legjobb tanulási lehetőség. Csodálatos volt. A legjobb iskola.

JP: Említetted, hogy ott voltál egy Stevie Wonder lemezfelvételen. A Motown tehát valóban egy nagy család volt?

MJ: Igen, nagyon igaz, hogy az volt. Mindenki együtt dolgozott. Lemezfelvételed volt és Berry Gordy csak besétált és megváltoztatott dolgokat és ettől senki nem lett dühös. Azt mondta: “Ne úgy csináld, próbáld meg így! Azt akarom, hogy ezt énekeld, Michael. Énekeld azt, hogy ’yeah’ néhányszor ott, vagy változtasd meg azt a sort. Azt akarom, hogy dolgozz ezen a szövegen.” Olyan volt, mint a Disney stúdiók módszere, mint amikor Walt Disney bejött és egyik stúdióból a másikba ment és ösztönzött mindenkit, mint ahogy egy méh hordozza szét a pollent. Csak egyik helyről a másikra ment, hogy így ösztönözzön embereket, hogy a megfelelő úton tartsa őket. Berry csodálatos volt abban, hogy vett egy dalt és a megfelelő irányba vitte azt el, a megfelelő ízeket adta hozzá, hogy sláger legyen. Tudta, hogy ahhoz mi kell. És nem mindenki képes erre. Ő egy igazán nagy figura.

JP: Nem volt-e számodra frusztráló, hogy mások mondták meg hogyan csináld a dalaidat? Nem akartad volna egy bizonyos módon csinálni?

MJ: De igen, sokszor. Volt néhány vitám néhány producerrel a Motownnál arról, amiről most kérdeztél. És ez egy elég sarkalatos dolog lett. Berry Gordy lejött a stúdióba és… egy kicsit elszabadultak az indulatok, de végül megoldottuk és igazam volt. A producer azt akarta, hogy egy bizonyos módon ejtsek ki szavakat. Azt mondtam neki: “ha olyan precízen ejted ki a szavakat az elvesz a dal érzéséből” és ezen egy kicsit összevitatkoztunk. De végül pont került a végére és igazam volt és… [nevet] nyertem. De jó lecke volt, mert tudtam mit akar, de amit akart az annyi mindent elvett.  Tényleg.

JP: Mi a helyzet a vezető szereppel a Jacksonsban? Amikor elkezdtétek akkor a legidősebb volt a főnök, de ahogy ti többiek nőttetek nem akartatok egyre több beleszólást a dolgokba?

MJ: Igazából nem volt hierarchia a csapatban. Az emberek mindig engem hívtak vezetőnek, mert mindig én táncoltam és énekeltem elöl, de tényleg nem volt vezető. Mindig felnéztünk Jackie-re, mert ő a legidősebb bátyánk, fölénk tornyosult és nagyon tiszteljük, de tényleg nem volt vezető. Hagytuk, hogy a közönség válassza ki, hogy mit kedvel, hiszen ez értük van és ha valakit vezetőnek akarnak hívni az rendben van.

JP: Mi a helyzet a csapattal akkor, amikor a Jacksonok maguk között hoznak döntéseket arról, hogy milyen anyagot akarnak énekelni – ilyenkor ki döntött végül?

MJ:  Mind leültünk együtt és megbeszéltük, megvitattuk – de ez sosem fordult veszekedésbe, csak leültünk… az a helyzet, hogy többnyire ugyanolyan ötleteink voltak, úgyhogy ez sosem volt igazán olyan probléma, hogy „nem, így fogjuk csinálni, nem, neked úgy tetszik, nem, nem csinálhatjuk úgy”. Többnyire ugyanolyan ötleteink vannak. Ha van valakinek egy jobb ötlete az adott helyzetre, akkor azt mondjuk „igen, ez egy jó ötlet”. Soha nem jutottunk el oda, hogy szavazzunk, vagy, hogy egy személynek nagyobb hatalma legyen, mert ő a vezető, de mindnyájunknak megvannak a saját ötleteink.

JP: És az kinek az ötlete volt, hogy szólókarrierbe is kezdj az együttes mellett?

MJ: Az Berry Gordy ötlete volt. A korai napokban a Motownnál úgy gondolta, hogy nekem egy kicsit több mindent kellene csinálnom – más dolgokat, másfajta zenét, ne legyek elkötelezve egyetlen hangzás mellett. És így amikor felvettem a Got To Be There című dalt – az volt az első szóló albumom, a Got To Be There című – és az egy másfajta zene volt és én imádtam. És persze volt benne egy soul-os íz is, ugyanakkor pop is – nevezzük akárminek is, zene volt és csodálatos volt és az volt az első szóló slágerem. És aztán jött a Ben, ami egy patkányokról szóló film zenéje volt. Akármerre turnézunk az egész világ követeli azt a dalt. Nem mehetünk le úgy a színpadról, hogy az emberek ne skandálnák a Bent. És aztán ott volt az I Wanna Be Where You Are, ami nagy sláger volt – azt Diana Ross testvére írta nekem. És aztán a Rockin’ Robin, ami egy régi dal volt, az is sláger volt. Aztán… eljutottunk az újabb dalainkhoz. Mert elhagytuk a Motownt és a CBS-hez szerződtünk és készítettünk néhány albumot. És olyan szerződést írtunk alá, amely egy bizonyos számú albumot tartalmazott a Jacksonstól és egy bizonyos számú albumot tőlem, mint szóló művésztől. És jött az ügyvédem és így jött az Off The Wall.

JP: Amikor elhagytátok a Motownt nehéz volt az a helyzet – hogy már nem vagytok a Motownnál?

MJ: Igen. Ez egy nagyon jó kérdés, mert a Motown egy sokkal kisebb vállalat, minden arcot ismersz, még a titkárokat is névről ismered, és ha bármilyen problémánk volt bármivel Berry Gordy lejött és megbeszéltük. Ezzel szemben a CBS-nek milliónyi alkalmazottja van az egész világon és… Istenem… hogyan illeszkedjünk be emberek egy ekkora családjába? Ha valakit fel akarunk hívni, akkor távolsági beszélgetést kell kérnünk New Yorkba, Brazíliába, Angliába. Megismersz egy embert üzleti szempontból, de nem úgy, mint egy személyes barátot. De Berry amellett, hogy a menedzserünk volt még egy apafigura is volt és sokkal jobban tudtunk vele azonosulni. Csak most kezdek igazán belejönni az érzésbe, hogy hogyan kell a CBS-szel tárgyalni, most kezdek megismerni mindenkit – annyira hatalmas cég… Istenem.

JP: A stúdióban is megváltoztak a dolgok, amikor a Motowntól a CBS-hez szerződtetek?

Michael 1980-ban

Michael 1980-ban

MJ: Azt mondanám az volt a legfeszültebb helyzet. Az az időszak számomra – amikor a Motowntól a CBS-hez mentünk. Egy teljesen új világba csöppentem, Istenem, nem tudtam mi történik. És annyi minden történt, annyi feszültség, nem tudtam mi fog történni. És megköszönöm Istennek, hogy minden jól alakult. Csatlakoztunk a CBS-hez és nem ismertem ott senkit, csak annyit tudtam mit kell tennünk a szerződésünk szerint és megértettem mindent. Bementünk a stúdióba és a tőlünk telhető legjobbunkat nyújtottuk és a CBS úgy gondolta, hogy a Gamble és Huff producer páros legyen a producerünk és így is lett és készítettünk velük néhány elég jó dalt: a Show You The Way To Go-t, ami nagy sláger volt, vagy az Enjoy Yourselfet – sok dalt. És mivel oly sok éve dolgoztunk már stúdióban, valami azt súgta nekünk, hogy el kellene kezdenünk saját dalokat írni. Eljött az idő, hogy magunk csináljuk. Így aztán úgy döntöttünk, hogy magunk fogjuk írni a dalainkat és mi leszünk a producerei is. És végül így is tettünk. Annyi mindenen keresztülmentünk, tudod, azzal, hogy az emberek nem hisznek a munkádban és azt mondják „persze, persze”. Mi meg azt mondtuk „igen, tudjuk, hogy meg tudjuk csinálni, tudjuk mire vagyunk képesek”. És bevonultunk a stúdióba és megírtuk a Destiny albumot, ami kétszeres platinalemez lett. És ez még inkább befolyásolt minket. Ott volt a Shake Your Body – ami hatalmas sláger lett -, akár csak a Blame It On The Boogie. Szóval nagyon boldogok voltunk, nagyszerű érzés volt. És a CBS is elégedett volt. És ezután… tényleg nagyszerű érzés… jött az Off The Wall, most pedig az új albumunkon dolgozunk, amivel eddig nagyon jól haladunk a stúdióban.

JP: Attól eltekintve, hogy nyilvánvalóan elégedettek vagytok a Destiny album remek eladási adataival, mennyire voltatok elégedettek azzal, amit magatok írtatok, amilyen produceri munkát magatok végeztetek? Nem éreztétek úgy, hogy még jobbak is lehettetek volna?

MJ: Nos, én mindenképpen úgy éreztem és biztos vagyok abban, hogy a testvéreim is, mert én soha semmivel nem vagyok elégedett, mert mélyen hiszek a tökéletességben és én sosem vagyok elégedett. Mindig megvágok egy dalt, vagy ilyesmi és aztán hazamegyek és azt gondolom: „nem, ez így nem jó, újra kell csinálnunk, ez így nem jó” és visszamegyünk újra és újra és újra. És azt gondolom: „A fenébe is, ezt kellett volna csinálnom, vagy azt kellett volna csinálnom”. Hiába első a slágerlistán mégis arról üvöltözöl, hogy mit kellett volna csinálnod. Még mindig nem vagyok elégedett egy csomó dologgal, de az azt hiszem igazán jó, hogy csak mész előre és tökéletesíted így a dolgokat és szeretnék is ilyen maradni, mert ha mindennel elégedett vagy, akkor megmaradsz egy szinten a világ pedig elmegy melletted. Az sem jó.

JP: A Wiz című filmen keresztül kezdtél el dolgozni Quincy Jones-szal?

MJ: Igen. Már korábban is találkoztam Quincy-vel, Sammy Davis házában nagyon régen. És Sammy azt mondta neki: „Ez a fickó igazán nagy lesz…” Még tíz éves sem voltam. „Szóval ezt gondolja?” És Quincy azt mondta: „Ó, tényleg?”, Sammy pedig azt mondta: „Csak várj, amíg meglátod!” Bla-bla-bla. Ő meg szerintem azt gondolta, hogy ez milyen hülyeség. Tudod, ezt gondolta. És ott találkoztam Quincy-vel, azt hiszem filmzenéken dolgozott – televíziós showkon, mozifilmeken. A Tizenkét dühös ember zenéjén, meg ilyesmiken. De amikor igazán találkoztam Quincy-vel – az igazi házasság – az a Wiz projekt volt. És amikor igazán megismertük egymást, akkor csodálatosan dolgoztunk együtt. Annyira jól! És egy nap felhívtam Quincy-t és azt mondtam: „Quincy, készen állok arra, hogy szóló albumot készítsek, megírtam a dalokat, de akarok egy igazán jó producert, hogy velem dolgozzon.” Azt mondtam: „Elvégzem a produceri munkát is, de azt akarom, hogy valaki dolgozzon velem.” Azt mondtam: „Tudnál ajánlani valakit?” És egyáltalán nem célozgatni próbáltam. Nem is gondoltam rá, de ő azt mondta: „Smelly,” – Smelly-nek hív engem – azt mondta: „Smelly, miért nem hagyod, hogy én csináljam?” Én meg: „Ez egy remek ötlet.” És így kezdődött. Azt mondta: „Mikor kezdünk?” És a következő héten összejöttünk és elkezdtünk tervezgetni. És így született az Off The Wall.

JP: Az, hogy Rod Tempertont bevonjátok dalszerzőként Quincy ötlete volt? Ismerted a dalait?

MJ: Turnén voltam… Az Off The Wall elkészítése nagyon hosszú időbe telt, mert közben Angliába mentünk, visszajöttem, dolgoztunk az albumon egy kicsit, elmentem turnézni, a turné hétvégéin hazarepültem egy kicsit, annyi minden volt. És miközben Délen voltunk Lousianában Quincy felhívott és azt mondta: „Michael, itt van ez a fickó, Rod Temperton, nem tudom hallottál-e már róla, biztos vagyok abban, hogy hallottad már a munkáját. Hallottad már a Heatwave együttest?” Persze, hogy hallottam a Heatwave-et, a Boogie Nights-ot, az Always and Forever-t. Quincy azt mondta: „Írt neked néhány dalt, várj, amíg meghallod őket.” Mondtam „oké, alig várom”. Szóval elküldött nekem néhány dalt és Rod énekelte őket – Rod utálja a hangját, úgy gondolja borzalmas – és ő énekelte ezeket a dalokat, a Rock With You-t. Azt mondtam: „Istenem, ezek nagyszerűek”. Úgyhogy felvettem őket és így jött össze. És ezek nagyszerű dalok. A múlt héten találkoztam vele, most valami George Benson anyagon dolgozik.

JP: Azoknál a daloknál, amelyeknek te voltál  a társ producere hogyan alakult a munkamegosztás közted és Quincy között?

MJ: Nos, azoknál a daloknál, amiket én írtam, én magam készítettem… én írtam a zenét, a szöveget, a melódiát és mindent, Quincy és én együtt végeztük a produceri munkát. A többi dal produceri munkáinál néha ott voltam, néha nem voltam ott. Mondtam nekik, hogy ezt vagy azt így csinálják. Együtt dolgozunk. Ezt szeretem a Quincy-vel való együttműködésben – ő egyáltalán nem önző ember. Zeneileg pedig korlátlan. Istenem, bármit is akarsz ő meg tudja csinálni: jazz, folk, pop, klasszikus, soul, gospel – bármit. Reneszánsz zenét, bármit, cirkuszi zenét. Különösen a filmekben, filmzenék terén szerzett tudása és tapasztalata révén – amikor zenét kell írni egy jelenethez, amikor egy fickó megöl valakit, vagy drámát ábrázolni – és az én albumomon sok ilyen dolog van és nagyszerű volt vele dolgozni. A Paul McCartney dal… Paul McCartney nem volt ott a dala felvételénél, de tudta, hogy stúdióban vagyunk – azt a dalt kifejezetten nekem írta, a Girlfriendet. Vagy ott van az a dal, amit Stevie Wonder írt nekem, az I Can’t Help It és annyira boldog voltam, hogy ilyen csodálatos emberekkel dolgozhatok, mert szeretem a profikat, azokat az embereket, akik hihetetlenek a munkájukban és továbbra is ezt akarom folytatni – ilyen emberekkel lenni, tudod, és tanulni és fejlődni és tapasztalatokat szerezni. Szerintem ez nagyszerű.

JP: Amikor a stúdióban vagy fontos-e számodra, hogy egyszerre felvegyél egy vokált vagy fel kell építened azt?

MJ: Nem, én elég gyorsan megcsinálom a vokálokat. Néha bele kell magad élned a dalba és megfelelő hangulatba kerülnöd, de például a Bent egy felvétellel csináltam meg. Bementem, megcsináltam és megkérdeztem: akarjátok, hogy még egyet csináljak? És a fickó azt mondta: „Nem, nem, nagyszerű volt.” Én meg: „Ennyi volt?” És az így született. De két verziót készítettem a Benből – az amit a filmben hallottál egy másik verzió mint ami a lemezen van, amit egy felvétellel csináltam meg. És ez a Motownnál volt. És sosem fogom elfelejteni azt a kis almás ládát amin álltam, hogy felérjem a mikrofont és rá volt írva a nevem. Most Diana Ross házában van. Nála van az összes kis papírom, amire rajzoltam.

JP: Mit élvezel jobban, a stúdióban lenni, vagy a színpadon?

MJ: Ez nehéz kérdés, mert mindkettőért megőrülök. Mert a stúdió általában lehetőséget ad arra, hogy színpadon legyél (???), különösen ha hihetetlen közönséged van. De azt hiszem a színpad a kedvencem. Szeretek szórakoztatni, az a legjobb, tényleg a legjobb.

JP: Nehéz megállnod, hogy ne táncolj a stúdióban?

(Janet: Igen, szerintem az.)

MJ: Igen, az az én problémám. Az az én problémám. Állandóan táncolok, nehéz nyugodtan állni, mozgok a mikrofon körül. Ez egy nagy probléma számomra, itt is.

JP: Keményen dolgozol a táncodon?

MJ: Kellene, de nem. Tényleg kellene, egyszer egy héten, ötleteken dolgozni, de én nem igazán teszem ezt. Amit látsz tőlem a színpadon az spontán reakció, semmi nem tervezett, nem úgy van, hogy bementem egy szobába és megpróbáltam keményen gondolkodni, tudod, csak megtörténik érzésből.

JP: Olyan emberek tanítottak a pályafutásod során, mint Berry Gordy, Diana Ross, a szüleid. Igazán foglalkoztak veled. Van arra valami magyarázatod, hogy annyi érzés van a hangodban, mint Billie Holiday-nek? Van-e arra valami magyarázatod, hogy az emberek mitől érzik azt, amit te érzel, amikor énekelsz? Hogy hogyan tudod az embereket boldoggá, vagy szomorúvá tenni?

MJ: Nincs igazi magyarázat, nincs igazi… ennek semmi köze sincs a személyes tapasztalathoz. Amikor színészkedek az a színészkedésen keresztül jön… de az éneklésemen keresztül… azt mondanám talán ez Istentől való… Amint mondtam, amikor kicsi voltam nem igazán tudtam miről énekelek, csak énekeltem, csak ez jött ki és ez elég jól hangzott. Csak csinálom és megtörténik. Nem tudom megmagyarázni, vagy… Utálom ezt mondani, de néhány ember tehetségnek hívja, néhány ember akárminek, de csak kijön és ez olyan valóságos… a személyes élmény vagy akármi, amitől átjön az egész, csak egy érzés és Isten, azt mondanám főleg Isten.

JP: Smokey Robinson mindig nagy hősöm volt. Énekesként hozzá hasonlítod magad?

MJ: Kedves lenne, mert Smokey-nak nagy közönsége van… Nehéz lenne azt mondanom, hogy azt követem, mindig csak elfogadom amit a közönség gondol, mert ez igazából értük van. Igazán hiszem és érzem, hogy okkal vagyok itt és az a dolgom, hogy előadjak az embereknek és ha elfogadják ezt az az én jutalmam. Fel akarnak állítani arra a piedesztálra, de nem tudom azt mondani, hogy olyan jó vagyok, mint Smokey, nem tudom azt mondani.

JP: Egyáltalán hatással volt-e rád Smokey vagy bárki más?

MJ: Igen, azt mondanám, ha száz százalékos szintről beszélünk, akkor ötven százalékot a Motownnak adnék – felnőni a Motownnal – és sok százalékot adnék James Brownnak, Jackie Wilsonnak és a többi nagyszerű szórakoztatóművésznek, és a színházban eltöltött időmnek, a színházban gyűjtött tapasztalatoknak, sokáig játszottunk színházakban, az a világon a legjobb tapasztalat. Ott ülni a színpad mellett és tanulni, ahh… És most mindenféle zenét szeretek, sokféle művészt szeretek: a Beatlest, szeretem a folk zenét, az Earth Wind  & Fire-t, Stevie Wondert – ő a legnagyobb kedvencem – és…  szeretek mindenféle zenét. Nem szeretek kategóriákat mondani – pop, jazz – én nem szeretem ezt. Ez egyszerűen csak zene, csoda a fülnek és csak ez számít. Ha meg tudok mozgatni egy embert a zenén keresztül attól érzem magam jól. Ezt szeretem benne.

JP: A zeneiparban sok ember kiégeti magát tíz év alatt. Te már több, mint 10 éve benne vagy, de még most is fiatalabb vagy, mint a legtöbb ember, amikor elkezdi. Ha belenézel egy kristálygömbbe hogyan látod a karrieredet?

MJ: Azt hiszem titokban és privát, igazán mélyen van egy sors a számomra és nekem rajta kell maradnom ezen a pályán és követnem. Erős érzéseim vannak a filmmel kapcsolatban, a filmrendezéssel kapcsolatban – zenés filmek és dráma, ilyesmik és ez az én sorsom. Koreografálni is a filmeket, megírni őket, a zenét megcsinálni – zenés filmek, dráma, sok-sok nehéz dráma zenével. Ahogy mondtad sok ember túlexponálja magát, ez igaz – amikor az embereknek elegük lesz valakiből. Imádkozom, hogy ez velem soha ne történjen meg. Nem szeretek sok különféle dolgot csinálni, mindenütt ott lenni, mert ez kicsit zavarba hoz. Nem szeretek sokat a tévében lenni, a színpadot szeretem mindennél jobban – a színpadon lenni, de nem a tévében.

JP: Hogy éreztél akkor, amikor azt a zenét amit csináltál mindenki diszkónak kezdte hívni – a diszkó így, a diszkó úgy? És különösen most, hogy az emberek arról beszélnek, hogy a diszkó leszállóágban van. Mit gondolsz az ilyen címkékről?

MJ: Amint korábban már mondtam utálom a címkéket, mert ennek egyszerűen csak zenének kellene lennie. Nem látok semmi problémát a diszkóval. Minden péntek este és szombaton Kalifornia tele van, minden klub tele van, minden diszkó tele van. Az emberek egész héten dolgoztak, bulizni akarnak, jól akarják magukat érezni és táncolni akarnak. Táncolni ritmusra kell, ütemre. Nem tudsz táncolni arra, hogy tanananana (heavy metalt imitál – a ford.), könnyedén kell venned. Hívhatod diszkónak, hívhatod bárminek, nem tudom, ez zene. Hívják akárminek, aminek akarják, rendben van. Diszkónak neveznéd a Never Can Say Goodbye-t? Diszkónak neveznéd a Bent? Diszkónak neveznéd a She’s Out Of My Life-ot, az Off The Wallt, a Rock With You-t? Nem tudom… számomra ez zene. Gyönyörű a fülnek és ez az ami számít. Olyan ez, mint amikor hallasz egy madárcsicsergést, nem mondod, hogy az egy kék szajkó, ez meg egy varjú. Ez csak gyönyörű hang. Csak ez számít. És nem mondod, hogy ez egy varjú, ez… ez gyönyörű, hallgasd. Nézed őket, ahogy repülnek az égen, csak egyszerűen gyönyörű. Ez a csúnya az emberben, túl sokat kategorizál. Egy kicsit túl rasszista a dolgokkal kapcsolatban, amikor mindenkinek együtt kellene lennie. Ezért beszélünk sokat a páváról, mivel a páva az egész madár család egyetlen tagja, amely minden színt egybe integrál. (A Jacksons a pávát választotta jelképéül ebben az időben – a ford.) És ez a mi fő célunk, hogy a zenével minden fajt egybe integráljunk. És tényleg ezt csináljuk. Ha elmész a koncertünkre minden fajjal találkozni fogsz rajtuk, integetnek, megfogják egymás kezét, mosolyognak, táncolnak. Számomra ez jelenti mindent elérni, ez a legnagyobb jutalom, jobban, mint a pénz. Összehozni ezeket az embereket és ezt csinálni. Ettől érezzük mi jól magunkat. Látod a gyerekeket ott táncolni, a felnőtteket, a nagyszülőket, mindenféle színben. És ez a nagyszerű dolog. Ez az ami engem motivál.

Michael Jackson kedvencei 1978-79 körül

Az alábbi feljegyzést 1978-79 környékén írta Michael kedvenc dalairól és albumairól (talán egy magazin felkérésére).

kedvenczenei

Dalok

Sly and the Family Stone – Thank You

A YouTube videóban megjelenő kép senkit ne tévesszen meg – a dalt természetesen nem Vanilla Ice adja elő.

Michael Jackson – Ben

Four Tops – Standing in the Shadows of Love

The Carpenters – Close to You

Barbra Streisand – People

Marvin Gaye – Let’s Get It On

Earth, Wind & Fire – That’s The Way of the World

Peter, Paul and Mary – Leaving On A Jet Plane

Beatles – Yesterday

Beatles – Fool on the Hill

Albumok

The Jacksons – Destiny
George Benson – Live
Best of Earth Wind and Fire
Quincy Jones – The Wiz (?)
Chic – C’est Chic
Bee Gees – Children of the World
The Best of Aretha Franklin
Jackson 5 – Greatest Hits
Brothers Johnson – Blam!