Valamennyi bejegyzés

Michael Jackson: Az álom táncosa (5. rész)

Folytatás innen.

A dühös táncos

The Dancer of Dream 6Most beszéljünk Michael mozdulatainak állítólagosan szexuális mivoltáról – korábban ígértem, hogy érinteni fogom ezt a témát. Tudják, a  szexualitásban, az agresszióban és a szenvedélyben sok közös van. Ezt sok olyan néptáncról is el lehet mondani, amely érzelmeket és szenvedélyt tartalmaz. Az emberi tánc bármilyen manifesztációját, amikor a táncos szabadnak és érzelmekkel telinek érzi magát, fel lehet fogni a szexualitás egy manifesztációjának, mert a határvonal az érzelmek és az elemi ösztönök között meglehetősen vékony. Azonban ez nem jelenti azt, hogy egyáltalán nincs határvonal.

Fred Astaire egyszer azt mondta Michaelnek: “Dühös táncos vagy” és ez a kijelentés helytálló. Ez nem gonosz dühöt jelent, hanem szenvedélyt – az előadás szenvedélyét – valami vadat és ördögien vonzót.  A táncos hangulata erősen befolyásolja, hogy mit csinál a test. Tudnod kell hogyan öntsd az érzelmeidet és az energiádat mozgásba. Csak akkor lesz a tánc tánc. Anélkül csak torna. És ha az érzelmek csak arcmimikán keresztül jelennek meg, de nem igazán érzik át őket, akkor groteszknek fognak tűnni.

Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a művészetben a spiritualitás az elsődleges és a technika másodlagos. A sport más – a sportban a technika az elsődleges, de a tánc nem sport. Michael Jacksonban minden megvolt művészi tehetség szempontjából. Sok mozdulata nem azért tűnt annyira briliánsnak, elegánsnak és tehetségesnek mert technikailag képzett volt (noha minden bizonnyal képes volt rá), hanem mert átélt minden pillanatot. A teljes lénye részt vett – beleértve a tudatalattiját is – a mozgás és a zene egységének ebben a tökéletes megteremtésében. Sajnos ezt nem lehet megtanulni. Ez természetes tehetség.

Egyébként nem Michael volt a világ legképzettebb technikájával rendelkező táncosa. Soha nem mutatott be a levegőben spárgákat, soha nem tett meg ötven lépést másodpercenként és sosem csinált meg 32 fouetté-t (egy lábon való forgás) egy huzamban, noha néha csinált csodálatos dolgokat az emberi testtel. Kétségtelen, hogy sok kortárs táncos van, különösen fiatalok, akik olyan dolgokat tudnak, amiket Michael sosem tudna. De még így is, őt hívjuk nagynak, míg azok a táncosok csupán egyszerű statiszták a számunkra. Miért van ez így?

Még egyszer mondom: ennek oka a művészi tehetség, az energia, a sámáni varázslat és a karizma. A színpadi nagyság nem azzal kezdődik, amikor a táncos meg tud csinálni egy halálugrást három méterrel a színpad felett repülve. Az cirkuszi akrobatika. A technika a táncművészetben csak eszköz. A tehetség ebben a művészeti formában nem a technikából származik, hanem annak képességéből, hogy beszélni és festeni tudsz a testeddel, nüanszokat kifejezni és megtalálod a testi mozgásod egyéni stílusát. Egy művész teljes nagyságot a táncban akkor ér el, ha egy apró gesztust egy kis látványossággá, egy megszentelt cselekedetté tud változtatni. Michael Jackson tudta, hogy ezt hogy kell. Ezért volt zseni.

Emlékszem mennyire bosszantott, amikor hallottam embereket arról beszélni, hogy a hírneve eltúlzott. Például azzal jöttek, hogy a moonwalkot nem is maga Michael találta ki, hanem Marcel Marceau. Nos, ha belemegyünk a történelembe, akkor látni fogjuk, hogy ez a mozdulat már jóval Marceau előtt is létezett. Lévén magam is táncos vagyok, azt is elmondhatom, hogy a moonwalk csupán egy fétis egy egyéni tánc stílusban – a Michael Jackson-táncban.

Van egy érdekes trükk a koreográfiában, amit sokan alkalmaznak, s ez abból áll, hogy találnak egy eredeti emlékezetes mozdulatot és bemutatják egy előadás csúcspontján. Ennek a mozdulatnak egyedinek kell lennie vagy viccesnek, de nem kell, hogy technikailag bonyolult legyen. Találni egy ilyen mozdulatot önmagában is érdem – mert nem könnyű.

A moonwalkkal ez a helyzet: ez egy meglehetősen egyszerű mozgássor, amelyet bárki meg tud tanulni, aki többé-kevésbé képes uralni a testét. Nem a fejlettebb változatokra gondolok, mint az oldalirányú, vagy a cirkuláris moonwalk – azok nehezebbek. De a klasszikus moonwalkot (azaz a hátrafelé sétálás) bármelyik amatőr előadhatja. Igen, szokatlan, és meg kell értened a mozdulat elvét, hogy meg tudd ismételni. De mindössze ennyi.

Michael tánca annyi sokkal komolyabb mozgást és technikát felvonultat, hogy azokhoz képest a moonwalk csak egy csekélység. Nézd meg hogyan uralja a testét, a koordinációját, a ritmusérzékét! És a forgásait! Egyszerűen hihetetlenek! Erre csak egy nagyon tehetséges profi képes.

Mégis a moonwalk az a mozdulat, amit az emberek “szenzációsnak” neveznek. Ez egy tisztán társadalmi hatás – amit a művészi szellemesség és egy tehetséges koreográfiai választás indított el. Az, hogy egy ilyen furcsa elemet adott elő a történelmi Motown évfordulós műsorban, hogy emlékezetessé tette és annyi energiát öntött bele – ez kifizetődött.

Amikor az újságírók Michael táncáról beszélnek, akkor általában a moonwalkot idézik, mint különleges teljesítményét a tánc technikában. Lehet, hogy a moonwalk történelmi esemény volt, azonban nem ez a fő hozzájárulása a táncművészethez. A hozzájárulása ezen messze túlmutat. Nem csupán a tánc sajátságos elemei, hanem mindenekelőtt a prominens stílusa, gazdag és kifejező testbeszéde és a tánc iránti egyéni megközelítésmódja.

Megszámlálhatatlan tánclépés és technika van a világon és az újak végtelen sokasága fog megjelenni. A határ a csillagos ég. Mégis a történelem azokra a táncosokra emlékszik, akik valami olyan különlegeset tudtak alkotni a színpadon, amitől az emberek elvesztették az eszüket, szerettek, sírtak, örültek, együtt éreztek a táncossal.  Ez a szórakoztatóművész munkájának legfontosabb eleme. Ha szikrát tudsz csiholni és tüzet gyújtani a saját szívedben és a nézők szívében, akkor mester vagy. A lépések és technikák egyszerűen eszközként szolgálnak ezen hatás elérésében. A fontos azoknak a harmonikus kombinálása egyetlen organizmusban, ugyanúgy, ahogy a zene is hét hangjegyből áll különféle oktávokon. Néhány zene meghat és csodálatba ejt, míg más zene egyszerűen nem. Ugyanez igaz a táncra is.

The Dancer of Dream 7Térjünk vissza ismét Michael táncának a gyökereihez. Amikor az emberek a táncáról beszélnek gyakran megemlékeznek a legendás Fred Astaire-ről és az ő tánc darabjairól. Itt sok mindent láthatunk, amit Michael “megörökölt” – azt a gengszter stílust a cipőkkel és a kalappal, a kosztümöket, a szín- és világítás-effekteket és a step-tánc elemek közvetlen alkalmazását.  De az a csodálatos, hogy csupán külső stilisztikai eszközöket kölcsönzött (mint például motívumokat a pop klasszikusoktól) és mindezt az ő spontán afrikai szenvedélyével ötvözte – és nem úgy, ahogyan a fekete táncosok adták elő a step táncot, hanem Afrika és a Karibi-medence néptáncainak improvizált és szenvedélyes természetében.  Itt változik át a mulatság, színpadi csillogás és elegancia hirtelen spontán sámán tánccá a dobok hangjára. Vegyük észre, hogy Michael mennyire könnyednek és szervesen odatartozónak tűnik a brazil dobosok tömegében a They Don’t Care About Us rövid filmjében.  Közös a természetük.

Valójában Michael csak messziről tűnik egy színpadi piperkőcnek az újszerű bőrcipőjében. Az csak egy színházi show, hogy létrehozzon egy bizonyos hatást. Nem gengszter kamásli van rajta, hanem fekete mokaszin cipő és fehér zokni; a fekete felső alatt egy pólót rejt, amit aztán bármelyik pillanatban kettészakít fentről lefelé; és az elegáns fedora kusza hajat fed, aminek semmi köze sincs a múlt olajozott hajú, jólfésült táncosaihoz. A kinézetre csak ahhoz van szüksége, hogy megjelenjen a reflektorfényben. A reflektorfény egy színházi eszköz, amely olyan régi, mint a világ. Mind használjuk és nem Michael volt az első, aki megalkotta. A klasszikusoktól kölcsönözte.  Az erősen kontrasztos megvilágítás fénye és árnyéka, ezt hangsúlyozni egy fehér kesztyűvel vagy fehér ragtapasszal az ujjain – és már meg is van az első érdekes misztikum. Egy feketébe öltözött lovag, amint kisétál a sötétből – ez az archetípus csábító a hölgyek számára a romantikus komédiák óta. A nő nem látja az arcát, de álmodik róla, mint romantikus, titkos szeretőjéről, aki meglátogatja az éjszaka közepén és bemászik az ablakán. Ezért van a kalap előrenyomva, hogy eltakarja a szemeit.

Tánc közben a test legsokatmondóbb részei a kezek és a lábak. Különösen a kezek. A kéz a harmadik eszközünk a gondolataink és érzéseink kifejezésében a szavaink és az arcmimikánk után. Gesztikulálnak, beszélnek, még énekelni is tudnak. Gyakran mondom a diákjaimnak, hogy ahhoz, hogy igazán kifejező legyél tánc közben a kezeknek folytatniuk kell a belőled kijövő impulzust, a tekintetedet és az érzéseidet. A tenyér és az ujjak a kiáradó energia forrásai. Láthatónak kell lenniük. A kezek a legfinomabb eszközök a mozgásban.

Michael a vizuális hatást fehér ragasztószalaggal és egy kesztyűvel erősítette. Olyanok voltak, mint az energia tűzgolyói, amint keresztülvillannak a sötétségben a titokzatos figura körül. Ugyanez igaz a fehér zoknijára is: a lábát hangsúlyozták. És aztán ez az elegáns, varázslatos lovag feketében hirtelen egy vad afrikai extázisban nyílt ki, amely el volt rejtve a színházi kellékek alatt. A step-tánc mozdulatok a test érzéki hullámzásaiba fordultak, a híres, merész ágyékfogásba és őrült ing tépésbe.

Ez jobban működik, mint egy sztriptíz. Ez a tudattalan asszociációk és érzelmek szintjén működő csábítás – a szépség szintjén, nem a puszta fiziológiáén. Michael így ragadta meg még a legigényesebb nők figyelmét is és az olyan fiatal hölgyekét, akik nem dőlnek be a durva maszkulinitás demonstrációinak.

Vajon Michael észrevette, hogy mit csinál? Úgy gondolom, hogy ösztönösen igen, és azt is észrevette, hogy ezzel sok figyelmet magára von – de sosem gondolkodott erről túl sokat. És ez tette lehetővé számára, hogy természetesen táncoljon, tisztán és ártatlanul, mint egy vadember. A tánca csábítóvá és vágyat keltővé vált, míg a lelke tiszta energiával telt meg. Ez egy magasabb szintű érzékiség, ahol a test a szellem alávetettje.

The Dancer of Dream 8Néhányan talán felvetik, hogy Michaelnek voltak rövid filmjei és tánc darabjai közvetlen utalásokkal a szexualitásra – táncolt nőkkel és a kapcsolatok minden aspektusát érintette a táncában. Bármely művész művészete az élet különféle oldalait tükrözi, beleértve a szerelmet és a szexualitást is, de meg kell értenünk, hogy nem minden tánc van ennek a témának szentelve, függetlenül attól, hogy milyen mozdulatokat foglal magában.

Mindig szórakoztató látni amikor az emberek szexuális kontextust feltételeznek olyan táncokban, ahol nincs. Emlékeznünk kell, hogy a tánc egy olyan művészet, amelyet aktívan a testtel adnak elő. A test spontán és néha még tudattalanul is manifesztálhat valami olyat, amit a külső megfigyelő szexuálisnak láthat. Fekhetsz egy strandon és pihenhetsz, de lehet, hogy valaki néz és szexuális érzései vannak. Ez a néző problémája és nem a te belső üzeneted.

Ugyanilyen módon, az előadó kifejezhet egy másféle üzenetet a tánccal, mint amit a néző vél – vagy az is lehet, hogy egyáltalán nem fejez ki semmit. Lehet, hogy nem a szex jár az előadó gondolataiban. Michael esetében a szex többnyire másodlagos volt. Túl vallásos, félénk és spirituális  volt ahhoz, hogy ezeket a dolgokat hangsúlyozza. Neki is, mint bárkinek, természetesen volt tudatalatti szexualitása, de ez sosem változott egy vég nélküli közvetlen manifesztációvá és vulgáris csábítássá. Az ilyesfajta magamutogatás – akár helyénvaló, akár nem – megfigyelhető majdnem minden modern pop előadónál Madonnától a tiniket kiszolgáló fiúegyüttesekig. Rázzák a feneküket és ezzel azt a határozott üzenetet küldik, hogy ez valakit a közönségben szexuálisan fel kell, hogy izgasson. Ez még azokban a tánc számokban is kijön, amelyeknek egyáltalán nincs szükségük rá. A pop előadók nagy része megszállottja a szexuális vonzerejének: annyira kívánatosak akarnak lenni, hogy néha nem is hoznak semmi mást a színpadra, csak a szexet, a legdurvább formájában és ez megfosztja őket az igazi sármjuktól.

Michael sosem tett ilyet. Az ő tánca sosem tartalmazta ezt a nyers, provokatív kérkedést. Neki természetes érzékisége volt és nem bujasága. Amikor táncolt, akkor kikapcsolt minden logikai, verbális információt. Egyszerűen táncolt, mint az ősei Afrikában, akik majdnem meztelenül járkáltak és sosem tekintettek úgy a meztelenségükre, mint valami illetlenségre. Szexik voltak, égtek a szenvedélytől, de sosem ismerték a vulgaritást. Még ha Michael tudatosan használt is show technikákat a táncában, mégis egy gyermek vagy egy vad sámán őszinteségévé változtatta. Egyszerűen táncolt és élvezte magát a táncot, nem pedig azt a gondolatot, hogy a tánca valakit felizgat szexuálisan. Ez a különbség közte és sok más pop előadó között.

Az ősi népi gyökerekből származó táncokban általában van sok érzéki vagy szexuális természetű mozdulat. Például, ha megnézel egy közönséges spanyol cigány táncot a családi összejöveteleiken, akkor láthatsz pajkos és merész mozdulatokat a játékos táncukban. Ugyanakkor ezeknek az embereknek megvan a szigorú patriarchális rendjük a mindennapi életükben és a lányokat szüzességben nevelik fel, amit nagyon értékelnek az ő társadalmukban.

Ha megnézed a latin-amerikai vagy afroamerikai néptáncokat, ott is láthatsz sok érzéki mozdulatot, beleértve az ágyék megfogását. És nézzük meg, hogy a brazilok hogyan rázzák a különféle testrészeiket… Mindez szexuális. Mindez emlékeztető, hogy minden néptánc egykori pogány kultuszokból és ünnepekből ered. A szexualitásra utaló mozdulatok szándéka a termékenység, a szüret és az egészséges utód dicsőítése volt. A jelentésük nem az volt, hogy szexuálisan felizgassák a nézőt, hanem az élet dicsőítése és ünneplése, vagy egy vallásos rituálé elvégzése. Az eksztatikus táncban kibocsátott energia arra szolgált, hogy jólétet hozzon a törzsüknek és hogy kifejezze az egységüket a felsőbb erőkkel és a természettel. A mozdulataik szexualitása eszköz volt, nem végső cél. Ezért van az, hogy mindezekben a kultúrákban az ilyen mozdulatok érzékinek és természetesnek tűnnek és egyáltalán nem obszcénnek. Az ilyen mozdulatok ismerősök a helyi emberek számára – látták őket vagy táncolták őket gyerekkoruktól fogva és nem tulajdonítanak nekik különleges fontosságot. A táncosok nem lépnek át egy bizonyos határt. Egyszerűen azt teszik, ami természetes a számukra.

Ha már az afrikai néptáncról beszélünk, nézzük meg ezeket a kislányokat Szenegálból, amint a falujuk utcáján táncolnak. Ez egy hétköznapi gyerekkori szabadidő töltés úgy, ahogy az amerikai lányok ugróköteleznek az indianai autóbeállókban. Nincs hátsó jelentése. Mindazonáltal a szenegáli lányok rendszeresen tesznek gyors ritmikus lökéseket a csípőjükkel, néha pedig megragadják  a szoknyájukat a lábaik között. Az európai hagyományos kultúrákban ezt lehet, hogy illetlennek látnák, de az afrikai kultúra nem lát obszcén jelentést ezekben a mozdulatokban, így természetesen a vulgaritás árnyéka nélkül adják őket elő.

Láthatunk hasonló mozdulatokat profik által előadott táncokban is – például, a Chuck Davis Afroamerikai Tánc Csoportnál, amely hagyományos afrikai és afroamerikai táncokat ad elő. Természetesen, észrevehetjük a pózokat a testtel, a kéz és láb mozdulatok irányát és azt, hogy milyen szabadon adják őket elő. Ezek közül sok mozdulatot könnyen vulgárisnak lehetne bélyegezni, ha valaki obszcenitást akarna nekik kölcsönözni.

Röviden, egy mozdulatot nem az a testrész tesz vulgárissá, amely előadja, hanem az, ahogyan előadják és felfogják.

Régen, gyerekkoromban arra a következtetésre jutottam, hogy minden modern populáris zene és tánc Afrikából származik. Ez elég nyilvánvaló. Azonban a Dance Black America című film, amelyet később láttam mély benyomást tett rám. Rájöttem, hogy a mindennapi életünk fele kötődik Afrikához. Ez a film csodálatos anyag. Levezeti a fekete tánc történetét a népi gyökerektől a modern táncig. Látunk step-táncot, különféle színpadi darabokat a 20. század elejéről és a Lindy Hopot (egy amerikai jazz/swing tánc, amely különösen az 1930-40-es években volt népszerű – a ford.). Mindezek a táncok Afrika örökségei. A teljes nyugati popkultúra Afrikától kölcsönzi a ritmusait.

A legbámulatosabb az, hogy az afrikaiak teljesen megváltoztatták az európaiak felfogását arról, hogy hogyan kell táncolni. Hol vannak most az európai keringők és gavotte-ok? Bezárva a magaskultúra egy kis szeletébe – a báli táncok és más rég elfeledett táncok közé, hogy tanulmányozhassák őket azok, akik akarják. De a testrészek szabad mozgásának afrikai elve uralja a diszkókat és az éjszakai klubokat. Még a legtehetségtelenebb emberek is, akik csak csoszognak a zenére miközben a kezükkel a levegőben integetnek, a mozgás afrikai esztétikájának a visszhangját produkálják.

Folytatás itt.

Michael Jackson: Az álom táncosa (4. rész)

Folytatás innen.

A Hold sötét oldala

Amikor a sámánizmusról beszélünk a művészetben – különösen a táncművészetben – akkor nem lehet elfeledkezni a téma sötét oldaláról, ami még egy szintet és egy új mélységet kölcsönöz neki.

Szeretnék egy példát mutatni egy másik kultúrából. A spanyol népi kultúrában, különösen a flamenco művészetében, van egy hit, amit ma is elég komolyan vesznek: a Duende legendája. Ez az elképzelés bonyolult és nagyon fontos ebben a művészeti formában, de adok egy rövid összefoglalót. A legenda szerint van egy szellem, a Duende, amelyik rászáll az előadóra és belép a testébe miközben az énekel vagy táncol. Nehéz lenne a Duendét jó szellemnek nevezni. A Duende jelenlétének egy megnyilvánulása a heves szenvedélyt, vagy akár fájdalmat és dühöt kifejező érzelmek. A flamenco több kultúra keveredéséből jött létre – köztük a cigányból, az arabból és az afrikaiból – és annyira régi kultúrát testesít meg, hogy aligha meglepő, hogy a sámánizmus beleivódott a művészete étoszába. Szóval a flamenco táncos beengedi a szellemet – így érzékeli az önkifejezést. Akár hiszünk az igazi Duende létezésében, akár nem, a legenda létezése oktató jellegű. Egy bizonyos erő belép a táncosba kívülről – úgy, ahogy a  sámán rituálék gyakran rámutattak, hogy egy rossz szellem képes betegséget hozni, vagy kárt okozni egy embernek. A sámán célja az volt, hogy kiegyezzen a szellemmel, megbékítse, küzdjön a gonosz hatásai ellen, legyőzze és végül katarzist érjen el és szellemi megújulást.

Ezen hitek öröksége a színpadon azt mutatja be, hogy az az erő, amely hirtelen belép a flamenco táncosokba kínozni tudja őket, szenvedést okoz nekik vagy megríkatja őket, de mégis küzdenek ellene. A táncos nem passzív szereplő a vad szellemhez képest. Ehelyett a táncos kölcsönhatásban van vele, kiönt minden felgyülemlett érzelmet és katarzist ér el, miközben megnyitja magát. Szívszaggató düh demonstrálása közepette a táncos kiönti a fájdalmat, amely szenvedést okoz neki, küzd ellene és a végső célja pozitív, még akkor is, ha a felé vezető út ijesztő és néha kegyetlen lehet.

Ebben a kontextusban érdekes figyelembe venni a fekete Afrikát és Amerikát, ahol  ugyanilyen fontos szerepet játszott a féktelen tánc abban, hogy felsőbb szellemi célokat érjenek el. Az első, ami eszembe jut az a “Shango”, egy tánc darab, amelyet az afro-amerikai koreográfus, Katherine Dunham állított színpadra, ahol rituális táncot látunk egy csirke feláldozásával és egy példát arra a fajta eksztatikus táncra, amely elterjedt a népi kultúrában és a fekete kultuszokban. Természetesen ez csak egy színpadi változat volt, de illusztrálja a tánc ősi hagyományos formáinak spiritualitását. Katherine Dunham antropológiai kutatókkal konzultált, amikor megalkotta ezeket a színpadi munkákat.

A rituális tánc szenvedélye és vadsága illusztrálja az érzelmek azon kifejező manifesztációinak az eredetét, amelyek oly jellemzőek a modern fekete kultúrára. Egykor mindez egy misztikus világkép része volt. A tánc nem arra szolgált, hogy bemutasson egy szép testet, ügyességet vagy szexualitást; a kommunikáció eszköze volt a titokzatos szellemek világával, akik közvetlenül részt vettek az emberek életében. Érzelmi manifesztációik a táncban azért voltak olyan vadak, mert az emberek nem csupán maguknak táncoltak, hanem azért, hogy a túlvilággal kommunikáljanak. Ez nem mindig érthető egy modern ember számára, de ez szerves része a tánc spirituális esszenciájának a folklór részeként.

The Dancer of Dream 5A sötét oldalról szólva most a párhuzamos motívumok és témák felé fordulok Michael művészetében.

A Black or White-ot teljes változatában először az 1990-es évek elején láttam amikor a videó éppen csak megjelent. Akkoriban nem igazán érdekelt Michael Jackson. Nagyon fiatal voltam és távol álltam a tömegkultúrától. A bálványaim a “magas” táncművészeti formák képviselői voltak: a balett, a flamenco és más klasszikus hagyományok nagyszerű képviselői.

Azonban a Black or White második része, amelyet csak párduc táncként emlegetnek, sokkolt engem. Ma is úgy gondolom, hogy ez Michael egyik legjobb tánca – az agresszív szenvedély színtiszta özöne, még akkor is, ha szándékosan a kamerának játszott. Ez az a fajta improvizált tánc, amely visszatér a tánc eredeti forrásához. Ez az igazi, szenvedélyes és spirituális tánc abszolút egyedülálló esete a kortárs pop kultúrában; sehol máshol nem lehet látni ebben a szférában. A legtöbb esetben csak gimnasztikázást látunk vagy vulgáris csípő billegetést, míg az elegáns sztep-táncosok, mint Fred Astaire a múlt ködébe vesztek. Az igazi, színtiszta extázis gyakorlatilag hiányzik a pop színpadról.

Miután láttam a videót azt akartam mondani: “Bravo, Michael!”, még ha akkor nem is voltam a rajongója. Mindössze néhány perc alatt ez az ember – az egyetlen a pop szférában, akiben megvolt ez az ősi őszinteség – valami roppant fontosat tett, amelyet egyetlen nemzetközi hírnevű színpadi előadó sem tett meg. Rivaldafénybe helyezte az eksztatikus improvizációt, egy olyan videóban, aminek látszólag semmi köze sem volt mindehhez és amely pozitív témák köré épült, úgy mint kisfiús viccek és a nemzetek egyesítése. A kontraszt letaglózó volt, sőt vad és felfoghatatlan a hétköznapi néző számára, ami nagy vitákat váltott ki, sőt még ellenségeskedést is. Talán ezt a kontrasztot és a rövid film ellentmondásosságát Michael ösztönösen teremtette meg. Talán remélte, hogy ez a tudat-folyama ismét sokkolni fogja a közönséget.

(A ford. megjegyzése: sajnos a kép és a hang el van csúszva egy kicsit egymáshoz képest, de egyelőre nem találtam jobb változatot a YouTube-on.)

(Itt van a párduc tánc önmagában jobb kép-hang szinkronnal:)

Ha megnézzük az ifjúsági kultúra történetét az elmúlt 40 évben, akkor semmi új sincs Michael viselkedésében ebben a táncban: törtek már össze tárgyakat a színpadon és merész szexuális mozdulatokat tettek már jóval előtte is. Sőt, sok rock zenész rendszeresen törte össze a gitárját, vagy akár fel is gyújtotta a koncertje végén. Szóval az, hogy Michael betörte egy elhagyott, roncs autó ablakát semmi nem volt ahhoz képest, amiket rockzenészek műveltek jóval ezen videó megjelenése előtt.

Azonban soha nem táncolt egyikük sem…

Azt is meg kell jegyeznem, hogy nincs semmi új a koreográfiában. Michael egyszerűen a szokásos repertoárja egy keverékét adta elő, kezdve a klasszikus sztep tánccal és befejezve a híres hullámzásaival és ágyékfogásaival. Általában minden improvizációban ez történik: szokásos mozdulatok egy folyama és aztán néhány inspiráló felvillanás, amikor a test valami újat csinál, amit csak akkor veszel észre, amikor utána újra megnézed a felvételt.

Vegyük el a hangulatot a videóból és akkor nem marad más, mint egy sor kicsit buta testmozdulat, amelyek fele az ágyék terület felé tereli a figyelmünket. Sok ember ma is így látja ezt. Sokkal inkább figyelnek arra a tényre, hogy Michael felforgat egy kukát és felhúzza a sliccén a cipzárt. “Ez meg mi?” – kérdezi egy átlagos nagyi, amikor a TV-ben nézi a videót a lány unokájával…

Jómagam is elég konzervatív vagyok, mégis én látom a világos különbséget Michael “ágyék tevékenysége” között és a modern kultúrában látható szokásos vulgáris manifesztációk között. A tartalom más. Számára mindez kihívó viselkedés és afrikai gyökerei visszhangja is egyúttal. Úgy gondolom, hogy szerette ugratni a közönséget (én is biztosan szeretném, ha a helyében lennék), de ez itt most egy  sokkal semlegesebb dolog, mint azt az emberek gondolják. A jelentést az afrikai tánc természetében kell keresni. Kicsit később visszatérek ehhez a témához.

Most térjünk vissza a Black or White rövidfilm struktúrájához. Maga a név is sugall egy pár értelmezést. Egyrészről a Black or White nyilvánvalóan utal a külső, faji különbségekre. Ez a jelentés a felszínen és a történet, amit a dal elmesél. De én mindig szerettem egy másik nézőpontból is fontolóra venni: az emberi lélek “feketéje” és “fehérje” szempontjából.

Az első rész, a “tiszteletreméltó” oldal, fehér. A második fekete, amely megidézi a sötétséget és egy fekete párducot. Gyakran félünk a sötét oldalunktól és elnyomjuk azt, mélyen elrejtjük és reméljük, hogy jobb emberek leszünk. De a felülemelkedés a sötét oldalunkon lehetetlen anélkül, hogy először elismernénk a létezését és aktívan dolgoznánk azon, hogy megértsük a természetét. Más szavakkal, szükségünk van egy konstruktív párbeszédre a gonosz szellemmel… a Duende félével.

Akár észrevette ezt Michael, akár nem, abban a táncban valami olyat engedett ki, ami felgyülemlett benne. Ez egy teljes felszabadulás volt. És az nem számított, hogy illendő volt-e ezt tenni vagy sem – a fontos az volt, hogy kiöntse a felszabadulás energiáját. Ezzel a küzdelemmel szembesül a spanyol táncos, amikor megszállja a Duende. Soha nem gondolsz az illendőségre vagy a jólfésültségre egy ilyen pillanatban. Nagyon nyitottnak kell lenned és erőszakosnak a szenvedélyedben és a fájdalmadban.

Noha tudom, hogy a fekete párduc fontos szimbólum az amerikai polgárjogi mozgalomban, de van egy ősi jelentése is: egy misztikus kapcsolat az állat erőszakos és ősi szellemével. Még azt is mondanám, hogy a totemizmus visszhangját hordozza. Ugyanakkor, a bennünk rejlő belső ördög kiengedését is képviseli – kiengedni a párducodat. Ez egy olyan régi jelkép, mint maga a világ és ezért működik.

Michael általában számos őstípusi képre utalt a művészetében, ami miatt az roppant gazdag és lenyűgöző – ellentétben a modern színpad sok más betegítően édes pop képével. Ebbe beletartozik megfoghatatlan és misztikus szeretete a Hold iránt, amely a nevét kölcsönözte koreográfiai specialitásának, a moonwalknak. Tisztán intuíció által.

Tudjuk, hogy sok költőt és művészt inspirált a Hold: dicsőítették szerelmes dalokban és  volt az éjszaka félelmetes titkainak előidézője is. Újra csak azt mondhatom, hogy mindez mélyen gyökerezik a folklórban és a természetünkben. Most nem akarok elmerülni a Hold-legendákban, -mítoszokban és -kultuszokban, amelyek mély hatást gyakoroltak a művészetre szerte a világon. Ez a téma nagyon fontos a spanyol folklórban és a személyes világképemben, így ha felülök a “vesszőparipámra”, akkor azt kockáztatom, hogy elsodródom. Csak annyit mondok, hogy nem lehet táncolni a Hold nélkül – legalábbis, ha ösztönösen táncolsz és érzésből. Ahogy Michael mondta, amikor táncolsz, akkor nem gondolkodsz, hanem érzel.

Folytatás itt.

Gene Kelly özvegye az inspirációról, Bill Robinsonról és Michael Jacksonról

Az alábbi cikket Gene Kelly özvegye, Patricia Ward Kelly írta a Huffington Post weboldalra. Michael Jacksonról is szó van benne – a rá vonatkozó részt kiemeltem, de érdemes elolvasni az egész cikket, mert jól rávilágít arra, hogy a művészetben mi a különbség a szimpla utánzás és az inspiráció között, amely előre viszi a művészetet.

A legjobbtól lopni

Írta: Patricia Ward Kelly
Kelt: 2014. november 17.
Forrás: http://www.huffingtonpost.com/patricia-ward-kelly/stealing-from-the-best_b_6173404.html?utm_hp_ref=tw

A rengeteg válasz, amit arra a cikkre kaptam, amit Gene-ről és az Egy amerikai Párizsban közeljövőben esedékes színpadi produkciójáról írtam arra késztetett, hogy elgondolkodjak a kreativitásról és az inspirációról és arról a kérdésről, hogy honnan jön a művészet?

Korai beszélgetéseink során Gene így válaszolta meg nekem ezt a kérdést: “Úgy hiszem mindenkit inspiráltak azok az emberek, akik előtte voltak – vagy olyan események vagy történések.” – mondta. “A legjobbak nem egyszerűen kipattannak a földből. Hanem azt a magot szedik fel, amit előttük elvetettek.”

Gene számára sok ilyen mag volt. “Loptam mindenkitől.” – mondta. Néha a kölcsönzés nagyon tudatos volt, mint például amikor ő és az öccse, Fred elmentek a Loew’s Penn Színházba Pittsburgh belvárosában és ellesték a nagy Bill Robinson lépéseit. Gene szemében Robinson “a tökéletes step táncos megtestesítője és esszenciája volt”. Amint mondta: “Voltak olyanok, akik izgalmasabb dolgokat csináltak, mint például Buck és Bubbles a ritmikus stílusokban. De mégis Bill Robonson volt az igazi. Nagyon szerencsés voltam, hogy fiatalemberként akkor tanulhattam táncolni, amikor még ő is itt volt.” Amikor megkérdeztem mi volt az egyedi Robinson stílusában Gene ezt mondta: “Senkiben nem volt meg az a könnyedség és az az elegancia és az a hangzás, ami Bill Robinsonban. Soha nem hallottam ezt azóta sem ilyen tisztán és világosan.”

Bill Robinson

Amikor megkérdeztem, hogy meg tud-e jelölni valamit a filmjeiben, ami közvetlenül Robinsonhoz kapcsolódik, azt mondta: “Persze, Bill Robinson variációk vannak abban a táncban, amit Donald O’Connorral csinálok az Ének az esőben – a Moses Supposes-ben. Annak a variációi, de alapvetően néhány lépés Bill Robinsontól van.”

A Moses Supposes jelenet az Ének az esőben című filmből – Gene Kelly és Donald O’Connor:

Gene szerint: “Bill maga ezeket régi vándorszínészektől és revü emberektől vette át; olyan dolgokból, mint a közönség felé való kikacsintások vagy a viccelődések tánc közben.” És aztán ott volt Robinson híres kalap-megbillentése, ami Gene egyik védjegy mozdulatává vált. “Mindig keménykalapot viselt, majd levette, legyezgette magát vagy tekergette. És amikor távozott a színpadról néha a szemébe húzta. Mi mind Bill Robinsontól loptuk ezt és Isten tudja, ő meg talán egy régebbi vándorszínésztől lopta mielőtt én egyáltalán megszülettem volna.”

Az inspirációk mindenféle táncformán átnyúltak. “Mindent magamba szívtam, amit bárki tanított.” – mondta – “Elmentem minden tánc előadásra, amit Pittsburghben, New Yorkban, Chicagóban, vagy bárhol tartottak, ahol éppen voltam.  Megnéztem, magamba szívtam és a részemmé vált.” És korábban “Martha Grahamtől és az Amerikai Balett Színháztól loptam és az összes nagy táncosától. De nem így gondoltam erre. Úgy gondoltam rá, hogy képzem magam és megtanulok mindent a táncról, amit csak meg lehet tanulni. Azt akartam, hogy elég tánc repertoárom legyen ahhoz, hogy úgy tudjak táncolni, mint Peer Gynt vagy mint egy amerikai tengerész, aki éppen lelép egy hajóról.”

Nem állt meg itt a dolog. Gene a festészetet, a szobrászatot, az atlétikát, a musicaleket, a filmeket és a könyveket is tanulmányozta. “Minél többet tanul egy táncos, annál jobb lesz.” – hangsúlyozta. Amikor Gene mohó étvágyát megemlítettem a tánc történész Elizabeth Kaye-nek, azt mondta, hogy őt mindez Rudolf Nureyevre emlékeztette. “Olyan volt, mint egy nagy porszívó, mindent magába szívott.” Amikor Keye megkérdezte Nureyevet erről, ő huncut vigyorral így felelt: “Csak a legjobbaktól lopok.”

Noha Gene nagyra értékelte, ha az emberek tisztelegtek a munkája előtt, de sosem szerette a szó szerinti olvasatokat. Inkább azt szerette, ha egy művész vette az ő lépéseit és ötleteit és valami újjá formálta azt. A művész szerepére utalva azt mondta: “Ha csupán a vezért követi valaki és elfogadja azt, amit már előtte is csináltak, persze ezt lehet nagyon magas szinten művelni – de ha meg akarja változtatni valamilyen módon és máshogy csinálni, akkor ugrik fel a profi ligába.”

Gene számára Michael Jackson volt az egyik, aki megtette ezt az ugrást. A mozdulatai leszármaztatottak voltak, mégis a sok kölcsönzést egy új és izgalmas művészeti formává alakította. Gene-hez hasonlóan Michaelnek is elképesztő képessége volt arra, hogy precízen leutánozzon dolgokat. Egy este Michael meghívott minket a házába vacsorára és azért, hogy megbeszéljük annak lehetőségét, hogy szerepelne a Frankie és Johnny zenés változatában. Ott állt a nappaliban és hajszál pontosan előadta Gene Ballin’ the Jack című számát – nem a revü stílusú változatot, amit Gene Judy Garlanddal adott elő a For Me and My Gal című filmben, hanem a szexi, földi verziót Gene csaknem feledésbe merült 1959-es Pontiac televíziós fellépéséből. A legapróbb részletekig pontosan adta elő, beleértve a Bill Robinson által inspirált megbillentett kalapot. Később, amikor a vacsora asztalnál ültünk elkezdte énekelni a Making Whoopee csaknem tökéletes másolatát és azt mondta, hogy nagyon tetszett neki, ahogy Gene harmonizált Donald O’Connorral ebben a régi Eddie Cantor dalban.

Az említett Ballin’ the Jack előadás Gene Kelly-től

Megdöbbentett, hogy Gene és Michael mennyire hasonlítottak egymásra. Mindketten olyanok voltak, mint a szivacs, magukba szívtak mindent, amire szükségük volt, átalakították, amire meg nem volt szükségük azt félredobták. Azzal, hogy megfigyelt mindent, amit Gene csinált és leutánozta a mozdulatait, Michael magába szívta a tánc egész történetét – az inspirációk egy egész sorát Bill Robinson egyszerű, facipős lépéseitől az orosz Adolph Bolm férfias orosz balettjén át Martha Graham modern leleményességéig – és még sok minden mást.

Gene nagyra értékelte, hogy Michael “tisztelte az idősebb generációt” és hogy “nem csinált titkot” azokból, akik segítették a stílusa megformálásában. Gene számára a tánc az inspirációkról szólt és “minden táncos mögött generációk állnak”.  Amint azt tanácsolta barátjának, Fred Astaire-nek évekkel korábban, amikor valaki ellopta Fred egyik számát: “Ne legyél mérges emiatt. Hízelgőnek kellene felfognod, hogy az a fickó ellopta a számodat. Ez a dicséret legőszintébb formája. Ez velem is megtörténik és nem haragszom emiatt, hanem büszke vagyok rá.”

A legjobbaktól lopni, valóban.

***

Kiegészítésként még egy videó, amiben a fiatal Michael Jackson említi inspirációiként Fred Astaire-t és Gene Kelly-t. Amikor a riporter megkérdi, hogy ki közülük a Nr. 1. ő azt feleli Fred Astaire, mert őt elegánsabb táncosnak tartja, de persze ettől még Kelly-t is nagyon szereti. (Kb . 5:45-től.)

Michael és Fred Astaire kapcsolatáról ebben a másik bejegyzésben olvashatsz.

Smooth Criminal

SmoothCriminalA Smooth Criminal a hetedik kislemez Michael Jackson Bad című albumáról. 1988. október 24-én jelent meg és a hetedik helyig jutott a Billboard slágerlistáján, így tehát nem volt azon öt dal között, amely Nr 1. sláger volt a Badről, noha azóta az album egyik legnépszerűbb és leginkább ikonikus dalává vált.

A dalt Michael írta és komponálta és volt egy elődje is: az Al Capone című dal, amelynek demója a Bad album 25. évfordulójára 2012-ben kiadott Bad 25 című kiadványon jelent meg.

Matt Forger, Michael egyik hangmérnöke így emlékezett vissza: “Az Al Caponét egy történelmi figuráról írta. Megveti az alapjait annak a dalnak, amely később a Smooth Criminal lett. Michael sok hasonló témát és hasonló ötletet felhasznált a Smooth Criminal megalkotásakor. A Smooth Criminalban írt egy sztorit és egyedivé tette. Az nem egy történelmi figuráról szólt, mint az Al Capone. Elkészítette a saját sztoriját és ez valami új és friss volt a víziójában.” [1]

A  Smooth Criminal témája végül is egy titokzatos gyilkosság lett, amelynek áldozata egy Annie nevű lány. Spike Lee Bad 25 című dokumentumfilmje szerint a nevet egyébként CPR Annie inspirálta. CPR Annie annak a bábúnak a neve, amelyet az újraélesztés gyakorlásához használnak.

Sokáig tartotta magát a rajongótáborban az a pletyka, hogy az Al Caponének is volt egy elődje, mégpedig a nagyközönség által eddig nem hallott Chicago 1945, ám ezt a feltételezést 2014 júniusában egy rajongóknak tartott előadáson maga Steve Porcaro cáfolta, aki a Chicago 1945 szerzője vagy társszerzője. Elmondása szerint a Chicago 1945-nek semmi köze sincs sem az Al Caponéhoz, sem pedig a Smooth Criminalhoz – az egy teljesen más, különálló dal.

A Smooth Criminalt kísérő kisfilm sokak véleménye szerint Michael egyik legjobb, ha nem a legjobb videója – márpedig ezt a címet nem könnyű kiérdemelni egy számos mesteri alkotást felvonultató videográfiában. Jay Ziegler szerint nemcsak “a hihetetlen tánca, filmes technikája, hangulata, világítása, jelmeztervezése miatt”, hanem “a zene és a filmgyártás színvonalának emelése miatt is különleges a zenei videók között” [2] (a fordításért köszönet az Ember a zenében blognak).

Egy másik kritikus, Christopher Sunami azt írja: “Ami a ‘Smooth Criminal’-t igazán kiemelkedővé teszi az a koreográfia egésze. A fejlődés egyértelmű a hasonló témájú ‘Beat It’-hez képest. A ‘Beat It’-ben kitörölhetetlen a kép, ahogy a bandatagok lassan csatlakoznak Michaelhez, miközben az egyéni káosz átalakul egy erőteljes műsorszámmá. Azonban a ‘Smooth Criminal’-ban az egész tiltott szórakozóhely eleven mozgásban van az elejétől a végéig, a koreográfia mindent magába foglal a tangó-szerű táncparkettől, a szerencsejátékosok kockázásáig. Michael mindezeken keresztül suhan, néha egyszerre, néha ellentétesen és néha bonyolult kapcsolatban mozogva a többi táncossal, amit nem könnyű összefoglalni (de a koreográfia olyan táncosokra emlékeztet, akik a művészet magas fokát képviselik, mint Alvin Ailey). A jellegzetes mozdulatok közül, amelyek megjelennek a videóban – a moonwalk, a bedőlés, a forgás – egyik sem tart tovább néhány másodpercnél. Michael előadása pillanatról pillanatra meglehetősen higanyszerű, változékony, olyan mozdulattáron keresztül, amelyet más előadók talán éveken keresztül fejlesztenek, és tökéletesítenek. Ez egyedülálló tulajdonságot kölcsönöz a mozgásának. Ő nem úgy táncol a zenére, mintha egy hétköznapi ember lenne. A tánca sokkal inkább lebeg a zene tetején, a technikai virtuozitás szédületes folyamata” [3] (fordítás: Ember a zenében blog).

A kisfilm alapötlete Michaelé. Amint a 2003-as Private Home Movies-ban elmondta, először westernt akart készíteni, majd később gondolta meg magát, hogy inkább egy gengszterfilm lesz belőle. A filmen az látható, ahogy Neverlanden próbálja vizionálni az elképzeléseit, a mozdulatokat, miközben egy operatőr felveszi ezeket. Azt is elmondta, hogy a Smooth Criminalhoz kapja a legtöbb kommentárt és hogy neki magának is ez a videó az egyik kedvence, és azt is megtudjuk, hogy a dal majdnem lemaradt a Bad albumról.

A végső koreográfiát Michael Vincent Pattersonnal és Jeffrey Daniellel készítette el, a kisfilmet Colin Chilvers rendezte. A videó jelmezeinek és témájának ihletője egyértelműen a Fred Astaire főszereplésével készült 1952-es The Band Wagon című film Girl Hunt című jelenete, amelyben Astaire világos öltönyt kék inget és fehér nyakkendőt visel – akárcsak Jackson a Smooth Criminalban. “Nagy rajongója volt Fred Astaire-nek és tisztelegni akart előtte a filmben.” [4] – mondta Colin Chlivers Spike Lee Bad 25 című dokumentumfilmjében.  (Arról, hogy hogyan ihlette meg Fred Astaire Michael Jacksont bővebben írtam ebben a bejegyzésben, amelyben megnézheted a Girl Huntot is.)

Vincent Patterson privát felvétele arról, amikor a koreográfiát készítették:

A videó közepe táján van egy jelenet, amikor leáll a zene és a táncosok lassított felvételként mozognak. Ez a rész nem egy előre megkoreografált jelenet. Amint Colin Chlivers elmondta a Bad 25 dokumentumfilmben Michael egyszerűen csak azt akarta, hogy a táncosok érezzék a pillanatot: “Abban a szünetben a közepén Michael csak hagyni akarta, hogy a táncosok érezzék a jelenetet. Úgy értem akkor már elég régóta forgattunk és ő azt mondta ‘nem akarom, hogy bármi megzavarjon minket’. Én öt kamerával forgattam akkor, plusz Jerry-nek is volt öt kamerája. Szóval tíz kamera vette. És nem tudtuk, hogy meddig fog tartani.” [4]

Itt látható – 0:47-től -, ahogy Michael magyarázza, hogy mit szeretne ettől a bizonyos improvizált jelenettől. 1:33-nál ezt mondja: “Azt akarom, hogy a zene reprezentálja azt, amit érzünk. Diktálnia kell az érzéseinket, a hangulatainkat. Kifejezzük azt ahogy mindenki érez.  Ez lázadás… tudod hogy értem? Kiengedjük azt, amit mindig el akartunk mondani a világnak. Szenvedély és düh és tűz.” (0:47-ig a Bad című videó koreografálásából látható néhány jelenet.)

A Smooth Criminal szorosan kapcsolódik Michael 1988-as filmjéhez a Moonwalkerhez, hiszen annak egy központi jelenete. A filmről majd egy külön bejegyzésben szólók bővebben.

A videónak több verziója létezik.

Eredeti Moonwalker verzió: Az a változat, amely a Moonwalker című filmben látható. A legteljesebb formában ez a verzió foglalja magában a középső részt, amikor a táncosok zene nélkül improvizálnak, ugyanakkor a végén nem tartalmazza azt az utolsó hat másodpercet, amikor a nő, aki bezárja az ajtót Michael mögött legyezi magát. Az eredeti dalhoz képest ez a változat pluszban tartalmazza a második versszakban ezeket a sorokat: “Everytime I try to find him he’s leaving no clues left behind him. And they have no way of knowing of the suspect, or what to expect”.

Szerkesztett Moonwalker verzió: Ez a változat található meg a HIStory on Film, Volume II, valamint a Michael Jackson’s Vision című videógyűjteményeken. Gyakorlatilag az eredeti Moonwalker verzió kissé szerkesztett változata. Kevesebb benne a párbeszéd, a középső, zene nélküli részt egy kicsit lerövidítették és itt a végén a  nő, aki bezárja az ajtót Michael mögött legyezi magát.

Kislemez verzió: Egy 4 perc 3 másodpercre lerövidített változat. A zenetévék, amelyek inkább a 4-5 perces videókat szeretik a 9-10 percesek helyett, a leginkább ezt a változatot szokták játszani.

Album verzió: A videó alatt a dal album verziója hallható, magát a filmet pedig helyenként felgyorsították, helyenként lelassították, illetve egyfajta homályosító effektet adtak hozzá és néhol más kameraállásokat. Ez a videó látható a Moonwalker film végén a stáblista közben, illetve a Number Ones című videógyűjteményen, valamint a Visionary: The Video Singles című kiadványon, illetve a Target üzletlánc által forgalmazott Bad 25 kiadványok egy külön a Bad album videóit tartalmazó DVD-jén.

További érdekességek: A dal elején hallható szívdobbanások Michael valódi szívdobbanásai, amelyeket Dr. Eric Chevlan segítségével vettek fel. A dalban a rendőrfőnököt Bruce Swedien hangmérnök személyesíti meg, amikor ezt a szöveget halljuk mintegy valamiféle hangosbemondóból: “Everybody please leave the area right now!” (“Kérem mindenki hagyja el a területet most!”)

A dal különféle maxi CD-ken megjelent hivatalos remixei:

Extended Dance Mix
Extended Dance Mix Radio Edit
Dance Mix Dub Version
‘Annie’ Mix
A Capella
Instrumental

A Smooth Criminalt többen feldolgozták, a legsikeresebben az Alien Ant Farm 2001-ben, amikor is több országban is az első 10-be kerültek a dallal. Ez a feldolgozás hallható az Amerikai pite 2 című filmben. Máig ez a csapat legsikeresebb dala. Michael azt nyilatkozta, hogy tetszik neki ez a feldolgozás.

További feldolgozások a teljesség igénye nélkül: 2008-ban David Garrett, német hegedűművész a dal klasszikus feldolgozását megjelentette Encore című albumán. 2011 januárban a 2Cellos nevű csellista duó (Luka Šulić és Stjepan Hauser) a YouTube-on aratott nagy sikert a dal csellón eljátszott változatával, majd ezt később debütáló albumán is megjelentette.  Ashanti 2002-es Rescue című dala ugyanúgy indul, mint a Smooth Criminal.

A Smooth Criminal videója lett az év videója az 1988-as Brit Awardon.

Még többet olvashatsz a dalról a Michael Jackson – Ember a zenében blogon: https://michaeljacksonemberazeneben.wordpress.com/2013/10/06/10-smooth-criminal/

Az eredeti Moonwalker verzió:

A szerkesztett Moonwalker verzió:

A kislemez verzió:

A Smooth Criminal elődje, az Al Capone. Ez a demó a 2012-ben kiadott Bad 25-ön jelent meg:

A kislemez B oldalán a dal instrumentális változata kapott helyet:

Írta és komponálta: Michael Jackson
Producer: Quincy Jones, Michael Jackson (társ producer)
Hangszerelte: Michael Jackson (vokális hangszerelés), Michael Jackson és John Barnes (ritmus hangszerelés), Jerry Hey (fúvós hangszerelés)
A felvétel ideje: 1987
A felvétel helyszíne: Westlake Recording Studios (West Hollywood, Kalifornia)
Album: Bad

Stílus: pop, dance, funk

Videó

Rendezte: Colin Chilvers
Koreográfia: Michael Jackson, Vincent Patterson, Jeffrey Daniel

Legjobb helyezése a fontosabb slágerlistákon:

USA: 7.
Egyesült Királyság: 8.
Hollandia: 1.
Spanyolország: 1.
Franciaország: 4.
Németország: 9.

Forrás:

[1] “Chicago 1945 was done prior to Al Capone”, Matt Forger: the secrets of BAD 25 (EN) (2012. október 9.)
http://mjdatabank.com/mjjnews/wordpress/2012/10/09/chicago-1945-was-done-prior-to-al-capone-matt-forger-the-secrets-of-bad-25-en/

[2] Jay Ziegler – Ridiculously Awesome Music Videos: ‘Smooth Criminal’ (Consequence of Sound, 2008. június 15.)

[3] Christopher Sunami – Rewievs: Smooth Criminal (Kitoba.com)

[4] Spike Lee – Bad 25 (dokumentumfilm)

Joseph Vogel – Man in the Music (Sterling Publishing, New York, 2011)

Chris Cadman & Craig Halstead: Michael Jackson – For The Record (2nd edition) (2009)

1982-es interjú Michael Jacksonnal Andy Warhol Interview magazinjában

A megjelenés helye: Interview Magazine
A megjelenés ideje: 1982. október
Az interjút készítette: Bob Colacello, Andy Warhol
Fotók: Matthew Rolston
Forrás: http://www.interviewmagazine.com/music/michael-jackson/#_

interview magazine 1982

1982. augusztus 20., péntek, délután 3 óra 30 perc. Valahol San Fernando Valley-ben. Bob Colacello megérkezik abba a lakásba, amit Michael Jackson és családja átmenetileg bérel, mivel a közelben álló házukat éppen renoválják. Michael, akire mindenki emlékszik, mint a Jackson 5 kisfiú énekesére, remek szóló karriert épített maga is – legutóbbi albuma, az Off The Wall csak az USA-ban 5 millió példányban kelt el. Noha továbbra is készít lemezeket a testvéreivel is, akiket most The Jacksonsnak hívnak, Michael olyan szupersztárokkal is dolgozott, mint Paul McCartney, Quincy Jones, Diana Ross és Steven Spielberg, akikkel mind jó barátságot is ápol. Miközben Andy Warhol telefonhívására vártak New Yorkból BC és MJ egy másik közeli barátról, Jane Fondáról kezdett el beszélgetni.

Michael Jackson: Azon az éjjelen, amikor Henry Fonda meghalt átmentem hozzájuk és a családdal voltam. Beszélgettek és nézték a különféle híradásokat. Noha éppen meghalt az apja, Jane mégis képes volt arra, hogy érdeklődést mutasson a karrierem iránt, megkérdezte elkészült-e már a filmem és úgy gondolom ez nagyon kedves volt. Úgy gondolom hosszú idő óta várható volt már [Henry Fonda] halála. Már hosszú-hosszú hónapokkal ezelőtt Jane úgy beszélt, mintha bármelyik nap bekövetkezhetne. Bekövetkezett és néha könnyek voltak, néha nevetés és ettek egy kicsit.

Bob Colacello: Szóval mit csinálsz éppen? Filmet készítesz?

MJ: Nos, jelenleg éppen befejezem az albumomat [a Thrillert – a szerk.] és erre koncentrálok. Egy másik albumot is készítek, az E.T. albumot, ezzel egy időben. Az az album egy kicsit új dolog számomra, mivel sosem voltam még mesélő egy sztoriban.

BC: Mi ez az E.T. album?

MJ: Egy mesealbum, egy dupla album és én vagyok az egész történet mesélője és én éneklem a dalt, amivel nekünk kellett előállni és megírni. Nem is tudom mióta beszéltünk már erről Stevennel [Spielberg] – összejöttünk és arról beszéltünk, hogy ez lesz minden idők legjobb mesealbuma.

BC: Az album amin jelenleg dolgozol – mindent te írtál rajta?

MJ: Négy vagy öt dalt írtam én.

BC: Steve [Rubell] azt mondta nekem, hogy csinálsz valamit Paul McCartney-val?

MJ: Igen. Paul épp itt volt és én írtam egy dalt The Girl Is Mine címmel, amit együtt énekelünk az albumomon. Egy lányon vitatkozunk a dalban és csodálatos lett. Az ő albuma számára – az ő Tug ‘O War Part II –ja számára – két dalt írtunk és énekeltünk együtt. De az én albumomon azt a dalt énekeljük, amit én írtam. Van a végén egy szöveges rész, amiben vitatkozunk a lányon. Vicces.

BC: Te nagyon nyitott vagy arra, hogy más sztárokkal dolgozz. Sok ember esetében ez nincs így.

MJ: Valójában nem vagyok az. Egyáltalán nem.

BC: Dolgoztál Diana Rosszal…

MJ: Csak nagyon különleges emberekkel. Úgy értem Diana olyan nekem, mint egy anya, egy szerető, egy barát. Csodálatos. Én írtam, én szerkesztettem és én voltam a producere a következő kislemezének a Muscles-nek.

BC: Te írtad a szöveget is?

MJ: A szöveget, a zenét – nemrég fejeztem be és a tervek szerint a hónap végén jelenik meg.

BC: Hogy találsz időt arra, hogy írj?

MJ: Repülőgépeken. Visszafelé repültem Angliából, ahol Paul McCartney albumán dolgoztunk, izegtem-mozogtam a Concorde-on és ez a dal egyszerűen csak beugrott az agyamba. Azt mondtam: „Hé, ez tökéletes Diana számára!” Nem volt nálam felvevő vagy ilyesmi, így három órán át szenvednem kellett. Amint hazaértem azonnal szalagra tettem azt a babát.

BC: Érdekel a politika?

MJ: Nem szeretek róla beszélni.

BC: Nem szoktatok róla beszélni Jane-nel [Fonda]?

MJ: De szoktunk. Ő csodálatos. Sok mindenre megtanít engem. Amikor Az aranytó forgatásán voltam Jane kabinjában és egyedül voltunk a vízen és csak beszélgettünk, beszélgettünk és beszélgettünk mindenről. Ez volt számomra a legjobb tanulás – ő is tanult, én is tanultam és közben csak cseverésztünk egymással. Mindenféle dologról beszéltünk, amiről csak akarod: a politikáról, filozófusokról, a rasszizmusról, Vietnamról, a színjátszásról, mindenféléről. Varázslatos volt.

BC: Hol tanultál, hiszen ti mindig úton voltatok?

MJ: Magániskolákban és magántanároktól.

BC: Gary-ből, Indianából származtok? Milyen volt ott felnőni?

MJ: Tulajdonképpen annyira kicsi voltam, hogy nem emlékszem. Amikor öt éves voltam már akkor turnéztam, énekeltem és táncoltam. Mindig úton voltunk, mindig az iskolán kívül. Csak apró dolgokra emlékszem, mint a sarki bolt vagy bizonyos emberek a környéken. A mögöttünk lévő középiskolának mindig volt egy big bandje, amely az utcán masírozott trombitákkal, harsonákkal, dobokkal – ez nekem nagyon tetszett, olyan volt, mint egy parádé. Csak ennyire emlékszem.

BC: Szerettél előadni gyerekként? Mindig szeretted?

MJ: Mindig. Mindig élveztem azt az érzést, hogy színpadon lehetek – a varázslatot, ami ilyenkor jön. Amikor fellépek a színpadra hirtelen jön egy varázslat és a szellem eltalál és csak elveszíted a kontrollt magad felett. Felmentem a színpadra Quincy [Jones] koncertjén a Rose Bowl-ban, pedig nem akartam. Próbáltam elbújni és reméltem, hogy nem fog meglátni az emberek mögött, amikor felhívott. Aztán felmentem oda és egyszerűen megőrültem. Elkezdtem felmászni az állványra, a hangfalakra, a fényszóró berendezésre. A közönség is kezdett belejönni, én elkezdtem táncolni és énekelni, és ilyenkor ez történik.

BC: Hogyan hasonlítanád össze a színészetet a színpadi előadással?

MJ: Mindkettőt szeretem. A színészet a csúcs. Szeretek előadni. Fenomenális menekvés. Ha mindent ki akarsz adni, ami benned van, akkor ilyenkor kell megtenned. A színészetben olyan, mintha másik emberré válnál. Úgy gondolom ez jó dolog, különösen amikor minden másról teljesen elfeledkezel. Ha teljesen elfeledkezel – amit én szeretek – olyankor történik varázslat. Én szeretek varázslatot teremteni – valami olyat összehozni, ami annyira szokatlan, annyira váratlan, hogy leesik az emberek álla. Valamit, ami megelőzi a korát. Öt lépéssel azelőtt jár, amit mások gondolnak. Hogy az emberek lássák és azt mondják: „Hú, erre nem számítottam.” Szeretem meglepni az embereket egy ajándékkal vagy egy színpadi előadással vagy bármivel. Szeretem John Travoltát, aki abból a Kotter show-ból jött. Senki nem tudta, hogy tud táncolni vagy képes mindazokra a dolgokra. És aztán berobbant. Mielőtt észrevette volna már ő volt a következő nagy Brando vagy ilyesmi.

BC: Mostanában nem sok mindent csinál.

MJ: Tudom. Úgy gondolom válogat a forgatókönyvek között meg ilyenek. Mindig nehéz valakinek a múltban elért eredményeivel versenyeznie.

BC: Mondd, szerinted ki hozott áttörést a saját területén?

MJ: Nagyon szeretem Steven Spielberget. Szeretem James Brownt. Fenomenális. Sosem láttam még egyetlen előadót sem, aki olyan elektromosságot tud teremteni a közönségével, mint James Brown. Mindenkit a markában tart és bármit akar csinálni velük, meg is csinálja. Csodálatos. Mindig is úgy gondoltam, hogy őt nagyon alábecsülik. Szeretem Sammy Davis Jr-t. Szeretem Fred Astaire-t. Szeretem George Lucast. Megőrülök Jane Fondáért és Katherine Hepburnért.

BC: Láttam egy képet rólad Katherine Hepburnnel Az aranytó forgatásán.

MJ: Megtisztel, hogy ismerhetem, mert ő nagyon sok embert nem kedvel – azonnal a szemedbe mondja, ha nem kedvel. Amikor először találkoztam vele egy kicsit reszkettem, mert hallasz róla bizonyos dolgokat – Jane felvilágosított róla. Szóval ijedt voltam. De azonnal meghívott ebédelni aznap. Azóta a legjobb barátok vagyunk. Eljött a koncertünkre – az első koncert, amire valaha elment – a Madison Square Gardenben és jól érezte magát. Sokat hívjuk egymást telefonon és ő küld nekem leveleket is. Csodálatos. Elmentem a házába New Yorkba és megmutatta nekem Spencer Tracy kedvenc székét és a privát dolgait a szekrényében, a kis kacatjait. [Spencer Tracy] egyszerűen varázslatos.

BC: Rajongója vagy a régi filmeknek?

MJ: Ó,igen. Nagyszerű művészet volt, nagyszerű színjáték, nagyszerű rendezés, nagyszerű sztorik. Az olyan filmek, mint a Bátor kapitányok, A fiúk városa Flanagan atyától vagy az Az év asszonya hihetetlenek.

BC: Miért nem írsz egy saját történetet?

MJ: Jelenleg ezen dolgozunk. Kicsit bolondozunk ezzel – Quincy, Steven és én. Remélhetőleg fogunk tudni csinálni valamit belőle. Steven musicalt akar csinálni.

BC: Szeretnél a Broadway-n szerepelni?

MJ: Még nem. Úgy gondolom, hogy jó arra, hogy csiszold a képességeidet. A legjobb arra, hogy igazán elérd a tehetséged csúcsát. Elmész olyan messzire és eléred a csúcsot és azt mondod „Talán ez a tőlem telhető legjobb előadás.” Ami szomorú ebben az egészben az, hogy nem készül felvétel arról a pillanatról. Csak nézd meg mennyi nagyszerű színészt vagy szórakoztatóművészt elszalasztott a világ, mert volt egy nagyszerű előadásuk egy este és annyi volt. A filmmel ez megörökíthető, bemutatható az egész világon és örökre ott van. Spencer Tracy mindig fiatal marad a Bátor kapitányokban és én tanulhatok az előadásából és az inspirálhat engem. A színházban annyi minden elvész, annyi minden. Vagy a vaudeville-ben. Tudod mennyi mindent tanulhattam volna ezektől a szórakoztatóművészektől? Hihetetlen lenne.

BC: Manapság már felveszik a legtöbb dolgot, de nem minden este.

MJ: Épp ez az! A színész feszült, mert felveszik és a dolgok nem természetesek. Ezt utálom a Broadway-ben. Olyan érzés lenne, mintha egy csomó mindent beleadnék a semmiért. Én szeretem megörökíteni a dolgokat, megtartani őket és megosztani őket az egész világgal.

BC: Úgy tűnik, hogy ami téged igazán motivál az a vágy, hogy szórakoztasd az embereket, hogy örömöt okozz nekik. Mi a helyzet a hírnévvel és a pénzzel? El tudod képzelni milyen lenne, ha nem lennél híres, vagy éppenséggel zavar téged a hírnév?

MJ: Sosem zavart, kivéve, amikor egy kis békességre vágysz. Mint amikor elmész a moziba és azt mondod: „Ma este senki sem fog zavarni, feltettem a kalapom és a szemüvegem, csak élvezni fogom ezt a filmet és ennyi.” Odamész és mindenki téged néz és téged bámul és a film legizgalmasabb részénél valaki megveregeti a vállad és autogramot kér. Úgy érzed, hogy nem tudsz elmenekülni.

BC: Ezért élsz itt a Völgyben és nem Beverly Hillsben, mint más sztárok?

MJ: Igen, de itt is ugyanolyan rossz a helyzet. Beverly Hills csak amiatt rosszabb, mert az emberek odamennek sztárokra vadászni.

BC: Közel állsz a szüleidhez. Ők is itt élnek Los Angelesben?

MJ: Igen. Az anyám az emeleten lakik. Az apám az irodában.

BC: Milyen egy tipikus napod?

MJ: Álmodozom a nap legnagyobb részében. Korán kelek, aztán felkészülök arra, amit éppen csinálnom kell – dalírás vagy bármi legyen. A jövőt tervezgetem meg ilyenek.

BC: Optimista vagy a jövőt illetően?

MJ: Igen. Mindig szeretek előre eltervezni dolgokat és aztán azt követni.

BC: Liza Minelli az egyik barátod, igaz?

MJ: Hogyan felejthettem el őt? Megőrülök Lizáért. Tedd hozzá őt is a kedvenc embereim listájához. Halálosan szeretem őt. Beszélünk a telefonon és csak pletykálunk, pletykálunk, pletykálunk. Azt szeretem Lizában, hogy amikor összejövünk, akkor mindig a show a téma. Én megmutatom neki a kedvenc lépéseimet, ő pedig nekem az övéit. Ő is lenyűgöző előadó. Igazán karizmatikus. A jövőben szeretnék felvételeket készíteni vele. Úgy gondolom, hogy egy olyan embert, mint ő játszani kellene a rádióban és el kellene fogadni azt az egész dolgot. Ő varázslatos a színpadon.

BC: Nagyon érdekel a divat?

MJ: Nem. Az érdekel, hogy mit viselek a színpadon. Tudod, hogy mit kedvelek. A hétköznapi ruhák nem érdekelnek. Szeretek felvenni egy szerelést vagy kosztümöt és megnézni magam a tükörben. Buggyos nadrágot vagy valami igazán vicces cipőt és egy kalapot és csak érezni a karakterét. Ez számomra mókás dolog.

BC: Szeretsz színészkedni sokat a mindennapi életben?

MJ: Nagyon szeretek. Az menekülés. Móka. Jópofa dolog más valamivé, más emberré válni. Különösen, ha tényleg elhiszed és nemcsak színészkedsz. Mindig utáltam azt a szót, hogy „színészkedés” – azt mondani, hogy „színész” vagyok. Inkább annak kellene lennie, hogy „hívő”.

BC: De nem ijesztő egy kicsit, amikor teljesen elhiszed?

MJ: Nem, épp azt szeretem benne. Nagyon szeretek mindent elfelejteni.

BC: Mit akarsz olyan nagyon elfelejteni? Gondolod, hogy az élet nagyon nehéz?

MJ: Nem, talán csak azért van mert szeretek bebújni más emberek bőrébe és kutatni. Mint Charlie Chaplin. Halálosan szeretem. A kis csavargó, az egész szerelése és minden, és a szíve – minden, amit megformált a vásznon az igazság volt. Az volt az egész élete. Londonban született és az apja alkoholistaként halt meg, amikor ő még csak hat éves volt. Az anyja elmegyógyintézetben volt. Ő maga Anglia utcáit járta, koldult szegényen, éhesen. Mindez visszatükröződik a vásznon és én is ezt szeretem csinálni, kihozni az igazságokat.

BC: Érdekel a pénzcsinálás?

MJ: Érdekel, hogy tisztességesen megfizessenek azért, amit csinálok. Amikor hozzákezdek egy projekthez, akkor a teljes szívemet és lelkemet beleteszem. Mivel nagyon érdekel, mindent beleteszek és azt akarom, hogy ezért meg is fizessenek. Az, aki dolgozik egyen is. Ilyen egyszerű.

BC: Ezek szerint közelről figyelemmel kíséred az üzleti ügyeidet?

MJ: Ó, igen.

BC: Hány éves vagy?

MJ: Huszonhárom.

BC: Nem érzed néha úgy, hogy lemaradtál a gyerekkorodról, mert mindig a felnőtt világban adtál elő?

MJ: Néha.

BC: De szereted a nálad idősebb embereket, a tapasztalt embereket.

MJ: Szeretem a tapasztalt embereket. Szeretem a fenomenálisan tehetséges embereket. Szeretem azokat az embereket, akik keményen dolgoztak, akik nagyon bátrak, akik vezérek a területükön. Amikor ilyen valakivel találkozom és tanulhatok tőle és szót válthatok vele – számomra az varázslatos. Vagy együtt dolgozni velük. Megőrülök Steven Spielbergért. Egy másik inspiráció a számomra – és nem tudom ez honnan jött – a gyerekek. Ha szomorú vagyok, akkor veszek egy könyvet gyerekek képeivel és megnézegetem és az felvidít. Gyerekek körül lenni varázslatos.

BC: Van bennük valami pozitív és bátorító. Sok állatod is van, igaz?

MJ: Volt. Jelenleg csak két kis őzikém van, egy fiú és egy lány. Nagyon aranyosak. Csodálatosak.

BC: Sosem fogom megérteni az emberek hogy tudnak lelőni egy őzet.

MJ: Gyűlölöm azt. Gyűlölöm az állatpreparáló boltokat meg az ilyen szemetet. Van egy lámám. Van egy bárányom – úgy néz ki, mint egy kos a szarvaival. Louie a cirkuszból jött. Ő a láma. A kost Mr. Tibbsnek hívják, az őzgidákat pedig Hercegnek és Hercegnőnek.

BC: Mit fogsz velük csinálni, ha felnőnek?

MJ: Kiengedem őket az udvarra meg ilyesmi. Körülbelül két hektárunk van.

BC: Milyen autód van?

MJ: Egy Rolls. Fekete.

BC: Szereted vezetni?

MJ: Sosem akarok vezetni. A szüleim kényszerítettek rá, hogy vezessek. Quincy [Jones] sem vezet. Sok ember, akit ismerek nem vezet.

BC: Andy [Warhol] sem vezet.

MJ: Okos dolog. De akkor jó, ha akarsz egy kis függetlenséget, hogy el tudj menni. De én nem sok helyre járok, nem sok helyet ismerek. Csak vezetgetek az utcán.

BC: Nem sokat jársz el otthonról?

MJ: Csak a Golden Temple-be járok, egy egészséges ételeket kínáló étterembe. Vegetáriánus vagyok. Vagy elmegyek a játékterembe játszani.

BC: Érdekel a művészet?

MJ: Szeretek rajzolni – ceruzával, tollal – szeretem a művészetet. Amikor turnén vagyok és ellátogatok a múzeumokba Hollandiában, Németországban vagy Angliában – tudod ott vannak azok a hatalmas festmények – az lenyűgöz engem. Nem gondolod, hogy egy festő képes volt ilyet alkotni. Nézek egy szobrot vagy festményt és teljesen el tudok veszni benne. Ott állok, nézem és részévé válok a jelenetnek. Könnyeket csalhat a szemedbe, nagyon megérinthet. Tudod, úgy gondolom, hogy ezt kell elérnie a színésznek vagy előadónak is – megérinteni azt az igazságot egy emberben. Megérinteni azt a valóságot annyira, hogy részévé váljanak annak, amit csinálsz és el tudd őket vinni akárhova ahová csak akarod. Boldog vagy, boldog vagy. Akármi legyen is az emberi érzelem ők ott vannak veled. Szeretem a realizmust. Nem szeretem a műanyagokat. Mélyen legbelül mind ugyanolyanok vagyunk. Mindnyájunknak ugyanolyan érzelmei vannak és ezért van az, hogy egy olyan film, mint az E.T. mindenkit megérint. Ki ne akarna repülni, mint Peter Pan? Ki ne akarna repülni valami varázslatos teremtménnyel a világűrből és a barátja lenni? Steven egyenesen az emberek szívéhez szólt. Tudja, hogy ha kétségeid vannak, akkor fordulj a szívhez.

BC: Vallásos vagy, igaz?

MJ: Igen, hiszek a Bibliában és hiszek Istenben, akinek Jehova a neve és ebben az egész dologban.

BC: Valaki azt mondta, hogy ezért nem borotválkozol.

MJ: Ó, nem! Nem nő rajtam semmi, amit le kellene borotválni. Ennek semmi köze a valláshoz.

BC: Tehát gyakorlatilag keresztény vagy.

MJ: Az igazságban hiszek.

BC: Olvasod a Bibliát?

MJ: Igen, sokat.

BC: Jársz templomba?

MJ: Mi nem templomnak hívjuk, hanem Királyság-teremnek. Jehova tanúi vagyunk.

BC: Említetted, hogy holnap találkozni fogsz Bette Midlerrel. Dolgoztok valamin együtt?

MJ: Nem. Egy énektanárhoz megyek, akit Seth Riggsnek hívnak. Amikor énekelek akkor szeretem, ha a hangom teljesen kinyílik – úgy, ahogy a táncos bemelegít.

BC: Szóval ez olyasmi mint valamiféle légzéstechnika óra?

MJ: Igen. És az én órám után jön Bette Midler. Ő mindig pontos.

[Andy Warhol hív New Yorkból.]

Andy Warhol: Halló.

MJ: Szia.

AW: Istenem, ez izgalmas. Tudod, mindig amikor a te walkmanodat használom a te kazettádat játszom rajta.

MJ: Találkoztál Lizával mostanában?

AW: Igen. Európában volt, de aztán találkoztam vele Halston divatbemutatóján. Megváltoztatta a frizuráját. Most a tiédhez hasonlít a haja. Elöl nagyon göndör és nagyon másképp néz ki, igazán csinos. Nagyszerű ez az új kinézete. A múlt hétvégén Halstonnál járt, most pedig New Yorkban van. És veled mi újság?

MJ: Sokat voltam a stúdióban. Szövegeket írtam, dolgoztam dalokon meg ilyesmi.

AW: Lehet, hogy elmegyek ma este megnézni egy angol rock együttest a Ritzben, akiket Duran Durannak hívnak. Ismered őket?

MJ: Nem.

AW: A múlt héten Blondie-t néztem meg Meadowlandsben.

MJ: Milyen volt Blondie?

AW: Nagyszerű. Csodálatos. Ismered őt?

MJ: Nem, sosem találkoztam még vele.

AW: Nos, majd ha New Yorkba jössz, akkor bemutatom neked. A turnézás a világon a legnehezebb dolog.

MJ: A turnézás valami… a tempó. De a színpadon lenni a legvarázslatosabb dolog benne.

AW: Alig várom, hogy csinálj egy igazán nagy filmet. Felkértek már ilyesmire?

MJ: A szobám tele van forgatókönyvekkel és ajánlatokkal. És sok közülük nagyszerű ötlet. De én olyan vagyok, hogy jár valaki a fejemben, akivel szeretnék dolgozni és biztos akarok lenni abban, hogy a megfelelő dolgot csinálom. Nem akarok hibázni.

AW: Csak csináld meg mindet. Nem hibázhatsz. Igazán jó vagy. Gondoltad valaha, hogy énekes leszel, ha felnősz?

MJ: Nem is emlékszem arra, hogy milyen nem énekelni, így aztán sosem álmodoztam az éneklésről.

AW: Még mindig gyűjtöd a ruhákat? Jó terveződ van?

MJ: Tulajdonképpen nem igazán megyek ebbe bele, hacsak nem vagyok a színpadon. Csak a kosztümöket szeretem gyűjteni, vagy kalóz kabátokat, vagy ilyesmiket. De a hétköznapi divatba nem megyek bele.

AW: Mi van rajtad?

MJ: Most éppen egy kordbársony nadrág, aminek lyukas a térde, egy rózsaszín póló és egy nyakkendő.

AW: Sokat jársz el otthonról, vagy inkább otthon maradsz?

MJ: Otthon maradok.

AW: Miért maradsz otthon? Annyi szórakoztató dolog van, ha elmész otthonról. Ha New Yorkba jössz, akkor elviszlek szórakozni.

MJ: Az egyetlen hely, ahol el akarok menni szórakozni az New York.

AW: Szoktál moziba járni?

MJ: Ó, igen. Nem sokára dolgozni fogunk az E.T. albumon. Volt egy fotózásom E.T.-vel és csodálatos volt… megölel engem, meg minden.

AW: Nekem tetszik a Tron. Olyan mintha videójátékoznál. Láttad?

MJ: Igen. Engem nem mozgatott meg.

AW: Nos, köszönöm szépen. Hamarosan látjuk egymást.

MJ: Remélem. Ha találkozol Lizával üdvözöld a nevemben. Adj neki egy nagy puszit és öleld meg helyettem.

[AW leteszi a kagylót.]

BC: Szereted a Rolling Stones-t? Ismered Micket [Jagger] egyáltalán?

MJ: Találkoztam vele egy mosdóban. Keith-tel volt ott… Keith Moon?

BC: Keith Richards.

MJ: Keith Richards. Bementem és azt mondtam: „Ó, szia” és csak elkezdtünk beszélgetni. Aztán visszamentem a saját felvételemre. Nem igazán jól ismerem őt.

BC: Sokat olvasol?

MJ: Igen. Imádok olvasni. Szeretem a filozófiát és a rövid történeteket. Szeretek képben lenni a legutóbbi bestsellerekkel kapcsolatban is. Az L.A. Times Calendar in the Sunday-je a kedvencem. Tényleg képben tart, hogy hol mi történik. Vannak kedvenc szerzőim – nemcsak a bestsellereket olvasom. Szeretem látni mit csinálnak és képben lenni azzal kapcsolatban, hogy mi érdekli az embereket. Mostanában egy csomó fizikai dolog van.

BC: Szoktál edzeni?

MJ: Minden vasárnap megállás nélkül 30 percet táncolok. Szeretem ezt csinálni.

BC: Miért vasárnap?

MJ: Csak egyszerűen ezt a napot választottam. Böjtölök is minden vasárnap. Semmit sem eszem, csak gyümölcslevet iszom.

BC: Miért csinálod ezt?

MJ: Kitisztítja a szervezetet, a beleket. Szerintem ez nagyszerű. Ahhoz, hogy tényleg működjön megfelelően kell csinálni. Az a szervezet szennyvíz csatornája. Tisztán kell tartani, amint tisztán tartod a testedet kívülről. Mindezek a tisztátalanságok azért jönnek ki a szervezetedből, mert nem vagy tiszta belül. Pattanások vagy betegségek formájában vagy a nagy pórusokon keresztül jön ki. A méreg így próbál kiürülni a szervezetedből. Az embereknek tisztán kellene magukat tartaniuk.

BC: Nem olvasod el az újság első oldalát?

MJ: Nem. Lehet, hogy megnézem, de nem olvasom el.

BC: Túl lehangoló?

MJ: Igen. Mindig ugyanaz a régi nóta. Én szeretem boldoggá tenni az embereket. Ez a nagyszerű a show bizniszben. Eszképizmus. Kifizeted azt az öt dollárt, bemész a moziba és egy másik világban vagy. Elfelejted a világ problémáit. Ez csodálatos. Szórakoztató. Varázslat.

Fred Astaire és Michael Jackson

Táncosként Michael Jacksonnak számos példaképe és inspirációja volt: a különféle urban (fekete, városi) táncstílusok mellett James Brown, Gene Kelly, Bob Fosse és Fred Astaire – hogy csak a legnagyobbakat említsük. Mindegyikük hatása felfedezhető Jackson táncában és koreográfiáiban, de ebben a bejegyzésben most Fred Astaire-re koncentrálunk.

Jackson sosem csinált titkot belőle, hogy mennyire felnézett a táncos színész legendára, s a csodálat kölcsönös volt. Idézet Jackson 1988-ban kiadott önéletrajzából, a Moonwalk-ból:

“A Motown 25-műsor utáni napon Fred Astaire hívott fel telefonon. Azt mondta – pontosan ezek voltak a szavai: “Ördöngős táncos vagy. Fenékre estek mind az ámulattól tegnap este.” Megköszöntem a szavait. Hozzátette még: “Dühödt táncos vagy. Akárcsak én. Én ugyanezt csináltam a sétapálcámmal.”

Egyszer-kétszer már korábban is találkoztam vele, de ez volt az első alkalom, hogy felhívott. Újra csak azt mondogatta: “Megnéztem a tegnap esti előadást, videóra is felvettem, és ma reggel újra végignéztem. Ördöngős táncos vagy.”

Ez volt a legnagyobb dicséret, amelyet egész életemben kaptam, és az egyetlen, amelyet hinni is akartam. Mert hogy Fred Astaire mondta nekem, az mindennél többet jelentett. Később a produkciót jelölték az Emmy egyik kategóriájában, de csak a Leontyne-díjat nyertem el. Nem bánom, Fred Astaire olyan dolgokat mondott nekem, amelyeket sosem fogok elfelejteni. Az volt az én igazi jutalmam. Később meghívott a házába is, ahol még több dicsérettel halmozott el, hogy egészen belepirultam. Lépésről lépésre végigelemezte a Bille Jean-produkciót. Hermes Pan, a nagy koreográfus, aki Fred moziszámait csinálta, is átjött. Én bemutattam nekik a “holdsétát” és néhány más lépést is, amelyek nagyon érdekelték őket.

Nem sokkal ezután Gene Kelly jött el hozzám látogatóba. Ő szintén úgy nyilatkozott, hogy tetszik neki a táncom. Fantasztikus élmény volt nekem ez az előadás, mert úgy éreztem, felvettek a táncosok testvéri szövetségének tagjai közé. Nagyon megtisztelve éreztem magam. Ezeket az embereket csodáltam a világon a legjobban.”

(Fordítás: Horváth Attiláné, Európa Könyvkiadó, Origo-Press Kiadó, 1989)

A történetet John Franceschina is megerősítette  Hermes Pan: The Man Who Danced with Fred Astaire (Hermes Pan: Az ember, aki Fred Astaire-rel táncolt) című könyvében:

“1983 tavaszán Pan a macskáját etette (akit ő Kitty-nek nevezett el), amikor kapott egy hívást Fred Astaire-től arra kérve őt, hogy azonnal menjen át hozzá. Hermes azt hitte valami vészhelyzetről van szó, így átrohant Astaire-hez, aki csupán videót nézett. “Csak várj, amíg meglátod ezt!” – mondta üdvözlésképpen. Pan leült mellé és megnézték Michael Jackson Billie Jean előadását a Motown 25: Yesterday, Today, Forever című műsorban, amelyet előző este közvetítettek. Pant lenyűgözte az előadás és meggyőzte Astaire-t, hogy hívja fel Michael Jacksont és gratuláljon neki. Hermes így mesélte el:

‘Valahogy Frednek sikerült kiderítenie Michael telefonszámát. Megmondta neki, hogy pokoli egy táncos… ‘Igazán seggre ejtetted őket tegnap este. Dühös táncos vagy. Akárcsak én.’ Én is köszöntem neki a telefonban és egy halk hang válaszolt. Meglepett, hogy egy olyan ember, aki ilyen dühvel táncol ennyire lágy hanggal rendelkezik. Megmondtam neki mennyire tetszik a munkája és ő nagyon hálás volt, nagyon izgatott, hogy hallott felőlünk. Egy pillanatig azt hitte, hogy valaki szórakozik vele. Azonnal megkedveltem őt, mert úgy tűnt annyira hidegen hagyja a show biznisz világa, ugyanakkor mégis rajongott a sztárokért. Tényleg alig hitte el, hogy Fred Astaire felhívta.'”

Forrás: http://www.amazon.co.uk/gp/reader/0199754292/ref=sr_1_92?p=S07M&keywords=michael+jackson&ie=UTF8&qid=1356665032#reader_0199754292

Jackson a legnyilvánvalóbb módon az 1987-es Smooth Criminal című videójában rótta le tiszteletét Astaire előtt.

A koreográfia ugyan nem Astaire-i, azonban a díszlet és a jelmez – beleértve Jackson fehér öltönyét, fehér kalapját, kék ingét, kék zokniját és fehér nyakkendőjét is – utalás Astaire 1953-as The Band Wagon című filmjének Girl Hunt jelenetére.

Ami a Fred Astaire-féle táncot illeti, arra Jackson 2001-es You Rock My World című videójában látunk rövid utalást: 2:05-nél Jackson azt a mozdulatot imitálja, amellyel Astaire belép a bárba a Band Wagonban.

Ha pedig megtekintjük a Girl Hunt jelenet hosszabb verzióját, akkor azt is látjuk, hogy Jackson az egyik dalszövegében is tesz rá utalást.

A fenti jelenetben Astaire karaktere 03:34-nél azt mondja: “she came at me in sections”, 03:50-nél és 11:24-nél pedig: “she was bad, she was dangerous”. Ezek a kifejezések Jackson Dangerous című dalában is elhangoznak:

Egy jegyzet Michael Jacksontól, amit Smooth Criminal előtt írt – feltehetőleg magának emlékeztetőül.

studythegreats

Fordítás: “A Criminal tánchoz nézd meg az összes nagy táncost videón, “tanulmányozd a nagyokat és legyél még nagyobb”
Szerezd meg az összes Bob Fosse filmet
táncot, tanulmányozd ezeket alaposan, betéve tudj minden vágást, mozdulatot, zenét, stb
Flash Dance
All That Jazz
Bandwagon “Girl Hunt”
?”

Néhány “Fred Astaire-i mozdulat” Michael Jacksontól. A későbbi megasztár, aki egyébként formálisan sosem tanult táncolni, körülbelül 18-19 éves ezeken a felvételeken, amelyek a Jacksons televíziós varieté műsorából származnak:

MJ_Fred Astaire

Michael Jackson és Fred Astaire

Michael Jackson és Fred Astaire

Michael Jackson és Fred Astaire

Michael Jackson a saját szavaival (2007-es EBONY magazin interjú)

Korábban ebben a bejegyzésben beszámoltam arról, hogy új dokumentumfilm készül két fotózásról, amelyen Michael Jackson részt vett 2007-ben. Ezek közül az egyik az afroamerikai Ebony magazin fotózása volt, amelyhez egy interjú is társult. Itt ezt az interjút olvashatjátok.

Az Ebony később az interjú során készített audió felvétel részleteit is közzétette. Ezekből hallatszik, hogy milyen kötetlen, jó hangulatú interjú is volt ez, amiben többnyire hagyták Michaelt anekdotázni – ami megmagyarázza, hogy írásban időnként miért tűnik annyira csapongónak.

Készítette: Bryan Monroe
Megjelenés helye: EBONY magazin
Megjelenés ideje: 2007. december
Forrás: http://www.mjfancommunity.com/ebony.htm

michael jackson ebonyAmikor Michael Jackson mellett ülsz egy kanapén gyorsan túl tudod magad tenni a titokzatos ikon fényén, csaknem áttetsző bőrén és rájössz, hogy ez az afroamerikai legenda több, mint egy bőrszín. Több, mint egy szórakoztatóművész, több, mint egy énekes vagy táncos – a háromgyermekes felnőtt apa magabiztos, kontrollált és érett férfi, akiben még rengeteg kreativitás maradt.

Michael Joseph Jackson 1982 decemberében megrázta a zenei világot, amikor berobbant a pop színtérre a Thrillerrel – azzal a gazdag, ritmikus, ragályos albummal, amely sok fehér számára bemutatta azt a tehetséget, amelyet a legtöbb fekete már évtizedek óta ismert, és amely a bolygó csaknem minden zeneipari rekordját megdöntötte. A történelmi projekt egy újabb gigantikus lépés volt egy zenei karrierben, amely 18 évvel korábban kezdődött, 6 éves korában fivéreivel a Jackson 5-ban. Egy évtized óta az első amerikai magazinnak adott interjújában és a Thriller 25. évfordulóján Jackson leült az Ebony magazinnal egy ritka, intim és exkluzív beszélgetésre a Thriller készítéséről, a történelmi Motown 25 előadásról, az apaságról, a zeneipar állapotáról és a kreativitása mögött álló erőről.

Íme Michael Jackson a saját szavaival…

Kérdés: Hogyan kezdődött minden?

MJ: A Motown előkészített egy filmet, amelynek The Wiz volt a címe… és úgy esett, hogy Quincy Jones volt az az ember, aki a zenét készítette. Hallottam már Quincy-ről korábban. Amikor Indianában gyerek voltam az apám vett jazz albumokat, úgyhogy ismertem, mint jazz zenészt. Szóval miután megcsináltuk azt a filmet… elég közel kerültünk egymáshoz már a film készítése közben is; segített abban, hogy megértsek néhány szót, igazán olyan volt, mint egy apa figura. Felhívtam a film után, teljesen őszintén – mivel félénk ember vagyok, KÜLÖNÖSEN akkoriban, rá sem néztem az emberekre, amikor beszéltek hozzám, nem viccelek – és azt mondtam „Készen állok arra, hogy elkészítsek egy albumot. Gondolod, hogy… tudnál ajánlani valakit, akit érdekelhet, hogy a producerem legyen vagy velem dolgozzon?” Egy kis szünet után azt mondta: „Miért ne csinálhatnám ÉN?” Azt mondtam magamnak: „Nem tudom erre miért nem gondoltam.” Valószínűleg mert azt gondoltam, hogy inkább olyan, mint az apám, inkább jazzes. Szóval miután ezt mondta én azt mondtam: „WOW, az nagyszerű lenne!” Ami nagyszerű abban, hogy Quincy-vel dolgozol az az, hogy hagyja, hogy a saját dolgodat csináld. Nem áll az utadba.

Szóval az első dolog, amivel hozzá mentem az az Off the Wall volt, az első albumunk, és Rod Temperton bejött a stúdióba, jött ezzel a gyilkos… ő egy kis német srác Wurmsból, Németországból… szóval jön ezzel a „doop, dakka dakka doop, dakka dakka dakka doop” – ezzel a melódiával és kórussal, a Rock With You-val. Én meg: WOW! Szóval amikor azt hallottam azt mondtam: „Oké, most igazán dolgoznom kell.” Minden alkalommal, amikor Rod bemutatott valamit én is bemutattam valamit és így kialakult köztünk egy kis baráti versengés. Szeretek így dolgozni. Olvastam arról, hogy Walt Disney is így dolgozott – ha a Bambin dolgoztak vagy egy akármilyen rajzfilmen, letettek egy őzt a terem közepére és az animátorok mintegy versenyeztek egymással a különféle stílusú rajzaikkal. Akinek a munkája a leginkább tetszett Waltnak azt választották. Versenyeztek, baráti dolog volt, de verseny, mivel az még többet kihoz az emberekből. Szóval bármikor amikor Rod hozott valamit én is hoztam valamit, aztán ő megint hozott valamit, aztán én is megint hoztam valamit. Kialakítottuk ezt a csodálatos dolgot.

Kérdés: Az Off the Wall után, ’82 tavaszán visszatértél a stúdióba, hogy a Thrilleren dolgozz.

MJ: Az Off the Wallról kijöttek mindazok a No. 1. slágerek – a Don’t Stop ’Til You Get Enough, a Rock With You, a She’s Out of My Life, a Workin’ Day and Night – és jelöltek minket egy Grammy-díjra, de nem voltam elégedett azzal ahogy az az egész dolog ment, mert sokkal többet akartam, többet mutatni és a lelkemből és a szívemből többet beletenni.

Kérdés: Az egy átmenet volt számodra?

MJ: TELJES átmenet. Kisfiú korom óta tanulmányoztam a komponálást. Csajkovszkij inspirált a leginkább. Ha veszel egy albumot, mint a Diótörő, minden szám gyilkos, mindegyik. Úgyhogy azt mondtam magamnak: „Miért ne lehetne egy pop album amelyen minden…” – az emberek olyan albumokat csináltak, amelyeken volt egy jó dal, a többi meg olyan volt, mint a B-oldalas számok. Azokat „album daloknak” hívták. Azt mondtam magamnak: „Miért ne lehetne minden dal olyan, mint egy sláger? Miért ne lehetne minden dal olyan jó, hogy az emberek meg akarnák venni, ha kiadnád kislemezként?” Szóval mindig próbáltam erre törekedni. Ez volt a célom a következő albumon. Ez volt az alapötlet. Mindent ki akartam adni, amit akartunk. Keményen dolgoztam érte.

Kérdés: Ami a kreatív folyamatot illeti, átgondolt voltál vagy csak úgy megtörtént?

MJ: Nem, eléggé átgondolt voltam. De még ha bizonyos értelemben tudatosan jött is össze, az Univerzumban keletkezett. De amint megfelelő a kémia egy szobában, akkor varázslatnak kell történnie. Kell! Olyan, mint bizonyos elemeket tenni az egyik féltekére és azok varázslatot csinálnak a másikon. Ez tudomány. És ebben együtt lenni a nagyszerű emberek némelyikével csodálatos dolog. Quincy Smelly-nek becéz. A Smelly abból jön, hogy… – és [Steven] Spielberg is így hív engem. De akkoriban, különösen akkoriban – ma már néha káromkodom -, de különösen akkor nem lehetett rávenni, hogy káromkodjam. Úgyhogy azt mondtam: „Ez egy smelly [„büdös” – a ford.] dal.” Ez azt jelentette, hogy annyira jó, hogy teljesen magába húz. Úgyhogy Quincy Smelly-nek hívott.

De igen, együtt dolgozni Quincy-vel csodálatos volt. Hagyja, hogy kísérletezz, a saját dolgodat csináld és elég zseni ahhoz, hogy ne álljon a zene útjába és ha van egy elem, amit hozzá kell tenni, akkor ő hozzáteszi. És hallja ezeket az apró dolgokat. Mint például a Billie Jeanben – megírtam a basszust, a melódiát, az egész kompozíciót. De amikor ő meghallgatja hozzáad egy kedves riffet…

Dolgoztunk egy dalon, aztán találkoztunk a házában, lejátszottuk, amin dolgoztunk és ő azt mondt: „Smelly, hagyd, hogy beszéljen hozzád.” Én meg: „Oké.” Azt mondta: „Ha egy dalnak szüksége van valamira azt meg fogja neked mondani. Hagyd, hogy beszéljen hozzád.” Ezt megtanultam. A kulcs ahhoz, hogy remek dalszerző legyél nem az, ha írsz. Hanem az, ha elállsz az útból. Hagyj helyet Istennek, hogy besétáljon a szobába. És amikor írok valamit, amiről tudom, hogy jó, akkor térdre borulok és hálát adok. Köszönöm, Jehova!

Kérdés: Mikor volt utoljára ilyen érzésed?

MJ: Nos, mostanában. Mindig írok. Amikor tudod, hogy jó, néha úgy érzed valami jön, mint a szülés, majdnem mint a terhesség vagy ilyesmi. Érzelmes leszel és elkezdesz valamit érezni, mintha szülnél és – varázslat – már ott is van! Valaminek a kitörése, ami gyönyörű, te meg: WOW! Ott van. Így működik ez rajtad keresztül. Csodálatos dolog. Egy Univerzum az ahová el tudsz jutni azzal a 12 hangjeggyel…

(Megszólal a Billie Jean egy korai demó verziója egy iPhone-on…)

Amikor írok, akkor először csinálok egy piszkozatot, egy durva változatot csak hogy halljam a kórust, csak hogy lássam mennyire tetszik a kórus. Ha működik számomra úgy, amikor piszkozat, akkor tudom, hogy működni fog… Hallgasd, ez otthon volt. Janet, Randy és én… Janet és én csináljuk azt a “Whoo, Whoo…Whoo, Whoo…”-t. Ugyanez a folyamat minden dalnál. A melódia, a melódia a legfontosabb. Ha a melódia megragad, ha tetszik a vázlat, akkor jöhet a következő lépés. Ha jól hangzik a fejemben, akkor általában jó, amikor csinálom. A lényeg, hogy írd át szalagra azt ami a fejedben van.

Ha veszünk egy olyan dalt, mint a Billie Jean, amiben a basszus prominens, domináns, a dal főszereplője, a fő vezérlő riff, amit hallasz – az, hogy olyanná tedd annak a riffnek a karakterét, amilyenné akarod, az sok időt vesz igénybe. Hallgasd, négy basszust hallasz ott, négy különböző személyiséggel és ez adja meg a karaktert. De ez sok munkába kerül.

Kérdés: Egy másik nagy pillanat a Motown 25 előadásod volt…

MJ: A stúdióban voltam, épp a Beat It-et szerkesztettem és valamilyen oknál fogva a Motown stúdióban történt mindez, pedig már rég elhagytam a lemeztársaságot. Szóval előkészítettek valamit a Motown évfordulójára és Berry Gordy átjött és megkérdezte részt akarok-e venni a showban, én meg mondtam neki, hogy NEM. Mondtam, hogy nem. Nem, mert ott volt a Thriller, amivel valami olyat építettem és alkottam, amit elterveztem és ő azt mondta: ’De ez az évforduló…’ Szóval ezt mondtam neki – azt mondtam: ’Megteszem, de csak akkor ha előadhatok egy olyan dalt is, ami nem Motown dal.’ Azt kérdezte: ’Melyik az?’ Én meg: ’a Billie Jean’. Ő meg: ’Oké, rendben.’ Én meg: ’Felléphetek a Billie Jeannel?’ Ő meg: ’Igen.’

Szóval próbáltam és elkészítettem a koreográfiát és felöltöztettem a testvéreimet, kiválasztottam a dalokat és az egyveleget. És nemcsak ez, de ki kell dolgoznod a kamerabeállításokat is. Mindent én rendezek és szerkesztek, tényleg. Minden kameraállás amit látsz az én kameraállásom. Hadd mondjam el miért kell így csinálnom. Van öt, nem, hat kamerám. Amikor előadsz – és mindegy milyen előadás az – ha nem megfelelően kapod el, akkor az emberek sosem fogják látni. Ez a világ legönzőbb médiuma. Azt filmezed, AMIT te akarod, hogy az emberek lássanak, AMIKOR akarod, hogy lássák és AHOGY akarod, hogy lássák – azt, hogy milyen ELLENPONTOZÁST akarsz, hogy lássanak. Te alkotod meg a teljes érzését annak, amit bemutatsz, a te szögeiddel és beállításaiddal. Mert tudom mit akarok látni. Tudom mit akarok, hogy kimenjen a közönséghez. Tudom mit akarok, hogy visszajöjjön. Tudom mit éreztem, amikor előadtam és ezt az érzést próbálom elkapni, amikor vágok, szerkesztek és rendezek.

Kérdés: Mióta készíted ezeket az elemeket?

MJ: Kisfiú korom óta, a testvéreimmel. Az apám mindig azt mondta: ’Mutasd meg nekik Michael, mutasd meg!’

Kérdés: Volt olyan, hogy ők féltékennyé váltak emiatt?

MJ: Sosem mutatták ki akkoriban, de nehéz lehetett, mert engem sosem vertek meg a próbákon vagy gyakorlás közben [nevet]. Csak utána, amikor bajba kerültem [nevet]. Ez igaz, olyankor kaptam ki. Az apám mindig egy övvel a kezében volt ott a próbáinkon. Nem ronthattad el. Az apám zseni volt abban ahogy tanított minket a színpadi munkára, hogyan dolgozz a közönséggel, hogy mit csinálj a következő pillanatban, vagy arra, hogy soha ne engedd, hogy a közönség lássa, ha szenvedsz, vagy valami nincs rendben. Ebben csodálatos volt…

Kérdés: Gondolod, hogy innen van nemcsak az üzleti érzéked, de az is ahogy a teljes csomagot kontroll alatt tartod?

MJ: Abszolút. Az apám, a tapasztalat – de sokat tanultam az apámtól. Fiatal korában volt egy együttese, amit Falconsnak hívtak. Mindig átjöttek és zenéltek, úgyhogy mindig zenével és tánccal voltunk körülvéve. Ez egy olyan dolog, ami kulturálisan benne van a fekete emberekben. Félrehúzod a bútorokat, feltekered a zenét… amikor társaság jön mindenki kiperdül a szoba közepére, csinálnod kell valamit. Imádtam ezt.

Kérdés: És a te gyerekeid is ezt csinálják most?

MJ: Igen, de ők félénkek. De néha csinálják nekem.

Kérdés: Ha már a showról beszélünk: az MTV eleinte nem játszott fekete előadókat. Mennyire volt ez nehéz a számodra?

MJ: Azt mondták nem játszanak fekete művészeket. Összetörte a szívem, de ugyanakkor lángra is gyújtott bennem valamit. Azt mondtam magamnak: “Tennem kell valamit, amikor ők… nem hagyom, hogy ne vegyenek észre.” Szóval igen, jött a Billie Jean és ők azt mondták: “Nem fogjuk játszani.” De amikor elkezdték játszani rekordokat döntött. Azután arra kértek, hogy adjak nekik MINDENT, amim van. Akkor már ők kopogtattak a mi ajtónkon. Aztán jött Prince – mindez ajtót nyitott Prince-nek és az összes többi fekete művésznek. Addig huszonnégy órán át csak heavy metalt játszottak és csak őrült képeket egymás után… A múltban annyiszor odajöttek hozzám és mondták, hogy „Michael, ha te nem lennél, akkor nem lenne MTV.” Ezt újra és újra elmondták nekem személyesen. Azt hiszem akkoriban nem hallották… de biztos vagyok abban, hogy nem rosszindulatból mondták [nevet].

Kérdés: Ez igazán életet adott a modern videó korszaknak…

MJ: Mindig néztem az MTV-t. A bátyám Jackie… sosem fogom elfelejteni… azt mondta: “Michael, látnod kell ezt a csatornát. Ó, Istenem, ez a legjobb ötlet. A nap 24 órájában zenét játszanak… Napi 24 órában!” Szóval azt mondtam: “Hadd lássam!” És néztem és láttam mindazt ami ment rajta és azt mondtam: “Bárcsak szórakoztatóbb lenne mindez, több lenne a sztori, egy kicsit több a tánc, biztos vagyok abban, hogy akkor az embereknek jobban tetszene.” Szóval azt mondtam, hogy ha én csinálok valamit, annak sztorijának kell lennie – elejének, közepének, végének – hogy követni tudj egy lineáris vonalat, kell lennie egy vonalának. Hogy amikor nézed akkor az szórakoztasson és azon gondolkodj, hogy most mi fog történni. Szóval akkor kezdtem el kísérletezni a Thrillerrel, a Way You Make Me Feel-lel, a Baddel és a Smooth Criminallal és a rendezéssel és az írással.

Kérdés: Mi a véleményed a zenei videók és a zene mai állapotáról?

MJ: A zeneipar válaszúton van. Átmeneti állapotban. Az emberek zavarban vannak afelől, hogy mi fog történni, hogy a zenét hogyan terjesszék és adják el. Úgy gondolom, hogy az Internet mindent felkavart, mert annyira erőteljes és a srácok imádják. Az egész világ egy kattintásra van tőlük, az ölükben. Bármit akarnak tudni, bárkivel akarnak kommunikálni, bármilyen zene, bármilyen film… Ez a dolog mindent felkavart. Jelenleg mindezek a Starbucks és Wal-Mart ügyletek – közvetlenül a művészekhez – nem hiszem, hogy ez a válasz. Úgy gondolom, hogy a válasz a fenomenális, nagyszerű zene. Ami eléri a tömegeket. Úgy gondolom az emberek még mindig keresnek. Nincs igazi zenei forradalom jelenleg. De amikor itt lesz, akkor az emberek falakat fognak lebontani csak azért, hogy megkapják. Úgy értem mert a Thriller előtt ugyanez volt a helyzet: az emberek NEM vettek zenét. A Thriller segített mindenkit ismét visszavinni a lemezboltokba. Szóval amikor megtörténik, akkor megtörténik.

Kérdés: Ki nyűgöz le téged?

MJ: Ami a művészetet illeti, szerintem Ne-Yo nagyszerű. De elég sok benne a Michael Jackson érzés. De ez tetszik benne. Meg tudom mondani, hogy ő egy olyan fickó, aki tudja hogyan kell írni.

Kérdés: Dolgozol együtt ezekkel a fiatal művészekkel?

MJ: Persze. Engem sosem érdekelt, hogy a postásról van szó vagy a takarítóról. Ha jó a dal, akkor jó a dal. A legjobb ötletek sokszor a hétköznapi emberektől jönnek, akik azt mondják: “Miért nem próbálod meg ezt vagy csinálod azt?” És ha csodálatos az ötlet, akkor ki kell próbálnod. Chris Brown nagyszerű. Akon nagyszerű művész. Mindig olyan zenét akarok készíteni, amelyik egy másik generációt is inspirál. Azt akarod, hogy amit alkotsz az tovább éljen, legyen az szobrászat vagy festészet vagy zene. Amint Michelangelo mondta: “Tudom, hogy az alkotó távozni fog, de a munkája fennmarad. Ezért próbálom a lelkemet kötni a munkámhoz, hogy elmeneküljek a haláltól.” És én is így érzek. Mindent beleadok a munkámba. Csak azt akarom, hogy tovább éljen.

Kérdés: Milyen érzés tudni, hogy megváltoztattad a történelmet? Sokat gondolsz erre?

MJ: Igen. Tényleg. Nagyon büszke vagyok arra, hogy ajtókat nyitottunk meg, hogy segített a munkánk sok dolgot lebontani. Amikor utazol a világban, turnézol, stadionokban lépsz fel, akkor látod a zene hatását. Ha kinézel a színpadról amerre a szem ellát csak embereket látsz. És ez csodálatos érzés, de ezt sok fájdalom előzte meg, sok fájdalom.

Kérdés: Hogyhogy?

MJ: Ha a csúcson vagy, ha úttörő vagy, akkor az emberek elkezdenek támadni. Azokat akarják támadni, akik a csúcson vannak. De hálás vagyok mindazokért a rekordokért, a legnagyobb albumokért, a Nr.1 slágerekért – még mindig hálás vagyok ezekért. Amikor kicsi voltam ültem a nappalinkban és hallgattam az apámat Ray Charles-t játszani. Az anyám pedig felkeltett hajnali háromkor: “Michael, ő van a tévében, ő van a tévében!” Odafutottam a tévéhez és James Brown volt benne. Én meg azt mondtam: “Én is ezt akarom csinálni.”

Kérdés: Várhatunk többet Michael Jacksontól?

MJ: Rengeteg dolgot írok jelenleg. Majdnem minden nap a stúdióban vagyok. Amikor a rap először megjelent mindig úgy éreztem, hogy melodikusabbá fog válni, hogy univerzálisabb legyen, mert nem mindenki beszél angolul [nevetés]. És az országodra korlátozódsz. De ha van melódia, amit mindenki tud dúdolni, akkor népszerű lesz Franciaországban, a Közel-Keleten, mindenütt! Az egész világon, mert beletesznek egy melódiát. Fontos, hogy tudja dúdolni az ír farmertől elkezdve a harlemi WC-pucoló hölgyön át mindenki, aki tud fütyülni, vagy az ujjával csettintgető gyerekig. Fontos, hogy tudd dúdolni.

Kérdés: Tehát már majdnem 50 éves vagy. Gondolod, hogy még 80 éves korodban is ezt fogod csinálni?

MJ: Az az igazság, hogy nem. Nem úgy, ahogy James Brown vagy Jackie Wilson csinálta, akik megölték magukat. Azt kívánom bárcsak [James Brown] le tudott volna lassítani és nyugodtabb tudott volna lenni és élvezte volna a kemény munkája gyümölcseit.

Kérdés: Fogsz ismét turnézni?

MJ: Nem szeretem a hosszú turnékat. Amit szeretek a turnézásban az, hogy csodálatosan csiszolja az ember képességeit. Ezt szeretem a Broadway-ben is, ezért mennek el a színészek a Broadway-re – csiszolni a képességeiket. És ez alkalmas is erre. Mert hosszú évekbe telik, hogy nagyszerű előadóművésszé válj. Évekbe. Nem lehet egyszerűen kikapni egy fickót az ismeretlenségből, kidobni oda és elvárni, hogy ez az ember azzal az emberrel versenyezzen. Az sosem fog működni. És a közönség tudja, látja. Abból ahogy az ilyen emberek a kezeikkel gesztikulálnak, ahogy mozognak, abból ahogy bármit csinálnak a mikrofonnal vagy ahogy meghajolnak. A közönség azonnal látja.

Michael Stevie Wondertől tanul a stúdióban 16 éves korában

Michael Stevie Wondertől tanul a stúdióban 16 éves korában

Nos, Stevie Wonder, ő egy zenei próféta. Ő a másik akinek tisztelettel kell adóznom. Azt mondtam magamnak: “Több dalt akarok írni.” Néztem a producereket, Gamble és Huff-t, Hal Davis-t és a Corporationt ahogy írták azokat a slágereket a Jackson 5-nak és igazán tanulmányozni akartam az anatómiáját. Azt csinálták, hogy miután elkészültek a dallal behívtak minket, hogy énekeljük el. Ez felbosszantott, mert látni akartam ahogy írják a dalt. Így odaadták nekem az ABC-t miután az elkészült, az I Want You Back-et vagy a Love You Save-et. Mindent meg akartam tapasztalni.

Szóval Stevie Wonder szó szerint hagyta, hogy légy legyek a falon. Láttam ahogy elkészíti a Songs in the Key of Life-ot, néhányat a legnagyszerűbb dolgok közül. Vagy ott ültem Marvin Gaye-jel és csak… és ezek az emberek sokszor átjöttek hozzánk lógni, kosárlabdázni a testvéreimmel a hétvégeken. Mindig ezek az emberek vettek minket körül. Szóval amikor látod a tudományát, anatómiáját, struktúráját annak, hogy hogy működik, az csodálatos.

Kérdés: Te egy világszínpadon játszol. Hogyan látod a világ helyzetét ma?

MJ: Nagyon aggaszt a globális felmelegedés jelensége. Tudtam, hogy jön, de bárcsak hamarabb felkeltették volna az emberek érdeklődését. De sosincs túl késő. Úgy jellemezték, mint egy elszabadult vonatot: ha nem állítjuk le, akkor sosem kapjuk vissza. Úgyhogy most kell megoldanunk. Erre próbáltam rámutatni az Earth Songgal, a Heal The Worlddel, We Are The Worlddel – azért írtam ezeket a dalokat, hogy az emberek tudatosabbak legyenek. Bárcsak az emberek odafigyelnének minden szóra.

Kérdés: Mi a véleményed a következő elnökválasztásról? Hillary, Barack?

MJ: Őszintén szólva nem kísérem figyelemmel ezt a dolgot. Úgy neveltek minket, hogy ne… mi nem emberekre tekintünk mint akik meg tudják oldani a világ problémáit, mi nem. Ők nem képesek erre. Én így látom. Ez felettünk áll. Nézd, nem tudjuk kontroll alatt tartani a Földet – lehet földrengés. Nem tudjuk kontroll alatt tartani a tengereket – lehetnek cunamik. Nem tudjuk kontroll alatt tartani az eget – lehetnek viharok. Mind Isten kezében vagyunk. Úgy gondolom az embernek ezt figyelembe kell vennie. Csak azt kívánom többet tennének a kisbabákért és gyerekekért, hogy őket jobban segítenék. Az nagyszerű lenne, nem igaz?

Kérdés: Ha már a kisbabáknál tartunk: most apaként ha visszatekersz 25 évvel ezelőttre, mi a különbség aközött a Michael között és a mai Michael között?

MJ: Az a Michael valószínűleg ugyanaz a Michael, mint ez itt. Egyszerűen csak előbb el akartam érni bizonyos dolgokat. De mindig itt motoszkált ez a gondolat a fejemben –  az, hogy gyerekeket akarok nevelni, gyerekeket akarok. Nagyon élvezem.

Kérdés: Mit gondolsz mindazokról a dolgokról, amiket beszélnek rólad, mindazokról, amit olvasol? Hogy érzel ezekkel kapcsolatban?

MJ: Nem figyelek oda ezekre. Véleményem szerint ez a tudatlanság. Általában nem tényeken alapul, hanem mítoszon. A fickó, akit nem látsz. Minden környéken van egy fickó, akit sosem látsz, úgyhogy elkezdesz róla pletykálni. Látod azokat a sztorikat róla, ott a mítosz, hogy ezt csinálta, azt csinálta. Az emberek őrültek! Én csak csodálatos zenét akarok csinálni.

De annak idején a Motown 25-ön az egyik dolog, ami megérintett engem az volt, hogy az előadásom után – soha nem fogom elfelejteni… Ott volt Marvin Gaye a színpad mellett és a Temptations és Smokey Robinson és a fivéreim, mind megöleltek, megpusziltak, öleltek. Richard Pryor odajött hozzám és azt mondta [suttogva]: “Ez volt a legjobb előadás, amit valaha láttam.” Ez volt az én jutalmam. Ezek voltak azok az emberek, akiket kisfiúként Indianában hallgattam: Marvin Gaye-t, a Temptationst – és az, hogy ennyire értékeltek nagy megtiszteltetés volt számomra. Aztán másnap Fred Astaire hívott fel és azt mondta: “Néztem a műsort tegnap este, fel is vettem és ma reggel ismét megnéztem. Pokoli táncos vagy! Seggre ültetted a közönséget tegnap este!” Később, amikor találkoztam Fred Astaire-rel ezt csinálta az ujjaival [A moonwalkot imitálja az ujjaival a másik tenyerén].

Nagyon tisztán emlékszem arra az előadásra és arra is emlékszem mennyire dühös voltam magamra, mert nem úgy sikerült, ahogy akartam. Többet akartam. De miután befejeztem ott volt egy kisgyerek, egy kis zsidó gyerek a színpad mögött egy kis csokornyakkendővel, rám nézett és azt mondta [elképedt hangon]: “Ki tanított meg így mozogni?” [Nevetés.] És én azt mondtam: “Azt hiszem Isten… és a gyakorlás.”

***

A Michael Jackson/Ebony magazin címlapsztori kulisszái mögött

Az elmúlt napokban több, mint 200 olvasó intézett szerte a világból kérdéseket hozzánk a fotózásról, az interjúról és a sztárról. Íme néhány ezek közül a kérdések közül az Ebony csapat – az alelnök és szerkesztő igazgató Bryan Monroe, a kreatív igazgató Harriette Cole és a vezető szerkesztő Joy Bennett – válaszaival, akik Michaellel voltak azon a három napon…

Kérdés: Tervez Michael Jackson újabb világkörüli turnét? (Dusty Dublinból, Írországból)

Bryan Monroe: Michael nem mondta meg konkrétan, hogy fog-e turnézni, de hezitált azzal kapcsolatban, hogy újabb világkörüli koncertsorozatot adjon. “Nem szeretem a hosszú turnékat.” – mondta nekünk az interjúban. Nem akar úgy megöregedni, hogy koncertet koncert után csinál, egyik megastadionból a másikba repül. “Mennek, futnak, megölik magukat. Azt kívánom bárcsak [James Brown] le tudott volna lassítani, nyugodtabb tudott volna lenni és élvezte volna a kemény munkája gyümölcseit.”

Kérdés: Még mindig olyan csodálatosan tud táncolni, mint régen? (Gabriella Angliából)

Bryan Monroe: Ahhoz képest, hogy 50 éves még mindig hihetetlenül rugalmas. Bemutatta egy pár klasszikus mozdulatát a fotózás kedvéért – a lábtekerős/rúgás mozdulatot különösen. Igen, még mindig nagyon tud.

Kérdés: Mikor jön ki az új CD? (K. Hall Alabamából)

Joy Bennett: Nem tudom. Michael többször is elmondta, hogy minden nap ír zenét és dolgozik a stúdióban. Úgy gondolja, hogy több nagy slágere lesz még (lásd a sztorit arról, hogy hogyan ír zenét). Sem ő, sem a csapata nem mondott dátumot, de figyelni fogjuk, hogy nem jelenik-e meg valami 2008 elején.

Kérdés: Nagyon félénk ember? (Stacie New Yorkból)

Joy Bennett: Nem, meglepő módon nem volt nagyon félénk. Nem takarta el az arcát, nem viselt maszkot vagy kesztyűt és közvetlenül, nagy részletességgel válaszolt a kérdésekre.

Kérdés: Sokat beszéltek a bőrszínéről. Ő a legfehérebb ember, aki valaha az Ebony címlapjára került? (Mae Észak-Kelet Ázsiából)

Joy Bennett: Egyáltalán nem. 1972 júniusában a színész Carroll O’Connor volt az Ebony címlapján mint karaktere Archie Bunker. Félreértés ne essék, szokatlanul világos bőre ellenére, amiről azt mondta a vitiligo nevű bőrbetegség okozta, Michael most is 100 százalékosan afroamerikai.

Kérdés: Úgy gondolom Amerika még mindig nem fogja fel azt a hatást és pozíciót, amivel Michael nemzetközi szinten rendelkezik. Megkérdezhetsz egy nőt, aki egy kis norvég közösségben nőtt fel, vagy egy nőt, aki Afrikában nőtt fel és ismerni fogják a nevét, a zenéjét. Van néhány kérdésem: Ki döntött a ruhájáról? Stílustanácsadó választotta és Michael Jackson jóváhagyta előtte? Miért pont ebben a múzeumban volt a fotózás? Michael Jackson választotta a helyszínt? (Annette Norvégiából)

Harriette Cole: Michael azt akarta, hogy művészi környezetben fotózzuk és a Brooklyn Múzeum örömmel vendégül látott minket. Ősi és kortárs történelmi környezetben fotóztunk és nagyon erőteljes élmény volt azon a helyen lenni. Ami a ruhatárat illeti, a hírességek stílustanácsadójával Phillip Bloch-csal dolgoztunk, hogy kialakítsunk egy koncepciót a ruhákat illetően, majd ő és a csapata elment vásárolni. Azt akartuk, hogy elegáns és időtlen legyen a címlapon. Találtunk jópár stílust a számára, amely ezt elérné és bemutattuk ezeket Michaelnek. Végül kiválasztotta azt, amit örömmel viselne – ami végül is sokkal többféle szerelés volt, mint amire időnk volt a fotózáson! Michael Jackson tökéletesen nézett ki mindenben, amit ráadtunk. Jó volt olyan emberrel dolgozni, akin ilyen jól állnak a ruhák, aki tudja hogyan mozogjon, aki érti a kamerát. Varázslatos volt!

Kérdés: Az emberek, akik Michaellel dolgozott az interjú vagy a fotózás alatt nem féltek tőle? Milyen volt az interakciója a csapattal? (Samantha és Michele)

Harriette Cole: A legjobban az tetszett abban, hogy együtt dolgoztam Michael Jacksonnal, hogy nagyon kedves volt mindenkihez. Udvarias volt a liftkezelővel, az őrrel, a múzeum igazgatóival. Mindenkinek megköszönte, aki hallótávolságon belül volt, amikor vége volt a fotózásnak. Nagylelkű volt és kedves. Voltak olyanok, akik féltek tőle? Nem tudom ez-e a megfelelő szó. Inkább azt mondanám megbabonázta az embereket. Néhányan megcsípték magukat, hogy tényleg a Popkirály jelenlétében vannak-e.

Kérdés: Michael hosszú évek óta most tűnik a legegészségesebbnek és legboldogabbnak (nemcsak a fotózás képein, de még a paparazzi képeken is). Azon idő alatt, amit együtt töltöttél Michaellel támadt-e olyan érzésed, hogy tényleg vissza akar térni és újra felrázza a zeneipart? A világ várja a következő mozdulatát, de az az érzésem nem is nagyon látja, hogy mennyire hiányzik a zenei palettáról. (Robert)

Harriette Cole: Michael egyértelműen egészségesnek és boldognak tűnt – mi több, elégedettnek. Olyan békesség lengte körül, amely kézzelfogható volt. Úgy tűnt kényelmesen érzi magát a saját bőrében. Na persze olyan teste van, amiért bármelyik nő vagy férfi meghalna! 49 évesen vékony, táncos alkata van, amely bizonyítéka a rendszeres, fegyelmezett gyakorlásnak. Szóval vissza tudna térni? Mindenképpen elég erősnek tűnik. Azt is tudjuk, hogy aktívan dolgozik a stúdióban és alkot. Azt mondta nekünk, hogy egy magnóval utazik, így akárhol jön rá az ihlet a zenealkotásra fel tudja venni későbbi felhasználásra. Azt is megjegyezte, hogy manapság sok művész nem néz belülre, hogy a saját egyedi zenéjét alkossa meg. Úgy véli eljött az idő az áttörésre. Ez mindenképpen magában foglalhatja Michael Jackson áttörését is – vagy inkább azt kellene mondanom, hogy egy újabb áttörést tőle!

Kérdés: Mesélj nekünk Blanketről! Arról a kis titokzatos bébiről! Milyennek találtad a kisfiút? Jólnevelt gyerek? Milyen apa és fia egymással? Betekintést nyertél abba, hogy Michael milyen apja a gyerekeinek abból, amit eddig láttál? (Melissa Manilából, a Fülöp-szigetekről)

Harriette Cole: Michael másik két gyerekével nem találkoztunk. A lánya Paris 9 éves és a másik fia, Michael Joseph 10 éves. Blanket hihetetlenül jólnevelt volt amikor a társaságunkban volt, ami nagy teljesítmény egy 5 évestől. Nyilvánvalóan nagyon közel áll az apukájához. Kézenfogva sétáltak be és csak akkor váltak el, amikor mindketten fesztelenül érezték magukat. Michael szülői képességei dicséretre méltók voltak. Sok szó nélkül, nagyon finom gesztusokkal fegyelmezett, irányított, támogatott. Michael nyilvánvalóan azt akarja, hogy Blanket jó modort tanuljon, így amikor az Ebony csapat belépett a szobába az interjúra Michael megmutatta Blanketnek hogyan fogjon kezet és üdvözöljön minket. Apró dolgok, de nem az apró dolgok mutatják meg valakinek az igazi énjét?

Kérdés: Terveztek újabb Ebony/Jet/Michael Jackson együttműködést a közeljövőben? (Jamison)

Bryan Monroe: Amint mondani szokták: “maradj velünk!” Tervezünk még egy címlapot, ezúttal a testvérmagazinunknál, a Jetnél, amely valamikor december közepén jön ki. Az egy heti magazin, így figyeld az újságárusoknál! Talán lesznek benne friss hírek is!