Valamennyi bejegyzés

Baltimore és az elégedetlenségei

Írta: Toni Bowers (A szerző a Pennsylvaniai Egyetem brit irodalom professzora. Philadelphiában él.)
2015. május 14.
Az eredeti cikk helye: http://lareviewofbooks.org/essay/dancing-with-michael-jackson/

Come and see, the moon is shining.
Come and see, the moon is walking.
Come and see, the moon is dancing.

— Ladysmith Black Mambazo

(Fordítás:

Jöjj és lásd, a Hold ragyog.
Jöjj és lásd, a Hold sétál.
Jöjj és lásd, a Hold táncol.

A dél-afrikai Ladysmith Black Mambazo együttes Lindelani c. dalából, amely elhangzik Michael Jackson Moonwalker c. filmjének a végén.)

Got a feeling that we’re gonna raise the roof off!
Everybody just get down!

– Michael Jackson

(Fordítás:

“Úgy érzem, hogy le fogjuk emelni a tetőt!
Mindenki engedje el magát!”

Részlet Michael Jackson Burn This Disco Out c. dalából, bár az idézet nem pontos, mert ez a két sor a dalban nem egymást követi.)

Mostanra több millióan nézték meg azt, ahogy Dimitri Reeves Baltimore különböző részein táncol Michael Jackson zenéjére. A legismertebb klipben, amelyet a riporter Shomari Stone filmezett le, Reeves öröme megijeszti a nézőket, amikor a férfi váratlanul elkezd lefelé lebegni egy szemetes utcán miközben a Beat It harsog valahonnan az útpadka felől. Jackson ujjongó, dühös mozdulatait imitálja és lehűt egy feszült pillanatot.

Dimitri Reeves

Dimitri Reeves Baltimore-ban

“Don’t want to see no blood, don’t be a macho man. They’ll kick you, they’ll beat you, they’ll tell you it’s fair, so beat it.”

(„Nem akarok vért látni, ne legyél macho. Szét fognak rúgni, meg fognak verni és azt fogják mondani, hogy ez fair, szóval kopj le inkább.” – részlet a Beat It-ből.)

A Facebookon Reeves arra kérte a videók nézőit, hogy ne próbálják túl szó szerint értelmezni a választott dalok szövegeinek lehetséges jelentőségét – Beat It, Smooth Criminal, Will You Be There, Black or White és mások. „Csak táncolni akartam.” – mondja. Nagyszerű ösztön volt. Amikor Reeves feltekerte a hangerőt és felidézte azokat a régi varázslatos lépéseket, közös öröm kezdett megjelenni a dühös, gyászoló városban és a város válaszolt. Egyének, fiatalemberek csoportjai és végül nagy tömegek kezdtek el mozogni Reeves-szel együtt, eltéveszthetetlen elszántsággal és örömmel az arcukon. Egy furcsa, váratlan szépség ölt testet a szemeink előtt és megpillantunk egy másik Baltimore-t, amelyik nagyon különbözik a médiában látott képektől – egy város belülről talált utat a gyógyulásra.

Ugyanazon a napon, amikor Reeves előadta első videóra vett táncát én egy drága „specialitások” élelmiszerboltjában rohangáltam Philadelphiában. A háttérzene észrevétlenül duruzsolt, amíg hirtelen a levegő megtelt egy kortalan, érdes ritmussal és jött a Thriller. Hirtelen mindenki mozogni kezdett. A húst szeletelő férfi lágyan ingadozott jobbra-balra. A bejáratnál álló fegyveres őr (az egyetlen fekete az üzletben) arca megenyhült, elkezdett ütemesen bólogatni. Egy nő mellettem megállt és a távolba meredt. Közben a lábai dobogtak. Egy titokzatos pillanatra valami, amire szükségünk volt és amit elvesztettünk, ott volt megint.

Nagyszerű pillanat volt, de valami mégis hiányzott. Noha mindenki válaszolt a zenére, volt benne valami furcsa tartózkodás – ez nem volt nyílt, közösségi, nem olyan, mint a ragadós ünneplés Baltimore-ban. Nem találkoztak a szemek, senki sem nevetett vagy énekelt, senki sem mozgott korlátok nélkül vagy olvadt bele az ütembe. Újabb dal jött. Visszacsoszogtunk a bevásárlókocsijaink mögé, hogy a kézműves sajtokat vizsgálgassunk. Semmi sem változott.

Azóta is erről a két jelenetről gondolkodom, amelyekben bármennyire is különböztek, mégis volt egy közös: Michael Jackson. Dimitri Reeves választhatott volna ezer más, sokkal újabb és divatosabb dalt, mint a Beat It, de az a választása, hogy Jackson zenéjére táncol tévedhetetlen volt. Mert talán minden más szórakoztatóművésznél jobban Michael Jackson szándékosan úgy konstruálta meg a zenéjét, hogy az a remény és a gyógyulás ajándéka legyen. Dal dal után egy egyedülállóan empatikus víziót kínál, egy makacs hitet az emberi képességben az összekapcsolódásra, az örömre és az igazságszolgáltatásra. Vajon ezek az ideálok avíttnak és elavultnak tűnnek számodra? Vajon az az ötlet, hogy a zene meg tudja változtatni a világot túlzásnak tűnik? Magam is hajlamos voltam így gondolni. De a ragyogó pillanatok, amiket Reeves keltett Baltimore-ban másra utalnak.

Reeves erőteljes tánca arra emlékeztet minket, hogy Jackson többet ért el, mint ellenállhatatlan, roppant piacképes dalokat vagy akár csodálatos zenét. A munkája politikailag is hatásos marad. Ennek az egyik oka Jackson ragaszkodása a felelősséghez és empátiához – „who am I to be blind, pretending not to see their need?” („ki vagyok én, hogy vak legyek és úgy tegyek mintha nem látnám a szükségleteiket?” – részlet a Man In The Mirror-ból). Egy másik, a munkáiban állandóan ismételt invitálás: „Jöjj és táncolj velem!” (Get on the Floor) Mi, elfoglalt vásárlók visszautasítottuk ezt és ez a mi veszteségünk, de Dimitri Reeves és a szomszédai sokkal bölcsebben úgy döntöttek, hogy Michael Jacksonnal táncolnak: hogy még tovább viszik és elviszik másokhoz, nem hajlandók megadni magukat a feszélyezettségnek és az ítélkező hangoknak, hanem inkább örülnek.

Az, ha együtt táncolunk Michael Jacksonnal varázslatos módon „meg fogja gyógyítani a világot” és „jobb hellyé teszi az egész emberi faj számára”? (Heal the World) Meg fogja ez válaszolni azt a kérdést, amit a kislány tesz fel a rendőrnek a We’ve Had Enough című dalban: „Hogy lehet, hogy te döntöd el, hogy ki élhet és ki haljon?” Vajon ez igazságot fog szolgáltatni Freddie Gray-nek vagy megjavítja a rasszista „igazságügyi” rendszert? Nem. De segíthet és valóban, ahogy Reeves megmutatta, már segít is.

Ami furcsa az, hogy a fővonalas kultúra az Egyesült Államokban (amelyiknek pedig minden segítségre szüksége van) mennyire visszautasítja Jackson kinyújtott kezét. Ez egy észrevehető dolog: egy olyan ember, aki nemrég még évtizedeken át uralta a populáris zenét, Michael Jackson egy furcsán árnyékfigurává vált. Nem Las Vegasban vagy a Sony Music-nál persze, ahol továbbra is minden évben milliókat termel és továbbra is a világ messze legjobban kereső zenésze, leginkább a tengerentúli eladások miatt.

Én a fővonalas, főutcai kultúrákról beszélek az USA-ban, különösen a privilegizált, fehér amerikaiak kultúrájáról, mint azoké ott abban a philadelphiai élelmiszerboltban. Ott megszilárdult egy hűvös attitűd Michael Jackson és a zenéje iránt és egyfajta vonakodás aziránt, hogy ünnepeljék Jackson szégyentelen idealizmusát, úttörő queer személyiségét és a befogadás és együttérzés gyakorlatait. Még nagyszerű művészetének az elismerését is egyfajta kelletlenség övezi. Nem nézünk szembe Michael Jacksonnal közvetlenül, felismeréssel. Nem tekintünk a teljesítményére azzal a csodálattal, amit megérdemel. Nem táncolunk.

Nem számít mi a kontextus, ez egy elég méltánytalan viselkedés a 20. század egyik legfontosabb művészével szemben. De különösen buta attitűd most, mert ez lehetővé teszi számunkra, hogy elhajoljunk a kihívások elől, amiket Jackson – mind az ember, mind a zene – támasztott azzal a gondolkodással és viselkedéssel szemben, amely továbbra is mérgezi a közösségeket ebben az országban. Miért kell ennek így lennie?

Megkérdeztem egy huszonéves barátomat mit gondol Michael Jackson zenéjéről: a srácok még mindig táncolnak rá? A barátom válasza tanulságos volt: „Nagyszerű zene.” – mondta – „De ha arra gondolunk mit tett kisgyerekekkel, akkor jobb, ha elfelejtjük.” Megdöbbentem. Lehetséges ez? Miután az amerikai történelem egyik legdrágább és legintenzívebb perében minden vádpontban „nem bűnös” ítélet született, miután újra és újra bebizonyosodott, hogy Michael Jackson nem tett semmi rosszat, hanem zsarolók célpontja volt és rengeteg egybevágó vallomás szól arról, hogy Jackson valójában egy mennyire tisztességes és sérült ember volt, lehetséges, hogy a média aljas opportunistái, akik a meglincselésében profitot láttak, a mai napig meghatározzák Jacksont és korlátozzák a munkája erejét? Úgy tűnik. Jackson reputációjának lassú keresztre feszítése, ami több, mint egy évtizede kezdődött még ma is folytatódik.

Ráadásul váratlan módokon folytatódik. Nem akarom azt sugallni, hogy ami Jacksonnal történt bármilyen lényegi módon összehasonlítható azzal, ami Freddie Gray-jel, Michael Brownnal, Eric Garnerrel vagy más olyan színesbőrű amerikaival történt, aki mostanában halt meg a törvény képviselőinek kezei által. Hiszen végül is Jackson túlélte a megpróbáltatását (alig) és folytatta az életét (nem sokáig). Nem mondom azt, hogy mindezek a jelenlegi szenvedések és igazságtalanságok valamiféle közvetlen kapcsolatban állnak Jackson speciális tapasztalataival. De azt igenis állítom, hogy az igazságtalanságnak ugyanazok a struktúrái, amelyek polgári hatóságoknak lehetővé teszik, hogy fegyvertelen amerikaiakat öljenek Jacksonnak is ártottak és az ő ügye segíthet megérteni ezeket a struktúrákat és ellenállni nekik.

Ugyanazok a nézők a nemzetből, akik hajlandóak voltak ott ülni és hagyni, hogy a rémálom bekebelezze Jacksont most még szívszaggatóbb élményeket látnak, ahogy azok megelőznek több tucat másikat. Néhány megfigyelő a felelőtlenül szelektíven válogatott képeket Baltimore-ból, amelyeket a nemzeti média bemutatott, arra használja, hogy táptalajul szolgáljanak az előítéletei megerősítéséhez. (Ki tudhatná csak a TV-ből azt, hogy a pusztítás sokkal kevésbé volt jellemző, mint a rendes demonstrációk és a szolidaritás gesztusai?) Jackson élményei és azé a sok-sok színesbőrű emberé, akik mostanában estek a rendőrség áldozatául és meghaltak nem ugyanazok. De bizonyos módokon mégis kapcsolódnak egymáshoz. Ugyanúgy gyalázatosak és hasonló okokból. Hasonló patológiákat fednek fel, amelyek felfalnak minket és többet láttatnak velünk önmagunkból, mint amit mi látni szeretnénk.

Itt egy dolog, amit Michael Jackson élménye világossá tesz: az igazságtalanság azon aktusai, amelyeknek most a tanúi vagyunk, amelyeket egy bizonyos értelemben az amerikai élet egy szörnyű, hosszú idő óta fennálló ténye szentesít: nevezetesen az, hogy amikor a tiszteletről, polgári jogokról és igazságról van szó, akkor igenis számít az, hogy fekete vagy vagy fehér. Jackson a leginkább látható színesbőrű amerikai volt az elmúlt években, aki tapasztalhatta, hogy ahhoz, hogy kegyetlenül bánjanak vele elég annyi, ha megvádolják. De ez a felfedezés semmi esetre sem egyedülálló dolog az ő esetére vonatkoztatva. (Ami egyedülálló volt az az, hogy a média mennyire közvetlenül felelős volt azért, amit Jackson elszenvedett; kevés valódi bűnözőnek kell elszenvednie ilyen mértékű gyalázkodást egy globális közönség előtt.) Jackson esetében, ahogy minden visszataszító ügyben, amiről az elmúlt években hallottunk, egy színesbőrű amerikait megfosztottak a legdrágább jogtól, amivel állítólag minden amerikai rendelkezik: az ártatlanság vélelmétől. Ezen ügyek közül mindegyik más, de ebből a fontos szempontból mindegyik hasonlít is.

Jackson esetében, ami talán a legfigyelemreméltóbb volt az a tény, hogy minden állítást, amit tett valahogy automatikusan kifogásolgatónak bélyegeztek idegenek és nyilvánosan a legdurvább és leginkább bizalmaskodó módon. Nem voltak szabályok, nem volt tisztelet. Újdonsült férjként Jackson ott ült és hallgatta, amint egy újságíró élőben az országos televízióban megkérte a feleségét, hogy erősítse meg, hogy Jackson képes a szexre. Nem sokkal korábban egy másik egyenesen arról kérdezte, hogy szűz-e még. A szorongása, amelyik Jackson életében kifejlődött és egyre intenzívebbé vált, valójában ésszerű válasz volt az ilyen gyalázatokra. Egyetlen más üldözött híresség – a megboldogult Wales-i hercegnő kivételével – sem tapasztalhatta meg ezt a fajta könyörtelen, szűnni nem akaró inváziót, amelyet Jackson átélt. Miközben Diana csak felnőttként élte át ezt a támadást, Jacksonnak egész életében szembe kellett vele néznie – azoktól az éjszakáktól kezdve, amikor haszonleső apja vihogó lányok csoportjait kísérte a szobájába, hogy nézzék a kamasz, alvó Michaelt egészen azokig az utolsó, felháborító, globálisan terjesztett képekig, amelyeket a mentő ablakán keresztül készítettek egy haldokló vagy már halott Jacksonról, amint próbálják újraéleszteni és intubálni. És aztán ott volt a sokszor újranyomtatott kép a holttestéről, meztelenül a boncorvos asztalán.

A média ezen felháborító viselkedését és számos mást rendszeresen Jackson sajátos karakterére való utalásokkal magyaráztak. Magának köszönheti – mondták – ezzel az összezavaró nyilvános személyiséggel, éppen úgy, ahogy egy fegyvertelen, fajilag megjelölt tinédzser is, aki „fenyegetően néz ki”. De ha menedéket keresünk ebben a fajta beszűkülten személyes magyarázatban, akkor az elvonja a figyelmet a valódi problémákról, a mindent átható rasszizmusról és a rendszer szintű igazságtalanságról. Azzal, hogy egy személy sajátosságait vagy hibáit idézed magad is kegyetlenséget követsz el annak érdekében, hogy megmagyarázd (kifogást találj rá? kimosdasd?) a kegyetlenkedést az áldozat hibáztatásával. Ez lehetővé teszi, hogy ne vegyél tudomást arról, hogy a saját viselkedésed és szokásaid is hozzájárulnak a brutalitáshoz, még ha passzív módon is.

Ezt mondani nem ugyanaz, mint azt mondani, hogy Michael Jackson nem volt figyelemreméltóan sebezhető vagy nem követett el komoly hibákat. Az volt és elkövetett. Szentimentális volt, zárkózott, és túlságosan készséges, amint az a gyermekkori bántalmazás áldozataira gyakran jellemző, elkülönült, törékeny, nárcisztikus, furcsa és piszkosul gazdag, aki rettegett a konfrontációtól, szórványosan tanult volt, miközben a zsenialitás terhe volt a vállán, és a családja arra használta, hogy belőle éljen. Jackson olyan volt – amint azt Steven Spielberg híresen megfogalmazta – „mint egy őzgida az égő erdőben”. De ezek egyike sem ugyanaz, mint bűnözőnek lenni – mint ahogy futni az utcán vagy nem hagyni egy engedély nélküli házkutatást vagy lógni az iskolából sem ok arra, hogy lelőjenek. Nem csoda, hogy Jacksont mindez túlterhelte. Nem csoda, hogy az amerikaiak demonstrálnak az utcákon. Ki tehetne másképp?

Túl a személy sajátosságaira a való reduktív fókuszon, van egy másik magyarázat is, amelyik releváns mind Jackson szenvedéseivel, mind a polgári jogi krízissel kapcsolatban, amellyel most szembenézünk: a rasszizmus. Ez a szó és itt az idő, hogy hangosan kimondjuk. A rasszizmus elsősorban nem azokról az emberekről szól, akik elszenvedik, hanem azokról, akik gyakorolják. Nem a másmilyen vagy furcsa egyénekről szól, hanem azokról a hétköznapi emberekről, akik eldöntik ki másmilyen és furcsa és akik úgy döntenek, hogy inkább félnek tőlük, mint ünneplik őket.

Időnként a rasszizmus, amelyik mindig is ott kavargott Jackson körül az árnyékban világosan megmutatta démoni arcát: például akkor, amikor a tudatlanok látva a vitiligót és kezelését azzal vádolták őt, hogy „fehér akar lenni”. Michael Jackson mindig feketeként azonosította magát („Csak belenézek a tükörbe; tudom, hogy fekete vagyok.”) és a fekete szórakoztatóművészeket tartotta a legfontosabb példaképeinek (James Brown, Jackie Wilson, Diana Ross, Stevie Wonder, Otis Blackwell és Sly Stone, sok más mellett). Afrikai-amerikai örökségét ünnepelte azzal is, hogy a fiának dédnagyapja rabszolga nevét adta: Prince. A zenéje sosem hagyta el és mindig felmagasztalta a fekete amerikai zene dicső hagyományait. Mindazonáltal Jacksont utálják mert állítólag fehér akart lenni.

CharlieHebdo

Az irracionális gyűlölet Jacksont még 2009. júniusi halála után is üldözi. A Charlie Hebdo az évi júliusi címlapja egy Jackson-szerelésben lévő csontvázat ábrázolt a következő felirattal: „Michael Jackson, en fin blanc” — “Michael Jackson, végre fehér.”  

Egy gúnyirat, ami jelenleg forog az Interneten tartalmaz egy fotót egy divatmodellről, akinek vitiligója van és segítőkészen emlékeztet minket arra, hogy egy az a betegség, amiről Jackson „azt állította”, hogy neki is az van. Mindössze „azt állította” – egy élet alatt összegyűlt fotó bizonyíték ellenére, családtagjai, bőrgyógyászai és sminkesei egyöntetű tanúbizonysága ellenére és annak ellenére, hogy a művész legidősebb fia is úgy tűnik rendelkezik ezzel a ritka örökletes betegséggel és még a boncjegyzőkönyve is megerősíti a diagnózist. Melyik fehér művész kapott ennyire kevés szimpátiát egy életen át tartó gyötrő betegségért (amely csak egy volt a több betegség közül, amiben Jackson szenvedett)? Kinek garantáltak ilyen kevés jóhiszeműséget és kiről kreáltak ennyi rosszindulatú hülyeséget? „Nem fogják neki egykönnyen megbocsátani, hogy ennyi mindent felforgatott” – írta James Baldwin pontosan akkor, amikor a Thriller meghódította a világot.

Senkit sem kell, hogy meglepjen, hogy Michael Jacksonnak, mint minden más színesbőrű embernek ebben a társadalomban, rasszizmussal kellett szembenéznie. Ami figyelemreméltó az az, hogy mennyire erőteljesen és gyakran helyettesítette az egyéni magyarázat a társadalmit Jackson esetében. A séma annyira minden képzeletet felülmúló, hogy ha egyszer meglátjuk, akkor az sokat megtaníthat nekünk az ügyek jelenlegi borzalmas állásáról és megmutatja annak fontosságát, hogy megnevezzük és kijavítsuk a terelésnek, önigazolásnak és a folytatódó abúzusnak ezt a szokását. A privilegizált helyzetben lévő fehér amerikaiaknak meg kell tanulniuk felismerni a tendenciájukat arra, hogy individualizálják az elnyomást. Az egyének természetesen hozzájárulnak a saját életükhöz, de Amerika faji betegségének kontextusában a problémát nem elsősorban a színesbőrű egyének jelentik; a probléma a rendszer és azoknak a szokásszerű attitűdjei, akik élvezik a polgárok teljes körű privilégiumait.

Az Egyesült Államokban a különbözőséget mi patológiaként fogjuk fel. Kényelmetlenül érezzük magunkat mindenkivel kapcsolatban, aki meghaladja a kategóriáinkat, aki megzavarja az előítéleteinket vagy aki felveszi az uralkodó közhelyek kihívását. Michael Jackson és a zenéje mindezt megtette több szinten is. Ami azonban a legfontosabb és amit nem szabad elfelejteni az az, hogy mindezt örömmel tette. Ha túl sokat időznénk Jackson szenvedésénél, akkor elfelejtenénk megszelídíthetetlen játékosságát és akaraterejét. A csodás dolog végeredményben nem az, hogy Michael Jackson mennyire különc volt vagy, hogy mennyire nehéz volt az élete, hanem, hogy mennyire nagy volt a kapacitása az örömre, a nagylelkűsége, és azon képessége és eltökéltsége, hogy örömöt hozzon másoknak. Végtelenül kíváncsian, vidáman az emberekkel és elbűvölten a világ szépségétől annyira jól érezte magát. Szenvedett, igen; fájdalmas élményekkel nézett szembe és fájdalmas élményeket élt át. De ez teszi a vidámságát annyira figyelemreméltóvá és azt a tényt annyira drágává, hogy örömöt hozott (és továbbra is örömöt hoz) más embereknek. Bármi történt ő táncolt. Emlékeznünk kell erre, tisztelegnünk kell ennek és együtt táncolni.

Dimitri Reeves sok mindenre megtanított minket a múlt hónapban. Az egyik az, hogy nagyobb szükségünk van Michael Jacksonra, mint eddig bármikor. A szégyenteljes bánásmód, amelyet Jackson elszenvedett a populáris kultúra kezeitől, amelynek a gazdagításáért ő oly sokat tett nem izolált jelenség, hanem túlságosan is jellegzetes. Alaposan végiggondolva Jackson élménye olyan káros attitűdöket és szokásokat leplez le, amelyek jelenleg is nagyon is működésben vannak. Természetesen sokkal jobb lenne, ha Jacksonnak nem kellett volna keresztülmennie azon, amin keresztülment, mint ahogy az is jobb lenne, ha a színesbőrű amerikaiak a törvény szolgáitól biztonságban járhatnának az utcáinkon. A sokkal nagyobb hatalommal rendelkező többségnek meg kellene tanulnia hogyan viselkedjen úgy, hogy ne okozzon szenvedést mindazoknak, akik már így is hátrányos helyzetben vannak és a már privilegizált helyzetben lévők semennyi tanulása vagy növekedése nem tudja elkezdeni törleszteni azokat az igazságtalanságokat, amelyekről beszélünk. Ugyanakkor fontos, hogy azok, akik privilégiumokat élveznek észrevegyék, hogy nem mindenki teszi ezt és használja arra a hatalmát, hogy ezt megváltoztassa. Legalább azt kell követelnünk ebben a pillanatban, hogy mindenki kapja meg az ártatlanság vélelmét, ami pedig annak felülvizsgálatát igényelné ahogyan a média és a bűnüldözés működik.

Dimitri Reeves-nek köszönhetően csak egy apró módját láttuk annak, hogy hogyan kezdjünk gyógyulni – egy olyan módot, amit közvetlenül Michael Jacksontól vett: kiléphetünk és táncolhatunk az utcán, örömöt terjesztve félelem helyett. „Jöjj és táncolj velem” – írta Jackson. „Csatlakozz hozzám a táncomban, kérlek csatlakozz most.” Reeves elfogadta Jackson invitálását.

Együtt táncolni Michael Jacksonnal, elfogadni a kinyújtott kezét többről szól, mint tisztelegni egy nehéz, kivételes élet és hatalmas tehetség előtt – noha annak is épp itt az ideje, hogy ezt megtegyük mindenféle kelletlenség, ítélkezés és hazudozás nélkül. Ezt önmagunkért és egymásért kell megtennünk – nem azért, hogy biztonságban tartsuk magunkat a jelen fájdalmától és veszélyeitől, hanem hogy tovább menjünk a saját életünk leginkább zavarba ejtő aspektusaiban és örömmel szembenézzünk velük. Ez egyfajta módja annak, hogy azt a jövőt válasszuk, amit akarunk és azt amilyen emberekké akarunk válni.

Együtt táncolni Michael Jacksonnal azt fogja jelenteni, hogy elengedjük a gyűlöletet és a félelmet, elismerjük a szépséget abban, ami furcsának tűnik a számunkra és hajlandóak vagyunk kockázatot vállalni. Azt fogja megkövetelni, hogy képzelőerővel, empátiával fordulunk más emberek felé ott, amiről azt gondoljuk, hogy az a mi területünk – és tisztelettel. Ezekben a napokban a tánc, amire Jackson meghív minket egyfajta etikai gyakorlat. Ez egyfajta módja annak, hogy felnőjünk a hitvallásainkhoz és hivatásainkhoz és hogy felelősséget vállaljunk a saját privilégiumainkért.

Get the point? Good. Let’s dance.

(„Megértetted? Jó. Akkor táncoljunk.” – ez az idézet Janet Jackson Rhythm Nation 1814 c. albumáról származik, de egy fellépésén Michael is a magáévá tette.)

Reklámok

“Én vagyok a fenevad, akit vizualizáltál?” – Michael Jackson kulturális meggyalázása

Szerző: Joseph Vogel
Megjelenés helye: Featuring Michael Jackson: Collected Writings on the King of Pop
Megjelenés dátuma: 2012. július 4.
Elérhetőség: http://www.amazon.com/Featuring-Michael-Jackson-Collected-Writings/dp/0981650686

A cikk eredetileg a Voices: Education Project (Hangok: Oktatási projekt) keretében, valamint a Huffington Post  jelent meg 2011. november 1-jén.

Újra és újra hallottuk ezt a kijelentést az elmúlt hetekben: nem Michael Jackson áll jelenleg bíróság előtt, hanem Conrad Murray. De természetesen tudjuk mi a valóság. Ez a „Michael Jackson halála per”. Amint mindig, most is ő a fő esemény, a szívfacsaró látványosság. Michael Jackson van mikroszkóp alatt, amint még egyszer újra körbeszimatolunk az otthonában, az orvosi papírjain, a testén. És miközben a nagyközönség sokkal nagyobb szimpátiával viseltetik Jackson iránt most, hogy elment, továbbra is végeláthatatlan vizsgálódások és ítélkezések alanya marad.

Számít-e ez most, hogy maga az ember már nem érzi a gyalázkodást? Az átlagembert vajon egyáltalán kell-e, hogy érdekelje, hogy egy olyan hírességet, mint Jackson vajon érzéketlenül vagy tiszteletlenül kezelnek-e?

Az olyan projektek, mint a Voices: Education Project, amelynek Szavak és erőszak című sorozata a társadalmi diskurzus nyugtalanító aspektusaira mutat rá, azt állítják: igen. A szavak számítanak. A szavak, amint annak tanúi lehetünk a médiában jelenleg sokat szereplő iskolai csúfolódások és öngyilkosságok kapcsán, akár szörnyű tragédiához is vezethetnek.

Lehet őket inspirációra és gyógyításra is használni.

Michael Jackson tudta ezt. 1988-ban barátságot kötött az AIDS-ben szenvedő Ryan White-tal, egy fiatal fiúval, aki az indianai Kokomóban arra kényszerült, hogy otthagyja az iskolát a könyörtelen verbális támadások és az erőszakkal való fenyegetőzések miatt. White azt mondta, hogy Jackson segített neki, hogy normálisnak érezze magát. „Michaelt nem érdekelte milyen fajhoz tartozol, milyen a színed, mi a fogyatékosságod, mi a betegséged.” – emlékezett vissza Ryan White édesanyja, Jeanne. „Ő egyszerűen csak szeretett minden gyereket.” 

Michael Jackson és Ryan White

White egyike annak a több ezer „kívülállónak”, akik felé Jackson kinyújtotta a kezét, akikkel barátságot kötött és akikkel kedvesen bánt. Azonosult velük. Megértette a fájdalmukat és a magányukat. Empatikus volt irántuk abban, hogy egy olyan világban kellett küzdeniük, amely elutasító volt velük szemben, legyen az betegség, külső megjelenés, faj, szexuális orientáció vagy valamilyen más ok miatt.

Jacksonban már fiatal fiúként megvolt ez az érzékenység. Hallgasd meg a Ben című dalt. Őszinte fájdalom és együttérzés hallható Jackson előadásmódjában. („Nem úgy látnak téged, ahogy én / bárcsak megpróbálnák”.) A dalra Jackson egyik első művészi állásfoglalásaként tekinthetünk, amit az elhanyagoltak és félreértettek nevében tett. Sok ilyen következett ezután.

Ben:

Jackson kívülálló szerepe talán a gyermekkorban kezdődött (miután sosem érezte „normálisnak” magát és sosem volt olyan időszak, amikor úgy tekintettek rá). Azonban a különbözősége miatti ellenérzés intenzitása és az ellenségesség idővel csak nőtt. Egy 1996-os esszében, melynek címe „A celeb freak* : Michael Jackson groteszk dicsősége”  David Yuan úgy érvelt, hogy Michael Jackson korunk jól meghatározott „freakje”. A világon egyetlen közszereplő sem ment keresztül hasonló szintű gúnyoláson, fürkészésen és átvilágításon.

Jacksont már 1985-ben „Wacko Jackónak” bélyegezték a bulvárlapok – ez egy olyan kifejezés, amelyet ő maga gyűlölt (még idén is néhány mainstream hírközlő továbbra is Jackóként utal rá). A sajtóban rendszeresen bizarrként, különcként és excentrikusként jellemezték. Valójában nem sok minden volt az 1980-as évek közepétől, amit mondott vagy tett, amit nem ezekkel a szavakkal jellemzett a média.

Jacksont szakadatlanul gúnyolták a bőrbetegsége, a vitiligo miatt, amiről a legtöbb ember nem hitte el, hogy valódi, amíg a halottkémi jelentése meg nem erősítette. Gúnyolták az állatok iránti szeretetét, a gyerekek iránti szeretetét, a bolygó iránti szeretetét. Gúnyolták a házasságai miatt, a három gyermeke miatt, Neverland miatt. Kigúnyolták a szexualitását, a hangját, a gyermeki viselkedését. Még a zenei kritikák sem tudtak ellenállni annak, hogy a rendelkezésre álló hely nagy részét áltudományos pszichoanalízissel és ad hominem támadásokkal töltsék ki. Lehet-e bárminemű kétség afelől, hogy a média és kultúránk ezen bánásmódja nagyrészt gyalázkodó volt?

Ezeknek a dehumanizáló támadásoknak az áldozata minden bizonnyal így érezte. Hallgasd meg a dalai szövegeit! A Tabloid Junkieban a médiát „parazitákként” jellemzi, akik kiszívják belőle az életet, miközben a nagyközönséget állandó dózisokban adagolt szenzációhajhászással kábítják el és terelik el a figyelmét. A Stranger in Moscowban egy száműzött művész, akit a szülőhazája megrágott és kiköpött. „Az esőben kóboroltam” – énekli a vándor magányos szerepéből – „az élet maszkja / az őrület érzése”. A Screamben annyira elege van a támadásokból, hogy könyörög: „Ó testvér, kérlek kegyelmezz, mert már nem bírom”. A dal ugyanakkor az erő és elszántság hordozója is („Te lerúgsz / nekem fel kell kelnem”). Michael és a húga, Janet indulatos ellencsapást mér a rendszerre, amelyet ők jogosan korruptnak és igazságtalannak látnak. „Lelkeket árulsz” – énekli Janet az egyik versben – „de engem a sajátom érdekel”. Dacos dal arról, hogy álljunk ellen a kegyetlenségnek még akkor is, ha a fájdalom és a felháborodás olyan nagy, hogy már csak egy mélyről feltörő üvöltéssel lehet kifejezni.

Számos dalban Jackson a zenéjét mintegy toborzó hívásként használja mások felé, akikkel igazságtalanul bántak. A They Don’t Care About Usban a jogfosztottak és megalázottak mellett tanúskodik. „Mondd, mi lett a jogaimmal?” – énekli – „Láthatatlan vagyok csak mert te figyelmen kívül hagysz?” A Little Susie az elhanyagoltak és elhagyottak szenvedésére irányítja a figyelmet egy kislány történetét elmesélve, akinek a tehetségét senki nem veszi észre, amíg holtan nem találják a lépcső alján az otthonában („Óvatosan emeld fel” – énekli Jackson – „ó, a vér a hajában”).

Az Earth Song epikus panasz a bolygó és a legsebezhetőbb lakói nevében (akiket a kórus szenvedélyes kiáltásai képviselnek: „Velünk mi lesz?”). Az ilyen dalok által (akárcsak élete és személyisége által) Jackson egyfajta globális megtestesítője lett a „Másnak”.

A tömegmédia azonban sosem tartotta sokra Jackson „másságát”, amint nem tartották sokra azokat a „másokat” sem, akikről Jackson énekelt a dalaiban. Ehelyett találtak egy olyan narratívát, amely egyszerű volt és profitot hozott: Jackson az excentrikus freak. És aztán kitartottak emellett majdnem három évtizeden át, fokozatosan emelve a tétet.

Talán Jackson leglenyűgözőbb válasza a közvélekedésre róla három késő-gót dal triója volt: Ghosts, Is It Scary és Threatened. Ezekben Jackson egy tükröt tart a társadalom elé, amely őt megveti, és arra kéri, hogy lássa meg a saját groteszk tükörképét. „Ijesztő-e ez a számodra?” – kérdezi. A dalok és kísérő vizuális megjelenítésük nem csupán roppant öntudatosak, de arról árulkodnak, hogy szerzője tisztán érti az őt körülvevő és kísértő toxikus erőket.

A Ghosts című kisfilmben Normális Völgy polgármestere (egy konzervatív tekintélyelvű figura, akinek az alakját részben a Santa Barbara-i kerületi ügyész, Tom Sneddon inspirálta) kigúnyolja Jackson karakterét: „Freak fiú! Freak! Cirkuszi freak”. Érdekes módon maga Jackson az (akit elmaszkíroztak a polgármester szerepére), aki kimondja ezeket a szavakat és érezhető amint internalizálta őket. Valóban olyan szidalmak, amelyek a megjelölésre, a marginalizálásra és a megalázásra szolgálnak (és ezek voltak végeredményben az 1993-as és 2005-ös boszorkányüldözések céljai is). A polgármester számára Jackson jelenléte a közösségben elviselhetetlen. Nem arról van szó, hogy Jackson ártott volna valakinek; egyszerűen csak arról, hogy különbözik és ez a különbözőség fenyegető.

Ezekben a művészi kifejezésekben Jackson világosan látja mit tesznek vele. Külső források definiálják őt. Egy fantom, akit ők alkottak a saját fejükben. Amint énekli az Is It Scary-ben: „Ha excentrikus furcsaságokat akarsz látni, akkor én groteszkké válok a szemeid előtt”. Más szavakkal azért lesz groteszk, mert a közönség ezt „akarja látni”. Ennek látására kondicionálták őket. Később a dalban előre jelzi közönsége reakcióját és azt kérdi: „Szórakoztatlak? Vagy csak összezavarlak? Én vagyok a fenevad, akit vizualizáltál?” Valami kevesebbé vált, mint ember? Miért van ez? A fizikai megjelenése miatt? Az ambivalens identitása miatt? A szokatlan élettörténete miatt? Nem kérdés, hogy Michael Jackson különbözött. A kérdés az, hogy ez a különbözőség miért váltott ki ennyire heves becsmérlést és gyalázkodást?

Is It Scary (angol szöveggel):

Jackson életének és munkájának egyik figyelemre méltó tulajdonsága azonban az, hogy nem hajlandó kompromisszumokra a „másságban”. Sosem válik „normálissá” úgy, ahogy a fogalmat mondjuk Normális Völgy polgármestere érti. Nem idomul hozzá az elvárásokhoz. Inkább hű marad önmagához és fitogtatja egyedülálló, többoldalú identitását, s ez frusztrálja azokat, akik szeretnék őt bedugni sokkal kiszámíthatóbb skatulyákba.

A mássága, amint Susan Fast professzor megjegyzi „kifürkészhetetlen volt és ez óriási szorongást váltott ki. Kérlek, Michael, légy fekete vagy fehér, meleg vagy hetero, apa vagy anya, gyerekek apja, ne gyerek, úgy legalább tudnánk hogyan irányítsuk liberális (in)toleranciánkat! És próbáld ne összezavarni az összes kódot egyszerre!”

Úgy tűnik még két évvel a halála után sem tudja sok ember, hogy mit is gondoljon Michael Jacksonról. Emiatt aztán könnyű címkékké redukálják, mint például „drogfüggő”. Élettelen testét érzéketlenül közszemlére teszik a híroldalakon. Kegyetlen, gyalázkodó viselkedés, amelyet „normálisként” tűntetnek fel. Talán Jackson emiatt választotta a gót műfajt a visszavágásra. Ezzel mintegy a visszájára fordította a szituációt, szimbolikusan úgy ábrázolva a világot, amilyen az ő számára gyakran volt: szörnyszerű és groteszk. A „horror történetei” semmi esetre sem csupán a szórakoztatást szolgálták.

Threatened (angol szöveggel):

„A freak-eket azért hívják freak-eknek” – vélekedett az író James Baldwin„és bánnak velük úgy, ahogyan bánnak – leginkább undorítóan – mert ők olyan emberi lények, akik mélyen bennünk a saját legmélyebb rettegéseinket és vágyainkat visszhangozzák.” Jackson esetében ezek a „rettegések és vágyak” sokrétűek voltak, beleértve a faj, a szexualitás, a pénz és a hatalom témakörét. Mégis amennyire Jackson azzá a szimbolikus mágnessé vált, amire az ezekkel kapcsolatos kulturális szorongásokat kivetítették, végeredményben egy élő személy volt, aki megpróbálta élni az életét. Az Is It Scary vége felé azt mondja: „Nem az vagyok, akit keresel bennem”, mielőtt felfedné az együtt érző hallgatónak: „De ha azért jöttél, hogy az igazságot, a tisztaságot lásd, itt belül egy magányos szív lakik. Kezdődjék hát az előadás!”

Ironikus módon a művészete „előadásában” találjuk meg „az igazságot, a tisztaságot”. Itt űzi ki a démonjait, itt válik a kínszenvedése kreatív energiává. Itt omlanak le a falak és hullik le a maszk. A külvilág számára lehet, hogy egy látványosság, egy karikatúra, egy freak, de végre itt, a zenéjében viseli a lelkét. Ő egy emberi lény. A kérdés az: mi mit látunk?

—–

* A “freak” kifejezést azért nem fordítom le a cikkben, mert nincs olyan magyar szó, amely igazán jól visszaadná azt. A szótár szerint jelenthet torzszülöttet, szörnyeteget, furcsa szerzetet, csodabogarat, de valójában egyik szó sem fedi a kifejezés valódi tartalmát. Kb. olyan személy, akit furcsaságként, kíváncsisággal vegyes borzongással bámulnak meg az emberek. – a ford.

A teljes Ghosts kisfilm: