Valamennyi bejegyzés

Michael Jackson: “Ilyen hangzavarban nem szeretnél üvölteni?”

Továbbra is azok a dalok vannak terítéken, amelyeket Michael Jackson az 1993-as vádak után és azokra válaszul írt. A sorozat korábbi cikkei:

Is It Scary

Money

Tabloid Junkie

Edvard Munch “A sikoly” című festménye

Ezúttal az a dal következik, amely a HIStory album első kislemezeként jelent meg, s amelynek címe Scream. Ez egy duett Michael húgával, Janet Jacksonnal. Egyúttal ez az album nyitó dala is. Egyszer valaki rámutatott egy fórumon, hogy az album egy üvöltéssel kezdődik (Scream) és egy mosollyal zárul (Smile). A kettő között pedig egy utazáson veszünk részt, amelynek során Michael végigvezet minket a legsötétebb óráján – az ő saját szempontjából. Dühét az is jól kifejezi, hogy életében ebben a dalban használta először az f-betűs szót. A dal, hasonlóan a HIStory-Blood on the Dance Floor korszak több dalához, kemény, indusztriális, nem kifejezetten rádióbarát slágerzene – nem is annak szánták.

Akárcsak a Tabloid Junkie, a médiából ömlő hazugságokról és igazságtalnságról szól, de nem csupán Michael személyes kálváriája kontextusában, hanem tágabb társadalmi kontextusban láttatja ezeket a témákat.

“Egy férfit brutálisan halálra vertek a rendőrök miután tévesen egy rablás gyanúsítottjaként azonosították. A férfi egy 18 éves fekete férfi volt.” – halljuk a dal alatt egy hírolvasótól, 18 évvel a Black Lives Matter mozgalom előtt.

Michael és Janet a Screamben (a bal alsó sarokban a póz, amely utal Munch festményére)

A dalhoz készült, Mark Romanek által rendezett videó igazi mestermunka, amely még ma is futurisztikus. Tele van szimbolizmussal és finom kulturális utalásokkal – pl. híres műalkotásokat láthatunk benne. A dal címe utalás Edvard Munch híres festményére, A sikolyra (angolul The Scream), s látjuk is a festményt megelevenedni a videóban.

Később a Sikoly (Scream) című horror film készítői elmondták, hogy ők viszont a Jackson videóból vették az ötletet a film címéhez.

 

 

Scream (Üvöltés)

Michael:

“Elegem van az igazságtalanságból
Elegem van a cselszövésekből
A hazugságok undorítóak
Tehát ez mit jelent?
A fenébe is!

Lerúgtok
Nekem fel kell kelnem
Bármennyire is elcseszettnek hangzik
Az egész rendszer úgy szar ahogy van
A fenébe is!”

Janet:

“Az árnyékban leselkedsz
Gyere a fényre
Azt mondod nincs igazam
Akkor jobb, ha bebizonyítod, hogy neked van
Lelkeket árulsz
De engem a sajátom érdekel
Erősebbé kell válnom
És nem fogom feladni a harcot.”

Michael:

Ilyen hangzavarban nem szeretnél üvölteni?

[…]

Michael:

“Elegem van abból, hogy
A saját módodon adod elő a sztorit
Ez zavart okoz
És te azt hiszed ez így rendben van
A fenébe is!”

Janet:

“Állandóan változtatod a szabályokat
Miközben a játékot játszom
Nem hiszem, hogy sokáig bírom még
Azt hiszem megőrülök.”

[…]

Janet:

“Ó Istenem, nem hiszem el mit láttam, amikor bekapcsoltam ma este a TV-t
Undorító volt mind az igazságtalanság, mind az igazságtalanság”

Michael:

“Mind az igazságtalanság.”

 

Reklámok

Alternarive HIStory Playlist – Alternatív történelem lejátszási lista

Hogy éppen melyik a kedvenc Michael Jackson albumom az változó, de most jó pár hónapja a HIStory az.  Számomra a HIStory és a Blood on the Dance Floor öt eredeti (nem remix) dala tematikusan összetartozik, így készítettem egy olyan playlist-et a Spotify-on a dalaikból, amelyek tematikailag összetartoznak és elbeszélik MJ történetét (his story) abban az időszakban (1993-1995). Csaltam is azért egy kicsit, mert kölcsönvettem egy dalt, a Threatenedet az Invincible-ről is, ugyanis téma tekintetében ez is ide tartozik számomra. A lejátszási lista címe Alternative HIStory – azaz Alternatív történelem. Ha elolvassátok ezt a cikket, akkor az talán jobban rávilágít mire is gondolok.

Ha végigmegyünk egyenként a kiválasztott dalokon, akkor

1. Scream (duett Janet Jacksonnal)

Egyszer valaki rámutatott egy fórumon a HIStory albumról, hogy egy üvöltéssel kezdődik (Scream) és egy mosollyal zárul (Smile). A kettő között pedig egy utazáson veszünk részt, amelynek során Michael végigvezet minket a legsötétebb óráján – az ő saját szempontjából. Dühét az is jól kifejezi, hogy életében ebben a dalban használta először az f-betűs szót. Én is megtartottam playlistemen ezt a keretet: a Screammel indítunk és a Smile-lal zárunk majd.

Elegem van az igazságtalanságból
Elegem van a cselszövésekből
A hazugságok gusztustalanok
Mit jelent mindez?
Te lerúgsz engem
Nekem fel kell kelnem
Bármennyire elcseszettül is hangzik
Az egész rendszer szar

2. They Don’t Care About Us

Ez a dal ugyan nem annyira MJ személyes életére vonatkozik, mint a ciklus többi dalának a többsége, de számomra szerves és kihagyhatatlan része a korszaknak. A TDCAU a legelesettebbek, legszegényebbek, legkiszolgáltatottabbak és a faji és egyéb kisebbségek kiáltása. Olyannyira, hogy különféle tüntetéseken (pl. a feketék jogaiért kiálló Black Lives Matter tüntetéseken az USA-ban) manapság igazi reneszánszát éli.

Mondd, mi lett a jogaimmal?
Láthatatlan vagyok mert figyelmen kívül hagysz?
A kiáltványod szabadságot ígért nekem
Elegem van abból, hogy a szégyen áldozata legyek
Rossz névvel illetsz engem
Nem hiszem el, hogy ebből az országból jöttem
Tudod, igazán utálom ezt mondani
A kormány nem akarja látni
De ha Roosevelt élne
Akkor ő nem hagyná, hogy ez így legyen

3. Stranger in Moscow

Amikor Michaelt 1993-ban megvádolták gyerekmolesztálással turnén volt – kb. három héttel a vádak nyilvánosságra kerülése után, 1993. szeptember 15-én éppen Moszkvában lépett fel. Ott írta meg ezt a dalt (magyarul a címe: Idegen Moszkvában), amely híven lefesti az akkori érzéseit, lelkiállapotát.

Vándoroltam az esőben
Az élet maszkja, az őrület érzése
Gyorsan és hirtelen kegyvesztetté válni
A napsütés ideje a messzeségbe tűnik

[…]

Itt elhagyatva a hírnevemben
Az agy Armageddonja
A KGB szimatolt utánam
Vedd a nevem és csak hagyj engem
Azután egy koldus fiú kiáltotta a nevem
A boldog napok fájdalomba fulladnak
Újra és újra és újra csak jött
És megint, és megint, és megint…
Vedd a nevem és csak hagyj engem

[…]

Milyen érzés (milyen érzés)
Milyen érzés
Milyen érzés
Amikor egyedül vagy
És belül fázol

4. Morphine

Eddig nem volt különbség a HIStory albumhoz képest. Az előző három dallal indít az is. A negyedik dalnál iktattam be az első változtatást. A This Time Around helyett vettem a Morphine-t a Blood on the Dance Floor-ról, mert úgy éreztem a Morphine inkább ide kívánkozik a történet elmesélése szempontjából. Ráadásul tudtommal MJ akkoriban írta ezt a dalt is, mint a Stranger in Moscow-t. A SIM MJ belső magányát, félelmeit, elkeseredettségét egy melankolikus, szomorú ballada formájában fejezi ki. De volt ennek a lelkiállapotnak egy sokkal keményebb oldala is. MJ rászokott a fájdalomcsillapítókra – részben egy korábbi műtét miatt, ám erre aztán a vádak miatti lelki összeomlás is rásegített. Függő lett és a rehabra is be kellett vonulnia 1993 őszén, ami miatt a turné is félbeszakadt. Ez az önéletrajzi háttere a Morphine című dalnak, amelyben saját függőségéről énekel egy kemény, lüktető indusztriális zenei alappal, amelyet csak egy rövid időre szakít meg a drogok hatására bekövetkező lebegés állapota – amint az kifejeződik zeneileg is a dalban – majd ismét visszatér a drog- és gyógyszerfüggőség rideg valósága.

Megpróbálta
Meggyőzni őt
Hogy túl van azon amije volt
Ma már kétszer annyira akarja
Ne sírj
Nem fogok neheztelni rád
Tegnap a bizalmába férkőztél
Ma már kétszer annyit vesz be

Demerol
Demerol
Ó, Istenem, Demerolt szed
Hee-hee-hee
Demerol
Demerol
Ó, egek, a Demerol az istene

6. Money

A Money-val visszatérünk a HIStory album dalaihoz, ám itt már variálom a sorrendet. Ebben a dalban MJ vádlóinak válaszol, akiket a pénz motivált. Mint ahogy a bulvármédiát is, amikor a példányszám növelése érdekében szenzációhajhászásba kezdett az ügy során és számos alkalommal nagyobb összegeket is kifizetett embereknek (pl.  MJ volt alkalmazottainak) csak hogy olyan állításokat tegyenek lapjuk hasábjain MJ-ről, amikkel aztán nyilván annyi lapot lehetett eladni, hogy bőven megtérüljön a befektetés.

Ha megmutatod nekem a készpénzt
Akkor elveszem
Ha azt mondod sírjak
Tettetem
Ha a kezedet nyújtod
Megrázom
Bármit megteszel a pénzért…

[…]

A vágy, a falánkság és a kapzsiság
ugyanazon betegsége fertőzött meg téged is?
Akkor figyeld azokat
Akiknek az arcán a legszélesebb a mosoly
A tétlen fecsegőket… mert ők fognak hátba szúrni

Ha tudod, hogy hazugság
Megesküszöl rá
Ha bűntudatod van
Majd elviseled
Ha kockáztatni kell
Akkor megkockáztatod
Bármit megteszel a pénzért…

Bármit
Bármit
Bármit a pénzért
Hazudnék érted
Meghalnék érted

5. 2 Bad

MJ keményen, dacosan ellenáll vádlóinak – elképzelhető, hogy kifejezetten Evan Chandlerről, a vádló fiú apjáról szól ez a dal, aki az egész vádat kitervelte és aztán rávette fiát, hogy támogassa ebben, azért, hogy pénzt követelhessen MJ-től.

A Pokol Hollywoodba ment
Azt mondja neked jól megy a sorod
Kimászik a koszos lyukából
Olyan mesékkel, amiket valaki mesélt

Mit akarsz tőlem?
Mit akarsz tőlem?
Elegem van az üldözésedből, igen, igen
Csak rám célzol
Undorodom tőled
A véremet szomjazod
De nagy kár, nagy kár

Nézd kit vágtak szájba
Halott és áporodott ez a hely
Visszatértem oda, ahol lenni akarok
Állok, noha te rugdosol

7. Earth Song

Itt egy kicsit szünetet tartunk a fenti témák sorában – azért is, hogy a keményebb, indusztriális ütemek után pihenjen egy kicsit a fülünk. Noha ez a dal sem könnyed, hiszen a környezetszennyezésről, az ember a Földön kifejtett káros tevékenységéről szól.

Hé, mi a helyzet a tegnappal
(Mi a helyzet velünk)
Mi a helyzet a tengerrel
(Mi a helyzet velünk)
Az ég ránk szakad
(Mi a helyzet velünk)
Már levegőt sem tudok venni
(Mi a helyzet velünk)
Mi a helyzet a közönnyel
(Mi a helyzet velünk)
Szükségem van rád
(Mi a helyzet velünk)
Mi a helyzet a természet értékével
(OOh, ooh)
Az a bolygónk méhe
(Mi a helyzet velünk)
Mi a helyzet az állatokkal
(Mi a helyzet velünk)
Királyságokat tettünk porrá
(Mi a helyzet velünk)
Mi a helyzet az elefántokkal
(Mi a helyzet velünk)
Vajon elveszítettük a bizalmukat
(Mi a helyzet velünk)
Mi a helyzet a síró bálnákkal
(Mi a helyzet velünk)
Elpusztítjuk a tengereket
(Mi a helyzet velünk)
Mi a helyzet az erdei ösvényekkel
(Ooh, ooh)
Hiába könyörögtünk, felégették őket
(Mi a helyzet velünk)
Mi a helyzet a Szent Földdel
(Mi a helyzet velünk)
Hitviták tépték szét
(Mi a helyzet velünk)
Mi a helyzet a hétköznapi emberrel
(Mi a helyzet velünk)
Nem tudjuk felszabadítani?
(Mi a helyzet velünk)
Mi a helyzet a haldokló gyermekekkel
(Mi a helyzet velünk)
Nem halljuk a sírásukat?
(Mi a helyzet velünk)
Hol rontottuk el
(Ooh, ooh)
Valaki mondja el, hogy miért
(Mi a helyzet velünk)
Mi a helyzet a kisbabákkal
(Mi a helyzet velük)
Mi a helyzet a napokkal
(Mi a helyzet velünk)
Mi a helyzet az örömükkel
(Mi a helyzet velünk)
Mi a helyzet az emberrel
(Mi a helyzet velünk)
Mi a helyzet a síró emberrel
(Mi a helyzet velünk)
Mi a helyzet Ábrahámmal
(Mi a helyzet velünk)
És mi a helyzet a halállal
(Ooh, ooh)
Egyáltalán érdekel ez minket?

8. You Are Not Alone

A HIStory album egyetlen szerelmes és könnyű fajsúlyú dala. Egy sima szerelmes dal, ám beleillik az önéletrajzi sztoriba, hiszen MJ ebben az időszakban vette feleségül Lisa Marie Presley-t, aki a dal videójában is szerepel. Kicsit pihenünk itt a sötét hangulatú dalok után.

Valamelyik éjszaka
Azt hittem hallak sírni
Arra kértél, hogy jöjjek
És tartsalak a karjaimban
Hallom az imáidat
A terheidet viselni fogom
De előbb szükségem van a kezedre
Aztán kezdődhet az örökkévalóság

9. Tabloid Junkie

Ezzel a dallal egy újabb téma kezdődik: Michael és a média kapcsolata, ami szorosan kapcsolódik ebbe a témakörbe, hiszen bizonyított tény, hogy aktív szereplői voltak az MJ elleni vádaknak etikátlan viselkedésükkel. Többek között bizonyított tény, hogy bulvárlapok és bulvár TV műsorok pénzt fizettek embereknek azért, hogy hazudjanak és szaftos sztorikat adjanak el nekik a sztárról. A Tabloid Junkie (kb. Bulvár drogos) címe önmagáért beszél. Éles kritikája a dal a mai média működésének, etikátlan gyakorlatainak, mindenek felett álló szenzációhajhászásának, ami – ha lehet – azóta valószínűleg csak még rosszabb lett azzal, hogy az Internet felgyorsult és versenytársakban gazdag világa még inkább megkívánja a minél szenzációsabb sztorikat és a kattintásvadász cikkeket. Ugyanakkor rámutat a bulváripart etető olvasók felelősségére is az iparág virágzásában.

Ez rágalom
Azt mondod ez nem kard
De a tolladdal embereket kínzol
Még az Urat is megfeszítenéd
És neked nem kell elolvasnod
Nem kell megzabálnod
Ha megveszed, azzal eteted
Miért hülyítjük önmagunkat?

Csak mert olvasod egy magazinban
Vagy látod a TV-ben
Attól még ne tekintsd ténynek
Noha mindenki szeretne mindent elolvasni róla
Vagy nézni a TV-ben
De nem tény
Azt mondják róla, hogy homoszexuális

[…]

Ez rágalom
Az általad használt szavakkal
Paraziták vagytok fekete-fehérben
Bármit megtesztek a hírekért
És neked nem kell megvenned
És akkor nem fogják dicsőíteni
Ha elolvasod azzal szentesíted
Szóval miért hülyítjük önmagunkat?

[…]

Csak mert olvasod egy magazinban
Vagy látod a TV-ben
Attól még ne tekintsd ténynek
De mindenki mindent el akar hinni belőle
Csak mert olvasod egy magazinban
Vagy látod a TV-ben
Attól még ne tekintsd ténynek
A nő szőke és biszexuális

[…]

Csak mert olvasod egy magazinban
Vagy látod a TV-ben
Attól még ne tekintsd ténynek
Csak mert olvasod egy magazinban
Vagy látod a TV-ben
Attól még ne tekintsd ténynek
Csak mert olvasod egy magazinban
Vagy látod a TV-ben
Attól még ne tekintsd ténynek
Annyira átkozottul tisztelhetetlen vagy

10. Is It Scary

A Blood on the Dance Floor dalával egy kicsit továbblépünk. Már nemcsak a médiáról van szó, hanem az emberek általános viselkedéséről mindenkivel szemben, aki egy kicsit kilóg a sorból, aki egy kicsit más. A társadalom gyakran kiveti, gúnyolja, bántja, megalázza, meglincseli (ma már inkább verbálisan, régebben fizikailag is) az ilyen embereket és az emberek mindenféle hamis történeteket, pletykákat gyártanak az ilyen emberekről – amely történetek azonban valójában a saját fantáziáik termékei és nem az adott különcről alkotott valós kép. Vajon megijeszt-e minket ha feltartják előttünk a tükröt, amiben megláthatjuk saját előítéleteinket és azt, hogy valójában mi, ezeknek a sötét gondolatoknak a kiagyalói, vagyunk a gonoszok, nem pedig rosszindulatú pletykáink, vádaskodásaink, verbális lincseléseink célpontja(i)?

Szórakoztatlak?
Vagy csak összezavarlak?
Én vagyok a fenevad
Akit vizualizáltál?
És ha excentrikus furcsaságokat
Akarsz látni
Akkor groteszké válok
A szemeid előtt

Hadd öltsön mind testet

[…]

Pontosan az leszek
Akit látni akarsz
Szóval azért jöttél
Hogy lásd a saját fantáziáidat
Lejátszódni a szemeid előtt?

[…]

De ha azért jöttél, hogy
Az igazságot és a tisztaságot lásd
Itt belül
Egy magányos szív lakik

Kezdődjék hát az előadás

[…]

A szív álarcosbálja
A kísértő lelkek magassága
Csak épp nem az, amit bennem keresel
Fel tudja-e fedni a szív a bizonyítékot?
Ahogy a tükör felfedi az igazságot
Lásd, hogy te vagy a gonosz

[…]

Ijesztő vagyok számodra, baby?
Ijesztő vagyok számodra?
Elegem van a gyalázkodásokból
Tudod, te is megijesztesz engem
Én úgy látom, hogy te vagy a gonosz
Ez vajon megijeszt-e téged, baby?

11. Threatened

A 2001-es Invincible album dala még tovább taglalja a fenti témát. Itt már belemegyünk annak elemzésébe is, hogy miért is viselkedünk így a különcökkel, miért is szeretjük egyből a legrosszabbat feltételezni arról, akit nem értünk, nem ismerünk. “A félelem bármely receptjének fő összetevője az ismeretlen” – mondja a bevezető. Az ismeretlenség réseit pedig szeretjük a saját legrosszabb fantáziáinkkal, legsötétebb gondolatainkkal és feltételezéseinkkel kitölteni. És aztán ott a féltékenység is amit nemcsak a sikeresebbekkel szemben érzünk, de azokkal szemben is, akik mernek eltérni az átlagtól, kilógni a sorból: “akárhányszor a nőd megszólal, rólam beszél… soha nem leszel fele annyi sem, mint én”. Egyszóval fenyegetve érezzük magunkat azoktól, akik eltérnek az átlagostól, a különcöktől. Ez a félelem az irántuk érzett gyűlölet alapja.

Félsz tőlem, mert tudod, hogy egy fenevad vagyok
Nézlek, amikor alszol és amikor az ágyadban fekszel
Én alatta vagyok
Csapdába estél a folyosókon és az arcom ott van a falakon
Én vagyok a padló, amikor elesel és amikor üvöltesz az miattam van
Én vagyok az élő halott, a sötét gondolatok a fejedben
Tudom mit mondtál
Ezért érzed fenyegetve magad tőlem

Figyelned kellene engem, fenyegetve kellene érezned magad
Amikor alszol, amikor mászol, fenyegetve kellene lenned
Akárhányszor a nőd megszólal, rólam beszél, fenyegetve
Soha nem leszel fele annyi sem, mint én, fenyegetve kellene érezned magad általam

[…]

Azt hiszed magad vagy, de az én érintésemet érezted
Nem egy kísértet vagyok a Pokolból, de megbabonázlak
Egy szempillantás alatt eltűnök, majd visszatérek, hogy kísértselek
Mondom neked, hogy amikor egy sírkő alatt fekszel
Én nézlek téged
Ezért kell, hogy fenyegetve érezd magad általam

Figyelned kellene engem, fenyegetve kellene érezned magad
Amikor alszol, amikor mászol, fenyegetve kellene lenned
Akárhányszor a nőd megszólal, rólam beszél, fenyegetve
Soha nem leszel fele annyi sem, mint én, fenyegetve kellene érezned magad általam

12. Childhood

“De ha azért jöttél, hogy az igazságot és a tisztaságot lásd – itt belül egy magányos szív lakik” – írta MJ az Is It Scary-ben. A Childhood erre az igaz, tiszta, magányos szívre világít jobban rá. A nyilvánosság téves szörny-képeiről szóló dalokkal ellentétben (Is It Scary, Threatened) ebben a dalban nincs metafora, csupán egy nyílegyenes, egyértelmű vallomás a fájdalom és a különcség eredetéről. 

Láttad a gyerekkoromat?
Keresem a csodát az ifjúságomban
Mint a fantasztikus történetek, amiket megosztunk
Az álmok, amiket álmodni mernék – nézd, ahogy repülök…

Mielőtt elítélsz, próbálj meg szeretni
A fájdalmas ifjúságomat

Láttad-e a gyerekkoromat…

13. History

Az évtizedeken (sőt még ma is) tartó példátlan rágalom- és lejárató hadjárat ellenére Michael Jackson csillaga ma is fényesen ragyog. A pop- és rockzene történelmének kitörölhetetlen, fontos szereplője, lemezei továbbra is fogynak, a streamelő oldalakon előkelő helyeken szerepel még az aktuális slágerlistás előadókhoz képest is. Öröksége diadalmas maradt a folytonos támadások ellenére is.

A dal persze nemcsak az ő történetéről szól, hanem mindannyiunk közös történelméről, amelyet mindannyian alakítunk a saját kis egyéni történelmeink hozzáadása által.

Minden nap építsd a történelmedet
Minden úton, amit megteszel az örökségedet hagyod meg

14. Little Susie

A dalt MJ sokkal korábban, 1979-ben írta, de csak az 1995-ös HIStory albumra került rá. Közvetlenül tehát nem kapcsolódik az 1993-95-ös időszakhoz és azt környező eseményekhez, amiről az album nagy része szól, mégis tematikailag azért van némi érintkezés. Egy kislányról, a kis Susie-ról szól, akit holtan, vérbe fagyva találnak meg. Az elhagyatottság, az érdektelenség és a szeretet hiánya ölte meg.  A dal kifejezi azt a mély empátiát, amivel MJ – az ellene felhozott pletykákkal szemben – valójában érzett a gyerekek kizsákmányolásával, elhanyagolásával, kihasználásával kapcsolatban. Más dalok is tanúskodnak erről. Például a Do You Know Where Your Children Are, amelyben kifejezetten felemeli a hangját a gyermekek szexuális molesztálása ellen és amit jóval a vádak előtt írt. Később keletkezett ugyan, de szintén hasonló téma a Hollywood Tonight, amelynek főszereplője egy 15 éves lány. A dalban MJ az ellen emeli fel a szavát, ahogy a karrierre vágyó tinédzsereket kihasználja Hollywood – esetenként szexuálisan is.

A kis Susie ugyanakkor lehet részben MJ saját metaforája is. Igaz, ő nem volt elhagyott gyerek – legalábbis fizikailag, de a gyerekkorában érzett érzelmi elhagyatottságra, kihasználtságra gyakran hivatkozott. Akárhogyan is, valószínű, hogy ez az élmény tette lehetővé, hogy ennyire érzékeny és empatikus legyen az elhanyagolt gyerekek sorsa iránt.

Minden Isten kedvéért történt
A dalát énekelte
Hogy valaki érezze a kétségbeesését
Arra volt kárhoztatva hogy tudja a remény halott és el van átkozva
Hogy kiáltson
És senki ne legyen ott

Tudta, hogy senkit nem érdekel

Apa elhagyta, szegény anya meghalt
Egyedül hagyva Susie-t
Nagyapa lelke is elszállt
Senkit nem érdekelt
Hogy szeresse őt
Meddig lehet ezt elviselni
Az imái nem találtak meghallgatásra

Az elhanyagolás ölhet
Mint egy kés a lelkedben
Ó, igen
A kis Susie küzdött azért, hogy éljen
Gyöngéden feküdt ott
Vékonyan
Óvatosan emeld fel
Annyira fiatal és törékeny

15. Smile

Charlie Chaplin (aki nagy példaképe volt MJ-nek) 1936-ban írta meg ennek a dalnak a zenéjét, majd 1954-ben írt hozzá szöveget John Turner és Geoffrey Parsons. Tehát egy klasszikus dal feldolgozásával záródik mind a lejátszási listánk, akárcsak a HIStory album. Ehhez nem akartam hozzányúlni, mert valóban nagyon kifejező ez az “egy üvöltéssel indul és egy mosollyal zárul” keret. Nem teljesen őszinte ez a mosoly, persze, inkább a szomorú bohóc mosolya, hiszen belül a szív még mindig megszakad. Mégis egy kísérlet a megbékélésre, a továbblépésre, a belső béke megtalálására.

Mosolyogj akkor is, ha fáj a szíved
Mosolyogj akkor is, ha megszakad
Akkor is ha felhők úsznak az égen
Majd túljutsz rajta…

Ha mosolyogsz
A félelmeiden és szomorúságodon át
Mosolyogj és talán majd holnap
Úgy fogod találni, hogy még mindig érdemes élni
Ha mosolyogsz…

Ilyenkor kell tovább próbálnod
Mosolyogj, mi értelme a sírásnak
Úgy fogod találni, hogy még mindig érdemes élni
Ha mosolyogsz

Interjú Spike Lee-vel az Off the Wall dokumentumfilmről

A Billboard magazin interjút készített Spike Lee-vel arról a hamarosan megjelenő dokumentumfilmjéről, amely Michael Jackson Off the Wall című albumáról szól. A teljes interjú tartalmaz nem Michael Jacksonnal kapcsolatos, például politikai kérdéseket is, amelyeket itt kihagytam.

Spike Lee új Michael Jackson dokumentumfilmjéről

Készítette: Rob Tannenbaum
Billboard.com, 2016. január 14.

Billboard: Új dokumentumfilmed, a Michael Jackson’s Journey From Motown to Off the Wall (Michael Jackson útja a Motowntól az Off the Wallig) nagyon élvezetes. Igaz, hogy ez egy egyszerű periódus volt az életében, még a bulvár főcímek és molesztálási vádak előtt?

Spike Lee: Akkor, 1979-ben Michaelre nem nehezedett nagy nyomás, amikor az Off the Wallt készítette. Nem voltak elvárások. Minden a Thriller után fordult meg – a dolgok bonyolulttá válnak amikor te adtad el a legtöbb lemezt. Az emberek a Thrillerrel foglalkoznak, de nekem az Off the Wall a kedvenc lemezem abból a háromból, amit Quincy Jones-szal készített. Sokan ugyanezt mondják a dokumentumfilmben is.

Michael édesanyja, Katherine azt mondja, hogy Michaelt nagyon bántotta, amikor csak egy Grammy-díjat nyert az Off the Wallért 1980-ban. Ez mennyire motiválta őt?

Michael Jordan jó barátom. Bárki bármilyen negatív dolgot mond neki, ő ezt üzemanyagként használja. Amikor Michael nem nyerte meg a Grammyket, amiket szerinte meg kellett volna nyernie, akkor azt mondta: „Jól van, anyaszomorítók. Itt van valami a seggeteknek.” És az volt a Thriller.

Michael sosem tűnt annak a „jól van, anyaszomorítók” típusú fickónak.

Pedig az volt. Ne legyen kétségünk. Michael versenyző típus volt. Bármilyen lemezt csinált, azt akarta, hogy No. 1. legyen. Megsértődött és bosszút állt.

Kedvelted Michaelt?

Igen. Michael eljött a házamba Brooklynba. Feltettem a CD-t – az 1995-ös HIStory-t – és azt mondta: „Válassz egy dalt, aminek a videóját szeretnéd megrendezni.” Kiválasztottam a Stranger in Moscow-t. Azt mondta: „Nem, nem azt akarod! A They Don’t Care About Us-t akarod.” (Nevet.) Michael dörzsölt volt.

Amikor Michael elkészítette az Off the Wallt, sok ember úgy gondolta, hogy a karrierjének már vége, nem?

Voltak kétségek. De Michael sosem kételkedett önmagában. Tudta, hogy szabadságot kapott arra, hogy a saját dolgát csinálja. És ehhez neki és a fivéreinek először ki kellett jönniük a Motownnal kötött szerződésből. És aztán neki el kellett távolodnia a fivéreitől. A család egy kereszt.

A dokumentumfilmben nem beszélsz Michael azon állításáról, hogy az apja, Joe fizikailag bántalmazta. Miért nem?

A helyzet az, hogy – és nagyra értékelem a kérdésed – annyi ember koncentrál mindig a többi dologra. Mi a zenére akartunk koncentrálni. Talán az emberek azt mondják, hogy ez kibúvó, de nem érdekel. Személy szerint én nem fogom azt mondani, hogy Joe Jackson rossz ember volt. Jártál már Jacksonék házában Gary-ben, Indianában? Kilenc gyerek aludt egymás hegyén-hátán. Joe látta a tehetséget a gyerekeiben és elérte, hogy működjön. Manapság ha megütsz egy gyereket börtönbe kerülsz. Akkoriban ha rosszul viselkedtél – és én csak a fekete emberekről beszélek – akkor kaptál. Nem gondolom, hogy a gyerekeket verni kellene, de néha egy füles? (Megvonja a vállát.) Talán régimódi vagyok. És az a ház Gary-ben? Annak nemzeti műemléknek kellene lennie. Rendben, Obama elnök. Van még egy éved. (Nevet.)

Úgy tűnik, hogy Joe egyszerre volt a legjobb menedzser és a legrosszabb.

Joe nálam rendben van. Persze nem az én apám volt! (Nevet.)

Michael azon fivérei, Jackie és Marlon, akiknek jó a kapcsolata John Brancával és John McClainnel, Jackson hagyatékkezelőivel, benne vannak a filmben, de Janet, Jermaine és Randy, akik elutasítják őket, nincsenek. Miért?

Nem akartak benne lenni. Nem titok, hogy feszültség van a család egy része és a hagyatékkezelő között. Akárhányszor pénzről van szó megmerevednek a frontvonalak.

Egy dolog van, ami nem jó a dokumentumfilmben: a címe. Miért épp egy ilyen körülményes cím?

Nem én voltam.

A címet a hagyatékkezelő diktálta neked?

Nem én voltam. (Nevet.) Ember, indulnom kellene az választásokon. Ez igazi politikus válasz volt, nem? Add nekem Iowát!

Ez a második Jackson dokumentumfilmed – az első a Bad 25 volt. Akarsz másikat csinálni?

Nagyon szeretnék csinálni egyet a Thrillerről. Tudattam ezt a hagyatékkezelővel, de még nem kaptam meg a munkát.

Gondolod, hogy a Thriller sikere rossz volt Michael zenéjének? Azután megszállottja volt annak, hogy felülmúlja azt.

A Thriller egy szörnnyé vált a hátán. Minden lemezzel utána próbált többet eladni. Szerintem ennek ára van.

Forrás: http://www.billboard.com/articles/news/magazine-feature/6842877/spike-lee-michael-jackson-documentary-donald-trump

Megjelent egy teaser is a dokumentumfilből:

Megjelent a Say Say Say új remixe

Amint korábban beszámoltam róla, Paul McCartney újra maszterelte és újra kiadta 1983-as Pipes of Peace című albumát. Ez nekünk, Michael Jackson rajongóknak azért érdekes, mert az albumon két duett is volt Michaellel: a Billboardon első helyezést elérő Say Say Say, valamint a kevésbé ismert The Man című dal.

Az album 2015-ös kiadása ma megjelent és van rajta egy új, 2015-ös remixe is a Say Say Say-nek, amelyben a vokál bizonyos részei felcserélődnek a két énekes között az ismert változathoz képest. Feltehetően ehhez MJ eredeti demóját használták fel. A dal már megvásárolható az iTunes-on.

Ha valaki az albumot veszi meg, ahhoz jár egy DVD is, amin található néhány korábban még nem látott pillanat MJ-ről is: https://twitter.com/michael__world/status/649867076929085440

Itt említem meg, hogy szintén ma jelent meg Janet Jackson új albuma, az Unbreakable, amelynek annyi a Michaelhez fűzhető aktualitása, hogy egyik dala, a Broken Hearts Heal Michaelről szól.

A szövege:

It was a long, long time ago
But I remember it like yesterday
Amazing times while we were growing
Round all the brightest stars the world had seen
We made up songs to do our chores to
And harmonize while we all did our apart
Dance and Sang our way thru most anything
Always felt safe in each others love

It was in summer that you left me
The fall and winter never felt so cold
And lord knows words can never express it
Life feels so empty I miss you much
Painful tears like never before
We can’t laugh together till we cry
But our love ain’t no material thing
Inshallah
see you in the next life

Broken hearts heal,
Stronger
Broken hearts last,
Longer
Broken hearts heal,
Stronger

But our love ain’t no material thing
Inshallah
see you in the next life
It was a long, long time ago
But I remember it like yesterday
Amazing times while we were growing
Always felt safe in each others love
It was a long, long time ago
The fall and winter felt so cold
But our love is so much more than just material
Till the next life Inshallah

Magyarul:

Hosszú, hosszú évekkel ezelőtt volt
De úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna
Csodálatos idők, amikor növekedtünk
Körülöttünk a legfényesebb csillagok, amit a világ látott
Dalokat találtunk ki, hogy azokra végezzük a házimunkánkat
És harmonizáltunk miközben a részünket csináltuk
Áttáncoltuk és áténekeltük magunkat bármin
Mindig biztonságban éreztük magunkat egymás szeretetében

Nyáron hagytál itt engem
Az ősz és a tél sosem volt olyan hideg
És isten tudja, hogy a szavak nem fejezhetik ki
Az élet olyan üresnek tűnik, nagyon hiányzol
Fájdalmas könnyek, mint soha azelőtt
Már nem tudunk együtt nevetni addig amíg kicsordul a könnyünk
De a szeretetünk nem anyago dolog
Inshallah
Találkozunk a következő életben

A széttört szívek meggyógyulnak
Erősebb
A széttört szívek meggyógyulnak
Hosszabb
A széttört szívek meggyógyulnak
Erősebb

De a szeretetünk nem anyagi dolog
Inshallah
Találkozunk a következő életben
Hosszú, hosszú évekkel ezelőtt volt
De úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna
Csodálatos idők, amikor növekedtünk
Mindig biztonságban éreztük magunkat egymás szeretetében
Hosszú, hosszú évekkel ezelőtt volt
Az ősz és a tél annyira hideg volt
De a szeretetünk sokkal több, mint anyagi
Amíg találkozunk a következő életben Inshallah

Baltimore és az elégedetlenségei

Írta: Toni Bowers (A szerző a Pennsylvaniai Egyetem brit irodalom professzora. Philadelphiában él.)
2015. május 14.
Az eredeti cikk helye: http://lareviewofbooks.org/essay/dancing-with-michael-jackson/

Come and see, the moon is shining.
Come and see, the moon is walking.
Come and see, the moon is dancing.

— Ladysmith Black Mambazo

(Fordítás:

Jöjj és lásd, a Hold ragyog.
Jöjj és lásd, a Hold sétál.
Jöjj és lásd, a Hold táncol.

A dél-afrikai Ladysmith Black Mambazo együttes Lindelani c. dalából, amely elhangzik Michael Jackson Moonwalker c. filmjének a végén.)

Got a feeling that we’re gonna raise the roof off!
Everybody just get down!

– Michael Jackson

(Fordítás:

“Úgy érzem, hogy le fogjuk emelni a tetőt!
Mindenki engedje el magát!”

Részlet Michael Jackson Burn This Disco Out c. dalából, bár az idézet nem pontos, mert ez a két sor a dalban nem egymást követi.)

Mostanra több millióan nézték meg azt, ahogy Dimitri Reeves Baltimore különböző részein táncol Michael Jackson zenéjére. A legismertebb klipben, amelyet a riporter Shomari Stone filmezett le, Reeves öröme megijeszti a nézőket, amikor a férfi váratlanul elkezd lefelé lebegni egy szemetes utcán miközben a Beat It harsog valahonnan az útpadka felől. Jackson ujjongó, dühös mozdulatait imitálja és lehűt egy feszült pillanatot.

Dimitri Reeves

Dimitri Reeves Baltimore-ban

“Don’t want to see no blood, don’t be a macho man. They’ll kick you, they’ll beat you, they’ll tell you it’s fair, so beat it.”

(„Nem akarok vért látni, ne legyél macho. Szét fognak rúgni, meg fognak verni és azt fogják mondani, hogy ez fair, szóval kopj le inkább.” – részlet a Beat It-ből.)

A Facebookon Reeves arra kérte a videók nézőit, hogy ne próbálják túl szó szerint értelmezni a választott dalok szövegeinek lehetséges jelentőségét – Beat It, Smooth Criminal, Will You Be There, Black or White és mások. „Csak táncolni akartam.” – mondja. Nagyszerű ösztön volt. Amikor Reeves feltekerte a hangerőt és felidézte azokat a régi varázslatos lépéseket, közös öröm kezdett megjelenni a dühös, gyászoló városban és a város válaszolt. Egyének, fiatalemberek csoportjai és végül nagy tömegek kezdtek el mozogni Reeves-szel együtt, eltéveszthetetlen elszántsággal és örömmel az arcukon. Egy furcsa, váratlan szépség ölt testet a szemeink előtt és megpillantunk egy másik Baltimore-t, amelyik nagyon különbözik a médiában látott képektől – egy város belülről talált utat a gyógyulásra.

Ugyanazon a napon, amikor Reeves előadta első videóra vett táncát én egy drága „specialitások” élelmiszerboltjában rohangáltam Philadelphiában. A háttérzene észrevétlenül duruzsolt, amíg hirtelen a levegő megtelt egy kortalan, érdes ritmussal és jött a Thriller. Hirtelen mindenki mozogni kezdett. A húst szeletelő férfi lágyan ingadozott jobbra-balra. A bejáratnál álló fegyveres őr (az egyetlen fekete az üzletben) arca megenyhült, elkezdett ütemesen bólogatni. Egy nő mellettem megállt és a távolba meredt. Közben a lábai dobogtak. Egy titokzatos pillanatra valami, amire szükségünk volt és amit elvesztettünk, ott volt megint.

Nagyszerű pillanat volt, de valami mégis hiányzott. Noha mindenki válaszolt a zenére, volt benne valami furcsa tartózkodás – ez nem volt nyílt, közösségi, nem olyan, mint a ragadós ünneplés Baltimore-ban. Nem találkoztak a szemek, senki sem nevetett vagy énekelt, senki sem mozgott korlátok nélkül vagy olvadt bele az ütembe. Újabb dal jött. Visszacsoszogtunk a bevásárlókocsijaink mögé, hogy a kézműves sajtokat vizsgálgassunk. Semmi sem változott.

Azóta is erről a két jelenetről gondolkodom, amelyekben bármennyire is különböztek, mégis volt egy közös: Michael Jackson. Dimitri Reeves választhatott volna ezer más, sokkal újabb és divatosabb dalt, mint a Beat It, de az a választása, hogy Jackson zenéjére táncol tévedhetetlen volt. Mert talán minden más szórakoztatóművésznél jobban Michael Jackson szándékosan úgy konstruálta meg a zenéjét, hogy az a remény és a gyógyulás ajándéka legyen. Dal dal után egy egyedülállóan empatikus víziót kínál, egy makacs hitet az emberi képességben az összekapcsolódásra, az örömre és az igazságszolgáltatásra. Vajon ezek az ideálok avíttnak és elavultnak tűnnek számodra? Vajon az az ötlet, hogy a zene meg tudja változtatni a világot túlzásnak tűnik? Magam is hajlamos voltam így gondolni. De a ragyogó pillanatok, amiket Reeves keltett Baltimore-ban másra utalnak.

Reeves erőteljes tánca arra emlékeztet minket, hogy Jackson többet ért el, mint ellenállhatatlan, roppant piacképes dalokat vagy akár csodálatos zenét. A munkája politikailag is hatásos marad. Ennek az egyik oka Jackson ragaszkodása a felelősséghez és empátiához – „who am I to be blind, pretending not to see their need?” („ki vagyok én, hogy vak legyek és úgy tegyek mintha nem látnám a szükségleteiket?” – részlet a Man In The Mirror-ból). Egy másik, a munkáiban állandóan ismételt invitálás: „Jöjj és táncolj velem!” (Get on the Floor) Mi, elfoglalt vásárlók visszautasítottuk ezt és ez a mi veszteségünk, de Dimitri Reeves és a szomszédai sokkal bölcsebben úgy döntöttek, hogy Michael Jacksonnal táncolnak: hogy még tovább viszik és elviszik másokhoz, nem hajlandók megadni magukat a feszélyezettségnek és az ítélkező hangoknak, hanem inkább örülnek.

Az, ha együtt táncolunk Michael Jacksonnal varázslatos módon „meg fogja gyógyítani a világot” és „jobb hellyé teszi az egész emberi faj számára”? (Heal the World) Meg fogja ez válaszolni azt a kérdést, amit a kislány tesz fel a rendőrnek a We’ve Had Enough című dalban: „Hogy lehet, hogy te döntöd el, hogy ki élhet és ki haljon?” Vajon ez igazságot fog szolgáltatni Freddie Gray-nek vagy megjavítja a rasszista „igazságügyi” rendszert? Nem. De segíthet és valóban, ahogy Reeves megmutatta, már segít is.

Ami furcsa az, hogy a fővonalas kultúra az Egyesült Államokban (amelyiknek pedig minden segítségre szüksége van) mennyire visszautasítja Jackson kinyújtott kezét. Ez egy észrevehető dolog: egy olyan ember, aki nemrég még évtizedeken át uralta a populáris zenét, Michael Jackson egy furcsán árnyékfigurává vált. Nem Las Vegasban vagy a Sony Music-nál persze, ahol továbbra is minden évben milliókat termel és továbbra is a világ messze legjobban kereső zenésze, leginkább a tengerentúli eladások miatt.

Én a fővonalas, főutcai kultúrákról beszélek az USA-ban, különösen a privilegizált, fehér amerikaiak kultúrájáról, mint azoké ott abban a philadelphiai élelmiszerboltban. Ott megszilárdult egy hűvös attitűd Michael Jackson és a zenéje iránt és egyfajta vonakodás aziránt, hogy ünnepeljék Jackson szégyentelen idealizmusát, úttörő queer személyiségét és a befogadás és együttérzés gyakorlatait. Még nagyszerű művészetének az elismerését is egyfajta kelletlenség övezi. Nem nézünk szembe Michael Jacksonnal közvetlenül, felismeréssel. Nem tekintünk a teljesítményére azzal a csodálattal, amit megérdemel. Nem táncolunk.

Nem számít mi a kontextus, ez egy elég méltánytalan viselkedés a 20. század egyik legfontosabb művészével szemben. De különösen buta attitűd most, mert ez lehetővé teszi számunkra, hogy elhajoljunk a kihívások elől, amiket Jackson – mind az ember, mind a zene – támasztott azzal a gondolkodással és viselkedéssel szemben, amely továbbra is mérgezi a közösségeket ebben az országban. Miért kell ennek így lennie?

Megkérdeztem egy huszonéves barátomat mit gondol Michael Jackson zenéjéről: a srácok még mindig táncolnak rá? A barátom válasza tanulságos volt: „Nagyszerű zene.” – mondta – „De ha arra gondolunk mit tett kisgyerekekkel, akkor jobb, ha elfelejtjük.” Megdöbbentem. Lehetséges ez? Miután az amerikai történelem egyik legdrágább és legintenzívebb perében minden vádpontban „nem bűnös” ítélet született, miután újra és újra bebizonyosodott, hogy Michael Jackson nem tett semmi rosszat, hanem zsarolók célpontja volt és rengeteg egybevágó vallomás szól arról, hogy Jackson valójában egy mennyire tisztességes és sérült ember volt, lehetséges, hogy a média aljas opportunistái, akik a meglincselésében profitot láttak, a mai napig meghatározzák Jacksont és korlátozzák a munkája erejét? Úgy tűnik. Jackson reputációjának lassú keresztre feszítése, ami több, mint egy évtizede kezdődött még ma is folytatódik.

Ráadásul váratlan módokon folytatódik. Nem akarom azt sugallni, hogy ami Jacksonnal történt bármilyen lényegi módon összehasonlítható azzal, ami Freddie Gray-jel, Michael Brownnal, Eric Garnerrel vagy más olyan színesbőrű amerikaival történt, aki mostanában halt meg a törvény képviselőinek kezei által. Hiszen végül is Jackson túlélte a megpróbáltatását (alig) és folytatta az életét (nem sokáig). Nem mondom azt, hogy mindezek a jelenlegi szenvedések és igazságtalanságok valamiféle közvetlen kapcsolatban állnak Jackson speciális tapasztalataival. De azt igenis állítom, hogy az igazságtalanságnak ugyanazok a struktúrái, amelyek polgári hatóságoknak lehetővé teszik, hogy fegyvertelen amerikaiakat öljenek Jacksonnak is ártottak és az ő ügye segíthet megérteni ezeket a struktúrákat és ellenállni nekik.

Ugyanazok a nézők a nemzetből, akik hajlandóak voltak ott ülni és hagyni, hogy a rémálom bekebelezze Jacksont most még szívszaggatóbb élményeket látnak, ahogy azok megelőznek több tucat másikat. Néhány megfigyelő a felelőtlenül szelektíven válogatott képeket Baltimore-ból, amelyeket a nemzeti média bemutatott, arra használja, hogy táptalajul szolgáljanak az előítéletei megerősítéséhez. (Ki tudhatná csak a TV-ből azt, hogy a pusztítás sokkal kevésbé volt jellemző, mint a rendes demonstrációk és a szolidaritás gesztusai?) Jackson élményei és azé a sok-sok színesbőrű emberé, akik mostanában estek a rendőrség áldozatául és meghaltak nem ugyanazok. De bizonyos módokon mégis kapcsolódnak egymáshoz. Ugyanúgy gyalázatosak és hasonló okokból. Hasonló patológiákat fednek fel, amelyek felfalnak minket és többet láttatnak velünk önmagunkból, mint amit mi látni szeretnénk.

Itt egy dolog, amit Michael Jackson élménye világossá tesz: az igazságtalanság azon aktusai, amelyeknek most a tanúi vagyunk, amelyeket egy bizonyos értelemben az amerikai élet egy szörnyű, hosszú idő óta fennálló ténye szentesít: nevezetesen az, hogy amikor a tiszteletről, polgári jogokról és igazságról van szó, akkor igenis számít az, hogy fekete vagy vagy fehér. Jackson a leginkább látható színesbőrű amerikai volt az elmúlt években, aki tapasztalhatta, hogy ahhoz, hogy kegyetlenül bánjanak vele elég annyi, ha megvádolják. De ez a felfedezés semmi esetre sem egyedülálló dolog az ő esetére vonatkoztatva. (Ami egyedülálló volt az az, hogy a média mennyire közvetlenül felelős volt azért, amit Jackson elszenvedett; kevés valódi bűnözőnek kell elszenvednie ilyen mértékű gyalázkodást egy globális közönség előtt.) Jackson esetében, ahogy minden visszataszító ügyben, amiről az elmúlt években hallottunk, egy színesbőrű amerikait megfosztottak a legdrágább jogtól, amivel állítólag minden amerikai rendelkezik: az ártatlanság vélelmétől. Ezen ügyek közül mindegyik más, de ebből a fontos szempontból mindegyik hasonlít is.

Jackson esetében, ami talán a legfigyelemreméltóbb volt az a tény, hogy minden állítást, amit tett valahogy automatikusan kifogásolgatónak bélyegeztek idegenek és nyilvánosan a legdurvább és leginkább bizalmaskodó módon. Nem voltak szabályok, nem volt tisztelet. Újdonsült férjként Jackson ott ült és hallgatta, amint egy újságíró élőben az országos televízióban megkérte a feleségét, hogy erősítse meg, hogy Jackson képes a szexre. Nem sokkal korábban egy másik egyenesen arról kérdezte, hogy szűz-e még. A szorongása, amelyik Jackson életében kifejlődött és egyre intenzívebbé vált, valójában ésszerű válasz volt az ilyen gyalázatokra. Egyetlen más üldözött híresség – a megboldogult Wales-i hercegnő kivételével – sem tapasztalhatta meg ezt a fajta könyörtelen, szűnni nem akaró inváziót, amelyet Jackson átélt. Miközben Diana csak felnőttként élte át ezt a támadást, Jacksonnak egész életében szembe kellett vele néznie – azoktól az éjszakáktól kezdve, amikor haszonleső apja vihogó lányok csoportjait kísérte a szobájába, hogy nézzék a kamasz, alvó Michaelt egészen azokig az utolsó, felháborító, globálisan terjesztett képekig, amelyeket a mentő ablakán keresztül készítettek egy haldokló vagy már halott Jacksonról, amint próbálják újraéleszteni és intubálni. És aztán ott volt a sokszor újranyomtatott kép a holttestéről, meztelenül a boncorvos asztalán.

A média ezen felháborító viselkedését és számos mást rendszeresen Jackson sajátos karakterére való utalásokkal magyaráztak. Magának köszönheti – mondták – ezzel az összezavaró nyilvános személyiséggel, éppen úgy, ahogy egy fegyvertelen, fajilag megjelölt tinédzser is, aki „fenyegetően néz ki”. De ha menedéket keresünk ebben a fajta beszűkülten személyes magyarázatban, akkor az elvonja a figyelmet a valódi problémákról, a mindent átható rasszizmusról és a rendszer szintű igazságtalanságról. Azzal, hogy egy személy sajátosságait vagy hibáit idézed magad is kegyetlenséget követsz el annak érdekében, hogy megmagyarázd (kifogást találj rá? kimosdasd?) a kegyetlenkedést az áldozat hibáztatásával. Ez lehetővé teszi, hogy ne vegyél tudomást arról, hogy a saját viselkedésed és szokásaid is hozzájárulnak a brutalitáshoz, még ha passzív módon is.

Ezt mondani nem ugyanaz, mint azt mondani, hogy Michael Jackson nem volt figyelemreméltóan sebezhető vagy nem követett el komoly hibákat. Az volt és elkövetett. Szentimentális volt, zárkózott, és túlságosan készséges, amint az a gyermekkori bántalmazás áldozataira gyakran jellemző, elkülönült, törékeny, nárcisztikus, furcsa és piszkosul gazdag, aki rettegett a konfrontációtól, szórványosan tanult volt, miközben a zsenialitás terhe volt a vállán, és a családja arra használta, hogy belőle éljen. Jackson olyan volt – amint azt Steven Spielberg híresen megfogalmazta – „mint egy őzgida az égő erdőben”. De ezek egyike sem ugyanaz, mint bűnözőnek lenni – mint ahogy futni az utcán vagy nem hagyni egy engedély nélküli házkutatást vagy lógni az iskolából sem ok arra, hogy lelőjenek. Nem csoda, hogy Jacksont mindez túlterhelte. Nem csoda, hogy az amerikaiak demonstrálnak az utcákon. Ki tehetne másképp?

Túl a személy sajátosságaira a való reduktív fókuszon, van egy másik magyarázat is, amelyik releváns mind Jackson szenvedéseivel, mind a polgári jogi krízissel kapcsolatban, amellyel most szembenézünk: a rasszizmus. Ez a szó és itt az idő, hogy hangosan kimondjuk. A rasszizmus elsősorban nem azokról az emberekről szól, akik elszenvedik, hanem azokról, akik gyakorolják. Nem a másmilyen vagy furcsa egyénekről szól, hanem azokról a hétköznapi emberekről, akik eldöntik ki másmilyen és furcsa és akik úgy döntenek, hogy inkább félnek tőlük, mint ünneplik őket.

Időnként a rasszizmus, amelyik mindig is ott kavargott Jackson körül az árnyékban világosan megmutatta démoni arcát: például akkor, amikor a tudatlanok látva a vitiligót és kezelését azzal vádolták őt, hogy „fehér akar lenni”. Michael Jackson mindig feketeként azonosította magát („Csak belenézek a tükörbe; tudom, hogy fekete vagyok.”) és a fekete szórakoztatóművészeket tartotta a legfontosabb példaképeinek (James Brown, Jackie Wilson, Diana Ross, Stevie Wonder, Otis Blackwell és Sly Stone, sok más mellett). Afrikai-amerikai örökségét ünnepelte azzal is, hogy a fiának dédnagyapja rabszolga nevét adta: Prince. A zenéje sosem hagyta el és mindig felmagasztalta a fekete amerikai zene dicső hagyományait. Mindazonáltal Jacksont utálják mert állítólag fehér akart lenni.

CharlieHebdo

Az irracionális gyűlölet Jacksont még 2009. júniusi halála után is üldözi. A Charlie Hebdo az évi júliusi címlapja egy Jackson-szerelésben lévő csontvázat ábrázolt a következő felirattal: „Michael Jackson, en fin blanc” — “Michael Jackson, végre fehér.”  

Egy gúnyirat, ami jelenleg forog az Interneten tartalmaz egy fotót egy divatmodellről, akinek vitiligója van és segítőkészen emlékeztet minket arra, hogy egy az a betegség, amiről Jackson „azt állította”, hogy neki is az van. Mindössze „azt állította” – egy élet alatt összegyűlt fotó bizonyíték ellenére, családtagjai, bőrgyógyászai és sminkesei egyöntetű tanúbizonysága ellenére és annak ellenére, hogy a művész legidősebb fia is úgy tűnik rendelkezik ezzel a ritka örökletes betegséggel és még a boncjegyzőkönyve is megerősíti a diagnózist. Melyik fehér művész kapott ennyire kevés szimpátiát egy életen át tartó gyötrő betegségért (amely csak egy volt a több betegség közül, amiben Jackson szenvedett)? Kinek garantáltak ilyen kevés jóhiszeműséget és kiről kreáltak ennyi rosszindulatú hülyeséget? „Nem fogják neki egykönnyen megbocsátani, hogy ennyi mindent felforgatott” – írta James Baldwin pontosan akkor, amikor a Thriller meghódította a világot.

Senkit sem kell, hogy meglepjen, hogy Michael Jacksonnak, mint minden más színesbőrű embernek ebben a társadalomban, rasszizmussal kellett szembenéznie. Ami figyelemreméltó az az, hogy mennyire erőteljesen és gyakran helyettesítette az egyéni magyarázat a társadalmit Jackson esetében. A séma annyira minden képzeletet felülmúló, hogy ha egyszer meglátjuk, akkor az sokat megtaníthat nekünk az ügyek jelenlegi borzalmas állásáról és megmutatja annak fontosságát, hogy megnevezzük és kijavítsuk a terelésnek, önigazolásnak és a folytatódó abúzusnak ezt a szokását. A privilegizált helyzetben lévő fehér amerikaiaknak meg kell tanulniuk felismerni a tendenciájukat arra, hogy individualizálják az elnyomást. Az egyének természetesen hozzájárulnak a saját életükhöz, de Amerika faji betegségének kontextusában a problémát nem elsősorban a színesbőrű egyének jelentik; a probléma a rendszer és azoknak a szokásszerű attitűdjei, akik élvezik a polgárok teljes körű privilégiumait.

Az Egyesült Államokban a különbözőséget mi patológiaként fogjuk fel. Kényelmetlenül érezzük magunkat mindenkivel kapcsolatban, aki meghaladja a kategóriáinkat, aki megzavarja az előítéleteinket vagy aki felveszi az uralkodó közhelyek kihívását. Michael Jackson és a zenéje mindezt megtette több szinten is. Ami azonban a legfontosabb és amit nem szabad elfelejteni az az, hogy mindezt örömmel tette. Ha túl sokat időznénk Jackson szenvedésénél, akkor elfelejtenénk megszelídíthetetlen játékosságát és akaraterejét. A csodás dolog végeredményben nem az, hogy Michael Jackson mennyire különc volt vagy, hogy mennyire nehéz volt az élete, hanem, hogy mennyire nagy volt a kapacitása az örömre, a nagylelkűsége, és azon képessége és eltökéltsége, hogy örömöt hozzon másoknak. Végtelenül kíváncsian, vidáman az emberekkel és elbűvölten a világ szépségétől annyira jól érezte magát. Szenvedett, igen; fájdalmas élményekkel nézett szembe és fájdalmas élményeket élt át. De ez teszi a vidámságát annyira figyelemreméltóvá és azt a tényt annyira drágává, hogy örömöt hozott (és továbbra is örömöt hoz) más embereknek. Bármi történt ő táncolt. Emlékeznünk kell erre, tisztelegnünk kell ennek és együtt táncolni.

Dimitri Reeves sok mindenre megtanított minket a múlt hónapban. Az egyik az, hogy nagyobb szükségünk van Michael Jacksonra, mint eddig bármikor. A szégyenteljes bánásmód, amelyet Jackson elszenvedett a populáris kultúra kezeitől, amelynek a gazdagításáért ő oly sokat tett nem izolált jelenség, hanem túlságosan is jellegzetes. Alaposan végiggondolva Jackson élménye olyan káros attitűdöket és szokásokat leplez le, amelyek jelenleg is nagyon is működésben vannak. Természetesen sokkal jobb lenne, ha Jacksonnak nem kellett volna keresztülmennie azon, amin keresztülment, mint ahogy az is jobb lenne, ha a színesbőrű amerikaiak a törvény szolgáitól biztonságban járhatnának az utcáinkon. A sokkal nagyobb hatalommal rendelkező többségnek meg kellene tanulnia hogyan viselkedjen úgy, hogy ne okozzon szenvedést mindazoknak, akik már így is hátrányos helyzetben vannak és a már privilegizált helyzetben lévők semennyi tanulása vagy növekedése nem tudja elkezdeni törleszteni azokat az igazságtalanságokat, amelyekről beszélünk. Ugyanakkor fontos, hogy azok, akik privilégiumokat élveznek észrevegyék, hogy nem mindenki teszi ezt és használja arra a hatalmát, hogy ezt megváltoztassa. Legalább azt kell követelnünk ebben a pillanatban, hogy mindenki kapja meg az ártatlanság vélelmét, ami pedig annak felülvizsgálatát igényelné ahogyan a média és a bűnüldözés működik.

Dimitri Reeves-nek köszönhetően csak egy apró módját láttuk annak, hogy hogyan kezdjünk gyógyulni – egy olyan módot, amit közvetlenül Michael Jacksontól vett: kiléphetünk és táncolhatunk az utcán, örömöt terjesztve félelem helyett. „Jöjj és táncolj velem” – írta Jackson. „Csatlakozz hozzám a táncomban, kérlek csatlakozz most.” Reeves elfogadta Jackson invitálását.

Együtt táncolni Michael Jacksonnal, elfogadni a kinyújtott kezét többről szól, mint tisztelegni egy nehéz, kivételes élet és hatalmas tehetség előtt – noha annak is épp itt az ideje, hogy ezt megtegyük mindenféle kelletlenség, ítélkezés és hazudozás nélkül. Ezt önmagunkért és egymásért kell megtennünk – nem azért, hogy biztonságban tartsuk magunkat a jelen fájdalmától és veszélyeitől, hanem hogy tovább menjünk a saját életünk leginkább zavarba ejtő aspektusaiban és örömmel szembenézzünk velük. Ez egyfajta módja annak, hogy azt a jövőt válasszuk, amit akarunk és azt amilyen emberekké akarunk válni.

Együtt táncolni Michael Jacksonnal azt fogja jelenteni, hogy elengedjük a gyűlöletet és a félelmet, elismerjük a szépséget abban, ami furcsának tűnik a számunkra és hajlandóak vagyunk kockázatot vállalni. Azt fogja megkövetelni, hogy képzelőerővel, empátiával fordulunk más emberek felé ott, amiről azt gondoljuk, hogy az a mi területünk – és tisztelettel. Ezekben a napokban a tánc, amire Jackson meghív minket egyfajta etikai gyakorlat. Ez egyfajta módja annak, hogy felnőjünk a hitvallásainkhoz és hivatásainkhoz és hogy felelősséget vállaljunk a saját privilégiumainkért.

Get the point? Good. Let’s dance.

(„Megértetted? Jó. Akkor táncoljunk.” – ez az idézet Janet Jackson Rhythm Nation 1814 c. albumáról származik, de egy fellépésén Michael is a magáévá tette.)

Featuring Michael Jackson (vendégszereplések, duettek, háttérvokálok MJ-től)

Ebben a Spotify lejátszási listában olyan dalokat gyűjtöttem össze, amelyek nem Michael Jackson lemezeken jelentek meg, de valamilyen formában közreműködik bennük: vagy duett partnerként, vagy vendégszereplőként, vagy háttérvokalistaként. Barátságból, szívességből, rokonságból (utóbbi: Jermaine, Rebbie és Janet Jackson, valamint a 3T), ilyen vagy olyan okból.

A listán szereplő dalok közül az alábbiakban dalszerzőként és/vagy producerként  is megjelenik:

Diana Ross – Muscles (dalszerző, producer)
Diana Ross – Eaten Alive (társszerző Barry Gibbel és Maurice Gibbel, társ producer Barry Gibbel, Karl Richardsonnal és Albhy Galutennel)
Paul McCartney – Say Say Say (társszerző Paul McCartney-val)
Paul McCartney – The Man (társszerző Paul McCartney-val)
3T – Why (producer)
Rebbie Jackson – Centipede (dalszerző, producer)
Rebbie Jackson – Fly Away (dalszerző, producer)

The Jacksons – An American Dream (Michael Jackson és testvérei – Az amerikai álom) (film)

JacksonsAnAmericanDreamA The Jacksons – An American Dream című film egy négyórás televíziós minisorozat, amelyet az Egyesült Államokban az ABC televízió mutatott be két részben 1992. november 15-én és 18-án.  A film a Jackson család történetét dolgozza fel a szülők 1940-es évekbeli megismerkedésétől a Jacksons 1984-es Victory turnéjáig.

Az ötlet Jermaine Jackson (Michael bátyja) akkori élettársától, Margaret Maldonadótól származott. Maldonado Jackson Family Values című könyve szerint ő is végezte a film előkészítésével kapcsolatos munka javát, bár producerként Jermaine neve is megjelenik. Maldonadónak korábbról nem volt filmes tapasztalata, így forgatókönyv íróként Joyce Eliason segítette, vezető producerként pedig részt vett a produkcióban az a Suzanne de Passe is, aki a Motownnál közvetlenül a Jackson 5 mellett dolgozott, mint menedzser és akit a filmben Vanessa Williams énekesnő alakít. Rajta kívül a főbb szerepekben Angela Bassettet (Katherine Jackson), Lawrence Hilton-Jacobst (Joseph Jackson), Jason Weavert (9-14 éves Michael Jackson), Wylie Drapert (felnőtt Michael Jackson) és Billy Dee Williamst (Berry Gordy) láthatjuk. A rendező Karen Arthur.

A film nem elsősorban Michael Jacksonról, hanem a Jackson 5-ról, illetve a családról szól (Katherine és Joseph karaktere tekinthető a fő szerepeknek). A Motown utáni korszakot elnagyolva ábrázolja: a Jacksons CBS-es pályafutásáról szinte egyáltalán nem esik szó (csupán a lemezcég váltás körülményeiről) és Michael felnőtt szóló pályafutásának a nyitányát jelentő Off the Wallt és a hozzá kapcsolódó korszakot sem említi a film. A Thrillert is csak nagyon felszínesen (Motown 25, Michael égési balesete). A film az 1984-es Victory turnéval zárul, amely Michael utolsó közös turnéja volt a testvéreivel.

A Motown utáni korszak elnagyoltsága ellenére korrektnek és nagyjából valósághűnek mondható a film a korai évek és a Jackson 5 korszak ábrázolásában, bár itt is van néhány eltérés a valósághoz képest. Ezek (plusz néhány Michael felnőtt pályafutására vonatkozó hiba a filmből) :

  • A filmben Joseph Jackson és Katherine Scruse (a későbbi Katherine Jackson) találkozását 1945-re tették. A valóságban 1947-ben találkoztak.
  • A film Michael születését 1959-re teszi, a valóságban 1958-ban született. (Ez a tévedés talán jól illeszkedik ahhoz a korai Motown PR-füllentéshez, ami Michael életkorából letagadott egy évet, hogy még fiatalabbnak gondolja a közönség.)
  • A film elején a gyerek Michaelt többször mutatják, amint egy patkánnyal “barátkozik”, amelyet aztán később az apja megöl. Valószínűleg a későbbi Ben című dal ihlette ezeket a jeleneteket, de teljesen fiktívek (bár tartott háziállatként Michael gyerekként patkányokat). A film rövidített változatából ki is vágták ezeket.
  • Egy jelenetben a Jackson 5 a Since I Lost My Baby című dalt énekli és a film Michaelnek adja a vezérvokált. A valóságban a csapat ezt a dalt Jermaine Jackson vezérvokáljával vette fel eredetileg az 1969-es Diana Ross Presents The Jackson 5 című albumára, de azon nem jelent meg. Végül a 2012-ben kiadott Come and Get It: The Rare Pearls válogatás albumon jelent meg, amely a csapat korábban ki nem adott felvételeit tartalmazza.
  • Egy jelenetben a Jackson 5 a stúdióban a Kansas City című dalt veszi fel. A valóságban sosem vették fel ezt a dalt.
  • Abban a jelenetben, amely a Jackson 5 felvételijét mutatja a Motownnál a filmben Berry Gordy is jelen van. A valóságban nem volt ott, hanem később, felvételről mutatták meg neki.
  • A filmben Michaelt 1983-ban ábrázolják a stúdióban a Human Nature című dal felvétele közben. A valóságban a Human Nature az 1982-es Thriller című albumon jelent meg.
  • A Motown 25 előadáson a Billie Jean közben a filmben Michael jobb kezén viseli a flitteres kesztyűt, a valóságban a bal kezén volt.

Michael, illetve a Jackson 5 eredeti előadásában az alábbi dalok csendülnek fel a filmben: I Want You Back, ABC, I’ll Be There, I Wanna Be Where You Are, Rockin’ Robin, Dancing Machine, Beat It, Human Nature, Billie Jean. A többi dalban Anthony Harrell, Jason Weaver és Kipp Lennon énekli Michael részeit.

A film az Egyesült Államokban nagy sikert aratott. Az első rész a bemutatása hetének harmadik legnézettebb tévéműsora volt, a második rész pedig a következő hét legnézettebb műsora. Emmy-díjat nyert a Kiemelkedő egyéni koreográfia kategóriában és további három kategóriában jelölték. A szereplők közül a 6-8 éves Michaelt játszó Alex Burrall, a 9-14 éves Michaelt játszó Jason Weaver és a 12-16 éves Jackie-t játszó Bumper Robinson is nyert díjakat a filmben nyújtott alakításáért. Weaverre ebben a filmben figyelt fel Elton John, hogy aztán az Oroszlánkirály 1994-es soundtrack albumán Weaver énekelje a kölyök Simba részeit. Érdekesség, hogy a 10-17 éves Jermaine-t a saját fia, ifjabb Jermaine Jackson játszotta.

A Michaelt felnőttként megformázó Wylie Draper egy évvel a film bemutatása után, 24 éves korában elhunyt leukémiában.

A filmet DVD-n 2001-ben adták ki eredeti angol nyelven, de magyarul tudomásom szerint nem. 1992-ben soundtrack album is készült a produkcióhoz, amely a Jackson 5-tól, Jermaine Jacksontól, Jason Weavertől, a Boyz II Mentől (akik szintén megjelennek a filmben egy epizódszerep erejéig), Syreeta Wrighttól és a 3T-től tartalmaz dalokat. Erről az albumról majd egy külön bejegyzésben írok.

A filmet magyarul is bemutatták Michael Jackson és testvérei – Az amerikai álom címmel. Az alábbi linkeken megtekinthető hat részletben magyarul és háromban angolul:

Michael Jackson és testvérei – Az amerikai álom (magyarul)

1. rész: http://indavideo.hu/video/Michael_Jackson_es_testverei_-_Az_amerikai_alom

2. rész: http://indavideo.hu/video/Michael_Jackson_es_testverei_-_Az_amerikai_alom_2_resz

3. rész: http://indavideo.hu/video/Michael_Jackson_es_testverei_-_Az_amerikai_alom_3_resz

4. rész: http://indavideo.hu/video/Michael_Jackson_es_testverei_-_Az_amerikai_alom_4_resz

5. rész: http://indavideo.hu/video/Michael_Jackson_es_testverei_-_Az_amerikai_alom_5_resz

6. rész: http://indavideo.hu/video/Michael_Jackson_es_testverei_-_Az_amerikai_alom_6_resz

The Jacksons – An American Dream (angolul)

John Pidgeon interjúja Michael Jacksonnal (1980. január)

Az alábbi interjút 1980 januárjában készítette John Pidgeon egy brit rádiós zenei dokumentumszéria keretében. Nem egészen fél évvel korábban jelent meg Michael első felnőtt szólóalbuma, az Off The Wall és éppen a Jacksons Triumph című albumán dolgozott a testvéreivel.

Az interjú elég furcsa módon zajlott: Michael kikötötte, hogy a riporter közvetlenül hozzá nem intézheti a kérdéseit, hanem a szintén jelenlévő akkor 13 éves húgának, Janetnek kell feltennie őket, aki továbbítja azokat felé. Hogy ennek mi volt az oka? Excentrikusság? Valamiféle imázst próbált ezzel építeni? Vagy egyszerű tréfa? Ki tudja? Később mindenesetre erről leszokott, de ez az interjú így zajlott. A könnyebbség kedvéért én a kérdéseket úgy fordítottam, mintha Pidgeon közvetlenül Michael felé intézné őket, nem pedig egyes szám harmadik személyben Janeten keresztül és Janet közvetítését is kihagytam. Az interjú hat részletben fent van a YouTube-on audióként, de elvileg össze vannak fűzve, így automatikusan továbbugrik az egyes részek után a következőre. Íme tehát az audió:

És a magyar fordítás:

John Pidgeon: Ha vissza tudnánk menni oda, amikor elkezdtétek – amikor a Jackson 5 elkezdte. Hogyan illeszkedtetek be a Motown felépítésébe?

Michael Jackson: Volt egy shownk a Regal színházban, Chicagóban. Egy ilyen tehetségkutató típusú show. És nyertünk. És ott volt Gladys Knight és egy fickó Bobby Taylor és ők meséltek a Motownnak rólunk és a Motownt érdekelte, hogy meghívjon minket egy meghallgatásra. Úgyhogy elmentünk Berry Gordy villájába Detroitba – medence volt a házban és az összes Motown sztár ott volt: a Supremes, a Temptations, a Marvelettes, a Miracles. És meghallgattak minket és imádták. És Diana Ross külön odajött hozzánk a koncert után, amit adtunk nekik. Megpuszilt minket és azt mondta csodálatosak voltunk és azt mondta, hogy különleges szerepet szeretne játszani a karrierünkben és így kezdődött. És aztán megcsináltuk az első kislemezünket az I Want You Back-et, ami aranylemez lett, aztán az ABC-t, a The Love You Save-et, a Never Can Say-t, és így tovább és tovább. És így kezdődött.

JP: Smokey Robinson volt a lemeztársaság alelnöke. Ő vagy Berry Gordy foglalkozott elsősorban a csapattal?

MJ: Berry volt a Jacksonok fő felügyelője. Ő volt a fő menedzser. Ő volt a feje az egész karrierünknek a Motownnál. Berry Gordy, tudod, amint azt a világ is tudja a Motown Records tulajdonosa. És csupán két együttest menedzselt személyesen a Motown teljes történelme során – a Supremes-t és a Jackson 5-ot. Szóval ő volt a fő erő mögöttünk, valamint az apám és az anyám.

JP: A Jacksonok egy olyan időszakban csatlakoztak, amikor a Motown bizonyos változásokon ment keresztül. Érezted-e akkoriban, 1970 körül, hogy ti vagytok a Motown vezérlő fénye, miközben mások távoztak a lemeztársaságtól?

MJ: Igen, ez igaz. Akkoriban ennek nem voltunk tudatában, egyszerűen csak izgatottak voltunk, hogy a társaságnál lehetünk. Berry Gordy-nál laktunk. A csapat fele Berrynél élt másfél évig, a másik fele Diana Rossnál. Berry egy domb tetején lakott, Diane pedig csupán egy háztömbnyire tőle. Ez nagyon izgalmas volt, tudod, nagyon élveztük. Nem gondoltunk a stresszes évekre a Motownnál. Nekünk jól ment, mert nagyon jól éreztük magunkat, volt egy nagy turnénk és minden, amit akartunk.

JP: Amikor olyan fiatalok voltatok sok beleszólásotok volt-e a karrieretekbe és abba a zenébe, amit játszottatok?

MJ: Nem. Főleg azt csináltuk, amit mondtak nekünk. Tudod, volt egy kis beleszólásunk abba, hogy egy dal hogy hangozzon, bla-bla, de főleg azt tettük, amit Berry akart tőlünk és az mindig jó is volt. Azt mondanám, hogy a Motown volt a legjobb iskola a számomra, tényleg, az volt a legjobb. A legjobb emberek némelyike ott volt és ma is ott van. Hihetetlen.

JP: Tehát ha ez egy iskola volt, akkor milyen dolgokat tanultál meg a lemezkészítésről?

MJ: Tanultam a produceri munkáról, megtanultam, hogyan kell megvágni egy dalt a produceri munka mellett, rengeteg dolgot megtanultam a dalszerzésről és… az egész dolog, az, hogy Stevie Wonder mellett lehettem, hogy ott ülhettem az ő lemezfelvételein és tanulhattam, az hihetetlen volt. Az ahogy egy producer diktálja nekem, hogy mit akar, meg minden, és hogy hogy akarja – ez az egész a legjobb tanulási lehetőség. Csodálatos volt. A legjobb iskola.

JP: Említetted, hogy ott voltál egy Stevie Wonder lemezfelvételen. A Motown tehát valóban egy nagy család volt?

MJ: Igen, nagyon igaz, hogy az volt. Mindenki együtt dolgozott. Lemezfelvételed volt és Berry Gordy csak besétált és megváltoztatott dolgokat és ettől senki nem lett dühös. Azt mondta: “Ne úgy csináld, próbáld meg így! Azt akarom, hogy ezt énekeld, Michael. Énekeld azt, hogy ’yeah’ néhányszor ott, vagy változtasd meg azt a sort. Azt akarom, hogy dolgozz ezen a szövegen.” Olyan volt, mint a Disney stúdiók módszere, mint amikor Walt Disney bejött és egyik stúdióból a másikba ment és ösztönzött mindenkit, mint ahogy egy méh hordozza szét a pollent. Csak egyik helyről a másikra ment, hogy így ösztönözzön embereket, hogy a megfelelő úton tartsa őket. Berry csodálatos volt abban, hogy vett egy dalt és a megfelelő irányba vitte azt el, a megfelelő ízeket adta hozzá, hogy sláger legyen. Tudta, hogy ahhoz mi kell. És nem mindenki képes erre. Ő egy igazán nagy figura.

JP: Nem volt-e számodra frusztráló, hogy mások mondták meg hogyan csináld a dalaidat? Nem akartad volna egy bizonyos módon csinálni?

MJ: De igen, sokszor. Volt néhány vitám néhány producerrel a Motownnál arról, amiről most kérdeztél. És ez egy elég sarkalatos dolog lett. Berry Gordy lejött a stúdióba és… egy kicsit elszabadultak az indulatok, de végül megoldottuk és igazam volt. A producer azt akarta, hogy egy bizonyos módon ejtsek ki szavakat. Azt mondtam neki: “ha olyan precízen ejted ki a szavakat az elvesz a dal érzéséből” és ezen egy kicsit összevitatkoztunk. De végül pont került a végére és igazam volt és… [nevet] nyertem. De jó lecke volt, mert tudtam mit akar, de amit akart az annyi mindent elvett.  Tényleg.

JP: Mi a helyzet a vezető szereppel a Jacksonsban? Amikor elkezdtétek akkor a legidősebb volt a főnök, de ahogy ti többiek nőttetek nem akartatok egyre több beleszólást a dolgokba?

MJ: Igazából nem volt hierarchia a csapatban. Az emberek mindig engem hívtak vezetőnek, mert mindig én táncoltam és énekeltem elöl, de tényleg nem volt vezető. Mindig felnéztünk Jackie-re, mert ő a legidősebb bátyánk, fölénk tornyosult és nagyon tiszteljük, de tényleg nem volt vezető. Hagytuk, hogy a közönség válassza ki, hogy mit kedvel, hiszen ez értük van és ha valakit vezetőnek akarnak hívni az rendben van.

JP: Mi a helyzet a csapattal akkor, amikor a Jacksonok maguk között hoznak döntéseket arról, hogy milyen anyagot akarnak énekelni – ilyenkor ki döntött végül?

MJ:  Mind leültünk együtt és megbeszéltük, megvitattuk – de ez sosem fordult veszekedésbe, csak leültünk… az a helyzet, hogy többnyire ugyanolyan ötleteink voltak, úgyhogy ez sosem volt igazán olyan probléma, hogy „nem, így fogjuk csinálni, nem, neked úgy tetszik, nem, nem csinálhatjuk úgy”. Többnyire ugyanolyan ötleteink vannak. Ha van valakinek egy jobb ötlete az adott helyzetre, akkor azt mondjuk „igen, ez egy jó ötlet”. Soha nem jutottunk el oda, hogy szavazzunk, vagy, hogy egy személynek nagyobb hatalma legyen, mert ő a vezető, de mindnyájunknak megvannak a saját ötleteink.

JP: És az kinek az ötlete volt, hogy szólókarrierbe is kezdj az együttes mellett?

MJ: Az Berry Gordy ötlete volt. A korai napokban a Motownnál úgy gondolta, hogy nekem egy kicsit több mindent kellene csinálnom – más dolgokat, másfajta zenét, ne legyek elkötelezve egyetlen hangzás mellett. És így amikor felvettem a Got To Be There című dalt – az volt az első szóló albumom, a Got To Be There című – és az egy másfajta zene volt és én imádtam. És persze volt benne egy soul-os íz is, ugyanakkor pop is – nevezzük akárminek is, zene volt és csodálatos volt és az volt az első szóló slágerem. És aztán jött a Ben, ami egy patkányokról szóló film zenéje volt. Akármerre turnézunk az egész világ követeli azt a dalt. Nem mehetünk le úgy a színpadról, hogy az emberek ne skandálnák a Bent. És aztán ott volt az I Wanna Be Where You Are, ami nagy sláger volt – azt Diana Ross testvére írta nekem. És aztán a Rockin’ Robin, ami egy régi dal volt, az is sláger volt. Aztán… eljutottunk az újabb dalainkhoz. Mert elhagytuk a Motownt és a CBS-hez szerződtünk és készítettünk néhány albumot. És olyan szerződést írtunk alá, amely egy bizonyos számú albumot tartalmazott a Jacksonstól és egy bizonyos számú albumot tőlem, mint szóló művésztől. És jött az ügyvédem és így jött az Off The Wall.

JP: Amikor elhagytátok a Motownt nehéz volt az a helyzet – hogy már nem vagytok a Motownnál?

MJ: Igen. Ez egy nagyon jó kérdés, mert a Motown egy sokkal kisebb vállalat, minden arcot ismersz, még a titkárokat is névről ismered, és ha bármilyen problémánk volt bármivel Berry Gordy lejött és megbeszéltük. Ezzel szemben a CBS-nek milliónyi alkalmazottja van az egész világon és… Istenem… hogyan illeszkedjünk be emberek egy ekkora családjába? Ha valakit fel akarunk hívni, akkor távolsági beszélgetést kell kérnünk New Yorkba, Brazíliába, Angliába. Megismersz egy embert üzleti szempontból, de nem úgy, mint egy személyes barátot. De Berry amellett, hogy a menedzserünk volt még egy apafigura is volt és sokkal jobban tudtunk vele azonosulni. Csak most kezdek igazán belejönni az érzésbe, hogy hogyan kell a CBS-szel tárgyalni, most kezdek megismerni mindenkit – annyira hatalmas cég… Istenem.

JP: A stúdióban is megváltoztak a dolgok, amikor a Motowntól a CBS-hez szerződtetek?

Michael 1980-ban

Michael 1980-ban

MJ: Azt mondanám az volt a legfeszültebb helyzet. Az az időszak számomra – amikor a Motowntól a CBS-hez mentünk. Egy teljesen új világba csöppentem, Istenem, nem tudtam mi történik. És annyi minden történt, annyi feszültség, nem tudtam mi fog történni. És megköszönöm Istennek, hogy minden jól alakult. Csatlakoztunk a CBS-hez és nem ismertem ott senkit, csak annyit tudtam mit kell tennünk a szerződésünk szerint és megértettem mindent. Bementünk a stúdióba és a tőlünk telhető legjobbunkat nyújtottuk és a CBS úgy gondolta, hogy a Gamble és Huff producer páros legyen a producerünk és így is lett és készítettünk velük néhány elég jó dalt: a Show You The Way To Go-t, ami nagy sláger volt, vagy az Enjoy Yourselfet – sok dalt. És mivel oly sok éve dolgoztunk már stúdióban, valami azt súgta nekünk, hogy el kellene kezdenünk saját dalokat írni. Eljött az idő, hogy magunk csináljuk. Így aztán úgy döntöttünk, hogy magunk fogjuk írni a dalainkat és mi leszünk a producerei is. És végül így is tettünk. Annyi mindenen keresztülmentünk, tudod, azzal, hogy az emberek nem hisznek a munkádban és azt mondják „persze, persze”. Mi meg azt mondtuk „igen, tudjuk, hogy meg tudjuk csinálni, tudjuk mire vagyunk képesek”. És bevonultunk a stúdióba és megírtuk a Destiny albumot, ami kétszeres platinalemez lett. És ez még inkább befolyásolt minket. Ott volt a Shake Your Body – ami hatalmas sláger lett -, akár csak a Blame It On The Boogie. Szóval nagyon boldogok voltunk, nagyszerű érzés volt. És a CBS is elégedett volt. És ezután… tényleg nagyszerű érzés… jött az Off The Wall, most pedig az új albumunkon dolgozunk, amivel eddig nagyon jól haladunk a stúdióban.

JP: Attól eltekintve, hogy nyilvánvalóan elégedettek vagytok a Destiny album remek eladási adataival, mennyire voltatok elégedettek azzal, amit magatok írtatok, amilyen produceri munkát magatok végeztetek? Nem éreztétek úgy, hogy még jobbak is lehettetek volna?

MJ: Nos, én mindenképpen úgy éreztem és biztos vagyok abban, hogy a testvéreim is, mert én soha semmivel nem vagyok elégedett, mert mélyen hiszek a tökéletességben és én sosem vagyok elégedett. Mindig megvágok egy dalt, vagy ilyesmi és aztán hazamegyek és azt gondolom: „nem, ez így nem jó, újra kell csinálnunk, ez így nem jó” és visszamegyünk újra és újra és újra. És azt gondolom: „A fenébe is, ezt kellett volna csinálnom, vagy azt kellett volna csinálnom”. Hiába első a slágerlistán mégis arról üvöltözöl, hogy mit kellett volna csinálnod. Még mindig nem vagyok elégedett egy csomó dologgal, de az azt hiszem igazán jó, hogy csak mész előre és tökéletesíted így a dolgokat és szeretnék is ilyen maradni, mert ha mindennel elégedett vagy, akkor megmaradsz egy szinten a világ pedig elmegy melletted. Az sem jó.

JP: A Wiz című filmen keresztül kezdtél el dolgozni Quincy Jones-szal?

MJ: Igen. Már korábban is találkoztam Quincy-vel, Sammy Davis házában nagyon régen. És Sammy azt mondta neki: „Ez a fickó igazán nagy lesz…” Még tíz éves sem voltam. „Szóval ezt gondolja?” És Quincy azt mondta: „Ó, tényleg?”, Sammy pedig azt mondta: „Csak várj, amíg meglátod!” Bla-bla-bla. Ő meg szerintem azt gondolta, hogy ez milyen hülyeség. Tudod, ezt gondolta. És ott találkoztam Quincy-vel, azt hiszem filmzenéken dolgozott – televíziós showkon, mozifilmeken. A Tizenkét dühös ember zenéjén, meg ilyesmiken. De amikor igazán találkoztam Quincy-vel – az igazi házasság – az a Wiz projekt volt. És amikor igazán megismertük egymást, akkor csodálatosan dolgoztunk együtt. Annyira jól! És egy nap felhívtam Quincy-t és azt mondtam: „Quincy, készen állok arra, hogy szóló albumot készítsek, megírtam a dalokat, de akarok egy igazán jó producert, hogy velem dolgozzon.” Azt mondtam: „Elvégzem a produceri munkát is, de azt akarom, hogy valaki dolgozzon velem.” Azt mondtam: „Tudnál ajánlani valakit?” És egyáltalán nem célozgatni próbáltam. Nem is gondoltam rá, de ő azt mondta: „Smelly,” – Smelly-nek hív engem – azt mondta: „Smelly, miért nem hagyod, hogy én csináljam?” Én meg: „Ez egy remek ötlet.” És így kezdődött. Azt mondta: „Mikor kezdünk?” És a következő héten összejöttünk és elkezdtünk tervezgetni. És így született az Off The Wall.

JP: Az, hogy Rod Tempertont bevonjátok dalszerzőként Quincy ötlete volt? Ismerted a dalait?

MJ: Turnén voltam… Az Off The Wall elkészítése nagyon hosszú időbe telt, mert közben Angliába mentünk, visszajöttem, dolgoztunk az albumon egy kicsit, elmentem turnézni, a turné hétvégéin hazarepültem egy kicsit, annyi minden volt. És miközben Délen voltunk Lousianában Quincy felhívott és azt mondta: „Michael, itt van ez a fickó, Rod Temperton, nem tudom hallottál-e már róla, biztos vagyok abban, hogy hallottad már a munkáját. Hallottad már a Heatwave együttest?” Persze, hogy hallottam a Heatwave-et, a Boogie Nights-ot, az Always and Forever-t. Quincy azt mondta: „Írt neked néhány dalt, várj, amíg meghallod őket.” Mondtam „oké, alig várom”. Szóval elküldött nekem néhány dalt és Rod énekelte őket – Rod utálja a hangját, úgy gondolja borzalmas – és ő énekelte ezeket a dalokat, a Rock With You-t. Azt mondtam: „Istenem, ezek nagyszerűek”. Úgyhogy felvettem őket és így jött össze. És ezek nagyszerű dalok. A múlt héten találkoztam vele, most valami George Benson anyagon dolgozik.

JP: Azoknál a daloknál, amelyeknek te voltál  a társ producere hogyan alakult a munkamegosztás közted és Quincy között?

MJ: Nos, azoknál a daloknál, amiket én írtam, én magam készítettem… én írtam a zenét, a szöveget, a melódiát és mindent, Quincy és én együtt végeztük a produceri munkát. A többi dal produceri munkáinál néha ott voltam, néha nem voltam ott. Mondtam nekik, hogy ezt vagy azt így csinálják. Együtt dolgozunk. Ezt szeretem a Quincy-vel való együttműködésben – ő egyáltalán nem önző ember. Zeneileg pedig korlátlan. Istenem, bármit is akarsz ő meg tudja csinálni: jazz, folk, pop, klasszikus, soul, gospel – bármit. Reneszánsz zenét, bármit, cirkuszi zenét. Különösen a filmekben, filmzenék terén szerzett tudása és tapasztalata révén – amikor zenét kell írni egy jelenethez, amikor egy fickó megöl valakit, vagy drámát ábrázolni – és az én albumomon sok ilyen dolog van és nagyszerű volt vele dolgozni. A Paul McCartney dal… Paul McCartney nem volt ott a dala felvételénél, de tudta, hogy stúdióban vagyunk – azt a dalt kifejezetten nekem írta, a Girlfriendet. Vagy ott van az a dal, amit Stevie Wonder írt nekem, az I Can’t Help It és annyira boldog voltam, hogy ilyen csodálatos emberekkel dolgozhatok, mert szeretem a profikat, azokat az embereket, akik hihetetlenek a munkájukban és továbbra is ezt akarom folytatni – ilyen emberekkel lenni, tudod, és tanulni és fejlődni és tapasztalatokat szerezni. Szerintem ez nagyszerű.

JP: Amikor a stúdióban vagy fontos-e számodra, hogy egyszerre felvegyél egy vokált vagy fel kell építened azt?

MJ: Nem, én elég gyorsan megcsinálom a vokálokat. Néha bele kell magad élned a dalba és megfelelő hangulatba kerülnöd, de például a Bent egy felvétellel csináltam meg. Bementem, megcsináltam és megkérdeztem: akarjátok, hogy még egyet csináljak? És a fickó azt mondta: „Nem, nem, nagyszerű volt.” Én meg: „Ennyi volt?” És az így született. De két verziót készítettem a Benből – az amit a filmben hallottál egy másik verzió mint ami a lemezen van, amit egy felvétellel csináltam meg. És ez a Motownnál volt. És sosem fogom elfelejteni azt a kis almás ládát amin álltam, hogy felérjem a mikrofont és rá volt írva a nevem. Most Diana Ross házában van. Nála van az összes kis papírom, amire rajzoltam.

JP: Mit élvezel jobban, a stúdióban lenni, vagy a színpadon?

MJ: Ez nehéz kérdés, mert mindkettőért megőrülök. Mert a stúdió általában lehetőséget ad arra, hogy színpadon legyél (???), különösen ha hihetetlen közönséged van. De azt hiszem a színpad a kedvencem. Szeretek szórakoztatni, az a legjobb, tényleg a legjobb.

JP: Nehéz megállnod, hogy ne táncolj a stúdióban?

(Janet: Igen, szerintem az.)

MJ: Igen, az az én problémám. Az az én problémám. Állandóan táncolok, nehéz nyugodtan állni, mozgok a mikrofon körül. Ez egy nagy probléma számomra, itt is.

JP: Keményen dolgozol a táncodon?

MJ: Kellene, de nem. Tényleg kellene, egyszer egy héten, ötleteken dolgozni, de én nem igazán teszem ezt. Amit látsz tőlem a színpadon az spontán reakció, semmi nem tervezett, nem úgy van, hogy bementem egy szobába és megpróbáltam keményen gondolkodni, tudod, csak megtörténik érzésből.

JP: Olyan emberek tanítottak a pályafutásod során, mint Berry Gordy, Diana Ross, a szüleid. Igazán foglalkoztak veled. Van arra valami magyarázatod, hogy annyi érzés van a hangodban, mint Billie Holiday-nek? Van-e arra valami magyarázatod, hogy az emberek mitől érzik azt, amit te érzel, amikor énekelsz? Hogy hogyan tudod az embereket boldoggá, vagy szomorúvá tenni?

MJ: Nincs igazi magyarázat, nincs igazi… ennek semmi köze sincs a személyes tapasztalathoz. Amikor színészkedek az a színészkedésen keresztül jön… de az éneklésemen keresztül… azt mondanám talán ez Istentől való… Amint mondtam, amikor kicsi voltam nem igazán tudtam miről énekelek, csak énekeltem, csak ez jött ki és ez elég jól hangzott. Csak csinálom és megtörténik. Nem tudom megmagyarázni, vagy… Utálom ezt mondani, de néhány ember tehetségnek hívja, néhány ember akárminek, de csak kijön és ez olyan valóságos… a személyes élmény vagy akármi, amitől átjön az egész, csak egy érzés és Isten, azt mondanám főleg Isten.

JP: Smokey Robinson mindig nagy hősöm volt. Énekesként hozzá hasonlítod magad?

MJ: Kedves lenne, mert Smokey-nak nagy közönsége van… Nehéz lenne azt mondanom, hogy azt követem, mindig csak elfogadom amit a közönség gondol, mert ez igazából értük van. Igazán hiszem és érzem, hogy okkal vagyok itt és az a dolgom, hogy előadjak az embereknek és ha elfogadják ezt az az én jutalmam. Fel akarnak állítani arra a piedesztálra, de nem tudom azt mondani, hogy olyan jó vagyok, mint Smokey, nem tudom azt mondani.

JP: Egyáltalán hatással volt-e rád Smokey vagy bárki más?

MJ: Igen, azt mondanám, ha száz százalékos szintről beszélünk, akkor ötven százalékot a Motownnak adnék – felnőni a Motownnal – és sok százalékot adnék James Brownnak, Jackie Wilsonnak és a többi nagyszerű szórakoztatóművésznek, és a színházban eltöltött időmnek, a színházban gyűjtött tapasztalatoknak, sokáig játszottunk színházakban, az a világon a legjobb tapasztalat. Ott ülni a színpad mellett és tanulni, ahh… És most mindenféle zenét szeretek, sokféle művészt szeretek: a Beatlest, szeretem a folk zenét, az Earth Wind  & Fire-t, Stevie Wondert – ő a legnagyobb kedvencem – és…  szeretek mindenféle zenét. Nem szeretek kategóriákat mondani – pop, jazz – én nem szeretem ezt. Ez egyszerűen csak zene, csoda a fülnek és csak ez számít. Ha meg tudok mozgatni egy embert a zenén keresztül attól érzem magam jól. Ezt szeretem benne.

JP: A zeneiparban sok ember kiégeti magát tíz év alatt. Te már több, mint 10 éve benne vagy, de még most is fiatalabb vagy, mint a legtöbb ember, amikor elkezdi. Ha belenézel egy kristálygömbbe hogyan látod a karrieredet?

MJ: Azt hiszem titokban és privát, igazán mélyen van egy sors a számomra és nekem rajta kell maradnom ezen a pályán és követnem. Erős érzéseim vannak a filmmel kapcsolatban, a filmrendezéssel kapcsolatban – zenés filmek és dráma, ilyesmik és ez az én sorsom. Koreografálni is a filmeket, megírni őket, a zenét megcsinálni – zenés filmek, dráma, sok-sok nehéz dráma zenével. Ahogy mondtad sok ember túlexponálja magát, ez igaz – amikor az embereknek elegük lesz valakiből. Imádkozom, hogy ez velem soha ne történjen meg. Nem szeretek sok különféle dolgot csinálni, mindenütt ott lenni, mert ez kicsit zavarba hoz. Nem szeretek sokat a tévében lenni, a színpadot szeretem mindennél jobban – a színpadon lenni, de nem a tévében.

JP: Hogy éreztél akkor, amikor azt a zenét amit csináltál mindenki diszkónak kezdte hívni – a diszkó így, a diszkó úgy? És különösen most, hogy az emberek arról beszélnek, hogy a diszkó leszállóágban van. Mit gondolsz az ilyen címkékről?

MJ: Amint korábban már mondtam utálom a címkéket, mert ennek egyszerűen csak zenének kellene lennie. Nem látok semmi problémát a diszkóval. Minden péntek este és szombaton Kalifornia tele van, minden klub tele van, minden diszkó tele van. Az emberek egész héten dolgoztak, bulizni akarnak, jól akarják magukat érezni és táncolni akarnak. Táncolni ritmusra kell, ütemre. Nem tudsz táncolni arra, hogy tanananana (heavy metalt imitál – a ford.), könnyedén kell venned. Hívhatod diszkónak, hívhatod bárminek, nem tudom, ez zene. Hívják akárminek, aminek akarják, rendben van. Diszkónak neveznéd a Never Can Say Goodbye-t? Diszkónak neveznéd a Bent? Diszkónak neveznéd a She’s Out Of My Life-ot, az Off The Wallt, a Rock With You-t? Nem tudom… számomra ez zene. Gyönyörű a fülnek és ez az ami számít. Olyan ez, mint amikor hallasz egy madárcsicsergést, nem mondod, hogy az egy kék szajkó, ez meg egy varjú. Ez csak gyönyörű hang. Csak ez számít. És nem mondod, hogy ez egy varjú, ez… ez gyönyörű, hallgasd. Nézed őket, ahogy repülnek az égen, csak egyszerűen gyönyörű. Ez a csúnya az emberben, túl sokat kategorizál. Egy kicsit túl rasszista a dolgokkal kapcsolatban, amikor mindenkinek együtt kellene lennie. Ezért beszélünk sokat a páváról, mivel a páva az egész madár család egyetlen tagja, amely minden színt egybe integrál. (A Jacksons a pávát választotta jelképéül ebben az időben – a ford.) És ez a mi fő célunk, hogy a zenével minden fajt egybe integráljunk. És tényleg ezt csináljuk. Ha elmész a koncertünkre minden fajjal találkozni fogsz rajtuk, integetnek, megfogják egymás kezét, mosolyognak, táncolnak. Számomra ez jelenti mindent elérni, ez a legnagyobb jutalom, jobban, mint a pénz. Összehozni ezeket az embereket és ezt csinálni. Ettől érezzük mi jól magunkat. Látod a gyerekeket ott táncolni, a felnőtteket, a nagyszülőket, mindenféle színben. És ez a nagyszerű dolog. Ez az ami engem motivál.

Blood on the Dance Floor: HIStory in the Mix (album)

BloodOnTheDanceFloor

.

Megjelenés: 1997. május 20.

A felvétel ideje: 1991-1997

Kislemezei: Blood on the Dance Floor, HIStory/Ghosts, Is It Scary (utóbbi kizárólag promóciós kislemezként, kereskedelmi forgalomban nem)

Stílus: pop, R&B, funk, indusztriális, new jack swing, gót, house, techno

Kiadó: Epic

.

(Az albumot hibrid mivolta miatt felsoroltam Michael remix és stúdióalbumai között is, így mindkét helyről ide vezet a link.)

A Blood on the Dance Floor a Spotify-on:

A Blood on the Dance Floor: HIStory in the Mix című album egy hibrid album, amelyet nehéz besorolni. Tizenhárom dalából nyolc a HIStory album dalainak különféle dance remixei, de van rajta öt új dal is, amelyek korábban még sehol nem jelentek meg. Általában a remix albumok kategóriájába sorolják, de van aki az öt új dal miatt, amelyek fontos darabjai Michael Jackson pályafutásának, számon tartja a stúdióalbumai sorában is.

Michael EP-ként (Extended Play) szerette volna kiadni az öt új dalt és talán ez is lett volna a legjobb megoldás, ám lemezcége a Sony ragaszkodott a remixekhez és ahhoz, hogy azokkal kiegészítve albumként jelenjen meg a Blood on the Dance Floor. Amint azt egy rajongói magazinnak adott interjúban a ’90-es évek végén elárulta, maga Michael sem volt oda a remixekért: “A legkevesebb amit mondhatok, hogy nem tetszenek… nem tetszik, hogy jönnek és teljesen megváltoztatják a dalaimat. De a Sony azt mondja a srácok imádják a remixeket…” [1]

A Blood on the Dance Floor érdekesebb részét kétségtelenül az album első öt dala – az öt új dal – képezi. Annak ellenére, hogy a címadó dal jól táncolható, valójában ezen az albumon nincs örömzene és nincsenek himnuszok sem. Tematikailag az egész album sötét tónusú és pesszimista, amelyen egy kiábrándult Michael Jackson énekel a társadalmi dekadenciáról. A címadó dal – amely eredetileg az 1991-es Dangerous albumra készült, de arra nem került fel – a partnerek felelőtlen váltogatásáról szól, melynek során a főszereplő összeakad egy veszélyes nővel, aki meggyilkolja őt a táncparketten. A kapcsolatok elsekélyesedéséről, felszínessé válásáról, a megcsalásról szól a Superfly Sister című dal is. A Morphine-ban Michael saját gyógyszerfüggőségéről énekel zenei megoldásokkal és ellenpontozással ábrázolva a fizikai és pszichikai fájdalmat és a drog átmeneti enyhülést hozó hatását, hogy aztán annak elmúltával ismét visszacsöppenjen a rideg valóságba. A Ghosts és az Is It Scary két metaforikus horror, amelyek furcsa módon bizonyos szövegrészeken még osztoznak is. “Ezekben Jackson egy tükröt tart a társadalom elé, amely őt megveti, és arra kéri, hogy lássa meg a saját groteszk tükörképét. „Ijesztő-e ez a számodra?” – kérdezi. A dalok és kísérő vizuális megjelenítésük nem csupán roppant öntudatosak, de arról árulkodnak, hogy szerzője tisztán érti az őt körülvevő és kísértő toxikus erőket.” [2]

Zeneileg az első öt dal a pop, a funk, az indusztriális funk, a new jack swing, az R&B és a gót területein mozog, míg a remixek nagyrészt house és techno verzióban dolgozzák fel a HIStory album nyolc dalát. Azoknak, akik szeretik a remixeket ezek is érdekesek lehetnek annak ellenére, hogy nem MJ vízióját képviselik az adott dalokról, hanem olyan producerekéit, mint Jimmy Jam és Terry Lewis, Tony Moran, Frankie Knuckles vagy Wyclef Jean. Az első öt dal elkészítésében és felvételében Michael segítségére olyan régi munkatársai voltak, mint Teddy Riley, Brad Buxer, Bryan Loren vagy Bill Bottrell. Az Is It Scary társszerzői Jimmy Jam és Terry Lewis voltak.

Az album 1997. május 20-án jelent meg, kevesebb, mint két évvel a HIStory után, mintegy annak a kiegészítéseként, amint arra a teljes címe is utal. Az Egyesült Államokban egyáltalán nem promótálták, így a Billboard fő album slágerlistáján csak a 24. helyig jutott, az R&B slágerlistán pedig a 12. helyig, de több más országban – többek között az Egyesült Királyságban – Nr. 1. volt. Kislemezként, videoklippel támogatva elsőként a címadó dalt adták ki, amely az albumhoz hasonlóan sikeres volt az USA-n kívül (az Egyesült Királyságban Nr. 1.), míg az USA-ban promóció hiányában szinte észrevétlen maradt. A második kislemez a HIStory című dal Tony Moran által készített remixe és a Ghosts volt dupla A-oldalas kislemezként – előbbi dalhoz készült külön videó. Itt kell megemlíteni Michael szintén 1997 májusában megjelent csaknem 40 perces zenés-táncos kisfilmjét, a Ghosts-ot, amelyben a Blood on the Dance Floor albumról a Ghosts és az Is It Scary, a HIStory-ról pedig a 2 Bad hangzik el.

A New York-i zene- és filmkritikus, Armond White úgy vélte: „Az éneke még soha nem volt annyira fájdalommal teli és merész, mint új anyagot jelentő első öt dalban. A Blood on the Dance Floor egy kiengesztelhetetlen intelligencia vitalitásával rendelkezik… egy kihívás az ártalmatlan fekete popzene koncepciójával szemben.”  [3]

Neil Strauss, a New York Times kritikusa pedig azt írta a Blood on the Dance Floor új dalairól: „Igazi fájdalom és pátosz van ezekben az új dalokban… Jackson fájdalma gyakran a világ mulatsága és ez valószínűleg igaz az új dalaira is, amelyek a fájdalomcsillapítókon, a szexuális promiszkuitáson és a nyilvános imázson rágódnak. Sok dalban Jackson olyan, mint az Elefántember, aki azt kiabálja, hogy ő is emberi lény… Alkalmazkodva Jackson sötétebb hangulatához, a zene is dühösebb és haragosabb lett. A fémlemezekként ropogó ütemekkel és a sűrített gáz módjára sziszegő szintetizátorokkal ez indusztriális funk… kreatív értelemben Jackson új területre lépett.” [4]

Ssz. Dal Dalszerző Producer
1. Blood on the Dance Floor Michael Jackson, Teddy Riley Michael Jackson, Teddy Riley
2. Morphine Michael Jackson Michael Jackson
3. Superfly Sister Michael Jackson, Bryan Loren Michael Jackson
4. Ghosts Michael Jackson, Teddy Riley Michael Jackson, Teddy Riley
5. Is It Scary Michael Jackson, James Harris III, Terry Lewis James Harris III, Terry Lewis, Michael Jackson
6. Scream Louder (Flyte Tyme Remix) (duet with Janet Jackson) James Harris III, Terry Lewis, Michael Jackson, Janet Jackson James Harris III, Terry Lewis, Michael Jackson, Janet Jackson
7. Money (Fire Island Radio Edit) Michael Jackson Michael Jackson, Terry Farley, Pete Heller
8. 2 Bad (Refugee Camp Mix) Michael Jackson, Bruce Swedien, René Moore, Dallas Austin Michael Jackson, James Harris III, Terry Lewis, Bruce Swedien, René Moore, Te-Bass, Pras
9. Stranger in Moscow (Tee’s In-House Club Mix) Michael Jackson Michael Jackson, Todd Terry
10. This Time Around (D.M. Radio Mix) Michael Jackson, Dallas Austin, Bruce Swedien, René Moore Dallas Austin, Michael Jackson, Bruce Swedien (társ producer), René Moore (társ producer), David Morales
11. Earth Song (Hani’s Club Experience) Michael Jackson Michael Jackson, Bill Bottrell (társ producer), David Foster
12. You Are Not Alone (Classic Club Mix) R. Kelly R. Kelly, Michael Jackson, Frankie Knuckles, Satoshi Tomiie
13. HIStory (Tony Moran’s HIStory Lesson) Michael Jackson, James Harris III, Terry Lewis Michael Jackson, James Harris III, Terry Lewis, Tony Moran, Bob Rosa

Eredetileg tervezték az albumon az On The Line, az In The Back (mindkettő demója végül megjelent a 2004-ben kiadott The Ultimate Collection-ön) és a Tabloid Junkie egy remixének megjelenését is.

Legjobb helyezése a fontosabb slágerlistákon:

USA: 24.
Egyesült Királyság: 1.
Ausztrália: 2.
Új-Zéland: 1.
Kanada: 16.
Spanyolország: 1.
Németország: 2.
Franciaország: 1.

Eladott példányszám a világon: kb. 6 millió

Ebből

  • USA: 1 millió

Források:

[1] Interjú Michael Jacksonnal – Black and White magazin (a belinkelt cikk 1996 júliusára teszi a beszélgetés időpontját, de ez nem lehet helyes, mivel a beszélgetésben szó van Michael Jackson kisfiáról, aki 1997. február 13-án született, a Blood on the Dance Floor album pedig 1997 májusában jelent meg)
http://maljas.republika.pl/wywiady/bw.html
[2] Joseph Vogel – “Én vagyok a fenevad, akit vizualizáltál?” – Michael Jackson kulturális meggyalázása (Featuring Michael Jackson: Collected Writings on the King of Pop, 2012. július 4.)
https://michaeljacksonzene.wordpress.com/2013/10/28/en-vagyok-a-fenevad-akit-vizualizaltal-michael-jackson-kulturalis-meggyalazasa/
[3] Armond White – Keep Moving: The Michael Jackson Chronicles (2009. augusztus)
[4] Neil Strauss – Review of Blood on the Dance Floor: HIStory in the Mix (New York Times, 1997. május 20.)

Joseph Vogel – Man in the Music (Sterling Publishing, New York, 2011)
Chris Cadman & Craig Halstead: Michael Jackson – For The Record (2nd edition) (2009)

HIStory: Past, Present and Future, Book I (album)

HIStoryMegjelenés: 1995. június 16.

A felvétel ideje: 1994. január – 1995. április

A felvétel helye: Hit Factory (New York), Record One, Larrabee, Westlake Recording Studios (West Hollywood, Kalifornia)

Kislemezei: Scream, You Are Not Alone, Earth Song, They Don’t Care About Us, Stranger in Moscow, (valamint a This Time Around kizárólag promóciós kislemezként, kereskedelmi forgalomban nem)

Stílus: pop, R&B, funk, soul, hip-hop, rock

Kiadó: Epic

A HIStory a Spotify-on (mivel az 1. CD egy greatest hits válogatás, ezért csak az új albumot jelentő 2. CD anyagát tettem ide be):

Az 1995-ben megjelent HIStory: Past, Present and Future, Book I (röviden: HIStory) minden bizonnyal Michael Jackson “legnehezebb” albuma (eltekintve a HIStory kiegészítésének is tekinthető Blood on the Dance Floortól). Készítésekor Michael élete egyik legsötétebb periódusán volt túl, miután 1993-ban gyermekmolesztálással vádolták meg, s az ezzel kapcsolatos élmények – bizonyítékok nélküli nyilvános meghurcolása, a sajtó szenzációhajhász rágalomhadjárata, az ellene folytatott boszorkányüldözés – nagyban meghatározták az album hangulatát és témáit. Ő maga is önéletrajzi ihletésűnek mondta az albumot: „Nem tervezem, hogy a közeljövőben újabb könyvet írok. Ha tudni akarod hogy érzek, akkor hallgasd meg a HIStory-t. Az egy zenés könyv.” [1] – mondta egy a rajongóival folytatott 1995-ös internetes chat során.

A kritikusok egy részének nem tetszett ez a dühös Michael Jackson. A ’régi’ Michael Jacksont akarták: az élénk, fesztelen melódiákat és a táncra csábító szövegeket. A HIStory nyíltan ellenszegül ezeknek a várakozásoknak. Hangzásvilágában előre mozdult miközben továbbra is keresztezte és vegyítette a különféle stílusokat (beleértve a hip-hopot, az indusztriális funkot és a nagyzenekari popot). Tematikailag inkább konfrontálódó volt, mintsem hogy kikerülje Jackson összetett érzelmi állapotát. Azonban kifelé is tekintett azzal, hogy gyötrelmeit és felháborodását nagyobb szociális ügyekhez kötötte, mint amilyen a média szenzációhajhászása, a materializmus, a diszkrimináció és az elidegenedés. Miközben ez a megközelítés ad néhány nyers pillanatot (és olyan dalokat, amelyek nem rendelkeznek a korábbi albumok kereskedelmi vonzerejével) úgy tűnik, hogy ez fel is szabadítja Jacksont – és ennek eredménye az, hogy ezen az albumon található néhány politikailag leghatásosabb, érzelmileg legőszintébb és művészileg legerőteljesebb dala.” [2] – írja Joseph Vogel Man in the Music című könyvében.

A HIStory eredetileg egy Michael korábbi slágereiből álló válogatás album lett volna, azonban annyi új dalt készített abban az időben, hogy végül dupla album lett, amelynek első korongja az eredetileg tervezett slágerválogatás, míg a másodikon 15 új dal található (egészen pontosan 14, mert a Come Together című Beatles dal feldolgozása korábban már hallható volt Jackson 1988-as Moonwalker című filmjében).

„Igazság szerint nem nagyon akartam, hogy az album a régi dalokról szóljon. Ez egy greatest hits album, de számomra a greatest hits albumok unalmasak. És tovább akartam alkotni. Az új dalok nagyon mások – nagyon önéletrajzi ihletésűek. Úgy értem szívből jönnek – rólam szólnak.” [3] – mondta Jackson.

Az album legkorábban elkészült dalai a Stranger in Moscow, a Childhood és a Money voltak, amelyeket Michael még a Dangerous turnén írt meg 1993 második felében hotelszobákban a turné zenei igazgatója, Brad Buxer közreműködésével. A Stranger in Moscow – amelyet ténylegesen Moszkvában írt – Michael magányát és elszigeteltségét fejezi ki egy idegen országban, miközben a saját hazájában is kitaszított. A Money a gátlástalan kapzsiságról szól, amely többek között az ellene felhozott vádakat is motiválta. A Childhoodban saját elveszett gyermekkoráról énekel. Ez az anyag képezte az album alapját, amikor visszatértek az Egyesült Államokba.

1994 januárjában földrengés rázta meg Los Angelest és emiatt Michael úgy döntött, hogy a lemez felvételeinek idejére átköltözik csapatával a keleti partra, a New York-i Hit Factory-ba. Pályafutása során először dolgozott együtt Jimmy Jammel (James Harris III) és Terry Lewis-szal – azzal a legendás producer párossal, amelynek nevéhez húga, Janet Jackson legnagyobb sikerei fűződnek.  Jam és Lewis szerzőként, illetve társszerzőként három dalhoz járult hozzá az albumon: a Screamhez, amely az album elsőként kiadott kislemeze volt és amelyen Michael Janettel énekel duettet, a Tabloid Junkie-hoz, valamint a címadó History című dalhoz. Ezenkívül producerként a 2 Bad című dalban is segédkeztek. Megjelenik az albumon továbbá Dallas Austin (társszerző a 2 Bad-ben és a This Time Around-ban – utóbbiban társ producer is), valamint R. Kelly (a You Are Not Alone szerzőjeként) is. Michael korábbi munkatársai közül visszatért David Foster, akivel utoljára az Off The Wallon dolgozott együtt. A HIStory-n a Childhood és a Smile produceri munkáiban vett részt, valamint segített befejezni az Earth Songot, amelyet Michael eredetileg a Dangerous című albumra írt. Továbbra is Michael mellett volt az Off The Wall óta hűséges hangmérnöke, Bruce Swedien. Az albumon közreműködött továbbá Slash, a Boyz II Men, a rapper Notorious B.I.G és – szintén rapperként – a kosárlabdázó Shaquille O’Neal.

A második CD tizenöt dalából Michael hetet jegyez egyedüli szerzőként és további ötöt írt másokkal együtt.  Amint az Entertainment Weekly kritikusa, Loundon Wainwright írta: „A They Don’t Care About Us metsző, szaggatott ütemei és zsúfolt harmóniái, vagy a kecses Stranger in Moscow többrétegű, aprólékosan hangszerelt textúrái senki mástól nem származhatnának, csak Jacksontól.” [4] A maradék három dal két feldolgozás (a korábban már említett Come Together a Beatlestől és a Smile Charlie Chaplintől), valamint az R. Kelly által írt You Are Not Alone.

Az eredeti tervek szerint 1994 végén adták volna ki az albumot, de Michael szokásához híven csúszott. A csapat 1994 végén visszatért Los Angelesbe és a Record One, a Larrabee valamint a Westlake stúdióban fejezte be a HIStory-t.

Az album címe, amely angolul egy szójáték (a history egybe írva azt jelenti történelem, a his story külön írva pedig azt, hogy az ő története) Dan Beck ötlete volt, aki a marketingért felelős szakember volt akkoriban a lemezcégnél.

A borító és a kísérő reklámkampány (például a Budapesten forgatott reklámfilm) önmagában is kritikát váltott ki “megalomániája” miatt. Joseph Vogel Man In The Music című könyvében így ír: „A HIStory album borítója, amely Jacksont szoborként ábrázolja – valamint az ehhez társuló promóciós megmozdulások valóban sugároznak némi arcátlanságot. Azonban Jackson számára, azután, hogy halottnak nyilvánították a molesztálási botrány után, ez egyfajta Muhammad Ali stílusú dacos kinyilatkoztatás volt („én vagyok a legnagyobb”). A borítón látható kép mint egy militáns boxolót ábrázolja őt: bátran, ökölbe szorított kezekkel, magabiztosan. Különösképpen egy táncos számára a test halhatatlanná tétele, a képmása szó szerinti átalakulása műalkotássá értelmet nyer.

Természetesen PR fogás is volt ez – klasszikus P.T. Barnum féle showbiznisz. ’Azt akartam, hogy mindenki odafigyeljen.’ – mondta Diane Sawyernek. Jackson szerette meglepni az embereket, valami olyannal előállni, amit még sosem láttak azelőtt. Ez a Michael Jackson paradoxon egy klasszikus demonstrációja volt. Emberként a barátai szerint félénk és szerény volt és nem vette magát túl komolyan; de tudta hogyan játsszon, hogyan csináljon show-t, hogyan tűnjön el évekre, hogy aztán az életnél is nagyobb alakban térjen vissza. A HIStory promóciójával éppen ezt tette. Mindössze egy évvel korábban kritikusai jelentéktelennek nyilvánították. Most ismét a címlapokon volt: emberek beszéltek, emberek dühöngtek, emberek izgatottak voltak. De a világon mindenki tudta, hogy érkezik az új albuma.” [2]

Michael és Janet a Screamben

Michael és Janet Jackson a Screamben

Az első kislemez, a Janettel énekelt duet, a Scream 1995. május 31-én jelent meg és az amerikai Billboard slágerlista ötödik helyén nyitott.  Ma, az Internet és az iTunes korában, már nem számít ritkaságnak, hogy egy dal akár az első helyen debütáljon, de akkoriban ezzel Jackson a Beatles Let It Be-jének több évtizedes rekordját döntötte meg, mint a slágerlistára a legmagasabb pozícióban belépő dal. Maga az album pedig ennél is jobb helyen – az elsőn – debütált.

Mindazonáltal érezhető volt, hogy az Egyesült Államokban Jackson korábbi népszerűsége megroppant, amely nyilvánvalóan nagyrészt az 1993-as vádra volt visszavezethető. Noha semmi bizonyíték nem volt a bűnösségére, az amerikai média mégis bűnösnek könyvelte el és kérlelhetetlen volt vele szemben. Az album kritikái sokszor nem is a zenére fókuszáltak, hanem ad hominem támadásokra.

Jim Farber, a New York Daily News című bulvárlap újságírója például így írt: „Jelentkezzenek. Önök közül hányan kényszerültek arra, hogy lemondják az utolsó turnéjukat és vesztettek el egy multimillió dolláros Pepsi támogatást mivel minden létező médium azt a vádat visszhangozta, hogy ön molesztált egy fiatal fiút? Ha ez jellemzi az ön életének utóbbi két évét, akkor az új Michael Jackson album önnek készült. Mindenki más egy kicsit kirekesztettnek érezheti magát. A tizenöt új Michael Jackson dal közül tizenegy a HIStory-n az énekes zenéjét arra használja, hogy visszafizessen a vádlóinak.” [5]

Hogy miért várták el azt a kritikusok, hogy saját életének eseményei, élményei ne legyenek hatással Jackson zenéjére, témáira és egy olyan traumatikus időszak után is, amin éppen túl volt Rock With You könnyedségű dalokat alkosson, vagy, hogy miért vitatták el Jackson jogát arra, hogy dühös legyen, arra igazán egyik sem adott magyarázatot.

A New York-i zene- és filmkritikus, Armond White úgy vélte, hogy sok kritikustársa roppant szűklátókörűen közelítette meg az albumot, amelynek személyes témái valójában fontos társadalmi üzeneteket is hordoznak: „A HIStory azért különleges, mert egy olyan nagyágyú, mint Jackson ilyen bámulatosan meri artikulálni a szociális zavarokat. A They Don’t Care About Us-tól a Screamig Jackson a mainstream tudatba emeli az amerikai élet zavarait, nemzetünk elveszett emberiességének komoly kérdéseit… Ízetlen dolog a kritikusoktól amiatt panaszkodni, hogy a HIStory dühe személyesen motivált – természetesen az. De fontos, hogy Jackson kiszélesíti azt és az irdatlan dühön túl a nemzeti és univerzális károk állapotaira vonatkoztatja.”  [6]

A kapzsiság, a hatósági korrupció, a média manipulációja és elbulvárosodása nem csupán Jackson személyes ügye. A magány, a kirekesztettség, a sehova sem tartozás érzését sem ő egyedül éli meg, így aztán igazságtalan az a vád, hogy az album témái mindenki más számára értelmezhetetlenek. Talán a média egy része csupán nem akarta érteni és értelmezni ezeket a témákat – lévén ők maguk is erőteljesen érintettek voltak, mint a Jackson elleni rágalomhadjárat közvetítői és sok esetben tevékeny szítói.

Akárhogyan is, az tény, hogy ekkora Jackson és az amerikai média viszonya végleg elmérgesedett és innentől fogva gyakorlatilag élete végéig sok jóra nem számíthatott tőlük. A HIStory idején például megvádolták azzal, hogy az album egyik dala, a They Don’t Care About Us “antiszemita”.  Ennek oka az volt, hogy a dalszöveg tartalmaz egy olyan részt, amiben azt énekli “jew me, sue me” (“zsidózz le, perelj be”), illetve “kick me, kike me” (“rúgj belém, bibsizz le”). A szövegkörnyezetből egyértelmű, hogy Jackson azonosul a diszkrimináció és az elnyomás áldozataival, nem pedig szidalmazza őket, ennek ellenére a média mesterségesen szított “botránya” gondoskodott arról, hogy a dalt ne nagyon játsszák az amerikai rádiók, s ennek megfelelően az amerikai slágerlistán se legyen esélye jó helyezésre (a Billboard nemcsak az eladásokat veszi figyelembe slágerlistája összeállításánál, hanem azt is mennyit játszanak a rádiók egy dalt), noha a világ számos más országában sláger volt. A dal ellen a kiadásakor folytatott kampány ellenére a They Don’t Care About Us ironikus módon ma Jackson egyik legnépszerűbb videója a YouTube-on – csak a Thriller rendelkezik nagyobb nézettséggel. Az album egy másik nagy slágerét, a környezetvédelmi himnuszt, az Earth Songot pedig ki sem adták az USA-ban, noha számos más országban első helyet ért el a slágerlistán – az Egyesült Királyságban például karácsonyi Nr. 1 volt, amit ott mindig kiemelt fontosságú. Az album kislemezei közül az Egyesült Államokban csak az ártalmatlan szerelmes dal, a You Are Not Alone ért el első helyet, pedig az album több dala ennél sokkal mélyebb, személyesebb és zeneileg is érdekesebb.

Az 1993-as vád és az amerikai média ellenséges viszonyulása Jacksonhoz az album ottani kereskedelmi szereplésére is rányomta a bélyegét. A  végül 3,5 millió eladott példánnyal (dupla lemez lévén ez kétszer számolva hétszeres platina státuszt jelent az USA-ban) ugyan sokan kiegyeznének, de Jackson korábbi eladásaihoz képest ez szerénynek volt mondható. Más országokban azonban jóval sikeresebben szerepelt.

Az is tény, hogy az album nehezebb témáira rá kell hangolódni. Amint Vogel írta a Man in the Music-ban: “A HIStory bizonyára kevésbé megközelíthető, mint Jackson sok más albuma; ugyanakkor sokkal kielégíthetőbb is lehet. Az album csúcspontjai valószínűleg olyan magasak, mint bármelyik albuma csúcspontjai a Thriller óta. A briliáns nyitó trió (Scream, They Don’t Care About Us, Stranger in Moscow) mellett az Earth Song, a Little Susie és a Smile Jackson legjobb zenei teljesítményei közé tartozik. Ezek egyike sem hagyományos pop dal, mégis mindegyik kínál valami egyedit, erőteljest és időtlent.

A HIStory kétségtelenül Jackson leginkább politikai albuma is. A diszkriminációtól (They Don’t Care About Us) elkezdve a média manipuláción át (Tabloid Junkie, Scream) a féktelen materializmusig, az intézményesült korrupcióig (Money, D.S.) és a környezetvédelmi aggodalmakig (Earth Song) mindenféle témát érint. Miközben az Off The Wall jótékony menekvést és felszabadulást kínált a zenén és a táncon keresztül, addig a HIStory egy érettebb album, arra kényszerítve a hallgatót, hogy szembenézzen a nyugtalanító valósággal abban a világban, amiben élünk.” [2]

A HIStory egy Grammy díjat kapott, mégpedig a Scream révén, amely a legjobb rövid formátumú zenei videó kategóriában nyert. Továbbá a You Are Not Alone-t jelölték az év dala kategóriában, valamint maga az album is jelölést kapott az év albuma kategóriában, de ezeket nem nyerte el.

Az American Music Awardson 1996-ban Michaelt választották az év kedvenc férfi pop/rock művészévé. Az MTV Video Music Awardson a Scream tarolt: nyert a legjobb tánc videó, a legjobb koreográfia és a legjobb művészi rendezés kategóriában is.

Az albumot 2013-ban újramaszterelték és újfajta csomagolásban újra kiadták Németországban.

Az albumon szereplő dalok listája:

HIStory begins (1. lemez):

Ssz. Dal Dalszerző Producer
1. Billie Jean Michael Jackson Michael Jackson, Quincy Jones
2. The Way You Make Me Feel Michael Jackson Quincy Jones, Michael Jackson (társ producer)
3. Black or White (featuring L.T.B.) Michael Jackson, rap szöveg: Bill Bottrell Michael Jackson, Bill Bottrell
4. Rock With You Rod Temperton Quincy Jones
5. She’s Out Of My Life Tom Bahler Quincy Jones
6. Bad Michael Jackson Quincy Jones, Michael Jackson (társ producer)
7. I Just Can’t Stop Loving You (featuring Siedah Garrett) Michael Jackson Quincy Jones, Michael Jackson (társ producer)
8. Man In The Mirror Siedah Garrett, Glen Ballard Quincy Jones, Michael Jackson (társ producer)
9. Thriller Rod Temperton Quincy Jones
10. Beat It Michael Jackson Quincy Jones, Michael Jackson (társ producer)
11. The Girl Is Mine (with Paul McCartney) Michael Jackson Quincy Jones, Michael Jackson (társ producer)
12. Remember The Time Teddy Riley, Michael Jackson, Bernard Belle Teddy Riley, Michael Jackson
13. Don’t Stop ‘Til You Get Enough Michael Jackson Quincy Jones, Michael Jackson (társ producer)
14. Wanna Be Startin’ Somethin’ Michael Jackson Quincy Jones, Michael Jackson (társ producer)
15. Heal The World Michael Jackson Michael Jackson, Bruce Swedien (társ producer)

HIStory continues (2. lemez):

Ssz. Dal Dalszerző Producer
1. Scream (duet with Janet Jackson) James Harris III, Terry Lewis, Michael Jackson, Janet Jackson James Harris III, Terry Lewis, Michael Jackson, Janet Jackson
2. They Don’t Care About Us Michael Jackson Michael Jackson
3. Stranger in Moscow Michael Jackson Michael Jackson
4. This Time Around (featuring The Notorious B.I.G.) Michael Jackson, Dallas Austin, Bruce Swedien, René Moore Dallas Austin, Michael Jackson, Bruce Swedien (társ producer), René Moore (társ producer)
5. Earth Song Michael Jackson Michael Jackson, Bill Bottrell (társ producer), David Foster
6. D.S. Michael Jackson Michael Jackson
7. Money Michael Jackson Michael Jackson
8. Come Together John Lennon, Paul McCartney Michael Jackson, Bill Bottrell
9. You Are Not Alone R. Kelly R. Kelly, Michael Jackson
10. Childhood (theme from “Free Willy 2”) Michael Jackson Michael Jackson, David Foster
11. Tabloid Junkie Michael Jackson, James Harris III, Terry Lewis Michael Jackson, James Harris III, Terry Lewis
12. 2 Bad Michael Jackson, Bruce Swedien, René Moore, Dallas Austin Michael Jackson, James Harris III, Terry Lewis, Bruce Swedien, René Moore
13. HIStory Michael Jackson, James Harris III, Terry Lewis Michael Jackson, James Harris III, Terry Lewis
14. Little Susie Michael Jackson Michael Jackson
15. Smile John Turner, Geoffrey Parsons, Charles Chaplin David Foster, Michael Jackson

A kiadott kislemezeken túl tervezték a Smile kislemezen történő kiadását is, de ezt az utolsó pillanatban lefújták.  Ritka gyűjtői példányok léteznek.

Eredetileg a HIStory-ra szánt, de végül a Blood on the Dance Floor: HIStory in the Mix című albumon megjelent dalok: Is It Scary, Ghosts, Morphine.

További, eredetileg az albumra szánt, de azon végül nem megjelent dalok: Why (a Michael Jackson unokaöccseiből álló 3T együttes Brotherhood című albumán jelent meg a 3T együttes és Jackson közös előadásában), On The Line (demója végül a 2004-es The Ultimate Collection című válogatás albumon jelent meg), Much Too Soon (eredetileg az 1980-as évek elején írt, majd a HIStory idején ismét felvett dal, végül a posztumusz Michael című albumon jelent meg), Innocent Man, Face.

Legjobb helyezése a fontosabb slágerlistákon:

USA: 1.
Egyesült Királyság: 1.
Ausztrália: 1.
Új-Zéland: 1.
Kanada: 1.
Spanyolország: 2.
Németország: 1.
Franciaország: 1.

Eladott példányszám a világon: kb. 18 millió

Források:

[1] Simulchat with Michael Jackson (1995. augusztus 17.)
http://www.positivelymichael.com/forums/showthread.php?7502-1995-Simulchat-with-Fans&s=9b1fad04703731971212c27eb523c9a4
[2] Joseph Vogel – Man in the Music (Sterling Publishing, New York, 2011)
[3] Chris Cadman & Craig Halstead: Michael Jackson – For The Record (2nd edition) (2009)
[4] Loundon Wainwright III – Review of HIStory: Past, Present and Future, Book I (Entertainment Weekly, 1995. június 23)
[5] Jim Farber – Michael’s ’HIS’-sy Fit (New York Daily News, 1995. június 19.)
[6] Armond White – Keep Moving: The Michael Jackson Chronicles (2009. augusztus)

http://www.mjtunes.com/modules/mydownloads/singlefile.php?lid=953