Valamennyi bejegyzés

Jacksonék és Osmondék – 1. rész

Amikor a Jackson 5 1969-ben-ben rögtön egy Nr. 1. slágerrel (I Want You Back) berobbant a köztudatba, majd ezt sorozatban még három Nr. 1. követte (ABC, The Love You Save, I’ll Be There) a csapat uralta a tinipop piacot.  Az egyeduralom 1971-ig tartott, amikor is megjelent a színen az Osmonds együttes. Kissé félrevezető ugyan azt mondani, hogy „megjelentek”, hiszen az Osmonds már 1962 óta szerepelt az amerikai televíziók képernyőin: Andy Williams varieté showjának voltak állandó fellépői. Eleinte kvartettként Alan, Wayne, Merrill és Jay, majd később, 5-6 éves korában, Donny is csatlakozott hozzájuk, s így öttagúvá bővült az együttes. Azonban az Osmonds ekkoriban nem popzenét játszott, hanem ún. barbershop (borbélyüzlet) zenét, amely inkább az idősebb korosztály ízlésének felelt meg, nem pedig az akkor már a rock and roll, a beat, illetve R&B zene felé fordult ifjúságénak.

Az Osmonds az Andy Williams Show-ban

A Jackson 5 sikere volt az, amely stílusváltásra sarkallta Osmondékat. Akár úgy is mondhatnánk, hogy látva sikereiket elkezdték „koppintani” a J5 stílusát. Ennek egyik legjobb példája első slágerük, az 1971-es One Bad Apple, amelyet eredetileg a J5-nak írtak, ám Berry Gordy lemondott róla, s így került a dal az Osmondshoz. Ironikus módon az Osmonds első helyet ért el vele a slágerlistán, megakadályozva a Jackson 5-ot abban, hogy sorozatban ötödik Nr 1. slágerét is behúzza: a Mama’s Pearl így „csak” a 2. helyig jutott.

The Osmonds – One Bad Apple (vezérvokál: Merrill, társ-vezérvokál: Donny)

A Michaeltől kevesebb, mint egy évvel idősebb Donny Osmond ugyan nem volt sem olyan virtuóz vokalista (bár próbálkozott azzal, hogy utánozza Michael énekstílusát, amint az például a One Bad Apple-ben is hallatszik), sem olyan virtuóz táncos, mint Michael, s talán ennek köszönhetően nem is vált soha annyira az Osmonds vezéregyéniségévé, mint amennyire Michael az volt a Jacksonsban, de a média lecsapott a „rivalizálásra”, s mintegy a Jackson 5 fehér alternatívájaként építette fel az Osmonds imázsát.

“Soul háború készül?” – kérdezi címlapján a Soul című zenei lap. Egy ékes példája annak hogyan próbálta riválisokként ábrázolni a két csapatot a média

Sőt, a fővonalas tinimagazinok az Osmondsra osztották a főszerepet, annak ellenére, hogy a slágerlistákon a Jackson 5 jóval sikeresebb volt. Ne feledjük, hogy az 1970-es évek elejének Egyesült Államokában járunk, ahol a bőrszín még mindig nagyban befolyásolta az értékítéletet. Fekete tinisztárokkal pedig egész egyszerűen még soha nem volt korábban dolga a médiának, s eleinte nem tudták hogyan viszonyuljanak a jelenséghez. (Talán jobban rávilágít arra, hogy mit jelentett akkor egy fekete tinisztár egy rajongói történet, amelyet Joseph Vogel Man In The Music című könyvében jegyez fel egy nőtől: “11 éves voltam és egy rendőr lánya, amikor a Jackson 5 megjelent a TV-ben. Néztem egy percig és azt mondtam: ‘[Michael] de aranyos!’ A dühöt amit az a pillanat kiváltott a házunkban soha nem fogom elfelejteni. Korábban még sosem láttam fekete embert: az apám rasszizmusa és dühe fékezhetetlen volt. Megvédtem Michael Jacksont azon az estén és az apám átvitt egy másik szobába és addig vert, amíg meg nem ígértem, hogy soha többé nem beszélek róla.”) A Jackson 5 azonban népszerűvé vált a fehér fiatalok körében is, s talán először fordult elő a zenetörténelem során, hogy fekete popsztárok fehér lányok romantikus álmodozásainak is a célpontjává váljanak. A csapat ezzel hozzájárult a faji korlátok döngetéséhez, szép lassan pedig a média is kénytelen volt engedni a közönség nyomásának és végre a Jackson 5 is bekerült a népszerű mainstream tinimagazinok témái közé.

Minden erőfeszítés ellenére az Osmonds nem vált olyan sikeressé, mint a Jackson 5, s a One Bad Apple végül is az egyetlen Nr. 1 slágerük maradt. A két csapat közötti párhuzam azonban nemcsak amiatt kínálta magát, mert hasonló célközönséghez szóltak, hanem amiatt is, mert mindkettő családi vállalkozás volt – öt fivér együttese, amelyben a legfiatalabb (Michael itt, Donny ott) volt a legnagyobb sztár. Később mindkét csapathoz csatlakozott még egy fiatalabb öcs (Randy a Jacksonshoz, Jimmy az Osmondshoz), illetve lánytestvérek is a nyilvánosság elé léptek és előadói karrierbe kezdtek (Rebbie, LaToya és Janet Jacksonéknál, Marie Osmondéknál). Egyébként mindkét családban kilenc gyerek volt (Jacksonéknál hat fiú, három lány, Osmondéknál nyolc fiú, egy lány). S ha még ez sem elég, akkor még ott van az a tény is, hogy mindkét családban jelen volt a szigorú vallás: Jacksonék Jehova tanúi voltak, Osmondék mormonok. (Bár a Jackson családnak nem minden tagja csatlakozott a Jehova tanúihoz – Michael igen.)

The Osmonds – Yo Yo (vezérvokál: Merrill, társ-vezérvokál: Donny)

Egy idő után mindkét csapatnak jelentkezett az az igénye, hogy zenéjüket saját maguk írják. Ezen a ponton Osmondék inkább a rock and roll irányába kanyarodtak el az olyan dalokkal, mint például a Crazy Horses, amelyet Alan, Merrill és Wayne Osmond írt.

A rockos Osmonds – Crazy Horses (vezérvokál: Jay, társ-vezérvokál: Merrill)

Jacksonéknak a Motown sosem engedélyezte, hogy saját dalokat vegyenek fel, így nekik lemezcéget kellett váltaniuk ahhoz, hogy kreatív kontrollt gyakorolhassanak az anyagaik felett. Amikor végre a CBS-nél ezt megtehették, akkor azzal képesek voltak feltámasztani a Motownnál egy idő óta már hanyatló pályafutásukat az olyan sikeres albumokkal, mint a Destiny vagy a Triumph, amelyek számos mára már klasszikussá vált dalt tartalmaznak.

Osmondéknak, bár hamarabb kezdtek saját dalokat írni, nem sikerült ilyen jól a váltás. „Jófiús” imázsukat nem tartotta összeegyeztethetőnek a rock and rollal a közönség. 1973-ban The Plan címmel egy vallásos (mormon) koncepcióalbumot jelentettek meg, amellyel a progresszív rock irányába is el próbáltak menni, de ez a próbálkozás megbukott: az album mindössze az 58. helyig jutott a slágerlistán. 1974-ben Love Me For a Reason című albumuk jobban szerepelt, de nem sokkal – 47. hely. A címadó dal azonban ismerős lehet  – néhány évvel ezelőtt a Boyzone együttes dolgozta fel. Ezt követően még tizenegy Osmods album jelent meg, de egyik sem jutott be még csak az első 100-ba sem. Egyébként a csapat a mai napig létezik, eddigi utolsó albumuk az I Can’t Get There Without You 2012-ben jelent meg, de nem került fel a Billboard 200-as album slágerlistájára.

The Osmonds – Love Me For a Reason (vezérvokál: Jimmy)

Míg az Osmonds felnőve szép lassan elvesztette a közönség kegyeit, addig a Jacksonsnak a lemezcég váltást követően a felnőtt piacon is sikerült helytállni, ám azzal, hogy Michael – aki nemcsak frontember volt, de a kreatív hajtóerő is – elkezdett egyre inkább a szóló pályafutására koncentrálni egy idő után az ő sorsuk is megpecsételődött. Utolsó sikeres albumuk az 1984-es Victory volt, majd az 1989-es 2300 Jackson Street-en Michael már csak egyetlen dal egyetlen rövid versszakának erejéig szerepelt mint vendégművész – az album kreatív munkálataiban már egyáltalán nem vett részt. Az album az 59. helyig jutott a Billboardon és ez lett a Jacksons utolsó stúdióalbuma.

A 2. részben bővebben: Michael és Donny

Reklámok

Könyv jelenik meg Michael Jackson Dangerous című albumáról

Susan Fast

Susan Fast

Az alábbi írás a 333sound.com blogon jelent meg 2013 áprilisában. Interjú Susan Fast professzorral, aki Michael Jackson 1991-es Dangerous című albumának bemutatását, elemzését választotta soron következő könyve témájául.  A könyv a 33 1/3 sorozat részeként fog megjelenni. A sorozat egyes kötetei mind egy-egy híres vagy a könyv szerzője által más szempontból jelentősnek tartott albumról szólnak. 

A következő néhány hónapban bemutatjuk a soron következő tizennyolc 33 1/3 könyv szerzőit, így megismerhetik őket, az írásaikat és megtudhatják, hogy miféle kitekeredett lélek dönt úgy, hogy egyetlen albumról fog gondolkodni hónapokon át.

Következik: Susan Fast, aki professzor a hamiltoni McMaster Egyetem (Ontario, Kanada) Angol és Kulturális Tanulmányok Karán. Kutatásai kiterjednek a nem, a szexualitás, a faj, az etnicitás, az ön-felépítés, az előadás és a performativitás, valamint a geopolitikai erőszak/konfliktus témáira a kortárs populáris zenében. Ő a szerzője az In the Houses of the Holy: Led Zeppelin and the Power of Rock Music című könyvnek.

Összhangban akadémiai érdeklődési körével a populáris zene és az előadás iránt, Fast úgy döntött, hogy Michael Jackson Dangerous című albumáról fog írni 33 1/3 könyvében. A következő interjúból megtudhatjuk miért választotta a Dangerous-t MJ néhány népszerűbb albuma helyett és hogy véleménye szerint mi hiányzik a Michael Jackson életmű kutatásából.

Mi az ami leginkább arra sarkallta, hogy erről az albumról írjon?

Susan Fast: Már évek óta szerettem volna erről az albumról írni és amikor gondolkodtam róla mindig úgy képzeltem el ezt az írást, mint a 33 1/3 sorozat egy könyvét. Ez a megfelelő formátum egy ilyen projektnek. A Dangerous számomra nagyon fontos albumnak tűnik Michael Jackson karrierjében. Tudom, hogy néhányan a Thrillert mondanák zenei csúcspontjának (bár mások szerint az Off The Wall az). A Bad volt az első album, amivel szólóművészként turnézott, így az is fontos mérföldkő, de néhányan úgy érzik a Bad nem volt olyan jó album, mint a Thriller. Úgy vélem a legtöbben úgy érzik, hogy mire a Dangerous kijött Jackson legjobb munkái már mögötte voltak, de én ezzel nem értek egyet. Ami érdekessé teszi számomra a Dangerous-t az, hogy Jackson ezen az albumon végre felnőtté válik. Súlyosabb témákkal foglalkozik, beleértve a szerelmet és a nemi vágyat is. Egy sötétebb, kevésbé gyerekesen optimista víziót ad nekünk itt a világról és gyakran úgy tűnik, mintha érzelmileg a törési ponton lenne. Mindezt kevesebb színpadiassággal teszi – ami nem azt jelenti, hogy kevesebb zenei kicsapongással -, mint a korábbi lemezein.

Az album egyik kritikája, amelyet Jon Dolan írt a Nirvana Nevermindjához hasonlította azt. Dolan azt írta: „Jackson rémületének, depressziójának és sérült gyermeki felfogásának a jóról és rosszról sokkal több közössége van Kurt Cobainnel, mint azt akkoriban bárki is észrevette volna.” Miközben ambiciózus kijelentéseket teszünk erről a lemezről – a rock rajongók szíves engedelmével (és magamat is közéjük sorolom) – régóta játszom a gondolattal, hogy a Dangerous Jackson Achtung Baby-je (U2 album – a ford.), sok tekintetben hasonlóan egy tűnődő, sérülékeny átlépése a Rubiconnak. Nem csupán a szövegek viszik Jacksont erre az útra, hanem a hangjának egy újfajta használata, új zenei stílusok felölelése, beleértve a hip-hopot is, és egy sokkal hangsúlyosabb szövetsége a fekete zenei hangzásvilággal, múltbelivel és jelenbelivel, mint a korábbi munkáiban. Én a Dangeroust egy olyan koncepcióalbumként látom, amelyben Jackson a posztmodernitás, a szerelem, a szexualitás, a spiritualitás és a jövő témáit kutatja. Igazán izgalmas az a lehetőség, hogy ezt a nagyon alulértékelt albumot vizsgáljam egy könyv hosszúságú tanulmányban.

Kikhez fog fordulni a könyv írása közben és miért?

SF: A célom az, hogy alaposan megvizsgáljam az albumot; javaslatot teszek arra, hogy olyan módon hallgassuk, amely kapcsolódik Jackson nyilvános imázsához és ahhoz a kulturális pillanathoz, amelyben az album született. Mivel nagyon kevés ilyen kritikai elemzése született Jackson munkáinak ezt akarom a leginkább a figyelem középpontjába állítani (hasonlóan ahhoz, ahogy Carl Wilson a Celine Dionról szóló 33 1/3 könyvében a figyelem középpontjába egy széleskörű kulturális elemzést állított – az a kedvenc könyvem a sorozatban). De elkerülhetetlen, hogy miközben írok el fognak jönni olyan pillanatok, amikor olyan kérdések merülnek fel, amikre csak az egyik zenész adhat választ, vagy másvalaki, aki közel állt az album megalkotásának folyamatához. Ez már tavaly is előfordult, amikor cikket írtam Jacksonról a Popular Music and Society folyóirat különszámába. Az esszé egy része a vezető gitárosról Jennifer Battenről szólt és felvettem a kapcsolatot vele, hogy megerősítsen néhány tényszerű információt, például azt, hogy MJ tervezte-e Jennifer őrült kosztümjeit (a válasz az, hogy igen, ő tervezte). Szóval ez itt is előfordulhat. Joe Vogel sok olyan emberrel készített interjút, akik szorosan együtt dolgoztak Jacksonnal, amikor megírta Man in the Music című könyvét és Jackson régi hangmérnöke Bruce Swedien is kiadott egy könyvet néhány évvel ezelőtt, amely sok érdekes technikai információt tartalmaz a lemezfelvételekről, így ez a rész már nagyban lefedett.

Jellemezze kérem azt a folyamatot, ahogy készül az ön 33 1/3 könyve. Volt valami, ami meglepte? Volt olyan, hogy valamilyen ötlettel indult, ami aztán időközben teljesen mássá vált?

SF: Nagyszerű volt, hogy le kellett írnom a javaslatomat, mivel ez segített fókuszálni azokat az ötleteket, amelyek addig csak céltalanul keringtek a fejemben. Soha nem gondoltam koncepcióalbumként a Dangerous-re korábban, de amint írtam a javaslatot és végiggondoltam a fejezetek rendjét akkor ez annyira világosan kiadta magát. A másik egy Alan Light által a Rolling Stone-ban tett megjegyzés volt, ami erre a lehetőségre vezetett. Az album számainak sorrendjét kritizálta, az nem tetszett neki, ahogy Jackson a hasonló dalokat egy „kupacba” csoportosította. Hirtelen felvillant előttem, hogy ezek a „kupacok” értelmet nyernek, ha ellenállás helyett, vagy ahelyett hogy nehézkesnek találnák ezt, elfogadjuk őket. Ezek a kupacok valójában egy meggyőző ívet kínálnak nekünk a narratívára vonatkozóan (el kell olvasniuk a könyvet ahhoz, hogy meglássák mi véleményem szerint ez az ív).

Mi az amit kutatni akar Michael Jackonról és amiről úgy érzi nem tárgyalták eddig kielégítő módon máshol a zenei kritikában vagy az akadémiai írásokban?

DangerousSF: Miután Jackson meghalt kutatni kezdtem komoly írások után a zenéjéről és nagyon meglepett mennyire kevés ilyen írást találtam. Mindenki annyira csak arra koncentrált, hogy szerintük milyen őrült élete volt (és őszintén szólva még ezt sem igazán érdekfeszítő módokon kutatták), hogy közben valahogy elhanyagolták ezt a hihetetlenül gazdag, összetett, virtuóz zenei életművet, rövid filmeket, videóra felvett koncert előadásokat. (Mellékesen megjegyzem, hogy a haláláig nem találkoztam az 1992-es Dangerous turnén felvett bukaresti koncertje DVD-jével, amely az egyetlen életében megjelent koncertfelvétele. 2005-ben jelent meg, amikor a világot csak Jackson büntetőpere érdekelte.) Nehéz felfogni, hogy minden idők egyik legfontosabb művészét hogyan vethették vagy hanyagolhatták el ennyire művészként. Még karrierje csúcspontján is csak néhány jó esszé született, amely próbált valami fontosat megragadni a művészetéről. Ez lassan kezd változni. Volt néhány szenzációs írás Jacksonról a halála óta, de a dalok és a videók mélyebb elemzése, az, hogy valaki beleássa magát egy albumba – ez gyakorlatilag még mindig feltérképezetlen terület. Joe Vogel Man in the Music című könyve az első és egyetlen könyv, amely albumonkénti áttekintést nyújt Jackson munkáiról. Csak gondoljuk bele mennyi ilyen könyv létezik más fontos művészek munkáiról! És az a helyzet, hogy Jackson munkája annyira összetett, hogy többféle és egymásnak ellentmondó interpretációknak kellene léteznie – amint léteznek más művészekről, akik érdekelnek minket.

Tehát annyi minden van, amiről lehetne beszélni, de ebben a könyvben én Jackson felnőttségét szeretném kutatni – azt a felnőtt imázst amit prezentált, az album komolyságát – és hogy hogyan viszonyul más „komoly” zenei állásfoglalásokhoz, amelyek kijöttek abban a zenei szempontból elképesztően gazdag évben, 1991-ben: nemcsak a Nevermindról vagy az Achtung Baby-ről van szó, hanem sok minden másról. Ez Michael Jackson, akit állandóan megtagadtak a kritikusok. Sokan nem tudtak felnőttként tekinteni rá, vagy nem hitték el, hogy az, és amikor végre felnőttként mutatkozott be a Dangerous-szel, akkor kritikailag többé-kevésbé elutasították ezt. Pontosan ez az a pillanat – a pillanat amikor éretté válik -, amikor a normálistól való eltérése elviselhetetlenné válik és a zenéje iránti kritikai vakság elharapózik. Michael mint crossover csodagyerek – mesés. De felnőttként, dendiként, azzal a kinézettel, forró szexualitásával az előadásaiban (amit sok kritikus nem tudott vagy nem akart meglátni), a gyerekek és gyermeki dolgok iránti szeretetével, partner nélkülisége, és az, hogy nem csinált feketébbnek hangzó zenét – ez (az utolsó pont) nagyon rémisztő volt a fővonalas média számára és sokaknak azon túl is. Néhány évvel a Dangerous megjelenése után volt, hogy először megvádolták gyerekmolesztálással: véleményem szerint ez az album volt az a dokumentum, amely mozgásba lendítette a kerekeit ennek a látványos kegyvesztésnek.

Mi volt az első koncertje?

SF: Nem lenne mesés ha azt mondhatnám MJ? De sosem láttam őt élőben. Az első koncertem egy Bowie koncert volt 1976-ban a Young Americans turnéján. Bowie fanatikus voltam. Az Internet kora előtt és mivel távol a belvárostól éltem sokszor telefonon vagy levélben rendeltem jegyet. (Bárcsak még mindig meglenne? Miért nem tettem el?) Nem emlékszem egyáltalán hogyan hallottam róla. A rádióból? Az újságból? Egy magazinból? Hogy jelentették be a koncerteket abban az időben? Mindezt úgy tettem, hogy abszolút fogalmam sem volt arról hogy fogok eljutni Vancouverbe a koncertre. Végül a szüleim vittek el autóval (hat órás út). Emlékszem amint beszaladtam a Pacific Coliseumba – ah, a fesztivál ülésrend napjai -, ahol oda tudtál lapulni a színpadhoz. Nem voltak biztonsági emberek, nem voltak korlátok. Úgy gondoltam elég glam vagyok, de az semmi nem volt ahhoz képest, ami körülvett: mindenfelé Ziggy Stardust, Aladdin Sane, Diamond Dog inkarnációk. Bowie maga fekete öltönyben és fehér ingben sétált ki a színpadra. A hosszú haja a múlté volt, és bár még mindig vörös volt, látszott, hogy már egy ideje nem festette. Ez már az új „sovány fehér gróf” kinézete volt. Önelégülten vigyorgott ránk, akik még mindig a Ziggy napokban voltunk leragadva. Emlékszem, hogy mennyire lenyűgözött, hogy élőben láthatom a bálványomat alig több, mint egy karnyújtásnyira tőlem. Egész idő alatt reszkettem. Nem emlékszem arra hogy hagytam el a stadiont, de arra élénken emlékszem, amint kint ültem és vártam a fuvaromra, ami nagyon hosszú időnek tűnt a hideg februári levegőn, és úgy éreztem örökre megváltoztam. Varázslat.

Hogyan hallgat zenét otthon: vinylen, CD-n vagy MP3-ban? Miért?

SF: CD-n vagy MP3-ban. Jónéhány éve megszabadultam a lemezjátszómtól. Így könnyebben kezelhető az a szokásom, hogy újra és újra meghallgatom ugyanazt a dalt (komolyan nem tudok elszakadni, amikor valamire nagyon rákattanok). De érdekes módon, amikor Jackson meghalt, akkor elővettem a Thriller vinyl verzióját, kihajtottam egy polcon az egyetemi irodámban és a mai napig ott van. Nem vagyok egy olyan audiófil, aki ragaszkodik ahhoz, hogy a vinyl jobb, mint a digitális felvételek, de nagyon hiányzik az albumborítók gazdagsága, amely a vinyl lemezeket jellemezte. Más veszteségek mellett például a Thriller CD verziója nem tartalmazza azokat a rajzokat, amiket Jackson készített a lemez belső borítójára.

Nevezzen meg egy olyan szöveget a Dangerous albumról, amely megtestesíti a) magát az albumot, b) önnek azt az élményét, amikor először találkozott az albummal, c) azokat az élményeket, amelyekben része volt a könyv írásakor eddig.

SF: Nem a szövegek ragadtak meg – ritka az, hogy engem a szövegek ragadjanak meg! Engem a hangzás vonz: a groove-ok, a melódiák, a hang minősége, érdekes harmóniaváltások, hangszerválasztások, produkciós értékek, és hogy a zene által hogyan éljük át az időt és a saját testünket. Ami számomra Michael Jackson zenéjében mámorító, nos, az maga a zene. Különösen az intenzitása. Noha ez az intenzitás mindig ott van Jackson zenéjében, azt mondanám, hogy a csúcspontját a Dangerous albumon éri el. Ez a lemez érzelmileg annyira véres!

Egész pályafutásom során próbáltam kitalálni hogyan lehet hatásosan írni a zenei hangzásról – úgy hogy az ne csupán a zenei struktúrákról vagy más részletekről szóljon öncélú módon -, olyan nyelven, amit nem csupán néhány specialista ért meg, hanem olyan módon, amely a zene hangzását jelentős kulturális ideákkal köti össze. Ha a zene elsődleges jelentését a szövegek adnák meg, akkor miért lenne szükségünk a zenére? A zenei hangzás kulturális jelentést hordoz magában. Szóval érdekes számomra, hogy ez a felnőtt imázs, amelyet Jacksontól a Dangerous-ön kapunk, ekkora érzelmi intenzitáshoz kötődik – a hangjában (amely gyakran a törési ponton van), a groove-ok feszességében, vagy a zene barokkos csapongásaiban. Ez az intenzitás sokszor a világból való kiábrándultsághoz kötődik – az elhagyatottság vagy megcsalatás érzéséhez. Vagy a dühhöz. Ott van például a Black or White, ami nemcsak egy cuki kis dalocska a faji harmóniáról, ha igazán leásol a felszín alá. A fickó igazán dühös! És úgy gondolom, ha ki kellene emelnem egy dolgot, ami jellemzi az albumot, akkor az talán a tánc lenne a Black or White kisfilm végén. Tudom, hogy ezzel elkanyarodunk a zenétől, de annak a táncnak az intenzív és váltakozó érzelmi tájképe ugyanazt foglalja össze mozgásban, amit az album nyújt hangzásban.

Forrás: http://333sound.com/2013/04/24/the-33-13-author-qa-susan-fast/