Valamennyi bejegyzés

Michael Jackson: Az álom táncosa (4. rész)

Folytatás innen.

A Hold sötét oldala

Amikor a sámánizmusról beszélünk a művészetben – különösen a táncművészetben – akkor nem lehet elfeledkezni a téma sötét oldaláról, ami még egy szintet és egy új mélységet kölcsönöz neki.

Szeretnék egy példát mutatni egy másik kultúrából. A spanyol népi kultúrában, különösen a flamenco művészetében, van egy hit, amit ma is elég komolyan vesznek: a Duende legendája. Ez az elképzelés bonyolult és nagyon fontos ebben a művészeti formában, de adok egy rövid összefoglalót. A legenda szerint van egy szellem, a Duende, amelyik rászáll az előadóra és belép a testébe miközben az énekel vagy táncol. Nehéz lenne a Duendét jó szellemnek nevezni. A Duende jelenlétének egy megnyilvánulása a heves szenvedélyt, vagy akár fájdalmat és dühöt kifejező érzelmek. A flamenco több kultúra keveredéséből jött létre – köztük a cigányból, az arabból és az afrikaiból – és annyira régi kultúrát testesít meg, hogy aligha meglepő, hogy a sámánizmus beleivódott a művészete étoszába. Szóval a flamenco táncos beengedi a szellemet – így érzékeli az önkifejezést. Akár hiszünk az igazi Duende létezésében, akár nem, a legenda létezése oktató jellegű. Egy bizonyos erő belép a táncosba kívülről – úgy, ahogy a  sámán rituálék gyakran rámutattak, hogy egy rossz szellem képes betegséget hozni, vagy kárt okozni egy embernek. A sámán célja az volt, hogy kiegyezzen a szellemmel, megbékítse, küzdjön a gonosz hatásai ellen, legyőzze és végül katarzist érjen el és szellemi megújulást.

Ezen hitek öröksége a színpadon azt mutatja be, hogy az az erő, amely hirtelen belép a flamenco táncosokba kínozni tudja őket, szenvedést okoz nekik vagy megríkatja őket, de mégis küzdenek ellene. A táncos nem passzív szereplő a vad szellemhez képest. Ehelyett a táncos kölcsönhatásban van vele, kiönt minden felgyülemlett érzelmet és katarzist ér el, miközben megnyitja magát. Szívszaggató düh demonstrálása közepette a táncos kiönti a fájdalmat, amely szenvedést okoz neki, küzd ellene és a végső célja pozitív, még akkor is, ha a felé vezető út ijesztő és néha kegyetlen lehet.

Ebben a kontextusban érdekes figyelembe venni a fekete Afrikát és Amerikát, ahol  ugyanilyen fontos szerepet játszott a féktelen tánc abban, hogy felsőbb szellemi célokat érjenek el. Az első, ami eszembe jut az a “Shango”, egy tánc darab, amelyet az afro-amerikai koreográfus, Katherine Dunham állított színpadra, ahol rituális táncot látunk egy csirke feláldozásával és egy példát arra a fajta eksztatikus táncra, amely elterjedt a népi kultúrában és a fekete kultuszokban. Természetesen ez csak egy színpadi változat volt, de illusztrálja a tánc ősi hagyományos formáinak spiritualitását. Katherine Dunham antropológiai kutatókkal konzultált, amikor megalkotta ezeket a színpadi munkákat.

A rituális tánc szenvedélye és vadsága illusztrálja az érzelmek azon kifejező manifesztációinak az eredetét, amelyek oly jellemzőek a modern fekete kultúrára. Egykor mindez egy misztikus világkép része volt. A tánc nem arra szolgált, hogy bemutasson egy szép testet, ügyességet vagy szexualitást; a kommunikáció eszköze volt a titokzatos szellemek világával, akik közvetlenül részt vettek az emberek életében. Érzelmi manifesztációik a táncban azért voltak olyan vadak, mert az emberek nem csupán maguknak táncoltak, hanem azért, hogy a túlvilággal kommunikáljanak. Ez nem mindig érthető egy modern ember számára, de ez szerves része a tánc spirituális esszenciájának a folklór részeként.

The Dancer of Dream 5A sötét oldalról szólva most a párhuzamos motívumok és témák felé fordulok Michael művészetében.

A Black or White-ot teljes változatában először az 1990-es évek elején láttam amikor a videó éppen csak megjelent. Akkoriban nem igazán érdekelt Michael Jackson. Nagyon fiatal voltam és távol álltam a tömegkultúrától. A bálványaim a “magas” táncművészeti formák képviselői voltak: a balett, a flamenco és más klasszikus hagyományok nagyszerű képviselői.

Azonban a Black or White második része, amelyet csak párduc táncként emlegetnek, sokkolt engem. Ma is úgy gondolom, hogy ez Michael egyik legjobb tánca – az agresszív szenvedély színtiszta özöne, még akkor is, ha szándékosan a kamerának játszott. Ez az a fajta improvizált tánc, amely visszatér a tánc eredeti forrásához. Ez az igazi, szenvedélyes és spirituális tánc abszolút egyedülálló esete a kortárs pop kultúrában; sehol máshol nem lehet látni ebben a szférában. A legtöbb esetben csak gimnasztikázást látunk vagy vulgáris csípő billegetést, míg az elegáns sztep-táncosok, mint Fred Astaire a múlt ködébe vesztek. Az igazi, színtiszta extázis gyakorlatilag hiányzik a pop színpadról.

Miután láttam a videót azt akartam mondani: “Bravo, Michael!”, még ha akkor nem is voltam a rajongója. Mindössze néhány perc alatt ez az ember – az egyetlen a pop szférában, akiben megvolt ez az ősi őszinteség – valami roppant fontosat tett, amelyet egyetlen nemzetközi hírnevű színpadi előadó sem tett meg. Rivaldafénybe helyezte az eksztatikus improvizációt, egy olyan videóban, aminek látszólag semmi köze sem volt mindehhez és amely pozitív témák köré épült, úgy mint kisfiús viccek és a nemzetek egyesítése. A kontraszt letaglózó volt, sőt vad és felfoghatatlan a hétköznapi néző számára, ami nagy vitákat váltott ki, sőt még ellenségeskedést is. Talán ezt a kontrasztot és a rövid film ellentmondásosságát Michael ösztönösen teremtette meg. Talán remélte, hogy ez a tudat-folyama ismét sokkolni fogja a közönséget.

(A ford. megjegyzése: sajnos a kép és a hang el van csúszva egy kicsit egymáshoz képest, de egyelőre nem találtam jobb változatot a YouTube-on.)

(Itt van a párduc tánc önmagában jobb kép-hang szinkronnal:)

Ha megnézzük az ifjúsági kultúra történetét az elmúlt 40 évben, akkor semmi új sincs Michael viselkedésében ebben a táncban: törtek már össze tárgyakat a színpadon és merész szexuális mozdulatokat tettek már jóval előtte is. Sőt, sok rock zenész rendszeresen törte össze a gitárját, vagy akár fel is gyújtotta a koncertje végén. Szóval az, hogy Michael betörte egy elhagyott, roncs autó ablakát semmi nem volt ahhoz képest, amiket rockzenészek műveltek jóval ezen videó megjelenése előtt.

Azonban soha nem táncolt egyikük sem…

Azt is meg kell jegyeznem, hogy nincs semmi új a koreográfiában. Michael egyszerűen a szokásos repertoárja egy keverékét adta elő, kezdve a klasszikus sztep tánccal és befejezve a híres hullámzásaival és ágyékfogásaival. Általában minden improvizációban ez történik: szokásos mozdulatok egy folyama és aztán néhány inspiráló felvillanás, amikor a test valami újat csinál, amit csak akkor veszel észre, amikor utána újra megnézed a felvételt.

Vegyük el a hangulatot a videóból és akkor nem marad más, mint egy sor kicsit buta testmozdulat, amelyek fele az ágyék terület felé tereli a figyelmünket. Sok ember ma is így látja ezt. Sokkal inkább figyelnek arra a tényre, hogy Michael felforgat egy kukát és felhúzza a sliccén a cipzárt. “Ez meg mi?” – kérdezi egy átlagos nagyi, amikor a TV-ben nézi a videót a lány unokájával…

Jómagam is elég konzervatív vagyok, mégis én látom a világos különbséget Michael “ágyék tevékenysége” között és a modern kultúrában látható szokásos vulgáris manifesztációk között. A tartalom más. Számára mindez kihívó viselkedés és afrikai gyökerei visszhangja is egyúttal. Úgy gondolom, hogy szerette ugratni a közönséget (én is biztosan szeretném, ha a helyében lennék), de ez itt most egy  sokkal semlegesebb dolog, mint azt az emberek gondolják. A jelentést az afrikai tánc természetében kell keresni. Kicsit később visszatérek ehhez a témához.

Most térjünk vissza a Black or White rövidfilm struktúrájához. Maga a név is sugall egy pár értelmezést. Egyrészről a Black or White nyilvánvalóan utal a külső, faji különbségekre. Ez a jelentés a felszínen és a történet, amit a dal elmesél. De én mindig szerettem egy másik nézőpontból is fontolóra venni: az emberi lélek “feketéje” és “fehérje” szempontjából.

Az első rész, a “tiszteletreméltó” oldal, fehér. A második fekete, amely megidézi a sötétséget és egy fekete párducot. Gyakran félünk a sötét oldalunktól és elnyomjuk azt, mélyen elrejtjük és reméljük, hogy jobb emberek leszünk. De a felülemelkedés a sötét oldalunkon lehetetlen anélkül, hogy először elismernénk a létezését és aktívan dolgoznánk azon, hogy megértsük a természetét. Más szavakkal, szükségünk van egy konstruktív párbeszédre a gonosz szellemmel… a Duende félével.

Akár észrevette ezt Michael, akár nem, abban a táncban valami olyat engedett ki, ami felgyülemlett benne. Ez egy teljes felszabadulás volt. És az nem számított, hogy illendő volt-e ezt tenni vagy sem – a fontos az volt, hogy kiöntse a felszabadulás energiáját. Ezzel a küzdelemmel szembesül a spanyol táncos, amikor megszállja a Duende. Soha nem gondolsz az illendőségre vagy a jólfésültségre egy ilyen pillanatban. Nagyon nyitottnak kell lenned és erőszakosnak a szenvedélyedben és a fájdalmadban.

Noha tudom, hogy a fekete párduc fontos szimbólum az amerikai polgárjogi mozgalomban, de van egy ősi jelentése is: egy misztikus kapcsolat az állat erőszakos és ősi szellemével. Még azt is mondanám, hogy a totemizmus visszhangját hordozza. Ugyanakkor, a bennünk rejlő belső ördög kiengedését is képviseli – kiengedni a párducodat. Ez egy olyan régi jelkép, mint maga a világ és ezért működik.

Michael általában számos őstípusi képre utalt a művészetében, ami miatt az roppant gazdag és lenyűgöző – ellentétben a modern színpad sok más betegítően édes pop képével. Ebbe beletartozik megfoghatatlan és misztikus szeretete a Hold iránt, amely a nevét kölcsönözte koreográfiai specialitásának, a moonwalknak. Tisztán intuíció által.

Tudjuk, hogy sok költőt és művészt inspirált a Hold: dicsőítették szerelmes dalokban és  volt az éjszaka félelmetes titkainak előidézője is. Újra csak azt mondhatom, hogy mindez mélyen gyökerezik a folklórban és a természetünkben. Most nem akarok elmerülni a Hold-legendákban, -mítoszokban és -kultuszokban, amelyek mély hatást gyakoroltak a művészetre szerte a világon. Ez a téma nagyon fontos a spanyol folklórban és a személyes világképemben, így ha felülök a “vesszőparipámra”, akkor azt kockáztatom, hogy elsodródom. Csak annyit mondok, hogy nem lehet táncolni a Hold nélkül – legalábbis, ha ösztönösen táncolsz és érzésből. Ahogy Michael mondta, amikor táncolsz, akkor nem gondolkodsz, hanem érzel.

Folytatás itt.

Michael Jackson: Az álom táncosa (3. rész)

Folytatás innen.

A Nagyszínpad sámánja

The Dancer of Dream 4Amikor Michael Jackson színpadra lépett extázisban táncolt. És ez nyilvánvaló a néző számára. A legjobb táncosok és zenészek mind belépnek egy különleges tudatállapotba, amikor alkotnak. A művészet a legmagasabb formájában lehetetlen a tudatalattival való együttműködés képessége nélkül és anélkül, hogy kihasználnánk módosult tudatállapotokat és intuíciót. Enélkül nem művészet, hanem egyszerűen olcsó szakmunka.

Térjünk vissza a tánc vallásosságának ideájához. A Föld első professzionális táncosa egy sámán és egy pap volt. Ő volt sok más művészet úttörője is. A tánc egy emberi lény, a felsőbb erők és az őseink szellemei közötti kommunikációból született. Lényegében a tánc a közvetítés egy formája, de nem egy passzív forma – hanem aktív. A korai sámánokat a tamburinok vagy dobok ritmikus ütemei segítettek transzba esni és a rituálé más résztvevőit is segítettek elmerülni ebben a transzban egy bizonyos mértékig. A zene világos ritmikus alapra épült, mert ez megigézett állapotban tartotta a hallgatókat. A civilizáció fejlődésével ezek az alapok új formákká alakultak, de nem veszítették el az eredeti jelentésüket.

Ugyanezt lehet megjegyezni a klasszikus indián templomi táncról, ahol a táncos viselkedése nyugodtabb a sámánénál és a mozdulatok gondosan megtanultak és precízen kivitelezettek, de a ritmikus alap és a tánc közvetítő természete ugyanaz marad. Fontos megjegyezni, hogy az indián mitológiában maguk az istenek is táncosok voltak. Ezért a táncnak nagyon spirituális szerepe volt.

A keresztény Európában a helyzet más volt. Igaz, hogy a keresztény kultúrába sok szokás a pogány vallásokból került be. A keresztény ünnepeknek és rituáléknak a történelmi gyökerei a pogány vallásokhoz és az ősi időkhöz nyúlnak vissza – a jelképeket, a jellegzetességeket és hagyományokat egyszerűen új módon interpretálták és mutatták be. Így keresett az új világ kompromisszumot a régi világgal. Ugyanakkor a keresztény kultúra elutasította a táncot és kizárta a templomaiból, egyfajta testi dekoratív művészetnek minősítve azt – olyasminek, amit Bejart említett a könyvében. Azokban az időkben – és tudva azt, hogy a táncban afrikai és indián kulturális hatások tükröződnek – szó sem lehetett arról, hogy a táncot elfogadják a templomban. A táncnak volt egy bizonyos spirituális hatása, de csak a világi kerek közé szorítva.

Amint azt az elején mondtam én a táncot és a zenét az univerzumot uraló isteni energia szikráiként látom. A ritmus egy olyan dolog, amivel mind rendelkezünk: a szívünk üteméről van szó. Ha a szívverés nem ritmusos akkor az komoly betegség jele. A zenei ritmus segít nekünk érezni az univerzum harmóniáját és jobban érezni magunkat. A különféle ritmusok különféle hangulatokat keltenek, de minden ritmus reflektál a természetünkre.

A ritmus legalapvetőbb manifesztációi az emberek biológiai életében a szex és a terhesség. Remélem az előbbit nem kell magyaráznom, de az utóbbi figyelemre méltó, mivel a születés előtti állapotunk az, ami megtanít bennünket a szinkopálásra, az egyik legfeltűnőbb és leginkább megbabonázó ritmikai jelenségre. A szinkopálás annak eredményeként alakul ki, hogy két szív eltérő ritmusra ver – az anyáé lassabban, mint a gyermeké. Ezért hat a szinkopált ritmus olyan nyugtatóan ránk. Ezt hallottuk attól a pillanattól kezdve, hogy megfogantunk az anyánk méhében.

Könnyű meglátni, hogy a sámán technikák és a templomi tánc hatásai hogyan kerültek át modern populáris előadásokba. Ugyanazok az alapvető elemei: egy élettel teli ritmus, egy őrjöngő közönség és itt is a központi fő alak egy extázisban lévő táncos.

Michael Jackson ehhez hozzáadott még egy fontos elemet: a spirituális üzenetet. Előadásának extázisa a leginkább az olyan dalok során lenyűgöző, mint a Man in the Mirror, ahol arra bátorít, hogy felfedezzük a saját belső erőnket a pozitív változtatáshoz. Noha ez nem egy egyház vagy kultusz rítusa, a keret mégis ugyanaz: a legerőteljesebb érzelmi csobbanás arra irányul, hogy megváltoztassa valakinek a tudatosságát és tudatállapotát, ahogy a környező valóságot is. Egy ilyen abszolút hit a művészet erejében a tudatunk megváltoztatásában és egy ilyen teljes odaszántság a művészete kivitelezésében csodákat művelhet több ezer emberrel.  Ez különbözteti meg Michaelt más táncos szórakoztatóművészektől.

Az is megjegyzendő, hogy a művészetében Michael megkísérli összeegyeztetni a táncot és a kereszténységet és ezt azzal éri el, hogy az afro-amerikai kultúrából merít. Például a Will You Be There című dala egy ima, amelyet egy gospel kórus kísér. Egy gospel kórus mindig mozog az előadások alatt, de Michael ennél is tovább ment a showjában és hozzáadott balett táncosokat és egy szárnyas angyalt, aki fentről száll alá a színpadra. Ez egy templomi misztérium lefordítva a látvány nyelvére, a színpad nyelvére. A Man in the Mirrortól eltérően, ahol a mély érzelmeket egy őrjöngő energiahullám demonstrálja, itt egy megilletődött és könnyes Istenhez fordulást látunk – egy színtiszta vallásos extázist.

Így Michael művészete keverte a sámánizmust a keresztény alázat közvetlen megnyilvánulásaival. Több világot egyesített magában és nehéz megmondani, hogy ő melyik világhoz tartozott inkább. A művészete világi, vallásos és társadalmi volt egyszerre. Csak abban vagyok biztos, hogy a tehetségének volt egy ősi természete, amit talán hívhatok egy sámán tehetségének. Vagy egy varázsló tehetségének, ha így jobban tetszik.

Michaelben nem véletlenül voltak meg mindezek a tehetségek. Az afrikai kultúrától örökölte őket és volt benne amerikai indián vér is. Ha az apja sztorija igaz, akkor Michael egyik őse egy amerikai indián gyógyító és sámán volt, akiről gyakran megemlékeztek a történeteikben a Jackson családban a nagyapák és a dédapák. És ha még nem is hiszed el ezt az izgalmas sztorit a sámán ősről, akkor sem meglepő, hogy Michael egy igazi táncoló sámán volt a színpadon. Az afro-amerikaiak és amerikai indiánok vére ugyanazokból az ősi gyökerekből ered: mindkét kultúrában központi szerepet töltött be a ritmus és a spiritualitás. Száz évvel ezelőtt bármelyik amerikai indiánt lehetett misztikusnak és gyógyítónak nevezni, mert mindez annyira szerves része volt a mindennapjaiknak és a spirituális életüknek. Michael óriási spirituális potenciállal rendelkező ember volt, amit a lehető legteljesebb mértékig ki is használt. Sok története önmagáról, valamint olyan emberek megfigyelései, akik ismerték őt, ezt támasztja alá.

A belőle kiáramló energia és a ragyogás a szemeiben világos jelei egy hatalmas spirituális energiával rendelkező embernek. Ez tartós benyomást tett az emberekre és úgy érezték tőle, mintha egy földre pottyant angyalt látnának; noha a valóságban hús-vér ember volt sok ellentmondásos személyiségjeggyel. Nem kétséges, hogy számos jótékony cselekedete és altruizmusa megerősítette hírnevét szentként, de a csodálatos energiája volt az, ami miatt túlvilági csodának tűnt az emberek szemében.

Vannak, akiket még mindig meglep, hogy egy pop énekest nyilvánítottak korunk legnagyobb szórakoztatóművészévé. Mondhatom, hogy ő mindenkinél jobban érdemes erre a címre, mert egy szórakoztatóművész igazi szerepe az, hogy isteni extázist közvetítsen az embereknek, hogy megváltoztassa a tudatállapotukat, hogy ámulatba ejtse őket a saját példájával és hogy megérintsen sok szívet azzal, hogy drámai művészeti formákat talál arra, hogy mindezeket elérje.

Nem a hang, vagy a technikai kiválóság, ami csodává tesz egy szórakoztatóművészt és nem is az, hogy követi a jó ízlés kánonjait vagy egy fennkölt stílushoz tartozik. Nem, a csoda akkor történik meg, amikor van karizma és egy ügyesen megtervezett előadás a spirituális energia maximális töltését hordozza. Egy igazi szórakoztatóművész ötvözi a természetes művészetet, a kiemelkedő egyéniséget, a szenvedélyt, a kreativitást és az odaszántságot. Egyetlen más előadó sem volt képes mindezt ugyanolyan mértékben megtestesíteni, mint Michael Jackson a maga jellegzetes eredetiségével.

Vitatkozhatnánk a dalai művészi értékéről vagy a technikájáról, de egyetlen ilyen kritika sem tükrözné a személyisége fontosságát a művészettörténelemben: az egyéniségét, a tökéletesített és emlékezetes imázst, amit megalkotott és a kreatív és emberi karizmáját, amely számtalan rajongója kivételes szeretetében manifesztálódott.

Még a botrányok és a tömegmédia őrjöngése sem tudott elfordítani sok millió embert ettől a csodától. És ez nem egy elvont, gondolattalan fanatizmus műve. Hanem arról van szó, hogy ez az ember teljesen átadta magát a színpadnak és az embereknek és addig dolgozott, amíg már nem tudott többé és szétterítette az energiáját. Az odaszántsága ugyanezt az odaszántságot eredményezte viszont.

Észre kell vennünk, hogy a reklám és a promóció ebben nem játszik szerepet. A reklám csak addig működik, amíg együtt maradsz a közönséggel. Meddig tudnál fennmaradni, ha semmire sem lennél képes? Ezért látjuk a rövid életű együttesek és sztárok végtelen sorát, akik már csak a régen elfeledett poszterek papírján csillognak. Michaelnek megvolt az a képessége, hogy megragadja a tömegek figyelmét és ez a képessége már a korai gyermekkorában is megvolt, amikor még nem volt reklám. Az meg egy teljesen más dolog, amikor nem csupán képes vagy magadra vonni a figyelmet, hanem meg tudod nyerni milliók szeretetét az egész világon – és nemcsak a tinédzser kislányok szeretetét, hanem bármilyen korú és generációjú emberek életre szóló elkötelezettségét.

Folytatás itt.

Michael Jackson: Az álom táncosa (2. rész)

Folytatás innen.

A szingularitás természete

Gyerekkoromtól kezdve a tánc egyfajta vallás volt a számomra, ha nem színtiszta vallás. Bármilyen művészet lényegében a kultusz szerepét játssza, a szellemi tanácsadóét és más szerepeket, amelyek közelebb viszik ahhoz, hogy vallás legyen – az egyes művészetek esetében különféle mértékig. De a táncnak megvan a maga különleges szerepe ebben az esetben. Nem azt akarom mondani, hogy a táncnak mindig valami vallásosat kell átadnia, de figyelembe kell venni azt a tényt, hogy történelmileg a tánc a vallásból ered. Az eredeti szerepe spirituális volt és szent, nem csupán dekoratív, amint azt Maurice Bejart helyesen megjegyezte.

The Dancer of Dream 2Amikor az emberek áhítattal nézik Michael Jacksont csoda történik. Átélnek egy pillanatot, amikor a tánc valami izgalmasat és összehasonlíthatatlant nyújt nekik. Gyakorlatilag mindenki, aki komolyan elgondolkodik Michael táncáról biztosan észre fog venni egy bizonyos titokzatos, egyedülálló tulajdonságot ebben a szórakoztatóművészben, amely utánozhatatlanná teszi a művészetét. Milliók tanulták meg Michael sok jellegzetes mozdulatát és lépését, de senki nem tudja őket pontosan úgy előadni, ahogy ő. Ezért van az, hogy minden az utánzására tett kísérlet (még profi táncosoktól is) kudarcra van ítélve: bármely Jackson imitátor csupán pótlék a lelkes Jackson rajongók szemében.

Számomra a Michael Jackson utánzók légiói, akik a táncmozdulatait utánozzák színtiszta szentségtörés. A testi jelenlétét és érzelmi kifejezését a színpadon nem lehet leutánozni. Felismerhető a legkisebb nüanszokról, nem is szólva egyedülálló energiájáról. Még akkor is, ha egy táncos képes briliánsan előadni ugyanazokat a tánc elemeket, lehetetlen leutánozni Michael kezét.  Ebben a tekintetben azok az utánzók, akik egyszerűen csak arra használják Jackson táncát, hogy rá alapozzák a saját variációikat és improvizációikat előnyt élveznek. Az ő táncuk mindig érdekesebbnek tűnnek, élettel telibbnek, ügyesebbnek, mint annak a kísérlete, hogy valaki precízen leutánozza a mozdulatait, ami gyakorlatilag lehetetlen a táncban. Jacksont nem lehet megismételni, leutánozni, imitálni – ahogy egyetlen híres táncost sem lehet lemásolni.

Tehát mi teszi Michaelt egyedivé? Miért folynak véget nem érő viták például arról, hogy hogy van az, hogy a tánca sok szexuális mozdulatot tartalmaz, amelyek mégsem teszik őt vulgárissá – miközben vulgaritás látható oly sok más előadóban? Miért tartják a táncművészethez való hozzájárulását olyan felbecsülhetetlennek, hogy ezt a popsztárt a balett és a néptánc nagy mesterei közé lehet helyezni?

The Dancer of Dream 3Először is, azt mondanám, hogy minden táncos teste és a motoros funkciói egyediek.  Van néhány közös vonás, de van sok részlet, amelyet nem is lehet elemezni éppen úgy, ahogy lehetetlen elemezni minden “táncos molekulát” egy élő emberi testben. Ezek az apró részletek és tulajdonságok teszik minden ember előadásmódját a sajátjává. Vannak, akik kevesebb egyéniséget demonstrálnak, míg mások a színpadon megtett első lépésüktől fogva azt sugározzák. Ez az egyik oka annak, hogy egyetlen utánzó sem tud lemásolni, vagy helyettesíteni egy olyan briliáns táncost, mint Michael és nem tud meggyőzőnek tűnni azok számára, akik ismerik Michael stílusát.

Ez nem csupán az ő személyes egyediségéről szól; hanem minden ember egyediségéről. A tudomány feltalálta a klónozást, de még egy klón sem lehet az eredeti tökéletes másolata, éppen úgy, ahogy az ikrek sem pontosan ugyanolyan emberek. Tehát nincs rá mód, hogy egy létező ember egy másik ember klónja legyen. A különbségek kiütköznének valahol, még akkor is, ha az utánzó szellemileg közel állna az eredeti előadóhoz. Egy egyén sajátosságainak tökéletes lemásolása az azonosság látszatát keltve a táncban utópiának minősül.

Itt meg kell állnom abban, hogy a természetben előforduló egyediségekről beszélek és a fő témám felé kell fordulnom, amit én sokkal érdekesebbnek tartok: a művészi egyediség témája.

Hadd térjek vissza a téma elejére és mondjam, hogy mint minden igazán briliáns táncos Michael a spirituális lényegével tűnik ki és azzal, hogy spirituálisan közelíti meg a táncot. A tánca pontosan arra a vallásos elemre világít rá, amelyet korábban említettünk – nem abban az értelemben, hogy kifejez egy vallási dogmát vagy hitet, hanem a spirituális és érzelmi megközelítésmódjában.

Először is, Michael nem csupán egy előadó. Ő a tánca megalkotója. Nem valami olyat csinál, amit egyszerűen egy koreográfus leutánozásával tanult meg. Még olyankor is teremtő marad, amikor a tánca gondosan meg van koreografálva:  a tánca belülről jön, nem más emberektől, függetlenül attól, hogy kivel működött együtt az előkészület során.

Sok koreográfus és táncos részt vett a projektjeiben, de a tánc csapat és Michael teljesen különböznek – noha a táncosai mindig profik és kiválóak. Mégis ő mindig kitűnik, mind azzal, ahogyan táncol, mind pedig a tánc belső érzésével.

Ő a szabad teremtés folyamában táncol. Meg kell jegyezni, hogy még azokat a mozdulatokat, amelyeket újra és újra előad a színpadon sem mechanikusan ismétli, mint valami elakadt lemez. Nem, hanem bármelyik táncát képes folytatni szabad improvizációval bármely pillanatban. És ez sosem tűnik úgy, mintha ne lenne szinkronban a saját személyes stílusával – ehelyett új felszíneit nyitja meg mérhetetlen belső teremtőerejének. Ez az, amit egyetlen utánzó sem tud. Csak a tánc teremtője tudja frissíteni és megújítani a táncát természetes módon, szabadon improvizálni és mégis önmaga lenni. Senki más nem tud alámerítkezni ebben a szentségben. Ez az ő személyes területe, ahogy minden embernek megvan a saját teste és a saját helye a Földön.

Michael Jackson kiemelkedik generációja színpadi előadói közül és azok közül, akik követték. Gyakran mondják, hogy sok popzenei szórakoztatóművész merít Michaelből, mert ő felállított egy mintát. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy sokan nem jól merítenek. Michael ismert volt abszolút hitéről abban, amit csinál. Mindig őszinte és ragyogó volt a művészete, míg a kortárs pop előadók többnyire úgy tűnnek, mint szépen megtervezett, óramű pontosságú babák, nem pedig mint karizmatikus szórakoztatóművészek.

Nem tudom ez miért van így, de gyanítom, hogy a hiba nem a tehetség hiányában keresendő, hanem abban a tényben, hogy a pop színpad egyszer és mindenkorra egy átlagosan ragyogó ideál gyártása felé fordult. Többnyire ezek az új “sztárok” Barbie babák benyomását keltik: mind szépek, mind jó képességűek, de hiányzik belőlük az energia… Semmi izgalmas nem történik. Már semmi sincs ami sokkolni tudna vagy meglepetéssel szolgálni – minden forradalom a múlté. Ez az általános érzet. Őszintén szólva szomorú azt látni, hogy meg vannak fosztva egy igazi, élő kreatív folyamattól és tudatosan terméket csinálnak magukból. Terméket és nem teremtőt, még ha egy kis teremtőt is. Furcsa, hogy a szórakoztatóipar folyamatosan ezt az ízlést diktálja és ezt a fajta anyagot választja ki a sztárgyára számára. De végül is egy zseni csak akkor zseni, ha ritka.

A második, talán még érdekesebb tényező az, hogy alapvetően Michael Jackson nem egy pop figura. Igen, a populáris tömegkultúra keretein belül dolgozik, de nem tartozik a pop arthoz a mentalitása alapján. Még azt is mondanám, hogy ez volt az ő tragédiája, amiben persze nem ő a bűnös. A pop kulturális kerete másrészről lehetővé tette számára, hogy megdöntsön minden lehetséges eladási rekordot és emberek millióit érje el egyszerű és inspiráló ötleteivel. Másrészről a tehetsége ezen keretek közé volt szorítva, így végül is, a művészete bizonyos felületei nem teljesen manifesztálódtak és a nagyközönség számára nagyrészt észrevétlenek maradtak.

A pop énekes imázsa bizonyos embereket eltérített attól, hogy komolyan vegyék. Ez szerencsétlen dolog volt és még egyszer mondom: nem az ő hibája. A hiba a társadalom szűklátókörűségében van. Az alakjában túl sok ellentmondás volt ahhoz, hogy az emberek megfelelően fogják fel őt. A populáris mitológiába beágyazott, homlokegyenest ellentétes konvencionális típusok jellemzőit kombinálta és ez végül kemény pereket és tragikus véget hozott  a számára.

A konklúzióban meg fogom ismételni a nyilvánvalót: zseniként Michaelnek nem az volt a feladata, hogy alkalmazkodjon bármilyen elváráshoz. Amint Niccolo Paganini mondta: “A tehetséget nem szeretik és a zsenit utálják.” Egyébként Paganini és Jackson élete között sok a párhuzam.

Folytatás itt.

Michael Jackson: Az álom táncosa (1. rész)

Nagyszerű cikket közölt nemrég a MichaelJackson.ru MJ-ről, mint táncosról. Az eredeti itt olvasható: http://en.michaeljackson.ru/michael-jackson-the-dancer-of-the-dream/. Angolul nem beszélőknek pedig lefordítom itt magyarul – miután elég hosszú, több részletben. Tehát a cikk:

Michael Jackson tehetséges, egyedülálló és kiemelkedő táncos volt. Ebben a lenyűgöző cikkben a professzionális flamenco táncos és koreográfus, Amor (Lubov Fadeeva) elemzi Michael hozzájárulását a táncművészethez.

The Dancer of Dream 1Michael Jackson táncban olyan hatalmas téma, mint a világűr. Nem tudok beszélni róla anélkül, hogy érinteném a táncművészetet globálisan, de mindent próbálok egybefogni amennyire csak lehetséges – összegyűjteni annak minden elemét, amit én valami nagyobbnak a kifejeződésének látok, valami egésznek, hogy aztán megpróbáljuk meglátni a teljes képet…

Számomra a tánc globális jelenség, a legszentebb, legtisztább művészeti forma, amivel talán csak a zene, a költészet és a képzőművészet érhet fel. Minden más ebből ered, mint ahogy egy nagy, szétterülő lombú fa ágai egyetlen magból származnak. A tánc tiszta inspiráció, amely az Univerzum közepén született, amely számos művészeti formán és manifesztáción keresztül kifejezhető. A tánc vizuális zene és nem materiális érzelem materiális szinten; ez a spirituális energia, amely minden létezést megteremt. Én ezt így látom gyermekkorom óta, érzelmek formájában, és most mindezt megpróbálom elmagyarázni szavakkal.

Emlékszem mennyire örültem, bár nem lepett meg, amikor azt láttam, hogy Michael a Dancing the Dream címet adta a könyvének. Miért utalt a cím a táncra, nem pedig az énekre vagy a zenére? Úgy hiszem ez nem volt véletlen. A tánc nagyon különleges helyet foglalt el Michael művészetében – filozófiájának és művészeti víziójának a legmélyebb, legőszintébb és legszimbolikusabb kifejezése.

Egy kis kitérővel közelítem meg ezt a témát, kezdve egy idézettel Maurice Bejart Un Instant dans la vie d’autrui  (Pillanatok egy idegen életében) című könyvéből. Bejart egy francia koreográfus és a modern balett legnagyobb egyénisége. Újító, filozófus és a táncművészet elismert zsenije. Érdekes, hogy Bejart filozófus családban nőtt fel: az apja egy filozófiai kutatással foglalkozó társaságot vezetett és kiadott egy tudományos magazint. Így Bejart olyan környezetben nőtt fel, ahol értékelték az emberi gondolatot és gyerekkorától kezdve könyvek és tudományos munkák vették körül. Ezért amikor táncos lett a művészete és a művészi megközelítése mély gondolatot tükrözött.

Bejard a táncot a 20. század művészetének nyilvánította. Balett társulatának, amely nagy tiszteletben álló profikból állt és óriási sikereket ért el, pontosan ez is volt a neve: “Ballet du XXe siècle”, vagyis “A 20. század balettje”. A balett világ legfénylőbb csillagai dolgoztak együtt Bejart-ral.

A könyve egyik fejezetének az a címe, hogy “A táncot az életed értelmévé tenni”. Hadd idézzek pár részletet:

“A táncot másodosztályú, dekoratív és szórakoztató művészetté tették. A Nyugat táncát értem ezalatt, természetesen. Nem csupán a véletlen műve, hogy a tánc éppen Nyugaton találta magát ebben a helyzetben, mert nem csupán a táncot tették itt nevetség tárgyává.

Én komolyan vettem a táncot, mert hiszem, hogy a tánc egy vallásos jelenség. Társadalmi jelenség is, de mindenekelőtt a tánc vallásos. Amikor a táncot rítusnak tekintik, szentnek és emberinek egyaránt, akkor betölti a funkcióját. De ha mulatság tárgyává teszik, akkor megszűnik létezni és akkor csak a tűzijátékok maradnak, vagy az egyenruhás lányok parádéja, vagy elektronikus flipper játékok – de nem a tánc a maga esszenciájával. Erről beszélni a ’80-as években olyan, mint nyitott kapukat döngetni, de az ’50-es években ez az ajtó erősen be volt zárva.

Isten nevében, ki tudja miféle tabuként – valamiféle a testtel,  “a lélek” világi burkával, kapcsolatos félelemmel teli szégyenérzet miatt – a kereszténység elutasította a táncot, miközben ugyanez a vallás katedrálisok emelését inspirálta! Elválasztva a vallástól, amely éltre hívta, a nyugati táncot “világinak” ítélték, amely pontosan a testben lakozott és az udvarias ceremóniák egy válfaja lett.  A vallástól elválasztva a tánc jó tenyésztésen ment keresztül, a szó legrosszabb értelmében…

De hová tűnt a rituálé? A Szentség megkapásának szükségessége mindkét dimenzióban: vertikálisan és horizontálisan, a megszenteltben és társadalmi szinten?

Gyagilev megjelenése az orosz balettjével a század elején forradalmi volt. De ez a forradalom esztétikai volt. Ugyanakkor a táncnak szüksége volt etikai forradalomra is, de már az esztétikai forradalom is nagy lépés volt előre! A nagy zenészek, mint Stravinsky végre elkezdtek tánchoz zenét írni. Nagy művészek – Picasso, Derain, Braque – dolgoztak színpad terveken és kosztümökön. A világ látott egy hihetetlen díszlettervezőt, Leon Bakst-ot is.

A nyugati közönség ösztönösen nagy szükségét érezte egy olyan táncnak, amely nem volt megfosztva a lényegétől. Az egység utáni vágyukban a fiatalok új rituálékat keresnek a rockban, a pop zenében vagy a diszkóban – és igazuk van. Minden korszaknak meg kell teremtenie a saját rituáléit. Szüleink rituáléi elhaltak és elveszítették a jelentésüket.

Az újszerűség a táncban többé már nem esztétikai probléma. Sokkal nagyobb szükségét érezzük annak, hogy társadalmi ügyekkel foglalkozzunk és azzal, ahogyan felfogjuk a világot. Nem kell semmit sem mondanunk a táncnak – neki van sok mondanivalója!

A szívemből beszélek. Minden nap egyre biztosabb és biztosabb vagyok abban, hogy a tánc a 20. század művészete…

El kell jönnie annak a napnak, amikor mindenki táncolni fog.”

Folytatás itt.