Valamennyi bejegyzés

Fecsegés a Jackson 5-al

Alább egy  rendhagyó “interjút” hallhattok, illetve olvashattok a Jackson 5-al, amiben nem egy riporter kérdéseire válaszolnak, hanem egymáséira valamikor 1970-71 körül. Tulajdonképpen öt tinédzser fiú fecsegése, de persze ezek a gyerekek akkor már világhíresek voltak. A videó két részes. A videóban használt színkódok:

Piros: Jermaine
Zöld: Marlon
Sárga: Michael
Kék: Jackie
Narancsárga: Tito

1. rész

Jermaine: Jermaine Jackson vagyok. Csak itt ülök és fecsegek a testvéreimmel. Úgy ismerheted őket, mint a Jackson 5.

Marlon: Így van.

Michael: Igen, és őő, Jackie mit szeretsz a showbizniszben?

Jackie: Nos, a showbiznisz az én dolgom, tudod. Mindig is a showbizniszben akartam lenni. Azt hiszem te is Mike.

Michael: Igen.

Tito: Ámen.

Jackie: Nagyon szeretem.

Tito: Így van testvér, ezt meg tudom érteni. Ámen.

Michael: És, őő, Tito, a sp… nos, mik a kedvenc sportjaid, mit szeretsz?

Tito: Nos, szeretem a baseballt, szeretem a labdarúgást, szeretem az íjászatot. Megőrülök a női futballért.

Michael: (nevet) Te mit szeretsz Jermaine?

Jermaine: Sok mindent szeretek igazából. Szeretem a költészetet is. Az az én csomagom – egy pár dal.

Michael: Te mit szeretsz Marlon?

Marlon: Nos, szeretem a golfot és a labdarúgást, a baseballt, a kosárlabdát és az amerikai futballt. Körülbelül ennyi.

Jackie: Miután mi már mindent elmondtunk, te mit szeretsz Mike?

Michael: Nos, szeretem a labdarúgást.

Jackie: A labdarúgást?

Michael: A baseballt, nos és a röplabdát.

Tito: A röplabdát.

Jackie: És mi van az úszással ember? Azt hittem jó úszó vagy.

Michael: Igen, az a kedvenc dolgom, imádok úszni. És te? Te szeretsz úszni?

Jackie: Igen, szeretek úszni.

Michael: És te ’Maine?

Jermaine: Nálam is rendben van.

Tito: Nos, ember, ahogy a mini motorodon száguldasz, nem hiszem, hogy elég sokáig fogsz élni ahhoz, hogy felvegyél egy újabb lemezt.

Michael: (nevet)

Tito: És Marlon, ha továbbra is úgy motorozol ahogy, akkor egy napon át fogsz repülni egy hegyen.

Michael: (nevet)

Jackie: Tito, mi van az autókkal, amiket összeszerelsz? Meddig tartott összeszerelned a GT Mustangot?

Tito: Körülbelül…

Marlon: (suttogva) … három napig.

Tito: Három napig, közel három napig. Igen, nagyon nehéz volt.

Jackie: Van neki körülbelül öt vagy hat, igaz? Mennyit szereltél össze?

Jermaine: Van neki egy rakással.

Marlon: Nem, körülbelül öt autót és hat motorbiciklit szerelt össze.

Jackie: És egy űrhajót.

Marlon: Igen, igen, egy űrhajót.

Jackie: És az rossz volt, ember.

Marlon: Igen, és egy TWA Jetet.

Michael: Hé Tito, szereted a fotózást, meg az ilyesmit? Láttam pár képedet, amit csináltál. Szereted?

Tito: Igen, az az én csomagom. Egy nap lekaptalak, amikor aludtál. És egy nap be volt csavarva a hajad és lekaptam rólad pár kockát.

Michael: Tényleg?

Tito: Amikor aludtál.

Michael: Mutasd csak meg azt a képet, amikor hazamegyünk!

Tito: Ott vannak.

Marlon: Mutasd csak meg mindnyájunknak!

Jermaine: Mit szeretsz a legjobban abban, amikor turnén vagyunk, Marlon?

Marlon: Szeretek enni. Az az egyik kedvencem. És szeretek aludni.

Jermaine: Csak enni és aludni?

Marlon: Igen.

Michael: És játszani.

Jermaine: Te lustaság. És veled mi a helyzet Mike?

Michael: Nos, én szeretek szállodákban lenni és, őő…

Jermaine: Ó, tényleg?

Michael: És amikor lejövünk a színpadról szeretek rendelni egy csomó üdítőt és és egy csomót mókázni, aztán tévét nézni, aztán lefeküdni.

Jermaine: Többnyire mit rendelsz?

Michael: Őő, hamburgert, szalonnát, szendvicseket, grillezett kaját. Csak soul kaját.

Tito: Nos, Michael. Most olyan dolgokról csevegünk, amikkel jól szoktunk szórakozni. De csináltál valamit, amin mi jól szórakoztunk, de te nem annyira. Mi volt azzal, amikor Miss (???) beállított a sarokba az iskolában egy órán keresztül? Hogy érezted magad amiatt?

Michael: Ehhh, nem tudom.

Jermaine: Igen, amiért énekeltél az óra alatt.

Michael: Nézd, nos, nem tehetek arról, hogy énekelnem kell, hogy behangolva maradjak.

Marlon: Hogy behangolva maradj.

Michael: Oké, Marlon, és mi van veled, Marlon, mi van veled?

Tito: Igen, Marlon.

Marlon: Hogy érted azt, hogy mi van velem?

Michael: Te álomszuszék!

Marlon: Igen, álomszuszék vagyok, ember.

Tito: Igen, és te Marlon…

Michael: Emlékszel amikor összerágott papírgalacsinokat dobáltál?

Marlon: Az semmi nem volt, csak egy dolog. Semmi nem volt, csak egy dolog.

Tito: Srácok, tudjátok, amikor próbálunk, akkor vannak bizonyos dolgok amiket csinálni akarunk, hogy javítsunk a shownkon. Mint például amikor próbálunk. Mi a fő ötletetek, szerintetek mit kellene csinálnunk, hogy jobb showt csináljunk?

Jermaine: Ez egy jó show, de szerintem szükségünk van egy kicsit több energiára, egy kicsit több funkra. Igen, játszani egy dalt és aztán befejezni. Tudod, szükségünk van pár hosszú dalra.

Tito: Nos, összekapjuk a groove-unkat, igaz, Jackie?

Jackie: Igaz, Tito.

Marlon: Mondd, Jackie, kik a kedvenc együtteseid?

Jackie: Azt mondanám a Supremes és a Temps (Temptations – a ford.).

Jermaine: Folytasd, Marlon!

Jackie: Marlon, kik a kedvenc együtteseid, ember?

Marlon: Szeretem a Temps-t, a Supremes-t és a Chi-Lites-t. Valami ilyesmi, igen.

Michael: Igen, ők igazán kemények.

Tito: Igen, Michael és veled mi a helyzet?

Michael: Nos, én is szeretem a Temps-t, és szeretem a Supremes-t és szeretem a Four Tops-t, szeretem Miss Ross-t, Diana Ross-t.

Jackie: Sok kedvenced van.

Michael: Igen, van egy csomó.

Tito: Oké, most pedig szunyókáljunk egyet, te csak dumálj tovább Mike, srácok, mi aludjunk!

Michael: Marlon… és őő Martha (Reeves) és a Vandellas, körülbelül ennyi.

Jackie: Igen, ő erős. Nekem is tetszik.

Jermaine: És mi van Gladys Knighttal?

Michael: Ó, igen, úúúú úúú. Igen, szeretem Gladyst.

Tito: Igen, ő nagyon egyben van.

Jermaine: És az Originals. Szeretem a Spinnerst is.

Michael: Nemrég volt egy fellépésünk Miamiban, igaz? És láttuk a Tempst. Én és… Marlon és én. És nagyon jó show volt.

Jackie: Milyen volt a show?

Michael: Nagyszerű!

Marlon: Nagyszerű volt. A legjobb show, amit valaha láttam.

Jackie: Igen, én nem tudtam elmenni, mert éppen kosárlabdáztam. Te is ott voltál, Jermaine.

Jermaine: Igen.

Jackie: Jermaine és én.

Tito: Én meg a Playboy Klubban voltam. Nézegettem a nyuszikat.

Michael: És a színésznő, Tito… Ki a kedvenc színésznőd?

Tito: Azt mondom, őő, hmm. Nincs túl sok kedvenc színésznőm.

Michael: Nos, akkor színészed?

Tito: Nos, azt mondom John Wayne.

Michael: Ki a kedvenc színészed, Marlon?

Marlon: Azt mondom James Coburn.

Michael: Igen, őt én is szeretem.

Jackie: Az én emberem James Cagney.

Michael: Én szeretem James Bondot.

Tito: Mi a helyzet Sidney testvérrel? (Sidney Poitier – a ford.)

Jermaine: Én szeretem James Cagney-t és Sidney Poitiert.

Michael: Igen, igen, Sidney.

Marlon: Így van, testvér. Jermaine, mit szeretsz a lányokban?

Jermaine: Azokat a lányokat szeretem, akik csendesek, kedves csinos barna szemekkel.

Tito: Így van, testvér.

Jermaine: Umdada… a nem túl hangosakat. Az amolyan félénkeket, de… nem félénkeket, de, tudod, nem…

Michael: Igen, szereted a félénkeket.

Jermaine: Tudod, az aranyosakat és…

Jackie: Igen, ilyen Hazel.

Jermaine: Akik okosak és eszesek.

Tito: 100 százalékosan egyetértek, testvér.

Jackie: 100 százalékosan.

Tito: És mi a helyzet veled, Michael?

Michael: Nos, szeretem ha hosszú a lábuk. Szeretem ha szép, nagy szemeik vannak. És, őő, lássuk csak mit szeretek még a lányokban.

Marlon: (nevet)

Tito: És mi a helyzet a személyiségükkel, Mike?

Michael: Igen, szeretem, ha van személyiségük… igen, azt is szeretem bennük. És te mit szeretsz, Jackie?

Jackie: Nos, én főleg a vékony lányokat szeretem.

Jermaine: Alacsony? Az alacsony lányokat? (nevet) A 125 centiseket!

Jackie: Főleg a vékony lányokat szeretem, tudod, és egyetértek veled Jermaine a személyiségről és a kinézetről.

Tito: Igen, igen. Én az olyan lányokat szeretem, akik nem túl hangosak, nem túl csendesek. Jó alakúak, lássuk csak…

Jackie: És add nekem az összes szerelmüket!

Tito: Így van!

2. rész

Jermaine: Marlon, az összes albumunk közül mi a kedvenc dalod az albumon?

Marlon: Az I’ll Be There-t választom.

Jermaine: Az I’ll Be There?

Marlon: Igen, az az egyik kedvencem és nagyszerű dal.

Jermaine: Igen, egy kis változatosság. És neked Tito?

Tito: Nos, én szeretem az I Want You Back-et. Megőrülök érte.

Jermaine: Az volt az első dalunk.

Tito: Igen, az volt a legelső. Ami a csúcsra vitt minket.

Jermaine: Mike?

Michael: Nos, én szeretem a Can I See You In The Morningot és az I’ll Be There-t. Azért szeretem az I’ll Be There-t mert az egy lassú dal és az volt az első lassú dalunk. Szeretem a lassú dalokat.

Jackie: Ne feledkezz el a Love You Save-ről, ember! Az ott volt.

Tito: Ó igen, az ott volt. Az nagyon király volt.

Michael: Ugrált, mint a forró bab egy vasárnap reggel. (Afro-amerikai szleng kifejezés – a ford.)

Tito: Így van.

Jackie: Így van.

Jermaine: Nos, amiket én szeretek az tudod az ABC

Jackie: Igen, az ABC.

Jermaine: … meg másokat.

Tito: Minden nap, amikor Jack elvisz minket iskolába és kiszállunk az autóból mi az első dolog, amit keresel? Az a csaj! Mesélj csak az embereknek arról a hölgyről az iskolában! És nehogy azt mondd, hogy „milyen lány” – tudod nagyon jól miről beszélek.

Michael: (nevet)

Jermaine: Nos, erről itt nem beszélhetek.

Tito: De, mondd csak el nekik. Hazel (Gordy – Jermaine menyasszonya – a ford.) nem fogja megtudni.

Michael: Mondd csak el nekik, ember!

Jermaine: Nem! Nos, általában nincs is ott, tesó.

Tito: Mondd el nekik, hogy mit szeretsz benne! Láttunk párszor. Leselkedtünk utánad, igaz Mike?

Michael: Igaz, igaaaaz, igaz.

Jermaine: Azt hittem a dolgaimról gondoskodnak.

Tito: Nem vagy annyira menő, testvér. Nem tudsz menőbb lenni a menőnél.

Marlon: Jackie, mit szeretsz és mit utálsz?

Jackie: Mit szeretek és utálok? Nos, amint már mondtam, szeretem a nőket, szeretem a kosárlabdámat és utálom a hideg időjárást.

Jermaine: Így van.

Jackie: Szeretem Gary-t Indianában, de akkor is utálom a hideg időjárást.

Tito: Így van testvér.

Marlon: Hé, nem fagyott Gary-ben, amikor visszamentünk?

Jackie: Igen, mínusz hat fok volt, ember.

Michael: És az hideeeeeg.

Tito: De tudod igazán jól szórakoztunk. Hazamentünk és minden nagyszerű volt. Elneveztek egy utcát rólunk. Az igazán remek volt.

Michael: Hogy tetszett a…?

Jackie: Megkaptuk a város kulcsait. És mindenféle díjakat a barátainktól.

Michael: Hogy tetszett a helikopteres utazás?

Marlon: A helikopteres utazás a…

Jackie: Ó, egy kicsit féltem.

Jermaine: Igen, én is féltem.

Michael: Kik a kedvenc barátaid az iskolában, Tito?

Tito: Nincs túl sok kedvenc barátom. Többnyire a testvéreimmel vagyok. Az üzlettel foglalkozunk.

Jermaine: Így van.

Marlon: Tito, mit szeretsz a repülésben?

Tito: Mit szeretek a repülésben?

Marlon: Igen.

Tito: Semmit sem szeretek a repülésben!

Marlon: Én sem.

Tito: Ha adsz szárnyakat, akkor inkább magam repülök.

Marlon: Michael, szeretsz esőben repülni?

Michael: Nem, nem, nem, nem.

Jermaine: Miért?

Michael: ’Maine!

Jackie: Mesélj csak arról, amikor Michael sírt a repülőn. Hová is mentünk? New Yorkba?

Marlon: Igen, igen! Nem hibáztatlak, ember, rázkódott a gép egész úton.

Tito: Turbulenciák napokig.

Michael: Jermaine is sírni akart, de ő próbálta azzal elterelni, hogy „Mike, Mike, Mike, tudod, hogy sírni akartál”.

Jackie: És mi van azzal, amikor Jermaine ült a…

Michael és Marlon: Óóóóóóóó!

Michael: A turbulenciákra gondolsz, amikor Jermaine…?

Valaki: Shhhhhhh!

Michael: A [sípoló hangot hallat]-n.

Jackie: Kifogytunk emberek.

Jermaine: Nem, nem, nem, nem.

Tito: Igen, akkor repültünk először és az kb. 3 éve volt.

Jermaine: Az fantázia ország.

Jackie: Akkor volt, amikor az első shownkra mentünk az Apollo színházba.

Jermane: Így van.

Tito: Ha már New Yorkról és az Apollo színházról beszélünk, Michael neked mi tetszett a legjobban azokban a showkban?

Michael: Nos, szeretem a közönséget New Yorkban. Nagyon boldogok és együtt élnek veled. És nagyon szeretem az embereket. És New Yorkot is szeretem.

Marlon: Hadd mondjak valamit, amit nem szerettem…

Jermaine: New Yorkban?

Marlon: Amikor egy nap öt koncertet kellett adnunk.

Tito: Igen, az nem volt semmi.

Michael: Nem volt szórakoztató számomra.

Tito: Minden vasárnap vagy szombaton öt koncert egy nap.

Jackie: Nos, mindenkinek ezt kell csinálnia, hogy befusson. Öt koncertet kell adni.

Tito: Jackie, figyeltelek, tudod. Mindig, amikor lenyomtunk egy koncertet – naponta öt koncertet -, volt egy csaj, aki eljött megnézni minden koncertet. Láttam, ahogy legeltetted a szemed rajta. Ez az, amit szeretsz New Yorkban?

Jackie: Nagyon egyben volt a csaj, Tito. Annyira hiányzott utána.

Tito: Emlékszem, amikor Gary-ben voltam. Tetszett egy lány Gary-ben a Roosevelt gimiben, amikor az első tehetségkutató shownkat csináltuk. És elrontottam a gitárjátékomat mert annyira bámultam ezt a csajt, másrészről pedig ideges is voltam. És Michael… ő annyira ideges volt, hogy elejtette a mikrofont.

Michael: Emlékszem arra.

Tito: De azért megnyertük.

Jermaine: Igen, emlékszem rá.

Jackie: Tito, Tito, emlékszel, amikor elkezdtük, tudod, és Michael bongón játszott?

Tito: Igen, emlékszem a régi szép időkre.

Michael: És szájharmonikáztam.

Jackie: És neked volt egy gitárod, Jermaine pedig nem tudta mi az a basszus gitár és ő is gitározott.

Michael: És én egy kicsit hegedültem is a színpadon.

Jermaine: De most a mennyországban vagyok.

Tito: Hé Jackie, emlékszel, amikor csináltuk azt a lemezt, a Jerk and the broadwalk-ot? [Énekel] „Doin’ the jerk…” Régi szép napok, olyan jó visszaemlékezni.

Marlon: Jackie, mondd szeretsz vezetni?

Jackie: Nos, szerintem ma már mindenki szeret vezetni.

Jermaine: „Vezető gép” egy kicsit, ember.

Tito: Akarom a Porschémet, ember, és te megkapod – mit is akartál?

Jackie: 240Z Datsun.

Tito: Nos, te megkapod a 240Z-det, én pedig a Porschémet és lenyomlak bármikor, Jackie.

Marlon: Elmondom srácok én mit akarok, amikor kb. 17-18 éves leszek: egy Saabot.

Jackie: Talán egy főúton, de nem egy egyenes úton. Nem hiszem.

Tito: Úgy gondolom le tudlak nyomni egy egyenes úton miután egy kicsit feltuningoltam.

Jackie: Talán a kanyarokban, de nem egyenesben.

Tito: Bárhol lenyomlak miután feltuningoltam.

Michael: Ha idősebb leszel, Tito, akkor is az együttessel maradsz, vagy mit fogsz csinálni?

Tito: Addig az együttesemmel maradok, ameddig meg lesz, jobb, ha elhiszed.

Michael: Színész leszel és közben még mindig az együttessel leszel?

Tito: Nos, az a tervem, hogy műszaki iskolába megyek. Szeretném stúdiókba beruházni a pénzemet.

Michael: Én azt terveztem, hogy színész leszek és énekelek. Valami olyasmit, mint Sammy Davis stílusa.

Jackie: Igen, az jó Mike. Az jó gondolat.

Michael: És mi a helyzet veled ’Maine?

Jermaine: Gondoskodom róla.

Tito: Ó, nem akarod elmondani a titkaidat?

Michael: Oké, mi a helyzet veled Jermaine? [nevet]

Jermaine: Gondoskodom róla.

Jackie: Igen, mi a helyzet veled Jermaine?

Jermaine: Dalok meg ilyenek.

Michael: Ó, szerző leszel?

Jackie: Michael, az a dal, amit csináltatok – te és Jermaine együtt…

Tito: Várj egy percet, fogadok egy millióban, hogy van egy dal, amit mind írtok. Fogadok, hogy kétszer annyi lemezt fogok eladni, mint ti.

Jackie: Nem hiszem.

Jermaine: Nem, nem, nem, nem.

Michael: Az én dalaimnál nem.

Jackie: Mert amikor összeteszed Jermaine-t és Jackie-t…

Tito: És mi a helyzet Titóval és Michaellel és Marlonnal? Így együtt írunk, igaz Michael?

Jackie: Hé Tito, valamelyik nap, tudod, benéztem Mike fiókjába, tudod és belenéztem a mappájába és a dalok, amiket ír, ember. Annyira vicces volt, hogy csak nevettem a szövegeken.

Michael: Mi volt a szöveg, mondd el mi volt a szöveg?

Jermaine: Miről szólt? Mogyorókrémről és kekszekről?

Jackie: De száz százalékot adok neki, tudod, mert igazán próbálkozik. Jó, hogy próbálkozik.

Michael: Mi volt a szöveg?

Jackie: Nem akarok mindenkit megnevettetni.

Tito: Miről beszélsz, a Jack és Jillről? [nevet] Ó, istenem.

Jermaine: Szükségem van egy kis vízre.

John Pidgeon interjúja Michael Jacksonnal (1980. január)

Az alábbi interjút 1980 januárjában készítette John Pidgeon egy brit rádiós zenei dokumentumszéria keretében. Nem egészen fél évvel korábban jelent meg Michael első felnőtt szólóalbuma, az Off The Wall és éppen a Jacksons Triumph című albumán dolgozott a testvéreivel.

Az interjú elég furcsa módon zajlott: Michael kikötötte, hogy a riporter közvetlenül hozzá nem intézheti a kérdéseit, hanem a szintén jelenlévő akkor 13 éves húgának, Janetnek kell feltennie őket, aki továbbítja azokat felé. Hogy ennek mi volt az oka? Excentrikusság? Valamiféle imázst próbált ezzel építeni? Vagy egyszerű tréfa? Ki tudja? Később mindenesetre erről leszokott, de ez az interjú így zajlott. A könnyebbség kedvéért én a kérdéseket úgy fordítottam, mintha Pidgeon közvetlenül Michael felé intézné őket, nem pedig egyes szám harmadik személyben Janeten keresztül és Janet közvetítését is kihagytam. Az interjú hat részletben fent van a YouTube-on audióként, de elvileg össze vannak fűzve, így automatikusan továbbugrik az egyes részek után a következőre. Íme tehát az audió:

És a magyar fordítás:

John Pidgeon: Ha vissza tudnánk menni oda, amikor elkezdtétek – amikor a Jackson 5 elkezdte. Hogyan illeszkedtetek be a Motown felépítésébe?

Michael Jackson: Volt egy shownk a Regal színházban, Chicagóban. Egy ilyen tehetségkutató típusú show. És nyertünk. És ott volt Gladys Knight és egy fickó Bobby Taylor és ők meséltek a Motownnak rólunk és a Motownt érdekelte, hogy meghívjon minket egy meghallgatásra. Úgyhogy elmentünk Berry Gordy villájába Detroitba – medence volt a házban és az összes Motown sztár ott volt: a Supremes, a Temptations, a Marvelettes, a Miracles. És meghallgattak minket és imádták. És Diana Ross külön odajött hozzánk a koncert után, amit adtunk nekik. Megpuszilt minket és azt mondta csodálatosak voltunk és azt mondta, hogy különleges szerepet szeretne játszani a karrierünkben és így kezdődött. És aztán megcsináltuk az első kislemezünket az I Want You Back-et, ami aranylemez lett, aztán az ABC-t, a The Love You Save-et, a Never Can Say-t, és így tovább és tovább. És így kezdődött.

JP: Smokey Robinson volt a lemeztársaság alelnöke. Ő vagy Berry Gordy foglalkozott elsősorban a csapattal?

MJ: Berry volt a Jacksonok fő felügyelője. Ő volt a fő menedzser. Ő volt a feje az egész karrierünknek a Motownnál. Berry Gordy, tudod, amint azt a világ is tudja a Motown Records tulajdonosa. És csupán két együttest menedzselt személyesen a Motown teljes történelme során – a Supremes-t és a Jackson 5-ot. Szóval ő volt a fő erő mögöttünk, valamint az apám és az anyám.

JP: A Jacksonok egy olyan időszakban csatlakoztak, amikor a Motown bizonyos változásokon ment keresztül. Érezted-e akkoriban, 1970 körül, hogy ti vagytok a Motown vezérlő fénye, miközben mások távoztak a lemeztársaságtól?

MJ: Igen, ez igaz. Akkoriban ennek nem voltunk tudatában, egyszerűen csak izgatottak voltunk, hogy a társaságnál lehetünk. Berry Gordy-nál laktunk. A csapat fele Berrynél élt másfél évig, a másik fele Diana Rossnál. Berry egy domb tetején lakott, Diane pedig csupán egy háztömbnyire tőle. Ez nagyon izgalmas volt, tudod, nagyon élveztük. Nem gondoltunk a stresszes évekre a Motownnál. Nekünk jól ment, mert nagyon jól éreztük magunkat, volt egy nagy turnénk és minden, amit akartunk.

JP: Amikor olyan fiatalok voltatok sok beleszólásotok volt-e a karrieretekbe és abba a zenébe, amit játszottatok?

MJ: Nem. Főleg azt csináltuk, amit mondtak nekünk. Tudod, volt egy kis beleszólásunk abba, hogy egy dal hogy hangozzon, bla-bla, de főleg azt tettük, amit Berry akart tőlünk és az mindig jó is volt. Azt mondanám, hogy a Motown volt a legjobb iskola a számomra, tényleg, az volt a legjobb. A legjobb emberek némelyike ott volt és ma is ott van. Hihetetlen.

JP: Tehát ha ez egy iskola volt, akkor milyen dolgokat tanultál meg a lemezkészítésről?

MJ: Tanultam a produceri munkáról, megtanultam, hogyan kell megvágni egy dalt a produceri munka mellett, rengeteg dolgot megtanultam a dalszerzésről és… az egész dolog, az, hogy Stevie Wonder mellett lehettem, hogy ott ülhettem az ő lemezfelvételein és tanulhattam, az hihetetlen volt. Az ahogy egy producer diktálja nekem, hogy mit akar, meg minden, és hogy hogy akarja – ez az egész a legjobb tanulási lehetőség. Csodálatos volt. A legjobb iskola.

JP: Említetted, hogy ott voltál egy Stevie Wonder lemezfelvételen. A Motown tehát valóban egy nagy család volt?

MJ: Igen, nagyon igaz, hogy az volt. Mindenki együtt dolgozott. Lemezfelvételed volt és Berry Gordy csak besétált és megváltoztatott dolgokat és ettől senki nem lett dühös. Azt mondta: “Ne úgy csináld, próbáld meg így! Azt akarom, hogy ezt énekeld, Michael. Énekeld azt, hogy ’yeah’ néhányszor ott, vagy változtasd meg azt a sort. Azt akarom, hogy dolgozz ezen a szövegen.” Olyan volt, mint a Disney stúdiók módszere, mint amikor Walt Disney bejött és egyik stúdióból a másikba ment és ösztönzött mindenkit, mint ahogy egy méh hordozza szét a pollent. Csak egyik helyről a másikra ment, hogy így ösztönözzön embereket, hogy a megfelelő úton tartsa őket. Berry csodálatos volt abban, hogy vett egy dalt és a megfelelő irányba vitte azt el, a megfelelő ízeket adta hozzá, hogy sláger legyen. Tudta, hogy ahhoz mi kell. És nem mindenki képes erre. Ő egy igazán nagy figura.

JP: Nem volt-e számodra frusztráló, hogy mások mondták meg hogyan csináld a dalaidat? Nem akartad volna egy bizonyos módon csinálni?

MJ: De igen, sokszor. Volt néhány vitám néhány producerrel a Motownnál arról, amiről most kérdeztél. És ez egy elég sarkalatos dolog lett. Berry Gordy lejött a stúdióba és… egy kicsit elszabadultak az indulatok, de végül megoldottuk és igazam volt. A producer azt akarta, hogy egy bizonyos módon ejtsek ki szavakat. Azt mondtam neki: “ha olyan precízen ejted ki a szavakat az elvesz a dal érzéséből” és ezen egy kicsit összevitatkoztunk. De végül pont került a végére és igazam volt és… [nevet] nyertem. De jó lecke volt, mert tudtam mit akar, de amit akart az annyi mindent elvett.  Tényleg.

JP: Mi a helyzet a vezető szereppel a Jacksonsban? Amikor elkezdtétek akkor a legidősebb volt a főnök, de ahogy ti többiek nőttetek nem akartatok egyre több beleszólást a dolgokba?

MJ: Igazából nem volt hierarchia a csapatban. Az emberek mindig engem hívtak vezetőnek, mert mindig én táncoltam és énekeltem elöl, de tényleg nem volt vezető. Mindig felnéztünk Jackie-re, mert ő a legidősebb bátyánk, fölénk tornyosult és nagyon tiszteljük, de tényleg nem volt vezető. Hagytuk, hogy a közönség válassza ki, hogy mit kedvel, hiszen ez értük van és ha valakit vezetőnek akarnak hívni az rendben van.

JP: Mi a helyzet a csapattal akkor, amikor a Jacksonok maguk között hoznak döntéseket arról, hogy milyen anyagot akarnak énekelni – ilyenkor ki döntött végül?

MJ:  Mind leültünk együtt és megbeszéltük, megvitattuk – de ez sosem fordult veszekedésbe, csak leültünk… az a helyzet, hogy többnyire ugyanolyan ötleteink voltak, úgyhogy ez sosem volt igazán olyan probléma, hogy „nem, így fogjuk csinálni, nem, neked úgy tetszik, nem, nem csinálhatjuk úgy”. Többnyire ugyanolyan ötleteink vannak. Ha van valakinek egy jobb ötlete az adott helyzetre, akkor azt mondjuk „igen, ez egy jó ötlet”. Soha nem jutottunk el oda, hogy szavazzunk, vagy, hogy egy személynek nagyobb hatalma legyen, mert ő a vezető, de mindnyájunknak megvannak a saját ötleteink.

JP: És az kinek az ötlete volt, hogy szólókarrierbe is kezdj az együttes mellett?

MJ: Az Berry Gordy ötlete volt. A korai napokban a Motownnál úgy gondolta, hogy nekem egy kicsit több mindent kellene csinálnom – más dolgokat, másfajta zenét, ne legyek elkötelezve egyetlen hangzás mellett. És így amikor felvettem a Got To Be There című dalt – az volt az első szóló albumom, a Got To Be There című – és az egy másfajta zene volt és én imádtam. És persze volt benne egy soul-os íz is, ugyanakkor pop is – nevezzük akárminek is, zene volt és csodálatos volt és az volt az első szóló slágerem. És aztán jött a Ben, ami egy patkányokról szóló film zenéje volt. Akármerre turnézunk az egész világ követeli azt a dalt. Nem mehetünk le úgy a színpadról, hogy az emberek ne skandálnák a Bent. És aztán ott volt az I Wanna Be Where You Are, ami nagy sláger volt – azt Diana Ross testvére írta nekem. És aztán a Rockin’ Robin, ami egy régi dal volt, az is sláger volt. Aztán… eljutottunk az újabb dalainkhoz. Mert elhagytuk a Motownt és a CBS-hez szerződtünk és készítettünk néhány albumot. És olyan szerződést írtunk alá, amely egy bizonyos számú albumot tartalmazott a Jacksonstól és egy bizonyos számú albumot tőlem, mint szóló művésztől. És jött az ügyvédem és így jött az Off The Wall.

JP: Amikor elhagytátok a Motownt nehéz volt az a helyzet – hogy már nem vagytok a Motownnál?

MJ: Igen. Ez egy nagyon jó kérdés, mert a Motown egy sokkal kisebb vállalat, minden arcot ismersz, még a titkárokat is névről ismered, és ha bármilyen problémánk volt bármivel Berry Gordy lejött és megbeszéltük. Ezzel szemben a CBS-nek milliónyi alkalmazottja van az egész világon és… Istenem… hogyan illeszkedjünk be emberek egy ekkora családjába? Ha valakit fel akarunk hívni, akkor távolsági beszélgetést kell kérnünk New Yorkba, Brazíliába, Angliába. Megismersz egy embert üzleti szempontból, de nem úgy, mint egy személyes barátot. De Berry amellett, hogy a menedzserünk volt még egy apafigura is volt és sokkal jobban tudtunk vele azonosulni. Csak most kezdek igazán belejönni az érzésbe, hogy hogyan kell a CBS-szel tárgyalni, most kezdek megismerni mindenkit – annyira hatalmas cég… Istenem.

JP: A stúdióban is megváltoztak a dolgok, amikor a Motowntól a CBS-hez szerződtetek?

Michael 1980-ban

Michael 1980-ban

MJ: Azt mondanám az volt a legfeszültebb helyzet. Az az időszak számomra – amikor a Motowntól a CBS-hez mentünk. Egy teljesen új világba csöppentem, Istenem, nem tudtam mi történik. És annyi minden történt, annyi feszültség, nem tudtam mi fog történni. És megköszönöm Istennek, hogy minden jól alakult. Csatlakoztunk a CBS-hez és nem ismertem ott senkit, csak annyit tudtam mit kell tennünk a szerződésünk szerint és megértettem mindent. Bementünk a stúdióba és a tőlünk telhető legjobbunkat nyújtottuk és a CBS úgy gondolta, hogy a Gamble és Huff producer páros legyen a producerünk és így is lett és készítettünk velük néhány elég jó dalt: a Show You The Way To Go-t, ami nagy sláger volt, vagy az Enjoy Yourselfet – sok dalt. És mivel oly sok éve dolgoztunk már stúdióban, valami azt súgta nekünk, hogy el kellene kezdenünk saját dalokat írni. Eljött az idő, hogy magunk csináljuk. Így aztán úgy döntöttünk, hogy magunk fogjuk írni a dalainkat és mi leszünk a producerei is. És végül így is tettünk. Annyi mindenen keresztülmentünk, tudod, azzal, hogy az emberek nem hisznek a munkádban és azt mondják „persze, persze”. Mi meg azt mondtuk „igen, tudjuk, hogy meg tudjuk csinálni, tudjuk mire vagyunk képesek”. És bevonultunk a stúdióba és megírtuk a Destiny albumot, ami kétszeres platinalemez lett. És ez még inkább befolyásolt minket. Ott volt a Shake Your Body – ami hatalmas sláger lett -, akár csak a Blame It On The Boogie. Szóval nagyon boldogok voltunk, nagyszerű érzés volt. És a CBS is elégedett volt. És ezután… tényleg nagyszerű érzés… jött az Off The Wall, most pedig az új albumunkon dolgozunk, amivel eddig nagyon jól haladunk a stúdióban.

JP: Attól eltekintve, hogy nyilvánvalóan elégedettek vagytok a Destiny album remek eladási adataival, mennyire voltatok elégedettek azzal, amit magatok írtatok, amilyen produceri munkát magatok végeztetek? Nem éreztétek úgy, hogy még jobbak is lehettetek volna?

MJ: Nos, én mindenképpen úgy éreztem és biztos vagyok abban, hogy a testvéreim is, mert én soha semmivel nem vagyok elégedett, mert mélyen hiszek a tökéletességben és én sosem vagyok elégedett. Mindig megvágok egy dalt, vagy ilyesmi és aztán hazamegyek és azt gondolom: „nem, ez így nem jó, újra kell csinálnunk, ez így nem jó” és visszamegyünk újra és újra és újra. És azt gondolom: „A fenébe is, ezt kellett volna csinálnom, vagy azt kellett volna csinálnom”. Hiába első a slágerlistán mégis arról üvöltözöl, hogy mit kellett volna csinálnod. Még mindig nem vagyok elégedett egy csomó dologgal, de az azt hiszem igazán jó, hogy csak mész előre és tökéletesíted így a dolgokat és szeretnék is ilyen maradni, mert ha mindennel elégedett vagy, akkor megmaradsz egy szinten a világ pedig elmegy melletted. Az sem jó.

JP: A Wiz című filmen keresztül kezdtél el dolgozni Quincy Jones-szal?

MJ: Igen. Már korábban is találkoztam Quincy-vel, Sammy Davis házában nagyon régen. És Sammy azt mondta neki: „Ez a fickó igazán nagy lesz…” Még tíz éves sem voltam. „Szóval ezt gondolja?” És Quincy azt mondta: „Ó, tényleg?”, Sammy pedig azt mondta: „Csak várj, amíg meglátod!” Bla-bla-bla. Ő meg szerintem azt gondolta, hogy ez milyen hülyeség. Tudod, ezt gondolta. És ott találkoztam Quincy-vel, azt hiszem filmzenéken dolgozott – televíziós showkon, mozifilmeken. A Tizenkét dühös ember zenéjén, meg ilyesmiken. De amikor igazán találkoztam Quincy-vel – az igazi házasság – az a Wiz projekt volt. És amikor igazán megismertük egymást, akkor csodálatosan dolgoztunk együtt. Annyira jól! És egy nap felhívtam Quincy-t és azt mondtam: „Quincy, készen állok arra, hogy szóló albumot készítsek, megírtam a dalokat, de akarok egy igazán jó producert, hogy velem dolgozzon.” Azt mondtam: „Elvégzem a produceri munkát is, de azt akarom, hogy valaki dolgozzon velem.” Azt mondtam: „Tudnál ajánlani valakit?” És egyáltalán nem célozgatni próbáltam. Nem is gondoltam rá, de ő azt mondta: „Smelly,” – Smelly-nek hív engem – azt mondta: „Smelly, miért nem hagyod, hogy én csináljam?” Én meg: „Ez egy remek ötlet.” És így kezdődött. Azt mondta: „Mikor kezdünk?” És a következő héten összejöttünk és elkezdtünk tervezgetni. És így született az Off The Wall.

JP: Az, hogy Rod Tempertont bevonjátok dalszerzőként Quincy ötlete volt? Ismerted a dalait?

MJ: Turnén voltam… Az Off The Wall elkészítése nagyon hosszú időbe telt, mert közben Angliába mentünk, visszajöttem, dolgoztunk az albumon egy kicsit, elmentem turnézni, a turné hétvégéin hazarepültem egy kicsit, annyi minden volt. És miközben Délen voltunk Lousianában Quincy felhívott és azt mondta: „Michael, itt van ez a fickó, Rod Temperton, nem tudom hallottál-e már róla, biztos vagyok abban, hogy hallottad már a munkáját. Hallottad már a Heatwave együttest?” Persze, hogy hallottam a Heatwave-et, a Boogie Nights-ot, az Always and Forever-t. Quincy azt mondta: „Írt neked néhány dalt, várj, amíg meghallod őket.” Mondtam „oké, alig várom”. Szóval elküldött nekem néhány dalt és Rod énekelte őket – Rod utálja a hangját, úgy gondolja borzalmas – és ő énekelte ezeket a dalokat, a Rock With You-t. Azt mondtam: „Istenem, ezek nagyszerűek”. Úgyhogy felvettem őket és így jött össze. És ezek nagyszerű dalok. A múlt héten találkoztam vele, most valami George Benson anyagon dolgozik.

JP: Azoknál a daloknál, amelyeknek te voltál  a társ producere hogyan alakult a munkamegosztás közted és Quincy között?

MJ: Nos, azoknál a daloknál, amiket én írtam, én magam készítettem… én írtam a zenét, a szöveget, a melódiát és mindent, Quincy és én együtt végeztük a produceri munkát. A többi dal produceri munkáinál néha ott voltam, néha nem voltam ott. Mondtam nekik, hogy ezt vagy azt így csinálják. Együtt dolgozunk. Ezt szeretem a Quincy-vel való együttműködésben – ő egyáltalán nem önző ember. Zeneileg pedig korlátlan. Istenem, bármit is akarsz ő meg tudja csinálni: jazz, folk, pop, klasszikus, soul, gospel – bármit. Reneszánsz zenét, bármit, cirkuszi zenét. Különösen a filmekben, filmzenék terén szerzett tudása és tapasztalata révén – amikor zenét kell írni egy jelenethez, amikor egy fickó megöl valakit, vagy drámát ábrázolni – és az én albumomon sok ilyen dolog van és nagyszerű volt vele dolgozni. A Paul McCartney dal… Paul McCartney nem volt ott a dala felvételénél, de tudta, hogy stúdióban vagyunk – azt a dalt kifejezetten nekem írta, a Girlfriendet. Vagy ott van az a dal, amit Stevie Wonder írt nekem, az I Can’t Help It és annyira boldog voltam, hogy ilyen csodálatos emberekkel dolgozhatok, mert szeretem a profikat, azokat az embereket, akik hihetetlenek a munkájukban és továbbra is ezt akarom folytatni – ilyen emberekkel lenni, tudod, és tanulni és fejlődni és tapasztalatokat szerezni. Szerintem ez nagyszerű.

JP: Amikor a stúdióban vagy fontos-e számodra, hogy egyszerre felvegyél egy vokált vagy fel kell építened azt?

MJ: Nem, én elég gyorsan megcsinálom a vokálokat. Néha bele kell magad élned a dalba és megfelelő hangulatba kerülnöd, de például a Bent egy felvétellel csináltam meg. Bementem, megcsináltam és megkérdeztem: akarjátok, hogy még egyet csináljak? És a fickó azt mondta: „Nem, nem, nagyszerű volt.” Én meg: „Ennyi volt?” És az így született. De két verziót készítettem a Benből – az amit a filmben hallottál egy másik verzió mint ami a lemezen van, amit egy felvétellel csináltam meg. És ez a Motownnál volt. És sosem fogom elfelejteni azt a kis almás ládát amin álltam, hogy felérjem a mikrofont és rá volt írva a nevem. Most Diana Ross házában van. Nála van az összes kis papírom, amire rajzoltam.

JP: Mit élvezel jobban, a stúdióban lenni, vagy a színpadon?

MJ: Ez nehéz kérdés, mert mindkettőért megőrülök. Mert a stúdió általában lehetőséget ad arra, hogy színpadon legyél (???), különösen ha hihetetlen közönséged van. De azt hiszem a színpad a kedvencem. Szeretek szórakoztatni, az a legjobb, tényleg a legjobb.

JP: Nehéz megállnod, hogy ne táncolj a stúdióban?

(Janet: Igen, szerintem az.)

MJ: Igen, az az én problémám. Az az én problémám. Állandóan táncolok, nehéz nyugodtan állni, mozgok a mikrofon körül. Ez egy nagy probléma számomra, itt is.

JP: Keményen dolgozol a táncodon?

MJ: Kellene, de nem. Tényleg kellene, egyszer egy héten, ötleteken dolgozni, de én nem igazán teszem ezt. Amit látsz tőlem a színpadon az spontán reakció, semmi nem tervezett, nem úgy van, hogy bementem egy szobába és megpróbáltam keményen gondolkodni, tudod, csak megtörténik érzésből.

JP: Olyan emberek tanítottak a pályafutásod során, mint Berry Gordy, Diana Ross, a szüleid. Igazán foglalkoztak veled. Van arra valami magyarázatod, hogy annyi érzés van a hangodban, mint Billie Holiday-nek? Van-e arra valami magyarázatod, hogy az emberek mitől érzik azt, amit te érzel, amikor énekelsz? Hogy hogyan tudod az embereket boldoggá, vagy szomorúvá tenni?

MJ: Nincs igazi magyarázat, nincs igazi… ennek semmi köze sincs a személyes tapasztalathoz. Amikor színészkedek az a színészkedésen keresztül jön… de az éneklésemen keresztül… azt mondanám talán ez Istentől való… Amint mondtam, amikor kicsi voltam nem igazán tudtam miről énekelek, csak énekeltem, csak ez jött ki és ez elég jól hangzott. Csak csinálom és megtörténik. Nem tudom megmagyarázni, vagy… Utálom ezt mondani, de néhány ember tehetségnek hívja, néhány ember akárminek, de csak kijön és ez olyan valóságos… a személyes élmény vagy akármi, amitől átjön az egész, csak egy érzés és Isten, azt mondanám főleg Isten.

JP: Smokey Robinson mindig nagy hősöm volt. Énekesként hozzá hasonlítod magad?

MJ: Kedves lenne, mert Smokey-nak nagy közönsége van… Nehéz lenne azt mondanom, hogy azt követem, mindig csak elfogadom amit a közönség gondol, mert ez igazából értük van. Igazán hiszem és érzem, hogy okkal vagyok itt és az a dolgom, hogy előadjak az embereknek és ha elfogadják ezt az az én jutalmam. Fel akarnak állítani arra a piedesztálra, de nem tudom azt mondani, hogy olyan jó vagyok, mint Smokey, nem tudom azt mondani.

JP: Egyáltalán hatással volt-e rád Smokey vagy bárki más?

MJ: Igen, azt mondanám, ha száz százalékos szintről beszélünk, akkor ötven százalékot a Motownnak adnék – felnőni a Motownnal – és sok százalékot adnék James Brownnak, Jackie Wilsonnak és a többi nagyszerű szórakoztatóművésznek, és a színházban eltöltött időmnek, a színházban gyűjtött tapasztalatoknak, sokáig játszottunk színházakban, az a világon a legjobb tapasztalat. Ott ülni a színpad mellett és tanulni, ahh… És most mindenféle zenét szeretek, sokféle művészt szeretek: a Beatlest, szeretem a folk zenét, az Earth Wind  & Fire-t, Stevie Wondert – ő a legnagyobb kedvencem – és…  szeretek mindenféle zenét. Nem szeretek kategóriákat mondani – pop, jazz – én nem szeretem ezt. Ez egyszerűen csak zene, csoda a fülnek és csak ez számít. Ha meg tudok mozgatni egy embert a zenén keresztül attól érzem magam jól. Ezt szeretem benne.

JP: A zeneiparban sok ember kiégeti magát tíz év alatt. Te már több, mint 10 éve benne vagy, de még most is fiatalabb vagy, mint a legtöbb ember, amikor elkezdi. Ha belenézel egy kristálygömbbe hogyan látod a karrieredet?

MJ: Azt hiszem titokban és privát, igazán mélyen van egy sors a számomra és nekem rajta kell maradnom ezen a pályán és követnem. Erős érzéseim vannak a filmmel kapcsolatban, a filmrendezéssel kapcsolatban – zenés filmek és dráma, ilyesmik és ez az én sorsom. Koreografálni is a filmeket, megírni őket, a zenét megcsinálni – zenés filmek, dráma, sok-sok nehéz dráma zenével. Ahogy mondtad sok ember túlexponálja magát, ez igaz – amikor az embereknek elegük lesz valakiből. Imádkozom, hogy ez velem soha ne történjen meg. Nem szeretek sok különféle dolgot csinálni, mindenütt ott lenni, mert ez kicsit zavarba hoz. Nem szeretek sokat a tévében lenni, a színpadot szeretem mindennél jobban – a színpadon lenni, de nem a tévében.

JP: Hogy éreztél akkor, amikor azt a zenét amit csináltál mindenki diszkónak kezdte hívni – a diszkó így, a diszkó úgy? És különösen most, hogy az emberek arról beszélnek, hogy a diszkó leszállóágban van. Mit gondolsz az ilyen címkékről?

MJ: Amint korábban már mondtam utálom a címkéket, mert ennek egyszerűen csak zenének kellene lennie. Nem látok semmi problémát a diszkóval. Minden péntek este és szombaton Kalifornia tele van, minden klub tele van, minden diszkó tele van. Az emberek egész héten dolgoztak, bulizni akarnak, jól akarják magukat érezni és táncolni akarnak. Táncolni ritmusra kell, ütemre. Nem tudsz táncolni arra, hogy tanananana (heavy metalt imitál – a ford.), könnyedén kell venned. Hívhatod diszkónak, hívhatod bárminek, nem tudom, ez zene. Hívják akárminek, aminek akarják, rendben van. Diszkónak neveznéd a Never Can Say Goodbye-t? Diszkónak neveznéd a Bent? Diszkónak neveznéd a She’s Out Of My Life-ot, az Off The Wallt, a Rock With You-t? Nem tudom… számomra ez zene. Gyönyörű a fülnek és ez az ami számít. Olyan ez, mint amikor hallasz egy madárcsicsergést, nem mondod, hogy az egy kék szajkó, ez meg egy varjú. Ez csak gyönyörű hang. Csak ez számít. És nem mondod, hogy ez egy varjú, ez… ez gyönyörű, hallgasd. Nézed őket, ahogy repülnek az égen, csak egyszerűen gyönyörű. Ez a csúnya az emberben, túl sokat kategorizál. Egy kicsit túl rasszista a dolgokkal kapcsolatban, amikor mindenkinek együtt kellene lennie. Ezért beszélünk sokat a páváról, mivel a páva az egész madár család egyetlen tagja, amely minden színt egybe integrál. (A Jacksons a pávát választotta jelképéül ebben az időben – a ford.) És ez a mi fő célunk, hogy a zenével minden fajt egybe integráljunk. És tényleg ezt csináljuk. Ha elmész a koncertünkre minden fajjal találkozni fogsz rajtuk, integetnek, megfogják egymás kezét, mosolyognak, táncolnak. Számomra ez jelenti mindent elérni, ez a legnagyobb jutalom, jobban, mint a pénz. Összehozni ezeket az embereket és ezt csinálni. Ettől érezzük mi jól magunkat. Látod a gyerekeket ott táncolni, a felnőtteket, a nagyszülőket, mindenféle színben. És ez a nagyszerű dolog. Ez az ami engem motivál.

I Want You Back / Who’s Lovin’ You

IWantYouBack1969. október 7-én jelent meg a Jackson 5 első kislemeze, az I Want You Back, amellyel a csapat szabályosan berobbant a köztudatba és egy csapásra népszerű lett.  A dal első lett a Billboard Hot 100 kislemezlistáján, s vezette az R&B slágerlistát is, míg az Egyesült Királyságban a második helyig jutott.

A dalt eredetileg Gladys Knight and the Pips-nek szánták, majd Diana Rossnak I Wanna Be Free címmel. Aztán a Motown lemeztársaság elnöke Berry Gordy úgy döntött, hogy alkalmasabb lesz a nemrég leszerződtetett Jackson 5 számára. Megírásában maga Gordy is részt vett Freddie Perrennel, Alphonzo Mizellel és Deke Richards-szal. Ez a csapat még számos slágert írt a Jackson 5-nak és The Corporation (A vállalat) néven került fel a Jackson 5 lemezekre dalszerzőként és producerként.

Noha valójában Gladys Knight és Bobby Taylor a Vancouvers együttesből fedezte fel a Jackson 5-ot, a Motown úgy döntött, hogy PR okokból Diana Ross felfedezettjeként fogja őket promótálni, így az első Jackson 5 albumnak a Diana Ross Presents the Jackson 5 (Diana Ross bemutatja a Jackson 5-ot) címet adták és a fiúknak is mindig azt kellett nyilatkozniuk, hogy Ross fedezte fel őket. Az I Want You Back / Who’s Lovin’ You az egyetlen kislemez volt erről az albumról.

A tempós dal vezérvokálját az akkor 11 éves Michael énekelte, majd egy rövid rész erejéig Jermaine vette azt át. Valójában az öt fiú közül csak Michael, Jermaine és Jackie szerepel a felvételen, Marlon és Tito nem, mivel ekkor ők még nem érkeztek meg Kaliforniába az Indiana állambeli Gary-ből.

Az I Want You Back 1999-ben bekerült a Grammy Hall of Fame-be. Michael felnőttkori turnéin is énekelte a Jackson 5 Medley részeként.

Számos művész feldolgozta – a teljesség igénye nélkül: Diana Ross, David Ruffin, Martha Reeves, Cleopatra, Lauryn Hill, Red Hot Chilli Peppers, Janelle Monáe.

Hangmintaként – ismét a teljesség igénye nélkül – az alábbi dalokban jelenik meg: Kris KrossJump (1992), Nadanuf featuring Kurtis BlowThe Breaks (1997), Tamia – Imagination (1998), Blackstreet & Maya – Take Me There / Want U Back Mix (1998), Jay-Z – Izzo (H.O.V.A.) (2001).

Az eredeti dal:

Az alábbi videoklip nem eredetileg készült a dalhoz, hanem utólag vágták össze a Jackson 5-ról az 1970-es években készült rajzfilm jeleneteiből, hogy a zenei televíziók tudják játszani a dal 1988-as, Phil Harding által készített remixével, amely a 8. helyig jutott az Egyesült Királyság slágerlistáján abban az évben. 1998-ban P. Diddy is elkészítette egy remixét a Motown 40 – The Music Is Forever című album számára, azonban ez nem jelent meg kislemezként, mivel éppen ebben az időben a Cleopatra együttes sikereket ért el az Egyesült Királyságban a dal feldolgozásával.

Az 1988-as Phil Harding remix a videóval:

Egy 1971-es fellépés a Going Back to Indiana című TV showban:

Írta és komponálta: The Corporation (Berry Gordy, Freddie Perren, Alphonzo Mizell, Deke Richards)
Producer: The Corporation
Hangszerelte: The Corporation
A felvétel ideje: 1969
A felvétel helyszíne: Motown Recording Studios, Los Angeles, California
Album: Diana Ross Presents the Jackson 5

Stílus: R&B, soul, funk, pop

Lásd még: Nem halványul el 1969: I Want You Back – Jackson Five

Az első Jackson 5 kislemez B oldala a Who’s Lovin’ You legalább annyira ütős volt, mint az A oldal, noha ezt a dalt nem a Jackson 5 vette fel először, hanem 1961-ben a Miracles együttes. Szerzője is a Miracles egyik tagja, Smokey Robinson volt. A ’60-as években aztán számos Motown együttes feldolgozta a dalt – köztük a Supremes, a Temptations vagy Brenda Holloway. A Motownon kívül is akadtak próbálkozások: a Brenda & the Tabulations nevű együttes 1966-ban vette fel. A Jackson 5 1969-es felvételét követően is sokan elénekelték. A teljesség igénye nélkül:  Terence Trent-D’arby, az En Vogue, Lauryn Hill, Michael Buble. A leghíresebbé azonban a Jackson 5 verziója vált – elsősorban a 11 éves Michael lenyűgöző előadása miatt.  A szerző, Smokey Robinson nem akart hinni a fülének, amikor először hallotta ezt a változatot: “Nem hittem el, hogy valakiben ilyen fiatalon ennyi érzelem, ennyi soul és tudás legyen, ahhoz, hogy egy ilyen dalt el tudjon énekelni.” – emlékezett vissza 2009-ben.

Michael ugyanígy lenyűgözte vele azt az Ed Sullivant, akinek a televíziós show-jában korábban Elvis Presley és a Beatles is fellépett és aki 1969-ben a Jackson 5-ot is vendégül látta. Az alábbi felvételen a dal élő előadása mellett Sullivannek a videó végén elhangzó szavaira is felhívom a figyelmet: “A kissrác elöl hihetetlen.” (A YouTube-ról sajnos levették, ezért csak így tudom belinkelni, de érdemes rákattintani.)

http://old.stream.cz/uservideo/196718-jackson-five-who-39-s-lovin-you-ed-sullivan-show

A dal stúdiófelvétele:

Írta és komponálta: William “Smokey” Robinson
Producer: Bobby Taylor
Hangszerelte: David Van De Pitte
A felvétel ideje: 1969. július 19, 20 és 24.
A felvétel helyszíne: Motown’s Hitsville Studio, Detroit, Michigan
Album: Diana Ross Presents the Jackson 5

Stílus: R&B, soul, blues

Legjobb helyezése a fontosabb slágerlistákon:

USA: 1.
USA – R&B slágerlista: 1.
Egyesült Királyság: 2.

Eladott példányszám a világon: 4 078 609
Ebből USA: 2 060 711

Források:

http://www.jackson5abc.com/albums/diana-ross-presents-the-jackson-5/i-want-you-back/

http://www.jackson5abc.com/albums/diana-ross-presents-the-jackson-5/who-s-lovin-you/

http://www.dailymotion.com/video/x9sub2_young-mj-wowed-smokey-robinson_lifestyle

Chris Cadman & Craig Halstead: Michael Jackson – For The Record (2nd edition) (2009)

Craig Halstead: Michael, Janet & The Jackson Family – All The Top 40 Hits (2013)

Nem halványul el 1969: I Want You Back – Jackson Five

Írta: Teddy Jamieson
Dátum: 2013. júluis 22.
A cikk megjelenésének helye: http://www.heraldscotland.com/arts-ents/music/not-fade-away-1969-i-want-you-back-by-the-jackson-five.1374486890

Újra táncolni akarok. Tedd a tűt a lemezre! Hallgasd a zongora trillázását, kövesd a funk gitárt és várd míg az a hang berobban! És aztán nézd hogy mozgok!

A helyzet a következő. Ki akarok állni a pop mellett ezen a blogon. Egy részem tulajdonképpen azon gondolkodott, hogy az Archies Sugar Sugar-ját választom 1969-ből, mert az annyira cukorédes, mert valószínűleg az az első lemez, amire emlékszem a gyerekkoromból és mivel azzal boldogan érvelhetnék az ellen a ’60-as évekbeli – a Beatlestől származó – felfogás ellen, hogy magadnak kell írnod a dalaidat.

De őszintén szólva az I Want You Back is lehetőséget ad nekem ezekre és még több mindenre.

Ez az ahogy én elképzelem a pop zenét. Valójában azt mondanám, hogy lehet, hogy ez minden idők legnagyobb pop dala. Egyetlen nagy örömujjongás, még akkor is, ha a szöveg a szívfájdalomról, összetört szívekről szól.

Ha a hatvanas évekről alkotott elképzelésünk a Beatles ambícióján és kalandosságán és a Stones, valamint a Velvet Underground sötétségén és bomlásán alapul, akkor ez is itt van. Itt, ebben a lemezben, amely megmozgat, ebben a lemezben, amely arra emlékeztet, hogy a popzenétől úgy érezheted élsz és ez az érzés izgatottsággal tölthet el. Ez a lemez arra emlékeztet téged, hogy te – és én – egyáltalán miért is szerettél bele a zenébe. Mert jól érzed magad tőle. És valószínű, hogy az általam választott eddigi lemezek közül egyiktől sem – talán a Tutti Frutti kivételével – érzem magam olyan jól, mint ettől.

Mindig megvan a veszélye annak, hogy leredukáljuk a pop zenét egy angol irodalom vizsga kérdésévé. Tudod olyasmire, hogy „Mit akart a szerző kifejezni ezzel a szöveggel?” Tendencia, hogy a komolyságot valamilyen módon felsőbbrendűnek képzeljük. De nem biztos, hogy én hiszek ebben. A pop gyönyöreinek nincs szükségük akadémiai elfogadottságra. Soha nem is volt.

És igen, én hiszek abban, hogy a pop gyakorlatilag bármiről szólhat. Ez az egyik öröme. De szólhat akár a semmiről is úgy, hogy közben mégis számít.

A tény az I Want You Back-ről az, hogy a Motown leszerződtetett egy csapat testvért az Indiana állambeli Gary-ből, hogy Berry Gordy személyesen vett részt abban, hogy megtalálják számukra a megfelelő anyagot és ennek érdekében együtt dolgozott Deke Richards-szal, Fonce Mizellel és Freddie Perrennel, akik korábban Gladys Knight and the Pips-nek írtak. Az eredmény az I Want You Back volt.

És aztán, természetesen, egy 11 éves fiú lépett oda a mikrofonhoz.

Itt abba is hagyhatnám. Azon pillanat előtt, hogy először hallanád Michael Jacksont. De az azt jelentené, hogy nem beszélhetnék arról, hogy mit csinál a csúcsponton, amikor azt énekli uh-huh és aztán teli torokból üvölti, hogy „All I want, All I need” és úgy nyújtja el a szót ahogy te elnyújtanál egy fruttit.

Érti vajon miről énekel? Tudja vajon, hogy milyen lehet „egy hosszú álmatlan éjszaka”? Kétlem – akkor még nem -, de nem számít. Kitalálja hogyan tudja nyomni, csavarni és kinyújtani a hangját, kitalálja hogyan népesítse be a dalt, éljen benne és formálja azt a saját képére. Egyébként is nagyszerű dal, de Jackson előadása még jobbá teszi.

Végeredményben a zene az hangzás. Megtölthetjük értelemmel, terjedelemmel és mélységgel, de mégiscsak hangzás. Némelyik csikorog. Mások felvillanyoznak. Ez felvillanyoz. És igen táncra perdít téged – és engem. Nem ez a legjobb dolog, amit a zene tehet?