Valamennyi bejegyzés

Elhunyt Andraé Crouch

72 éves korában elhunyt Andraé Crouch hétszeres Grammy-díjas gospel énekes, kórusvezető, dalszerző. Crouch múlt szombaton került kórházba szívinfarktussal. Crouch gospel kórusa, az Andraé Crouch Singers rendszeresen közreműködött Michael Jackson lemezein – így őket hallhatjuk például a Man in the Mirrorban, a Will You Be There-ben, a Keep the Faith-ben vagy az Earth Songban. De az Andraé Crouch Singerst hallhatjuk Madonna Like A Prayer című dalában is. Alább láthatjuk Croucht fellépni Michael Jacksonnal az 1988-as Grammy-díj gálán (ő az, aki 5:10-nél odamegy Michaelhez):

Crouch saját szerzeményei közül a legismertebbek a The Blood Will Never Lose Its Power, a My Tribute (To God Be the Glory) és a Soon and Very Soon. Utóbbit a kórusa előadta a Michael Jackson halála után tartott megemlékezésen is:

Ugyanaz a dal Andraé Crouch előadásában:

Crouch egyébkén a zene mellett Isten Krisztusban Egyház pásztora is volt ikertestvérével, Sandrával együtt. Andraé és Sandra Crouch Michael haláláig jó barátságban voltak a sztárral, mindig támogatták és kitartottak mellette.

Nyugodjon békében!

Michael Jackson és Andraé Crouch

Michael Jackson és Andraé Crouch

Steve Porcaro a Human Nature-ről, a For All Time-ról és a Chicago 1945-ről (rajongói beszámoló)

Néhány nappal ezelőtt lefordítottam egy rajongó beszámolóját arról a Brad Sundberg által szervezett előadássorozatról, amelyre június végén került sor Los Angelesben, Michael Jackson halálának ötödik évfordulója alkalmából. Ez a rajongó azóta újabb bejegyzést írt az előadássorozat egy másik napjáról, amelynek vendége Steve Porcaro volt. Porcaro a Toto együttes tagja (ismertebb slágereik: Africa, Rosanna, Hold the Line). A Toto tagjai gyakran szerepeltek Michael Jackson lemezein mint stúdiózenészek, maga Porcaro pedig három dalt is írt Michaelnek (Human Nature, For All Time, Chicago 1945). Ezekről a dalokról is beszélt az elődásában. A rajongói beszámolót erről angolul itt olvashatjátok, a magyar fordítást pedig alább:

Június 23-26-án Los Angelesben Brad Sundberg “Stúdióban Michael Jacksonnal” című szemináriumának egy exkluzív sorozatát szervezte meg „A hazatérés” címmel. Már sokat írtam Brad mesés szemináriumairól és ha még nem látogattál el rájuk nem is ajánlhatnám jobban, hogy tedd meg. De azok, amelyeket Brad idén LA-ben szervezett különlegesek voltak. Nemcsak hogy a híres Westlake Studio D-ben kaptak helyet, ahol Michael a Bad című albumát felvette (ezért hívják „A hazazérésnek”), hanem Brad ezúttal néhány különleges vendéget is meghívott.

A szeminárium utolsó napján vettünk részt június 26-án. Brad szokásos programja után a VIP látogatók olyan vacsorát kaptak, amelyet a „Slam Dunk nővérek” készítettek – két kedves hölgy, akik MJ-nek és a csapatának főztek a stúdiómunkálataik alatt. A vacsora salátából, lasagne-ból és banán pudingból állt (benne igazi banánnal, ahogy Michael szerette!) és nagyon finom volt.

A vacsora után egy újabb különleges vendég csatlakozott hozzánk – a dalszerző és zenész Steve Porcaro. Porcaro és rock együttese, a Toto Michael Jackson stúdiózenészei voltak Michael szólókarrierje során az Off the Walltól a HIStory albumig. De ennél is fontosabb, hogy Steve Porcaro a szerzője három olyan dalnak, amelyet Michael Jackson felvett. Kettő ezek közül, a Human Nature és a For All Time, jól ismert és kedvelt a Jackson rajongók körében. A harmadik (aminek a nevét már bizonyára kitaláltátok) valamennyire titokzatos maradt.

Steve Porcaro

Steve Porcaro

Szóval képzeld el magad egy gyengén megvilágított lemezstúdióban egy színpad előtt, amelyet Michaelnek építettek, hogy gyakorolhassa a tánclépéseit. Mögöttünk van a kontroll szoba a csúcstechnológiás audió felszerelésével. Felettünk Michael Jackson szobája (amit úgy is neveztek, hogy „majom szoba”), ahol Michael pihent a felvételek között és ahová Bubblest bezárta a felvételek idejére. Ma Brad Sundberg és Steve Porcaro van a színpadon.

Vendége bemutatásakor Brad Sundberg elmondta, hogy Michaelnél nem mindig a legtehetségesebb fickó kapta meg az állást. A személyes kvalitások éppen olyan fontosak voltak. A stúdiómunka megköveteli a csapattagoktól, hogy szorosan együtt dolgozzanak és jól kijöjjenek egymással, így Michael olyan embereket keresett, akik őszinték voltak, profik és akikkel jó volt együtt dolgozni. És Sundberg szerint Steve ennek minden pontban megfelelt (nem beszélve arról, hogy természetesen csodálatosan tehetséges is). Hamar meglátjuk, hogy ez igaz. Steve Porcaro vidám ember: sármos, jó humorú és kellemes hallgatni.

Steve és az együttese, a Toto Quincy Jones-on keresztül kezdett el Michaellel dolgozni. Michaelnek nem volt saját együttese, így gyakran alkalmazta a Toto zenészeit, mint stúdiózenészeket. Porcaro emlékszik, hogy jelen volt a The Girl Is Mine lemezfelvételén MJ-vel, Paul McCartney-val és emlékszik Paul hatalmas sleppjére: a felesége, a menedzserei, az asszisztensei, akik mindenhová követték. Emlékszik, hogy már épp menni készültek, amikor Paulnak sikerült elmenekülnie mindezektől az emberektől pár percre és visszalopakodnia a stúdióba, ahol szeretett lógni a zenészekkel.

Michael Jackson, Paul McCartney, Quincy Jones és a "slepp" a Girl Is Mine felvételei alatt

Michael Jackson, Paul McCartney és a “slepp” a Girl Is Mine felvételei alatt

Komponistaként Porcaro sok kérdést kap az inspirációiról és a dalszerzés folyamatáról. Megkérdezik tőle, hogy úgy ír-e dalokat, ahogy Michael tette (ő mindig azt mondta, hogy a dalok egyszerűen az ölébe hullanak). Steve azt mondja, hogy néha így történik és néhány dalt egyszerre kap meg. Gyakrabban azonban egy apró részlettel kezdődik – egy hookkal (hook: szó szerint kampó, horog – a dalnak egy olyan része, amely fülbemászó, a leginkább megragadja a hallgatóit – a ford.), egy melódiával – és aztán onnan fejlődik tovább. Azt mondja, hogy a múltban a dalszerzés sokkal inspirálóbb, finomabb folyamat volt a számára és „a csillagok állásának” megfelelőnek kellett lennie ahhoz, hogy egy dal megszülessen. Manapság TV show-k zenéin dolgozik és elismeri, hogy ez nagyon megfegyelmezte. Azt mondja rájött, hogy lehetséges egy dalt határidőre megírni.

Természetesen mindenki kíváncsi azokra a dalokra, amelyeket Porcaro Michaelnek írt és hogy hogyan születtek, így tovább megyünk a Human Nature tárgyalására. Steve megosztja velünk a dal megalkotásának sztoriját. A Human Nature-t eredetileg a lányáról írta. A kislánya egyszer sírva jött haza az iskolából, mert egy fiú csúfolta. „Miért teszi ezt velem?” (“Why does he do it to me?”) – nem értette. Porcaro megpróbálta elmagyarázni neki, hogy talán a fiú így akarja kimutatni az érdeklődését, mert a fiúk néha ezt csinálják. Nem sokkal azután egy melódia jött a fejébe. Eredetileg a szöveg így hangzott:

I’ll tell her that it’s human nature
When she asks, “Why, why
Does he do it that way?”

(El fogom mondani neki, hogy ilyen az emberi természet
Ha megkérdezi, hogy „Miért, miért
teszi ezt velem?”)

Ugyanebben a szellemben írta meg a verseket, felvette a demót egy kazettára és odaadta az együttesének, a Totónak. De a csapatnak nem kellett a közepes tempójú ballada. „Több rock dalra van szükségünk, olyan dalokra, amelyeket jól lehet játszani egy stadionban.” – mondták Steve-nek. (Később látták az iróniát abban, hogy a Victory turné alatt Michael promóciós darabként használta a Human Nature-t és minden televíziós csatorna úgy mutatta be a dalt, mint amit stadionokban játszanak Amerika szerte a közönség nagy örömére és hisztériájára.)

Szóval hogyan talált a dal utat magának Michael Jacksonhoz? Steve szerint teljesen véletlenül. Quincy Jones általában szigorúan beosztotta az emberek szerepeit a stúdióban. Ha hangmérnök voltál, akkor nem voltál zenész és ha zenész voltál, akkor nem voltál dalszerző. Steve Porcaro az ő fejében zenész volt, így Quincy sosem kérte meg arra, hogy írjon dalokat Michaelnek. A Toto dalszerzője David Paich volt és ő kapott ajánlatot arra, hogy adjon le anyagot Michael Jackson részére. David írt pár groove-ot, de amikor eljött az idő, hogy elküldje őket Quincy-nek nem volt üres kazetta nála. Ezért elvette azt a kazettát, amin Porcaro demói voltak, beleértve a Human Nature-t is, felvette a groove-okat a másik oldalára, ráírta, hogy „A oldal” és elküldte Quincy-nek. Innen a történet jól ismert: valamilyen oknál fogva Quincy a kazetta másik oldalát játszotta le, hallotta a dalt és szerelembe esett vele. Steve azt mondja szeret olyan dalokat írni, amelyeknek különleges, szokatlan atmoszférájuk van és a Human Nature ezen atmoszférája nyerte meg Quincy-t is.

Azonban Quincy-nek nem tetszett a szöveg. Odaadta a dalt a szövegíró John Bettisnek, aki új verseket írt hozzá és Porcaro elismeri, hogy a végeredmény lenyűgözte őt. Aztán Michael felvette. Porcaro szerint mindössze párszor vették fel. Steve megmutatta Michaelnek hogy hogyan tagolja a szavakat és Michael utánaismételte. Azt mondja Michael mindössze egy párszor énekelte el a teljes dalt elejétől a végéig.

Sok változáson ment keresztül a dal a demótól a végső verzióig? Porcaro azt mondja, hogy nem sokon. Quincy-nek tetszett a dal úgy, ahogy volt és egy ponton Bruce Swedien (hangmérnök – a ford.) még azért is elhívta Steve-et a stúdióba, hogy segítsen a „why, why” megfelelő kiejtésében, mert pont úgy akarták azt reprodukálni, ahogy a demón volt. Porcaro azonban emlékszik, hogy hozzáadtak egy ritmus gitár részt, amit ő eleinte gyűlölt. „Utáltam. Úgy gondoltam nem illik a dalba. Persze 40 millió eladott lemezzel később megszerettem.” – viccelődik. „Most már úgy gondolom az a legbriliánsabb gitár rész, amit valaha írtak.”

Porcaro rámutat egy érdekes részletre a dalban – egy a háttérben hallható, alig észrevehető sorra, amikor azt a szót hallod, hogy „around” (3:05-3:08 az album verzión). Azt mondja a szöveg, amit Michael énekel ez: „she’s keeping him by keeping him around” és ez Porcaro eredeti demójából származik.

Human Nature

Azután rátérünk a For All Time-ra – egy másik gyönyörű, atmoszférikus dal, amelyet Porcaro írt. Steve azonnal szerteoszlatja azt a mítoszt, hogy létezik egy verzió a Thriller felvételeinek időszakából. A dalt valójában a Dangerous korszak alatt írta és Michael akkor is vette fel először és az egyetlen alkalommal. Steve elmondja, hogy az akkordok akkor jutottak eszébe, amikor hallotta a Monkees Daydream Believer című dalának pár hangjegyét dübörögni egy arra elhaladó autó ablakából. Néha egy nagyszerű dal egy ilyen véletlenszerű pillanatból születik. A For All Time címét egy másik nagyszerű kompozíció inspirálta (aminek a címe most sajnos nem jut eszembe). Egy érdekesség: a dal kórusában a „for all time” szavakat Michael nem egy egyszerű sorként énekli, hanem három összevágott szó kombinációjaként – Steve akarta, hogy így hangozzon.

Szóval akkor hogy került a dal a Thriller 25-re? Porcaro nem tudja a választ. „Felhívtak és azt mondták: ’Szeretnénk rátenni a dalodat a Thriller évfordulós kiadására.’” – emlékszik vissza. „Azt mondtam: ’Persze, a Human Nature-nek rajta kell lennie, hiszen része az albumnak.’ Azt mondták: ’Nem, nem, a másik dalodat, a For All Time-ot.’” Ma sem tudja, hogy kinek a döntése volt, Michaelé vagy a lemeztársaságé.

For All Time

Aztán a szeminárium vége felé Steve megosztott velünk egy emléket, amit a nagyon kedves emlékeim között fogok számon tartani. A találkozónk elején megkérdeztük, hogy hány dalt írt Michaelnek és ezek közül Michael hányat vett fel. Steve azt válaszolta, hogy több dalt átadott és Michael ezek közül „valószínűleg hármat” vett fel. Készültem megkérdezni a szeminárium végén a kérdések alatt, hogy mi a harmadik dal, de kiderült, hogy nem szükséges. Steve magától is elmesélte a sztorit.

Miután kijött a Thriller album, a Victory turné alatt (vagy talán még előtte) Porcaro átadott pár dalt Michaelnek. Nem sokkal később MJ felhívta Steve-et és azt mondta neki, hogy szeretne valamit csinálni az egyikkel. MJ elment a könyvtárba és elolvasott pár dolgot az 1930-40-es évek Chicagójáról és így jött a dal ötlete. Ő és Porcaro találkoztak és felvettek kilenc vokális részt ahhoz a daloz, amely végül a Chicago 1945 lett.

Természetesen lehetetlen szöveggel leírni egy zenét, de itt van öt dolog, amit tudnod kell a Chicago 1945-ről:

  • A dal zeneileg, vokálisan tökéletesen kiadható állapotban van úgy ahogy van.
  • Semmi köze sincs az Al Caponéhoz vagy a Smooth Criminalhoz (egy újabb mítosz) – egy teljesen más és különálló dal. (A ford. megjegyzése: javítottam is ezt az információt a Smooth Criminalról szóló bejegyzésben.)
  • A szöveg (három?) lányról szól, akik elmennek szórakozni és eltűnnek.
  • Fülbemászó dal. Nincs a Billie Jean vagy a Beat It szintjén, de egy erős groove. A hook (“Never to be found again… never to be found again”) három napig a fejembe ragadt miután hallottuk.
  • Amikor játszották a dalt megpróbáltam találni egy másik MJ dalt, amihez hasonlíthatom. A legközelebbi talán a Behind the Mask – a dal tempójában és még a kompozíciójában is kicsit hasonlónak tűnt a számomra. Bár azt hiszem a Chicago 1945-t alacsonyabb hangfekvésben énekli – Michael hangja nem olyan rezonáns, mint a BTM-ben.

A szomorú az, hogy mára már mindenki hallhatta volna, ha a lemeztársaság hajlandó lett volna megfelelő módon kezelni. Porcarót megkeresték a dallal kapcsolatban az Xscape albumra, de nem adott engedélyt a felhasználására. „Úgy tűnik manapság a dalokat azonnal remixelik.” – mondta nekünk. Nyilvánvaló volt, hogy ez a megközelítés nem tetszik neki. És miközben a rajongó bennem szeretné, ha megvehetné ezeket a dalokat a kollekciójába, csak tisztelni tudtam Porcarót az álláspontjáért. Úgy gondolom, hogy zenészként és dalszerzőként megérti, hogy egy dal sértetlensége mennyit jelent egy művész számára. És Michael kollégájaként kétségtelenül tudja, hogy Michael mennyire törődött a kompozícióival. „A kevesebb több” – ez egy olyan elv volt, amit ő is úgy idéz, mint ami nagyon fontos volt MJ és Quincy számára. A Chicago 1945 nagyszerű dal, aminek nincs szüksége semmiféle „kortársiasításra” és megérdemli, hogy a saját jogán hallják és szeressék.

Porcaro sem tudja kiadni a dalt a Michael Jackson Hagyatékkezelő engedélye nélkül így a dal egyelőre patthelyzetben van. Csak remélni tudjuk, hogy eljön az idő, amikor Michael kreatív partnerei, a hagyatékkezelőjének a végrehajtói és a lemeztársasága képesek lesznek egyetérteni abban, hogy a ki nem adott anyagot hogyan kell kezelni. Egyelőre mi, rajongók, elvesszük amit tudunk és hálásak vagyunk minden lehetőségért, hogy hallhatjuk az eredeti zenét, amit Michael hátrahagyott. Köszönjük, Mr. Porcaro, megtiszteltetés volt találkozni önnel és hallani azokat a sztorikat és azt a zenét, amit megosztott velünk azon az estén.

Brand Sundberg a lányával, Steve Porcaro és Brian Vibberts

Brand Sundberg a lányával, Steve Porcaro és Brian Vibberts

Rajongói beszámoló a Bradx2 rendezvényről

Brad Sundberg, Michael Jackson egykori hangmérnöke járja a világot és szemináriumok keretében beszél arról, hogy Michael Jackson hogyan dolgozott a stúdióban. Ennek során demókat és egyéb felvételeket is bemutat közönségének, kérdésekre válaszol.  (Lásd: https://www.facebook.com/inthestudiowithmj )

Michael halálának ötödik évfordulóján Sundberg visszatért Los Angelesbe előadássorozatával és több napon át abban a stúdióban tartotta szemináriumát, amelyben Michael számos albuma készült. A Los Angeles-i előadássorozatnak vendégelőadói is voltak Michael további egykori munkatársai személyében. Az alábbi beszámolóban Brad Buxer, Michael Prince és Brian Vibberts előadásáról olvashattok egy rajongótól, aki ott volt. Cikkét eredetiben itt olvashatjátok: http://www.michaeljackson.ru/eng/brad-x2-evening-brad-buxer/.

A fenti cikk magyar fordítását pedig alább közlöm:

Egy kis stúdióban vagyunk, amely egy hangszer kölcsönző mellett áll a Sunset Bouleardon, Los Angelesben. A szoba tele van emberekkel, akik sorokba állított székeken ülnek egy alacsony színpad előtt. A színpadon Michael Jackson hangmérnök asszisztense és ennek a rendezvénynek a szervezője, Brad Sundberg, valamint barátja, a hangmérnök Brian Vibberts két magas bárszéken ül. Brad Buxer, aki sokáig Michael zenei igazgatója volt egy szintetizátor mögött ül. MJ későbbi éveinek hangmérnöke, Michael Prince a MacBook-ja képernyőjét nézi. Michael turnézó basszusgitárosa, Sam Simms még nem érkezett meg, ő majd kicsit később csatlakozik. Ezzel elkezdődik az utazás a múltba, tele sztorikkal és zenével.

A rendezvény minden vendége sokat tud mesélni azokról az évekről amelyek során Michaellel dolgozott, de ennek az estének a „sztárja” egyértelműen a férfi a szintetizátor mögött. Hiszen ezt a rendezvényt Bradx2-nek hívják és arról szól, hogy találkozunk ezzel a fickóval, aki visszahúzódva él és a nagyközönség számára alig ismert a rajongói közösségen kívül. Brad Buxerről, aki 17 évig volt Michael kreatív partnere, hangszerelője és zenei rendezője. A legtöbb MJ rajongó a 90-es évekből emlékezhet Buxerre, mint arra a fickóra, akinek Robert Plant stílusú szőke sörénye volt. (Buxer elárulja, hogy MJ volt az, aki ragaszkodott hozzá, hogy fesse szőkére a haját – miután feladta az eredeti tervet, hogy vörösre fesse!) Nos, azok a napok rég elmúltak. Ma Buxer rövid, természetes színű hajat visel, fekete nadrágot, laza inget – mint egy hétköznapi fickó, akiről sosem gyanítanád, hogy rockzenész. Nem beszél túl gyakran a munkájáról Michael Jacksonnal. Valójában Michael halála óta Buxer csak egy interjút adott – a francia rajongói magazinnak, a Black & White-nak 2009-ben. Most professzionális pilótaként dolgozik és a zeneszerzés mára inkább már csak hobbi a számára. Beleegyezett, hogy pusztán egy este erejéig találkozzon MJ rajongókkal, így számunkra ez a rendezvény egy meglehetősen exkluzív esemény.

Balról jobbra: Brad Sundberg, Brad Buxer, Michael Prince, Brian Vibberts (Fotó: https://www.facebook.com/inthestudiowithmj )

Balról jobbra: Brad Sundberg, Brad Buxer, Michael Prince, Brian Vibberts (Fotó: https://www.facebook.com/inthestudiowithmj )

Buxer félénknek és halk szavúnak tűnik elsőre, de hamar rájövünk, hogy társaságkedvelő és nyílt fickó. Nem viccelődik a rajongókkal, mint Brad Sundberg, vagy ha mégis viccel, akkor a viccei inkább ironikusak. Azzal kezdi, hogy arról mesél, hogy ő és Michael hogyan kezdtek együtt dolgozni. MJ a ’80-as évek végén vette őt észre Stevie Wonder együttesének egyik tagjaként és meghívta, hogy dolgozzon a Dangerous projekten. Azután Brad csatlakozott a Dangerous turnéhoz. Végül majdnem két évtizedig dolgoztak együtt – a színpadon, stúdiókban, Neverlanden, szállodákban, amelyekben Michael lakott élete különböző pontjain.

Brad Buxer és Michael a '80-as évek végén

Brad Buxer és Michael a ’80-as évek végén

Buxer emlékszik a luxuslakosztályaikra a New York-i Four Seasons Hotelben, ahol lefoglalták a teljes 34. emeletet. Emlékszik a Neverlanden töltött időre, látta Michael állatait az állatkertjében – a majmokat, az elefántokat, a lámákat és az őzt -, emlékszik arra, hogy túl sok cukrot evett a ranchen lévő moziban és hogy a motorjával Michael úszómedencéjének a szélén száguldozott (ami Michaelt kiborította). Ami Neverland ranchet illeti, Buxer megemlíti, hogy nem volt igazi lemezstúdió ott, így hordozható felszerelést kellett használniuk. Általában a ranchen dolgoztak ki dal ötleteket, majd elmentek egy professzionális stúdióba, hogy rendesen felvegyék.

Miután röviden érintettük a Blood On the Dance Floor-t, egy Teddy Riley dalt, amelyet egy DAT kazettáról kellett kinyerniük Montreux-ban, Svájcban, Buxer továbbmegy az ő személyes kollaborációira Michaellel. Eltérően azoktól a daloktól, amelyeket más producerek hoztak Michaelnek, a Braddel készült dalok Michael dalai és a legtöbb művészi hozzájárulását tartalmazzák.

Az első dal, amelyről Brad beszél az az In the Back, amelyet az Ultimate Collection-ön adtak ki 2004-ben. A dalt nem fejezték be a szövegét tekintve – többnyire Michael csak átdúdolja a verseket. Mindazonáltal Buxer ezt a dalt Michael zsenijének egy példájaként említi. Demonstrálja a dal struktúráját, elkezd ütemeket számolni: „Egy, kettő, három, négy”. Az első ütemmutató az első basszus ütemre esik és amint elszámol a hídig észrevesszük, hogy a híd is az első ütemmutatón kezdődik, ahogy kell. A szöveg azonban el van tolódva a zenéhez képest és nem illeszkedik ehhez a mintához. Buxer ezt úgy jellemzi, hogy „teljesen megfordított” struktúra és fordított zenei felütésről és leütésről beszél, de én nem vagyok zenész, csak úgy tudok rá utalni, mint „eltolódásra”. Buxer hangsúlyozza, hogy ezt a dalt teljesen Michael írta. Hogy alátámassza a szavait meghallgattat velünk egy audiót Michaeltől, amelyen azt magyarázza neki a telefonon, hogy a zenének pontosan hogyan kell hangoznia. Szokásos módján Michael minden részt a hangjával és a szájdobolásával mutat be: a dobokat, a basszust – és nagyon konkrét mindebben. Körülbelül 5 percet tölt el csak azzal, hogy elmagyarázza a dal bevezetőjét és aztán megkérdi: „Oké?”, mintha csak biztos akarna lenni abban, hogy a hangszerelő megértette mit vár tőle. Michael az egész dalt ezzel a „megfordított” struktúrával írta, mondja Buxer és ez megmutatja mekkora zseni volt. Senki nem tudta ezt megcsinálni, csak ő.

Az In the Back – egy befejezetlen dal

Aztán Buxer a Stranger in Moscow-ról beszél. Ebben a dalban van az ő legnagyobb hozzájárulása azok közül a dalok közül, amelyeken Michaellel dolgozott és Brad nem titkolja a tényt, hogy ez sokat jelent a számára. Felolvassa a dalról szóló teljes részt Joe Vogel könyvéből – a dal készítésének sztorija mára jól dokumentált. Noha Buxert nem tüntették fel az albumborítón, valójában a dal társszerzője és az ő nevéhez fűződnek az akkordok. Buxer elmondja, hogy ő és Michael kétféle módon tudott együtt dolgozni. Gyakran Michaelnek ott volt a melódia a fejében és Buxernek az volt a dolga, hogy ezt a melódiát lejátssza a zongorán, ahogy Michael „hallotta” azt és aztán megtalálja a megfelelő hangszerelést, amely illeszkedik a melódiához. Így készült a Heal the World, az In the Back, a Childhood, a Beautiful Girl és más dalok. A Stranger in Moscow-nál más volt a helyzet. Michael megkérte Bradet arra, hogy játsszon akkordokat amíg nem hallott köztük valami olyat, ami tetszett neki. És Buxer így állt elő a mára híres akkord progresszióval. Buxer azt mondja, hogy a teljes dalt 1,5-2 óra alatt írták meg és amikor kész lett, akkor alig akarta elhinni mi történt. „Valami olyasmit akartam mondani, hogy: ’Wow, most írtunk egy dalt együtt?’” – emlékszik vissza Buxer. „De aztán nem mondtam semmit.” Nem haragszik amiatt, mert a neve nem került rá az albumra. „Hibák előfordulnak.” – mondja – „Michael mindig nagyon nagylelkű volt hozzám.” Világos, hogy maga az élmény sokkal fontosabb a számára, mint a neve az albumborítón.

Stranger in Moscow

A másik dolog, amit Buxer megemlít a Stranger in Moscow-val kapcsolatban az a dob hang, amit MJ szájdobolásából (beatbox) készítettek úgy, hogy összevágták és összetömörítették a természetes hangját. Buxer elmondja, hogy Michellel gyakran használt szájdobolás-alapú dob hangokat, mert annyira fantasztikusan hangoztak.

A következő dal, amit tárgyalunk a Childhood. Tulajdonképpen pont a Childhood 20. évfordulóján – amint Brian Vibberts visszaemlékszik a dalt 1994. június 27-én vették fel. A Childhood egy másik olyan dal, amit teljesen Michael talált ki és írt meg – amint Buxer elmondja, eltartott neki egy ideig megtalálni hozzá a megfelelő hangszerelést. „Annyira édes dal.” – mondja – „Én nem írnék semmi ennyire édeset.” De Michael ismét nagyon konkrét volt abban, hogy mit akar hallani és tovább dolgozott Buxerrel, amíg ki nem préselte belőle a pont megfelelő akkordokat.

Egy rövid szünet után a beszélgetés a turnézásra és az élő showkra terelődik. Buxer elmagyarázza nekünk a zenei rendező munkáját: azt hogy gyakran előre fel kellett készülnie a showkra, miközben az együttes lent a szállodai bárban időzött és hogy hogyan adott instrukciókat a zenészeknek. Elmagyarázta, hogy a dalokat általában felgyorsították az élő showkban és a hangmagasságot lejjebb vitték, hogy a hangszereket visszahozzák a természetes hangzásukra. Nagyon kedves szavakat ejtett Michael gitárosáról, David Williamsről, aki elmondása szerint abszolút briliáns volt és vicces is. Buxer érinti a költségek témáját is és hogy az élő showk miért veszteségesek gyakran: öt repülőt kellett bérelniük a turnéhoz és őrült hotelszámlákat kellett kifizetni.

Buxer emlékszik néhány vicces pillanatra az élő koncertekről: hogy kellett Slasht kitolniuk a színpadra a Black or White alatt mert fogalma sem volt arról, hogy a dal mely pontján kell eljátszania a gitár szólóját. Vagy hogy Michael hogyan énekelte Brad nevét (“Brad, what you gonna do?”) a brunei koncerten, amikor Buxer az I Just Can’t Stop Loving You kivezetését hosszabban játszotta a szükségesnél.

Az alábbi videóban 5:00-nál látható a fent említett jelenet (a YoutTube nem engedi beágyazni): http://www.youtube.com/watch?v=FRypdXdZMWo

Elmesélt egy sztorit Bill Clintonról is (Buxer szerint a legkedvesebb fickó és Michael jó barátja), aki szaxofonon akart játszani a Black or White alatt a 2002-es Apolló színházbeli élő fellépés során. Buxernek még kellett is írnia számára egy szaxofon részt, ami nem igazán illett a dalhoz és végül nem használták fel.

Ahogy azt Brad Sundberg is gyakran megjegyzi, Buxer is említette, hogy Michael kibírhatatlanul hangosan hallgatott zenét. A színpadon az oldalsó hangfalak hangereje akkora volt, hogy fájdalmas volt közöttük lenni. De Buxer is azt mondja, hogy ennek ellenére sosem vett észre semmilyen halláskárosodást Michaelnél. Michael szerette a zenét fülsüketítően hallgatni, de amikor Buxer lejátszott neki egy finom vonós hangszerelést a telefonban MJ azt is ugyanolyan jól hallotta.

A kérdés-feleletek alatt valaki megkérdezte Buxert a Morphine című dalról – egy újabb mestermunka, amit Michael zseniálisan írt meg. Buxer azt mondta, hogy MJ azt akarta, hogy a dalban gépek és szívdobogás hangjai legyenek – valami olyasmi, ami „egy test az asztalon” érzését kelti.

Volt jó pár kérdés a szövegekről, de Buxer azt válaszolta, hogy nem is emlékszik arra, hogy a szövegeket mikor írta MJ. Gyakran a folyamat végén vagy az utolsó pillanatban, míg a munka nagy részét a zene tette ki.

Talán ez az egyik oka annak, hogy Buxer – Michael sok más munkatársához hasonlóan – miért nem szereti túlságosan Michael dalainak a remixeit és új hangszereléseit. „Michael egy zenei építész volt.” – mondta – „Ha úgy akarod látni az épületet, ahogy megálmodták, akkor meg kell tartanod az építészt.” Felhozta a Billie Jeant, egy olyan dalt, amelynek két basszus vonala van – ezt Michael szándékosan konstruálta meg így. Ha valaki más készítette volna ezt a zenét, vélekedett Brad, akkor nem így tett volna. Michael évekig dolgozott a dalain és igazán mindent beleadott abba, hogy olyan jóvá tegye a zenét amennyire csak lehetséges emberileg. Néha Buxer szerint Michael még más művészeket is kritizált amiért nem dolgozták ki a dalaikat a teljes potenciáljukig.

Michael és Brad Buxer

Michael és Brad Buxer

Buxer a beszélgetés alatt végig hangsúlyozta (és ezt Michael más kollégái is gyakran említik), hogy mind Michael, mind Stevie Wonder azt az alapelvet követte a zenében, hogy „a kevesebb több”. A dalt nem szabad túlzsúfolni hangokkal, nem szabad, hogy bármi több legyen benne, mint ami illik bele és ami jobbá teszi a dalt. Hogy demonstrálja ezt Buxer lejátszotta a Hollywood Tonight egy demóját számunkra – azt aminek gyilkos basszusa van és Michael szöveges instrukciói hallhatóak a híd helyén. „Hallgassátok meg ez mennyire tiszta!” És tényleg az volt. A közönség tapsolt.

A kedvenc emléke Michaelről? „Egymást kergetni a szálloda halljain keresztül. Gyorsan tudott futni… Csak lógni, zenét írni, dolgozni a dalain, beszélgetni, nevetni és csak jól érezni magunkat.”

Az ilyen szavak világítanak rá a leginkább arra, hogy az olyan emberek számára, mint Brad Buxer és más vendégek ezen a szemináriumon, Michael nem egy szupersztár volt, hanem munkatárs és egy drága barát. És ezen az estén azért jöttek össze, hogy megosszák a barátságuk emlékeit. Köszönjük Mr. Buxer, Mr. Prince, Mr. Vibberts és Mr. Simms, hogy hallhattuk ezeket az emlékeket. És természetesen hatalmas köszönet Mr. Brad Sundbergnek azért, hogy megszervezte ezt az egyedülálló rendezvényt.

Lásd még: Steve Porcaro a Human Nature-ről, a For All Time-ról és a Chicago 1945-ről (rajongói beszámoló)

Középen Brad Buxer

Középen Brad Buxer

Brad Sundberg: Egy barátra emlékezve

Brad Sundberg zenei technikus, aki majdnem 20 évig dolgozott Michael Jackson mellett. Michael halála óta több szemináriumot is tartott arról, hogy milyen volt vele dolgozni a stúdióban. Később ezekről is tervezem, hogy írok, de elsőként egy cikk Bradtől 2010-ből:

Michael és Brand Sundberg

Michael és Brand Sundberg

Ma van halálának első évfordulója. Az elkövetkező néhány napban valószínűleg hallani fogod a zenéjét, látni fogsz híreket a vagyonkezelőjéről vagy a gyerekeiről, talán hallani fogsz vicceket és pletykákat. Óriási adósságát állítólag lecsökkentették 500 millió dollárról 300 millióra és a bevételek továbbra is áradnak be köszönhetően annak az üzleti csapatnak, amely irányítja a vagyonkezelőjét. A Sony Music szerint 30 millió albumát adták el a halála óta. A This Is It című film 260 millió dolláros bevételt hozott az egész világon. A videóit sokat fogják játszani ezen a hétvégén és Captain Eo című könnyed filmje továbbra is tömegeket fog vonzani Disneylandben és az Epcot Centerben a Walt Disney Worldben.

Az emberek elkezdenek emlékezni, hogy a bulvár főcímek, excentrikusságok és vádak mögött volt egy figyelemreméltóan tehetséges fickó, aki milliók életének kísérőzenéjét alkotta meg. Szórakoztatóművész volt – ilyen egyszerűen – a színpadon és azon kívül egyaránt. Ezenkívül jó ügyfél, főnök és barát is volt.

Sokan tudják, hogy számtalan projekten dolgoztam együtt vele valami 18 éven át. Lehetőségem volt találkozni és együtt dolgozni sok „híres” emberrel, de egyikük sem volt érdekesebb és megosztóbb, mint ez az ember. Amikor az emberek megtudják, hogy ilyen sokáig vele dolgoztam érthetően kíváncsiak lesznek. A tipikus indító kérdés: „És tényleg olyan csudabogár volt, mint amilyennek látszott?” De nem hibáztathatom ezeket az embereket. A média nagyszerű munkát végzett abban, hogy olyan emberként ábrázolja, mint aki egy majom hátán száguldozik az Elefántember csontjaival a hátizsákjában, pizsamában, úton egy fiú cserkésztábor felé.

Nemrég egy barátom közölt egy cikket a Huffington Postban. Nagy részletességgel elemezte benne, hogy mennyire tisztességtelen volt a sajtó Michael 2005-ös pere során. Az esemény globális médiacirkusszá vált és kiragadott részletek és a szenzációhajhászás vette át a tények helyét. Amikor 14 esküdt úgy találta, hogy nem bűnös ott a történet véget ért és a sajtó szedte a sátorfáját.

Nem az én feladatom, hogy meggyőzzelek arról, hogy ártatlan volt vagy „normális”. Csak annak emlékeit oszthatom meg, hogy milyen volt vele dolgozni a stúdióban és Neverland Valley Ranch nevű otthonában.

Amikor nem sokkal a halála után megírtam a következő cikket számtalan elismerést kaptam azért, hogy bemutattam az embereknek azt a művészt, akit én ismertem. Továbbra is írni fogok és összeállításokat fogok készíteni ezekről a történetekről, mert ő egy valóban egyedülálló személyiség volt, aki mélyen érintette az életemet és a karrieremet.

Ha képes vagy arra, hogy kikapcsold a médiaőrületet mindössze néhány pillanatra, akkor szeretnék neked mesélni egy barátomról, aki egy éve halt meg. A neve Michael Jackson.

Gone Too Soon

1985-ben megnősültem, megkaptam az első állásomat egy lemezstúdióban (a Westlake Audióban) és találkoztam az egyik legkedvesebb fiatalemberrel, akit valaha ismertem – Michael Jacksonnal. Micsoda év! Megkísérelni is lehetetlenség, hogy összefoglaljak egy csaknem 20 éves munkakapcsolatot és barátságot Michaellel egyetlen cikkben, de hadd próbáljak meg legalább egy kis betekintést nyújtani abba a hihetetlen világba, amelynek a része lehettem.

Michael a Captain Eo-n dolgozott a Disneyland és az Epcot Center részére. Nemrég fejezte be a Victory turnét, a Thriller albumot, dominálta az MTV-t és épp visszatért a stúdióba. Bárcsak emlékeznék az első találkozásunkra, de valószínűleg az csak annyi volt, hogy elmentünk egymás mellett a folyosón. Mindig melegszívű volt, de félénk. Az idők során csevegtünk egymással, de időbe telt, míg bizalom alakult ki kettőnk között.

Abban az időben készített egy gyakran elfeledett albumot, az ET Storybookot. Én ekkor találkoztam Quincy Jonesszal és Bruce Swediennel. 1986 elején a csapat a hollywoodi Westlake Studio D-be költözött, hogy felvegye a Bad albumot és akkor üdvözöltek engem a soraikban. Én más feladatokon dolgoztam nap közben, de éjszaka meghívtak, hogy üljek oda és tanuljak. Végül feldolgoztam magam a technikai igazgató posztjáig a csapatban és a bizalom megszilárdult. Ebben az időben volt az, hogy Michael rám ragasztotta a „Really Really Brad” becenevet – a Bad refrénjének egy kiforgatott változata: „Bad, Bad, Really Really Bad”. Nézd meg az album borítót, tényleg ott van!

A következő tíz évben együtt dolgoztam Michaellel az 1988-as Bad turné előkészületein, aztán a stúdióban a Dangerous albumon Los Angelesben, majd a HIStory albumon New Yorkban. Adj ehhez számtalan zenei videót, a HIStory turnét, a Moonwalker projektet, a Blood On The Dance Floor albumot és különféle egyéb projekteket. Elég jól megismertem.

Tehát ki volt Michael Jackson és miért volt olyan nagy hatással az életemre? Egy pillanatig sem tettetem, hogy közeli barátja, vagy bizalmasa voltam. Neki és vele dolgoztam és ezt megtiszteltetésnek tekintettem.

Tökéletes profi volt. Ha délben kellett felvenni a vokálját, akkor ő ott volt délelőtt 10 órakor az énektanárával Seth-tel és skálázott. Igen, skálázott. Én felállítottam a mikrofont, leellenőriztem a berendezést, kávét készítettem, miközben ő végig skálázott két órán keresztül.

Jellemzően egyedül vezetett a stúdióba. Egy ideig egy nagy Ford Broncója volt, ami tele volt horpadásokkal és karcolásokkal. Nem volt jó sofőr. Többször is betelefonált a stúdióba, hogy késik miután koccanása volt.

Nagyon kíváncsi volt a „normális életre”. Egyszer a karácsonyról kérdezett és nem értette, hogy a gyerekek hogy tudják kivárni a karácsony reggelt, hogy kinyissák az ajándékukat. Mivel Jehova tanújaként nevelkedett, így a karácsonyt nem ünnepelték a Jackson családban.

Mivel annyira közel álltam ehhez a világhoz hadd adjak némi betekintést. Egy „tipikus” MJ album 10-16 hónapig készült a stúdióban. A költségvetése lehetőséget adott akár 100 dal felvételére is bármelyik projektben. Néhányat eldobtunk már nagyon korán, míg másokat tovább políroztunk. Zenészek jöttek, akik hozzáadták a saját textúráikat és ötleteiket, de mindennek a középpontjában Michael állt. A csapat figyelemreméltóan kicsi volt a projekt méretéhez képest. Minden projekt különbözött valamennyire, de jellemzően kevesebb mint nyolcan dolgoztunk napi szinten a legelső naptól addig, amíg a projektet maszterelték. Nem volt slepp. Nem voltak Elefántember csontok. Nem voltak grupik. Nem voltak drogok. Csak zene. És kaja.

A Bad album készítése alatt a péntekek hamar „családi napokká” váltak. Michaelnek volt két szakácsa, akiket becézően Slam Dunk Sistersnek hívtunk – ők készítettek hatalmas vacsorákat a csapatnak, a zenészeknek és bármely családtagnak, aki esetleg ott volt.

Mivel én néha heti 80 órát is dolgoztam, nem volt szokatlan, hogy Deb (Brad felesége – a ford.) eljött és velünk vacsorázott. Michael imádta ezeket a családi összejöveteleket. A későbbi projekteken elhoztam a kislányaimat is, akiket Michael nagyon szeretett és akikkel sokat játszott. Megragadt egy pillanat a fejemben, amikor Deb egy délután elhozta stúdióba a lányomat Amandát, aki kisbaba volt akkor. Leterített egy játszó matracot és hozott pár játékot. Michael odaült és játszott vele egy ideig. Ránézett Debre és azt mondta: „Ez az ő saját kis világa, igaz?”

Brad Sundberg, felesége és kislánya, Bruce Swedien és Michael

Brad Sundberg, felesége és kislánya, Bruce Swedien és Michael

Amikor ebben a környezetben dolgozol akkor a normalitás iránti érzéked eltolódik. Nem volt szokatlan, ha celebek vagy VIP-k jöttek látogatóba. Egy napon a titkosszolgálat több órán keresztül átkutatta az épületet mielőtt Nancy Reagan jött látogatóba. A következő Stephanie hercegnő volt Monacóból. (Neki még van egy beugró szerepe is az In The Closet című dalban.) A csimpánzok megszokott vendégek voltak a stúdióban, akárcsak egy hatalmas kígyó – mindkettőt én tartottam amíg MJ énekelt. Michael szerette a munkát és a mókát vegyíteni, de a munka mindig elsődleges volt.

Láttam Michaelt megírni sok dalt és a folyamat lenyűgöző volt. Megkérdeztem tőle honnan jönnek a dalok és ő azt mondta Isten ajándékai. Hallotta a teljes dalt a fejében mielőtt  felvettük volna szalagra. Néha felénekelte a dobot, a basszust, az ütősöket, a billentyűsöket stb. és később hoztunk zenészeket, hogy felváltsák ezeket a demókat.

A pihenő szobáját Disney poszterek és régi hollywoodi emléktárgyak díszítették. Szerette az ártatlanságot és ő maga finom volt, humoros és türelmes.

Ebből az ambiciózus munkamorálból néha el kellett menekülnie. Voltak napok, amikor megjelentünk a stúdióban és csak akkor tudtuk meg, hogy ő elrepült Európába vagy Japánba néhány napra, csak ezt elfelejtette velünk közölni. Ez néha nem várt szabadságot jelentett a számunkra, ami nagyszerű volt.

Voltak azonban emlékek, amiket néha megosztott velünk azokról a végtelen utazásokról és a munkatempóról, amikben kisfiúként része volt. Emlékszem, hogy elmesélte, hogy felnőtt nők hogy vetették magukat a lábai elé, amikor csak 9-10 éves volt. Egy történetet sosem fogok elfelejteni, amit arról mesélt amikor az apjával és a testvéreivel villámlás és égzengés közepette utaztak repülőn. A repülőt ide-oda dobálta a vihar, villámlott, ő pedig elkezdett sírni a félelemtől. Az apja tudomást sem vett róla, inkább kínosnak érezte a dolgot. Egy légikísérő ült le hozzá, amíg el nem csitult a vihar. Amikor hallottam ezt a történetet, amit könnyekkel a szemében mesélt el, akkor nyertem egy pillantást az életébe.

Kevés ember van, akikkel olyan szorosan és olyan sokáig együtt dolgoztam, mint Michael Jackson. Sok hónapon át több időt töltöttem vele, mint a saját feleségemmel. Valamikor 1991 körül megkért, hogy látogassak el a farmra, amit akkor vett és készítsek egy hangrendszert a ringlispílhez.  A következő pillanatban már Neverland Valley Ranch-en is voltam Santa Ynezben, Kaliforniában. Mindenütt építkezés folyt és a vidámpark is telepítésének a kezdeti stádiumában volt. A következő néhány évben Michael egyik rendszer kiépítését kérte a másik után tőlem: zenei rendszerekét a dodzsemhez, az állatkerthez, két vonathoz, mindenhová a vidámparkban, a csónakázó tóhoz, a vasútállomásokhoz, és végül a házba is, a hálószobájába és a fürdőszobájába. Deb szeret azokról az időkről mesélni, amikor Michael hajnali 2 órakor telefonált (az alvási rendje sosem volt normális), hogy egy új látványosságról beszéljen nekem, ami Neverlandre érkezik és hogy építenék-e zenei rendszert hozzá. Még mindig megvan egy régi üzenetrögzítő felvételem tőle, amelyen megköszöni az egyik rendszert, amit építettem.

Michael nagyon türelmetlen volt amikor új vidámparki játék érkezett. Amikor a második vonatot megrendelték a ranch számára elrepültünk Ohióba beszerelni a világítást és a zenét mielőtt Kaliforniába szállították. Így aztán amint kigördült a teherautóból máris készen állt Michael számára. Ezekért a pillanatokért élt!

Fénykorában Neverland volt a legszebb hely, amit valaha láttam. Imádta a ranch-et. Úgy tudott viselkedni, mint egy gyerek, golfkocsikat vezetett, vizes lufikat dobált és mókázott. Hétről hétre buszok gördültek be belvárosi gyerekekkel, a Make A Wish alapítvány gyerekeivel, barátokkal és családokkal. Voltam ott olyan gyerekekkel, akiknek az volt az utolsó kívánságuk, hogy eltölthessenek egy napot Michaellel.

Amint Neverland nőtt én tovább építettem a zenei rendszereket és lemorzsolódtam a stúdióból. Hamarosan Elizabeth Taylornak dolgoztam, építettem neki egy hatalmas kültéri zenei rendszert, majd régi jó barátomnak, Quincy Jones-nak is.

Ez volt az a Michael, akit én ismertem. Ártatlan, talán néha gyermeki, de nem gyerekes. Egy profi, aki a világ legjobb előadójává dolgozta magát, mégis tudta hogyan mókázzon. Ha kényelmesen érezte magát, akkor nevetett és viccelt mindenkivel, de ha valaki olyan volt ott, aki feszélyezte, akkor egyszerűen eltűnt.

Azt mondtuk két Michael létezett: az egyik, akivel együtt dolgoztunk, a másik aki kiállt a színpadra százezer ember elé és szórakoztatta őket. Mindig voltak énekesek és táncosok, de Michael egyedülálló volt. Talán 12 koncertjén voltam (a lányom Amanda a színpadon is volt vele Párizsban több más gyerekkel a Heal The World alatt) és tényleg nincs senki, aki a nyomába érne a művészetének.

Igen, voltak vádak. Nem, nem hiszem el őket.

Igen, megváltoztatta a bőrszínét és az arcformáját. Nem, engem ez nem igazán érdekel.

Dolgoztam együtt számos normálisan kinéző emberrel, akik tele vannak fájdalommal és dühvel. Inkább választok egy olyan fickót, aki talán nem néz ki normálisan és excentrikus, de kedves, szeretetteljes, nagylelkű, türelmes, humoros és szerény. Oldalakat tudnék teleírni a kedvességéről szóló történetekkel, amelyeknek magam voltam a tanúja.

De az excentrikusság fokozódott.

Legutóbb 2003 körül beszéltem Michaellel. Azt akarta, hogy csináljak meg még egy munkát a ranch-en, de egyértelmű volt, hogy a dolgok megváltoztak. Feszélyezett társalgás volt ez közöttünk és én nem vállaltam el a munkát, amit ajánlott. Aztán elhajtott egy golfkocsin. Ahogy az autómhoz sétáltam tudtam, hogy ekkor látom utoljára. Emlékszem, ahogy végignéztem a völgyön a vidámparkkal, ami ekkor már rég túl volt a legszebb napjain. A fű már nem volt olyan zöld, mint egykor, Michael pedig épp a hídon hajtott keresztül vissza a házához. Nagyon távol volt ez már attól a folyosótól a stúdióban ahol csaknem 20 évvel azelőtt találkoztunk.

De nem cserélném el egyetlen pillanatát sem.

Köszönöm Michael, hogy egy kicsit része lehettem a világodnak. Több mindenre megtanítottál mint annak valaha is tudatában lettél volna. A barátságodat és a bizalmadat mindig  nagyra fogom értékelni. Nyugodj békében, barátom.

Brad.

Forrás: http://mjphotoscollectors.com/index.php?showtopic=231


Angolul tudóknak ajánlom ezt a több mint három órás interjút Braddel: http://www.blogtalkradio.com/a-place-in-your-heart/2013/06/07/brad-sunberg-in-the-studio-with-michael

Michael és Brad társasjátékozás közben

Michael és Brad társasjátékozás közben