Valamennyi bejegyzés

Jacksonék és Osmondék – 2. rész: Michael és Donny

Folytatás innen: Jacksonék és Osmondék – 1. rész

A Jackson 5 és az Osmonds sikere nyomán mindkét csapat lemezcége jónak látta, ha az együttesek legnagyobb sztárjainak számító Michael Jackson, illetve Donny Osmond népszerűségét szóló előadóként is kiaknázza. Így ezen a fronton is folytatódhatott a két család “rivalizálása”.

Donny hamarabb kezdett szólókarrierbe, mint Michael. Első szólóalbuma, The Donny Osmond Album, 1971-ben jelent meg, míg Michael első szólóalbuma, a Got To Be There 1972-ben. Michael kevesebb szólóalbumot is jelentetett meg tinisztárként: a Got To Be There-t még három – a Ben, a Music & Me és a Forever, Michael – követte, mielőtt 1979-ben elkezdte volna felnőtt szólópályafutását az Off The Wallal. Donny ezzel szemben 1977-ig összesen tíz szólóalbumot adott ki. Ezek közül a legsikeresebb az 1972-es Portrait of Donny volt, amely a 6. helyig jutott a slágerlistán. Michael legsikeresebb gyerekkori szólóalbuma, a Ben – szintén 1972-ben – az 5. helyig jutott. Ugyanakkor az Egyesült Királyságban ekkor még Donny szólóanyagai örvendtek nagyobb népszerűségnek. S az is érdekesség, hogy szólóban Donny-nak előbb volt Nr. 1. slágere, mint Michaelnek: Donny Go Away Little Girl-je 1971-ben ért el első helyezést (a mai napig Donny egyetlen Nr. 1 slágere), míg Michael Ben-je 1972-ben. Kétségtelenül ma utóbbi számít a nagyobb klasszikusnak.

Donny Osmond – Go Away Little Girl

Michael Jackson – Ben

Időközben az Osmonds más tagjai is szólókarrierbe kezdtek: Jimmy-nek Japánban volt egy Nr. 1 slágere, míg a lánytestvér, Marie egyre sikeresebb country sztár lett. Jacksonéknál Michael mellett 1972-ben Jermaine is szólóalbumot jelentetett meg Jermaine címmel, majd ezt továbbiak követték, noha ő soha nem volt olyan sikeres, mint Michael.

1976-ra az Osmonds lemezeladásai jelentősen hanyatlottak. Lemezeik már nem kerültek be az első 100-ba sem a slágerlistán, így új vállalkozásba fogtak: 1976 és 1979 között Donny és húga, Marie saját varieté showt kapott az ABC televízió csatornán, amely heti rendszerességgel jelentkezett.

Noha Jacksonék lemezei jobban fogytak mégis követték a példát és 1976-77-ben a CBS-en nekik is saját, hetente jelentkező varieté showjuk volt (amit egyébként Michael későbbi saját bevallása szerint gyűlölt). A’60-as-’70-es években egyébként is nagyon népszerűek voltak ezek a zenés, táncos, komikus varieté showk – rendelkezett ilyennel többek között Bob Hope, Bing Crosby, The Carpenters, Olivia Newton-John, Johnny Cash, Sonny és Cher. Míg az Osmonds varietéi Marie-t az egyik főszereplővé tették, addig a Jacksons varieték is bevezették a lányokat – Rebbie-t, LaToyát és Janetet. A cukormázas komédiázás azonban a zenei karrier szempontjából mindkét csapat számára zsákutcának bizonyult, bár ebből a zsákutcából a Jacksons az 1978-as Destiny című albumával hamar ki tudott keveredni.

Az Osmond család azonban soha többé nem tudta magát komolyan vétetni a lemezvásárló közönséggel. Az Osmonds többi tagja szeretett volna komoly rock együttessé válni, de Donny és Marie show-ja háttérbe szorította ezeket a törekvéseket. Ráadásul a show költségei miatt adósságot halmoztak fel, így mikor 1979-ben, egy évvel a tervezett befejezés előtt, az ABC lefújta a Donny & Marie Show-t, az egész család padlón volt mind anyagilag, mind a karrierjeik kilátásait tekintve.

Miközben Michael Jackson olyannyira sikeresen teljesítette a gyereksztárból elismert felnőtt sztárrá válás cseppet sem magától értetődő mozzanatát, hogy addig soha nem látott sikereket ért el előbb az 1979-es Off The Wallal, majd az 1982-es Thrillerrel, addig Donny Osmond karrierje teljes válságba került. A Donny & Marie Show után gyakorlatilag cikivé vált. Imázsa annyira polírozottnak, jólfésültnek – mondhatni nyálasnak – tűnt, hogy az ügynöke egyszer azt tanácsolta neki, hogy terjessze el magáról azt a hamis pletykát, hogy letartóztatták kábítószer birtoklása miatt.  Donny saját elmondása szerint Michael Jackson pedig azt tanácsolta neki, hogy változtasson nevet.

Persze az imázs az csak egy dolog, hiba lenne mindent arra fogni, hiszen abban az időben Michael is makulátlannak számított ebből a szempontból a média és a közvélemény szemében, mégsem volt nála menőbb ember széles-e világon. Tény, hogy Donnie tehetségben, kreativitásban sem volt Michael szintjén.

Donny azonban nem adta fel és Peter Gabriel segítségével 1988-ban sikerült még egyszer feljutnia a slágerlista előkelő régiójába: Solider of Love című dala a második helyet érte el a Billboardon. Kiadója akkor fogadta meg Michael tanácsát, hiszen eleinte nem Donny neve alatt futott a dal, hanem az előadó “a titokzatos művészként” volt aposztrofálva.

Donny Osmond – Solider of Love

Azóta Donny Broadway darabokban szerepelt, illetve televíziós talk show-t is vezetett Marie-val. Zenei karrierje csúcspontját azonban továbbra is a tinisztárként elért sikerei jelentik, felnőttként igazán sosem futott be.

A média által élezett “rivalizálás” ellenére ő és Michael mindig jó viszonyt ápolt egymással. Gyerekkorban is baráti volt a viszonyuk és felnőttkorban is az maradt. Ezen a felvételen Donny 2010-ben beszél “barátjáról”, Michael Jacksonról. Arról, hog hogyan lógtak ki az első American Music Awards díjátadó ünnepségről egy gyorsétterembe, hogyan játszottak, meséltek vicceket egymásnak a kulisszák mögött. Elmondása szerint felnőttkorukban is találkoztak vagy beszéltek egymással telefonon időről időre, sőt a 2000-es évek elején még egy duett terve is szóba került, amiből azonban nem lett semmi.

A fenti interjúban Donny erről az American Music Awardsról beszél:

Végezetül egy dal, amit mindketten elénekeltek: a Too Young.

Donny

Michael

Reklámok

Jacksonék és Osmondék – 1. rész

Amikor a Jackson 5 1969-ben-ben rögtön egy Nr. 1. slágerrel (I Want You Back) berobbant a köztudatba, majd ezt sorozatban még három Nr. 1. követte (ABC, The Love You Save, I’ll Be There) a csapat uralta a tinipop piacot.  Az egyeduralom 1971-ig tartott, amikor is megjelent a színen az Osmonds együttes. Kissé félrevezető ugyan azt mondani, hogy „megjelentek”, hiszen az Osmonds már 1962 óta szerepelt az amerikai televíziók képernyőin: Andy Williams varieté showjának voltak állandó fellépői. Eleinte kvartettként Alan, Wayne, Merrill és Jay, majd később, 5-6 éves korában, Donny is csatlakozott hozzájuk, s így öttagúvá bővült az együttes. Azonban az Osmonds ekkoriban nem popzenét játszott, hanem ún. barbershop (borbélyüzlet) zenét, amely inkább az idősebb korosztály ízlésének felelt meg, nem pedig az akkor már a rock and roll, a beat, illetve R&B zene felé fordult ifjúságénak.

Az Osmonds az Andy Williams Show-ban

A Jackson 5 sikere volt az, amely stílusváltásra sarkallta Osmondékat. Akár úgy is mondhatnánk, hogy látva sikereiket elkezdték „koppintani” a J5 stílusát. Ennek egyik legjobb példája első slágerük, az 1971-es One Bad Apple, amelyet eredetileg a J5-nak írtak, ám Berry Gordy lemondott róla, s így került a dal az Osmondshoz. Ironikus módon az Osmonds első helyet ért el vele a slágerlistán, megakadályozva a Jackson 5-ot abban, hogy sorozatban ötödik Nr 1. slágerét is behúzza: a Mama’s Pearl így „csak” a 2. helyig jutott.

The Osmonds – One Bad Apple (vezérvokál: Merrill, társ-vezérvokál: Donny)

A Michaeltől kevesebb, mint egy évvel idősebb Donny Osmond ugyan nem volt sem olyan virtuóz vokalista (bár próbálkozott azzal, hogy utánozza Michael énekstílusát, amint az például a One Bad Apple-ben is hallatszik), sem olyan virtuóz táncos, mint Michael, s talán ennek köszönhetően nem is vált soha annyira az Osmonds vezéregyéniségévé, mint amennyire Michael az volt a Jacksonsban, de a média lecsapott a „rivalizálásra”, s mintegy a Jackson 5 fehér alternatívájaként építette fel az Osmonds imázsát.

“Soul háború készül?” – kérdezi címlapján a Soul című zenei lap. Egy ékes példája annak hogyan próbálta riválisokként ábrázolni a két csapatot a média

Sőt, a fővonalas tinimagazinok az Osmondsra osztották a főszerepet, annak ellenére, hogy a slágerlistákon a Jackson 5 jóval sikeresebb volt. Ne feledjük, hogy az 1970-es évek elejének Egyesült Államokában járunk, ahol a bőrszín még mindig nagyban befolyásolta az értékítéletet. Fekete tinisztárokkal pedig egész egyszerűen még soha nem volt korábban dolga a médiának, s eleinte nem tudták hogyan viszonyuljanak a jelenséghez. (Talán jobban rávilágít arra, hogy mit jelentett akkor egy fekete tinisztár egy rajongói történet, amelyet Joseph Vogel Man In The Music című könyvében jegyez fel egy nőtől: “11 éves voltam és egy rendőr lánya, amikor a Jackson 5 megjelent a TV-ben. Néztem egy percig és azt mondtam: ‘[Michael] de aranyos!’ A dühöt amit az a pillanat kiváltott a házunkban soha nem fogom elfelejteni. Korábban még sosem láttam fekete embert: az apám rasszizmusa és dühe fékezhetetlen volt. Megvédtem Michael Jacksont azon az estén és az apám átvitt egy másik szobába és addig vert, amíg meg nem ígértem, hogy soha többé nem beszélek róla.”) A Jackson 5 azonban népszerűvé vált a fehér fiatalok körében is, s talán először fordult elő a zenetörténelem során, hogy fekete popsztárok fehér lányok romantikus álmodozásainak is a célpontjává váljanak. A csapat ezzel hozzájárult a faji korlátok döngetéséhez, szép lassan pedig a média is kénytelen volt engedni a közönség nyomásának és végre a Jackson 5 is bekerült a népszerű mainstream tinimagazinok témái közé.

Minden erőfeszítés ellenére az Osmonds nem vált olyan sikeressé, mint a Jackson 5, s a One Bad Apple végül is az egyetlen Nr. 1 slágerük maradt. A két csapat közötti párhuzam azonban nemcsak amiatt kínálta magát, mert hasonló célközönséghez szóltak, hanem amiatt is, mert mindkettő családi vállalkozás volt – öt fivér együttese, amelyben a legfiatalabb (Michael itt, Donny ott) volt a legnagyobb sztár. Később mindkét csapathoz csatlakozott még egy fiatalabb öcs (Randy a Jacksonshoz, Jimmy az Osmondshoz), illetve lánytestvérek is a nyilvánosság elé léptek és előadói karrierbe kezdtek (Rebbie, LaToya és Janet Jacksonéknál, Marie Osmondéknál). Egyébként mindkét családban kilenc gyerek volt (Jacksonéknál hat fiú, három lány, Osmondéknál nyolc fiú, egy lány). S ha még ez sem elég, akkor még ott van az a tény is, hogy mindkét családban jelen volt a szigorú vallás: Jacksonék Jehova tanúi voltak, Osmondék mormonok. (Bár a Jackson családnak nem minden tagja csatlakozott a Jehova tanúihoz – Michael igen.)

The Osmonds – Yo Yo (vezérvokál: Merrill, társ-vezérvokál: Donny)

Egy idő után mindkét csapatnak jelentkezett az az igénye, hogy zenéjüket saját maguk írják. Ezen a ponton Osmondék inkább a rock and roll irányába kanyarodtak el az olyan dalokkal, mint például a Crazy Horses, amelyet Alan, Merrill és Wayne Osmond írt.

A rockos Osmonds – Crazy Horses (vezérvokál: Jay, társ-vezérvokál: Merrill)

Jacksonéknak a Motown sosem engedélyezte, hogy saját dalokat vegyenek fel, így nekik lemezcéget kellett váltaniuk ahhoz, hogy kreatív kontrollt gyakorolhassanak az anyagaik felett. Amikor végre a CBS-nél ezt megtehették, akkor azzal képesek voltak feltámasztani a Motownnál egy idő óta már hanyatló pályafutásukat az olyan sikeres albumokkal, mint a Destiny vagy a Triumph, amelyek számos mára már klasszikussá vált dalt tartalmaznak.

Osmondéknak, bár hamarabb kezdtek saját dalokat írni, nem sikerült ilyen jól a váltás. „Jófiús” imázsukat nem tartotta összeegyeztethetőnek a rock and rollal a közönség. 1973-ban The Plan címmel egy vallásos (mormon) koncepcióalbumot jelentettek meg, amellyel a progresszív rock irányába is el próbáltak menni, de ez a próbálkozás megbukott: az album mindössze az 58. helyig jutott a slágerlistán. 1974-ben Love Me For a Reason című albumuk jobban szerepelt, de nem sokkal – 47. hely. A címadó dal azonban ismerős lehet  – néhány évvel ezelőtt a Boyzone együttes dolgozta fel. Ezt követően még tizenegy Osmods album jelent meg, de egyik sem jutott be még csak az első 100-ba sem. Egyébként a csapat a mai napig létezik, eddigi utolsó albumuk az I Can’t Get There Without You 2012-ben jelent meg, de nem került fel a Billboard 200-as album slágerlistájára.

The Osmonds – Love Me For a Reason (vezérvokál: Jimmy)

Míg az Osmonds felnőve szép lassan elvesztette a közönség kegyeit, addig a Jacksonsnak a lemezcég váltást követően a felnőtt piacon is sikerült helytállni, ám azzal, hogy Michael – aki nemcsak frontember volt, de a kreatív hajtóerő is – elkezdett egyre inkább a szóló pályafutására koncentrálni egy idő után az ő sorsuk is megpecsételődött. Utolsó sikeres albumuk az 1984-es Victory volt, majd az 1989-es 2300 Jackson Street-en Michael már csak egyetlen dal egyetlen rövid versszakának erejéig szerepelt mint vendégművész – az album kreatív munkálataiban már egyáltalán nem vett részt. Az album az 59. helyig jutott a Billboardon és ez lett a Jacksons utolsó stúdióalbuma.

A 2. részben bővebben: Michael és Donny