Valamennyi bejegyzés

RIP Prince 1958-2016

Mély döbbenettel értesültem tegnap Prince haláláról, aki amolyan második kedvencem Michael Jackson után. A két sztár ugyan sosem dolgozott együtt, de az 1980-as években amolyan riválisoknak tartották őket, ami szerintem leginkább a média találmánya volt, bár néha azért rájátszottak mindketten egy kicsit. Ez azonban sosem fordult elvetemült szócsatákba és igazi ellenségeskedésbe, valójában kölcsönös tisztelet jellemezte a két sztár kapcsolatát. Amikor Michael 2009-ban meghalt Prince azt mondta: “Mindig szomorú elveszíteni valakit, akit szerettél.” Korábban egy interjúban zseninek nevezte Michaelt. Maga Prince is zseni volt.

A párhuzam vonásoknak talán az adott alapot, hogy mindketten 1958 nyarán látták meg a napvilágot (érdekes, hogy az 1980-as évek harmadik nagy megasztárja, Madonna is – ők hárman egymáshoz képest három hónapon belül születtek), mindketten feketék voltak, akik az 1970-es évek végén 1980-as évek elején váltak igazi nagy nemzetközi megasztárokká és részben hasonló művészekre hivatkoztak mint példaképekre (pl. James Brown, Sly and The Family Stone). Persze voltak különbségek is. Michael már gyerekkorában sztár volt a Jackson 5-al, Prince csak felnőtt előadóként vált azzá. Michael a tánc és a rövid filmek mestere volt, Prince számos hangszeré. Michael amolyan autodidakta volt, Prince-nek az édesapja is profi zenész volt. A zenéjük, művészetük, imázsuk is más volt. Ennek ellenére a nevük talán örökre össze fog fonódni bizonyos értelemben. Jól mutatja ezt például az is, hogy tegnap amikor elkezdett terjedni Prince halálhíre a Twitteren nemcsak Prince neve, hanem MJ-é is “trendelt”.

Még 2013 augusztusában közöltem egy cikket ezen a blogon Michael és Prince közös történetéről, amit most érdemes feleleveníteni: https://michaeljacksonzene.wordpress.com/2013/08/02/michael-jackson-vs-prince-szobeli-tortenelem/

Nekünk, akik emlékszünk az 1980-as évekre Michael és Whitney Houston halála után most egy újabb darab távozott a gyerekkorunkból, ifjúságunkból. Nyugodj békében, Prince Rogers Nelson!

prince-purple-rain-ws-710

Reklámok

Hogyan állította az Off the Wall pályára Michael Jacksont?

EBONY.com, 2016. január 27.
Írta: Michael A. Gonzales

OffTheWallMint egyike azoknak, akik úgy gondolják, hogy Michael Jackson mesterműve, az Off the Wall felülmúl mindent, amit később készített, nagyon örültem, amikor arról olvastam, hogy Spike Lee közeljövőben megjelenő dokumentumfilmje ezt az albumot fogja ünnepelni. A kicsit esetlen címmel ellátott (Michael Jackson útja a Motowntól az Off the Wallig) filmet nemrég mutatták be a Sundance filmfesztiválon és február 5-én lesz látható a Showtime televízióban. Emellett a Sony Records február 26-án ismét kiadja a mérföldkőnek számító albumot és a csomag tartalmazni fogja ezt a dokumentumfilmet is.

Lee filmje olyan emberekkel mutat be interjúkat, akik ismerték Jacksont és akik hatással voltak rá, beleértve Quincy Jones-t is, aki a producere lett az Off the Wallnak miután barátságot kötött Jacksonnal a Wiz című film forgatásán, Berry Gordy-t és Stevie Wondert. A filmes olyan emberekkel is beszél, akiket inspiráltak Jackson ugatásai, kiáltásai és tiszta éneke, beleértve a Weekndet, Kobe Bryantot és Misty Copelandot. Jackson 1979 klasszikusa megtestesíti azt amit az alkotók értenek azalatt, amikor azt mondják, hogy azt akarják a művük örök legyen.

Az Off the Wall, amely idén augusztusban lesz 37 éves, a soul, a disco, a pop és a funk gyönyörű fúziója volt, amely képes volt átszelni különféle határvonalakat, beleértve a bőrszínt, az osztályt és az időt (holnap is éppen olyan nagyszerűen hangzik majd, mint több mint három évtizeddel ezelőtt), miközben mindenki szeretni tudja a lepusztult kerületektől a luxus lakónegyedekig. Zeneileg kapcsolódott Afrika anyához (a Workin’ Day and Night nyitó passzusa színtiszta törzsi funk) éppen úgy ahogy Feelgood anyához, aki készen állt a pörgésre minden alkalommal, amikor a Don’t Stop ‘Til You Get Enough felhangzott a klubban.

Amikor ma meghallgatjuk az Off the Wallt az album egyfajta időgép is a fülünknek, amely visszavisz minket abba az időbe, amikor a popnak még nem volt királya, amikor sokan azt gondolták nemsokára vége lesz ennek az egykori gyereksztárnak, akit figyelemreméltóan koraérett tehetsége szupersztárrá tett még mielőtt a pubertás korba lépett volna. Abba a korba, amikor én és minden barátom azzal töltöttük a szombat reggeleket, hogy a Jackson 5ive rajzfilmet néztük és azért könyörögtünk a szüleinknek, hogy vegyenek Super Sugar Crisps-t, hogy leszedhessük a J5 lemezt a gabonapehely dobozáról.

Miközben tisztában voltunk azzal, hogy a Jackson 5 családi együttes volt, számunkra az egész Michaelről szólt. Annyi tehetség szorult barna, édes cukiságába, hogy a kislányok áradoztak a fiúk pedig azt akarták, hogy a testvérük legyen.

1976 bicentenárimi nyarán az unokatestvérem Denise hirtelen bejelentette nekem: „Michael Jackson lejárt lemez” – és nem ő volt az egyetlen, aki így hitte. Befolyásolható 13 éves gyerekként idősebb tinédzser unokatestvéremet használtam barométerként arra, hogy elirányítson milyen menő zenét kellene hallgatnom, így az a bejelentése, hogy Michael Jackson „lejárt” olyan hatalmas ütésként ért, mint egy nagy pofon valami játszótéri kötekedő öklétől.

Szülei pittsburghi otthonának tarka pincéjében ültünk, ugyanazon fával borított falak között, ahol néhány évvel korábban a Jackson 5 debütáló Motown kislemezét, az I Want You Back-et hallgattuk újra és újra és újra. Abban a pincében énekeltük egykor az ABC-t, tátogtunk a Lookin’ Through The Windows-ra a szüleinknek és táncoltuk a robotot, amikor a Dancing Machine (ma is az egyik kedvenc dalom) dübörgött.

Talán Denise 16 évesen úgy érezte, hogy az úgynevezett „rágógumi soul”, amiről a Jacksonok ismertek voltak a Motownnál elért sikereik alatt túl éretlen a számára, így dobta őket látszólag felnőttebb zenei fellángolásokért. Félretolva ezeket az emlékeket kitette új kislemezeit az asztalra: a Brothers Johnson közepes tempójú balladáját a Good to You-t (szerette a basszusgitáros Louis-t), az O’ Jays felnőtt soulját, a Livin’ for the Weekendet, és a White Cherry fehér-fiú funkját, a Play That Funky Music-ot.

Én általában követtem Denise vezetését bármilyen zenei utazást is választott a számunkra, de itt nem tehettem meg, hogy hátat fordítok Michael Jacksonnak. Ő nemcsak egy volt a sok popsztár közül, MJ testvér olyan volt, mint egy családtag. Ugyanazon a nyáron Denise és én TV-t néztünk, amikor a talk show műsorvezető, Mike Douglas bemutatott egy új, testvérekből álló együttest, a Sylverst. Égig érő afrofrizurájukkal és összehangolt lépéseikkel előadták Hot Line című slágerüket. Amikor rájuk néztél nehéz volt nem arra gondolni, hogy ellopták a Jacksonok dolgait.

Ugyanakkor a Jackson fivérek (Jermaine kivételével) elhagyták a Motownt annak reményében, hogy így több alkotói szabadságot kaphatnak. A nevükből kénytelenek voltak elhagyni az 5-öt egykori lemezcégük nyomása miatt, majd 1976-ban kiadták a The Jacksons című lemezüket a CBS Records/Philadelphia Internationalnál.

Noha rajongója voltam a Gamble és Huff produceri munkáját dicsérő első disco dalocskának, az Enjoy Yourselfnek és a parázsló balladának, a Show You the Way to Go-nak, már nehéz volt ismét felizzítani ugyanazt a mániát, amit néhány évvel azelőtt éltem át, amikor bátor édesanyám megküzdött a New York-i hóviharral is azért, hogy elvigyen egy Jackson 5 koncertre a Radio City Music Hallba. Hamarosan én is elengedtem a Jacksonst, amikor az ízlésem a Led Zeppelin és Jimi Hendrix agresszívebb irányába változott meg.

A fiatal Michael Jackson Stevie Wonderrel a stúdióban

A fiatal Michael Jackson Stevie Wonderrel a stúdióban

Évekkel ezelőtt valaki készített egy képet egy fiatal Michael Jacksonról a stúdióban, amint tanulmányozza, hogy mit csinál barátja és mentora, Stevie Wonder a keverőpult mögött. Amint megtudtuk, Michael egy szivacs volt, aki – mint az összes nagy művész – magába tudta szívni a mesterek (James Brown, Sly Stone, Marvin Gaye) tudását és a sajátjává tudta azt tenni. Ugyanúgy ahogy a fiatal MJ Wondert figyelte, biztos vagyok benne, hogy ugyanilyen intenzitással tanulmányozott más zenei zseniket is, akik keresztezték az útját.

Ugyan Michael fivérei lehet, hogy tisztelték őt, mint a falzett-énekes frontemberüket, de amikor végre maguk készíthették a zenéjüket az 1978-as Destiny albumon, több ötletét is megvétózták. Miután kiadták az albumot és a Mike által írt Shake Your Body (Down to the Ground) (amelynek a társproducere öccse, Randy Jackson volt) lett az együttes legnagyobb Motown utáni slágere, úgy döntött, hogy stúdióba vonul, hogy felvegye első szólóalbumát a Forever, Michael óta.

Az Off the Wall felvételei ’78 telén kezdődtek és Jackson a stúdióban volt a következő hét hónapban. Az életrajzíró J. Randy Taraborelli szerint, amikor a család többi része próbált közbeavatkozni Michael kijelentette: „A saját utamat járom. Meg kell érteniük. Ez egyszer.”

Mint tudjuk Jackson persze nem teljesen egyedül csinálta mindezt. Valójában sok segítsége volt. Az, hogy felfogadta Quincy Jones-t (a lemezcég legnagyobb döbbenetére) nem csak arról a kiváló hangzásról szólt, amit a mester elért a stúdióban, hanem arról is, hogy ezáltal elérhetővé vált számára tehetségek garmadája, akikkel Jones kapcsolatban állt. „Soha senki nem mondott nemet Quincy-nek.” – mondta nekem a producer és Q egykori hangmérnöke, Phil Ramone egy interjúban 2007-ben – „Ha felhívott, akkor ott voltál”.

Azokban a napokban, amikor a lemezborító tanulmányozása részét képezte a zenehallgatás élményének az Off the Wall stábja a stúdió isteneinek ki kicsodája volt: a gitáros Phil Upchurch és Larry Carlton, a billentyűs Steve Porcaro és Greg Phillinganes, a szintetizátor specialista George Duke és David Foster, a dalszerző Rod Temperton, az ütőhangszeres Paulinho da Costa, a háttérénekesnő Patti Austin, és az unokatestvérem kedvence Louis Johnson (aki társszerzője volt a Get on the Floornak) basszusgitáron.

Amint MJ sokszor elmondta pályafutása során a választásai nem a bőrszínről vagy fajról szóltak, hanem a tehetségről, így azok a Los Angeles-i stúdió felvételek gyakran úgy néztek ki, mint egy Benetton reklám. De kezdetben a producer szerint Michael félénksége tényező volt. Jones később úgy jellemezte a 20 éves Michaelt, mint „nagyon, nagyon magába forduló, félénk, nem magabiztos. Egyáltalán nem volt benne biztos, hogy nevet tud magának csinálni egyedül. És én sem voltam az.”

1979 nyara nagy évet hozott nekem is és Michael Jacksonnak is. Ő 21 éves lett augusztusban én 16 júniusban. Néhány hónappal korábban Harlemből Baltimore-ba költöztünk. Egy este Monroe Street-i nappalinkban ültem és a Midnight Specialt nézem, amikor hirtelen elkezdődött Jackson első kislemezének, a Don’t Stop ‘Til You Get Enough-nak a videóklipje. Randy, aki ütőshangszeren játszott a felvételen, volt az egyetlen Jackson fivér az albumon.

Hogy megfelelő pop kulturális kontextusba helyezzük a Don’t Stop ‘Til You Get You Enough videóját, ez két évvel az MTV indulása előtt történt és én még soha azelőtt nem láttam videóklipet. De most ott volt a szemeim előtt MJ szmokingban és egyszerre nézett ki kényelmetlenül és a legmenőbb gyerekként az osztályban.

Amint furcsa képeket vetítettek mögé és elkezdődött a pulzáló ritmus (“Fever/ Temperature’s risin’ now”) a dal színtiszta extázisa „megolvaszt, mint egy forró gyertyaviaszt” (“melt like hot candle wax”). Amikor Jackson a refrént énekelte (“Keep on with the force, don’t stop”) néhányan úgy gondolták, hogy a Star Warsra tesz utalást, de szerintem egész egyszerűen önmagáról beszélt. Amint azt hamarosan bebizonyította, ha poplemezek készítéséről volt szó az elkövetkező 1980-as években, akkor ő volt az Erő. A Don’t Stop ‘Til You Get Enough videóklipje giccses volt és forradalmi és a tökéletes reklám a megjelenő albuma számára.

Néhány hónappal később ennek a dalnak az ellenállhatatlan groove-ja csábította a virágmintákkal díszített seggemet a táncparkettre Baltimore menő klubjában az Odell’s-ben, ahol én a ritmus rabszolgájává váltam. Visszatekintve ironikus, hogy ugyanabban az évszakban, amikor fehér rocker fiúk kinyilvánították, hogy „a diszkó szar” és 12 hüvelykes kislemezeket robbantottak fel Chicagóban, Michael Jackson kiadta pályafutása legjobb tánc dalait.

Azon a nyáron egy helyi ifjúsági programnak dolgoztam, akik fiatalokat támogattak a közösségben. A North Avenue-i irodáknak jelentettem kilenc órakor és körülbelül 30 fekete tinédzserrel tisztítottuk az utcákat és sikátorokat. Minden nap seprűkkel és műanyag zsákokkal felszerelkezve indultunk el. Miközben dolgozunk egy rádió mindig szólt és Jackson soullal teli falzettje lett az egész évszak zenéje. Egy forró júliusi reggelen amint sepertük a cigaretta csikkeket és törött üvegeket a DJ a Workin’ Day and Nightot kezdte játszani, ami a mi hivatalos dalunk lett.

Lehetetlen volt váltogatni a soul csatornák között, mint a WEBB vagy a V103 és nem hallani a felpörgető Don’t Stop ‘Til You Get Enough-ot, a Rock with You közepes tempójú boogie-ját vagy a hűtlenség himnuszát, a Girlfriendet, amelyet Paul McCartney írt (aki először 1978-as London Town című albumára vette fel a dalt a Wingsszel). Jackson hangja édesebb volt, mint a cukor a kávémban, de a dal valójában a megcsalásról és becsapásról szól. Az Off the Wallon a Girlfriendet (amelyben a legendás Wah Wah Watson játszik gitáron) a szívszorító szakítós dal a She’s Out of My Life követi, a bolygó egyik legszomorúbb dala.

Miután kisírta magát, Mike visszatér a hangjával lebegni a Moog szintetizátorok lágy hangja fölé (köszönhetően Greg Phillinganesnek) amint a Stevie Wonder által írt hangulatosan briliáns csendes vihar groove, az I Can’t Help It felhangzik. A dalt eredetileg saját mesterműve, az 1976-os Songs in the Key of Life számára írta Wonder. Az It’s the Falling in Love visszavisz minket a mosolygós boldogságba mielőtt MJ ismét visszatér a klubba a fúvósokkal teli Burn This Disco Out-ban. Az 1979 augusztus 10-én kiadott Off the Wallt (néhányak szerint MJ legfeketébb albuma) a kritikusok elismerték és több millió példányban kelt el.

Miután megvettem az albumot a Modern Music lemezboltban Mondawmin Mallban azon a héten barátokkal visszatértünk a bölcsőmbe, készen a boogie-ra, hogy megragadjuk a lelkünket és soha ne engedjük el. Harminc nyárral később, 2009. június 25-én, amikor bejelentették, hogy Michael Jackson halott, a barátommal Patriciával ültem azon a szomorú délutánon, amint letöltötte a kedvenc dalainkat és lejátszotta őket a laptopján. Amikor a címadó dal, az Off the Wall felhangzott egy pillanatra a polcra tettük a bánatunkat és csak jól éreztük magunkat.

A kulturális kritikus Michael A. Gonzales címlapon szereplő cikkeket írt a Vibe, az Uptown, az Essence, az XXL, a Wax Poetics és mások számára. Cikkíró a soulhead.comnál is. Olvasd az írásait a Blackadelic Popnál és kövesd Twitteren a @gonzomike címen.

Forrás: http://www.ebony.com/entertainment-culture/off-the-wall-put-michael-jackson-into-the-stratosphere#axzz3yT1sIxlj

Workin’ Day and Night

A Workin’ Day and Night című dal Michael Jackson 1979-es Off the Wall című albumán jelent meg. A dalt Michael szerezte. Kislemez A-oldalként ugyan nem adták ki és videó sem készült hozzá, de a rádiók mégis gyakran játszották, játsszák, Michael pedig rendszeresen előadta a koncertjein: szerepelt a repertoárban a Jacksons 1981-es Triumph és 1984-es Victory turnéján, valamint Michael Bad (1987-1989) és Dangerous (1992-1993) szóló turnéin is. Stílusára nézve diszkó-funk dalként lehetne besorolni.

Man in the Music című könyvében Joseph Vogel így ír a dalról: “Úgy kezdi a dalt, hogy a saját hangját használja ütőhangszerként (Jackson rendelkezett egy olyan rejtélyes képességgel, hogy hangszereket tudott utánozni, és ezt gyakran felhasználták a demókhoz, valamint a végső felvételekhez). A törzsi ritmusokhoz hasonló szájdobtól kezdve, a dal fokozatosan építi fel a hangzás rétegeit: Greg Phillinganes billentyű alapú basszusát, David Williams funky gitár betétjét, és Jerry Hey izzó fúvósainak seregét. Azonban a dalt az ütőhangszerek élénk ritmusa hajtja, amelynek elrendezését Jackson és Paulinho Da Costa biztosította. A “Don’t Stop”-pal együtt ez a dal is megmutatja Jackson korai, ösztönös tehetségét a zeneszerzés iránt, különösen az ilyen ritmus vezérelte felvételek esetében. A funk tagadhatatlanul jelen van, James Brown-szerű morgásokkal, zihálással, felkiáltásokkal, és Ghána-stílusú ütemes dobolással kombinálva. “Soha de soha nem volt funkosabb”, írja a zenekritikus Ben Werner. “Ásd elő, tedd fel! Önmagáért beszél. Nagyon tüzes. A többit megtarthatod. Nekem ez kell”.” [1] (A fordításért köszönet az Ember a zenében blognak.)

Zenei stílusban távol áll tőle, de témáját tekintve kissé a Beatles A Hard Day’s Night című dalára emlékeztet: ez is a nőjéért keményen dolgozó férfi dala, ám míg a Beatles dal optimista és pozitív kicsengésű (a férfi elnyeri jutalmát a nőtől a kemény munkáért), addig Michaeltől elég tipikus módon itt végül a bizalmatlanság, a megcsalástól való félelem mérgezi meg a kapcsolatot.

Angol szöveg:

[1st Verse]
Ooh My Honey
You Got Me Workin’ Day And Night
Ooh My Sugar
You Got Me Workin’ Day And Night

[2nd Verse]
Scratch My Shoulder
It’s Aching, Make It Feel Alright
When This Is Over
Lovin’ You Will Be So Right

[3rd Verse]
I Often Wonder If Lovin’ You
Will Be Tonight
But What Is Love Girl
If I’m Always Out Of Sight (Ooh)

[Refrain]
(That’s Why)
You Got Me Workin’ Day And Night
And I’ll Be Workin’
From Sun Up To Midnight

[Chorus]
You Got Me Workin’ Workin’ Day And Night
You Got Me Workin’ Workin’ Day And Night
You Got Me Workin’ Workin’ Day And Night
You Got Me Workin’ Workin’ Day And Night

[4th Verse]
You Say That Workin’
Is What A Man’s Supposed To Do
But I Say It Ain’t Right
If I Can’t Give Sweet Love To You
(Ah)

[5th Verse]
I’m Tired Of Thinkin’
Of What My Life’s Supposed To Be (Well)
Soon Enough Darlin’
This Love Will Be Reality (Ah Ah)

[6th Verse]
How Can You Live Girl
‘Cause Love For Us Was Meant To Be (Well)
Then You Must Be Seein’
Some Other Guy Instead Of Me (Ooh)

[Refrain]
(That’s Why)
You Got Me Workin’ Day And Night
And I’ll Be Workin’
From Sun Up To Midnight

[Chorus]
You Got Me Workin’ Workin’ Day And Night
(Hold On)
You Got Me Workin’ Workin’ Day And Night
(I’m So Tired Tired Now)
You Got Me Workin’ Workin’ Day And Night
(Hold On)
You Got Me Workin’ Workin’ Day And Night
(Hoo, Hoo, Hoo)

[7th Verse]
You Say That Workin’ Is What A Man’s Supposed To Do
But I Say It Ain’t Right If I Can’t Give Sweet Love To You (Well, Ah)

[8th Verse]
How Can You Live Girl
‘Cause Love For Us Was Meant To Be (Well)
Then You Must Be Seein’ (Woo)
Some Other Guy Instead Of Me (Ooh)

[Refrain]
(That’s Why)
You Got Me Workin’ Day And Night (I Don’t Understand It)
And I’ll Be Workin’
From Sun Up To Midnight

[Chorus]
You Got Me Workin’ Workin’ Day And Night
(Hold On)
You Got Me Workin’ Workin’ Day And Night
(I’m So Tired Tired Now)
You Got Me Workin’ Workin’ Day And Night
You Got Me Workin’ Workin’ Day And Night

You Got Me Workin’ Workin’ Day And Night
(Girl)
You Got Me Workin’ Workin’ Day And Night
(I’m So Tired Tired Now)
You Got Me Workin’ Workin’ Day And Night
You Got Me Workin’ Workin’ Day And Night
(How Can I Get To You …)

[Ad-Lib To Fade]

Magyar szöveg:

Meló éjjel-nappal

Ooh édesem
Megdolgoztatsz éjjel és nappal
Ooh drágaságom
Megdolgoztatsz éjjel és nappal

Vakard meg a vállam
Fáj, hozd helyre
Ha ennek vége
A szerelem olyan jól fog esni

Sokszor tűnődöm azon
Hogy ma éjjel szeretkezünk-e
De mi a szerelem, kislány
Ha mindig távol vagyok (ooh)

Ezért
Dolgoztatsz éjjel és nappal
És én napkeltétől napnyugtáig
Dolgozni fogok.

Megdolgoztatsz éjjel és nappal
Megdolgoztatsz éjjel és nappal
Megdolgoztatsz éjjel és nappal
Megdolgoztatsz éjjel és nappal

Azt mondod, hogy
a férfinek az a dolga, hogy dolgozzon
De én azt mondom nem jól van ez így
ha nem szerethetlek édesen

Elegem van abból, hogy arra gondolok
milyennek kellene lennie az életemnek (nos)
Nem sokára drágám
Ez lesz a valóság

Hogy tudsz így élni kislány
Hiszen a szerelmet nekünk találták ki (nos)
Akkor bizonyára
Egy másik sráccal találkozgatsz helyettem (ooh)

Ezért
Dolgoztatsz éjjel és nappal
És én napkelettől napnyugatig
Dolgozni fogok

Megdolgoztatsz éjjel és nappal
(Várj)
Megdolgoztatsz éjjel és nappal
(Annyira fáradt, fáradt vagyok)
Megdolgoztatsz éjjel és nappal
(Várj)
Megdolgoztatsz éjjel és nappal
(Hú, hú, hú)

Azt mondod a férfinek az a dolga, hogy dolgozzon
De én mondom nem jól van ez úgy ha nem szerethetlek édesen

Hogy tudsz így élni kislány
Hiszen a szerelmet nekünk találták ki (nos)
Akkor bizonyára
Egy másik sráccal találkozgatsz helyettem (ooh)

Ezért
dolgoztatsz éjjel és nappal (nem értem)
És én napkelettől napnyugatig
Dolgozni fogok

Megdolgoztatsz éjjel és nappal
(Várj)
Megdolgoztatsz éjjel és nappal
(Annyira fáradt, fáradt vagyok)
Megdolgoztatsz éjjel és nappal
Megdolgoztatsz éjjel és nappal

Megdolgoztatsz éjjel és nappal
(Kislány)
Megdolgoztatsz éjjel és nappal
(Annyira fáradt, fáradt vagyok)
Megdolgoztatsz éjjel és nappal
Megdolgoztatsz éjjel és nappal
(Hogyan juthatnék el hozzád)

Kislemezként önállóan nem jelent meg, csupán B-oldalon: az USA-ban a Rock with You B-oldalaként, máshol az Off the Wall című dal B-oldalaként.

Will Smith Can You Feel Me című 1991-es dala hangmintázza. A dal (és persze az egész Off the Wall album) hatása érezhető többek között Justin Timberlake néhány dalában is. 2013-as Take Back the Night című dalában a “takin’ over” felkiáltás egyértelmű utalás Michael Jacksonra, aki ezt a frázist több dalában is használta, így a Workin’ Day and Night-ban 4:40-nél (emellett a Shake Your Body (Down to the Ground) és a Things I Do for You című Jacksons dalokban is).

Még többet olvashatsz a dalról a Michael Jackson – Ember a zenében blogon: https://michaeljacksonemberazeneben.wordpress.com/2013/11/13/3-workin-day-and-night/

A dal 1978-as demója, amely az Off The Wall album 2001-ben kiadott Special Edition változatán jelent meg. Ezt Michael az otthoni stúdióban vette fel testvérei közreműködésével.

Írta és komponálta: Michael Jackson
Producer: Quincy Jones, Michael Jackson (társ producer)
Hangszerelte: Jerry Hey (fúvós hangszerelés), Greg Phillinganes és Michael Jackson (ritmus hangszerelés), Michael Jackson (vokális és ütős hangszerelés)
A felvétel ideje: 1978-1979
A felvétel helyszíne: Allen Zentz Recording, Westlake Audio, Cherokee Studios (Los Angeles, Kalifornia)
Album: Off the Wall

Stílus: R&B, pop, diszkó, dance, funk

Források:

[1] Joseph Vogel – Man in the Music (Sterling Publishing, New York, 2011)

Chris Cadman & Craig Halstead: Michael Jackson – For The Record (2nd edition) (2009)

Baltimore és az elégedetlenségei

Írta: Toni Bowers (A szerző a Pennsylvaniai Egyetem brit irodalom professzora. Philadelphiában él.)
2015. május 14.
Az eredeti cikk helye: http://lareviewofbooks.org/essay/dancing-with-michael-jackson/

Come and see, the moon is shining.
Come and see, the moon is walking.
Come and see, the moon is dancing.

— Ladysmith Black Mambazo

(Fordítás:

Jöjj és lásd, a Hold ragyog.
Jöjj és lásd, a Hold sétál.
Jöjj és lásd, a Hold táncol.

A dél-afrikai Ladysmith Black Mambazo együttes Lindelani c. dalából, amely elhangzik Michael Jackson Moonwalker c. filmjének a végén.)

Got a feeling that we’re gonna raise the roof off!
Everybody just get down!

– Michael Jackson

(Fordítás:

“Úgy érzem, hogy le fogjuk emelni a tetőt!
Mindenki engedje el magát!”

Részlet Michael Jackson Burn This Disco Out c. dalából, bár az idézet nem pontos, mert ez a két sor a dalban nem egymást követi.)

Mostanra több millióan nézték meg azt, ahogy Dimitri Reeves Baltimore különböző részein táncol Michael Jackson zenéjére. A legismertebb klipben, amelyet a riporter Shomari Stone filmezett le, Reeves öröme megijeszti a nézőket, amikor a férfi váratlanul elkezd lefelé lebegni egy szemetes utcán miközben a Beat It harsog valahonnan az útpadka felől. Jackson ujjongó, dühös mozdulatait imitálja és lehűt egy feszült pillanatot.

Dimitri Reeves

Dimitri Reeves Baltimore-ban

“Don’t want to see no blood, don’t be a macho man. They’ll kick you, they’ll beat you, they’ll tell you it’s fair, so beat it.”

(„Nem akarok vért látni, ne legyél macho. Szét fognak rúgni, meg fognak verni és azt fogják mondani, hogy ez fair, szóval kopj le inkább.” – részlet a Beat It-ből.)

A Facebookon Reeves arra kérte a videók nézőit, hogy ne próbálják túl szó szerint értelmezni a választott dalok szövegeinek lehetséges jelentőségét – Beat It, Smooth Criminal, Will You Be There, Black or White és mások. „Csak táncolni akartam.” – mondja. Nagyszerű ösztön volt. Amikor Reeves feltekerte a hangerőt és felidézte azokat a régi varázslatos lépéseket, közös öröm kezdett megjelenni a dühös, gyászoló városban és a város válaszolt. Egyének, fiatalemberek csoportjai és végül nagy tömegek kezdtek el mozogni Reeves-szel együtt, eltéveszthetetlen elszántsággal és örömmel az arcukon. Egy furcsa, váratlan szépség ölt testet a szemeink előtt és megpillantunk egy másik Baltimore-t, amelyik nagyon különbözik a médiában látott képektől – egy város belülről talált utat a gyógyulásra.

Ugyanazon a napon, amikor Reeves előadta első videóra vett táncát én egy drága „specialitások” élelmiszerboltjában rohangáltam Philadelphiában. A háttérzene észrevétlenül duruzsolt, amíg hirtelen a levegő megtelt egy kortalan, érdes ritmussal és jött a Thriller. Hirtelen mindenki mozogni kezdett. A húst szeletelő férfi lágyan ingadozott jobbra-balra. A bejáratnál álló fegyveres őr (az egyetlen fekete az üzletben) arca megenyhült, elkezdett ütemesen bólogatni. Egy nő mellettem megállt és a távolba meredt. Közben a lábai dobogtak. Egy titokzatos pillanatra valami, amire szükségünk volt és amit elvesztettünk, ott volt megint.

Nagyszerű pillanat volt, de valami mégis hiányzott. Noha mindenki válaszolt a zenére, volt benne valami furcsa tartózkodás – ez nem volt nyílt, közösségi, nem olyan, mint a ragadós ünneplés Baltimore-ban. Nem találkoztak a szemek, senki sem nevetett vagy énekelt, senki sem mozgott korlátok nélkül vagy olvadt bele az ütembe. Újabb dal jött. Visszacsoszogtunk a bevásárlókocsijaink mögé, hogy a kézműves sajtokat vizsgálgassunk. Semmi sem változott.

Azóta is erről a két jelenetről gondolkodom, amelyekben bármennyire is különböztek, mégis volt egy közös: Michael Jackson. Dimitri Reeves választhatott volna ezer más, sokkal újabb és divatosabb dalt, mint a Beat It, de az a választása, hogy Jackson zenéjére táncol tévedhetetlen volt. Mert talán minden más szórakoztatóművésznél jobban Michael Jackson szándékosan úgy konstruálta meg a zenéjét, hogy az a remény és a gyógyulás ajándéka legyen. Dal dal után egy egyedülállóan empatikus víziót kínál, egy makacs hitet az emberi képességben az összekapcsolódásra, az örömre és az igazságszolgáltatásra. Vajon ezek az ideálok avíttnak és elavultnak tűnnek számodra? Vajon az az ötlet, hogy a zene meg tudja változtatni a világot túlzásnak tűnik? Magam is hajlamos voltam így gondolni. De a ragyogó pillanatok, amiket Reeves keltett Baltimore-ban másra utalnak.

Reeves erőteljes tánca arra emlékeztet minket, hogy Jackson többet ért el, mint ellenállhatatlan, roppant piacképes dalokat vagy akár csodálatos zenét. A munkája politikailag is hatásos marad. Ennek az egyik oka Jackson ragaszkodása a felelősséghez és empátiához – „who am I to be blind, pretending not to see their need?” („ki vagyok én, hogy vak legyek és úgy tegyek mintha nem látnám a szükségleteiket?” – részlet a Man In The Mirror-ból). Egy másik, a munkáiban állandóan ismételt invitálás: „Jöjj és táncolj velem!” (Get on the Floor) Mi, elfoglalt vásárlók visszautasítottuk ezt és ez a mi veszteségünk, de Dimitri Reeves és a szomszédai sokkal bölcsebben úgy döntöttek, hogy Michael Jacksonnal táncolnak: hogy még tovább viszik és elviszik másokhoz, nem hajlandók megadni magukat a feszélyezettségnek és az ítélkező hangoknak, hanem inkább örülnek.

Az, ha együtt táncolunk Michael Jacksonnal varázslatos módon „meg fogja gyógyítani a világot” és „jobb hellyé teszi az egész emberi faj számára”? (Heal the World) Meg fogja ez válaszolni azt a kérdést, amit a kislány tesz fel a rendőrnek a We’ve Had Enough című dalban: „Hogy lehet, hogy te döntöd el, hogy ki élhet és ki haljon?” Vajon ez igazságot fog szolgáltatni Freddie Gray-nek vagy megjavítja a rasszista „igazságügyi” rendszert? Nem. De segíthet és valóban, ahogy Reeves megmutatta, már segít is.

Ami furcsa az, hogy a fővonalas kultúra az Egyesült Államokban (amelyiknek pedig minden segítségre szüksége van) mennyire visszautasítja Jackson kinyújtott kezét. Ez egy észrevehető dolog: egy olyan ember, aki nemrég még évtizedeken át uralta a populáris zenét, Michael Jackson egy furcsán árnyékfigurává vált. Nem Las Vegasban vagy a Sony Music-nál persze, ahol továbbra is minden évben milliókat termel és továbbra is a világ messze legjobban kereső zenésze, leginkább a tengerentúli eladások miatt.

Én a fővonalas, főutcai kultúrákról beszélek az USA-ban, különösen a privilegizált, fehér amerikaiak kultúrájáról, mint azoké ott abban a philadelphiai élelmiszerboltban. Ott megszilárdult egy hűvös attitűd Michael Jackson és a zenéje iránt és egyfajta vonakodás aziránt, hogy ünnepeljék Jackson szégyentelen idealizmusát, úttörő queer személyiségét és a befogadás és együttérzés gyakorlatait. Még nagyszerű művészetének az elismerését is egyfajta kelletlenség övezi. Nem nézünk szembe Michael Jacksonnal közvetlenül, felismeréssel. Nem tekintünk a teljesítményére azzal a csodálattal, amit megérdemel. Nem táncolunk.

Nem számít mi a kontextus, ez egy elég méltánytalan viselkedés a 20. század egyik legfontosabb művészével szemben. De különösen buta attitűd most, mert ez lehetővé teszi számunkra, hogy elhajoljunk a kihívások elől, amiket Jackson – mind az ember, mind a zene – támasztott azzal a gondolkodással és viselkedéssel szemben, amely továbbra is mérgezi a közösségeket ebben az országban. Miért kell ennek így lennie?

Megkérdeztem egy huszonéves barátomat mit gondol Michael Jackson zenéjéről: a srácok még mindig táncolnak rá? A barátom válasza tanulságos volt: „Nagyszerű zene.” – mondta – „De ha arra gondolunk mit tett kisgyerekekkel, akkor jobb, ha elfelejtjük.” Megdöbbentem. Lehetséges ez? Miután az amerikai történelem egyik legdrágább és legintenzívebb perében minden vádpontban „nem bűnös” ítélet született, miután újra és újra bebizonyosodott, hogy Michael Jackson nem tett semmi rosszat, hanem zsarolók célpontja volt és rengeteg egybevágó vallomás szól arról, hogy Jackson valójában egy mennyire tisztességes és sérült ember volt, lehetséges, hogy a média aljas opportunistái, akik a meglincselésében profitot láttak, a mai napig meghatározzák Jacksont és korlátozzák a munkája erejét? Úgy tűnik. Jackson reputációjának lassú keresztre feszítése, ami több, mint egy évtizede kezdődött még ma is folytatódik.

Ráadásul váratlan módokon folytatódik. Nem akarom azt sugallni, hogy ami Jacksonnal történt bármilyen lényegi módon összehasonlítható azzal, ami Freddie Gray-jel, Michael Brownnal, Eric Garnerrel vagy más olyan színesbőrű amerikaival történt, aki mostanában halt meg a törvény képviselőinek kezei által. Hiszen végül is Jackson túlélte a megpróbáltatását (alig) és folytatta az életét (nem sokáig). Nem mondom azt, hogy mindezek a jelenlegi szenvedések és igazságtalanságok valamiféle közvetlen kapcsolatban állnak Jackson speciális tapasztalataival. De azt igenis állítom, hogy az igazságtalanságnak ugyanazok a struktúrái, amelyek polgári hatóságoknak lehetővé teszik, hogy fegyvertelen amerikaiakat öljenek Jacksonnak is ártottak és az ő ügye segíthet megérteni ezeket a struktúrákat és ellenállni nekik.

Ugyanazok a nézők a nemzetből, akik hajlandóak voltak ott ülni és hagyni, hogy a rémálom bekebelezze Jacksont most még szívszaggatóbb élményeket látnak, ahogy azok megelőznek több tucat másikat. Néhány megfigyelő a felelőtlenül szelektíven válogatott képeket Baltimore-ból, amelyeket a nemzeti média bemutatott, arra használja, hogy táptalajul szolgáljanak az előítéletei megerősítéséhez. (Ki tudhatná csak a TV-ből azt, hogy a pusztítás sokkal kevésbé volt jellemző, mint a rendes demonstrációk és a szolidaritás gesztusai?) Jackson élményei és azé a sok-sok színesbőrű emberé, akik mostanában estek a rendőrség áldozatául és meghaltak nem ugyanazok. De bizonyos módokon mégis kapcsolódnak egymáshoz. Ugyanúgy gyalázatosak és hasonló okokból. Hasonló patológiákat fednek fel, amelyek felfalnak minket és többet láttatnak velünk önmagunkból, mint amit mi látni szeretnénk.

Itt egy dolog, amit Michael Jackson élménye világossá tesz: az igazságtalanság azon aktusai, amelyeknek most a tanúi vagyunk, amelyeket egy bizonyos értelemben az amerikai élet egy szörnyű, hosszú idő óta fennálló ténye szentesít: nevezetesen az, hogy amikor a tiszteletről, polgári jogokról és igazságról van szó, akkor igenis számít az, hogy fekete vagy vagy fehér. Jackson a leginkább látható színesbőrű amerikai volt az elmúlt években, aki tapasztalhatta, hogy ahhoz, hogy kegyetlenül bánjanak vele elég annyi, ha megvádolják. De ez a felfedezés semmi esetre sem egyedülálló dolog az ő esetére vonatkoztatva. (Ami egyedülálló volt az az, hogy a média mennyire közvetlenül felelős volt azért, amit Jackson elszenvedett; kevés valódi bűnözőnek kell elszenvednie ilyen mértékű gyalázkodást egy globális közönség előtt.) Jackson esetében, ahogy minden visszataszító ügyben, amiről az elmúlt években hallottunk, egy színesbőrű amerikait megfosztottak a legdrágább jogtól, amivel állítólag minden amerikai rendelkezik: az ártatlanság vélelmétől. Ezen ügyek közül mindegyik más, de ebből a fontos szempontból mindegyik hasonlít is.

Jackson esetében, ami talán a legfigyelemreméltóbb volt az a tény, hogy minden állítást, amit tett valahogy automatikusan kifogásolgatónak bélyegeztek idegenek és nyilvánosan a legdurvább és leginkább bizalmaskodó módon. Nem voltak szabályok, nem volt tisztelet. Újdonsült férjként Jackson ott ült és hallgatta, amint egy újságíró élőben az országos televízióban megkérte a feleségét, hogy erősítse meg, hogy Jackson képes a szexre. Nem sokkal korábban egy másik egyenesen arról kérdezte, hogy szűz-e még. A szorongása, amelyik Jackson életében kifejlődött és egyre intenzívebbé vált, valójában ésszerű válasz volt az ilyen gyalázatokra. Egyetlen más üldözött híresség – a megboldogult Wales-i hercegnő kivételével – sem tapasztalhatta meg ezt a fajta könyörtelen, szűnni nem akaró inváziót, amelyet Jackson átélt. Miközben Diana csak felnőttként élte át ezt a támadást, Jacksonnak egész életében szembe kellett vele néznie – azoktól az éjszakáktól kezdve, amikor haszonleső apja vihogó lányok csoportjait kísérte a szobájába, hogy nézzék a kamasz, alvó Michaelt egészen azokig az utolsó, felháborító, globálisan terjesztett képekig, amelyeket a mentő ablakán keresztül készítettek egy haldokló vagy már halott Jacksonról, amint próbálják újraéleszteni és intubálni. És aztán ott volt a sokszor újranyomtatott kép a holttestéről, meztelenül a boncorvos asztalán.

A média ezen felháborító viselkedését és számos mást rendszeresen Jackson sajátos karakterére való utalásokkal magyaráztak. Magának köszönheti – mondták – ezzel az összezavaró nyilvános személyiséggel, éppen úgy, ahogy egy fegyvertelen, fajilag megjelölt tinédzser is, aki „fenyegetően néz ki”. De ha menedéket keresünk ebben a fajta beszűkülten személyes magyarázatban, akkor az elvonja a figyelmet a valódi problémákról, a mindent átható rasszizmusról és a rendszer szintű igazságtalanságról. Azzal, hogy egy személy sajátosságait vagy hibáit idézed magad is kegyetlenséget követsz el annak érdekében, hogy megmagyarázd (kifogást találj rá? kimosdasd?) a kegyetlenkedést az áldozat hibáztatásával. Ez lehetővé teszi, hogy ne vegyél tudomást arról, hogy a saját viselkedésed és szokásaid is hozzájárulnak a brutalitáshoz, még ha passzív módon is.

Ezt mondani nem ugyanaz, mint azt mondani, hogy Michael Jackson nem volt figyelemreméltóan sebezhető vagy nem követett el komoly hibákat. Az volt és elkövetett. Szentimentális volt, zárkózott, és túlságosan készséges, amint az a gyermekkori bántalmazás áldozataira gyakran jellemző, elkülönült, törékeny, nárcisztikus, furcsa és piszkosul gazdag, aki rettegett a konfrontációtól, szórványosan tanult volt, miközben a zsenialitás terhe volt a vállán, és a családja arra használta, hogy belőle éljen. Jackson olyan volt – amint azt Steven Spielberg híresen megfogalmazta – „mint egy őzgida az égő erdőben”. De ezek egyike sem ugyanaz, mint bűnözőnek lenni – mint ahogy futni az utcán vagy nem hagyni egy engedély nélküli házkutatást vagy lógni az iskolából sem ok arra, hogy lelőjenek. Nem csoda, hogy Jacksont mindez túlterhelte. Nem csoda, hogy az amerikaiak demonstrálnak az utcákon. Ki tehetne másképp?

Túl a személy sajátosságaira a való reduktív fókuszon, van egy másik magyarázat is, amelyik releváns mind Jackson szenvedéseivel, mind a polgári jogi krízissel kapcsolatban, amellyel most szembenézünk: a rasszizmus. Ez a szó és itt az idő, hogy hangosan kimondjuk. A rasszizmus elsősorban nem azokról az emberekről szól, akik elszenvedik, hanem azokról, akik gyakorolják. Nem a másmilyen vagy furcsa egyénekről szól, hanem azokról a hétköznapi emberekről, akik eldöntik ki másmilyen és furcsa és akik úgy döntenek, hogy inkább félnek tőlük, mint ünneplik őket.

Időnként a rasszizmus, amelyik mindig is ott kavargott Jackson körül az árnyékban világosan megmutatta démoni arcát: például akkor, amikor a tudatlanok látva a vitiligót és kezelését azzal vádolták őt, hogy „fehér akar lenni”. Michael Jackson mindig feketeként azonosította magát („Csak belenézek a tükörbe; tudom, hogy fekete vagyok.”) és a fekete szórakoztatóművészeket tartotta a legfontosabb példaképeinek (James Brown, Jackie Wilson, Diana Ross, Stevie Wonder, Otis Blackwell és Sly Stone, sok más mellett). Afrikai-amerikai örökségét ünnepelte azzal is, hogy a fiának dédnagyapja rabszolga nevét adta: Prince. A zenéje sosem hagyta el és mindig felmagasztalta a fekete amerikai zene dicső hagyományait. Mindazonáltal Jacksont utálják mert állítólag fehér akart lenni.

CharlieHebdo

Az irracionális gyűlölet Jacksont még 2009. júniusi halála után is üldözi. A Charlie Hebdo az évi júliusi címlapja egy Jackson-szerelésben lévő csontvázat ábrázolt a következő felirattal: „Michael Jackson, en fin blanc” — “Michael Jackson, végre fehér.”  

Egy gúnyirat, ami jelenleg forog az Interneten tartalmaz egy fotót egy divatmodellről, akinek vitiligója van és segítőkészen emlékeztet minket arra, hogy egy az a betegség, amiről Jackson „azt állította”, hogy neki is az van. Mindössze „azt állította” – egy élet alatt összegyűlt fotó bizonyíték ellenére, családtagjai, bőrgyógyászai és sminkesei egyöntetű tanúbizonysága ellenére és annak ellenére, hogy a művész legidősebb fia is úgy tűnik rendelkezik ezzel a ritka örökletes betegséggel és még a boncjegyzőkönyve is megerősíti a diagnózist. Melyik fehér művész kapott ennyire kevés szimpátiát egy életen át tartó gyötrő betegségért (amely csak egy volt a több betegség közül, amiben Jackson szenvedett)? Kinek garantáltak ilyen kevés jóhiszeműséget és kiről kreáltak ennyi rosszindulatú hülyeséget? „Nem fogják neki egykönnyen megbocsátani, hogy ennyi mindent felforgatott” – írta James Baldwin pontosan akkor, amikor a Thriller meghódította a világot.

Senkit sem kell, hogy meglepjen, hogy Michael Jacksonnak, mint minden más színesbőrű embernek ebben a társadalomban, rasszizmussal kellett szembenéznie. Ami figyelemreméltó az az, hogy mennyire erőteljesen és gyakran helyettesítette az egyéni magyarázat a társadalmit Jackson esetében. A séma annyira minden képzeletet felülmúló, hogy ha egyszer meglátjuk, akkor az sokat megtaníthat nekünk az ügyek jelenlegi borzalmas állásáról és megmutatja annak fontosságát, hogy megnevezzük és kijavítsuk a terelésnek, önigazolásnak és a folytatódó abúzusnak ezt a szokását. A privilegizált helyzetben lévő fehér amerikaiaknak meg kell tanulniuk felismerni a tendenciájukat arra, hogy individualizálják az elnyomást. Az egyének természetesen hozzájárulnak a saját életükhöz, de Amerika faji betegségének kontextusában a problémát nem elsősorban a színesbőrű egyének jelentik; a probléma a rendszer és azoknak a szokásszerű attitűdjei, akik élvezik a polgárok teljes körű privilégiumait.

Az Egyesült Államokban a különbözőséget mi patológiaként fogjuk fel. Kényelmetlenül érezzük magunkat mindenkivel kapcsolatban, aki meghaladja a kategóriáinkat, aki megzavarja az előítéleteinket vagy aki felveszi az uralkodó közhelyek kihívását. Michael Jackson és a zenéje mindezt megtette több szinten is. Ami azonban a legfontosabb és amit nem szabad elfelejteni az az, hogy mindezt örömmel tette. Ha túl sokat időznénk Jackson szenvedésénél, akkor elfelejtenénk megszelídíthetetlen játékosságát és akaraterejét. A csodás dolog végeredményben nem az, hogy Michael Jackson mennyire különc volt vagy, hogy mennyire nehéz volt az élete, hanem, hogy mennyire nagy volt a kapacitása az örömre, a nagylelkűsége, és azon képessége és eltökéltsége, hogy örömöt hozzon másoknak. Végtelenül kíváncsian, vidáman az emberekkel és elbűvölten a világ szépségétől annyira jól érezte magát. Szenvedett, igen; fájdalmas élményekkel nézett szembe és fájdalmas élményeket élt át. De ez teszi a vidámságát annyira figyelemreméltóvá és azt a tényt annyira drágává, hogy örömöt hozott (és továbbra is örömöt hoz) más embereknek. Bármi történt ő táncolt. Emlékeznünk kell erre, tisztelegnünk kell ennek és együtt táncolni.

Dimitri Reeves sok mindenre megtanított minket a múlt hónapban. Az egyik az, hogy nagyobb szükségünk van Michael Jacksonra, mint eddig bármikor. A szégyenteljes bánásmód, amelyet Jackson elszenvedett a populáris kultúra kezeitől, amelynek a gazdagításáért ő oly sokat tett nem izolált jelenség, hanem túlságosan is jellegzetes. Alaposan végiggondolva Jackson élménye olyan káros attitűdöket és szokásokat leplez le, amelyek jelenleg is nagyon is működésben vannak. Természetesen sokkal jobb lenne, ha Jacksonnak nem kellett volna keresztülmennie azon, amin keresztülment, mint ahogy az is jobb lenne, ha a színesbőrű amerikaiak a törvény szolgáitól biztonságban járhatnának az utcáinkon. A sokkal nagyobb hatalommal rendelkező többségnek meg kellene tanulnia hogyan viselkedjen úgy, hogy ne okozzon szenvedést mindazoknak, akik már így is hátrányos helyzetben vannak és a már privilegizált helyzetben lévők semennyi tanulása vagy növekedése nem tudja elkezdeni törleszteni azokat az igazságtalanságokat, amelyekről beszélünk. Ugyanakkor fontos, hogy azok, akik privilégiumokat élveznek észrevegyék, hogy nem mindenki teszi ezt és használja arra a hatalmát, hogy ezt megváltoztassa. Legalább azt kell követelnünk ebben a pillanatban, hogy mindenki kapja meg az ártatlanság vélelmét, ami pedig annak felülvizsgálatát igényelné ahogyan a média és a bűnüldözés működik.

Dimitri Reeves-nek köszönhetően csak egy apró módját láttuk annak, hogy hogyan kezdjünk gyógyulni – egy olyan módot, amit közvetlenül Michael Jacksontól vett: kiléphetünk és táncolhatunk az utcán, örömöt terjesztve félelem helyett. „Jöjj és táncolj velem” – írta Jackson. „Csatlakozz hozzám a táncomban, kérlek csatlakozz most.” Reeves elfogadta Jackson invitálását.

Együtt táncolni Michael Jacksonnal, elfogadni a kinyújtott kezét többről szól, mint tisztelegni egy nehéz, kivételes élet és hatalmas tehetség előtt – noha annak is épp itt az ideje, hogy ezt megtegyük mindenféle kelletlenség, ítélkezés és hazudozás nélkül. Ezt önmagunkért és egymásért kell megtennünk – nem azért, hogy biztonságban tartsuk magunkat a jelen fájdalmától és veszélyeitől, hanem hogy tovább menjünk a saját életünk leginkább zavarba ejtő aspektusaiban és örömmel szembenézzünk velük. Ez egyfajta módja annak, hogy azt a jövőt válasszuk, amit akarunk és azt amilyen emberekké akarunk válni.

Együtt táncolni Michael Jacksonnal azt fogja jelenteni, hogy elengedjük a gyűlöletet és a félelmet, elismerjük a szépséget abban, ami furcsának tűnik a számunkra és hajlandóak vagyunk kockázatot vállalni. Azt fogja megkövetelni, hogy képzelőerővel, empátiával fordulunk más emberek felé ott, amiről azt gondoljuk, hogy az a mi területünk – és tisztelettel. Ezekben a napokban a tánc, amire Jackson meghív minket egyfajta etikai gyakorlat. Ez egyfajta módja annak, hogy felnőjünk a hitvallásainkhoz és hivatásainkhoz és hogy felelősséget vállaljunk a saját privilégiumainkért.

Get the point? Good. Let’s dance.

(„Megértetted? Jó. Akkor táncoljunk.” – ez az idézet Janet Jackson Rhythm Nation 1814 c. albumáról származik, de egy fellépésén Michael is a magáévá tette.)

Jam

JamA Jam Michael Jackson 1991-es Dangerous című albumának nyitó dala és a negyedik kislemez, amely megjelent az albumról. A kislemezt 1992. július 13-án adták ki. Stílusára nézve a funk, a new jack swing, a hip-hop, az R&B és a pop jegyeit vonultatja fel.

A dal zenei alapját Michael hangmérnöke Bruce Swedien hozta, aki egyébként ritkán vett részt a dalszerzésben MJ lemezein – a Jam egyike ezeknek a ritka kivételeknek.

Joseph Vogel így ír Man in the Music című könyvében:

“A “Jam” egy korai változatát Bruce Swedien mutatta meg Jacksonnak, aki René Moore-ral dolgozott a felvételen az albuma számára. “Már kísérleteztünk a régi, de rendkívül nagy energiájú dob és ritmus sávok ismétlődő szakaszával (loop)“, emlékszik vissza Swedien. “Az volt az ötletünk, hogy vesszük ezeknek a régies dob előadásoknak a fantasztikus hangulatát, majd új, nagyon modern hangokkal rétegezzük azokat a párhuzamos felvételeken, hogy korszerűvé tegyük a groove szonikus értékét”. Swedien és Moore dolgozott rajta egy ideje, mielőtt Michael meghallgatta. “Abszolút imádta a koncepciót!”, emlékszik vissza Swedien. Úgy döntöttek, hogy Michaelnek adják a felvételt, aki a későbbiekben Teddy Riley-val dolgozta ki és írta meg hozzá a dalszöveget.” [1] (A fordításért köszönet az Ember a zenében blognak.)

A rap betétet Heavy D adja elő. A dalhoz készült, David Kellogg által rendezett videóban látjuk is a rappert, akárcsak a kosárlabda legendát, Michael Jordant (a másik híres MJ-t) és a két gyerekből álló akkoriban népszerű hip hop együttest, a Kris Krosst. A rövid film, amelyet Chicagóban forgattak, egy lepusztult urbánus környezetben lévő kosárlabda csarnokban játszódik. A teljes verzió végén Jackson táncolni tanítja Jordant – ezt a részt azonban a zenei televíziók általában le szokták vágni. Az NBA több hivatalos szezon összefoglaló klipjéhez is felhasználta a dalt 1992-ben.

A dal elsőre egy vidám, funky, dance tracknek tűnik a “jammelésről” – magyarul az improvizatív örömzenélésről, de használják a kifejezést más improvizatív örömtevékenységre is, így például a videóban megjelenő örömkosárlabdázásra is vonatkoztatható. Azonban ha a szöveget is figyelmesen hallgatjuk, valamint elgondolkodunk Jackson előadásmódjának jelentésén, akkor rájövünk, hogy ennél többről van szó. A Rolling Stone kritikusa, Alan Light ezt írta:  “Noha a dal elsőre úgy hangzik mint egy egyszerű funky dance szám, Jackson hangja minden egyes kifejezésbe olyan kétségbeeséssel harap bele, ami arra késztet minket, hogy nézzünk mélyebbre. Ő énekel miközben “hamis próféták sírnak a végzetről” és arra buzdít minket, hogy “élj úgy minden napot, mintha az utolsó lenne”. A kórus kinyilvánítja, hogy a világ nyomorúságai “nem elegek” ahhoz, hogy megakadályozzanak minket a jammelésben. Jackson számára, aki azt állítja, hogy a színpadon kel igazán életre, a jammelés képessége az egyetlen eszköz, hogy “békét találjak magamban” és ez a remény őszintébbnek hangzik, mint a gyermeki kívánságok a balladákban.” [2]

Talán az sem véletlen, hogy két olyan tevékenységet köt a kifejezéshez a dal és a videó – a zenélést és a sportot -, amely általában menekülést, kikapcsolódást biztosít a gettókban élő szegény embereknek a kegyetlen hétköznapokból.

Susan Fast, a Michael Jackson’s Dangerous (33 1/3) című könyv szerzője szerint a dalban megfogalmazott érzések és megfigyelések gyakorlatilag a neoliberalizmus és a posztmodernizmus kritikáját jelentik (hogy miként azt bővebben kifejti a könyvében), de ennek az üzenetnek legalább olyan lényeges hordozója és közvetítője Jackson előadásmódja, mint a szöveg: “Ami a Jamet különösen meggyőző dokumentummá teszi a neoliberális tárgyról vagy a posztmodernitás állapotáról főleg a hangzásban és Jackson előadásában lelhető fel; a megkínzott hangja és az, ahogy a zene formális elemei felsorakoznak ugyanolyan fontosak – ha nem még inkább -, mint a szöveg. Vagy talán inkább azt mondhatjuk, hogy briliánsan működnek együtt.” [3]

Az előadásmód, amint arra több kritikus rámutatott, egyértelműen merít Michael legnagyobb példaképének, James Brownnak az előadásmódjából, valamint egyéb afro-amerikai hagyományokból.

“A félsoros tagoltság és ritmikus struktúra, a belső rímelés és az ismétlések iránti hajlam az afro-amerikai prédikátoroknak köszönhető, valamint az olyan R&B művészeknek, mint James Brown. Rövid, éles, lényegre törő […]. Ritkán kapunk hosszú, kidolgozott narratívákat, hanem inkább gyors ütéseket, amik gyomron találnak (természetesen vannak kivételek, különösen néhány balladában). Inkább érzéseket keltenek mintsem leírnak és kifejtenek, noha néha ezt is meg tudják tenni hihetetlen specifikussággal. Ez a technika erőteljes az előadásmód kontextusában, anélkül viszont banális. A Dangerous két meggyőző példával indít.” [3] – írja Susan Fast, az utolsó mondatával a Jamre és az album második dalára a Why You Wanna Trip On Me-re utalva. Később pedig mindezt még jobban kifejti:

“Jackson azon döntése is érdekes, hogy végtelenül ismételget egyetlen hangmagasságot a kórusban. Ez teljesen a ritmusról szól, arról, hogy ütős hangszerként használja a hangját, a groove-hoz hozzájárulva ahelyett, hogy egy hagyományosabb melódiát alkotna. Noha Jackson már gyerekként is nagyszerű énekes volt, szerintem még nagyszerűbbé vált, ahogy idősödött, aki mindig új módokat fejlesztett ki a hangja használatára és minden dallal megváltoztatta annak karakterét. A Jamben James Brownról vesz példát. Valójában ez a dal egy teljes tisztelgés Brown előtt Jackson megnyesett és eltorzított énekstílusával a kórusban, a retro fúvósokkal, az “Egyetlen” mindent átható jelentőségével, Brown ragaszkodásával ahhoz, hogy nem számít mennyire komplikáltak a dolgok ritmikailag előtte, a végén mindenki összejön a hangsúlyos ütemben. Brownra sokszor utaltak a hip-hopban, de Jackson mindig tisztelgett előtte. Itt ezt még nyilvánvalóbbá teszi, mint korábban.

Jackson hangjának a karaktere drasztikusan megváltozik a versszakoktól a kórusig. A sérültség és szorongás – és a tiszta hangszín és erős vibrato – utat enged egy fojtott, dadogó és eltorzított hangzásnak, olyannak, amit Jacksontól korábban még sosem hallottunk, különösen a dal végére. Ez határozottan nem egy “férfi-gyerek” (man child) hangja, ahogy az emberek szerették (leereszkedően) nevezni Jacksont, sem pedig egy olyan valaki hangja, aki “fehér akar lenni”. Ez egy olyan felnőtt férfi hangja, aki megértette fekete zenei gyökereit és mélyen kapcsolódott hozzájuk. Miután olyan R&B nagyságok között nevelkedett, mint Brown és Jackie Wilson, mindig hajlamot mutatott arra, hogy “nyerssé” váljon, amint azt Nelson George kifejezte, de ez a hajlam sokkal hangsúlyosabbá vált a későbbi munkáiban, elkezdve ennél a dalnál. Mind kevesebb és kevesebb van abból a régi, konvencionálisan szép tenorból és több a keménységből és a durvaságból. Több a feketeségből. Több a machismóból. Több egy világlátással rendelkező férfiből. Több zaj. Nagyobb veszély.” [3]

A Jam szövege angolul:
Nation To Nation
All The World
Must Come Together
Face The Problems
That We See
Then Maybe Somehow We Can Work It Out
I Asked My Neighbor
For A Favor
She Said Later
What Has Come Of
All The People
Have We Lost Love
Of What It’s AboutI Have To Find My Peace Cuz
No One Seems To Let Me Be
False Prophets Cry Of Doom
What Are The Possibilities
I Told My Brother
There’ll Be Problems,
Times And Tears For Fears,
We Must Live Each Day
Like It’s The LastGo With It
Go With It
Jam
It Ain’t Too Much Stuff
It Ain’t Too Much
It Ain’t Too Much For Me To
Jam
It Ain’t
It Ain’t Too Much Stuff
It Ain’t
Don’t You
It Ain’t Too Much For Me ToThe World Keeps Changing
Rearranging Minds
And Thoughts
Predictions Fly Of Doom
The Baby Boom
Has Come Of Age
We’ll Work It OutI Told My Brothers
Don’t You Ask Me
For No Favors
I’m Conditioned By
The System
Don’t You Talk To Me
Don’t Scream And ShoutShe Pray To God, To Buddha
Then She Sings A
Talmud Song
Confusions Contradict
The Self
Do We Know Right
From Wrong
I Just Want You To
Recognize Me
In The Temple
You Can’t Hurt Me
I Found Peace
Within MyselfGo With It
Go With It
Jam
It Ain’t
It Ain’t Too Much Stuff
It Ain’t Too Much
It Ain’t Too Much For Me To
Jam
It Ain’t
It Ain’t Too Much Stuff
It Ain’t
Don’t You
It Ain’t Too Much For Me To
Jam
It Ain’t Too Much Stuff
It Ain’t Too Much
It Ain’t Too Much For Me To
Jam
It Ain’t
It Ain’t Too Much Stuff
It Ain’t
Don’t You
It Ain’t Too Much For Me To[Rap Performed By Heavy D]
Jam Jam
Here Comes The Man
Hot Damn
The Big Boy Stands
Movin’ Up A Hand
Makin’ Funky Tracks
With My Man
Michael Jackson
Smooth Criminal
That’s The Man
Mike’s So Relaxed
Mingle Mingle Jingle
In The Jungle
Bum Rushed The Door
3 And 4’s In A Bundle
Execute The Plan
First I Cooled Like A Fan
Got With Janet
Then With Guy
Now With Michael
Cause It Ain’t Hard To…[Michael]
Jam
It Ain’t
It Ain’t Too Much Stuff
It Ain’t Too Much
It Ain’t Too Much For Me To
Jam
Get On It
It Ain’t Too Much Stuff
It Ain’t
Don’t Stop
It Ain’t Too Much For Me To
Jam
It Ain’t
It Ain’t Too Much Stuff
It Ain’t
Don’t You
It Ain’t Too Much For Me To
Jam
It Ain’t
It Ain’t Too Much Stuff
It Ain’t
Don’t You
It Ain’t Too Much For Me To

It Ain’t Too Hard For Me
To Jam [9x]
Get On It
Jam
It Ain’t
It Ain’t Too Much Stuff
It Ain’t
Don’t You
It Ain’t Too Much For Me To
Jam
It Ain’t Too Much Stuff
It Ain’t Too Much
It Ain’t Too Much For Me To
Jam
It Ain’t Too Much Stuff
It Ain’t Too Much
It Ain’t Too Much For Me To
Jam
Too Much
It Ain’t Too Much Stuff
It Ain’t
Don’t You
It Ain’t Too Much For Me To

Get On It
Get On It
Give It Baby
Give It To Me
Come On
You Really Give It Too Me
Got To Give It
You Just Want To Give It

Magyarul:

Nemzettől nemzetig
Az egész világnak
Össze kell jönnie
És szembenéznie a problémákkal
Amiket látunk
Akkor talán valahogy meg tudjuk oldani
Megkértem a szomszédomat
Egy szívességre
Ő azt mondta majd később
Mi lett
Az emberekből
Elvesztettük a szeretetet
Amiről szól

Meg kell találnom a békémet, mert
Senki nem hagy békén
Hamis próféták sírnak a végzetről
Mik a lehetőségek
Mondtam a fivéremnek
Hogy lesznek problémák
Idők és a félelem könnyei
Minden napot úgy kell élnünk
Mintha az utolsó lenne

Kórus:

Menj vele
Menj vele
Jam
Nem túl sok dolog
Nem túl sok
Nem kerül túl sokba nekem
Jammelni
Nem túl sok dolog
Nem túl sok
Nem kerül túl sokba nekem
Jammelni

A világ állandóan változtatja
Újrarendezi az elméket
És a gondolatokat
Jóslások repkednek a végről
A baby boom generácó
Felnőtt
Majd megoldjuk

Mondtam a fivéreimnek
Ne kérjetek tőlem
Szívességet
Engem a rendszer
Kondicionált
Ne szólj hozzám
Ne üvölts és kiabálj

A lány Istenhez imádkozik, Buddhához
Aztán elénekel
Egy Talmud dalt
A zavarodottság ellentmond
Önmagunknak
Meg tudjuk-e különböztetni a helyest
A helytelentől
Azt akarom, hogy
Vegyél észre engem
A templomban
Nem bánthatsz
Békét találtam
Önmagamban

Kórus 1x

Heavy D rapje:

Jam Jam
Itt jön az ember
A fenébe is
A nagy fiú áll
Felteszi a kezét
Funky dalokat csinál
Az emberemmel
Michael Jacksonnal
Smooth Criminal
Ő az ember
Mike annyira nyugodt
Keverd, keverd, csilingelj
A dzsungelben
Becsaptam az ajtót
3-asok és 4-esek egy csomóban
Hajtsd végre a tervet
Először csak rajongó voltam
Aztán Janettel dolgoztam
Aztán a Guy-jal [Teddy Riley együttese – a ford.]
Most pedig Michaellel
Mert nem túl nehéz…

[Michael]

Jammelni

Kórus sokszor

Szerezd meg
Szerezd meg
Add baby
Add nekem
Gyerünk
Igazán nekem adod
Adnod kell
Csak adnod kell

A különféle maxi CD-ken megjelent hivatalos remixek a következők:

Album Version
Roger’s Club Mix
Acapella Mix
Roger’s Club Radio Mix
Atlanta Techno Dub
Roger’s Jeep Dub
Atlanta Techno Mix
Roger’s Jeep Mix
Roger’s Club Dub
Roger’s Jeep Radio Mix
MJ Raw Mix
Silky Dub!
Silky 7″
Silky 12″
Percapella
Teddy’s Jam
Radio Edit
Teddy’s 12″ Mix
Radio Edit w/out Rap
Video Mix
7″ Edit
7″ Edit w/out Rap
E-Smoove’s Jazzy Jam
Roger’s Slam Jam Mix
Maurice’s Jammin’ Dub Mix
Roger’s Underground Mix
More Than Enuff Dub
More Than Enuff Mix

Az erededi CD kislemez Egyesült Királyságban megjelent változatán megtalálható volt a Wanna Be Startin’ Somethin Brothers in Rhythm House Mixe, az amerikai változaton pedig a Rock with You Masters at Work Remixe is.

A dal az Egyesült Államok slágerlistáján a 26. helyig, az Egyesült Királyságban a 13. helyig jutott, sok más országban pedig Top 10 sláger volt.

Michael 1992-93-as Dangerous turnéján, valamint az 1996-os brunei koncerten a Jam volt a nyitó szám, de később már nem játszotta koncerten.

Még többet olvashatsz a dalról a Michael Jackson – Ember a zenében blogon: http://michaeljacksonemberazeneben.wordpress.com/2014/01/04/1-jam/

Írta és komponálta: Michael Jackson, René Moore, Bruce Swedien, Teddy Riley
Rap: Heavy D
Producer: Michael Jackson, Teddy Riley, Bruce Swedien
Hangszerelte: Michael Jackson, Bruce Swedien, Teddy Riley, René Moore
A felvétel ideje: 1991
A felvétel helyszíne: Ocean Way Studios és Record One Studios (Los Angeles, Kalifornia)
Album: Dangerous

Stílus: new jack swing, funk, hip-hop, R&B, pop

Videó

Rendezte: David Kellogg
Koreográfia: Michael Jackson

Legjobb helyezése a fontosabb slágerlistákon:

USA: 26.
Egyesült Királyság: 13.
Spanyolország: 1.
Új-Zéland: 2.
Olaszország: 3.
Franciaország: 8.
Hollandia: 9.

Forrás:

[1] Joseph Vogel – Man in the Music (Sterling Publishing, New York, 2011)

[2] Alan Light – Dangerous review (Rolling Stone, 1992. január 1.)
http://www.rollingstone.com/music/albumreviews/dangerous-19920101

[3] Susan Fast – Michael Jackson’s Dangerous (33 1/3) (Bloomsbury, 2014. szeptember 25.)

Chris Cadman & Craig Halstead: Michael Jackson – For The Record (2nd edition) (2009)

Új felvételek Michael Jacksonról a színpad mögül az 1984-es Grammy-n

Korábban még sosem látott felvételek a színpad mögül az 1984-es Grammy-n. Az est nagy nyerteseként Michael Jackson nyolc Grammy-t ölelget az elején, miközben Quincy Jones-szal, majd a Menudo fiúegyüttessel fényképezik. 2:32 körül James Brownnal üdvözlik egymást. 3:45-nél Emmanuel Lewis-zal és Brooke Shieldsszel távozik. Aztán 5:23-tól Michael a Pointer Sisters Automatic című dalát énekli és erre táncol ő és Emmanuel. (Emmanuel Lewis egy gyerekszínész volt, itt már 13 éves, de törpe, ezért ilyen kicsi.) Aztán 8:52-től a liftben Emmanuel Brooke szoknyáját próbálja emelgetni. 10:00-nél Marvin Gaye fog Michaellel kezet.

John Pidgeon interjúja Michael Jacksonnal (1980. január)

Az alábbi interjút 1980 januárjában készítette John Pidgeon egy brit rádiós zenei dokumentumszéria keretében. Nem egészen fél évvel korábban jelent meg Michael első felnőtt szólóalbuma, az Off The Wall és éppen a Jacksons Triumph című albumán dolgozott a testvéreivel.

Az interjú elég furcsa módon zajlott: Michael kikötötte, hogy a riporter közvetlenül hozzá nem intézheti a kérdéseit, hanem a szintén jelenlévő akkor 13 éves húgának, Janetnek kell feltennie őket, aki továbbítja azokat felé. Hogy ennek mi volt az oka? Excentrikusság? Valamiféle imázst próbált ezzel építeni? Vagy egyszerű tréfa? Ki tudja? Később mindenesetre erről leszokott, de ez az interjú így zajlott. A könnyebbség kedvéért én a kérdéseket úgy fordítottam, mintha Pidgeon közvetlenül Michael felé intézné őket, nem pedig egyes szám harmadik személyben Janeten keresztül és Janet közvetítését is kihagytam. Az interjú hat részletben fent van a YouTube-on audióként, de elvileg össze vannak fűzve, így automatikusan továbbugrik az egyes részek után a következőre. Íme tehát az audió:

És a magyar fordítás:

John Pidgeon: Ha vissza tudnánk menni oda, amikor elkezdtétek – amikor a Jackson 5 elkezdte. Hogyan illeszkedtetek be a Motown felépítésébe?

Michael Jackson: Volt egy shownk a Regal színházban, Chicagóban. Egy ilyen tehetségkutató típusú show. És nyertünk. És ott volt Gladys Knight és egy fickó Bobby Taylor és ők meséltek a Motownnak rólunk és a Motownt érdekelte, hogy meghívjon minket egy meghallgatásra. Úgyhogy elmentünk Berry Gordy villájába Detroitba – medence volt a házban és az összes Motown sztár ott volt: a Supremes, a Temptations, a Marvelettes, a Miracles. És meghallgattak minket és imádták. És Diana Ross külön odajött hozzánk a koncert után, amit adtunk nekik. Megpuszilt minket és azt mondta csodálatosak voltunk és azt mondta, hogy különleges szerepet szeretne játszani a karrierünkben és így kezdődött. És aztán megcsináltuk az első kislemezünket az I Want You Back-et, ami aranylemez lett, aztán az ABC-t, a The Love You Save-et, a Never Can Say-t, és így tovább és tovább. És így kezdődött.

JP: Smokey Robinson volt a lemeztársaság alelnöke. Ő vagy Berry Gordy foglalkozott elsősorban a csapattal?

MJ: Berry volt a Jacksonok fő felügyelője. Ő volt a fő menedzser. Ő volt a feje az egész karrierünknek a Motownnál. Berry Gordy, tudod, amint azt a világ is tudja a Motown Records tulajdonosa. És csupán két együttest menedzselt személyesen a Motown teljes történelme során – a Supremes-t és a Jackson 5-ot. Szóval ő volt a fő erő mögöttünk, valamint az apám és az anyám.

JP: A Jacksonok egy olyan időszakban csatlakoztak, amikor a Motown bizonyos változásokon ment keresztül. Érezted-e akkoriban, 1970 körül, hogy ti vagytok a Motown vezérlő fénye, miközben mások távoztak a lemeztársaságtól?

MJ: Igen, ez igaz. Akkoriban ennek nem voltunk tudatában, egyszerűen csak izgatottak voltunk, hogy a társaságnál lehetünk. Berry Gordy-nál laktunk. A csapat fele Berrynél élt másfél évig, a másik fele Diana Rossnál. Berry egy domb tetején lakott, Diane pedig csupán egy háztömbnyire tőle. Ez nagyon izgalmas volt, tudod, nagyon élveztük. Nem gondoltunk a stresszes évekre a Motownnál. Nekünk jól ment, mert nagyon jól éreztük magunkat, volt egy nagy turnénk és minden, amit akartunk.

JP: Amikor olyan fiatalok voltatok sok beleszólásotok volt-e a karrieretekbe és abba a zenébe, amit játszottatok?

MJ: Nem. Főleg azt csináltuk, amit mondtak nekünk. Tudod, volt egy kis beleszólásunk abba, hogy egy dal hogy hangozzon, bla-bla, de főleg azt tettük, amit Berry akart tőlünk és az mindig jó is volt. Azt mondanám, hogy a Motown volt a legjobb iskola a számomra, tényleg, az volt a legjobb. A legjobb emberek némelyike ott volt és ma is ott van. Hihetetlen.

JP: Tehát ha ez egy iskola volt, akkor milyen dolgokat tanultál meg a lemezkészítésről?

MJ: Tanultam a produceri munkáról, megtanultam, hogyan kell megvágni egy dalt a produceri munka mellett, rengeteg dolgot megtanultam a dalszerzésről és… az egész dolog, az, hogy Stevie Wonder mellett lehettem, hogy ott ülhettem az ő lemezfelvételein és tanulhattam, az hihetetlen volt. Az ahogy egy producer diktálja nekem, hogy mit akar, meg minden, és hogy hogy akarja – ez az egész a legjobb tanulási lehetőség. Csodálatos volt. A legjobb iskola.

JP: Említetted, hogy ott voltál egy Stevie Wonder lemezfelvételen. A Motown tehát valóban egy nagy család volt?

MJ: Igen, nagyon igaz, hogy az volt. Mindenki együtt dolgozott. Lemezfelvételed volt és Berry Gordy csak besétált és megváltoztatott dolgokat és ettől senki nem lett dühös. Azt mondta: “Ne úgy csináld, próbáld meg így! Azt akarom, hogy ezt énekeld, Michael. Énekeld azt, hogy ’yeah’ néhányszor ott, vagy változtasd meg azt a sort. Azt akarom, hogy dolgozz ezen a szövegen.” Olyan volt, mint a Disney stúdiók módszere, mint amikor Walt Disney bejött és egyik stúdióból a másikba ment és ösztönzött mindenkit, mint ahogy egy méh hordozza szét a pollent. Csak egyik helyről a másikra ment, hogy így ösztönözzön embereket, hogy a megfelelő úton tartsa őket. Berry csodálatos volt abban, hogy vett egy dalt és a megfelelő irányba vitte azt el, a megfelelő ízeket adta hozzá, hogy sláger legyen. Tudta, hogy ahhoz mi kell. És nem mindenki képes erre. Ő egy igazán nagy figura.

JP: Nem volt-e számodra frusztráló, hogy mások mondták meg hogyan csináld a dalaidat? Nem akartad volna egy bizonyos módon csinálni?

MJ: De igen, sokszor. Volt néhány vitám néhány producerrel a Motownnál arról, amiről most kérdeztél. És ez egy elég sarkalatos dolog lett. Berry Gordy lejött a stúdióba és… egy kicsit elszabadultak az indulatok, de végül megoldottuk és igazam volt. A producer azt akarta, hogy egy bizonyos módon ejtsek ki szavakat. Azt mondtam neki: “ha olyan precízen ejted ki a szavakat az elvesz a dal érzéséből” és ezen egy kicsit összevitatkoztunk. De végül pont került a végére és igazam volt és… [nevet] nyertem. De jó lecke volt, mert tudtam mit akar, de amit akart az annyi mindent elvett.  Tényleg.

JP: Mi a helyzet a vezető szereppel a Jacksonsban? Amikor elkezdtétek akkor a legidősebb volt a főnök, de ahogy ti többiek nőttetek nem akartatok egyre több beleszólást a dolgokba?

MJ: Igazából nem volt hierarchia a csapatban. Az emberek mindig engem hívtak vezetőnek, mert mindig én táncoltam és énekeltem elöl, de tényleg nem volt vezető. Mindig felnéztünk Jackie-re, mert ő a legidősebb bátyánk, fölénk tornyosult és nagyon tiszteljük, de tényleg nem volt vezető. Hagytuk, hogy a közönség válassza ki, hogy mit kedvel, hiszen ez értük van és ha valakit vezetőnek akarnak hívni az rendben van.

JP: Mi a helyzet a csapattal akkor, amikor a Jacksonok maguk között hoznak döntéseket arról, hogy milyen anyagot akarnak énekelni – ilyenkor ki döntött végül?

MJ:  Mind leültünk együtt és megbeszéltük, megvitattuk – de ez sosem fordult veszekedésbe, csak leültünk… az a helyzet, hogy többnyire ugyanolyan ötleteink voltak, úgyhogy ez sosem volt igazán olyan probléma, hogy „nem, így fogjuk csinálni, nem, neked úgy tetszik, nem, nem csinálhatjuk úgy”. Többnyire ugyanolyan ötleteink vannak. Ha van valakinek egy jobb ötlete az adott helyzetre, akkor azt mondjuk „igen, ez egy jó ötlet”. Soha nem jutottunk el oda, hogy szavazzunk, vagy, hogy egy személynek nagyobb hatalma legyen, mert ő a vezető, de mindnyájunknak megvannak a saját ötleteink.

JP: És az kinek az ötlete volt, hogy szólókarrierbe is kezdj az együttes mellett?

MJ: Az Berry Gordy ötlete volt. A korai napokban a Motownnál úgy gondolta, hogy nekem egy kicsit több mindent kellene csinálnom – más dolgokat, másfajta zenét, ne legyek elkötelezve egyetlen hangzás mellett. És így amikor felvettem a Got To Be There című dalt – az volt az első szóló albumom, a Got To Be There című – és az egy másfajta zene volt és én imádtam. És persze volt benne egy soul-os íz is, ugyanakkor pop is – nevezzük akárminek is, zene volt és csodálatos volt és az volt az első szóló slágerem. És aztán jött a Ben, ami egy patkányokról szóló film zenéje volt. Akármerre turnézunk az egész világ követeli azt a dalt. Nem mehetünk le úgy a színpadról, hogy az emberek ne skandálnák a Bent. És aztán ott volt az I Wanna Be Where You Are, ami nagy sláger volt – azt Diana Ross testvére írta nekem. És aztán a Rockin’ Robin, ami egy régi dal volt, az is sláger volt. Aztán… eljutottunk az újabb dalainkhoz. Mert elhagytuk a Motownt és a CBS-hez szerződtünk és készítettünk néhány albumot. És olyan szerződést írtunk alá, amely egy bizonyos számú albumot tartalmazott a Jacksonstól és egy bizonyos számú albumot tőlem, mint szóló művésztől. És jött az ügyvédem és így jött az Off The Wall.

JP: Amikor elhagytátok a Motownt nehéz volt az a helyzet – hogy már nem vagytok a Motownnál?

MJ: Igen. Ez egy nagyon jó kérdés, mert a Motown egy sokkal kisebb vállalat, minden arcot ismersz, még a titkárokat is névről ismered, és ha bármilyen problémánk volt bármivel Berry Gordy lejött és megbeszéltük. Ezzel szemben a CBS-nek milliónyi alkalmazottja van az egész világon és… Istenem… hogyan illeszkedjünk be emberek egy ekkora családjába? Ha valakit fel akarunk hívni, akkor távolsági beszélgetést kell kérnünk New Yorkba, Brazíliába, Angliába. Megismersz egy embert üzleti szempontból, de nem úgy, mint egy személyes barátot. De Berry amellett, hogy a menedzserünk volt még egy apafigura is volt és sokkal jobban tudtunk vele azonosulni. Csak most kezdek igazán belejönni az érzésbe, hogy hogyan kell a CBS-szel tárgyalni, most kezdek megismerni mindenkit – annyira hatalmas cég… Istenem.

JP: A stúdióban is megváltoztak a dolgok, amikor a Motowntól a CBS-hez szerződtetek?

Michael 1980-ban

Michael 1980-ban

MJ: Azt mondanám az volt a legfeszültebb helyzet. Az az időszak számomra – amikor a Motowntól a CBS-hez mentünk. Egy teljesen új világba csöppentem, Istenem, nem tudtam mi történik. És annyi minden történt, annyi feszültség, nem tudtam mi fog történni. És megköszönöm Istennek, hogy minden jól alakult. Csatlakoztunk a CBS-hez és nem ismertem ott senkit, csak annyit tudtam mit kell tennünk a szerződésünk szerint és megértettem mindent. Bementünk a stúdióba és a tőlünk telhető legjobbunkat nyújtottuk és a CBS úgy gondolta, hogy a Gamble és Huff producer páros legyen a producerünk és így is lett és készítettünk velük néhány elég jó dalt: a Show You The Way To Go-t, ami nagy sláger volt, vagy az Enjoy Yourselfet – sok dalt. És mivel oly sok éve dolgoztunk már stúdióban, valami azt súgta nekünk, hogy el kellene kezdenünk saját dalokat írni. Eljött az idő, hogy magunk csináljuk. Így aztán úgy döntöttünk, hogy magunk fogjuk írni a dalainkat és mi leszünk a producerei is. És végül így is tettünk. Annyi mindenen keresztülmentünk, tudod, azzal, hogy az emberek nem hisznek a munkádban és azt mondják „persze, persze”. Mi meg azt mondtuk „igen, tudjuk, hogy meg tudjuk csinálni, tudjuk mire vagyunk képesek”. És bevonultunk a stúdióba és megírtuk a Destiny albumot, ami kétszeres platinalemez lett. És ez még inkább befolyásolt minket. Ott volt a Shake Your Body – ami hatalmas sláger lett -, akár csak a Blame It On The Boogie. Szóval nagyon boldogok voltunk, nagyszerű érzés volt. És a CBS is elégedett volt. És ezután… tényleg nagyszerű érzés… jött az Off The Wall, most pedig az új albumunkon dolgozunk, amivel eddig nagyon jól haladunk a stúdióban.

JP: Attól eltekintve, hogy nyilvánvalóan elégedettek vagytok a Destiny album remek eladási adataival, mennyire voltatok elégedettek azzal, amit magatok írtatok, amilyen produceri munkát magatok végeztetek? Nem éreztétek úgy, hogy még jobbak is lehettetek volna?

MJ: Nos, én mindenképpen úgy éreztem és biztos vagyok abban, hogy a testvéreim is, mert én soha semmivel nem vagyok elégedett, mert mélyen hiszek a tökéletességben és én sosem vagyok elégedett. Mindig megvágok egy dalt, vagy ilyesmi és aztán hazamegyek és azt gondolom: „nem, ez így nem jó, újra kell csinálnunk, ez így nem jó” és visszamegyünk újra és újra és újra. És azt gondolom: „A fenébe is, ezt kellett volna csinálnom, vagy azt kellett volna csinálnom”. Hiába első a slágerlistán mégis arról üvöltözöl, hogy mit kellett volna csinálnod. Még mindig nem vagyok elégedett egy csomó dologgal, de az azt hiszem igazán jó, hogy csak mész előre és tökéletesíted így a dolgokat és szeretnék is ilyen maradni, mert ha mindennel elégedett vagy, akkor megmaradsz egy szinten a világ pedig elmegy melletted. Az sem jó.

JP: A Wiz című filmen keresztül kezdtél el dolgozni Quincy Jones-szal?

MJ: Igen. Már korábban is találkoztam Quincy-vel, Sammy Davis házában nagyon régen. És Sammy azt mondta neki: „Ez a fickó igazán nagy lesz…” Még tíz éves sem voltam. „Szóval ezt gondolja?” És Quincy azt mondta: „Ó, tényleg?”, Sammy pedig azt mondta: „Csak várj, amíg meglátod!” Bla-bla-bla. Ő meg szerintem azt gondolta, hogy ez milyen hülyeség. Tudod, ezt gondolta. És ott találkoztam Quincy-vel, azt hiszem filmzenéken dolgozott – televíziós showkon, mozifilmeken. A Tizenkét dühös ember zenéjén, meg ilyesmiken. De amikor igazán találkoztam Quincy-vel – az igazi házasság – az a Wiz projekt volt. És amikor igazán megismertük egymást, akkor csodálatosan dolgoztunk együtt. Annyira jól! És egy nap felhívtam Quincy-t és azt mondtam: „Quincy, készen állok arra, hogy szóló albumot készítsek, megírtam a dalokat, de akarok egy igazán jó producert, hogy velem dolgozzon.” Azt mondtam: „Elvégzem a produceri munkát is, de azt akarom, hogy valaki dolgozzon velem.” Azt mondtam: „Tudnál ajánlani valakit?” És egyáltalán nem célozgatni próbáltam. Nem is gondoltam rá, de ő azt mondta: „Smelly,” – Smelly-nek hív engem – azt mondta: „Smelly, miért nem hagyod, hogy én csináljam?” Én meg: „Ez egy remek ötlet.” És így kezdődött. Azt mondta: „Mikor kezdünk?” És a következő héten összejöttünk és elkezdtünk tervezgetni. És így született az Off The Wall.

JP: Az, hogy Rod Tempertont bevonjátok dalszerzőként Quincy ötlete volt? Ismerted a dalait?

MJ: Turnén voltam… Az Off The Wall elkészítése nagyon hosszú időbe telt, mert közben Angliába mentünk, visszajöttem, dolgoztunk az albumon egy kicsit, elmentem turnézni, a turné hétvégéin hazarepültem egy kicsit, annyi minden volt. És miközben Délen voltunk Lousianában Quincy felhívott és azt mondta: „Michael, itt van ez a fickó, Rod Temperton, nem tudom hallottál-e már róla, biztos vagyok abban, hogy hallottad már a munkáját. Hallottad már a Heatwave együttest?” Persze, hogy hallottam a Heatwave-et, a Boogie Nights-ot, az Always and Forever-t. Quincy azt mondta: „Írt neked néhány dalt, várj, amíg meghallod őket.” Mondtam „oké, alig várom”. Szóval elküldött nekem néhány dalt és Rod énekelte őket – Rod utálja a hangját, úgy gondolja borzalmas – és ő énekelte ezeket a dalokat, a Rock With You-t. Azt mondtam: „Istenem, ezek nagyszerűek”. Úgyhogy felvettem őket és így jött össze. És ezek nagyszerű dalok. A múlt héten találkoztam vele, most valami George Benson anyagon dolgozik.

JP: Azoknál a daloknál, amelyeknek te voltál  a társ producere hogyan alakult a munkamegosztás közted és Quincy között?

MJ: Nos, azoknál a daloknál, amiket én írtam, én magam készítettem… én írtam a zenét, a szöveget, a melódiát és mindent, Quincy és én együtt végeztük a produceri munkát. A többi dal produceri munkáinál néha ott voltam, néha nem voltam ott. Mondtam nekik, hogy ezt vagy azt így csinálják. Együtt dolgozunk. Ezt szeretem a Quincy-vel való együttműködésben – ő egyáltalán nem önző ember. Zeneileg pedig korlátlan. Istenem, bármit is akarsz ő meg tudja csinálni: jazz, folk, pop, klasszikus, soul, gospel – bármit. Reneszánsz zenét, bármit, cirkuszi zenét. Különösen a filmekben, filmzenék terén szerzett tudása és tapasztalata révén – amikor zenét kell írni egy jelenethez, amikor egy fickó megöl valakit, vagy drámát ábrázolni – és az én albumomon sok ilyen dolog van és nagyszerű volt vele dolgozni. A Paul McCartney dal… Paul McCartney nem volt ott a dala felvételénél, de tudta, hogy stúdióban vagyunk – azt a dalt kifejezetten nekem írta, a Girlfriendet. Vagy ott van az a dal, amit Stevie Wonder írt nekem, az I Can’t Help It és annyira boldog voltam, hogy ilyen csodálatos emberekkel dolgozhatok, mert szeretem a profikat, azokat az embereket, akik hihetetlenek a munkájukban és továbbra is ezt akarom folytatni – ilyen emberekkel lenni, tudod, és tanulni és fejlődni és tapasztalatokat szerezni. Szerintem ez nagyszerű.

JP: Amikor a stúdióban vagy fontos-e számodra, hogy egyszerre felvegyél egy vokált vagy fel kell építened azt?

MJ: Nem, én elég gyorsan megcsinálom a vokálokat. Néha bele kell magad élned a dalba és megfelelő hangulatba kerülnöd, de például a Bent egy felvétellel csináltam meg. Bementem, megcsináltam és megkérdeztem: akarjátok, hogy még egyet csináljak? És a fickó azt mondta: „Nem, nem, nagyszerű volt.” Én meg: „Ennyi volt?” És az így született. De két verziót készítettem a Benből – az amit a filmben hallottál egy másik verzió mint ami a lemezen van, amit egy felvétellel csináltam meg. És ez a Motownnál volt. És sosem fogom elfelejteni azt a kis almás ládát amin álltam, hogy felérjem a mikrofont és rá volt írva a nevem. Most Diana Ross házában van. Nála van az összes kis papírom, amire rajzoltam.

JP: Mit élvezel jobban, a stúdióban lenni, vagy a színpadon?

MJ: Ez nehéz kérdés, mert mindkettőért megőrülök. Mert a stúdió általában lehetőséget ad arra, hogy színpadon legyél (???), különösen ha hihetetlen közönséged van. De azt hiszem a színpad a kedvencem. Szeretek szórakoztatni, az a legjobb, tényleg a legjobb.

JP: Nehéz megállnod, hogy ne táncolj a stúdióban?

(Janet: Igen, szerintem az.)

MJ: Igen, az az én problémám. Az az én problémám. Állandóan táncolok, nehéz nyugodtan állni, mozgok a mikrofon körül. Ez egy nagy probléma számomra, itt is.

JP: Keményen dolgozol a táncodon?

MJ: Kellene, de nem. Tényleg kellene, egyszer egy héten, ötleteken dolgozni, de én nem igazán teszem ezt. Amit látsz tőlem a színpadon az spontán reakció, semmi nem tervezett, nem úgy van, hogy bementem egy szobába és megpróbáltam keményen gondolkodni, tudod, csak megtörténik érzésből.

JP: Olyan emberek tanítottak a pályafutásod során, mint Berry Gordy, Diana Ross, a szüleid. Igazán foglalkoztak veled. Van arra valami magyarázatod, hogy annyi érzés van a hangodban, mint Billie Holiday-nek? Van-e arra valami magyarázatod, hogy az emberek mitől érzik azt, amit te érzel, amikor énekelsz? Hogy hogyan tudod az embereket boldoggá, vagy szomorúvá tenni?

MJ: Nincs igazi magyarázat, nincs igazi… ennek semmi köze sincs a személyes tapasztalathoz. Amikor színészkedek az a színészkedésen keresztül jön… de az éneklésemen keresztül… azt mondanám talán ez Istentől való… Amint mondtam, amikor kicsi voltam nem igazán tudtam miről énekelek, csak énekeltem, csak ez jött ki és ez elég jól hangzott. Csak csinálom és megtörténik. Nem tudom megmagyarázni, vagy… Utálom ezt mondani, de néhány ember tehetségnek hívja, néhány ember akárminek, de csak kijön és ez olyan valóságos… a személyes élmény vagy akármi, amitől átjön az egész, csak egy érzés és Isten, azt mondanám főleg Isten.

JP: Smokey Robinson mindig nagy hősöm volt. Énekesként hozzá hasonlítod magad?

MJ: Kedves lenne, mert Smokey-nak nagy közönsége van… Nehéz lenne azt mondanom, hogy azt követem, mindig csak elfogadom amit a közönség gondol, mert ez igazából értük van. Igazán hiszem és érzem, hogy okkal vagyok itt és az a dolgom, hogy előadjak az embereknek és ha elfogadják ezt az az én jutalmam. Fel akarnak állítani arra a piedesztálra, de nem tudom azt mondani, hogy olyan jó vagyok, mint Smokey, nem tudom azt mondani.

JP: Egyáltalán hatással volt-e rád Smokey vagy bárki más?

MJ: Igen, azt mondanám, ha száz százalékos szintről beszélünk, akkor ötven százalékot a Motownnak adnék – felnőni a Motownnal – és sok százalékot adnék James Brownnak, Jackie Wilsonnak és a többi nagyszerű szórakoztatóművésznek, és a színházban eltöltött időmnek, a színházban gyűjtött tapasztalatoknak, sokáig játszottunk színházakban, az a világon a legjobb tapasztalat. Ott ülni a színpad mellett és tanulni, ahh… És most mindenféle zenét szeretek, sokféle művészt szeretek: a Beatlest, szeretem a folk zenét, az Earth Wind  & Fire-t, Stevie Wondert – ő a legnagyobb kedvencem – és…  szeretek mindenféle zenét. Nem szeretek kategóriákat mondani – pop, jazz – én nem szeretem ezt. Ez egyszerűen csak zene, csoda a fülnek és csak ez számít. Ha meg tudok mozgatni egy embert a zenén keresztül attól érzem magam jól. Ezt szeretem benne.

JP: A zeneiparban sok ember kiégeti magát tíz év alatt. Te már több, mint 10 éve benne vagy, de még most is fiatalabb vagy, mint a legtöbb ember, amikor elkezdi. Ha belenézel egy kristálygömbbe hogyan látod a karrieredet?

MJ: Azt hiszem titokban és privát, igazán mélyen van egy sors a számomra és nekem rajta kell maradnom ezen a pályán és követnem. Erős érzéseim vannak a filmmel kapcsolatban, a filmrendezéssel kapcsolatban – zenés filmek és dráma, ilyesmik és ez az én sorsom. Koreografálni is a filmeket, megírni őket, a zenét megcsinálni – zenés filmek, dráma, sok-sok nehéz dráma zenével. Ahogy mondtad sok ember túlexponálja magát, ez igaz – amikor az embereknek elegük lesz valakiből. Imádkozom, hogy ez velem soha ne történjen meg. Nem szeretek sok különféle dolgot csinálni, mindenütt ott lenni, mert ez kicsit zavarba hoz. Nem szeretek sokat a tévében lenni, a színpadot szeretem mindennél jobban – a színpadon lenni, de nem a tévében.

JP: Hogy éreztél akkor, amikor azt a zenét amit csináltál mindenki diszkónak kezdte hívni – a diszkó így, a diszkó úgy? És különösen most, hogy az emberek arról beszélnek, hogy a diszkó leszállóágban van. Mit gondolsz az ilyen címkékről?

MJ: Amint korábban már mondtam utálom a címkéket, mert ennek egyszerűen csak zenének kellene lennie. Nem látok semmi problémát a diszkóval. Minden péntek este és szombaton Kalifornia tele van, minden klub tele van, minden diszkó tele van. Az emberek egész héten dolgoztak, bulizni akarnak, jól akarják magukat érezni és táncolni akarnak. Táncolni ritmusra kell, ütemre. Nem tudsz táncolni arra, hogy tanananana (heavy metalt imitál – a ford.), könnyedén kell venned. Hívhatod diszkónak, hívhatod bárminek, nem tudom, ez zene. Hívják akárminek, aminek akarják, rendben van. Diszkónak neveznéd a Never Can Say Goodbye-t? Diszkónak neveznéd a Bent? Diszkónak neveznéd a She’s Out Of My Life-ot, az Off The Wallt, a Rock With You-t? Nem tudom… számomra ez zene. Gyönyörű a fülnek és ez az ami számít. Olyan ez, mint amikor hallasz egy madárcsicsergést, nem mondod, hogy az egy kék szajkó, ez meg egy varjú. Ez csak gyönyörű hang. Csak ez számít. És nem mondod, hogy ez egy varjú, ez… ez gyönyörű, hallgasd. Nézed őket, ahogy repülnek az égen, csak egyszerűen gyönyörű. Ez a csúnya az emberben, túl sokat kategorizál. Egy kicsit túl rasszista a dolgokkal kapcsolatban, amikor mindenkinek együtt kellene lennie. Ezért beszélünk sokat a páváról, mivel a páva az egész madár család egyetlen tagja, amely minden színt egybe integrál. (A Jacksons a pávát választotta jelképéül ebben az időben – a ford.) És ez a mi fő célunk, hogy a zenével minden fajt egybe integráljunk. És tényleg ezt csináljuk. Ha elmész a koncertünkre minden fajjal találkozni fogsz rajtuk, integetnek, megfogják egymás kezét, mosolyognak, táncolnak. Számomra ez jelenti mindent elérni, ez a legnagyobb jutalom, jobban, mint a pénz. Összehozni ezeket az embereket és ezt csinálni. Ettől érezzük mi jól magunkat. Látod a gyerekeket ott táncolni, a felnőtteket, a nagyszülőket, mindenféle színben. És ez a nagyszerű dolog. Ez az ami engem motivál.

1982-es interjú Michael Jacksonnal Andy Warhol Interview magazinjában

A megjelenés helye: Interview Magazine
A megjelenés ideje: 1982. október
Az interjút készítette: Bob Colacello, Andy Warhol
Fotók: Matthew Rolston
Forrás: http://www.interviewmagazine.com/music/michael-jackson/#_

interview magazine 1982

1982. augusztus 20., péntek, délután 3 óra 30 perc. Valahol San Fernando Valley-ben. Bob Colacello megérkezik abba a lakásba, amit Michael Jackson és családja átmenetileg bérel, mivel a közelben álló házukat éppen renoválják. Michael, akire mindenki emlékszik, mint a Jackson 5 kisfiú énekesére, remek szóló karriert épített maga is – legutóbbi albuma, az Off The Wall csak az USA-ban 5 millió példányban kelt el. Noha továbbra is készít lemezeket a testvéreivel is, akiket most The Jacksonsnak hívnak, Michael olyan szupersztárokkal is dolgozott, mint Paul McCartney, Quincy Jones, Diana Ross és Steven Spielberg, akikkel mind jó barátságot is ápol. Miközben Andy Warhol telefonhívására vártak New Yorkból BC és MJ egy másik közeli barátról, Jane Fondáról kezdett el beszélgetni.

Michael Jackson: Azon az éjjelen, amikor Henry Fonda meghalt átmentem hozzájuk és a családdal voltam. Beszélgettek és nézték a különféle híradásokat. Noha éppen meghalt az apja, Jane mégis képes volt arra, hogy érdeklődést mutasson a karrierem iránt, megkérdezte elkészült-e már a filmem és úgy gondolom ez nagyon kedves volt. Úgy gondolom hosszú idő óta várható volt már [Henry Fonda] halála. Már hosszú-hosszú hónapokkal ezelőtt Jane úgy beszélt, mintha bármelyik nap bekövetkezhetne. Bekövetkezett és néha könnyek voltak, néha nevetés és ettek egy kicsit.

Bob Colacello: Szóval mit csinálsz éppen? Filmet készítesz?

MJ: Nos, jelenleg éppen befejezem az albumomat [a Thrillert – a szerk.] és erre koncentrálok. Egy másik albumot is készítek, az E.T. albumot, ezzel egy időben. Az az album egy kicsit új dolog számomra, mivel sosem voltam még mesélő egy sztoriban.

BC: Mi ez az E.T. album?

MJ: Egy mesealbum, egy dupla album és én vagyok az egész történet mesélője és én éneklem a dalt, amivel nekünk kellett előállni és megírni. Nem is tudom mióta beszéltünk már erről Stevennel [Spielberg] – összejöttünk és arról beszéltünk, hogy ez lesz minden idők legjobb mesealbuma.

BC: Az album amin jelenleg dolgozol – mindent te írtál rajta?

MJ: Négy vagy öt dalt írtam én.

BC: Steve [Rubell] azt mondta nekem, hogy csinálsz valamit Paul McCartney-val?

MJ: Igen. Paul épp itt volt és én írtam egy dalt The Girl Is Mine címmel, amit együtt énekelünk az albumomon. Egy lányon vitatkozunk a dalban és csodálatos lett. Az ő albuma számára – az ő Tug ‘O War Part II –ja számára – két dalt írtunk és énekeltünk együtt. De az én albumomon azt a dalt énekeljük, amit én írtam. Van a végén egy szöveges rész, amiben vitatkozunk a lányon. Vicces.

BC: Te nagyon nyitott vagy arra, hogy más sztárokkal dolgozz. Sok ember esetében ez nincs így.

MJ: Valójában nem vagyok az. Egyáltalán nem.

BC: Dolgoztál Diana Rosszal…

MJ: Csak nagyon különleges emberekkel. Úgy értem Diana olyan nekem, mint egy anya, egy szerető, egy barát. Csodálatos. Én írtam, én szerkesztettem és én voltam a producere a következő kislemezének a Muscles-nek.

BC: Te írtad a szöveget is?

MJ: A szöveget, a zenét – nemrég fejeztem be és a tervek szerint a hónap végén jelenik meg.

BC: Hogy találsz időt arra, hogy írj?

MJ: Repülőgépeken. Visszafelé repültem Angliából, ahol Paul McCartney albumán dolgoztunk, izegtem-mozogtam a Concorde-on és ez a dal egyszerűen csak beugrott az agyamba. Azt mondtam: „Hé, ez tökéletes Diana számára!” Nem volt nálam felvevő vagy ilyesmi, így három órán át szenvednem kellett. Amint hazaértem azonnal szalagra tettem azt a babát.

BC: Érdekel a politika?

MJ: Nem szeretek róla beszélni.

BC: Nem szoktatok róla beszélni Jane-nel [Fonda]?

MJ: De szoktunk. Ő csodálatos. Sok mindenre megtanít engem. Amikor Az aranytó forgatásán voltam Jane kabinjában és egyedül voltunk a vízen és csak beszélgettünk, beszélgettünk és beszélgettünk mindenről. Ez volt számomra a legjobb tanulás – ő is tanult, én is tanultam és közben csak cseverésztünk egymással. Mindenféle dologról beszéltünk, amiről csak akarod: a politikáról, filozófusokról, a rasszizmusról, Vietnamról, a színjátszásról, mindenféléről. Varázslatos volt.

BC: Hol tanultál, hiszen ti mindig úton voltatok?

MJ: Magániskolákban és magántanároktól.

BC: Gary-ből, Indianából származtok? Milyen volt ott felnőni?

MJ: Tulajdonképpen annyira kicsi voltam, hogy nem emlékszem. Amikor öt éves voltam már akkor turnéztam, énekeltem és táncoltam. Mindig úton voltunk, mindig az iskolán kívül. Csak apró dolgokra emlékszem, mint a sarki bolt vagy bizonyos emberek a környéken. A mögöttünk lévő középiskolának mindig volt egy big bandje, amely az utcán masírozott trombitákkal, harsonákkal, dobokkal – ez nekem nagyon tetszett, olyan volt, mint egy parádé. Csak ennyire emlékszem.

BC: Szerettél előadni gyerekként? Mindig szeretted?

MJ: Mindig. Mindig élveztem azt az érzést, hogy színpadon lehetek – a varázslatot, ami ilyenkor jön. Amikor fellépek a színpadra hirtelen jön egy varázslat és a szellem eltalál és csak elveszíted a kontrollt magad felett. Felmentem a színpadra Quincy [Jones] koncertjén a Rose Bowl-ban, pedig nem akartam. Próbáltam elbújni és reméltem, hogy nem fog meglátni az emberek mögött, amikor felhívott. Aztán felmentem oda és egyszerűen megőrültem. Elkezdtem felmászni az állványra, a hangfalakra, a fényszóró berendezésre. A közönség is kezdett belejönni, én elkezdtem táncolni és énekelni, és ilyenkor ez történik.

BC: Hogyan hasonlítanád össze a színészetet a színpadi előadással?

MJ: Mindkettőt szeretem. A színészet a csúcs. Szeretek előadni. Fenomenális menekvés. Ha mindent ki akarsz adni, ami benned van, akkor ilyenkor kell megtenned. A színészetben olyan, mintha másik emberré válnál. Úgy gondolom ez jó dolog, különösen amikor minden másról teljesen elfeledkezel. Ha teljesen elfeledkezel – amit én szeretek – olyankor történik varázslat. Én szeretek varázslatot teremteni – valami olyat összehozni, ami annyira szokatlan, annyira váratlan, hogy leesik az emberek álla. Valamit, ami megelőzi a korát. Öt lépéssel azelőtt jár, amit mások gondolnak. Hogy az emberek lássák és azt mondják: „Hú, erre nem számítottam.” Szeretem meglepni az embereket egy ajándékkal vagy egy színpadi előadással vagy bármivel. Szeretem John Travoltát, aki abból a Kotter show-ból jött. Senki nem tudta, hogy tud táncolni vagy képes mindazokra a dolgokra. És aztán berobbant. Mielőtt észrevette volna már ő volt a következő nagy Brando vagy ilyesmi.

BC: Mostanában nem sok mindent csinál.

MJ: Tudom. Úgy gondolom válogat a forgatókönyvek között meg ilyenek. Mindig nehéz valakinek a múltban elért eredményeivel versenyeznie.

BC: Mondd, szerinted ki hozott áttörést a saját területén?

MJ: Nagyon szeretem Steven Spielberget. Szeretem James Brownt. Fenomenális. Sosem láttam még egyetlen előadót sem, aki olyan elektromosságot tud teremteni a közönségével, mint James Brown. Mindenkit a markában tart és bármit akar csinálni velük, meg is csinálja. Csodálatos. Mindig is úgy gondoltam, hogy őt nagyon alábecsülik. Szeretem Sammy Davis Jr-t. Szeretem Fred Astaire-t. Szeretem George Lucast. Megőrülök Jane Fondáért és Katherine Hepburnért.

BC: Láttam egy képet rólad Katherine Hepburnnel Az aranytó forgatásán.

MJ: Megtisztel, hogy ismerhetem, mert ő nagyon sok embert nem kedvel – azonnal a szemedbe mondja, ha nem kedvel. Amikor először találkoztam vele egy kicsit reszkettem, mert hallasz róla bizonyos dolgokat – Jane felvilágosított róla. Szóval ijedt voltam. De azonnal meghívott ebédelni aznap. Azóta a legjobb barátok vagyunk. Eljött a koncertünkre – az első koncert, amire valaha elment – a Madison Square Gardenben és jól érezte magát. Sokat hívjuk egymást telefonon és ő küld nekem leveleket is. Csodálatos. Elmentem a házába New Yorkba és megmutatta nekem Spencer Tracy kedvenc székét és a privát dolgait a szekrényében, a kis kacatjait. [Spencer Tracy] egyszerűen varázslatos.

BC: Rajongója vagy a régi filmeknek?

MJ: Ó,igen. Nagyszerű művészet volt, nagyszerű színjáték, nagyszerű rendezés, nagyszerű sztorik. Az olyan filmek, mint a Bátor kapitányok, A fiúk városa Flanagan atyától vagy az Az év asszonya hihetetlenek.

BC: Miért nem írsz egy saját történetet?

MJ: Jelenleg ezen dolgozunk. Kicsit bolondozunk ezzel – Quincy, Steven és én. Remélhetőleg fogunk tudni csinálni valamit belőle. Steven musicalt akar csinálni.

BC: Szeretnél a Broadway-n szerepelni?

MJ: Még nem. Úgy gondolom, hogy jó arra, hogy csiszold a képességeidet. A legjobb arra, hogy igazán elérd a tehetséged csúcsát. Elmész olyan messzire és eléred a csúcsot és azt mondod „Talán ez a tőlem telhető legjobb előadás.” Ami szomorú ebben az egészben az, hogy nem készül felvétel arról a pillanatról. Csak nézd meg mennyi nagyszerű színészt vagy szórakoztatóművészt elszalasztott a világ, mert volt egy nagyszerű előadásuk egy este és annyi volt. A filmmel ez megörökíthető, bemutatható az egész világon és örökre ott van. Spencer Tracy mindig fiatal marad a Bátor kapitányokban és én tanulhatok az előadásából és az inspirálhat engem. A színházban annyi minden elvész, annyi minden. Vagy a vaudeville-ben. Tudod mennyi mindent tanulhattam volna ezektől a szórakoztatóművészektől? Hihetetlen lenne.

BC: Manapság már felveszik a legtöbb dolgot, de nem minden este.

MJ: Épp ez az! A színész feszült, mert felveszik és a dolgok nem természetesek. Ezt utálom a Broadway-ben. Olyan érzés lenne, mintha egy csomó mindent beleadnék a semmiért. Én szeretem megörökíteni a dolgokat, megtartani őket és megosztani őket az egész világgal.

BC: Úgy tűnik, hogy ami téged igazán motivál az a vágy, hogy szórakoztasd az embereket, hogy örömöt okozz nekik. Mi a helyzet a hírnévvel és a pénzzel? El tudod képzelni milyen lenne, ha nem lennél híres, vagy éppenséggel zavar téged a hírnév?

MJ: Sosem zavart, kivéve, amikor egy kis békességre vágysz. Mint amikor elmész a moziba és azt mondod: „Ma este senki sem fog zavarni, feltettem a kalapom és a szemüvegem, csak élvezni fogom ezt a filmet és ennyi.” Odamész és mindenki téged néz és téged bámul és a film legizgalmasabb részénél valaki megveregeti a vállad és autogramot kér. Úgy érzed, hogy nem tudsz elmenekülni.

BC: Ezért élsz itt a Völgyben és nem Beverly Hillsben, mint más sztárok?

MJ: Igen, de itt is ugyanolyan rossz a helyzet. Beverly Hills csak amiatt rosszabb, mert az emberek odamennek sztárokra vadászni.

BC: Közel állsz a szüleidhez. Ők is itt élnek Los Angelesben?

MJ: Igen. Az anyám az emeleten lakik. Az apám az irodában.

BC: Milyen egy tipikus napod?

MJ: Álmodozom a nap legnagyobb részében. Korán kelek, aztán felkészülök arra, amit éppen csinálnom kell – dalírás vagy bármi legyen. A jövőt tervezgetem meg ilyenek.

BC: Optimista vagy a jövőt illetően?

MJ: Igen. Mindig szeretek előre eltervezni dolgokat és aztán azt követni.

BC: Liza Minelli az egyik barátod, igaz?

MJ: Hogyan felejthettem el őt? Megőrülök Lizáért. Tedd hozzá őt is a kedvenc embereim listájához. Halálosan szeretem őt. Beszélünk a telefonon és csak pletykálunk, pletykálunk, pletykálunk. Azt szeretem Lizában, hogy amikor összejövünk, akkor mindig a show a téma. Én megmutatom neki a kedvenc lépéseimet, ő pedig nekem az övéit. Ő is lenyűgöző előadó. Igazán karizmatikus. A jövőben szeretnék felvételeket készíteni vele. Úgy gondolom, hogy egy olyan embert, mint ő játszani kellene a rádióban és el kellene fogadni azt az egész dolgot. Ő varázslatos a színpadon.

BC: Nagyon érdekel a divat?

MJ: Nem. Az érdekel, hogy mit viselek a színpadon. Tudod, hogy mit kedvelek. A hétköznapi ruhák nem érdekelnek. Szeretek felvenni egy szerelést vagy kosztümöt és megnézni magam a tükörben. Buggyos nadrágot vagy valami igazán vicces cipőt és egy kalapot és csak érezni a karakterét. Ez számomra mókás dolog.

BC: Szeretsz színészkedni sokat a mindennapi életben?

MJ: Nagyon szeretek. Az menekülés. Móka. Jópofa dolog más valamivé, más emberré válni. Különösen, ha tényleg elhiszed és nemcsak színészkedsz. Mindig utáltam azt a szót, hogy „színészkedés” – azt mondani, hogy „színész” vagyok. Inkább annak kellene lennie, hogy „hívő”.

BC: De nem ijesztő egy kicsit, amikor teljesen elhiszed?

MJ: Nem, épp azt szeretem benne. Nagyon szeretek mindent elfelejteni.

BC: Mit akarsz olyan nagyon elfelejteni? Gondolod, hogy az élet nagyon nehéz?

MJ: Nem, talán csak azért van mert szeretek bebújni más emberek bőrébe és kutatni. Mint Charlie Chaplin. Halálosan szeretem. A kis csavargó, az egész szerelése és minden, és a szíve – minden, amit megformált a vásznon az igazság volt. Az volt az egész élete. Londonban született és az apja alkoholistaként halt meg, amikor ő még csak hat éves volt. Az anyja elmegyógyintézetben volt. Ő maga Anglia utcáit járta, koldult szegényen, éhesen. Mindez visszatükröződik a vásznon és én is ezt szeretem csinálni, kihozni az igazságokat.

BC: Érdekel a pénzcsinálás?

MJ: Érdekel, hogy tisztességesen megfizessenek azért, amit csinálok. Amikor hozzákezdek egy projekthez, akkor a teljes szívemet és lelkemet beleteszem. Mivel nagyon érdekel, mindent beleteszek és azt akarom, hogy ezért meg is fizessenek. Az, aki dolgozik egyen is. Ilyen egyszerű.

BC: Ezek szerint közelről figyelemmel kíséred az üzleti ügyeidet?

MJ: Ó, igen.

BC: Hány éves vagy?

MJ: Huszonhárom.

BC: Nem érzed néha úgy, hogy lemaradtál a gyerekkorodról, mert mindig a felnőtt világban adtál elő?

MJ: Néha.

BC: De szereted a nálad idősebb embereket, a tapasztalt embereket.

MJ: Szeretem a tapasztalt embereket. Szeretem a fenomenálisan tehetséges embereket. Szeretem azokat az embereket, akik keményen dolgoztak, akik nagyon bátrak, akik vezérek a területükön. Amikor ilyen valakivel találkozom és tanulhatok tőle és szót válthatok vele – számomra az varázslatos. Vagy együtt dolgozni velük. Megőrülök Steven Spielbergért. Egy másik inspiráció a számomra – és nem tudom ez honnan jött – a gyerekek. Ha szomorú vagyok, akkor veszek egy könyvet gyerekek képeivel és megnézegetem és az felvidít. Gyerekek körül lenni varázslatos.

BC: Van bennük valami pozitív és bátorító. Sok állatod is van, igaz?

MJ: Volt. Jelenleg csak két kis őzikém van, egy fiú és egy lány. Nagyon aranyosak. Csodálatosak.

BC: Sosem fogom megérteni az emberek hogy tudnak lelőni egy őzet.

MJ: Gyűlölöm azt. Gyűlölöm az állatpreparáló boltokat meg az ilyen szemetet. Van egy lámám. Van egy bárányom – úgy néz ki, mint egy kos a szarvaival. Louie a cirkuszból jött. Ő a láma. A kost Mr. Tibbsnek hívják, az őzgidákat pedig Hercegnek és Hercegnőnek.

BC: Mit fogsz velük csinálni, ha felnőnek?

MJ: Kiengedem őket az udvarra meg ilyesmi. Körülbelül két hektárunk van.

BC: Milyen autód van?

MJ: Egy Rolls. Fekete.

BC: Szereted vezetni?

MJ: Sosem akarok vezetni. A szüleim kényszerítettek rá, hogy vezessek. Quincy [Jones] sem vezet. Sok ember, akit ismerek nem vezet.

BC: Andy [Warhol] sem vezet.

MJ: Okos dolog. De akkor jó, ha akarsz egy kis függetlenséget, hogy el tudj menni. De én nem sok helyre járok, nem sok helyet ismerek. Csak vezetgetek az utcán.

BC: Nem sokat jársz el otthonról?

MJ: Csak a Golden Temple-be járok, egy egészséges ételeket kínáló étterembe. Vegetáriánus vagyok. Vagy elmegyek a játékterembe játszani.

BC: Érdekel a művészet?

MJ: Szeretek rajzolni – ceruzával, tollal – szeretem a művészetet. Amikor turnén vagyok és ellátogatok a múzeumokba Hollandiában, Németországban vagy Angliában – tudod ott vannak azok a hatalmas festmények – az lenyűgöz engem. Nem gondolod, hogy egy festő képes volt ilyet alkotni. Nézek egy szobrot vagy festményt és teljesen el tudok veszni benne. Ott állok, nézem és részévé válok a jelenetnek. Könnyeket csalhat a szemedbe, nagyon megérinthet. Tudod, úgy gondolom, hogy ezt kell elérnie a színésznek vagy előadónak is – megérinteni azt az igazságot egy emberben. Megérinteni azt a valóságot annyira, hogy részévé váljanak annak, amit csinálsz és el tudd őket vinni akárhova ahová csak akarod. Boldog vagy, boldog vagy. Akármi legyen is az emberi érzelem ők ott vannak veled. Szeretem a realizmust. Nem szeretem a műanyagokat. Mélyen legbelül mind ugyanolyanok vagyunk. Mindnyájunknak ugyanolyan érzelmei vannak és ezért van az, hogy egy olyan film, mint az E.T. mindenkit megérint. Ki ne akarna repülni, mint Peter Pan? Ki ne akarna repülni valami varázslatos teremtménnyel a világűrből és a barátja lenni? Steven egyenesen az emberek szívéhez szólt. Tudja, hogy ha kétségeid vannak, akkor fordulj a szívhez.

BC: Vallásos vagy, igaz?

MJ: Igen, hiszek a Bibliában és hiszek Istenben, akinek Jehova a neve és ebben az egész dologban.

BC: Valaki azt mondta, hogy ezért nem borotválkozol.

MJ: Ó, nem! Nem nő rajtam semmi, amit le kellene borotválni. Ennek semmi köze a valláshoz.

BC: Tehát gyakorlatilag keresztény vagy.

MJ: Az igazságban hiszek.

BC: Olvasod a Bibliát?

MJ: Igen, sokat.

BC: Jársz templomba?

MJ: Mi nem templomnak hívjuk, hanem Királyság-teremnek. Jehova tanúi vagyunk.

BC: Említetted, hogy holnap találkozni fogsz Bette Midlerrel. Dolgoztok valamin együtt?

MJ: Nem. Egy énektanárhoz megyek, akit Seth Riggsnek hívnak. Amikor énekelek akkor szeretem, ha a hangom teljesen kinyílik – úgy, ahogy a táncos bemelegít.

BC: Szóval ez olyasmi mint valamiféle légzéstechnika óra?

MJ: Igen. És az én órám után jön Bette Midler. Ő mindig pontos.

[Andy Warhol hív New Yorkból.]

Andy Warhol: Halló.

MJ: Szia.

AW: Istenem, ez izgalmas. Tudod, mindig amikor a te walkmanodat használom a te kazettádat játszom rajta.

MJ: Találkoztál Lizával mostanában?

AW: Igen. Európában volt, de aztán találkoztam vele Halston divatbemutatóján. Megváltoztatta a frizuráját. Most a tiédhez hasonlít a haja. Elöl nagyon göndör és nagyon másképp néz ki, igazán csinos. Nagyszerű ez az új kinézete. A múlt hétvégén Halstonnál járt, most pedig New Yorkban van. És veled mi újság?

MJ: Sokat voltam a stúdióban. Szövegeket írtam, dolgoztam dalokon meg ilyesmi.

AW: Lehet, hogy elmegyek ma este megnézni egy angol rock együttest a Ritzben, akiket Duran Durannak hívnak. Ismered őket?

MJ: Nem.

AW: A múlt héten Blondie-t néztem meg Meadowlandsben.

MJ: Milyen volt Blondie?

AW: Nagyszerű. Csodálatos. Ismered őt?

MJ: Nem, sosem találkoztam még vele.

AW: Nos, majd ha New Yorkba jössz, akkor bemutatom neked. A turnézás a világon a legnehezebb dolog.

MJ: A turnézás valami… a tempó. De a színpadon lenni a legvarázslatosabb dolog benne.

AW: Alig várom, hogy csinálj egy igazán nagy filmet. Felkértek már ilyesmire?

MJ: A szobám tele van forgatókönyvekkel és ajánlatokkal. És sok közülük nagyszerű ötlet. De én olyan vagyok, hogy jár valaki a fejemben, akivel szeretnék dolgozni és biztos akarok lenni abban, hogy a megfelelő dolgot csinálom. Nem akarok hibázni.

AW: Csak csináld meg mindet. Nem hibázhatsz. Igazán jó vagy. Gondoltad valaha, hogy énekes leszel, ha felnősz?

MJ: Nem is emlékszem arra, hogy milyen nem énekelni, így aztán sosem álmodoztam az éneklésről.

AW: Még mindig gyűjtöd a ruhákat? Jó terveződ van?

MJ: Tulajdonképpen nem igazán megyek ebbe bele, hacsak nem vagyok a színpadon. Csak a kosztümöket szeretem gyűjteni, vagy kalóz kabátokat, vagy ilyesmiket. De a hétköznapi divatba nem megyek bele.

AW: Mi van rajtad?

MJ: Most éppen egy kordbársony nadrág, aminek lyukas a térde, egy rózsaszín póló és egy nyakkendő.

AW: Sokat jársz el otthonról, vagy inkább otthon maradsz?

MJ: Otthon maradok.

AW: Miért maradsz otthon? Annyi szórakoztató dolog van, ha elmész otthonról. Ha New Yorkba jössz, akkor elviszlek szórakozni.

MJ: Az egyetlen hely, ahol el akarok menni szórakozni az New York.

AW: Szoktál moziba járni?

MJ: Ó, igen. Nem sokára dolgozni fogunk az E.T. albumon. Volt egy fotózásom E.T.-vel és csodálatos volt… megölel engem, meg minden.

AW: Nekem tetszik a Tron. Olyan mintha videójátékoznál. Láttad?

MJ: Igen. Engem nem mozgatott meg.

AW: Nos, köszönöm szépen. Hamarosan látjuk egymást.

MJ: Remélem. Ha találkozol Lizával üdvözöld a nevemben. Adj neki egy nagy puszit és öleld meg helyettem.

[AW leteszi a kagylót.]

BC: Szereted a Rolling Stones-t? Ismered Micket [Jagger] egyáltalán?

MJ: Találkoztam vele egy mosdóban. Keith-tel volt ott… Keith Moon?

BC: Keith Richards.

MJ: Keith Richards. Bementem és azt mondtam: „Ó, szia” és csak elkezdtünk beszélgetni. Aztán visszamentem a saját felvételemre. Nem igazán jól ismerem őt.

BC: Sokat olvasol?

MJ: Igen. Imádok olvasni. Szeretem a filozófiát és a rövid történeteket. Szeretek képben lenni a legutóbbi bestsellerekkel kapcsolatban is. Az L.A. Times Calendar in the Sunday-je a kedvencem. Tényleg képben tart, hogy hol mi történik. Vannak kedvenc szerzőim – nemcsak a bestsellereket olvasom. Szeretem látni mit csinálnak és képben lenni azzal kapcsolatban, hogy mi érdekli az embereket. Mostanában egy csomó fizikai dolog van.

BC: Szoktál edzeni?

MJ: Minden vasárnap megállás nélkül 30 percet táncolok. Szeretem ezt csinálni.

BC: Miért vasárnap?

MJ: Csak egyszerűen ezt a napot választottam. Böjtölök is minden vasárnap. Semmit sem eszem, csak gyümölcslevet iszom.

BC: Miért csinálod ezt?

MJ: Kitisztítja a szervezetet, a beleket. Szerintem ez nagyszerű. Ahhoz, hogy tényleg működjön megfelelően kell csinálni. Az a szervezet szennyvíz csatornája. Tisztán kell tartani, amint tisztán tartod a testedet kívülről. Mindezek a tisztátalanságok azért jönnek ki a szervezetedből, mert nem vagy tiszta belül. Pattanások vagy betegségek formájában vagy a nagy pórusokon keresztül jön ki. A méreg így próbál kiürülni a szervezetedből. Az embereknek tisztán kellene magukat tartaniuk.

BC: Nem olvasod el az újság első oldalát?

MJ: Nem. Lehet, hogy megnézem, de nem olvasom el.

BC: Túl lehangoló?

MJ: Igen. Mindig ugyanaz a régi nóta. Én szeretem boldoggá tenni az embereket. Ez a nagyszerű a show bizniszben. Eszképizmus. Kifizeted azt az öt dollárt, bemész a moziba és egy másik világban vagy. Elfelejted a világ problémáit. Ez csodálatos. Szórakoztató. Varázslat.

Michael Jackson a saját szavaival (2007-es EBONY magazin interjú)

Korábban ebben a bejegyzésben beszámoltam arról, hogy új dokumentumfilm készül két fotózásról, amelyen Michael Jackson részt vett 2007-ben. Ezek közül az egyik az afroamerikai Ebony magazin fotózása volt, amelyhez egy interjú is társult. Itt ezt az interjút olvashatjátok.

Az Ebony később az interjú során készített audió felvétel részleteit is közzétette. Ezekből hallatszik, hogy milyen kötetlen, jó hangulatú interjú is volt ez, amiben többnyire hagyták Michaelt anekdotázni – ami megmagyarázza, hogy írásban időnként miért tűnik annyira csapongónak.

Készítette: Bryan Monroe
Megjelenés helye: EBONY magazin
Megjelenés ideje: 2007. december
Forrás: http://www.mjfancommunity.com/ebony.htm

michael jackson ebonyAmikor Michael Jackson mellett ülsz egy kanapén gyorsan túl tudod magad tenni a titokzatos ikon fényén, csaknem áttetsző bőrén és rájössz, hogy ez az afroamerikai legenda több, mint egy bőrszín. Több, mint egy szórakoztatóművész, több, mint egy énekes vagy táncos – a háromgyermekes felnőtt apa magabiztos, kontrollált és érett férfi, akiben még rengeteg kreativitás maradt.

Michael Joseph Jackson 1982 decemberében megrázta a zenei világot, amikor berobbant a pop színtérre a Thrillerrel – azzal a gazdag, ritmikus, ragályos albummal, amely sok fehér számára bemutatta azt a tehetséget, amelyet a legtöbb fekete már évtizedek óta ismert, és amely a bolygó csaknem minden zeneipari rekordját megdöntötte. A történelmi projekt egy újabb gigantikus lépés volt egy zenei karrierben, amely 18 évvel korábban kezdődött, 6 éves korában fivéreivel a Jackson 5-ban. Egy évtized óta az első amerikai magazinnak adott interjújában és a Thriller 25. évfordulóján Jackson leült az Ebony magazinnal egy ritka, intim és exkluzív beszélgetésre a Thriller készítéséről, a történelmi Motown 25 előadásról, az apaságról, a zeneipar állapotáról és a kreativitása mögött álló erőről.

Íme Michael Jackson a saját szavaival…

Kérdés: Hogyan kezdődött minden?

MJ: A Motown előkészített egy filmet, amelynek The Wiz volt a címe… és úgy esett, hogy Quincy Jones volt az az ember, aki a zenét készítette. Hallottam már Quincy-ről korábban. Amikor Indianában gyerek voltam az apám vett jazz albumokat, úgyhogy ismertem, mint jazz zenészt. Szóval miután megcsináltuk azt a filmet… elég közel kerültünk egymáshoz már a film készítése közben is; segített abban, hogy megértsek néhány szót, igazán olyan volt, mint egy apa figura. Felhívtam a film után, teljesen őszintén – mivel félénk ember vagyok, KÜLÖNÖSEN akkoriban, rá sem néztem az emberekre, amikor beszéltek hozzám, nem viccelek – és azt mondtam „Készen állok arra, hogy elkészítsek egy albumot. Gondolod, hogy… tudnál ajánlani valakit, akit érdekelhet, hogy a producerem legyen vagy velem dolgozzon?” Egy kis szünet után azt mondta: „Miért ne csinálhatnám ÉN?” Azt mondtam magamnak: „Nem tudom erre miért nem gondoltam.” Valószínűleg mert azt gondoltam, hogy inkább olyan, mint az apám, inkább jazzes. Szóval miután ezt mondta én azt mondtam: „WOW, az nagyszerű lenne!” Ami nagyszerű abban, hogy Quincy-vel dolgozol az az, hogy hagyja, hogy a saját dolgodat csináld. Nem áll az utadba.

Szóval az első dolog, amivel hozzá mentem az az Off the Wall volt, az első albumunk, és Rod Temperton bejött a stúdióba, jött ezzel a gyilkos… ő egy kis német srác Wurmsból, Németországból… szóval jön ezzel a „doop, dakka dakka doop, dakka dakka dakka doop” – ezzel a melódiával és kórussal, a Rock With You-val. Én meg: WOW! Szóval amikor azt hallottam azt mondtam: „Oké, most igazán dolgoznom kell.” Minden alkalommal, amikor Rod bemutatott valamit én is bemutattam valamit és így kialakult köztünk egy kis baráti versengés. Szeretek így dolgozni. Olvastam arról, hogy Walt Disney is így dolgozott – ha a Bambin dolgoztak vagy egy akármilyen rajzfilmen, letettek egy őzt a terem közepére és az animátorok mintegy versenyeztek egymással a különféle stílusú rajzaikkal. Akinek a munkája a leginkább tetszett Waltnak azt választották. Versenyeztek, baráti dolog volt, de verseny, mivel az még többet kihoz az emberekből. Szóval bármikor amikor Rod hozott valamit én is hoztam valamit, aztán ő megint hozott valamit, aztán én is megint hoztam valamit. Kialakítottuk ezt a csodálatos dolgot.

Kérdés: Az Off the Wall után, ’82 tavaszán visszatértél a stúdióba, hogy a Thrilleren dolgozz.

MJ: Az Off the Wallról kijöttek mindazok a No. 1. slágerek – a Don’t Stop ’Til You Get Enough, a Rock With You, a She’s Out of My Life, a Workin’ Day and Night – és jelöltek minket egy Grammy-díjra, de nem voltam elégedett azzal ahogy az az egész dolog ment, mert sokkal többet akartam, többet mutatni és a lelkemből és a szívemből többet beletenni.

Kérdés: Az egy átmenet volt számodra?

MJ: TELJES átmenet. Kisfiú korom óta tanulmányoztam a komponálást. Csajkovszkij inspirált a leginkább. Ha veszel egy albumot, mint a Diótörő, minden szám gyilkos, mindegyik. Úgyhogy azt mondtam magamnak: „Miért ne lehetne egy pop album amelyen minden…” – az emberek olyan albumokat csináltak, amelyeken volt egy jó dal, a többi meg olyan volt, mint a B-oldalas számok. Azokat „album daloknak” hívták. Azt mondtam magamnak: „Miért ne lehetne minden dal olyan, mint egy sláger? Miért ne lehetne minden dal olyan jó, hogy az emberek meg akarnák venni, ha kiadnád kislemezként?” Szóval mindig próbáltam erre törekedni. Ez volt a célom a következő albumon. Ez volt az alapötlet. Mindent ki akartam adni, amit akartunk. Keményen dolgoztam érte.

Kérdés: Ami a kreatív folyamatot illeti, átgondolt voltál vagy csak úgy megtörtént?

MJ: Nem, eléggé átgondolt voltam. De még ha bizonyos értelemben tudatosan jött is össze, az Univerzumban keletkezett. De amint megfelelő a kémia egy szobában, akkor varázslatnak kell történnie. Kell! Olyan, mint bizonyos elemeket tenni az egyik féltekére és azok varázslatot csinálnak a másikon. Ez tudomány. És ebben együtt lenni a nagyszerű emberek némelyikével csodálatos dolog. Quincy Smelly-nek becéz. A Smelly abból jön, hogy… – és [Steven] Spielberg is így hív engem. De akkoriban, különösen akkoriban – ma már néha káromkodom -, de különösen akkor nem lehetett rávenni, hogy káromkodjam. Úgyhogy azt mondtam: „Ez egy smelly [„büdös” – a ford.] dal.” Ez azt jelentette, hogy annyira jó, hogy teljesen magába húz. Úgyhogy Quincy Smelly-nek hívott.

De igen, együtt dolgozni Quincy-vel csodálatos volt. Hagyja, hogy kísérletezz, a saját dolgodat csináld és elég zseni ahhoz, hogy ne álljon a zene útjába és ha van egy elem, amit hozzá kell tenni, akkor ő hozzáteszi. És hallja ezeket az apró dolgokat. Mint például a Billie Jeanben – megírtam a basszust, a melódiát, az egész kompozíciót. De amikor ő meghallgatja hozzáad egy kedves riffet…

Dolgoztunk egy dalon, aztán találkoztunk a házában, lejátszottuk, amin dolgoztunk és ő azt mondt: „Smelly, hagyd, hogy beszéljen hozzád.” Én meg: „Oké.” Azt mondta: „Ha egy dalnak szüksége van valamira azt meg fogja neked mondani. Hagyd, hogy beszéljen hozzád.” Ezt megtanultam. A kulcs ahhoz, hogy remek dalszerző legyél nem az, ha írsz. Hanem az, ha elállsz az útból. Hagyj helyet Istennek, hogy besétáljon a szobába. És amikor írok valamit, amiről tudom, hogy jó, akkor térdre borulok és hálát adok. Köszönöm, Jehova!

Kérdés: Mikor volt utoljára ilyen érzésed?

MJ: Nos, mostanában. Mindig írok. Amikor tudod, hogy jó, néha úgy érzed valami jön, mint a szülés, majdnem mint a terhesség vagy ilyesmi. Érzelmes leszel és elkezdesz valamit érezni, mintha szülnél és – varázslat – már ott is van! Valaminek a kitörése, ami gyönyörű, te meg: WOW! Ott van. Így működik ez rajtad keresztül. Csodálatos dolog. Egy Univerzum az ahová el tudsz jutni azzal a 12 hangjeggyel…

(Megszólal a Billie Jean egy korai demó verziója egy iPhone-on…)

Amikor írok, akkor először csinálok egy piszkozatot, egy durva változatot csak hogy halljam a kórust, csak hogy lássam mennyire tetszik a kórus. Ha működik számomra úgy, amikor piszkozat, akkor tudom, hogy működni fog… Hallgasd, ez otthon volt. Janet, Randy és én… Janet és én csináljuk azt a “Whoo, Whoo…Whoo, Whoo…”-t. Ugyanez a folyamat minden dalnál. A melódia, a melódia a legfontosabb. Ha a melódia megragad, ha tetszik a vázlat, akkor jöhet a következő lépés. Ha jól hangzik a fejemben, akkor általában jó, amikor csinálom. A lényeg, hogy írd át szalagra azt ami a fejedben van.

Ha veszünk egy olyan dalt, mint a Billie Jean, amiben a basszus prominens, domináns, a dal főszereplője, a fő vezérlő riff, amit hallasz – az, hogy olyanná tedd annak a riffnek a karakterét, amilyenné akarod, az sok időt vesz igénybe. Hallgasd, négy basszust hallasz ott, négy különböző személyiséggel és ez adja meg a karaktert. De ez sok munkába kerül.

Kérdés: Egy másik nagy pillanat a Motown 25 előadásod volt…

MJ: A stúdióban voltam, épp a Beat It-et szerkesztettem és valamilyen oknál fogva a Motown stúdióban történt mindez, pedig már rég elhagytam a lemeztársaságot. Szóval előkészítettek valamit a Motown évfordulójára és Berry Gordy átjött és megkérdezte részt akarok-e venni a showban, én meg mondtam neki, hogy NEM. Mondtam, hogy nem. Nem, mert ott volt a Thriller, amivel valami olyat építettem és alkottam, amit elterveztem és ő azt mondta: ’De ez az évforduló…’ Szóval ezt mondtam neki – azt mondtam: ’Megteszem, de csak akkor ha előadhatok egy olyan dalt is, ami nem Motown dal.’ Azt kérdezte: ’Melyik az?’ Én meg: ’a Billie Jean’. Ő meg: ’Oké, rendben.’ Én meg: ’Felléphetek a Billie Jeannel?’ Ő meg: ’Igen.’

Szóval próbáltam és elkészítettem a koreográfiát és felöltöztettem a testvéreimet, kiválasztottam a dalokat és az egyveleget. És nemcsak ez, de ki kell dolgoznod a kamerabeállításokat is. Mindent én rendezek és szerkesztek, tényleg. Minden kameraállás amit látsz az én kameraállásom. Hadd mondjam el miért kell így csinálnom. Van öt, nem, hat kamerám. Amikor előadsz – és mindegy milyen előadás az – ha nem megfelelően kapod el, akkor az emberek sosem fogják látni. Ez a világ legönzőbb médiuma. Azt filmezed, AMIT te akarod, hogy az emberek lássanak, AMIKOR akarod, hogy lássák és AHOGY akarod, hogy lássák – azt, hogy milyen ELLENPONTOZÁST akarsz, hogy lássanak. Te alkotod meg a teljes érzését annak, amit bemutatsz, a te szögeiddel és beállításaiddal. Mert tudom mit akarok látni. Tudom mit akarok, hogy kimenjen a közönséghez. Tudom mit akarok, hogy visszajöjjön. Tudom mit éreztem, amikor előadtam és ezt az érzést próbálom elkapni, amikor vágok, szerkesztek és rendezek.

Kérdés: Mióta készíted ezeket az elemeket?

MJ: Kisfiú korom óta, a testvéreimmel. Az apám mindig azt mondta: ’Mutasd meg nekik Michael, mutasd meg!’

Kérdés: Volt olyan, hogy ők féltékennyé váltak emiatt?

MJ: Sosem mutatták ki akkoriban, de nehéz lehetett, mert engem sosem vertek meg a próbákon vagy gyakorlás közben [nevet]. Csak utána, amikor bajba kerültem [nevet]. Ez igaz, olyankor kaptam ki. Az apám mindig egy övvel a kezében volt ott a próbáinkon. Nem ronthattad el. Az apám zseni volt abban ahogy tanított minket a színpadi munkára, hogyan dolgozz a közönséggel, hogy mit csinálj a következő pillanatban, vagy arra, hogy soha ne engedd, hogy a közönség lássa, ha szenvedsz, vagy valami nincs rendben. Ebben csodálatos volt…

Kérdés: Gondolod, hogy innen van nemcsak az üzleti érzéked, de az is ahogy a teljes csomagot kontroll alatt tartod?

MJ: Abszolút. Az apám, a tapasztalat – de sokat tanultam az apámtól. Fiatal korában volt egy együttese, amit Falconsnak hívtak. Mindig átjöttek és zenéltek, úgyhogy mindig zenével és tánccal voltunk körülvéve. Ez egy olyan dolog, ami kulturálisan benne van a fekete emberekben. Félrehúzod a bútorokat, feltekered a zenét… amikor társaság jön mindenki kiperdül a szoba közepére, csinálnod kell valamit. Imádtam ezt.

Kérdés: És a te gyerekeid is ezt csinálják most?

MJ: Igen, de ők félénkek. De néha csinálják nekem.

Kérdés: Ha már a showról beszélünk: az MTV eleinte nem játszott fekete előadókat. Mennyire volt ez nehéz a számodra?

MJ: Azt mondták nem játszanak fekete művészeket. Összetörte a szívem, de ugyanakkor lángra is gyújtott bennem valamit. Azt mondtam magamnak: “Tennem kell valamit, amikor ők… nem hagyom, hogy ne vegyenek észre.” Szóval igen, jött a Billie Jean és ők azt mondták: “Nem fogjuk játszani.” De amikor elkezdték játszani rekordokat döntött. Azután arra kértek, hogy adjak nekik MINDENT, amim van. Akkor már ők kopogtattak a mi ajtónkon. Aztán jött Prince – mindez ajtót nyitott Prince-nek és az összes többi fekete művésznek. Addig huszonnégy órán át csak heavy metalt játszottak és csak őrült képeket egymás után… A múltban annyiszor odajöttek hozzám és mondták, hogy „Michael, ha te nem lennél, akkor nem lenne MTV.” Ezt újra és újra elmondták nekem személyesen. Azt hiszem akkoriban nem hallották… de biztos vagyok abban, hogy nem rosszindulatból mondták [nevet].

Kérdés: Ez igazán életet adott a modern videó korszaknak…

MJ: Mindig néztem az MTV-t. A bátyám Jackie… sosem fogom elfelejteni… azt mondta: “Michael, látnod kell ezt a csatornát. Ó, Istenem, ez a legjobb ötlet. A nap 24 órájában zenét játszanak… Napi 24 órában!” Szóval azt mondtam: “Hadd lássam!” És néztem és láttam mindazt ami ment rajta és azt mondtam: “Bárcsak szórakoztatóbb lenne mindez, több lenne a sztori, egy kicsit több a tánc, biztos vagyok abban, hogy akkor az embereknek jobban tetszene.” Szóval azt mondtam, hogy ha én csinálok valamit, annak sztorijának kell lennie – elejének, közepének, végének – hogy követni tudj egy lineáris vonalat, kell lennie egy vonalának. Hogy amikor nézed akkor az szórakoztasson és azon gondolkodj, hogy most mi fog történni. Szóval akkor kezdtem el kísérletezni a Thrillerrel, a Way You Make Me Feel-lel, a Baddel és a Smooth Criminallal és a rendezéssel és az írással.

Kérdés: Mi a véleményed a zenei videók és a zene mai állapotáról?

MJ: A zeneipar válaszúton van. Átmeneti állapotban. Az emberek zavarban vannak afelől, hogy mi fog történni, hogy a zenét hogyan terjesszék és adják el. Úgy gondolom, hogy az Internet mindent felkavart, mert annyira erőteljes és a srácok imádják. Az egész világ egy kattintásra van tőlük, az ölükben. Bármit akarnak tudni, bárkivel akarnak kommunikálni, bármilyen zene, bármilyen film… Ez a dolog mindent felkavart. Jelenleg mindezek a Starbucks és Wal-Mart ügyletek – közvetlenül a művészekhez – nem hiszem, hogy ez a válasz. Úgy gondolom, hogy a válasz a fenomenális, nagyszerű zene. Ami eléri a tömegeket. Úgy gondolom az emberek még mindig keresnek. Nincs igazi zenei forradalom jelenleg. De amikor itt lesz, akkor az emberek falakat fognak lebontani csak azért, hogy megkapják. Úgy értem mert a Thriller előtt ugyanez volt a helyzet: az emberek NEM vettek zenét. A Thriller segített mindenkit ismét visszavinni a lemezboltokba. Szóval amikor megtörténik, akkor megtörténik.

Kérdés: Ki nyűgöz le téged?

MJ: Ami a művészetet illeti, szerintem Ne-Yo nagyszerű. De elég sok benne a Michael Jackson érzés. De ez tetszik benne. Meg tudom mondani, hogy ő egy olyan fickó, aki tudja hogyan kell írni.

Kérdés: Dolgozol együtt ezekkel a fiatal művészekkel?

MJ: Persze. Engem sosem érdekelt, hogy a postásról van szó vagy a takarítóról. Ha jó a dal, akkor jó a dal. A legjobb ötletek sokszor a hétköznapi emberektől jönnek, akik azt mondják: “Miért nem próbálod meg ezt vagy csinálod azt?” És ha csodálatos az ötlet, akkor ki kell próbálnod. Chris Brown nagyszerű. Akon nagyszerű művész. Mindig olyan zenét akarok készíteni, amelyik egy másik generációt is inspirál. Azt akarod, hogy amit alkotsz az tovább éljen, legyen az szobrászat vagy festészet vagy zene. Amint Michelangelo mondta: “Tudom, hogy az alkotó távozni fog, de a munkája fennmarad. Ezért próbálom a lelkemet kötni a munkámhoz, hogy elmeneküljek a haláltól.” És én is így érzek. Mindent beleadok a munkámba. Csak azt akarom, hogy tovább éljen.

Kérdés: Milyen érzés tudni, hogy megváltoztattad a történelmet? Sokat gondolsz erre?

MJ: Igen. Tényleg. Nagyon büszke vagyok arra, hogy ajtókat nyitottunk meg, hogy segített a munkánk sok dolgot lebontani. Amikor utazol a világban, turnézol, stadionokban lépsz fel, akkor látod a zene hatását. Ha kinézel a színpadról amerre a szem ellát csak embereket látsz. És ez csodálatos érzés, de ezt sok fájdalom előzte meg, sok fájdalom.

Kérdés: Hogyhogy?

MJ: Ha a csúcson vagy, ha úttörő vagy, akkor az emberek elkezdenek támadni. Azokat akarják támadni, akik a csúcson vannak. De hálás vagyok mindazokért a rekordokért, a legnagyobb albumokért, a Nr.1 slágerekért – még mindig hálás vagyok ezekért. Amikor kicsi voltam ültem a nappalinkban és hallgattam az apámat Ray Charles-t játszani. Az anyám pedig felkeltett hajnali háromkor: “Michael, ő van a tévében, ő van a tévében!” Odafutottam a tévéhez és James Brown volt benne. Én meg azt mondtam: “Én is ezt akarom csinálni.”

Kérdés: Várhatunk többet Michael Jacksontól?

MJ: Rengeteg dolgot írok jelenleg. Majdnem minden nap a stúdióban vagyok. Amikor a rap először megjelent mindig úgy éreztem, hogy melodikusabbá fog válni, hogy univerzálisabb legyen, mert nem mindenki beszél angolul [nevetés]. És az országodra korlátozódsz. De ha van melódia, amit mindenki tud dúdolni, akkor népszerű lesz Franciaországban, a Közel-Keleten, mindenütt! Az egész világon, mert beletesznek egy melódiát. Fontos, hogy tudja dúdolni az ír farmertől elkezdve a harlemi WC-pucoló hölgyön át mindenki, aki tud fütyülni, vagy az ujjával csettintgető gyerekig. Fontos, hogy tudd dúdolni.

Kérdés: Tehát már majdnem 50 éves vagy. Gondolod, hogy még 80 éves korodban is ezt fogod csinálni?

MJ: Az az igazság, hogy nem. Nem úgy, ahogy James Brown vagy Jackie Wilson csinálta, akik megölték magukat. Azt kívánom bárcsak [James Brown] le tudott volna lassítani és nyugodtabb tudott volna lenni és élvezte volna a kemény munkája gyümölcseit.

Kérdés: Fogsz ismét turnézni?

MJ: Nem szeretem a hosszú turnékat. Amit szeretek a turnézásban az, hogy csodálatosan csiszolja az ember képességeit. Ezt szeretem a Broadway-ben is, ezért mennek el a színészek a Broadway-re – csiszolni a képességeiket. És ez alkalmas is erre. Mert hosszú évekbe telik, hogy nagyszerű előadóművésszé válj. Évekbe. Nem lehet egyszerűen kikapni egy fickót az ismeretlenségből, kidobni oda és elvárni, hogy ez az ember azzal az emberrel versenyezzen. Az sosem fog működni. És a közönség tudja, látja. Abból ahogy az ilyen emberek a kezeikkel gesztikulálnak, ahogy mozognak, abból ahogy bármit csinálnak a mikrofonnal vagy ahogy meghajolnak. A közönség azonnal látja.

Michael Stevie Wondertől tanul a stúdióban 16 éves korában

Michael Stevie Wondertől tanul a stúdióban 16 éves korában

Nos, Stevie Wonder, ő egy zenei próféta. Ő a másik akinek tisztelettel kell adóznom. Azt mondtam magamnak: “Több dalt akarok írni.” Néztem a producereket, Gamble és Huff-t, Hal Davis-t és a Corporationt ahogy írták azokat a slágereket a Jackson 5-nak és igazán tanulmányozni akartam az anatómiáját. Azt csinálták, hogy miután elkészültek a dallal behívtak minket, hogy énekeljük el. Ez felbosszantott, mert látni akartam ahogy írják a dalt. Így odaadták nekem az ABC-t miután az elkészült, az I Want You Back-et vagy a Love You Save-et. Mindent meg akartam tapasztalni.

Szóval Stevie Wonder szó szerint hagyta, hogy légy legyek a falon. Láttam ahogy elkészíti a Songs in the Key of Life-ot, néhányat a legnagyszerűbb dolgok közül. Vagy ott ültem Marvin Gaye-jel és csak… és ezek az emberek sokszor átjöttek hozzánk lógni, kosárlabdázni a testvéreimmel a hétvégeken. Mindig ezek az emberek vettek minket körül. Szóval amikor látod a tudományát, anatómiáját, struktúráját annak, hogy hogy működik, az csodálatos.

Kérdés: Te egy világszínpadon játszol. Hogyan látod a világ helyzetét ma?

MJ: Nagyon aggaszt a globális felmelegedés jelensége. Tudtam, hogy jön, de bárcsak hamarabb felkeltették volna az emberek érdeklődését. De sosincs túl késő. Úgy jellemezték, mint egy elszabadult vonatot: ha nem állítjuk le, akkor sosem kapjuk vissza. Úgyhogy most kell megoldanunk. Erre próbáltam rámutatni az Earth Songgal, a Heal The Worlddel, We Are The Worlddel – azért írtam ezeket a dalokat, hogy az emberek tudatosabbak legyenek. Bárcsak az emberek odafigyelnének minden szóra.

Kérdés: Mi a véleményed a következő elnökválasztásról? Hillary, Barack?

MJ: Őszintén szólva nem kísérem figyelemmel ezt a dolgot. Úgy neveltek minket, hogy ne… mi nem emberekre tekintünk mint akik meg tudják oldani a világ problémáit, mi nem. Ők nem képesek erre. Én így látom. Ez felettünk áll. Nézd, nem tudjuk kontroll alatt tartani a Földet – lehet földrengés. Nem tudjuk kontroll alatt tartani a tengereket – lehetnek cunamik. Nem tudjuk kontroll alatt tartani az eget – lehetnek viharok. Mind Isten kezében vagyunk. Úgy gondolom az embernek ezt figyelembe kell vennie. Csak azt kívánom többet tennének a kisbabákért és gyerekekért, hogy őket jobban segítenék. Az nagyszerű lenne, nem igaz?

Kérdés: Ha már a kisbabáknál tartunk: most apaként ha visszatekersz 25 évvel ezelőttre, mi a különbség aközött a Michael között és a mai Michael között?

MJ: Az a Michael valószínűleg ugyanaz a Michael, mint ez itt. Egyszerűen csak előbb el akartam érni bizonyos dolgokat. De mindig itt motoszkált ez a gondolat a fejemben –  az, hogy gyerekeket akarok nevelni, gyerekeket akarok. Nagyon élvezem.

Kérdés: Mit gondolsz mindazokról a dolgokról, amiket beszélnek rólad, mindazokról, amit olvasol? Hogy érzel ezekkel kapcsolatban?

MJ: Nem figyelek oda ezekre. Véleményem szerint ez a tudatlanság. Általában nem tényeken alapul, hanem mítoszon. A fickó, akit nem látsz. Minden környéken van egy fickó, akit sosem látsz, úgyhogy elkezdesz róla pletykálni. Látod azokat a sztorikat róla, ott a mítosz, hogy ezt csinálta, azt csinálta. Az emberek őrültek! Én csak csodálatos zenét akarok csinálni.

De annak idején a Motown 25-ön az egyik dolog, ami megérintett engem az volt, hogy az előadásom után – soha nem fogom elfelejteni… Ott volt Marvin Gaye a színpad mellett és a Temptations és Smokey Robinson és a fivéreim, mind megöleltek, megpusziltak, öleltek. Richard Pryor odajött hozzám és azt mondta [suttogva]: “Ez volt a legjobb előadás, amit valaha láttam.” Ez volt az én jutalmam. Ezek voltak azok az emberek, akiket kisfiúként Indianában hallgattam: Marvin Gaye-t, a Temptationst – és az, hogy ennyire értékeltek nagy megtiszteltetés volt számomra. Aztán másnap Fred Astaire hívott fel és azt mondta: “Néztem a műsort tegnap este, fel is vettem és ma reggel ismét megnéztem. Pokoli táncos vagy! Seggre ültetted a közönséget tegnap este!” Később, amikor találkoztam Fred Astaire-rel ezt csinálta az ujjaival [A moonwalkot imitálja az ujjaival a másik tenyerén].

Nagyon tisztán emlékszem arra az előadásra és arra is emlékszem mennyire dühös voltam magamra, mert nem úgy sikerült, ahogy akartam. Többet akartam. De miután befejeztem ott volt egy kisgyerek, egy kis zsidó gyerek a színpad mögött egy kis csokornyakkendővel, rám nézett és azt mondta [elképedt hangon]: “Ki tanított meg így mozogni?” [Nevetés.] És én azt mondtam: “Azt hiszem Isten… és a gyakorlás.”

***

A Michael Jackson/Ebony magazin címlapsztori kulisszái mögött

Az elmúlt napokban több, mint 200 olvasó intézett szerte a világból kérdéseket hozzánk a fotózásról, az interjúról és a sztárról. Íme néhány ezek közül a kérdések közül az Ebony csapat – az alelnök és szerkesztő igazgató Bryan Monroe, a kreatív igazgató Harriette Cole és a vezető szerkesztő Joy Bennett – válaszaival, akik Michaellel voltak azon a három napon…

Kérdés: Tervez Michael Jackson újabb világkörüli turnét? (Dusty Dublinból, Írországból)

Bryan Monroe: Michael nem mondta meg konkrétan, hogy fog-e turnézni, de hezitált azzal kapcsolatban, hogy újabb világkörüli koncertsorozatot adjon. “Nem szeretem a hosszú turnékat.” – mondta nekünk az interjúban. Nem akar úgy megöregedni, hogy koncertet koncert után csinál, egyik megastadionból a másikba repül. “Mennek, futnak, megölik magukat. Azt kívánom bárcsak [James Brown] le tudott volna lassítani, nyugodtabb tudott volna lenni és élvezte volna a kemény munkája gyümölcseit.”

Kérdés: Még mindig olyan csodálatosan tud táncolni, mint régen? (Gabriella Angliából)

Bryan Monroe: Ahhoz képest, hogy 50 éves még mindig hihetetlenül rugalmas. Bemutatta egy pár klasszikus mozdulatát a fotózás kedvéért – a lábtekerős/rúgás mozdulatot különösen. Igen, még mindig nagyon tud.

Kérdés: Mikor jön ki az új CD? (K. Hall Alabamából)

Joy Bennett: Nem tudom. Michael többször is elmondta, hogy minden nap ír zenét és dolgozik a stúdióban. Úgy gondolja, hogy több nagy slágere lesz még (lásd a sztorit arról, hogy hogyan ír zenét). Sem ő, sem a csapata nem mondott dátumot, de figyelni fogjuk, hogy nem jelenik-e meg valami 2008 elején.

Kérdés: Nagyon félénk ember? (Stacie New Yorkból)

Joy Bennett: Nem, meglepő módon nem volt nagyon félénk. Nem takarta el az arcát, nem viselt maszkot vagy kesztyűt és közvetlenül, nagy részletességgel válaszolt a kérdésekre.

Kérdés: Sokat beszéltek a bőrszínéről. Ő a legfehérebb ember, aki valaha az Ebony címlapjára került? (Mae Észak-Kelet Ázsiából)

Joy Bennett: Egyáltalán nem. 1972 júniusában a színész Carroll O’Connor volt az Ebony címlapján mint karaktere Archie Bunker. Félreértés ne essék, szokatlanul világos bőre ellenére, amiről azt mondta a vitiligo nevű bőrbetegség okozta, Michael most is 100 százalékosan afroamerikai.

Kérdés: Úgy gondolom Amerika még mindig nem fogja fel azt a hatást és pozíciót, amivel Michael nemzetközi szinten rendelkezik. Megkérdezhetsz egy nőt, aki egy kis norvég közösségben nőtt fel, vagy egy nőt, aki Afrikában nőtt fel és ismerni fogják a nevét, a zenéjét. Van néhány kérdésem: Ki döntött a ruhájáról? Stílustanácsadó választotta és Michael Jackson jóváhagyta előtte? Miért pont ebben a múzeumban volt a fotózás? Michael Jackson választotta a helyszínt? (Annette Norvégiából)

Harriette Cole: Michael azt akarta, hogy művészi környezetben fotózzuk és a Brooklyn Múzeum örömmel vendégül látott minket. Ősi és kortárs történelmi környezetben fotóztunk és nagyon erőteljes élmény volt azon a helyen lenni. Ami a ruhatárat illeti, a hírességek stílustanácsadójával Phillip Bloch-csal dolgoztunk, hogy kialakítsunk egy koncepciót a ruhákat illetően, majd ő és a csapata elment vásárolni. Azt akartuk, hogy elegáns és időtlen legyen a címlapon. Találtunk jópár stílust a számára, amely ezt elérné és bemutattuk ezeket Michaelnek. Végül kiválasztotta azt, amit örömmel viselne – ami végül is sokkal többféle szerelés volt, mint amire időnk volt a fotózáson! Michael Jackson tökéletesen nézett ki mindenben, amit ráadtunk. Jó volt olyan emberrel dolgozni, akin ilyen jól állnak a ruhák, aki tudja hogyan mozogjon, aki érti a kamerát. Varázslatos volt!

Kérdés: Az emberek, akik Michaellel dolgozott az interjú vagy a fotózás alatt nem féltek tőle? Milyen volt az interakciója a csapattal? (Samantha és Michele)

Harriette Cole: A legjobban az tetszett abban, hogy együtt dolgoztam Michael Jacksonnal, hogy nagyon kedves volt mindenkihez. Udvarias volt a liftkezelővel, az őrrel, a múzeum igazgatóival. Mindenkinek megköszönte, aki hallótávolságon belül volt, amikor vége volt a fotózásnak. Nagylelkű volt és kedves. Voltak olyanok, akik féltek tőle? Nem tudom ez-e a megfelelő szó. Inkább azt mondanám megbabonázta az embereket. Néhányan megcsípték magukat, hogy tényleg a Popkirály jelenlétében vannak-e.

Kérdés: Michael hosszú évek óta most tűnik a legegészségesebbnek és legboldogabbnak (nemcsak a fotózás képein, de még a paparazzi képeken is). Azon idő alatt, amit együtt töltöttél Michaellel támadt-e olyan érzésed, hogy tényleg vissza akar térni és újra felrázza a zeneipart? A világ várja a következő mozdulatát, de az az érzésem nem is nagyon látja, hogy mennyire hiányzik a zenei palettáról. (Robert)

Harriette Cole: Michael egyértelműen egészségesnek és boldognak tűnt – mi több, elégedettnek. Olyan békesség lengte körül, amely kézzelfogható volt. Úgy tűnt kényelmesen érzi magát a saját bőrében. Na persze olyan teste van, amiért bármelyik nő vagy férfi meghalna! 49 évesen vékony, táncos alkata van, amely bizonyítéka a rendszeres, fegyelmezett gyakorlásnak. Szóval vissza tudna térni? Mindenképpen elég erősnek tűnik. Azt is tudjuk, hogy aktívan dolgozik a stúdióban és alkot. Azt mondta nekünk, hogy egy magnóval utazik, így akárhol jön rá az ihlet a zenealkotásra fel tudja venni későbbi felhasználásra. Azt is megjegyezte, hogy manapság sok művész nem néz belülre, hogy a saját egyedi zenéjét alkossa meg. Úgy véli eljött az idő az áttörésre. Ez mindenképpen magában foglalhatja Michael Jackson áttörését is – vagy inkább azt kellene mondanom, hogy egy újabb áttörést tőle!

Kérdés: Mesélj nekünk Blanketről! Arról a kis titokzatos bébiről! Milyennek találtad a kisfiút? Jólnevelt gyerek? Milyen apa és fia egymással? Betekintést nyertél abba, hogy Michael milyen apja a gyerekeinek abból, amit eddig láttál? (Melissa Manilából, a Fülöp-szigetekről)

Harriette Cole: Michael másik két gyerekével nem találkoztunk. A lánya Paris 9 éves és a másik fia, Michael Joseph 10 éves. Blanket hihetetlenül jólnevelt volt amikor a társaságunkban volt, ami nagy teljesítmény egy 5 évestől. Nyilvánvalóan nagyon közel áll az apukájához. Kézenfogva sétáltak be és csak akkor váltak el, amikor mindketten fesztelenül érezték magukat. Michael szülői képességei dicséretre méltók voltak. Sok szó nélkül, nagyon finom gesztusokkal fegyelmezett, irányított, támogatott. Michael nyilvánvalóan azt akarja, hogy Blanket jó modort tanuljon, így amikor az Ebony csapat belépett a szobába az interjúra Michael megmutatta Blanketnek hogyan fogjon kezet és üdvözöljön minket. Apró dolgok, de nem az apró dolgok mutatják meg valakinek az igazi énjét?

Kérdés: Terveztek újabb Ebony/Jet/Michael Jackson együttműködést a közeljövőben? (Jamison)

Bryan Monroe: Amint mondani szokták: “maradj velünk!” Tervezünk még egy címlapot, ezúttal a testvérmagazinunknál, a Jetnél, amely valamikor december közepén jön ki. Az egy heti magazin, így figyeld az újságárusoknál! Talán lesznek benne friss hírek is!