Valamennyi bejegyzés

Hogyan állította az Off the Wall pályára Michael Jacksont?

EBONY.com, 2016. január 27.
Írta: Michael A. Gonzales

OffTheWallMint egyike azoknak, akik úgy gondolják, hogy Michael Jackson mesterműve, az Off the Wall felülmúl mindent, amit később készített, nagyon örültem, amikor arról olvastam, hogy Spike Lee közeljövőben megjelenő dokumentumfilmje ezt az albumot fogja ünnepelni. A kicsit esetlen címmel ellátott (Michael Jackson útja a Motowntól az Off the Wallig) filmet nemrég mutatták be a Sundance filmfesztiválon és február 5-én lesz látható a Showtime televízióban. Emellett a Sony Records február 26-án ismét kiadja a mérföldkőnek számító albumot és a csomag tartalmazni fogja ezt a dokumentumfilmet is.

Lee filmje olyan emberekkel mutat be interjúkat, akik ismerték Jacksont és akik hatással voltak rá, beleértve Quincy Jones-t is, aki a producere lett az Off the Wallnak miután barátságot kötött Jacksonnal a Wiz című film forgatásán, Berry Gordy-t és Stevie Wondert. A filmes olyan emberekkel is beszél, akiket inspiráltak Jackson ugatásai, kiáltásai és tiszta éneke, beleértve a Weekndet, Kobe Bryantot és Misty Copelandot. Jackson 1979 klasszikusa megtestesíti azt amit az alkotók értenek azalatt, amikor azt mondják, hogy azt akarják a művük örök legyen.

Az Off the Wall, amely idén augusztusban lesz 37 éves, a soul, a disco, a pop és a funk gyönyörű fúziója volt, amely képes volt átszelni különféle határvonalakat, beleértve a bőrszínt, az osztályt és az időt (holnap is éppen olyan nagyszerűen hangzik majd, mint több mint három évtizeddel ezelőtt), miközben mindenki szeretni tudja a lepusztult kerületektől a luxus lakónegyedekig. Zeneileg kapcsolódott Afrika anyához (a Workin’ Day and Night nyitó passzusa színtiszta törzsi funk) éppen úgy ahogy Feelgood anyához, aki készen állt a pörgésre minden alkalommal, amikor a Don’t Stop ‘Til You Get Enough felhangzott a klubban.

Amikor ma meghallgatjuk az Off the Wallt az album egyfajta időgép is a fülünknek, amely visszavisz minket abba az időbe, amikor a popnak még nem volt királya, amikor sokan azt gondolták nemsokára vége lesz ennek az egykori gyereksztárnak, akit figyelemreméltóan koraérett tehetsége szupersztárrá tett még mielőtt a pubertás korba lépett volna. Abba a korba, amikor én és minden barátom azzal töltöttük a szombat reggeleket, hogy a Jackson 5ive rajzfilmet néztük és azért könyörögtünk a szüleinknek, hogy vegyenek Super Sugar Crisps-t, hogy leszedhessük a J5 lemezt a gabonapehely dobozáról.

Miközben tisztában voltunk azzal, hogy a Jackson 5 családi együttes volt, számunkra az egész Michaelről szólt. Annyi tehetség szorult barna, édes cukiságába, hogy a kislányok áradoztak a fiúk pedig azt akarták, hogy a testvérük legyen.

1976 bicentenárimi nyarán az unokatestvérem Denise hirtelen bejelentette nekem: „Michael Jackson lejárt lemez” – és nem ő volt az egyetlen, aki így hitte. Befolyásolható 13 éves gyerekként idősebb tinédzser unokatestvéremet használtam barométerként arra, hogy elirányítson milyen menő zenét kellene hallgatnom, így az a bejelentése, hogy Michael Jackson „lejárt” olyan hatalmas ütésként ért, mint egy nagy pofon valami játszótéri kötekedő öklétől.

Szülei pittsburghi otthonának tarka pincéjében ültünk, ugyanazon fával borított falak között, ahol néhány évvel korábban a Jackson 5 debütáló Motown kislemezét, az I Want You Back-et hallgattuk újra és újra és újra. Abban a pincében énekeltük egykor az ABC-t, tátogtunk a Lookin’ Through The Windows-ra a szüleinknek és táncoltuk a robotot, amikor a Dancing Machine (ma is az egyik kedvenc dalom) dübörgött.

Talán Denise 16 évesen úgy érezte, hogy az úgynevezett „rágógumi soul”, amiről a Jacksonok ismertek voltak a Motownnál elért sikereik alatt túl éretlen a számára, így dobta őket látszólag felnőttebb zenei fellángolásokért. Félretolva ezeket az emlékeket kitette új kislemezeit az asztalra: a Brothers Johnson közepes tempójú balladáját a Good to You-t (szerette a basszusgitáros Louis-t), az O’ Jays felnőtt soulját, a Livin’ for the Weekendet, és a White Cherry fehér-fiú funkját, a Play That Funky Music-ot.

Én általában követtem Denise vezetését bármilyen zenei utazást is választott a számunkra, de itt nem tehettem meg, hogy hátat fordítok Michael Jacksonnak. Ő nemcsak egy volt a sok popsztár közül, MJ testvér olyan volt, mint egy családtag. Ugyanazon a nyáron Denise és én TV-t néztünk, amikor a talk show műsorvezető, Mike Douglas bemutatott egy új, testvérekből álló együttest, a Sylverst. Égig érő afrofrizurájukkal és összehangolt lépéseikkel előadták Hot Line című slágerüket. Amikor rájuk néztél nehéz volt nem arra gondolni, hogy ellopták a Jacksonok dolgait.

Ugyanakkor a Jackson fivérek (Jermaine kivételével) elhagyták a Motownt annak reményében, hogy így több alkotói szabadságot kaphatnak. A nevükből kénytelenek voltak elhagyni az 5-öt egykori lemezcégük nyomása miatt, majd 1976-ban kiadták a The Jacksons című lemezüket a CBS Records/Philadelphia Internationalnál.

Noha rajongója voltam a Gamble és Huff produceri munkáját dicsérő első disco dalocskának, az Enjoy Yourselfnek és a parázsló balladának, a Show You the Way to Go-nak, már nehéz volt ismét felizzítani ugyanazt a mániát, amit néhány évvel azelőtt éltem át, amikor bátor édesanyám megküzdött a New York-i hóviharral is azért, hogy elvigyen egy Jackson 5 koncertre a Radio City Music Hallba. Hamarosan én is elengedtem a Jacksonst, amikor az ízlésem a Led Zeppelin és Jimi Hendrix agresszívebb irányába változott meg.

A fiatal Michael Jackson Stevie Wonderrel a stúdióban

A fiatal Michael Jackson Stevie Wonderrel a stúdióban

Évekkel ezelőtt valaki készített egy képet egy fiatal Michael Jacksonról a stúdióban, amint tanulmányozza, hogy mit csinál barátja és mentora, Stevie Wonder a keverőpult mögött. Amint megtudtuk, Michael egy szivacs volt, aki – mint az összes nagy művész – magába tudta szívni a mesterek (James Brown, Sly Stone, Marvin Gaye) tudását és a sajátjává tudta azt tenni. Ugyanúgy ahogy a fiatal MJ Wondert figyelte, biztos vagyok benne, hogy ugyanilyen intenzitással tanulmányozott más zenei zseniket is, akik keresztezték az útját.

Ugyan Michael fivérei lehet, hogy tisztelték őt, mint a falzett-énekes frontemberüket, de amikor végre maguk készíthették a zenéjüket az 1978-as Destiny albumon, több ötletét is megvétózták. Miután kiadták az albumot és a Mike által írt Shake Your Body (Down to the Ground) (amelynek a társproducere öccse, Randy Jackson volt) lett az együttes legnagyobb Motown utáni slágere, úgy döntött, hogy stúdióba vonul, hogy felvegye első szólóalbumát a Forever, Michael óta.

Az Off the Wall felvételei ’78 telén kezdődtek és Jackson a stúdióban volt a következő hét hónapban. Az életrajzíró J. Randy Taraborelli szerint, amikor a család többi része próbált közbeavatkozni Michael kijelentette: „A saját utamat járom. Meg kell érteniük. Ez egyszer.”

Mint tudjuk Jackson persze nem teljesen egyedül csinálta mindezt. Valójában sok segítsége volt. Az, hogy felfogadta Quincy Jones-t (a lemezcég legnagyobb döbbenetére) nem csak arról a kiváló hangzásról szólt, amit a mester elért a stúdióban, hanem arról is, hogy ezáltal elérhetővé vált számára tehetségek garmadája, akikkel Jones kapcsolatban állt. „Soha senki nem mondott nemet Quincy-nek.” – mondta nekem a producer és Q egykori hangmérnöke, Phil Ramone egy interjúban 2007-ben – „Ha felhívott, akkor ott voltál”.

Azokban a napokban, amikor a lemezborító tanulmányozása részét képezte a zenehallgatás élményének az Off the Wall stábja a stúdió isteneinek ki kicsodája volt: a gitáros Phil Upchurch és Larry Carlton, a billentyűs Steve Porcaro és Greg Phillinganes, a szintetizátor specialista George Duke és David Foster, a dalszerző Rod Temperton, az ütőhangszeres Paulinho da Costa, a háttérénekesnő Patti Austin, és az unokatestvérem kedvence Louis Johnson (aki társszerzője volt a Get on the Floornak) basszusgitáron.

Amint MJ sokszor elmondta pályafutása során a választásai nem a bőrszínről vagy fajról szóltak, hanem a tehetségről, így azok a Los Angeles-i stúdió felvételek gyakran úgy néztek ki, mint egy Benetton reklám. De kezdetben a producer szerint Michael félénksége tényező volt. Jones később úgy jellemezte a 20 éves Michaelt, mint „nagyon, nagyon magába forduló, félénk, nem magabiztos. Egyáltalán nem volt benne biztos, hogy nevet tud magának csinálni egyedül. És én sem voltam az.”

1979 nyara nagy évet hozott nekem is és Michael Jacksonnak is. Ő 21 éves lett augusztusban én 16 júniusban. Néhány hónappal korábban Harlemből Baltimore-ba költöztünk. Egy este Monroe Street-i nappalinkban ültem és a Midnight Specialt nézem, amikor hirtelen elkezdődött Jackson első kislemezének, a Don’t Stop ‘Til You Get Enough-nak a videóklipje. Randy, aki ütőshangszeren játszott a felvételen, volt az egyetlen Jackson fivér az albumon.

Hogy megfelelő pop kulturális kontextusba helyezzük a Don’t Stop ‘Til You Get You Enough videóját, ez két évvel az MTV indulása előtt történt és én még soha azelőtt nem láttam videóklipet. De most ott volt a szemeim előtt MJ szmokingban és egyszerre nézett ki kényelmetlenül és a legmenőbb gyerekként az osztályban.

Amint furcsa képeket vetítettek mögé és elkezdődött a pulzáló ritmus (“Fever/ Temperature’s risin’ now”) a dal színtiszta extázisa „megolvaszt, mint egy forró gyertyaviaszt” (“melt like hot candle wax”). Amikor Jackson a refrént énekelte (“Keep on with the force, don’t stop”) néhányan úgy gondolták, hogy a Star Warsra tesz utalást, de szerintem egész egyszerűen önmagáról beszélt. Amint azt hamarosan bebizonyította, ha poplemezek készítéséről volt szó az elkövetkező 1980-as években, akkor ő volt az Erő. A Don’t Stop ‘Til You Get Enough videóklipje giccses volt és forradalmi és a tökéletes reklám a megjelenő albuma számára.

Néhány hónappal később ennek a dalnak az ellenállhatatlan groove-ja csábította a virágmintákkal díszített seggemet a táncparkettre Baltimore menő klubjában az Odell’s-ben, ahol én a ritmus rabszolgájává váltam. Visszatekintve ironikus, hogy ugyanabban az évszakban, amikor fehér rocker fiúk kinyilvánították, hogy „a diszkó szar” és 12 hüvelykes kislemezeket robbantottak fel Chicagóban, Michael Jackson kiadta pályafutása legjobb tánc dalait.

Azon a nyáron egy helyi ifjúsági programnak dolgoztam, akik fiatalokat támogattak a közösségben. A North Avenue-i irodáknak jelentettem kilenc órakor és körülbelül 30 fekete tinédzserrel tisztítottuk az utcákat és sikátorokat. Minden nap seprűkkel és műanyag zsákokkal felszerelkezve indultunk el. Miközben dolgozunk egy rádió mindig szólt és Jackson soullal teli falzettje lett az egész évszak zenéje. Egy forró júliusi reggelen amint sepertük a cigaretta csikkeket és törött üvegeket a DJ a Workin’ Day and Nightot kezdte játszani, ami a mi hivatalos dalunk lett.

Lehetetlen volt váltogatni a soul csatornák között, mint a WEBB vagy a V103 és nem hallani a felpörgető Don’t Stop ‘Til You Get Enough-ot, a Rock with You közepes tempójú boogie-ját vagy a hűtlenség himnuszát, a Girlfriendet, amelyet Paul McCartney írt (aki először 1978-as London Town című albumára vette fel a dalt a Wingsszel). Jackson hangja édesebb volt, mint a cukor a kávémban, de a dal valójában a megcsalásról és becsapásról szól. Az Off the Wallon a Girlfriendet (amelyben a legendás Wah Wah Watson játszik gitáron) a szívszorító szakítós dal a She’s Out of My Life követi, a bolygó egyik legszomorúbb dala.

Miután kisírta magát, Mike visszatér a hangjával lebegni a Moog szintetizátorok lágy hangja fölé (köszönhetően Greg Phillinganesnek) amint a Stevie Wonder által írt hangulatosan briliáns csendes vihar groove, az I Can’t Help It felhangzik. A dalt eredetileg saját mesterműve, az 1976-os Songs in the Key of Life számára írta Wonder. Az It’s the Falling in Love visszavisz minket a mosolygós boldogságba mielőtt MJ ismét visszatér a klubba a fúvósokkal teli Burn This Disco Out-ban. Az 1979 augusztus 10-én kiadott Off the Wallt (néhányak szerint MJ legfeketébb albuma) a kritikusok elismerték és több millió példányban kelt el.

Miután megvettem az albumot a Modern Music lemezboltban Mondawmin Mallban azon a héten barátokkal visszatértünk a bölcsőmbe, készen a boogie-ra, hogy megragadjuk a lelkünket és soha ne engedjük el. Harminc nyárral később, 2009. június 25-én, amikor bejelentették, hogy Michael Jackson halott, a barátommal Patriciával ültem azon a szomorú délutánon, amint letöltötte a kedvenc dalainkat és lejátszotta őket a laptopján. Amikor a címadó dal, az Off the Wall felhangzott egy pillanatra a polcra tettük a bánatunkat és csak jól éreztük magunkat.

A kulturális kritikus Michael A. Gonzales címlapon szereplő cikkeket írt a Vibe, az Uptown, az Essence, az XXL, a Wax Poetics és mások számára. Cikkíró a soulhead.comnál is. Olvasd az írásait a Blackadelic Popnál és kövesd Twitteren a @gonzomike címen.

Forrás: http://www.ebony.com/entertainment-culture/off-the-wall-put-michael-jackson-into-the-stratosphere#axzz3yT1sIxlj

Reklámok

Hogyan vette meg Michael Jackson a Beatles katalógust?

Az alábbi kivonat részlet Zack O’Malley Greenburg Michael Jackson, Inc.: The Rise, Fall, and Rebirth of a Billion-Dollar Empire című könyvéből:

Az 1980-as évek közepén néhány havonta egyszer összegyűlt Amerika legokosabb üzletemberei közül néhány, hogy pénzügyi stratégiát tervezzen egy milliárd dolláros szórakoztatóipari konglomerátumnak. Ennek az informális befektetési tanácsnak a tagja volt David Geffen, aki addigra már elindított több lemeztársaságot és később ő lett Hollywood egyik leggazdagabb embere miután megalapította a DreamWorks Stúdiót; John Johnson, aki az Ebony magazin alapítója és ő volt az első fekete ember, aki felkerült a Forbes magazin 400 leggazdagabb amerikait tartalmazó listájára; John Branca, aki azóta tucatnyi a Rock and Roll Hall of Fame-be tartozó művész pénzügyeit kezelte, beleértve a Beach Boyst, a Rolling Stonest és Michael Jacksont, a Pop Királyát, aki a testület elnöke volt – és kifürkészhetetlen az elmaradhatatlan napszemüvegében.

A kérdéses szórakoztatóipari vállalat részvényeivel sohasem kereskedtek a New York-i tőzsdén. Noha igazából kevesen tekintenék ezt tényleges vállalatnak, multinacionális termékeit milliárdok fogyasztották az elmúlt évtizedekben. Ha a szervezetet hivatalosan bejegyezték volna akkor hívhatták volna Michael Jackson Rt-nek.

1985-ben ez a konglomerátum a legjelentősebb vásárlását vitte véghez: az ATV-ét, amely magában foglalta a Beatles értékes kiadói katalógusát. Ennek része volt az együttes legtöbb nagy slágerének a szerzői joga, beleértve a Yesterdayt, a Come Togethert, a Hey Jude-ot és több száz más dalt. A katalógust később egyesítették a Sony-éval és így jött létre a Sony/ATV, amely jelenleg több, mint kétmillió dalt felügyel olyan művészektől, mint Eminem vagy Taylor Swift, s ezzel ez a világ legnagyobb zenei kiadó vállalata.

Hónapokkal az üzlet nyélbe ütése előtt azonban egy befektetői bizottsági ülésen a vásárlás valószínűtlennek tűnt. A Michael Jackson Rt. komoly tárgyalásokat folytatott az ausztrál milliárdossal, Robert Holmes à Courttal, aki 40 millió dollár felett határozta meg az árat – s ez nézeteltérésekhez vezetett Jackson belső köreiben arról, hogy hogyan tovább.

Mivel nem akart senkit felzaklatni Jackson nem szólt egy szót sem – amint azt gyakran tette a megbeszéléseken –, de ő már döntött. Írt valamit egy pénzügyi kivonat hátoldalára és odacsúsztatta Brancának az asztal alatt.

Ez állt rajta: „John, kérlek, ne alkudozzunk. Nem akarom elveszíteni az üzletet… EZ AZ ÉN KATALÓGUSOM.”

Néhány hónappal később Jackson megvette az ATV-t 47,5 millió dollárért. Ma a Sony/ATV körülbelül 2 milliárd dollárt ér – Jackson hagyatékkezelőjén keresztül Jackson örökösei még mindig fele arányban tulajdonosai ennek a közös vállalatnak. Nem ez lenne a helyzet, ha Jackson és csapata nem manőverezett volna okosan és állhatatosan. Ez a hihetetlen történet több, mint negyed évszázaddal ezelőtt kezdődött az Egyesült Királyságban egy híres lovag és egy hamarosan királlyá váló illető közötti találkozással.

Egy este 1981-ben Paul McCartney otthonában London mellett az egykori Beatle átnyújtott Michael Jacksonnak egy mappát. Benne mindazoknak a daloknak a listája állt, amelyeknek a kiadói jogát McCartney birtokolta. Miután a saját dalszerzői katalógusának a nagy részét hagyta kicsúszni a kezei közül fiatal korában, elkezdett szerzői jogokat vásárolni éveken át.

”Ezt csinálom én. Megvettem Buddy Holly katalógusát, a Broadway katalógust.” – mondta McCartney a fiatal énekesnek. „Itt van kinyomtatva mindazoknak a daloknak a névsora, amelyeket birtokolok.” Jacksont ez lenyűgözte. Ő is el akarta kezdeni ugyanezt csinálni és a vállalkozói ösztöne rögtön működésbe lépett. „Paul és én mindketten a saját kárunkon tanultuk meg az üzletet és a kiadói jogok és jogdíjak fontosságát és a dalszerzés méltóságát.” – írta Jackson az önéletrajzában.

Amikor visszatért Kaliforniába egy irigylésre méltó problémával találta magát szembe. 1980-ban 9 millió dollárt keresett és egy halom pénzen ült, ami befektetésre vált. Az infláció az 1980-as évek elején féktelen volt, ami azt jelentette, hogy a felhalmozott készpénz gyorsan veszített az értékéből. Röviden: találnia kellett valami arra érdemes helyet arra, hogy leparkolja a Michael Jackson Rt. tartalékait.

A könyvelői hoztak neki pár ingatlan befektetési lehetőséget, de egyik sem izgatta fel annyira, hogy bármit is vegyen. Dalokat akart venni. Az ügyvédje, John Branca (aki jelenleg Jackson hagyatékkezelőjét vezeti) elkezdett beszélni emberekkel a kiadói üzletben, hogy megtudja mit árulnak. Az egyik első beszélgetését a dalszerző Ernie Marescával folytatta, akinek két nagy rock dala volt eladó: a Runaround Sue és a The Wanderer. Amikor Branca ezt elmondta Jacksonnak az énekes nem ismerte ezeket a dalokat. Az ügyvéd adott a kliensének egy szalagot és azt mondta neki, hogy hallgassa meg őket. Néhány nappal később Jackson visszahívta: „Meg kell szerezned ezeket a dalokat!” – mondta. „Egész hétvégén táncoltam rájuk.”

Így Branca és Jackson elkezdett bevásárolni. Vettek egy kisebb katalógust, ami tartalmazta a 1-2-3-t, egy 1960-as évekbeli soft rock szerelmes dalt Len Barry-től, az Expressway to Your Heart című Gamble and Huff kompozíciót, amelyet 1967-ben jelentetett meg a Soul Survivors és a Cowboys to Girls-t, egy 1968-as Intruders slágert, amelyet ugyanaz a duó komponált. Ha Jackson nem ismert egy dalt, akkor Branca küldött neki egy felvételt; ha az énekes beleszeretett, akkor áldását adta a vásárlásra.

Karen Langford, Jackson régi munkatársa emlékszik, hogy egyszer ebben az időszakban ott ült Jacksonnal és arról beszélgettek, hogy mely minden idők legnagyobb dalait lenne jó birtokolni (gyakran említette a Beatles, Elvis és Ray Charles dalait, többek között). Néha tesztelte Langfordot azzal, hogy elénekelt egy részletet egy dalból és megkérdezte mi a címe és ki az előadó. Már akkor olyan céljai voltak a tulajdonlásban, amit az ő korában csak kevesen tudtak elképzelni.

„Ő akart a világ első számú kiadója lenni.” – mondja Langford – „És… ez sokféle formában előjött, de a célja mindig az volt, hogy első számú legyen, megszerezni azt a Nr. 1. helyet. A legnagyobbnak, a legjobbnak lenni.”

Amit az énekes nagyon akart az Berry Gordy Jobete katalógusa volt, amely a Motown legnagyobb slágereinek legtöbbjét tartalmazza, beleértve a Jackson 5 dalait is. Gordy azt mondja, hogy Jackson „versenyképes” árat kínált neki egy ponton, de a Motown főnöke nem állt készen arra, hogy eladja – és nem is tette, amíg az EMI nem fizetett neki 132 millió dollárt a katalógusa feléért 1997-ben.

De amikor megfigyelte Gordy hogyan menedzseli a kiadói érdekeit az valamit lángra lobbantott Jacksonban. „Megcsípte a bogár.” – mondja Gordy – „És ez arra késztette, hogy valami még nagyobbat akarjon csinálni.”

***

„Michael,” – kezdte Branca szemérmesen egy találkozón 1984 szeptemberében – „azt hiszem hallottam, hogy eladó egy katalógus”.

„Melyik az?”

„Az ATV.”

„Igen, és az mi?”

„Nem is tudom, van egy pár szerzői jog benne. Mindjárt eszembe jut…” – mondta Branca, miközben a hatás kedvéért szünetet tartott. Aztán elkezdett sorolni egy pár címet: Yesterday, Come Together, Penny Lane és Hey Jude.

„A Beatles?!” – kiáltott fel Jackson.

Az egyetlen probléma: a katalógus a milliárdos Robert Holmes à Courté volt, az üzleti élet egy ausztrál kalózáé, aki ismert volt acélos türelméről, az iránti hajlamáról, hogy az utolsó pillanatban kihátráljon üzletekből és olyan szintű makacsságáról, amely felveszi a versenyt bármely rocksztáréval. Volt jó pár más kérője is az ATV ügyében, beleértve a milliárdos ingatlanfejlesztőt, Samuel LeFrakot, a Virgin Records alapítóját Richard Bransont, valamint Marty Bandiert és egy másik kiadót igazgató Charles Koppelmant (Bandier-t a Sony/ATV 2007-ben szerződtette és jelenleg is a vállalat vezérigazgatója).

Holmes à Court számára kevés dolog okozott nagyobb örömöt, mint egy kimerítő üzleti tárgyalás. Különösen nagy örömét lelte abban, ha túlbuzgó amerikaiakkal játszadozhatott. („Azt akarják, hogy az ő szabályaik szerint játsszam.” – mondta egyszer Egyesült Államokbeli társairól. „A vietkongok nem játszottak a szabályok szerint és nézd meg mi történt.”) Mindez nem számított Jacksonnak. Az instrukciói Brancának: „Meg kell szerezned nekem azt a katalógust.”

Az ügyvéd emlékszik az ezt követő hektikus napokra. Az első feladat: beszélni Paul McCartney-val és Yoko Onóval, akik mindketten Jackson barátai voltak. John Lennon özvegyeként Ono felügyelte Lennon hagyatékát és azt pletykálták, hogy mutat némi érdeklődést aziránt, hogy McCartney-val közösen tegyen egy ajánlatot az ATV-re. Jackson remélte, hogy nem kerül sor ütközetre.

„Felhívtam Yokót.” – emlékszik vissza Branca. „És azt mondtam: ’Michael megkért, hogy hívjalak fel és megtudjam, hogy licitálsz-e az ATV Music-ra, amely birtokolja az összes Beatles dalt.”

„Nem, nem licitálunk.”

„Nem?”

„Nem, nem. Ha megvennénk, akkor Paullal kellene viaskodnunk.” – válaszolta Ono. „Kész cirkusz lenne. Miért?”

”Mert Michaelt érdekli a dolog.”

„Ó, az csodálatos lenne. Inkább legyen Michael kezében, mint valami nagyvállalatéban.”

(Amikor Onót harminc évvel később megkérdezték erről a párbeszédről – egy rövid interjú keretében egy tüntetésen a New York-i ABC Carpet & Home előtt – azt mondta, hogy nem folytatott „komplex beszélgetést” senkivel Jackson csapatából, de bővebben nem fejtette ki.)

Branca azt mondja, hogy a következő lépés az volt, hogy beszéljen John Eastmannal, Paul McCartney ügyvédjével és sógorával (ő képviselte az énekest és a saját apját, Lee Eastmant is, aki még a Beatles feloszlása előtt kezdett együtt dolgozni McCartney-val). Branca elmondása szerint Eastman azt mondta, hogy McCartney-t nem érdekli a dolog, mert a katalógus „túl drága”. Ez volt az egyik oka annak, hogy sem Branca, sem Bandier nem hitte, hogy McCartney kipengetne érte ennyi pénzt.

Noha az ATV értékének kétharmadát a Beatles dalai tették ki, de a maradék egyharmadot McCartney nem akarta: több ezer más kompozíció szerzői joga, egy hangeffektus könyvtár, sőt még némi ingatlan is. „Paul hozzáállása sokkal, sokkal inkább pénzügyi jellegű volt.” – mondja Bandier. Joe Jackson (Michael apja – a ford.) hozzáteszi: „Michael csak egy dolog miatt vette meg azt a katalógust: mert eladó volt! [McCartney és Ono] is megvehették volna. De nem tették.”

Van egy művészi magyarázata is McCartney vonakodásának: „Sosem gondoltam, hogy Paul McCartney meg fogja venni, mert nagyon nehéz dolog valami alkotójának megvenni a saját alkotását.” – mondja Bandier. „Olyan lenne, mintha egy olyan képet, amin Picasso egy napig dolgozott, húsz évvel később megvenne 5 millió dollárért. Ez nem olyan dolog lenne, amit Paul megtenne.”

Branca egy 30 millió dolláros ajánlattal nyitott. De Holmes à Court többet akart, különösen mivel Bandiert, Koppelmant és pár más vevőt is még mindig érdekelte az ATV. Novemberre Jackson felhatalmazta Brancát arra, hogy emelje meg az ajánlatát 40 millió dollárra. John Johnson kivételével Jackson tanácsadói – még a zeneipari igazgatók, David Geffen és Walter Yetnikoff is – úgy gondolták, hogy az énekesnek elment az esze.

Utóbbi megmondta Jacksonnak, hogy hibát követ el és inkább maradjon annál, hogy csak művész. „Az volt a tanácsom.” – mondja a CBS egykori elnöke – „De ő nem értett velem egyet. Szerencsére.” Jacksonnak nem volt üzleti iskolai végzettsége és a cash flow multiplikátorok nem sokat jelentettek a számára. De óriási érzéke volt az érték iránt – és Branca személyében volt egy főhadnagya, aki képes volt segíteni neki abban, hogy kihozza ebből a legtöbbet.

„John volt a pénzügyi házmester és Michael ösztöneinek a végrehajtója.” – mondja a milliárdos Tom Barrack, aki élete során később dolgozott Jacksonnal. „Szóval Michael azt mondta: ’Wow, szerintem hihetetlen értéke lesz a Beatles daloknak idővel. Egészen őszintén szólva Michael nem tudta, hogy 12 millió dollárt, 18 millió dollárt vagy 25 millió dollárt érnek-e. Csak azt tudta és azt érezte meg helyesen, hogy idővel a szellemi termék sok pénzt fog érni.”

Jackson állandó refrénje az volt, hogy „Nem árazhatsz be egy Picassót… nem árazhatod be ezeket a dalokat, mert felbecsülhetetlenek. Ezek a valaha írt legjobb dalok.” Egy pénzügyi bizottsági ülésen Jackson megírta Brancának a fentiekben említett cetlit, amelyet az ügyvéd ma is az otthonában őriz: „EZ AZ ÉN KATALÓGUSOM.”

John kérlek ne alkudozzun, nem akarom elveszíteni ezt az üzletet. Fogadjuk meg Johnson tanácsát. (Bal oldalt alul: "Azt mondta, hogy sok nagy üzletet veszített el így.") EZ AZ ÉN KATALÓGUSOM. Michael Jackson"

Az említett cetli. Pontosan ez áll rajta: ATV. John kérlek ne alkudozzunk, nem akarom elveszíteni ezt az üzletet. Fogadjuk meg Johnson tanácsát.” (Bal oldalt alul: “Azt mondta, hogy sok nagy üzletet veszített el így.”) EZ AZ ÉN KATALÓGUSOM. Michael Jackson”

Egy 45 millió dolláros ajánlat már elég jó volt ahhoz, hogy Jackson és Branca kapjon egy találkozót Londonban azon a télen, de Holmes à Court nem volt hajlandó maga elmenni. Mivel az üzletet még messze nem kötötték meg, ezért Branca is ugyanígy tett és maga helyett a kollégáját, Gary Stiffelmant küldte el. A két fél megállapodott egy őket nem kötő szándéknyilatkozatban és Jackson csapata elvégezte a 4000 dalos katalógus négy hónapig tartó felmérését.

Az ATV szerzői jogdíjainak átadásakor egy húsz fős csapat valami 900 órát töltött el azzal, hogy tüzetesen átvizsgálja a közel egymillió oldalt kitevő szerződéseket. Branca találkozott Holmes à Courttal New Yorkban áprilisban és kezet fogtak az üzletre. Néhány héten belül azonban a mogul kihátrált. Így aztán Jackson áldásával Branca küldött még egy levelet: fogadja el az utolsó, 47,5 millió dolláros ajánlatot vagy nem lesz üzlet.

Körülbelül abban az időben Branca megtudta, hogy Holmes à Court feltételesen odaígérte a katalógust Koppelmannak és Bandier-nek 50 millió dollárért. De ismerte a riválisait – és azokat a helyeket, ahonnan a pénzüket kapták. Történetesen a vállalatuk kapott egy jelentős kiadói előleget az MCA Recordstól, amelyet akkor Irving Azoff vezetett, aki ugyanakkor Jackson és testvérei konzulense is volt az akkori turnéjuk ügyében.

”Elmentem Irvinghez és azt mondtam: ’Hogy finanszírozhatod Charles-t és Marty-t? Michael ellen licitálnak és te Michael konzulánsa vagy.’” – emlékszik vissza Branca. „Visszavonta az ajánlatát és így az ő megállapodásuk kútba esett.”

Nem sokkal később Branca kapott egy hívást Holmes à Court egy kollégájától. El tudna-e menni Londonba véglegesíteni az üzletet? Megállapodtak a 47,5 millió dollárban. Jackson meghatalmazta Brancát, az ügyvéd New Yorkba repült, majd átszállt egy Nagy-Britanniába tartó Concorde-ra. Amikor azonban a repülőn volt észrevett két ismerős arcot, akik szintén Londonba tartottak: Bandiert és Koppelmant.

„Mit csinálsz odaát?” – kérdezte Bandier.

„Ó,” – mondta Branca – „csak üzletelek.”

Bandier is készen állt arra, hogy saját üzletet kössön. Még azután is, hogy Branca meggyőzte Azoffot, hogy visszavonja a támogatását, ő és Koppelman úgy gondolták, hogy össze tudnak kaparni annyi tőkét, hogy tegyenek egy 50 millió dolláros ajánlatot az ATV-re – és ehhez csak egy kis időt kell kérniük. Bandier így emlékszik vissza: „Tulajdonképpen azért mentünk Londonba, hogy véglegesítsünk egy formálisabb szerződést.”

Ő és Koppelman rájöttek, hogy Holmes à Courtot nem érdekelte a zenekiadás és egyszerűen csak meg akart szabadulni az ATV-től amilyen gyorsan csak lehetett. Nem a türelmére alapoztak vagy arra, hogy esetleg örömét lelheti egy kis üzleti sportban. De arra sem számítottak, amit Holmes à Court mondott nekik, amikor megérkeztek: hogy éppen átadni készül az ATV-t egy másik félnek, 2,5 millió dollárral kevesebbért, mint amit ők kínálnak.

Szemtől szembe Holmes à Courttal és közel ahhoz, hogy elveszítsék az üzletet, Bandier azonnal megemelte az ajánlatát további 500 ezer dollárral. De az ausztrált ez sem hatotta meg.

„Van egy aspektusa az üzletnek, amire ti srácok nem vagytok képesek.” – felelte – „Még pedig arra, hogy koncertet adjatok Perthben a kedvenc alapítványom javára.”

„Csinálhatunk egy jótékonysági koncertet.” – mondta Bandier, arra gondolva, hogy könnyen bevetheti a kapcsolatait és talán a pénzét, hogy bármilyen nagy művészt megszerezzen.

„Nem, nem, nem értitek.” – folytatta Holmes à Court – „Én ezt Michael Jacksonnak adom el.”

***

Odaillő módon Jackson a legnagyobb üzletét azzal pecsételte meg, hogy édesítőnek bedobott egy személyes megjelenést. Pedig nem volt könnyű szívesség: 15 órát kellett repülnie Los Angelesből Sydney-be, repülőt váltani és onnan további öt órát repülni Perthbe. De még egy csapat dingó sem akadályozhatta meg abban, hogy megszerezze a katalógusát.

Bandier később megtudta, hogy Jackson ajánlott egy másik kedvezményt is. Holmes à Court lányát Penny-nek hívták és hajlandó volt arra, hogy kivegye a Penny Lane című dalt az üzletből, hogy a milliárdos a lányának adhassa azt ajándékul. (Jackson cége továbbra is menedzselte a dalt a számára.) Ez nem kis engedmény.

„A Beatles bármelyik dala, amely a birtokodban van pénzt termel.” – mondja Bandier – „Csak valami kétszázötven van belőlük és mindenkinek megvan a maga kedvence ebből a kétszázötvenből. Hidd el, a Penny Lane népszerű dal.” De a döntő a perthi megjelenés volt. „Tudtuk, hogy mi nem tudunk holdsétálni, így nem volt több kérdés.” – emlékszik vissza Bandier – „Nem jött össze.”

Michael 1985-ös perthi látogatása, amelyre a Holmes à Courttal kötött szerződés kötelezte. Koncert helyett végül is azzal is megelégedett a milliárdos, hogy Michael megjelenjen a Channel 7 Telethon című jótékonysági műsorában. A csatornának Holmes à Court volt a tulajdonosa.

Jackson eltökélt fókusza arra, hogy a lemezipar legélesebb elméinek heves tiltakozása ellenére megvegye a katalógust talán némelyek számára meggondolatlanságnak tűnik. De utólag egyértelmű, hogy igaza volt abban, hogy az ösztöneire hallgatott – ezt még azok is elismerik, akik eleinte kételkedtek benne. És az is egyértelmű, hogy a szerzői jogokkal kapcsolatos értékítélete kifogástalan volt.

„Úgy gondolom, hogy ha akkor a tanácsadója lettél volna, akkor te is azt mondtad volna neki, hogy ’Ne tedd!’” – mondja Yetnikoff. „Kiderült, hogy nagyon jövedelmező beruházás volt… Szóval azt kell mondanom, hogy az üzleti érzéke jobb, mint az enyém.”

Az biztos, hogy Jackson sosem felejtette el, hogy igaza volt. 2007-ben egy Bandierrel folytatott konferenciabeszélgetés során az igazgató felidézte az ATV 1985-ös eladásának a történetét. Jackson örömmel idézte fel az élményt.

„Látod,” – mondta – „mondtam neked, hogy ismerem a zenekiadói üzletet.”

John Branca és Michael Jackson az előbbi esküvőjén a '80-as évek végén

John Branca és Michael Jackson az előbbi esküvőjén a ’80-as évek végén

Questlove emlékezik az időkre: 132 Michael Jackson emlék

Questlove (írják ?uestlove-nak is – valódi neve: Ahmir Khalib Thompson) dobos, DJ, producer és zenei újságíró – a Grammy-díjas hip-hop együttes, a The Roots dobosa és egyik frontembere az alábbi cikket nem sokkal Michael Jackson halála után írta 2009-ben.

Questlove

1. Emlékszem amikor először láttam tőled a robot táncot ’73-ban a Soul Trainen. Két éves voltam. De az emlékeimben ÉLÉNKEN él. Annyira élénken, hogy a következő két évben azt a táncot adtam elő MINDEN egyes templomi rendezvényen.

2. Emlékszem amikor a szüleim elengedték a nővéremet, hogy megnézzen titeket a Looking Through The Windows turnén ugyanabban az évben. Vett két fekete-fehér 8×10-es fotót az együttesről a koncerten.

3. Emlékszem, hogy azt hittem egy kis pufók, kövér gyerek vagy amiatt ahogy a fotódat kiszélesítették a ’71-es Third Album borítóján.

4. Emlékszem, hogy feldühítettem a nővéremet, amikor elvettem a bélyeggyűjteményét és a bélyegeit felragasztottam az ABC album hátsó borítóján látható képre.

5. Emlékszem, amikor egy vadidegent megkértem az apám showján, hogy vegyen nekem egy lemezjátszót és lemezeket. A következő dolog, amivel visszajött az a Rufus Dance With Me kislemeze, Neil Sedaka Bad Blood kislemeze és a legelső példányom a J5 Lookin’ Through The Windows-ából. Meglepő módon NEM kerültem olyan bajba, mint akkor amikor egy negyeddollárost próbáltam kérni egy idegentől azért, hogy lejátszhassam a Brick House-t a sarki bolt zenegépén.

6. Emlékszem, amikor a nagynéném, Karen letesztelt a Jacksonokból úgy, hogy vette a Get It Together albumborítót és mutogatott (hogy ki kicsoda rajta): *mutat* “Jackie!” *mutat* “Marrron!”.

7. Emlékszem nem értettem, hogy az első négy albumon úgy néztél ki, mint egy gyerek (mint én), de aztán a G.I.T.-en a kettes fázisba léptél és az a magas Off The Wall előtti felnőtt MJ lettél. (Valójában most felnőtt fejjel azt mondanám, hogy a tinédzser Michael nem igazán jött elő a ’75-ös Moving Violationig, de akkor 3 éves voltam, mit tudtam én?)

8. Emlékszem, hogy nem értettem a Motown kiadványok következetlen nyomdai munkáját és azt, hogy ennek következtében az albumaitokat kétféle kategóriába lehetett sorolni: “a sötét logóval rendelkezők” és a “világos logóval rendelkezők”. A sötét logó tengerészkék/lila/vörös volt. A világos sárga/lila/narancssárga. Mindig azon tűnődtem miért ilyen következetlenek a logók. Az első öt albumotokon a sötét logó volt és borzalmas betűtípus (megint csak azt tudom mondani, hogy gyerek voltam és valamiért annak alapján ítéltem meg az albumokat, hogy hogy néznek ki, amikor forognak a lemezjátszón, NEM pedig a zene alapján, amit tartalmaztak), az utolsó három albumotokon a világosabb logó volt és remek betűtípus és ez a fő oka annak, hogy megszerettem a Get It Together/Dancing Machine/MovingViolation albumokat.

9. Emlékszem az intermezzókra a G.I.T-en (különösen Dennis Coffey eleven gitár zörejére a Mama I Gotta Brand New Thing végén) és arra, hogy mennyire ijesztően hangzottak. Sosem hallgattam a G.I.T-et sötétben.

10. Emlékszem egy oldalprofilodra, amit az anyám Essence magazinjában találtam és amin a bal hüvelykujjad túlért a mikrofon fején (mintha az ujjadat szopnád éneklés közben). Kábé 20 évig én is úgy tartottam a mikrofont, egészen addig, amíg el nem kezdtem verselni a korai Rootsban és úgy kezdtem tartani a mikrofonomat, mint Chubb Rock (egyébként mindkettő helytelen).

11. Emlékszem az első magazin kivágásra, amit a nővérem a falra ragasztott. Túl sok ragasztót használt és egy darabkát kiszakított a szemed alatt. NEM volt túl jó látvány amikor gyerekként egyedül ülsz a sötétben és bámulod, te meg egy rossz ragasztás következtében tönkrement fotóról nézel vissza rám és bámulod minden mozdulatomat. *összerázkódik*

12. Emlékszem amikor a nagynéném, Karen megpróbálta nekem elmagyarázni, hogy mi az a földrengés, mert állítólag a Carol Burnette Showban volt egy kisebb földrengés a forgatás alatt, de ti mégsem léptetek ki a karakterből, hanem végigmentetek a jeleneten és improvizáltatok. És később elmondták nekem, hogy mi történt.

13. Emlékszem amikor azon tűnődtem, hogy “vajon a Motown miért próbálna még egy albumot eladni a Dancing Machine-nel”, amikor az a dal már rajta volt egy J5 albumon.

14. Emlékszem amikor a Free To Be You and Me-t énekelted Roberta Flackkel Marlo Thomas műsorában.

15. Emlékszem, hogy MINDEN egyes alkalommal, amikor elmentem a nagymamámhoz el kellett neki játszanom a “Jermaine sír” paródiát, ami úgy kezdődik, hogy “a karácsony nem lesz ugyanolyan idén”.

16. Emlékszem, hogy megkérdeztem az anyámat: “Miért gázolták el a rendőrt az autójukkal az albumborítón?”

17. Arra is emlékszem amikor a fejemet vakartam, hogy ugyanez a rendőr csak egy büntetőcédulát adott nekik ezért… Képzeld el amint 5 fekete fickó egy Rollsban – a sofőr egy strici kalapban (Marlon) – elgázol egy rendőrt ÉS a motorját és mindkettő az autó ALATT köt ki az 1970-es évek Los Angelesében és ezért csak egy büntetőcédulát kap? EMBER, az a Spielberg CSODÁLATOS!

18. Emlékszem a negyedik fellépésetekre a Soul Trainben és arra, hogy egy kicsit csalódott voltam amiért nem énekeltétek el a Breezy-t.

19. Emlékszem amikor megpróbáltátok megpróbáltátok Vicki “Mama’s Family” Lawrence-t megtanítani a Body Language-re a Carol Burnette Show-ban (és Carol Anybody Named Jackson című dalára).

20. Emlékszem, hogy olyanok voltatok, mint valami fekete szuperhősök, mert MINDEN televíziós fellépésen úgy tűnt képesek vagytok öt láb magasra ugrani lassított felvételen.

21. Emlékszem a visszhang effektekre a G.I.T. és a Moving Violation albumon, ami felkeltette az érdeklődésem a visszhangok használata iránt az albumokon.

22.Emlékszem hogy te és a testvéreid elrappeltétek a jelölteket az 1976-os American Music Awardson. (Erre rosszul emlékszik Questlove, ugyanis ez valójában az 1977-es Grammy-n történt.)

23. Emlékszem amikor az apám elmondta nekem, hogy elhagytátok a Motownt.

24. Arra is emlékszem amikor Kenny Gamble és az apám arról beszélgettek egymással, hogy Ken és Leon (Huff) lesz a producere az új Jacksons albumnak.

25. Emlékszem, hogy vegyesek voltak az érzéseim az Epic ÉS A Philadelphia International logóinak a fúziója miatt – ahogy osztoztak ugyanazon az unalmas téren (az albumokat a logó alapján ítéltem meg és annak alapján hogy hogy néztek ki, amikor forogtak).

epic philly logo

26.  Emlékszem a rádió reklámokra, amiket hallottam az új Jacksons lemezről és arra, hogy valahogy úgy gondoltam, hogy az albumnak szó szerint “Smash Self Titled” (kb. “önmagukról elnevezett sláger” album) lemez lesz a címe.

26. Emlékszem, hogy arról álmodoztam ugyanazzal az albummal kapcsolatban, hogy ha ti, rossz anyaszomorítók, elgázoltatok egy rendőrt a legutóbbi albumotok borítóján… akkor most ezen az újon biztosan ablakokat fogtok betörni. (Nem sejtettem, hogy kábé 15 évvel később tényleg ablakokat fogsz betörni az egyik albumod első kislemezén.)

28. Emlékszem, hogy minden szerdán este nyolc órakor ott ültem a tévé előtt és néztem a Jacksons Varieté Show-t, amit Damon “Lamont You BigDummy” Wilson poszt-Stanfort projektje, a Baby I’m Back követett a poszt-Mrs. Butterworth Kim Fieldsével.

29. Emlékszem, hogy David Letterman epizód szereplő volt ugyanabban a show-ban. (Éppen úgy, ahogy emlékszem, hogy Jay Leno pedig a Billy DavisJr/Marylyn Mccoo Varieté Show-ban volt.)

30. Emlékszem, hogy a kölykök az osztályomban azért ugrattak ahogy csináltam azt a “jobb láb a levegőben, miközben a bal láb előre ugrik” táncot, ami Mike védjegy táncmozdulata volt 1976 és 1982 között.

31. Emlékszem amikor az első zenei videótok, a Goin’ Places megjelent a helyi főműsoridős showban.

32. Emlékszem amikor találkoztam a bátyámmal, Tony-val ’77-ben, aki megvette nekem 8 sávos szalagon a Goin’ Places albumot.

33. Emlékszem amikor benne voltál a Sesame Street karácsonyi különkiadásában és volt egy jeleneted a zsémbes Oscarral a fukarságról.

34. Emlékszem, hogy havazott és az apám elvitt a kedvenc anyás-apás helyemre az 52. utcában, amit King Jamesnek hívtak és megkaptam a Goin’ Places-t 8 sávos szalagon.

35. Emlékszem, hogy MENNYIRE zokogtam amikor megpróbáltam meggyőzni a nagyszüleimet arról, hogy “igenis a szüleim megengedik, hogy felkeljek és megnézzem a Soul Traint hajnali 1 órakor!!” Don (Cornelius) egy teljes showt szentelt nektek és NEM létezett, hogy én elszalasszam.

36. Emlékszem, hogy felkeltem éjjel 11 óra 45 perckor és kinavigáltam magam a nyikorgó ágyamból (14 perc), kinyitottam az ajtót (5 perc), a folyosón a fürdőszobába (8 FÁJDALMAS perc – majdnem elkaptak úgy döntöttem, hogy ha elkapnak azt mondom, hogy csak a fürdőszobába mentem – ha ABBAHAGYJÁK a horkolást), lehúztam a WC-t és sikerült eljutnom az első hét lépcsőhöz anélkül, hogy használtam volna a lábamat (lassan lecsúsztam a korláton; 3 perc); Tom “Mission Impossible” Cruise módjára a maradék 11 lépcsőfokot percenként egyesével vettem és közben eldöntöttem, hogy a színes tévét válasszam-e a nappaliban, amely egy szagot hagyott maga után, ha be volt kapcsolva VAGY pedig a konyhait, aminek 12 hüvelykes fekete-fehér képernyője volt (és ahol egerek rohangáltak). Ez a Soul Train megérte, hogy szembenézzek a félelmeimmel, így a konyhába mentem és megnéztem az egész showt, dacolva az apám szüleivel, akik 10 órakor ágyba parancsoltak. Ha elkaptak volna, akkor a falusi nagybácsikáim eljöttek volna és elverték volna a fenekem AMELLETT, hogy az apám is azt tette volna, miután hazatért a turnéról. Olyan botrány lett volna belőle, mint a pornóból egy keresztény házban, de megérte.

37. Emlékszem, hogy abban a showban láttam tőletek a kedvenc videómat, a tüköreffektekkel túltöltött Blame It On The Boogie-t.  Ez volt az a pillanat, amikor a Soul Train iránti és a Jacksons iránti megszállottságom találkozott egymással.

38. Emlékszem amikor a lányok felszaladtak hozzád a színpadra és a rendőrök játékosan feloszlatták őket a Shake Your Body (Down To The Ground) alatt. És én (már megint) azt gondoltam, hogy a rendőrök le akarnak tartóztatni titeket.

39. Emlékszem, hogy teljesen odavoltam a JACKSONS logóért ezen a turnén (Destiny turné – a ford.) és azért, hogy minden tévé showban ott volt és én minden iskolai füzetemet telerajzoltam vele.

40. Emlékszem ennek a shownak minden részletére, és mivel csak egyszer láttam újra és újra és újra visszajátszottam a fejemben 20 éven át egészen addig, amíg rá nem bukkantam egy felvételére (a világ minden helye közül éppen Tokióban) és megleptem magam azzal, hogy EGYETLEN részletet sem hibáztam el azok után, hogy 20 évvel korábban láttam.

41. Emlékszem arra a napra, amikor az apám megvette nekem a Switch egyik lemezét és a Jacksons Destiny albumát egy 8 sávos szalagon.

42. Emlékszem arra, hogy a Things I Do For You alatt minden zihálás után felfelé rántottat a fejed, mintha részint koreográfia lenne, részint egy idegi ritmikus rángás. Úgy tűnt többször csinálod ezt, mint a korábbi védjegy mozdulatodat, a forgást.

43. Emlékszem, hogy az anyám azt mondta nekem, hogy egy életen át nyakmerevítőt kell majd hordanom, ha állandóan ezt a “rángást” csinálom… 31 évvel később még mindig csinálom ezt a rángást puszta megszokásból.

44. Emlékszem, hogy később felfedeztem, hogy a 8 sávos szalagon a dalok sorrendje össze van keverve.

45. Emlékszem, hogy nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy a Things I Do For You-ban nincs rajta a lemezen a “fade out” (kitűnés) úgy ahogy a 8 sávos szalagon rajta van, így amikor átváltottam kazettára átmásoltam a 8 sávosról a fade out-ot csak hogy okostojás legyek.

46. Emlékszem, hogy az anyám és én bámultuk a Destiny album borítóját és nagyon lenyűgözött minket a páva a hátsó borítón.

47. Emlékszem, hogy a Destiny albumotokon láttam először a vadonatúj Epic logót.

48. Emlékszem amikor a Midnight Special vendégei voltatok és Jermaine újraegyesült veletek a címadó dalban és én észrevettem egy közös motívumot az összes tévés fellépésetekben abban az időben: mindig van egy jelenet azzal a lassított felvételen mutatott ugrálással. Plusz annak a dalnak a csúcspontján te és Tito lassított felvételben birkóztatok. Tito majdnem elesett kétszer egyébként, aztán mind felemelkedtek a levegőbe – lassított felvételen. Ha volt valaha fura előadás.

49. Emlékszem, hogy a következő héten az American Bandstandben szerepeltetek, de egy kicsit csalódott voltam, hogy nem mutattátok be a Can You Feel It videót.

50. Emlékszem a nővérem be nem tartott ígéretére, hogy el fog vinni a Destiny turnéra.

51. Emlékszem, hogy én és az unokatestvérem, Kevin csináltunk egy tánc koreográfiát a Shake Your Body-ra a családi piknikre, ami arra a napra esett, amikor megtudtam, hogy Minnie Ripperton meghalt.

52. Emlékszem a legelső alkalomra, amikor hallottam egy dal REMIXÉT és hogy leesett az állam és a kérdések özönére, amivel bombáztam a bosszús nővéremet a Shake Your Body (Down to the Ground)-ról.

53. Emlékszem, hogy felkeltem reggel 9-kor, hogy megnézzem a Wiz korai előadását a belvárosban, s amikor odaértem már 300 ember állt sorban.

54. Emlékszem, hogy hazafelé majdnem sírtam mert 4 előadásra már az összes jegy elkelt.

55. Emlékszem, hogy a következő napon újra megpróbáltam és kaptunk jegyet a délután 4:30-as előadásra (épphogy).

56. Emlékszem amikor az emberek egy moziban maradtak csak hogy kétszer lássanak egy filmet – mint ahogy mi tettük a Wiz esetében.

57. Emlékszem arra a családi kirándulásra, amikor kiöltözve elmentünk megnézni az Amityville Horror Show-t az autós moziban… és amikor hazamentünk ott volt az… a Don’t Stop ‘Til You Get Enough éppen akkor debütált a WDAS-en. Ember, leesett az állam!

58. Emlékszem, hogy elszaladtam King James-hez és arról az új kislemezről kérdeztem, amiben az van, hogy “keep up with the four star”. (Ők meg csak néztek rám mint valami őrültre.)

59. Emlékszem, hogy ’79 őszén Pittsburgh-ben voltam és az apám és én a Carlton házból egy lemezbolt felé tartottunk és ő azt mondta nekem, hogy választhatok a Heatwave Property-je vagy Michael Jackson Off The Wallja között. Kérlek ne kérdezd meg, hogy miért választottam az előzőt! Megszállottja voltam Rod Temperton munkáinak és hallanom kellett a Therm Warfare-t. (Nem tudtam, hogy mindkét világból a legjobbat kaphattam volna, ha az Off The Wallt válaszom, de hát még csak 8 éves voltam.)

60. Emlékszem, hogy hat órával később arra kértem az anyámat, hogy vegye meg nekem az Off The Wallt egy áruházban. Jackpot!

61. Emlékszem, hogy a lámpa fényéhez tartottam a zoknimat remélve hogy így a sötétben majd világítanak mint azok a zoknik az album hátsó borítóján.

62. Emlékszem az első alkalomra, hogy hajnali 4 óráig fennmaradtam: az Off The Wallt hallgatni.

63. Emlékszem, hogy nem tudtam abbahagyni az “oooooooaaaiigt ooofffmyyyyyyyeeeehhhhhhhhh…….llllleieiiieiiiiiief…..mmmmmmh hmhmmmm” hallgatását. Az a szar halálra fagyasztott, mint amikor először lát az ember pornót. Tényleg sírt a saját albumán?!!?

64. Emlékszem, hogy elolvastam az összes ajánlást az albumborítón és azon tűnődtem vajon része vagyok-e a “gyermek évének” – hogy így úgy érezhettem, mintha ezt az albumot nekem dedikálták volna.

65. Emlékszem hogy láttam mindazoknak a szerepét akik részt vettek annak az albumnak az elkészítésében és tanulmányoztam mindent a fúvós hangszereléstől a vonós hangszerelésen át a ritmus hangszerelésig (ez mindig zavarba ejtett engem).

66. Emlékszem hogy egy ÚJABB turnét bejelentettek és én kaptam még egy be nem tartott ígéretet.

67. Emlékszem, hogy a 20/20 készített egy mély riportot a Jacksonsról. Az első napon az iskolában (a negyedik osztályban) csak erről beszéltünk. Ez volt az első alkalom amikor találkoztam nem MJ rajongók közönyével, akik majdnem kaptak egy verést azért mert kigúnyolták a magas hangodat.

68. Emlékszem, hogy Traci Hall az iskolámból volt a kútfeje minden MJ hírnek. Az apja legendás rádió DJ volt Philly-ben és mindig voltak promóciós albumai. Én azelőtt még sosem láttam ilyet (és azt gondoltam ezek különlegesek). Hazaszaladtam és Crayola vízfestékkel megjelöltem az apja összes olyan albumát, amin az a felirat volt, hogy “nem eladásra: csak promóciós anyag”…  amit az ő pénztárcája bánt.

69. Emlékszem Wolfman Jack műsorában az M együttes Pop Muzik és MJ Don’t Stop videóinak a premierjére a Midnight Specialban. Azon tűnődtem, hogy hogy sikerült azokat a kaleidoszkóp és üveggolyó dizájnokat abba a videóba varázsolnia.

70. Emlékszem, hogy megkérdeztem az anyámat, hogy mi történt az afrofrizurájával és hogy miért néz úgy ki a haja ahogy most kinéz.

71. Emlékszem, hogy a nagyanyám csavaróit tettem a hajamba, hogy az én hajam is úgy göndörödjön. Csak később fedeztem fel a jheri curl kifejezést és mindkét szülőm szigorú NEM-mel válaszolt, amikor könyörögtem érte.

A jheri curl frizura a '80-as évek első felében volt divatos az afro-amerikai férfiak körében.

A jheri curl frizura a ’80-as években volt divatos az afro-amerikai férfiak körében.

72. Emlékszem hogy én és Mwanamke Jordan mindketten bevittük az iskolába az Off The Wall albumunkat és én odalopóztam, amikor hátat fordított és kicseréltem a lemezeinket, mert az enyémen volt egy ugrás a I Can’t Help It közben.

73. Emlékszem arra a napra, amikor a Jacksonok felfordulást okoztak azzal, hogy eljöttek a Broad Streetre meglátogatni Gamble-t és Huffot az irodájukban, ami az iskolám mellett volt. Az egész iskola megőrült és sikerült elkapnunk egy pillantást belőlük, amikor kihajtottak.

74. Emlékszem, hogy Traci Hall elmesélte annak a koncertnek minden részletét, ami nekem elég jó volt, mert addigra nyilvánvalóvá vált számomra, hogy én NEM fogom látni ezeknek a macskáknak a koncertjét.

75. Emlékszem arra az éjszakára, amikor néztem az American Music Awardsot és azt amiről azt gondoltam, hogy egy csomó díjat nyertél. És azt hiszem megjegyezted, hogy “3 makes me happy” (“három boldoggá tesz”).  Arra is emlékszem milyen őszinte arcot vágtál, amikor a Kool and the Gang Ladies’ Night-jára groove-oltál.

@2:51

76. Emlékszem, hogy végig kellett ülnöm egy teljes UNICEF showt, csak, hogy láthassalak előadni a Rock With You-t és hogy olyan szavakról kérdezgettem közben, mint “humanitárius” és “filantrópia”.

77. Emlékszem az első utamra a Virgin-szigetekre és hogy találkoztam az első MJ hasonmásommal. Persze nem teljesen nézett úgy ki, mint ő, de messziről ő is olyan nyurga volt és úgy járt, mint MJ (és ő volt az első DJ, akit láttam cuttingolni és scratchelni, úgyhogy duplán jó pont).

78. Emlékszem az Off The Wall eredeti verziójára, amin NEM volt taps a Rock With You-ban és nem volt gitár a Get on the Floor-ban.

79. Emlékszem, hogy alig voltam ébren, amikor a Midnight Specialban a Rock With You premierje volt. Kevesebb üveggolyó.

80. Emlékszem arra a napra, amikor Traci leszállította annak a hírét nekem, hogy az öcséd, Randy majdnem meghalt egy autóbalesetben Hollywoodban.

81. Emlékszem, hogy megvettem a Blues & Soul magazint és hogy te valami olyasminek adtad meg a receptjét, aminek az volt a neve, hogy “becsomagolt csirke” – azt hittem, hogy te csináltad ezeket a saját kezeddel.

82. Emlékszem a Motown SZÁMOS összedobott albuma közül az elsőre és arra, hogy azt hittem, hogy a One Day In Your Life egy ÚJ album.

83. Emlékszem, hogy nem tudtam mit jelent a Triumph szó, amikor először hallottam annak az albumnak a címét.

84. Emlékszem, hogy amikor kijött a Right On! szuper különkiadása egy örökkévalóságba telt, míg összegyűjtöttem 5 dollárt, hogy meg tudjam venni.

85. Emlékszem, hogy az egész család összegyűlt anya és apa szobájában, hogy megnézzük a Diana Special-t, amikor Michael előadta a Rock With You-t és az Upside Down-t.

86. Emlékszem, hogy kaptam egy LaToya Jackson kazettát egy jó bizonyítványért az 5. osztályban. A Night Time Lover miatt választottam. (Ezt a dalt Michael írta – a ford.)

87. Emlékszem, hogy elolvastam a Jacksonsról szóló vezércikket az Ebony magazinban és úgy döntöttem, hogy az egyetlen módja annak, hogy bejussak ebbe a családba az, ha elárverezem a nővéremet. Nem hiszem, hogy bánta, mert nem volt olyan nő, aki egy ponton ne álmodozott volna arról, hogy hozzámegy Mike-hoz.

88. Harmadikra szerencse. SOSEM fogom elfelejteni az első Jacksons koncertemet.

89. Emlékszem a fejrángatós és ujjal mutogatós táncra és hogy MIND utánoztuk miután elmentünk a koncertre.

90. Sajnos szeretném elfelejteni azt a büntetést, amit a Jacksons Live album incidensért kaptam.

91. Emlékszem, hogy úgy játszottam a Jacksonokat, mintha szuper barátok lennének és valahogy mindig Titóval fejeztem be.

92. Emlékszem, hogy a Soul Trainből ismert Lou Ski mindig az MJ imitálás SZAKÉRTŐJE volt. Mivel akkor még nem volt YouTube, nekünk csak ez volt. (Pedig ő nem is úgy nézett ki, mint te. Egy 195 cm magas fekete-mexikói volt, de ugyanúgy pózolt a zoknijáig.)

93. Emlékszem, hogy Don lejátszotta a Can You Feel It videót a Soul Train Brothers Johnson/LaToya Jackson epizódjában. Össze voltam zavarodva, mert korábban még sosem láttam olyan videót, amiben a dal megalkotói nem énekelték a dalukat. Nem beszélve a sok speciális effektről.

94. …és emlékszem, hogy ugyanezt a videót egy fél órával később lejátszották az American Bandstandben is.

95. Emlékszem amikor Shawn Riley nekem adta a programfüzetét a Triumph turnéról.

96. Emlékszem a Rock and Soul azon számára, amiben Steve Ivory készített egy profilt, ami aztán nyilvánvalóan egy bepillantás volt abba, ami később a Thriller album lett. És arra, hogy akkor fedezted fel a dob gépet.

97. Arra is emlékszem, hogy ugyanabban a számban azt mondtad, hogy egy napon a japánok ki fognak találni egy olyan gépet, aminek a segítségével a nem-énekesek is tudnak majd énekelni, mert egy számítógép fog helyettük énekelni. (Ó, ha tudtad volna!)

98. Emlékszem amikor először olvastam a Rolling Stone kritikáját a Thrilleről, ami elindította a megszállottságomat a lemezkritika rovat és a rajzos illusztrációk iránt, amelyek abban a magazinban vannak. Természetesen ez megkönnyítette a karácsonyi kívánságomat: 1982 decemberében kaptam meg a Thrillert, amikor Puerto Ricóban voltam.

99. Emlékszem az interjúdra az Ebony Jetben 1982-ben, amiben arról beszéltél, hogy komolyzenét hallgatsz, ami engem is kíváncsivá tett aziránt a dolog iránt.

100. Emlékszem, hogy a nagynéném Delores megvette nekem a Rolling Stone “Élet férfiként” címlap sztoriját. Az első RS címlap sztori, amit elolvastam.

101. Emlékszem, hogy felfedeztem egy teljes doboz Right On! és TCB! magazint (a nővéremtől) a pincében és hogy 3 hétbe telt, amíg kialakítottam egy Jackson szentélyt a falaimon.

102. Emlékszem, hogy egyre több és több utcai árust láttam MJ posztereket árulni…

102a. … aztán pólókat…

102b. … aztán jelvényeket…

102c. … aztán egy másik héten zsebkönyveket és tárcákat…

102d. … és zoknikat?

102e. … és MJ cipőfűzőket?

103. Emlékszem, amikor nyolc hónap leforgása alatt az 52. utca nyolc macskájából blokkonként 19 macska lett. És ez azelőtt volt, hogy…

104. …hogy én NEM csináltam meg időben a házi feladatomat a Motown 25 előtt. Azt a showt annyira látni akartam, hogy elhanyagoltam a félévi beadandó tudomány dolgozatomat, hogy megnézzem. Tudtam, hogy bajba kerülök, de kit érdekelt? Elszánt voltam arra, hogy történelmet lássak. Nem mintha előre tudtam volna, hogy történelmet fogsz csinálni, de a Motown 25 reklámja alapján és a forgás alapján, amit ott csináltál TUDTAM, hogy az egy fontos történelmi este lesz.

105. Emlékszem, hogy hol voltam abban a másodpercben, amikor láttam.

106. Emlékszem, hogy másnap betegnek tetettem magam, hogy meg tudjam csinálni a dolgozatot.

107. Emlékszem, hogy a következő napon Briant, Markot, Robertet, Johnt és engem leküldtek az igazgatói irodába, mert mind összekaristoltuk a padlót a mokaszin cipőinkkel miközben próbáltuk a tudod mit utánozni. Négy órát töltöttünk azzal, hogy MINDEN egyes cipőnyomot felsúroltunk a márvány padlóról. Az unokatestvérem elmondta, hogy az ő katolikus iskolája is hasonló büntetéseket rót ki mindenkire, akit moonwalkozáson kaptak az iskolában.

108. Emlékszem arra, hogy ekkorra már NEVETSÉGES mennyiségű árus jelent meg az 52. utcában: mindenféle méretű poszterek, jelvények, kulcstartók, tárcák, dzsekik, láncok – minden amit el tudsz képzelni. Olyan volt, mint annak a soul verziója, amit Krisztus felfedezett a János 2:14-16-ban.

109. Emlékszem, hogy egyetlen este alatt elolvastam Nelson George MJ életrajzát és aztán csináltam róla egy olvasónaplót.

110. Emlékszem arra a napra, amikor az iskolában játék nap volt és úgy mogyorón találtak kidobósozás közben, hogy egyből megismertem milyen fájdalmat állnak ki a nők, amikor megjön a havijuk, de tudtam, hogy  ŐK legalább ki tudják állni.

111. Arra is emlékszem, hogy a dátum 1983. december 2. volt.

112. Emlékszem, hogy az iskola nem bízta a véletlenre és gyorsan kórházba vittek… és az orvos benntartott éjszakára. Közben…

113. …emlékszem, hogy az unokatestvérem (aki a külvárosban élt) kicikizett, mert ő látta a Thriller világpremierjét.

114. Emlékszem, hogy telefonon “néztem” azt a videót és megpróbáltam elképzelni mi zajlik benne.

115. Emlékszem amikor könyörögtem az apámnak, hogy nézhessem az American Music Awards-ot a napi 3-4 dob próbám helyett. Megengedte. Boldog voltam.

116. Emlékszem, hogy egy hónappal később ugyanezt kértem a Grammy-vel kapcsolatban és hogy akkor is teljesült a kívánságom.

117. DE arra is emlékszem, amikor Wynton Marsallis megköszönte az apjának, hogy arra KÉNYSZERÍTETTE, hogy napi 5 órát gyakoroljon a trombitáján, amikor átvette a klasszikus zenei díját. Mire az apám azzal reagált, hogy “azonnal a pincébe most!” (Az anyám szót emelt az érdekemben azzal, hogy a szomszédoknak nem tetszene, ha éjszaka 10:40-kor dobolást kellene hallgatniuk, így AKKOR megmenekültem.)

118. Emlékszem, hogy akkorra már több, mint 200 árus volt az 52. utcában, akik bootleg MJ bőrdzsekiket árultak.

119. Emlékszem, hogy az anyám vett nekem egy ilyen bootleget 1984 húsvétjára.

120. Emlékszem, hogy letörtem az unokatesóm fogát amiért kigúnyolta a szerelésemet aznap.

121. Emlékszem, hogy még egy hét büntetést kaptam ezért.

122. Emlékszem, hogy az egyetlen fénypontja annak az időszaknak az volt, hogy az órás rádióban hallottam a Tell Me I’m Not Dreamin’ premierjét veled és a bátyáddal (Jermaine-nel – a ford.).

123. Emlékszem, hogy a When Doves Cry volt a Michael vs. Prince szindróma kezdete.

124. Emlékszem amikor az apám azt mondta, hogy Kansas City-be megyünk a demokrata párt gyűlésére… nem tudtam, hogy ott kezdődött az a kis turné is, amit Victory turnénak hívtak és, hogy éppen ott volt az IS abban a városban.

125. Emlékszem, hogy 1984 nyara volt a legjobb az emlékeimben. Nem volt reményem arra, hogy láthassak egy 30 dolláros showt (addig az volt a legdrágább jegy) és az apám kigondolt egy trükköt az egész család számára: üzérkedni a jegyüzérekkel.

126. Emlékszem az üzérek kétségbeesettségére, akik több jegyet vásároltak fel, mint amennyivel bármit is kezdeni tudtak volna és lementek 10 dollárig a Victory turné jegyeivel. Így aztán az egész család elment megnézni a koncertet… mindössze 50 dollárért.

127. Emlékszem, hogy ABBAN AZ ÉVBEN én nevettem ki ugyanazt az unokatesót, aki “Thriller mogyorónak” hívott az előző évben, mivel vihar volt a Victory turné Philly-i állomásán, így azt a koncertet elhalasztották… decemberig.

128. Emlékszem, hogy ’84 decemberében megnéztem a pót koncertet. Az volt a harmadik Jacksons show-m.

129. Emlékszem a napra, amikor hallottam, hogy kiléptél a Jehova tanúitól.

130. Emlékszem arra a napra, amikor a We Are The World premierje volt a rádióban.

131. Emlékszem a napra, amikor a Bad megjelent és azon a napon tudtam meg azt is, hogy meghalt Scott LaRock.

132. 1 000 000 000 000 – nem tudok többet írni, srácok… először úgy volt, hogy 10-et írok, aztán 100-at, aztán nem tudtam leállni.

Az emlékeim simán megtölthetnének 1 millió blogot. És most már csak az emlékeim vannak. Egy részem úgy érezte, hogy le kell írnom mindezeket az emlékeket, hogy emlékeztessem magam arra mekkora hatással voltál az életemre. Olyan mindenütt jelenlévővé váltál, mint a víz és a fény vagy a kenyér és könnyű elfelejteni, hogy mekkora hatással voltál. Te voltál az oka annak, hogy egyáltalán voltak fehér, ázsiai és latin barátaim az iskolában (nos, Dr. J is szerepet játszott ebben – aztán hamarosan jött Prince és a hip-hop is) és te voltál az a híd is, aki össze tudta hozni a tanárokat és a diákokat az iskolámban. Szomorú vagyok, hogy nem tudtalak megnézni egy utolsó alkalommal. De boldogabbá tesz, hogy már békességben vagy. Az emlékeim több, mint elegendőek arra, hogy kitartsanak egy életen át.

Köszönöm, Mike

-?uesto

Forrás: http://www.okayplayer.com/news/uestlove-Remembers-The-Times-132-Michael-Jackson-Memories.html

John Pidgeon interjúja Michael Jacksonnal (1980. január)

Az alábbi interjút 1980 januárjában készítette John Pidgeon egy brit rádiós zenei dokumentumszéria keretében. Nem egészen fél évvel korábban jelent meg Michael első felnőtt szólóalbuma, az Off The Wall és éppen a Jacksons Triumph című albumán dolgozott a testvéreivel.

Az interjú elég furcsa módon zajlott: Michael kikötötte, hogy a riporter közvetlenül hozzá nem intézheti a kérdéseit, hanem a szintén jelenlévő akkor 13 éves húgának, Janetnek kell feltennie őket, aki továbbítja azokat felé. Hogy ennek mi volt az oka? Excentrikusság? Valamiféle imázst próbált ezzel építeni? Vagy egyszerű tréfa? Ki tudja? Később mindenesetre erről leszokott, de ez az interjú így zajlott. A könnyebbség kedvéért én a kérdéseket úgy fordítottam, mintha Pidgeon közvetlenül Michael felé intézné őket, nem pedig egyes szám harmadik személyben Janeten keresztül és Janet közvetítését is kihagytam. Az interjú hat részletben fent van a YouTube-on audióként, de elvileg össze vannak fűzve, így automatikusan továbbugrik az egyes részek után a következőre. Íme tehát az audió:

És a magyar fordítás:

John Pidgeon: Ha vissza tudnánk menni oda, amikor elkezdtétek – amikor a Jackson 5 elkezdte. Hogyan illeszkedtetek be a Motown felépítésébe?

Michael Jackson: Volt egy shownk a Regal színházban, Chicagóban. Egy ilyen tehetségkutató típusú show. És nyertünk. És ott volt Gladys Knight és egy fickó Bobby Taylor és ők meséltek a Motownnak rólunk és a Motownt érdekelte, hogy meghívjon minket egy meghallgatásra. Úgyhogy elmentünk Berry Gordy villájába Detroitba – medence volt a házban és az összes Motown sztár ott volt: a Supremes, a Temptations, a Marvelettes, a Miracles. És meghallgattak minket és imádták. És Diana Ross külön odajött hozzánk a koncert után, amit adtunk nekik. Megpuszilt minket és azt mondta csodálatosak voltunk és azt mondta, hogy különleges szerepet szeretne játszani a karrierünkben és így kezdődött. És aztán megcsináltuk az első kislemezünket az I Want You Back-et, ami aranylemez lett, aztán az ABC-t, a The Love You Save-et, a Never Can Say-t, és így tovább és tovább. És így kezdődött.

JP: Smokey Robinson volt a lemeztársaság alelnöke. Ő vagy Berry Gordy foglalkozott elsősorban a csapattal?

MJ: Berry volt a Jacksonok fő felügyelője. Ő volt a fő menedzser. Ő volt a feje az egész karrierünknek a Motownnál. Berry Gordy, tudod, amint azt a világ is tudja a Motown Records tulajdonosa. És csupán két együttest menedzselt személyesen a Motown teljes történelme során – a Supremes-t és a Jackson 5-ot. Szóval ő volt a fő erő mögöttünk, valamint az apám és az anyám.

JP: A Jacksonok egy olyan időszakban csatlakoztak, amikor a Motown bizonyos változásokon ment keresztül. Érezted-e akkoriban, 1970 körül, hogy ti vagytok a Motown vezérlő fénye, miközben mások távoztak a lemeztársaságtól?

MJ: Igen, ez igaz. Akkoriban ennek nem voltunk tudatában, egyszerűen csak izgatottak voltunk, hogy a társaságnál lehetünk. Berry Gordy-nál laktunk. A csapat fele Berrynél élt másfél évig, a másik fele Diana Rossnál. Berry egy domb tetején lakott, Diane pedig csupán egy háztömbnyire tőle. Ez nagyon izgalmas volt, tudod, nagyon élveztük. Nem gondoltunk a stresszes évekre a Motownnál. Nekünk jól ment, mert nagyon jól éreztük magunkat, volt egy nagy turnénk és minden, amit akartunk.

JP: Amikor olyan fiatalok voltatok sok beleszólásotok volt-e a karrieretekbe és abba a zenébe, amit játszottatok?

MJ: Nem. Főleg azt csináltuk, amit mondtak nekünk. Tudod, volt egy kis beleszólásunk abba, hogy egy dal hogy hangozzon, bla-bla, de főleg azt tettük, amit Berry akart tőlünk és az mindig jó is volt. Azt mondanám, hogy a Motown volt a legjobb iskola a számomra, tényleg, az volt a legjobb. A legjobb emberek némelyike ott volt és ma is ott van. Hihetetlen.

JP: Tehát ha ez egy iskola volt, akkor milyen dolgokat tanultál meg a lemezkészítésről?

MJ: Tanultam a produceri munkáról, megtanultam, hogyan kell megvágni egy dalt a produceri munka mellett, rengeteg dolgot megtanultam a dalszerzésről és… az egész dolog, az, hogy Stevie Wonder mellett lehettem, hogy ott ülhettem az ő lemezfelvételein és tanulhattam, az hihetetlen volt. Az ahogy egy producer diktálja nekem, hogy mit akar, meg minden, és hogy hogy akarja – ez az egész a legjobb tanulási lehetőség. Csodálatos volt. A legjobb iskola.

JP: Említetted, hogy ott voltál egy Stevie Wonder lemezfelvételen. A Motown tehát valóban egy nagy család volt?

MJ: Igen, nagyon igaz, hogy az volt. Mindenki együtt dolgozott. Lemezfelvételed volt és Berry Gordy csak besétált és megváltoztatott dolgokat és ettől senki nem lett dühös. Azt mondta: “Ne úgy csináld, próbáld meg így! Azt akarom, hogy ezt énekeld, Michael. Énekeld azt, hogy ’yeah’ néhányszor ott, vagy változtasd meg azt a sort. Azt akarom, hogy dolgozz ezen a szövegen.” Olyan volt, mint a Disney stúdiók módszere, mint amikor Walt Disney bejött és egyik stúdióból a másikba ment és ösztönzött mindenkit, mint ahogy egy méh hordozza szét a pollent. Csak egyik helyről a másikra ment, hogy így ösztönözzön embereket, hogy a megfelelő úton tartsa őket. Berry csodálatos volt abban, hogy vett egy dalt és a megfelelő irányba vitte azt el, a megfelelő ízeket adta hozzá, hogy sláger legyen. Tudta, hogy ahhoz mi kell. És nem mindenki képes erre. Ő egy igazán nagy figura.

JP: Nem volt-e számodra frusztráló, hogy mások mondták meg hogyan csináld a dalaidat? Nem akartad volna egy bizonyos módon csinálni?

MJ: De igen, sokszor. Volt néhány vitám néhány producerrel a Motownnál arról, amiről most kérdeztél. És ez egy elég sarkalatos dolog lett. Berry Gordy lejött a stúdióba és… egy kicsit elszabadultak az indulatok, de végül megoldottuk és igazam volt. A producer azt akarta, hogy egy bizonyos módon ejtsek ki szavakat. Azt mondtam neki: “ha olyan precízen ejted ki a szavakat az elvesz a dal érzéséből” és ezen egy kicsit összevitatkoztunk. De végül pont került a végére és igazam volt és… [nevet] nyertem. De jó lecke volt, mert tudtam mit akar, de amit akart az annyi mindent elvett.  Tényleg.

JP: Mi a helyzet a vezető szereppel a Jacksonsban? Amikor elkezdtétek akkor a legidősebb volt a főnök, de ahogy ti többiek nőttetek nem akartatok egyre több beleszólást a dolgokba?

MJ: Igazából nem volt hierarchia a csapatban. Az emberek mindig engem hívtak vezetőnek, mert mindig én táncoltam és énekeltem elöl, de tényleg nem volt vezető. Mindig felnéztünk Jackie-re, mert ő a legidősebb bátyánk, fölénk tornyosult és nagyon tiszteljük, de tényleg nem volt vezető. Hagytuk, hogy a közönség válassza ki, hogy mit kedvel, hiszen ez értük van és ha valakit vezetőnek akarnak hívni az rendben van.

JP: Mi a helyzet a csapattal akkor, amikor a Jacksonok maguk között hoznak döntéseket arról, hogy milyen anyagot akarnak énekelni – ilyenkor ki döntött végül?

MJ:  Mind leültünk együtt és megbeszéltük, megvitattuk – de ez sosem fordult veszekedésbe, csak leültünk… az a helyzet, hogy többnyire ugyanolyan ötleteink voltak, úgyhogy ez sosem volt igazán olyan probléma, hogy „nem, így fogjuk csinálni, nem, neked úgy tetszik, nem, nem csinálhatjuk úgy”. Többnyire ugyanolyan ötleteink vannak. Ha van valakinek egy jobb ötlete az adott helyzetre, akkor azt mondjuk „igen, ez egy jó ötlet”. Soha nem jutottunk el oda, hogy szavazzunk, vagy, hogy egy személynek nagyobb hatalma legyen, mert ő a vezető, de mindnyájunknak megvannak a saját ötleteink.

JP: És az kinek az ötlete volt, hogy szólókarrierbe is kezdj az együttes mellett?

MJ: Az Berry Gordy ötlete volt. A korai napokban a Motownnál úgy gondolta, hogy nekem egy kicsit több mindent kellene csinálnom – más dolgokat, másfajta zenét, ne legyek elkötelezve egyetlen hangzás mellett. És így amikor felvettem a Got To Be There című dalt – az volt az első szóló albumom, a Got To Be There című – és az egy másfajta zene volt és én imádtam. És persze volt benne egy soul-os íz is, ugyanakkor pop is – nevezzük akárminek is, zene volt és csodálatos volt és az volt az első szóló slágerem. És aztán jött a Ben, ami egy patkányokról szóló film zenéje volt. Akármerre turnézunk az egész világ követeli azt a dalt. Nem mehetünk le úgy a színpadról, hogy az emberek ne skandálnák a Bent. És aztán ott volt az I Wanna Be Where You Are, ami nagy sláger volt – azt Diana Ross testvére írta nekem. És aztán a Rockin’ Robin, ami egy régi dal volt, az is sláger volt. Aztán… eljutottunk az újabb dalainkhoz. Mert elhagytuk a Motownt és a CBS-hez szerződtünk és készítettünk néhány albumot. És olyan szerződést írtunk alá, amely egy bizonyos számú albumot tartalmazott a Jacksonstól és egy bizonyos számú albumot tőlem, mint szóló művésztől. És jött az ügyvédem és így jött az Off The Wall.

JP: Amikor elhagytátok a Motownt nehéz volt az a helyzet – hogy már nem vagytok a Motownnál?

MJ: Igen. Ez egy nagyon jó kérdés, mert a Motown egy sokkal kisebb vállalat, minden arcot ismersz, még a titkárokat is névről ismered, és ha bármilyen problémánk volt bármivel Berry Gordy lejött és megbeszéltük. Ezzel szemben a CBS-nek milliónyi alkalmazottja van az egész világon és… Istenem… hogyan illeszkedjünk be emberek egy ekkora családjába? Ha valakit fel akarunk hívni, akkor távolsági beszélgetést kell kérnünk New Yorkba, Brazíliába, Angliába. Megismersz egy embert üzleti szempontból, de nem úgy, mint egy személyes barátot. De Berry amellett, hogy a menedzserünk volt még egy apafigura is volt és sokkal jobban tudtunk vele azonosulni. Csak most kezdek igazán belejönni az érzésbe, hogy hogyan kell a CBS-szel tárgyalni, most kezdek megismerni mindenkit – annyira hatalmas cég… Istenem.

JP: A stúdióban is megváltoztak a dolgok, amikor a Motowntól a CBS-hez szerződtetek?

Michael 1980-ban

Michael 1980-ban

MJ: Azt mondanám az volt a legfeszültebb helyzet. Az az időszak számomra – amikor a Motowntól a CBS-hez mentünk. Egy teljesen új világba csöppentem, Istenem, nem tudtam mi történik. És annyi minden történt, annyi feszültség, nem tudtam mi fog történni. És megköszönöm Istennek, hogy minden jól alakult. Csatlakoztunk a CBS-hez és nem ismertem ott senkit, csak annyit tudtam mit kell tennünk a szerződésünk szerint és megértettem mindent. Bementünk a stúdióba és a tőlünk telhető legjobbunkat nyújtottuk és a CBS úgy gondolta, hogy a Gamble és Huff producer páros legyen a producerünk és így is lett és készítettünk velük néhány elég jó dalt: a Show You The Way To Go-t, ami nagy sláger volt, vagy az Enjoy Yourselfet – sok dalt. És mivel oly sok éve dolgoztunk már stúdióban, valami azt súgta nekünk, hogy el kellene kezdenünk saját dalokat írni. Eljött az idő, hogy magunk csináljuk. Így aztán úgy döntöttünk, hogy magunk fogjuk írni a dalainkat és mi leszünk a producerei is. És végül így is tettünk. Annyi mindenen keresztülmentünk, tudod, azzal, hogy az emberek nem hisznek a munkádban és azt mondják „persze, persze”. Mi meg azt mondtuk „igen, tudjuk, hogy meg tudjuk csinálni, tudjuk mire vagyunk képesek”. És bevonultunk a stúdióba és megírtuk a Destiny albumot, ami kétszeres platinalemez lett. És ez még inkább befolyásolt minket. Ott volt a Shake Your Body – ami hatalmas sláger lett -, akár csak a Blame It On The Boogie. Szóval nagyon boldogok voltunk, nagyszerű érzés volt. És a CBS is elégedett volt. És ezután… tényleg nagyszerű érzés… jött az Off The Wall, most pedig az új albumunkon dolgozunk, amivel eddig nagyon jól haladunk a stúdióban.

JP: Attól eltekintve, hogy nyilvánvalóan elégedettek vagytok a Destiny album remek eladási adataival, mennyire voltatok elégedettek azzal, amit magatok írtatok, amilyen produceri munkát magatok végeztetek? Nem éreztétek úgy, hogy még jobbak is lehettetek volna?

MJ: Nos, én mindenképpen úgy éreztem és biztos vagyok abban, hogy a testvéreim is, mert én soha semmivel nem vagyok elégedett, mert mélyen hiszek a tökéletességben és én sosem vagyok elégedett. Mindig megvágok egy dalt, vagy ilyesmi és aztán hazamegyek és azt gondolom: „nem, ez így nem jó, újra kell csinálnunk, ez így nem jó” és visszamegyünk újra és újra és újra. És azt gondolom: „A fenébe is, ezt kellett volna csinálnom, vagy azt kellett volna csinálnom”. Hiába első a slágerlistán mégis arról üvöltözöl, hogy mit kellett volna csinálnod. Még mindig nem vagyok elégedett egy csomó dologgal, de az azt hiszem igazán jó, hogy csak mész előre és tökéletesíted így a dolgokat és szeretnék is ilyen maradni, mert ha mindennel elégedett vagy, akkor megmaradsz egy szinten a világ pedig elmegy melletted. Az sem jó.

JP: A Wiz című filmen keresztül kezdtél el dolgozni Quincy Jones-szal?

MJ: Igen. Már korábban is találkoztam Quincy-vel, Sammy Davis házában nagyon régen. És Sammy azt mondta neki: „Ez a fickó igazán nagy lesz…” Még tíz éves sem voltam. „Szóval ezt gondolja?” És Quincy azt mondta: „Ó, tényleg?”, Sammy pedig azt mondta: „Csak várj, amíg meglátod!” Bla-bla-bla. Ő meg szerintem azt gondolta, hogy ez milyen hülyeség. Tudod, ezt gondolta. És ott találkoztam Quincy-vel, azt hiszem filmzenéken dolgozott – televíziós showkon, mozifilmeken. A Tizenkét dühös ember zenéjén, meg ilyesmiken. De amikor igazán találkoztam Quincy-vel – az igazi házasság – az a Wiz projekt volt. És amikor igazán megismertük egymást, akkor csodálatosan dolgoztunk együtt. Annyira jól! És egy nap felhívtam Quincy-t és azt mondtam: „Quincy, készen állok arra, hogy szóló albumot készítsek, megírtam a dalokat, de akarok egy igazán jó producert, hogy velem dolgozzon.” Azt mondtam: „Elvégzem a produceri munkát is, de azt akarom, hogy valaki dolgozzon velem.” Azt mondtam: „Tudnál ajánlani valakit?” És egyáltalán nem célozgatni próbáltam. Nem is gondoltam rá, de ő azt mondta: „Smelly,” – Smelly-nek hív engem – azt mondta: „Smelly, miért nem hagyod, hogy én csináljam?” Én meg: „Ez egy remek ötlet.” És így kezdődött. Azt mondta: „Mikor kezdünk?” És a következő héten összejöttünk és elkezdtünk tervezgetni. És így született az Off The Wall.

JP: Az, hogy Rod Tempertont bevonjátok dalszerzőként Quincy ötlete volt? Ismerted a dalait?

MJ: Turnén voltam… Az Off The Wall elkészítése nagyon hosszú időbe telt, mert közben Angliába mentünk, visszajöttem, dolgoztunk az albumon egy kicsit, elmentem turnézni, a turné hétvégéin hazarepültem egy kicsit, annyi minden volt. És miközben Délen voltunk Lousianában Quincy felhívott és azt mondta: „Michael, itt van ez a fickó, Rod Temperton, nem tudom hallottál-e már róla, biztos vagyok abban, hogy hallottad már a munkáját. Hallottad már a Heatwave együttest?” Persze, hogy hallottam a Heatwave-et, a Boogie Nights-ot, az Always and Forever-t. Quincy azt mondta: „Írt neked néhány dalt, várj, amíg meghallod őket.” Mondtam „oké, alig várom”. Szóval elküldött nekem néhány dalt és Rod énekelte őket – Rod utálja a hangját, úgy gondolja borzalmas – és ő énekelte ezeket a dalokat, a Rock With You-t. Azt mondtam: „Istenem, ezek nagyszerűek”. Úgyhogy felvettem őket és így jött össze. És ezek nagyszerű dalok. A múlt héten találkoztam vele, most valami George Benson anyagon dolgozik.

JP: Azoknál a daloknál, amelyeknek te voltál  a társ producere hogyan alakult a munkamegosztás közted és Quincy között?

MJ: Nos, azoknál a daloknál, amiket én írtam, én magam készítettem… én írtam a zenét, a szöveget, a melódiát és mindent, Quincy és én együtt végeztük a produceri munkát. A többi dal produceri munkáinál néha ott voltam, néha nem voltam ott. Mondtam nekik, hogy ezt vagy azt így csinálják. Együtt dolgozunk. Ezt szeretem a Quincy-vel való együttműködésben – ő egyáltalán nem önző ember. Zeneileg pedig korlátlan. Istenem, bármit is akarsz ő meg tudja csinálni: jazz, folk, pop, klasszikus, soul, gospel – bármit. Reneszánsz zenét, bármit, cirkuszi zenét. Különösen a filmekben, filmzenék terén szerzett tudása és tapasztalata révén – amikor zenét kell írni egy jelenethez, amikor egy fickó megöl valakit, vagy drámát ábrázolni – és az én albumomon sok ilyen dolog van és nagyszerű volt vele dolgozni. A Paul McCartney dal… Paul McCartney nem volt ott a dala felvételénél, de tudta, hogy stúdióban vagyunk – azt a dalt kifejezetten nekem írta, a Girlfriendet. Vagy ott van az a dal, amit Stevie Wonder írt nekem, az I Can’t Help It és annyira boldog voltam, hogy ilyen csodálatos emberekkel dolgozhatok, mert szeretem a profikat, azokat az embereket, akik hihetetlenek a munkájukban és továbbra is ezt akarom folytatni – ilyen emberekkel lenni, tudod, és tanulni és fejlődni és tapasztalatokat szerezni. Szerintem ez nagyszerű.

JP: Amikor a stúdióban vagy fontos-e számodra, hogy egyszerre felvegyél egy vokált vagy fel kell építened azt?

MJ: Nem, én elég gyorsan megcsinálom a vokálokat. Néha bele kell magad élned a dalba és megfelelő hangulatba kerülnöd, de például a Bent egy felvétellel csináltam meg. Bementem, megcsináltam és megkérdeztem: akarjátok, hogy még egyet csináljak? És a fickó azt mondta: „Nem, nem, nagyszerű volt.” Én meg: „Ennyi volt?” És az így született. De két verziót készítettem a Benből – az amit a filmben hallottál egy másik verzió mint ami a lemezen van, amit egy felvétellel csináltam meg. És ez a Motownnál volt. És sosem fogom elfelejteni azt a kis almás ládát amin álltam, hogy felérjem a mikrofont és rá volt írva a nevem. Most Diana Ross házában van. Nála van az összes kis papírom, amire rajzoltam.

JP: Mit élvezel jobban, a stúdióban lenni, vagy a színpadon?

MJ: Ez nehéz kérdés, mert mindkettőért megőrülök. Mert a stúdió általában lehetőséget ad arra, hogy színpadon legyél (???), különösen ha hihetetlen közönséged van. De azt hiszem a színpad a kedvencem. Szeretek szórakoztatni, az a legjobb, tényleg a legjobb.

JP: Nehéz megállnod, hogy ne táncolj a stúdióban?

(Janet: Igen, szerintem az.)

MJ: Igen, az az én problémám. Az az én problémám. Állandóan táncolok, nehéz nyugodtan állni, mozgok a mikrofon körül. Ez egy nagy probléma számomra, itt is.

JP: Keményen dolgozol a táncodon?

MJ: Kellene, de nem. Tényleg kellene, egyszer egy héten, ötleteken dolgozni, de én nem igazán teszem ezt. Amit látsz tőlem a színpadon az spontán reakció, semmi nem tervezett, nem úgy van, hogy bementem egy szobába és megpróbáltam keményen gondolkodni, tudod, csak megtörténik érzésből.

JP: Olyan emberek tanítottak a pályafutásod során, mint Berry Gordy, Diana Ross, a szüleid. Igazán foglalkoztak veled. Van arra valami magyarázatod, hogy annyi érzés van a hangodban, mint Billie Holiday-nek? Van-e arra valami magyarázatod, hogy az emberek mitől érzik azt, amit te érzel, amikor énekelsz? Hogy hogyan tudod az embereket boldoggá, vagy szomorúvá tenni?

MJ: Nincs igazi magyarázat, nincs igazi… ennek semmi köze sincs a személyes tapasztalathoz. Amikor színészkedek az a színészkedésen keresztül jön… de az éneklésemen keresztül… azt mondanám talán ez Istentől való… Amint mondtam, amikor kicsi voltam nem igazán tudtam miről énekelek, csak énekeltem, csak ez jött ki és ez elég jól hangzott. Csak csinálom és megtörténik. Nem tudom megmagyarázni, vagy… Utálom ezt mondani, de néhány ember tehetségnek hívja, néhány ember akárminek, de csak kijön és ez olyan valóságos… a személyes élmény vagy akármi, amitől átjön az egész, csak egy érzés és Isten, azt mondanám főleg Isten.

JP: Smokey Robinson mindig nagy hősöm volt. Énekesként hozzá hasonlítod magad?

MJ: Kedves lenne, mert Smokey-nak nagy közönsége van… Nehéz lenne azt mondanom, hogy azt követem, mindig csak elfogadom amit a közönség gondol, mert ez igazából értük van. Igazán hiszem és érzem, hogy okkal vagyok itt és az a dolgom, hogy előadjak az embereknek és ha elfogadják ezt az az én jutalmam. Fel akarnak állítani arra a piedesztálra, de nem tudom azt mondani, hogy olyan jó vagyok, mint Smokey, nem tudom azt mondani.

JP: Egyáltalán hatással volt-e rád Smokey vagy bárki más?

MJ: Igen, azt mondanám, ha száz százalékos szintről beszélünk, akkor ötven százalékot a Motownnak adnék – felnőni a Motownnal – és sok százalékot adnék James Brownnak, Jackie Wilsonnak és a többi nagyszerű szórakoztatóművésznek, és a színházban eltöltött időmnek, a színházban gyűjtött tapasztalatoknak, sokáig játszottunk színházakban, az a világon a legjobb tapasztalat. Ott ülni a színpad mellett és tanulni, ahh… És most mindenféle zenét szeretek, sokféle művészt szeretek: a Beatlest, szeretem a folk zenét, az Earth Wind  & Fire-t, Stevie Wondert – ő a legnagyobb kedvencem – és…  szeretek mindenféle zenét. Nem szeretek kategóriákat mondani – pop, jazz – én nem szeretem ezt. Ez egyszerűen csak zene, csoda a fülnek és csak ez számít. Ha meg tudok mozgatni egy embert a zenén keresztül attól érzem magam jól. Ezt szeretem benne.

JP: A zeneiparban sok ember kiégeti magát tíz év alatt. Te már több, mint 10 éve benne vagy, de még most is fiatalabb vagy, mint a legtöbb ember, amikor elkezdi. Ha belenézel egy kristálygömbbe hogyan látod a karrieredet?

MJ: Azt hiszem titokban és privát, igazán mélyen van egy sors a számomra és nekem rajta kell maradnom ezen a pályán és követnem. Erős érzéseim vannak a filmmel kapcsolatban, a filmrendezéssel kapcsolatban – zenés filmek és dráma, ilyesmik és ez az én sorsom. Koreografálni is a filmeket, megírni őket, a zenét megcsinálni – zenés filmek, dráma, sok-sok nehéz dráma zenével. Ahogy mondtad sok ember túlexponálja magát, ez igaz – amikor az embereknek elegük lesz valakiből. Imádkozom, hogy ez velem soha ne történjen meg. Nem szeretek sok különféle dolgot csinálni, mindenütt ott lenni, mert ez kicsit zavarba hoz. Nem szeretek sokat a tévében lenni, a színpadot szeretem mindennél jobban – a színpadon lenni, de nem a tévében.

JP: Hogy éreztél akkor, amikor azt a zenét amit csináltál mindenki diszkónak kezdte hívni – a diszkó így, a diszkó úgy? És különösen most, hogy az emberek arról beszélnek, hogy a diszkó leszállóágban van. Mit gondolsz az ilyen címkékről?

MJ: Amint korábban már mondtam utálom a címkéket, mert ennek egyszerűen csak zenének kellene lennie. Nem látok semmi problémát a diszkóval. Minden péntek este és szombaton Kalifornia tele van, minden klub tele van, minden diszkó tele van. Az emberek egész héten dolgoztak, bulizni akarnak, jól akarják magukat érezni és táncolni akarnak. Táncolni ritmusra kell, ütemre. Nem tudsz táncolni arra, hogy tanananana (heavy metalt imitál – a ford.), könnyedén kell venned. Hívhatod diszkónak, hívhatod bárminek, nem tudom, ez zene. Hívják akárminek, aminek akarják, rendben van. Diszkónak neveznéd a Never Can Say Goodbye-t? Diszkónak neveznéd a Bent? Diszkónak neveznéd a She’s Out Of My Life-ot, az Off The Wallt, a Rock With You-t? Nem tudom… számomra ez zene. Gyönyörű a fülnek és ez az ami számít. Olyan ez, mint amikor hallasz egy madárcsicsergést, nem mondod, hogy az egy kék szajkó, ez meg egy varjú. Ez csak gyönyörű hang. Csak ez számít. És nem mondod, hogy ez egy varjú, ez… ez gyönyörű, hallgasd. Nézed őket, ahogy repülnek az égen, csak egyszerűen gyönyörű. Ez a csúnya az emberben, túl sokat kategorizál. Egy kicsit túl rasszista a dolgokkal kapcsolatban, amikor mindenkinek együtt kellene lennie. Ezért beszélünk sokat a páváról, mivel a páva az egész madár család egyetlen tagja, amely minden színt egybe integrál. (A Jacksons a pávát választotta jelképéül ebben az időben – a ford.) És ez a mi fő célunk, hogy a zenével minden fajt egybe integráljunk. És tényleg ezt csináljuk. Ha elmész a koncertünkre minden fajjal találkozni fogsz rajtuk, integetnek, megfogják egymás kezét, mosolyognak, táncolnak. Számomra ez jelenti mindent elérni, ez a legnagyobb jutalom, jobban, mint a pénz. Összehozni ezeket az embereket és ezt csinálni. Ettől érezzük mi jól magunkat. Látod a gyerekeket ott táncolni, a felnőtteket, a nagyszülőket, mindenféle színben. És ez a nagyszerű dolog. Ez az ami engem motivál.

Michael Jackson a saját szavaival (2007-es EBONY magazin interjú)

Korábban ebben a bejegyzésben beszámoltam arról, hogy új dokumentumfilm készül két fotózásról, amelyen Michael Jackson részt vett 2007-ben. Ezek közül az egyik az afroamerikai Ebony magazin fotózása volt, amelyhez egy interjú is társult. Itt ezt az interjút olvashatjátok.

Az Ebony később az interjú során készített audió felvétel részleteit is közzétette. Ezekből hallatszik, hogy milyen kötetlen, jó hangulatú interjú is volt ez, amiben többnyire hagyták Michaelt anekdotázni – ami megmagyarázza, hogy írásban időnként miért tűnik annyira csapongónak.

Készítette: Bryan Monroe
Megjelenés helye: EBONY magazin
Megjelenés ideje: 2007. december
Forrás: http://www.mjfancommunity.com/ebony.htm

michael jackson ebonyAmikor Michael Jackson mellett ülsz egy kanapén gyorsan túl tudod magad tenni a titokzatos ikon fényén, csaknem áttetsző bőrén és rájössz, hogy ez az afroamerikai legenda több, mint egy bőrszín. Több, mint egy szórakoztatóművész, több, mint egy énekes vagy táncos – a háromgyermekes felnőtt apa magabiztos, kontrollált és érett férfi, akiben még rengeteg kreativitás maradt.

Michael Joseph Jackson 1982 decemberében megrázta a zenei világot, amikor berobbant a pop színtérre a Thrillerrel – azzal a gazdag, ritmikus, ragályos albummal, amely sok fehér számára bemutatta azt a tehetséget, amelyet a legtöbb fekete már évtizedek óta ismert, és amely a bolygó csaknem minden zeneipari rekordját megdöntötte. A történelmi projekt egy újabb gigantikus lépés volt egy zenei karrierben, amely 18 évvel korábban kezdődött, 6 éves korában fivéreivel a Jackson 5-ban. Egy évtized óta az első amerikai magazinnak adott interjújában és a Thriller 25. évfordulóján Jackson leült az Ebony magazinnal egy ritka, intim és exkluzív beszélgetésre a Thriller készítéséről, a történelmi Motown 25 előadásról, az apaságról, a zeneipar állapotáról és a kreativitása mögött álló erőről.

Íme Michael Jackson a saját szavaival…

Kérdés: Hogyan kezdődött minden?

MJ: A Motown előkészített egy filmet, amelynek The Wiz volt a címe… és úgy esett, hogy Quincy Jones volt az az ember, aki a zenét készítette. Hallottam már Quincy-ről korábban. Amikor Indianában gyerek voltam az apám vett jazz albumokat, úgyhogy ismertem, mint jazz zenészt. Szóval miután megcsináltuk azt a filmet… elég közel kerültünk egymáshoz már a film készítése közben is; segített abban, hogy megértsek néhány szót, igazán olyan volt, mint egy apa figura. Felhívtam a film után, teljesen őszintén – mivel félénk ember vagyok, KÜLÖNÖSEN akkoriban, rá sem néztem az emberekre, amikor beszéltek hozzám, nem viccelek – és azt mondtam „Készen állok arra, hogy elkészítsek egy albumot. Gondolod, hogy… tudnál ajánlani valakit, akit érdekelhet, hogy a producerem legyen vagy velem dolgozzon?” Egy kis szünet után azt mondta: „Miért ne csinálhatnám ÉN?” Azt mondtam magamnak: „Nem tudom erre miért nem gondoltam.” Valószínűleg mert azt gondoltam, hogy inkább olyan, mint az apám, inkább jazzes. Szóval miután ezt mondta én azt mondtam: „WOW, az nagyszerű lenne!” Ami nagyszerű abban, hogy Quincy-vel dolgozol az az, hogy hagyja, hogy a saját dolgodat csináld. Nem áll az utadba.

Szóval az első dolog, amivel hozzá mentem az az Off the Wall volt, az első albumunk, és Rod Temperton bejött a stúdióba, jött ezzel a gyilkos… ő egy kis német srác Wurmsból, Németországból… szóval jön ezzel a „doop, dakka dakka doop, dakka dakka dakka doop” – ezzel a melódiával és kórussal, a Rock With You-val. Én meg: WOW! Szóval amikor azt hallottam azt mondtam: „Oké, most igazán dolgoznom kell.” Minden alkalommal, amikor Rod bemutatott valamit én is bemutattam valamit és így kialakult köztünk egy kis baráti versengés. Szeretek így dolgozni. Olvastam arról, hogy Walt Disney is így dolgozott – ha a Bambin dolgoztak vagy egy akármilyen rajzfilmen, letettek egy őzt a terem közepére és az animátorok mintegy versenyeztek egymással a különféle stílusú rajzaikkal. Akinek a munkája a leginkább tetszett Waltnak azt választották. Versenyeztek, baráti dolog volt, de verseny, mivel az még többet kihoz az emberekből. Szóval bármikor amikor Rod hozott valamit én is hoztam valamit, aztán ő megint hozott valamit, aztán én is megint hoztam valamit. Kialakítottuk ezt a csodálatos dolgot.

Kérdés: Az Off the Wall után, ’82 tavaszán visszatértél a stúdióba, hogy a Thrilleren dolgozz.

MJ: Az Off the Wallról kijöttek mindazok a No. 1. slágerek – a Don’t Stop ’Til You Get Enough, a Rock With You, a She’s Out of My Life, a Workin’ Day and Night – és jelöltek minket egy Grammy-díjra, de nem voltam elégedett azzal ahogy az az egész dolog ment, mert sokkal többet akartam, többet mutatni és a lelkemből és a szívemből többet beletenni.

Kérdés: Az egy átmenet volt számodra?

MJ: TELJES átmenet. Kisfiú korom óta tanulmányoztam a komponálást. Csajkovszkij inspirált a leginkább. Ha veszel egy albumot, mint a Diótörő, minden szám gyilkos, mindegyik. Úgyhogy azt mondtam magamnak: „Miért ne lehetne egy pop album amelyen minden…” – az emberek olyan albumokat csináltak, amelyeken volt egy jó dal, a többi meg olyan volt, mint a B-oldalas számok. Azokat „album daloknak” hívták. Azt mondtam magamnak: „Miért ne lehetne minden dal olyan, mint egy sláger? Miért ne lehetne minden dal olyan jó, hogy az emberek meg akarnák venni, ha kiadnád kislemezként?” Szóval mindig próbáltam erre törekedni. Ez volt a célom a következő albumon. Ez volt az alapötlet. Mindent ki akartam adni, amit akartunk. Keményen dolgoztam érte.

Kérdés: Ami a kreatív folyamatot illeti, átgondolt voltál vagy csak úgy megtörtént?

MJ: Nem, eléggé átgondolt voltam. De még ha bizonyos értelemben tudatosan jött is össze, az Univerzumban keletkezett. De amint megfelelő a kémia egy szobában, akkor varázslatnak kell történnie. Kell! Olyan, mint bizonyos elemeket tenni az egyik féltekére és azok varázslatot csinálnak a másikon. Ez tudomány. És ebben együtt lenni a nagyszerű emberek némelyikével csodálatos dolog. Quincy Smelly-nek becéz. A Smelly abból jön, hogy… – és [Steven] Spielberg is így hív engem. De akkoriban, különösen akkoriban – ma már néha káromkodom -, de különösen akkor nem lehetett rávenni, hogy káromkodjam. Úgyhogy azt mondtam: „Ez egy smelly [„büdös” – a ford.] dal.” Ez azt jelentette, hogy annyira jó, hogy teljesen magába húz. Úgyhogy Quincy Smelly-nek hívott.

De igen, együtt dolgozni Quincy-vel csodálatos volt. Hagyja, hogy kísérletezz, a saját dolgodat csináld és elég zseni ahhoz, hogy ne álljon a zene útjába és ha van egy elem, amit hozzá kell tenni, akkor ő hozzáteszi. És hallja ezeket az apró dolgokat. Mint például a Billie Jeanben – megírtam a basszust, a melódiát, az egész kompozíciót. De amikor ő meghallgatja hozzáad egy kedves riffet…

Dolgoztunk egy dalon, aztán találkoztunk a házában, lejátszottuk, amin dolgoztunk és ő azt mondt: „Smelly, hagyd, hogy beszéljen hozzád.” Én meg: „Oké.” Azt mondta: „Ha egy dalnak szüksége van valamira azt meg fogja neked mondani. Hagyd, hogy beszéljen hozzád.” Ezt megtanultam. A kulcs ahhoz, hogy remek dalszerző legyél nem az, ha írsz. Hanem az, ha elállsz az útból. Hagyj helyet Istennek, hogy besétáljon a szobába. És amikor írok valamit, amiről tudom, hogy jó, akkor térdre borulok és hálát adok. Köszönöm, Jehova!

Kérdés: Mikor volt utoljára ilyen érzésed?

MJ: Nos, mostanában. Mindig írok. Amikor tudod, hogy jó, néha úgy érzed valami jön, mint a szülés, majdnem mint a terhesség vagy ilyesmi. Érzelmes leszel és elkezdesz valamit érezni, mintha szülnél és – varázslat – már ott is van! Valaminek a kitörése, ami gyönyörű, te meg: WOW! Ott van. Így működik ez rajtad keresztül. Csodálatos dolog. Egy Univerzum az ahová el tudsz jutni azzal a 12 hangjeggyel…

(Megszólal a Billie Jean egy korai demó verziója egy iPhone-on…)

Amikor írok, akkor először csinálok egy piszkozatot, egy durva változatot csak hogy halljam a kórust, csak hogy lássam mennyire tetszik a kórus. Ha működik számomra úgy, amikor piszkozat, akkor tudom, hogy működni fog… Hallgasd, ez otthon volt. Janet, Randy és én… Janet és én csináljuk azt a “Whoo, Whoo…Whoo, Whoo…”-t. Ugyanez a folyamat minden dalnál. A melódia, a melódia a legfontosabb. Ha a melódia megragad, ha tetszik a vázlat, akkor jöhet a következő lépés. Ha jól hangzik a fejemben, akkor általában jó, amikor csinálom. A lényeg, hogy írd át szalagra azt ami a fejedben van.

Ha veszünk egy olyan dalt, mint a Billie Jean, amiben a basszus prominens, domináns, a dal főszereplője, a fő vezérlő riff, amit hallasz – az, hogy olyanná tedd annak a riffnek a karakterét, amilyenné akarod, az sok időt vesz igénybe. Hallgasd, négy basszust hallasz ott, négy különböző személyiséggel és ez adja meg a karaktert. De ez sok munkába kerül.

Kérdés: Egy másik nagy pillanat a Motown 25 előadásod volt…

MJ: A stúdióban voltam, épp a Beat It-et szerkesztettem és valamilyen oknál fogva a Motown stúdióban történt mindez, pedig már rég elhagytam a lemeztársaságot. Szóval előkészítettek valamit a Motown évfordulójára és Berry Gordy átjött és megkérdezte részt akarok-e venni a showban, én meg mondtam neki, hogy NEM. Mondtam, hogy nem. Nem, mert ott volt a Thriller, amivel valami olyat építettem és alkottam, amit elterveztem és ő azt mondta: ’De ez az évforduló…’ Szóval ezt mondtam neki – azt mondtam: ’Megteszem, de csak akkor ha előadhatok egy olyan dalt is, ami nem Motown dal.’ Azt kérdezte: ’Melyik az?’ Én meg: ’a Billie Jean’. Ő meg: ’Oké, rendben.’ Én meg: ’Felléphetek a Billie Jeannel?’ Ő meg: ’Igen.’

Szóval próbáltam és elkészítettem a koreográfiát és felöltöztettem a testvéreimet, kiválasztottam a dalokat és az egyveleget. És nemcsak ez, de ki kell dolgoznod a kamerabeállításokat is. Mindent én rendezek és szerkesztek, tényleg. Minden kameraállás amit látsz az én kameraállásom. Hadd mondjam el miért kell így csinálnom. Van öt, nem, hat kamerám. Amikor előadsz – és mindegy milyen előadás az – ha nem megfelelően kapod el, akkor az emberek sosem fogják látni. Ez a világ legönzőbb médiuma. Azt filmezed, AMIT te akarod, hogy az emberek lássanak, AMIKOR akarod, hogy lássák és AHOGY akarod, hogy lássák – azt, hogy milyen ELLENPONTOZÁST akarsz, hogy lássanak. Te alkotod meg a teljes érzését annak, amit bemutatsz, a te szögeiddel és beállításaiddal. Mert tudom mit akarok látni. Tudom mit akarok, hogy kimenjen a közönséghez. Tudom mit akarok, hogy visszajöjjön. Tudom mit éreztem, amikor előadtam és ezt az érzést próbálom elkapni, amikor vágok, szerkesztek és rendezek.

Kérdés: Mióta készíted ezeket az elemeket?

MJ: Kisfiú korom óta, a testvéreimmel. Az apám mindig azt mondta: ’Mutasd meg nekik Michael, mutasd meg!’

Kérdés: Volt olyan, hogy ők féltékennyé váltak emiatt?

MJ: Sosem mutatták ki akkoriban, de nehéz lehetett, mert engem sosem vertek meg a próbákon vagy gyakorlás közben [nevet]. Csak utána, amikor bajba kerültem [nevet]. Ez igaz, olyankor kaptam ki. Az apám mindig egy övvel a kezében volt ott a próbáinkon. Nem ronthattad el. Az apám zseni volt abban ahogy tanított minket a színpadi munkára, hogyan dolgozz a közönséggel, hogy mit csinálj a következő pillanatban, vagy arra, hogy soha ne engedd, hogy a közönség lássa, ha szenvedsz, vagy valami nincs rendben. Ebben csodálatos volt…

Kérdés: Gondolod, hogy innen van nemcsak az üzleti érzéked, de az is ahogy a teljes csomagot kontroll alatt tartod?

MJ: Abszolút. Az apám, a tapasztalat – de sokat tanultam az apámtól. Fiatal korában volt egy együttese, amit Falconsnak hívtak. Mindig átjöttek és zenéltek, úgyhogy mindig zenével és tánccal voltunk körülvéve. Ez egy olyan dolog, ami kulturálisan benne van a fekete emberekben. Félrehúzod a bútorokat, feltekered a zenét… amikor társaság jön mindenki kiperdül a szoba közepére, csinálnod kell valamit. Imádtam ezt.

Kérdés: És a te gyerekeid is ezt csinálják most?

MJ: Igen, de ők félénkek. De néha csinálják nekem.

Kérdés: Ha már a showról beszélünk: az MTV eleinte nem játszott fekete előadókat. Mennyire volt ez nehéz a számodra?

MJ: Azt mondták nem játszanak fekete művészeket. Összetörte a szívem, de ugyanakkor lángra is gyújtott bennem valamit. Azt mondtam magamnak: “Tennem kell valamit, amikor ők… nem hagyom, hogy ne vegyenek észre.” Szóval igen, jött a Billie Jean és ők azt mondták: “Nem fogjuk játszani.” De amikor elkezdték játszani rekordokat döntött. Azután arra kértek, hogy adjak nekik MINDENT, amim van. Akkor már ők kopogtattak a mi ajtónkon. Aztán jött Prince – mindez ajtót nyitott Prince-nek és az összes többi fekete művésznek. Addig huszonnégy órán át csak heavy metalt játszottak és csak őrült képeket egymás után… A múltban annyiszor odajöttek hozzám és mondták, hogy „Michael, ha te nem lennél, akkor nem lenne MTV.” Ezt újra és újra elmondták nekem személyesen. Azt hiszem akkoriban nem hallották… de biztos vagyok abban, hogy nem rosszindulatból mondták [nevet].

Kérdés: Ez igazán életet adott a modern videó korszaknak…

MJ: Mindig néztem az MTV-t. A bátyám Jackie… sosem fogom elfelejteni… azt mondta: “Michael, látnod kell ezt a csatornát. Ó, Istenem, ez a legjobb ötlet. A nap 24 órájában zenét játszanak… Napi 24 órában!” Szóval azt mondtam: “Hadd lássam!” És néztem és láttam mindazt ami ment rajta és azt mondtam: “Bárcsak szórakoztatóbb lenne mindez, több lenne a sztori, egy kicsit több a tánc, biztos vagyok abban, hogy akkor az embereknek jobban tetszene.” Szóval azt mondtam, hogy ha én csinálok valamit, annak sztorijának kell lennie – elejének, közepének, végének – hogy követni tudj egy lineáris vonalat, kell lennie egy vonalának. Hogy amikor nézed akkor az szórakoztasson és azon gondolkodj, hogy most mi fog történni. Szóval akkor kezdtem el kísérletezni a Thrillerrel, a Way You Make Me Feel-lel, a Baddel és a Smooth Criminallal és a rendezéssel és az írással.

Kérdés: Mi a véleményed a zenei videók és a zene mai állapotáról?

MJ: A zeneipar válaszúton van. Átmeneti állapotban. Az emberek zavarban vannak afelől, hogy mi fog történni, hogy a zenét hogyan terjesszék és adják el. Úgy gondolom, hogy az Internet mindent felkavart, mert annyira erőteljes és a srácok imádják. Az egész világ egy kattintásra van tőlük, az ölükben. Bármit akarnak tudni, bárkivel akarnak kommunikálni, bármilyen zene, bármilyen film… Ez a dolog mindent felkavart. Jelenleg mindezek a Starbucks és Wal-Mart ügyletek – közvetlenül a művészekhez – nem hiszem, hogy ez a válasz. Úgy gondolom, hogy a válasz a fenomenális, nagyszerű zene. Ami eléri a tömegeket. Úgy gondolom az emberek még mindig keresnek. Nincs igazi zenei forradalom jelenleg. De amikor itt lesz, akkor az emberek falakat fognak lebontani csak azért, hogy megkapják. Úgy értem mert a Thriller előtt ugyanez volt a helyzet: az emberek NEM vettek zenét. A Thriller segített mindenkit ismét visszavinni a lemezboltokba. Szóval amikor megtörténik, akkor megtörténik.

Kérdés: Ki nyűgöz le téged?

MJ: Ami a művészetet illeti, szerintem Ne-Yo nagyszerű. De elég sok benne a Michael Jackson érzés. De ez tetszik benne. Meg tudom mondani, hogy ő egy olyan fickó, aki tudja hogyan kell írni.

Kérdés: Dolgozol együtt ezekkel a fiatal művészekkel?

MJ: Persze. Engem sosem érdekelt, hogy a postásról van szó vagy a takarítóról. Ha jó a dal, akkor jó a dal. A legjobb ötletek sokszor a hétköznapi emberektől jönnek, akik azt mondják: “Miért nem próbálod meg ezt vagy csinálod azt?” És ha csodálatos az ötlet, akkor ki kell próbálnod. Chris Brown nagyszerű. Akon nagyszerű művész. Mindig olyan zenét akarok készíteni, amelyik egy másik generációt is inspirál. Azt akarod, hogy amit alkotsz az tovább éljen, legyen az szobrászat vagy festészet vagy zene. Amint Michelangelo mondta: “Tudom, hogy az alkotó távozni fog, de a munkája fennmarad. Ezért próbálom a lelkemet kötni a munkámhoz, hogy elmeneküljek a haláltól.” És én is így érzek. Mindent beleadok a munkámba. Csak azt akarom, hogy tovább éljen.

Kérdés: Milyen érzés tudni, hogy megváltoztattad a történelmet? Sokat gondolsz erre?

MJ: Igen. Tényleg. Nagyon büszke vagyok arra, hogy ajtókat nyitottunk meg, hogy segített a munkánk sok dolgot lebontani. Amikor utazol a világban, turnézol, stadionokban lépsz fel, akkor látod a zene hatását. Ha kinézel a színpadról amerre a szem ellát csak embereket látsz. És ez csodálatos érzés, de ezt sok fájdalom előzte meg, sok fájdalom.

Kérdés: Hogyhogy?

MJ: Ha a csúcson vagy, ha úttörő vagy, akkor az emberek elkezdenek támadni. Azokat akarják támadni, akik a csúcson vannak. De hálás vagyok mindazokért a rekordokért, a legnagyobb albumokért, a Nr.1 slágerekért – még mindig hálás vagyok ezekért. Amikor kicsi voltam ültem a nappalinkban és hallgattam az apámat Ray Charles-t játszani. Az anyám pedig felkeltett hajnali háromkor: “Michael, ő van a tévében, ő van a tévében!” Odafutottam a tévéhez és James Brown volt benne. Én meg azt mondtam: “Én is ezt akarom csinálni.”

Kérdés: Várhatunk többet Michael Jacksontól?

MJ: Rengeteg dolgot írok jelenleg. Majdnem minden nap a stúdióban vagyok. Amikor a rap először megjelent mindig úgy éreztem, hogy melodikusabbá fog válni, hogy univerzálisabb legyen, mert nem mindenki beszél angolul [nevetés]. És az országodra korlátozódsz. De ha van melódia, amit mindenki tud dúdolni, akkor népszerű lesz Franciaországban, a Közel-Keleten, mindenütt! Az egész világon, mert beletesznek egy melódiát. Fontos, hogy tudja dúdolni az ír farmertől elkezdve a harlemi WC-pucoló hölgyön át mindenki, aki tud fütyülni, vagy az ujjával csettintgető gyerekig. Fontos, hogy tudd dúdolni.

Kérdés: Tehát már majdnem 50 éves vagy. Gondolod, hogy még 80 éves korodban is ezt fogod csinálni?

MJ: Az az igazság, hogy nem. Nem úgy, ahogy James Brown vagy Jackie Wilson csinálta, akik megölték magukat. Azt kívánom bárcsak [James Brown] le tudott volna lassítani és nyugodtabb tudott volna lenni és élvezte volna a kemény munkája gyümölcseit.

Kérdés: Fogsz ismét turnézni?

MJ: Nem szeretem a hosszú turnékat. Amit szeretek a turnézásban az, hogy csodálatosan csiszolja az ember képességeit. Ezt szeretem a Broadway-ben is, ezért mennek el a színészek a Broadway-re – csiszolni a képességeiket. És ez alkalmas is erre. Mert hosszú évekbe telik, hogy nagyszerű előadóművésszé válj. Évekbe. Nem lehet egyszerűen kikapni egy fickót az ismeretlenségből, kidobni oda és elvárni, hogy ez az ember azzal az emberrel versenyezzen. Az sosem fog működni. És a közönség tudja, látja. Abból ahogy az ilyen emberek a kezeikkel gesztikulálnak, ahogy mozognak, abból ahogy bármit csinálnak a mikrofonnal vagy ahogy meghajolnak. A közönség azonnal látja.

Michael Stevie Wondertől tanul a stúdióban 16 éves korában

Michael Stevie Wondertől tanul a stúdióban 16 éves korában

Nos, Stevie Wonder, ő egy zenei próféta. Ő a másik akinek tisztelettel kell adóznom. Azt mondtam magamnak: “Több dalt akarok írni.” Néztem a producereket, Gamble és Huff-t, Hal Davis-t és a Corporationt ahogy írták azokat a slágereket a Jackson 5-nak és igazán tanulmányozni akartam az anatómiáját. Azt csinálták, hogy miután elkészültek a dallal behívtak minket, hogy énekeljük el. Ez felbosszantott, mert látni akartam ahogy írják a dalt. Így odaadták nekem az ABC-t miután az elkészült, az I Want You Back-et vagy a Love You Save-et. Mindent meg akartam tapasztalni.

Szóval Stevie Wonder szó szerint hagyta, hogy légy legyek a falon. Láttam ahogy elkészíti a Songs in the Key of Life-ot, néhányat a legnagyszerűbb dolgok közül. Vagy ott ültem Marvin Gaye-jel és csak… és ezek az emberek sokszor átjöttek hozzánk lógni, kosárlabdázni a testvéreimmel a hétvégeken. Mindig ezek az emberek vettek minket körül. Szóval amikor látod a tudományát, anatómiáját, struktúráját annak, hogy hogy működik, az csodálatos.

Kérdés: Te egy világszínpadon játszol. Hogyan látod a világ helyzetét ma?

MJ: Nagyon aggaszt a globális felmelegedés jelensége. Tudtam, hogy jön, de bárcsak hamarabb felkeltették volna az emberek érdeklődését. De sosincs túl késő. Úgy jellemezték, mint egy elszabadult vonatot: ha nem állítjuk le, akkor sosem kapjuk vissza. Úgyhogy most kell megoldanunk. Erre próbáltam rámutatni az Earth Songgal, a Heal The Worlddel, We Are The Worlddel – azért írtam ezeket a dalokat, hogy az emberek tudatosabbak legyenek. Bárcsak az emberek odafigyelnének minden szóra.

Kérdés: Mi a véleményed a következő elnökválasztásról? Hillary, Barack?

MJ: Őszintén szólva nem kísérem figyelemmel ezt a dolgot. Úgy neveltek minket, hogy ne… mi nem emberekre tekintünk mint akik meg tudják oldani a világ problémáit, mi nem. Ők nem képesek erre. Én így látom. Ez felettünk áll. Nézd, nem tudjuk kontroll alatt tartani a Földet – lehet földrengés. Nem tudjuk kontroll alatt tartani a tengereket – lehetnek cunamik. Nem tudjuk kontroll alatt tartani az eget – lehetnek viharok. Mind Isten kezében vagyunk. Úgy gondolom az embernek ezt figyelembe kell vennie. Csak azt kívánom többet tennének a kisbabákért és gyerekekért, hogy őket jobban segítenék. Az nagyszerű lenne, nem igaz?

Kérdés: Ha már a kisbabáknál tartunk: most apaként ha visszatekersz 25 évvel ezelőttre, mi a különbség aközött a Michael között és a mai Michael között?

MJ: Az a Michael valószínűleg ugyanaz a Michael, mint ez itt. Egyszerűen csak előbb el akartam érni bizonyos dolgokat. De mindig itt motoszkált ez a gondolat a fejemben –  az, hogy gyerekeket akarok nevelni, gyerekeket akarok. Nagyon élvezem.

Kérdés: Mit gondolsz mindazokról a dolgokról, amiket beszélnek rólad, mindazokról, amit olvasol? Hogy érzel ezekkel kapcsolatban?

MJ: Nem figyelek oda ezekre. Véleményem szerint ez a tudatlanság. Általában nem tényeken alapul, hanem mítoszon. A fickó, akit nem látsz. Minden környéken van egy fickó, akit sosem látsz, úgyhogy elkezdesz róla pletykálni. Látod azokat a sztorikat róla, ott a mítosz, hogy ezt csinálta, azt csinálta. Az emberek őrültek! Én csak csodálatos zenét akarok csinálni.

De annak idején a Motown 25-ön az egyik dolog, ami megérintett engem az volt, hogy az előadásom után – soha nem fogom elfelejteni… Ott volt Marvin Gaye a színpad mellett és a Temptations és Smokey Robinson és a fivéreim, mind megöleltek, megpusziltak, öleltek. Richard Pryor odajött hozzám és azt mondta [suttogva]: “Ez volt a legjobb előadás, amit valaha láttam.” Ez volt az én jutalmam. Ezek voltak azok az emberek, akiket kisfiúként Indianában hallgattam: Marvin Gaye-t, a Temptationst – és az, hogy ennyire értékeltek nagy megtiszteltetés volt számomra. Aztán másnap Fred Astaire hívott fel és azt mondta: “Néztem a műsort tegnap este, fel is vettem és ma reggel ismét megnéztem. Pokoli táncos vagy! Seggre ültetted a közönséget tegnap este!” Később, amikor találkoztam Fred Astaire-rel ezt csinálta az ujjaival [A moonwalkot imitálja az ujjaival a másik tenyerén].

Nagyon tisztán emlékszem arra az előadásra és arra is emlékszem mennyire dühös voltam magamra, mert nem úgy sikerült, ahogy akartam. Többet akartam. De miután befejeztem ott volt egy kisgyerek, egy kis zsidó gyerek a színpad mögött egy kis csokornyakkendővel, rám nézett és azt mondta [elképedt hangon]: “Ki tanított meg így mozogni?” [Nevetés.] És én azt mondtam: “Azt hiszem Isten… és a gyakorlás.”

***

A Michael Jackson/Ebony magazin címlapsztori kulisszái mögött

Az elmúlt napokban több, mint 200 olvasó intézett szerte a világból kérdéseket hozzánk a fotózásról, az interjúról és a sztárról. Íme néhány ezek közül a kérdések közül az Ebony csapat – az alelnök és szerkesztő igazgató Bryan Monroe, a kreatív igazgató Harriette Cole és a vezető szerkesztő Joy Bennett – válaszaival, akik Michaellel voltak azon a három napon…

Kérdés: Tervez Michael Jackson újabb világkörüli turnét? (Dusty Dublinból, Írországból)

Bryan Monroe: Michael nem mondta meg konkrétan, hogy fog-e turnézni, de hezitált azzal kapcsolatban, hogy újabb világkörüli koncertsorozatot adjon. “Nem szeretem a hosszú turnékat.” – mondta nekünk az interjúban. Nem akar úgy megöregedni, hogy koncertet koncert után csinál, egyik megastadionból a másikba repül. “Mennek, futnak, megölik magukat. Azt kívánom bárcsak [James Brown] le tudott volna lassítani, nyugodtabb tudott volna lenni és élvezte volna a kemény munkája gyümölcseit.”

Kérdés: Még mindig olyan csodálatosan tud táncolni, mint régen? (Gabriella Angliából)

Bryan Monroe: Ahhoz képest, hogy 50 éves még mindig hihetetlenül rugalmas. Bemutatta egy pár klasszikus mozdulatát a fotózás kedvéért – a lábtekerős/rúgás mozdulatot különösen. Igen, még mindig nagyon tud.

Kérdés: Mikor jön ki az új CD? (K. Hall Alabamából)

Joy Bennett: Nem tudom. Michael többször is elmondta, hogy minden nap ír zenét és dolgozik a stúdióban. Úgy gondolja, hogy több nagy slágere lesz még (lásd a sztorit arról, hogy hogyan ír zenét). Sem ő, sem a csapata nem mondott dátumot, de figyelni fogjuk, hogy nem jelenik-e meg valami 2008 elején.

Kérdés: Nagyon félénk ember? (Stacie New Yorkból)

Joy Bennett: Nem, meglepő módon nem volt nagyon félénk. Nem takarta el az arcát, nem viselt maszkot vagy kesztyűt és közvetlenül, nagy részletességgel válaszolt a kérdésekre.

Kérdés: Sokat beszéltek a bőrszínéről. Ő a legfehérebb ember, aki valaha az Ebony címlapjára került? (Mae Észak-Kelet Ázsiából)

Joy Bennett: Egyáltalán nem. 1972 júniusában a színész Carroll O’Connor volt az Ebony címlapján mint karaktere Archie Bunker. Félreértés ne essék, szokatlanul világos bőre ellenére, amiről azt mondta a vitiligo nevű bőrbetegség okozta, Michael most is 100 százalékosan afroamerikai.

Kérdés: Úgy gondolom Amerika még mindig nem fogja fel azt a hatást és pozíciót, amivel Michael nemzetközi szinten rendelkezik. Megkérdezhetsz egy nőt, aki egy kis norvég közösségben nőtt fel, vagy egy nőt, aki Afrikában nőtt fel és ismerni fogják a nevét, a zenéjét. Van néhány kérdésem: Ki döntött a ruhájáról? Stílustanácsadó választotta és Michael Jackson jóváhagyta előtte? Miért pont ebben a múzeumban volt a fotózás? Michael Jackson választotta a helyszínt? (Annette Norvégiából)

Harriette Cole: Michael azt akarta, hogy művészi környezetben fotózzuk és a Brooklyn Múzeum örömmel vendégül látott minket. Ősi és kortárs történelmi környezetben fotóztunk és nagyon erőteljes élmény volt azon a helyen lenni. Ami a ruhatárat illeti, a hírességek stílustanácsadójával Phillip Bloch-csal dolgoztunk, hogy kialakítsunk egy koncepciót a ruhákat illetően, majd ő és a csapata elment vásárolni. Azt akartuk, hogy elegáns és időtlen legyen a címlapon. Találtunk jópár stílust a számára, amely ezt elérné és bemutattuk ezeket Michaelnek. Végül kiválasztotta azt, amit örömmel viselne – ami végül is sokkal többféle szerelés volt, mint amire időnk volt a fotózáson! Michael Jackson tökéletesen nézett ki mindenben, amit ráadtunk. Jó volt olyan emberrel dolgozni, akin ilyen jól állnak a ruhák, aki tudja hogyan mozogjon, aki érti a kamerát. Varázslatos volt!

Kérdés: Az emberek, akik Michaellel dolgozott az interjú vagy a fotózás alatt nem féltek tőle? Milyen volt az interakciója a csapattal? (Samantha és Michele)

Harriette Cole: A legjobban az tetszett abban, hogy együtt dolgoztam Michael Jacksonnal, hogy nagyon kedves volt mindenkihez. Udvarias volt a liftkezelővel, az őrrel, a múzeum igazgatóival. Mindenkinek megköszönte, aki hallótávolságon belül volt, amikor vége volt a fotózásnak. Nagylelkű volt és kedves. Voltak olyanok, akik féltek tőle? Nem tudom ez-e a megfelelő szó. Inkább azt mondanám megbabonázta az embereket. Néhányan megcsípték magukat, hogy tényleg a Popkirály jelenlétében vannak-e.

Kérdés: Michael hosszú évek óta most tűnik a legegészségesebbnek és legboldogabbnak (nemcsak a fotózás képein, de még a paparazzi képeken is). Azon idő alatt, amit együtt töltöttél Michaellel támadt-e olyan érzésed, hogy tényleg vissza akar térni és újra felrázza a zeneipart? A világ várja a következő mozdulatát, de az az érzésem nem is nagyon látja, hogy mennyire hiányzik a zenei palettáról. (Robert)

Harriette Cole: Michael egyértelműen egészségesnek és boldognak tűnt – mi több, elégedettnek. Olyan békesség lengte körül, amely kézzelfogható volt. Úgy tűnt kényelmesen érzi magát a saját bőrében. Na persze olyan teste van, amiért bármelyik nő vagy férfi meghalna! 49 évesen vékony, táncos alkata van, amely bizonyítéka a rendszeres, fegyelmezett gyakorlásnak. Szóval vissza tudna térni? Mindenképpen elég erősnek tűnik. Azt is tudjuk, hogy aktívan dolgozik a stúdióban és alkot. Azt mondta nekünk, hogy egy magnóval utazik, így akárhol jön rá az ihlet a zenealkotásra fel tudja venni későbbi felhasználásra. Azt is megjegyezte, hogy manapság sok művész nem néz belülre, hogy a saját egyedi zenéjét alkossa meg. Úgy véli eljött az idő az áttörésre. Ez mindenképpen magában foglalhatja Michael Jackson áttörését is – vagy inkább azt kellene mondanom, hogy egy újabb áttörést tőle!

Kérdés: Mesélj nekünk Blanketről! Arról a kis titokzatos bébiről! Milyennek találtad a kisfiút? Jólnevelt gyerek? Milyen apa és fia egymással? Betekintést nyertél abba, hogy Michael milyen apja a gyerekeinek abból, amit eddig láttál? (Melissa Manilából, a Fülöp-szigetekről)

Harriette Cole: Michael másik két gyerekével nem találkoztunk. A lánya Paris 9 éves és a másik fia, Michael Joseph 10 éves. Blanket hihetetlenül jólnevelt volt amikor a társaságunkban volt, ami nagy teljesítmény egy 5 évestől. Nyilvánvalóan nagyon közel áll az apukájához. Kézenfogva sétáltak be és csak akkor váltak el, amikor mindketten fesztelenül érezték magukat. Michael szülői képességei dicséretre méltók voltak. Sok szó nélkül, nagyon finom gesztusokkal fegyelmezett, irányított, támogatott. Michael nyilvánvalóan azt akarja, hogy Blanket jó modort tanuljon, így amikor az Ebony csapat belépett a szobába az interjúra Michael megmutatta Blanketnek hogyan fogjon kezet és üdvözöljön minket. Apró dolgok, de nem az apró dolgok mutatják meg valakinek az igazi énjét?

Kérdés: Terveztek újabb Ebony/Jet/Michael Jackson együttműködést a közeljövőben? (Jamison)

Bryan Monroe: Amint mondani szokták: “maradj velünk!” Tervezünk még egy címlapot, ezúttal a testvérmagazinunknál, a Jetnél, amely valamikor december közepén jön ki. Az egy heti magazin, így figyeld az újságárusoknál! Talán lesznek benne friss hírek is!

Jump for Joy

Egy vidám stúdiófelvétel a Jacksonsról 1977-ből. A Jump for Joy című dal a csapat Goin’ Places című albumán jelent meg – kislemezként külön nem. A második videó interjú az album fő producereivel, Kenneth Gamble-lel és Leon Huffal, a Sigma Sounds Studios tulajdonosával, Joseph Tarsiával és magával az együttessel – köztük az akkor 19 éves Michaellel.

Írta és komponálta: Dexter Wansel és Cynthia Biggs
Producer: Dexter Wansel
A felvétel ideje: 1977
A felvétel helyszíne: Sigma Sound Studio, Philadelphia, Pennsylvania
Album: Goin’ Places