Valamennyi bejegyzés

Hogyan állította az Off the Wall pályára Michael Jacksont?

EBONY.com, 2016. január 27.
Írta: Michael A. Gonzales

OffTheWallMint egyike azoknak, akik úgy gondolják, hogy Michael Jackson mesterműve, az Off the Wall felülmúl mindent, amit később készített, nagyon örültem, amikor arról olvastam, hogy Spike Lee közeljövőben megjelenő dokumentumfilmje ezt az albumot fogja ünnepelni. A kicsit esetlen címmel ellátott (Michael Jackson útja a Motowntól az Off the Wallig) filmet nemrég mutatták be a Sundance filmfesztiválon és február 5-én lesz látható a Showtime televízióban. Emellett a Sony Records február 26-án ismét kiadja a mérföldkőnek számító albumot és a csomag tartalmazni fogja ezt a dokumentumfilmet is.

Lee filmje olyan emberekkel mutat be interjúkat, akik ismerték Jacksont és akik hatással voltak rá, beleértve Quincy Jones-t is, aki a producere lett az Off the Wallnak miután barátságot kötött Jacksonnal a Wiz című film forgatásán, Berry Gordy-t és Stevie Wondert. A filmes olyan emberekkel is beszél, akiket inspiráltak Jackson ugatásai, kiáltásai és tiszta éneke, beleértve a Weekndet, Kobe Bryantot és Misty Copelandot. Jackson 1979 klasszikusa megtestesíti azt amit az alkotók értenek azalatt, amikor azt mondják, hogy azt akarják a művük örök legyen.

Az Off the Wall, amely idén augusztusban lesz 37 éves, a soul, a disco, a pop és a funk gyönyörű fúziója volt, amely képes volt átszelni különféle határvonalakat, beleértve a bőrszínt, az osztályt és az időt (holnap is éppen olyan nagyszerűen hangzik majd, mint több mint három évtizeddel ezelőtt), miközben mindenki szeretni tudja a lepusztult kerületektől a luxus lakónegyedekig. Zeneileg kapcsolódott Afrika anyához (a Workin’ Day and Night nyitó passzusa színtiszta törzsi funk) éppen úgy ahogy Feelgood anyához, aki készen állt a pörgésre minden alkalommal, amikor a Don’t Stop ‘Til You Get Enough felhangzott a klubban.

Amikor ma meghallgatjuk az Off the Wallt az album egyfajta időgép is a fülünknek, amely visszavisz minket abba az időbe, amikor a popnak még nem volt királya, amikor sokan azt gondolták nemsokára vége lesz ennek az egykori gyereksztárnak, akit figyelemreméltóan koraérett tehetsége szupersztárrá tett még mielőtt a pubertás korba lépett volna. Abba a korba, amikor én és minden barátom azzal töltöttük a szombat reggeleket, hogy a Jackson 5ive rajzfilmet néztük és azért könyörögtünk a szüleinknek, hogy vegyenek Super Sugar Crisps-t, hogy leszedhessük a J5 lemezt a gabonapehely dobozáról.

Miközben tisztában voltunk azzal, hogy a Jackson 5 családi együttes volt, számunkra az egész Michaelről szólt. Annyi tehetség szorult barna, édes cukiságába, hogy a kislányok áradoztak a fiúk pedig azt akarták, hogy a testvérük legyen.

1976 bicentenárimi nyarán az unokatestvérem Denise hirtelen bejelentette nekem: „Michael Jackson lejárt lemez” – és nem ő volt az egyetlen, aki így hitte. Befolyásolható 13 éves gyerekként idősebb tinédzser unokatestvéremet használtam barométerként arra, hogy elirányítson milyen menő zenét kellene hallgatnom, így az a bejelentése, hogy Michael Jackson „lejárt” olyan hatalmas ütésként ért, mint egy nagy pofon valami játszótéri kötekedő öklétől.

Szülei pittsburghi otthonának tarka pincéjében ültünk, ugyanazon fával borított falak között, ahol néhány évvel korábban a Jackson 5 debütáló Motown kislemezét, az I Want You Back-et hallgattuk újra és újra és újra. Abban a pincében énekeltük egykor az ABC-t, tátogtunk a Lookin’ Through The Windows-ra a szüleinknek és táncoltuk a robotot, amikor a Dancing Machine (ma is az egyik kedvenc dalom) dübörgött.

Talán Denise 16 évesen úgy érezte, hogy az úgynevezett „rágógumi soul”, amiről a Jacksonok ismertek voltak a Motownnál elért sikereik alatt túl éretlen a számára, így dobta őket látszólag felnőttebb zenei fellángolásokért. Félretolva ezeket az emlékeket kitette új kislemezeit az asztalra: a Brothers Johnson közepes tempójú balladáját a Good to You-t (szerette a basszusgitáros Louis-t), az O’ Jays felnőtt soulját, a Livin’ for the Weekendet, és a White Cherry fehér-fiú funkját, a Play That Funky Music-ot.

Én általában követtem Denise vezetését bármilyen zenei utazást is választott a számunkra, de itt nem tehettem meg, hogy hátat fordítok Michael Jacksonnak. Ő nemcsak egy volt a sok popsztár közül, MJ testvér olyan volt, mint egy családtag. Ugyanazon a nyáron Denise és én TV-t néztünk, amikor a talk show műsorvezető, Mike Douglas bemutatott egy új, testvérekből álló együttest, a Sylverst. Égig érő afrofrizurájukkal és összehangolt lépéseikkel előadták Hot Line című slágerüket. Amikor rájuk néztél nehéz volt nem arra gondolni, hogy ellopták a Jacksonok dolgait.

Ugyanakkor a Jackson fivérek (Jermaine kivételével) elhagyták a Motownt annak reményében, hogy így több alkotói szabadságot kaphatnak. A nevükből kénytelenek voltak elhagyni az 5-öt egykori lemezcégük nyomása miatt, majd 1976-ban kiadták a The Jacksons című lemezüket a CBS Records/Philadelphia Internationalnál.

Noha rajongója voltam a Gamble és Huff produceri munkáját dicsérő első disco dalocskának, az Enjoy Yourselfnek és a parázsló balladának, a Show You the Way to Go-nak, már nehéz volt ismét felizzítani ugyanazt a mániát, amit néhány évvel azelőtt éltem át, amikor bátor édesanyám megküzdött a New York-i hóviharral is azért, hogy elvigyen egy Jackson 5 koncertre a Radio City Music Hallba. Hamarosan én is elengedtem a Jacksonst, amikor az ízlésem a Led Zeppelin és Jimi Hendrix agresszívebb irányába változott meg.

A fiatal Michael Jackson Stevie Wonderrel a stúdióban

A fiatal Michael Jackson Stevie Wonderrel a stúdióban

Évekkel ezelőtt valaki készített egy képet egy fiatal Michael Jacksonról a stúdióban, amint tanulmányozza, hogy mit csinál barátja és mentora, Stevie Wonder a keverőpult mögött. Amint megtudtuk, Michael egy szivacs volt, aki – mint az összes nagy művész – magába tudta szívni a mesterek (James Brown, Sly Stone, Marvin Gaye) tudását és a sajátjává tudta azt tenni. Ugyanúgy ahogy a fiatal MJ Wondert figyelte, biztos vagyok benne, hogy ugyanilyen intenzitással tanulmányozott más zenei zseniket is, akik keresztezték az útját.

Ugyan Michael fivérei lehet, hogy tisztelték őt, mint a falzett-énekes frontemberüket, de amikor végre maguk készíthették a zenéjüket az 1978-as Destiny albumon, több ötletét is megvétózták. Miután kiadták az albumot és a Mike által írt Shake Your Body (Down to the Ground) (amelynek a társproducere öccse, Randy Jackson volt) lett az együttes legnagyobb Motown utáni slágere, úgy döntött, hogy stúdióba vonul, hogy felvegye első szólóalbumát a Forever, Michael óta.

Az Off the Wall felvételei ’78 telén kezdődtek és Jackson a stúdióban volt a következő hét hónapban. Az életrajzíró J. Randy Taraborelli szerint, amikor a család többi része próbált közbeavatkozni Michael kijelentette: „A saját utamat járom. Meg kell érteniük. Ez egyszer.”

Mint tudjuk Jackson persze nem teljesen egyedül csinálta mindezt. Valójában sok segítsége volt. Az, hogy felfogadta Quincy Jones-t (a lemezcég legnagyobb döbbenetére) nem csak arról a kiváló hangzásról szólt, amit a mester elért a stúdióban, hanem arról is, hogy ezáltal elérhetővé vált számára tehetségek garmadája, akikkel Jones kapcsolatban állt. „Soha senki nem mondott nemet Quincy-nek.” – mondta nekem a producer és Q egykori hangmérnöke, Phil Ramone egy interjúban 2007-ben – „Ha felhívott, akkor ott voltál”.

Azokban a napokban, amikor a lemezborító tanulmányozása részét képezte a zenehallgatás élményének az Off the Wall stábja a stúdió isteneinek ki kicsodája volt: a gitáros Phil Upchurch és Larry Carlton, a billentyűs Steve Porcaro és Greg Phillinganes, a szintetizátor specialista George Duke és David Foster, a dalszerző Rod Temperton, az ütőhangszeres Paulinho da Costa, a háttérénekesnő Patti Austin, és az unokatestvérem kedvence Louis Johnson (aki társszerzője volt a Get on the Floornak) basszusgitáron.

Amint MJ sokszor elmondta pályafutása során a választásai nem a bőrszínről vagy fajról szóltak, hanem a tehetségről, így azok a Los Angeles-i stúdió felvételek gyakran úgy néztek ki, mint egy Benetton reklám. De kezdetben a producer szerint Michael félénksége tényező volt. Jones később úgy jellemezte a 20 éves Michaelt, mint „nagyon, nagyon magába forduló, félénk, nem magabiztos. Egyáltalán nem volt benne biztos, hogy nevet tud magának csinálni egyedül. És én sem voltam az.”

1979 nyara nagy évet hozott nekem is és Michael Jacksonnak is. Ő 21 éves lett augusztusban én 16 júniusban. Néhány hónappal korábban Harlemből Baltimore-ba költöztünk. Egy este Monroe Street-i nappalinkban ültem és a Midnight Specialt nézem, amikor hirtelen elkezdődött Jackson első kislemezének, a Don’t Stop ‘Til You Get Enough-nak a videóklipje. Randy, aki ütőshangszeren játszott a felvételen, volt az egyetlen Jackson fivér az albumon.

Hogy megfelelő pop kulturális kontextusba helyezzük a Don’t Stop ‘Til You Get You Enough videóját, ez két évvel az MTV indulása előtt történt és én még soha azelőtt nem láttam videóklipet. De most ott volt a szemeim előtt MJ szmokingban és egyszerre nézett ki kényelmetlenül és a legmenőbb gyerekként az osztályban.

Amint furcsa képeket vetítettek mögé és elkezdődött a pulzáló ritmus (“Fever/ Temperature’s risin’ now”) a dal színtiszta extázisa „megolvaszt, mint egy forró gyertyaviaszt” (“melt like hot candle wax”). Amikor Jackson a refrént énekelte (“Keep on with the force, don’t stop”) néhányan úgy gondolták, hogy a Star Warsra tesz utalást, de szerintem egész egyszerűen önmagáról beszélt. Amint azt hamarosan bebizonyította, ha poplemezek készítéséről volt szó az elkövetkező 1980-as években, akkor ő volt az Erő. A Don’t Stop ‘Til You Get Enough videóklipje giccses volt és forradalmi és a tökéletes reklám a megjelenő albuma számára.

Néhány hónappal később ennek a dalnak az ellenállhatatlan groove-ja csábította a virágmintákkal díszített seggemet a táncparkettre Baltimore menő klubjában az Odell’s-ben, ahol én a ritmus rabszolgájává váltam. Visszatekintve ironikus, hogy ugyanabban az évszakban, amikor fehér rocker fiúk kinyilvánították, hogy „a diszkó szar” és 12 hüvelykes kislemezeket robbantottak fel Chicagóban, Michael Jackson kiadta pályafutása legjobb tánc dalait.

Azon a nyáron egy helyi ifjúsági programnak dolgoztam, akik fiatalokat támogattak a közösségben. A North Avenue-i irodáknak jelentettem kilenc órakor és körülbelül 30 fekete tinédzserrel tisztítottuk az utcákat és sikátorokat. Minden nap seprűkkel és műanyag zsákokkal felszerelkezve indultunk el. Miközben dolgozunk egy rádió mindig szólt és Jackson soullal teli falzettje lett az egész évszak zenéje. Egy forró júliusi reggelen amint sepertük a cigaretta csikkeket és törött üvegeket a DJ a Workin’ Day and Nightot kezdte játszani, ami a mi hivatalos dalunk lett.

Lehetetlen volt váltogatni a soul csatornák között, mint a WEBB vagy a V103 és nem hallani a felpörgető Don’t Stop ‘Til You Get Enough-ot, a Rock with You közepes tempójú boogie-ját vagy a hűtlenség himnuszát, a Girlfriendet, amelyet Paul McCartney írt (aki először 1978-as London Town című albumára vette fel a dalt a Wingsszel). Jackson hangja édesebb volt, mint a cukor a kávémban, de a dal valójában a megcsalásról és becsapásról szól. Az Off the Wallon a Girlfriendet (amelyben a legendás Wah Wah Watson játszik gitáron) a szívszorító szakítós dal a She’s Out of My Life követi, a bolygó egyik legszomorúbb dala.

Miután kisírta magát, Mike visszatér a hangjával lebegni a Moog szintetizátorok lágy hangja fölé (köszönhetően Greg Phillinganesnek) amint a Stevie Wonder által írt hangulatosan briliáns csendes vihar groove, az I Can’t Help It felhangzik. A dalt eredetileg saját mesterműve, az 1976-os Songs in the Key of Life számára írta Wonder. Az It’s the Falling in Love visszavisz minket a mosolygós boldogságba mielőtt MJ ismét visszatér a klubba a fúvósokkal teli Burn This Disco Out-ban. Az 1979 augusztus 10-én kiadott Off the Wallt (néhányak szerint MJ legfeketébb albuma) a kritikusok elismerték és több millió példányban kelt el.

Miután megvettem az albumot a Modern Music lemezboltban Mondawmin Mallban azon a héten barátokkal visszatértünk a bölcsőmbe, készen a boogie-ra, hogy megragadjuk a lelkünket és soha ne engedjük el. Harminc nyárral később, 2009. június 25-én, amikor bejelentették, hogy Michael Jackson halott, a barátommal Patriciával ültem azon a szomorú délutánon, amint letöltötte a kedvenc dalainkat és lejátszotta őket a laptopján. Amikor a címadó dal, az Off the Wall felhangzott egy pillanatra a polcra tettük a bánatunkat és csak jól éreztük magunkat.

A kulturális kritikus Michael A. Gonzales címlapon szereplő cikkeket írt a Vibe, az Uptown, az Essence, az XXL, a Wax Poetics és mások számára. Cikkíró a soulhead.comnál is. Olvasd az írásait a Blackadelic Popnál és kövesd Twitteren a @gonzomike címen.

Forrás: http://www.ebony.com/entertainment-culture/off-the-wall-put-michael-jackson-into-the-stratosphere#axzz3yT1sIxlj

Reklámok

Interjú Spike Lee-vel az Off the Wall dokumentumfilmről

A Billboard magazin interjút készített Spike Lee-vel arról a hamarosan megjelenő dokumentumfilmjéről, amely Michael Jackson Off the Wall című albumáról szól. A teljes interjú tartalmaz nem Michael Jacksonnal kapcsolatos, például politikai kérdéseket is, amelyeket itt kihagytam.

Spike Lee új Michael Jackson dokumentumfilmjéről

Készítette: Rob Tannenbaum
Billboard.com, 2016. január 14.

Billboard: Új dokumentumfilmed, a Michael Jackson’s Journey From Motown to Off the Wall (Michael Jackson útja a Motowntól az Off the Wallig) nagyon élvezetes. Igaz, hogy ez egy egyszerű periódus volt az életében, még a bulvár főcímek és molesztálási vádak előtt?

Spike Lee: Akkor, 1979-ben Michaelre nem nehezedett nagy nyomás, amikor az Off the Wallt készítette. Nem voltak elvárások. Minden a Thriller után fordult meg – a dolgok bonyolulttá válnak amikor te adtad el a legtöbb lemezt. Az emberek a Thrillerrel foglalkoznak, de nekem az Off the Wall a kedvenc lemezem abból a háromból, amit Quincy Jones-szal készített. Sokan ugyanezt mondják a dokumentumfilmben is.

Michael édesanyja, Katherine azt mondja, hogy Michaelt nagyon bántotta, amikor csak egy Grammy-díjat nyert az Off the Wallért 1980-ban. Ez mennyire motiválta őt?

Michael Jordan jó barátom. Bárki bármilyen negatív dolgot mond neki, ő ezt üzemanyagként használja. Amikor Michael nem nyerte meg a Grammyket, amiket szerinte meg kellett volna nyernie, akkor azt mondta: „Jól van, anyaszomorítók. Itt van valami a seggeteknek.” És az volt a Thriller.

Michael sosem tűnt annak a „jól van, anyaszomorítók” típusú fickónak.

Pedig az volt. Ne legyen kétségünk. Michael versenyző típus volt. Bármilyen lemezt csinált, azt akarta, hogy No. 1. legyen. Megsértődött és bosszút állt.

Kedvelted Michaelt?

Igen. Michael eljött a házamba Brooklynba. Feltettem a CD-t – az 1995-ös HIStory-t – és azt mondta: „Válassz egy dalt, aminek a videóját szeretnéd megrendezni.” Kiválasztottam a Stranger in Moscow-t. Azt mondta: „Nem, nem azt akarod! A They Don’t Care About Us-t akarod.” (Nevet.) Michael dörzsölt volt.

Amikor Michael elkészítette az Off the Wallt, sok ember úgy gondolta, hogy a karrierjének már vége, nem?

Voltak kétségek. De Michael sosem kételkedett önmagában. Tudta, hogy szabadságot kapott arra, hogy a saját dolgát csinálja. És ehhez neki és a fivéreinek először ki kellett jönniük a Motownnal kötött szerződésből. És aztán neki el kellett távolodnia a fivéreitől. A család egy kereszt.

A dokumentumfilmben nem beszélsz Michael azon állításáról, hogy az apja, Joe fizikailag bántalmazta. Miért nem?

A helyzet az, hogy – és nagyra értékelem a kérdésed – annyi ember koncentrál mindig a többi dologra. Mi a zenére akartunk koncentrálni. Talán az emberek azt mondják, hogy ez kibúvó, de nem érdekel. Személy szerint én nem fogom azt mondani, hogy Joe Jackson rossz ember volt. Jártál már Jacksonék házában Gary-ben, Indianában? Kilenc gyerek aludt egymás hegyén-hátán. Joe látta a tehetséget a gyerekeiben és elérte, hogy működjön. Manapság ha megütsz egy gyereket börtönbe kerülsz. Akkoriban ha rosszul viselkedtél – és én csak a fekete emberekről beszélek – akkor kaptál. Nem gondolom, hogy a gyerekeket verni kellene, de néha egy füles? (Megvonja a vállát.) Talán régimódi vagyok. És az a ház Gary-ben? Annak nemzeti műemléknek kellene lennie. Rendben, Obama elnök. Van még egy éved. (Nevet.)

Úgy tűnik, hogy Joe egyszerre volt a legjobb menedzser és a legrosszabb.

Joe nálam rendben van. Persze nem az én apám volt! (Nevet.)

Michael azon fivérei, Jackie és Marlon, akiknek jó a kapcsolata John Brancával és John McClainnel, Jackson hagyatékkezelőivel, benne vannak a filmben, de Janet, Jermaine és Randy, akik elutasítják őket, nincsenek. Miért?

Nem akartak benne lenni. Nem titok, hogy feszültség van a család egy része és a hagyatékkezelő között. Akárhányszor pénzről van szó megmerevednek a frontvonalak.

Egy dolog van, ami nem jó a dokumentumfilmben: a címe. Miért épp egy ilyen körülményes cím?

Nem én voltam.

A címet a hagyatékkezelő diktálta neked?

Nem én voltam. (Nevet.) Ember, indulnom kellene az választásokon. Ez igazi politikus válasz volt, nem? Add nekem Iowát!

Ez a második Jackson dokumentumfilmed – az első a Bad 25 volt. Akarsz másikat csinálni?

Nagyon szeretnék csinálni egyet a Thrillerről. Tudattam ezt a hagyatékkezelővel, de még nem kaptam meg a munkát.

Gondolod, hogy a Thriller sikere rossz volt Michael zenéjének? Azután megszállottja volt annak, hogy felülmúlja azt.

A Thriller egy szörnnyé vált a hátán. Minden lemezzel utána próbált többet eladni. Szerintem ennek ára van.

Forrás: http://www.billboard.com/articles/news/magazine-feature/6842877/spike-lee-michael-jackson-documentary-donald-trump

Megjelent egy teaser is a dokumentumfilből:

The Jacksons – An American Dream (Michael Jackson és testvérei – Az amerikai álom) (film)

JacksonsAnAmericanDreamA The Jacksons – An American Dream című film egy négyórás televíziós minisorozat, amelyet az Egyesült Államokban az ABC televízió mutatott be két részben 1992. november 15-én és 18-án.  A film a Jackson család történetét dolgozza fel a szülők 1940-es évekbeli megismerkedésétől a Jacksons 1984-es Victory turnéjáig.

Az ötlet Jermaine Jackson (Michael bátyja) akkori élettársától, Margaret Maldonadótól származott. Maldonado Jackson Family Values című könyve szerint ő is végezte a film előkészítésével kapcsolatos munka javát, bár producerként Jermaine neve is megjelenik. Maldonadónak korábbról nem volt filmes tapasztalata, így forgatókönyv íróként Joyce Eliason segítette, vezető producerként pedig részt vett a produkcióban az a Suzanne de Passe is, aki a Motownnál közvetlenül a Jackson 5 mellett dolgozott, mint menedzser és akit a filmben Vanessa Williams énekesnő alakít. Rajta kívül a főbb szerepekben Angela Bassettet (Katherine Jackson), Lawrence Hilton-Jacobst (Joseph Jackson), Jason Weavert (9-14 éves Michael Jackson), Wylie Drapert (felnőtt Michael Jackson) és Billy Dee Williamst (Berry Gordy) láthatjuk. A rendező Karen Arthur.

A film nem elsősorban Michael Jacksonról, hanem a Jackson 5-ról, illetve a családról szól (Katherine és Joseph karaktere tekinthető a fő szerepeknek). A Motown utáni korszakot elnagyolva ábrázolja: a Jacksons CBS-es pályafutásáról szinte egyáltalán nem esik szó (csupán a lemezcég váltás körülményeiről) és Michael felnőtt szóló pályafutásának a nyitányát jelentő Off the Wallt és a hozzá kapcsolódó korszakot sem említi a film. A Thrillert is csak nagyon felszínesen (Motown 25, Michael égési balesete). A film az 1984-es Victory turnéval zárul, amely Michael utolsó közös turnéja volt a testvéreivel.

A Motown utáni korszak elnagyoltsága ellenére korrektnek és nagyjából valósághűnek mondható a film a korai évek és a Jackson 5 korszak ábrázolásában, bár itt is van néhány eltérés a valósághoz képest. Ezek (plusz néhány Michael felnőtt pályafutására vonatkozó hiba a filmből) :

  • A filmben Joseph Jackson és Katherine Scruse (a későbbi Katherine Jackson) találkozását 1945-re tették. A valóságban 1947-ben találkoztak.
  • A film Michael születését 1959-re teszi, a valóságban 1958-ban született. (Ez a tévedés talán jól illeszkedik ahhoz a korai Motown PR-füllentéshez, ami Michael életkorából letagadott egy évet, hogy még fiatalabbnak gondolja a közönség.)
  • A film elején a gyerek Michaelt többször mutatják, amint egy patkánnyal “barátkozik”, amelyet aztán később az apja megöl. Valószínűleg a későbbi Ben című dal ihlette ezeket a jeleneteket, de teljesen fiktívek (bár tartott háziállatként Michael gyerekként patkányokat). A film rövidített változatából ki is vágták ezeket.
  • Egy jelenetben a Jackson 5 a Since I Lost My Baby című dalt énekli és a film Michaelnek adja a vezérvokált. A valóságban a csapat ezt a dalt Jermaine Jackson vezérvokáljával vette fel eredetileg az 1969-es Diana Ross Presents The Jackson 5 című albumára, de azon nem jelent meg. Végül a 2012-ben kiadott Come and Get It: The Rare Pearls válogatás albumon jelent meg, amely a csapat korábban ki nem adott felvételeit tartalmazza.
  • Egy jelenetben a Jackson 5 a stúdióban a Kansas City című dalt veszi fel. A valóságban sosem vették fel ezt a dalt.
  • Abban a jelenetben, amely a Jackson 5 felvételijét mutatja a Motownnál a filmben Berry Gordy is jelen van. A valóságban nem volt ott, hanem később, felvételről mutatták meg neki.
  • A filmben Michaelt 1983-ban ábrázolják a stúdióban a Human Nature című dal felvétele közben. A valóságban a Human Nature az 1982-es Thriller című albumon jelent meg.
  • A Motown 25 előadáson a Billie Jean közben a filmben Michael jobb kezén viseli a flitteres kesztyűt, a valóságban a bal kezén volt.

Michael, illetve a Jackson 5 eredeti előadásában az alábbi dalok csendülnek fel a filmben: I Want You Back, ABC, I’ll Be There, I Wanna Be Where You Are, Rockin’ Robin, Dancing Machine, Beat It, Human Nature, Billie Jean. A többi dalban Anthony Harrell, Jason Weaver és Kipp Lennon énekli Michael részeit.

A film az Egyesült Államokban nagy sikert aratott. Az első rész a bemutatása hetének harmadik legnézettebb tévéműsora volt, a második rész pedig a következő hét legnézettebb műsora. Emmy-díjat nyert a Kiemelkedő egyéni koreográfia kategóriában és további három kategóriában jelölték. A szereplők közül a 6-8 éves Michaelt játszó Alex Burrall, a 9-14 éves Michaelt játszó Jason Weaver és a 12-16 éves Jackie-t játszó Bumper Robinson is nyert díjakat a filmben nyújtott alakításáért. Weaverre ebben a filmben figyelt fel Elton John, hogy aztán az Oroszlánkirály 1994-es soundtrack albumán Weaver énekelje a kölyök Simba részeit. Érdekesség, hogy a 10-17 éves Jermaine-t a saját fia, ifjabb Jermaine Jackson játszotta.

A Michaelt felnőttként megformázó Wylie Draper egy évvel a film bemutatása után, 24 éves korában elhunyt leukémiában.

A filmet DVD-n 2001-ben adták ki eredeti angol nyelven, de magyarul tudomásom szerint nem. 1992-ben soundtrack album is készült a produkcióhoz, amely a Jackson 5-tól, Jermaine Jacksontól, Jason Weavertől, a Boyz II Mentől (akik szintén megjelennek a filmben egy epizódszerep erejéig), Syreeta Wrighttól és a 3T-től tartalmaz dalokat. Erről az albumról majd egy külön bejegyzésben írok.

A filmet magyarul is bemutatták Michael Jackson és testvérei – Az amerikai álom címmel. Az alábbi linkeken megtekinthető hat részletben magyarul és háromban angolul:

Michael Jackson és testvérei – Az amerikai álom (magyarul)

1. rész: http://indavideo.hu/video/Michael_Jackson_es_testverei_-_Az_amerikai_alom

2. rész: http://indavideo.hu/video/Michael_Jackson_es_testverei_-_Az_amerikai_alom_2_resz

3. rész: http://indavideo.hu/video/Michael_Jackson_es_testverei_-_Az_amerikai_alom_3_resz

4. rész: http://indavideo.hu/video/Michael_Jackson_es_testverei_-_Az_amerikai_alom_4_resz

5. rész: http://indavideo.hu/video/Michael_Jackson_es_testverei_-_Az_amerikai_alom_5_resz

6. rész: http://indavideo.hu/video/Michael_Jackson_es_testverei_-_Az_amerikai_alom_6_resz

The Jacksons – An American Dream (angolul)

Marvin Gaye és Michael Jackson

A zseniális Marvin Gaye hatása máig érződik – gondoljunk csak Robin Thicke tavalyi nagy slágerére a Blurred Lines-ra. Gaye a Motown lemeztársaság művészeként pályafutása elején a szokásos Motown-slágereket énekelte, azonban később az egyik első művész volt, akinek sikerült kiharcolnia Berry Gordy-nál, hogy saját zenét készíthessen. És ezzel mindenki nagyon jól járt, mert ebből születtek meg az olyan mesterművek, mint Gaye 1971-es albuma a What’s Going On amely az R&B zene egyik első koncepció albuma és egyik legnagyobb hatású albuma, vagy az 1973-as Let’s Get It On és így tovább.

Michael Jackson is a példaképei közé sorolta Gaye-t.  Michael bátyja, Jermaine 2011-es könyvében, a You Are Not Alone-ban ezt írta: “Amikor megjelent Marvin Gaye What’s Going On című albuma Michael “igazi mesterműnek” tartotta és az album borítóját egy polcra helyezte Hayvenhurstben, mint valami csodálandó díszt, követendő példát. Még mindig ott van, pont ott ahol hagyta, a mai napig.”

A Jacksons és Michael néhány korai dalán érezhető is Gaye hatása. Ezek közül a legnyilvánvalóbban a Jacksons 1978-as Destiny című albumán megjelent Shake Your Body (Down To The Ground) című, amely Randy és Michael szerzeménye. A dal “let’s dance, let’s shout” refrénje Gaye 1977-es Got To Give It Up című slágeréből származik (kb. 5:00 perctől)

Amikor Michael 1979-ben egy magazin kérésére listát írt kedvence dalairól és albumairól, ott volt köztük Gaye Let’s Get It On című dala is. 1988-ban pedig egy hasonló listán a Heard It Through The Grapevine Gaye előadásában.

A Motown nem csupán egy lemeztársaság volt, hanem egy család is – és ezt néhány esetben szó szerint kell érteni. Marvin Gaye Berry Gordy lánytestvérét, Anne-t vette el feleségül, míg a Jermaine Jackson Gordy lányát, Hazelt, így tulajdonképpen szegről-végről Gaye és a Jacksonok rokonságba is kerültek egymással. Ahogy később Michael beszámolt róla, Gaye gyakran járt át hozzájuk a bátyjaival kosárlabdázni. Ugyanakkor pont ezek a viszonyok okoztak némi bonyodalmat is a kapcsolatukban. Talán nehéz elhinni utólag, de minden zsenialitása ellenére Gaye – akit akkoriban a Motown hercegének is hívtak – roppant bizonytalan művész volt és minden feltörekvő fiatal fekete soul zenészben trónkövetelőt látott. Egészen nyíltan vallott arról, hogy 1973-ban azért nem ment el Jermaine és Hazel Gordy esküvőjére, mert azt a tényt, hogy az egyik Jackson fiú beházasodott Berry Gordy családjába személyes támadásként élte meg: “Nem voltam hajlandó elmenni. Nyilvánvaló volt számomra, hogy mi történt. Fel akartak váltani. Jermaine beházasodott a Gordy családba, ahogy korábban én is. Berryt én már nem érdekeltem. Egy újabb, fiatalabb Marvin Gaye-t akart és az volt a célja Jermaine-nel, hogy ő legyen a Motown új hercege. Nem létezett, hogy megnézzem a koronázási ceremóniát.”

Később ezt ismét megerősítette: “Úgy éreztem felváltanak. Jermaine énekes volt, aki beházasodott a családba, épp úgy, ahogy korábban én és amikor én éppen kiköltöztem onnan. Mindez Berry terve volt arra, hogy szerezzen magának egy új, fiatalabb Marvin Gaye-t.”

Utólag nézve Gaye féltékenysége Jermaine-re megmosolyogtató, mert – valljuk be – Jermaine Jackson sosem volt egy Marvin Gaye kaliberű tehetség. Michaeltől jobban tarthatott volna, de akkor ő még csak 15 éves volt – és ennek a 15 éves fiúnak Gaye egyébként megengedte, hogy ott legyen Let’s Get It On című albuma felvételein, majd pár évvel később az I Want You című Gaye album felvételein is, ahol nyilvánvalóan sokat tanulhatott.

Később azonban Gaye rájött, hogy Michael az igazi vetélytárs, nem Jermaine. 1979-ben Michael első önálló, felnőtt szólóalbuma, az Off The Wall óriási sikert ért el – az addig legnagyobb példányszámban eladott album lett fekete előadótól, s ez némileg felkavarta Gaye-t. A Divided Soul című Marvin Gaye életrajzi könyv így ír:

“Magában az interjúban Marvin védekező volt és nyilvánvalóan aggódott Michael Jackson aktuális sikere miatt – Off The Wall című albuma öt millió példányban kelt el. Marvin úgy tűnt új lemezcéget is keresett. Új albuma kereskedelmi potenciáljáról szólva azt mondta: “Nem érdekel, hogy azon aggódjak, hogy sláger lesz-e, mivel Michael Jackson árasztja el a piacot egy más hangzással, vagy mert Quincy Jones hangzása az ami most menő… Én én vagyok. Nem akarok semmit elvenni Quincy-től vagy Michaeltől, mert briliánsok és szeretem őket, de nekem önmagamnak kell lennem. Úttörő vagyok. Kos vagyok és vezető és én szeretem a szerepemet. Szükségem van egy olyan lemeztársaságra, amelyik tisztában van azzal mije van, aki tisztában van azzal, hogy én más vagyok és lehet, hogy nem minden dalom lesz sláger… Nem minden jó versenyló fut mindig jó versenyt és minden kiváló running backnek van rossz napja.”

Mindezzel együtt a Jacksonok mindig is a legnagyobb csodálattal beszéltek Marvin Gaye-ről és példaképként tekintettek rá. Michael Marvin Gaye és Sam Cooke zenei zsenijét “nevetségesnek” nevezte (itt ezt jó értelemben kell érteni – úgy, hogy nevetségesen jó, nagyszerű), Gaye pedig elismerően nyilatkozott Michaelről: “Michael sosem fogja elveszíteni azt a képességét, amely elválasztja a pusztán szentimentálisat az igazán szívből jövőtől. Ez a blues-ban gyökerezik és nem számít Michael milyen műfajban énekel, annak a fiúnak a vérében van a blues.”

További érdekesség, hogy Michael 2001-es Invincible című albumán részben Gaye stúdiójában is dolgoztak.

1984-ben a Jacksons a tragikus körülmények között elhunyt Marvin Gaye-nek ajánlotta Victory turnéját. Gaye-t 1984. április 1-jén lőtte le a saját apja egy vita hevében.

Michael Jackson és Marvin Gaye 1979-ben

Michael Jackson és Marvin Gaye 1979-ben

Forrás: http://books.google.hu/books?id=aAJLQW0oRlgC&pg=PT178&lpg=PT178&dq=Jermaine+the+next+Marvin+Gaye&source=bl&ots=j-b_enM2ls&sig=iiGNgotfP-8I66ZYjcwl8n5H18M&hl=en&sa=X&ei=AfCGUtTCDqbF2QWBzIHYAQ&redir_esc=y#v=onepage&q=Jermaine%20the%20next%20Marvin%20Gaye&f=false

Jackson 5 – Sugar Daddy / Got To Be There / Brand New Thing (Hellzapoppin’, ca. 1972)

Sajnos csak ilyen rossz minőségben van fent a YouTube-on ez az előadás. A Brand New Thing-ben a legfiatalabb öcs, Randy is bemutatkozik bongón.

Destiny (album)

DestinyMegjelenés: 1978. december 17.

A felvétel ideje: 1978

A felvétel helye: Hayvenhurst-i otthoni stúdió

Kislemezei: Blame It on the Boogie, Shake Your Body (Down to the Ground), Destiny

Stílus: R&B, funk, soul, diszkó

Kiadó: Epic

.

.

A Destiny a Spotify-on (a 2008-as újramaszterelt változat a két remix-szel a végén):

A Jacksons Destiny című albuma az első olyan album volt a csapat pályafutásában, amelyen művészileg teljesen szabad kezet kaptak, s úgy tűnik erre nagy szükség is volt ahhoz, hogy ne tűnjenek el végleg a süllyesztőben. 1975-ben azért hagyták el a Motown lemeztársaságot, mert pályafutásuk addigra hanyatlásnak indult az ott kapott anyagokkal. A CBS-hez váltva azonban eleinte még mindig nem írhatták saját lemezeiket, hanem első két albumukon a Gamble & Huff dalszerző-producer párost rendelték ki melléjük és ez éppolyan zsákutcának bizonyult, mint ahová a Motownnal jutottak kapcsolatuk vége felé. A Gamble & Huff által képviselt úgynevezett Philadelphia soul is a végnapjait élte ekkorra, ami azt eredményezte, hogy a Jacksons általuk készített anyagai roppant ódivatúnak, elavultnak tűntek már a megjelenésükkor is. Ez meglátszott a slágerlistás helyezéseken is: a Goin’ Places mindössze a 63. helyig jutott a Billboardon és az azt megelőző első CBS-albumuk – amely egyszerűen The Jacksons címmel jelent meg – is alig jutott be az első 40-be.

Az album címével egybecsengően tehát sorskérdés volt a csapat számára, hogy milyen lesz a következő albumuk fogadtatása. A CBS is belátta, hogy nincs vesztenivalója, ha végre szabad folyást enged a fiúk kreativitásának. A Jacksons így a lemezcégen belül saját produkciós céget alapított Peacock Productions néven és a Destiny albumon megkapta a rég áhított lehetőséget arra hogy a teljes album felett ők gyakoroljanak kreatív kontrollt. És ők éltek is ezzel.

Az album, amelyet a hayvenhursti otthonukban berendezett stúdióban készítettek el mindössze két hónap alatt, 1978. december 17-én jelent meg. Két kislemezt már a megjelenés előtt kiadtak róla beharangozóul. Az első a Blame It On The Boogie volt – ez az egyetlen dal az albumon, aminek nem a Jackson fiúk a szerzői. Véletlen egybeesés, hogy egyik szerzőjét is Michael Jacksonnak hívják, de ő egy másik Michael Jackson – egy brit dalszerző, akit megkülönböztetésül Mick Jacksonként tüntettek fel az album borítóján. Nem rokona a Jacksonsnak a dal másik társszerzője David Jackson sem. Ez a kislemez az Egyesült Államokban ugyan nem hozott sikert, ám Nagy-Britanniában Top 10 sláger volt. Ehhez a dalhoz fűződik a csapat első igazi videoklipje is.

A második kislemez, a Randy és Michael által szerzett Shake Your Body (Down To The Ground) azonban végre meghozta az áttörést az USA-ban is: az Atlanti-óceán mindkét oldalán bekerült az első tízbe, mára pedig klub klasszikusnak számít, amelyet számos más művész feldolgozott vagy játszik a koncertjein (pl. Prince, Justin Timberlake). Maga Michael az 1987-es Bad turnéja első feléig játszotta a dalt koncerteken – ugyanez a helyzet a Things I Do For You című dallal is. Az albumról még egy kislemez jelent meg, a címadó Destiny című ballada, amely kevésbé volt sikeres, de maga az album így is a harmadik helyig jutott az R&B slágerlistán és a tizenegyedik helyig a pop slágerlistán.

Az albumon található dalok két kategóriába sorolhatók: egyrészt vannak a bulis, táncos dalok, mint a már említett Blame It On The Boogie, Shake Your Body (Down to the Ground) és Things I Do For You, valamint az All Night Dancin’. Másrészt olyan “filozofikusabb”, befelé forduló dalok, amelyek Michael később is gyakran visszatérő érzéseit és témáit feszegetik a magányról, az elidegenedésről, a szeretet és elfogadás iránti vágyról, az összezavarodottságról, a félelemről, a félreértettségről, a kihasználtság érzéséről. Michael mindössze 20 éves volt ezen album idején, de a dalszövegek arról árulkodnak, hogy már akkor mélyen a lelkébe ivódtak ezek az érzések és élmények.

Ebbe a kategóriába tartozik a Destiny című dal, amely az egyszerű, de boldog élet iránti vágyakozásról szól, a Push Me Away, ami a szerelmi elutasításról. A That’s What You Get (For Being Polite) Michael magányát és az elfogadás iránti vágyakozását fejezi ki – a dal főszereplője, Jack minden bizonnyal őt testesíti meg.  A Bless His Soulban a kihasználtság érzéséről és a megfelelni vágyásról énekel Michael és Jackie. Ez az egyetlen dal az albumon, amiben Michael osztozik a vezérvokálon.

Stílusában a teljes album klasszikus R&B, soul, funk zene, a tempósabb dalok besorolhatók a ’70-es évek diszkó áramlatába is, de a Jacksons sajátos hangvételében. Különösen utólag visszatekintve, ismerve Michael küzdelmeit az életben, válik egyértelművé, hogy az album szövegei mennyire személyesek.

Az albumot ma a Triumph mellett a Jacksons egyik legjobb, leginkább klasszikussá vált albumának tartják.

2008-ban újramaszterelték, s erre a verzióra bónuszként a Blame It On The Boogie és a Shake Your Body (Down To The Ground) egy-egy remixe is felkerült.

Az albumon szereplő dalok listája:

Ssz. Dal Dalszerző Producer
1. Blame It On The Boogie Mick Jackson, David Jackson, Elmar Krohn The Jacksons
2. Push Me Away The Jacksons The Jacksons
3. Things I Do For You The Jacksons The Jacksons
4. Shake Your Body (Down To The Ground) Randy Jackson, Michael Jackson The Jacksons
5. Destiny The Jacksons The Jacksons
6. Bless His Soul The Jacksons The Jacksons
7. All Night Dancin’ Randy Jackson, Michael Jackson The Jacksons
8. That’s What You Get (For Being Polite) Randy Jackson, Michael Jackson The Jacksons

A 2008-as újramaszterelt kiadáson a fentieken túl szerepel még:

Ssz. Dal Dalszerző
9. Blame It On The Boogie (John Luongo Disco Mix) Mick Jackson, David Jackson, Elmar Krohn
10. Shake Your Body (Down To The Ground) (John Luongo Disco Mix) Randy Jackson, Michael Jackson

Legjobb helyezése a fontosabb slágerlistákon:

USA: 11.
USA – R&B slágerlista: 3.
Egyesült Királyság: 33.

Források:

Chris Cadman & Craig Halstead: Michael Jackson – For The Record (2nd edition) (2009)

http://www.mjtunes.com/modules/mydownloads/singlefile.php?cid=29&lid=1007

Triumph (album)

TriumphMegjelenés: 1980. október 18.

A felvétel ideje: 1980

A felvétel helye: Hollywood Sound, Davien Sound, Sound City, Devonshire Sound, Westlake Audio (Los Angeles, Kalifornia)

Kislemezei: Lovely One, Heartbreak Hotel (This Place Hotel), Can You Feel It, Walk Right Now, Time Waits For No One

Stílus: R&B, funk, soul, diszkó

Kiadó: Epic

A Triumph a Spotify-on (a 2008-as újramaszterelt változat a három remix-szel a végén):

A Jacksons Triumph című albuma – melynek először a Foundation címet akarták adni – alig több, mint egy évvel jelent meg Michael Jackson roppant sikeres Off The Wall című szólóalbumát követően és kicsit talán annak árnyékában is maradt, pedig ha valakinek bejön az Off The Wall korszak Michael Jacksonja, akkor annak ez az album is nagy eséllyel a kedvencei közé fog tartozni. Minden bizonnyal ez a Jacksons legerősebb albuma – egy R&B/klub klasszikus, amelyen erőteljesen jelen van Michael befolyása, stílusa. Amellett, hogy – mint általában – ő énekli a vezérvokálok túlnyomó többségét, az album kilenc dalából hatnak ő a szerzője vagy társszerzője.

Daryl Easlea, a BBC kritikusa 2012-ben így írt az albumról: “A Triumph-ot sláger kislemezei dominálják – a Can You Feel It, a Walk Right Now, a Lovely One és a This Place Hotel. A Can You Feel It – amely egy duett Michael és Randy között – egy nagyon futurisztikus videóval érkezett, amely tökéletes időkapszula volt és vizualizálta a dal felhívását a békére és harmóniára, tele azzal a világűr mániával, amely a Star Wars nyomán keletkezett. A Walk Right Now klub lökete Nathan Watts hipnotikus basszusával és Ollie Brown metronómikus dobjával az együttes egyik legjobb pillanata.

Ha átélted azt a korszakot akkor rá fogsz jönni, hogy az összes szám ismerős, mert akkoriban úgy tűnt mindenütt ott voltak: az Everybody elhaló városi hangzásvilága éppúgy, mint a Time Waits For No One gyengéd balladája. Ha pedig még nem hallottad őket, akkor ez egy pazar következő állomás miután meghallgattad Michael szólókarrierjének a legjobbjait.

A Triumphfal a csapat 1971 óta először tért vissza az amerikai R&B slágerlista csúcsára és végre sikerült eltemetniük Motown-os múltjuk kísérteteit. A címe pontosan összefoglalja mi található belül: ez egy diadalmas, dicsőséges hangzás. Noha készítettek még további két albumot – a nehézkes Victory-t és a nagyrészt Michael nélküli 2300 Jackson Street-et, de a Triumph az utolsó darab, amely a Jacksonst pályája csúcsán mutatja be, mint egységes, kreatív erőt.” [1]

Az album csúcspontjai: a bombasztikus, pátosszal teli “világmegváltó” nyitódal, a Can You Feel It, amelyet azóta sokan feldolgoztak vagy vettek belőle hangmintát, így lüktető ritmusa és fúvós szekciója a fiatalabb generáció számára is ismerős lehet. A funky Lovely One, amelyet Michael még 1988-as Bad turnéján is játszott (akárcsak a Heartbreak Hotelt). A pörgős, fülbemászó és ma is táncra csábító funk dal, a Walk Right Now, amely a szakításról szól. Az album egyetlen balladája a Time Waits For No One, amely egyszerűségével és Michael csodálatos vokáljával varázsol el. És mindenekfelett az album talán legragyogóbb gyémántja a Heartbreak Hotel, amely mind zeneileg, mind szövegvilágában egy igazi klasszikus Michael Jackson dal – ráadásul a legjobbak közül való, s talán csak azért nem vált sokkal nagyobb slágerré, mert nem Michael valamelyik szólóalbumán jelent meg, hanem egy viszonylag ismeretlenebb Jacksons albumon. Témája idézi Michael később gyakran visszatérő misztikus, természetfeletti, kísérteties, paranoid témáit és hangulatait egy mesterien megkomponált dalban és stílusában előrevetíti az egy évvel később megírt Billie Jeant. (A dalt annak idején azért keresztelték át az album borítón This Place Hotellé, hogy az emberek ne tévesszék össze Elvis Presley ugyanilyen című 1956-os slágerével. Egyébként egy teljesen más dalról van szó, csupán a címük azonos.)

A dalok nagy részében Michael viszi a vezérvokált (a Your Ways-ben és a Give It Upban a falzettjét hallhatjuk), kivéve a Wondering Who-ban, amelyben Jackie. A Can You Feel It-ben Michael Randy-vel, a Give It Up-ban Marlonnal énekel duettet. Dalszerzőként Jackie és Randy öt-öt, Tito egy dal megírásában vett részt társszerzőként. Utóbbi gitáron is játszik az albumon. Külsős dalszerző csak az Everybody című dalban jelenik meg a basszusgitáros, Mike McKinney személyében.

triumph

Az albumot sikeres turné kísérte

A Destiny után a Triumph volt a második album, amely az Epic lemeztársaságon belül a Jacksons által létrehozott Peacock Productions gondozásában jelent meg. A produkciós cég a páváról kapta a nevét azután, hogy Michael elolvasott egy cikket ezekről a madarakról. Ez inspirálta őt és Jackie-t arra, hogy az eredeti Triumph album borítójára a következő szöveget írják:

“Korszakokon át a pávát tisztelték és dicsérték vonzó, előkelő szépségéért. A teljes madár családban a páva az egyetlen faj, amely az összes színt egybe integrálja és csak akkor mutatja meg ezt a ragyogó tüzet, amikor szerelmes. Mi, akárcsak a páva, megpróbálunk minden rasszt eggyé integrálni a zene szeretetén és erején keresztül.”

Az albumot Grammy díjra jelölték a Legjobb R&B vokális előadás egy duó, együttes vagy kórus által kategóriában, de nem nyerte el.  Az amerikai R&B slágerlistán első helyet ért el, a pop slágerlistán a 10. helyig jutott. Az Egyesült Királyságban a 13. hely volt a csúcspozíciója.

2008-ban újramaszterelték, s erre a verzióra bónuszként a Heartbreak Hotel kislemez verziója, valamint a Walk Right Now két remixe került fel.

Az albumon szereplő dalok listája:

Ssz. Dal Dalszerző Producer
1. Can You Feel It Michael Jackson, Jackie Jackson The Jacksons
2. Lovely One Michael Jackson, Randy Jackson The Jacksons
3. Your Ways Jackie Jackson The Jacksons
4. Everybody Michael Jackson, Tito Jackson, Mike McKinney The Jacksons
5. Heartbreak Hotel (alternatív címe: This Place Hotel) Michael Jackson The Jacksons
6. Time Waits For No One Jackie Jackson, Randy Jackson The Jacksons
7. Walk Right Now Michael Jackson, Jackie Jackson, Randy Jackson The Jacksons
8. Give It Up Michael Jackson, Randy Jackson The Jacksons
9. Wondering Who Jackie Jackson, Randy Jackson The Jacksons

A 2008-as újramaszterelt kiadáson a fentieken túl szerepel még:

Ssz. Dal Dalszerző
10. Heartbreak Hotel (alternatív címe: This Place Hotel) (kislemez verzió) Michael Jackson
11. Walk Right Now (John Luongo Disco Mix) Michael Jackson, Jackie Jackson, Randy Jackson
12. Walk Right Now (John Luongo Instrumental Mix) Michael Jackson, Jackie Jackson, Randy Jackson

További, eredetileg az albumra szánt, de azon végül nem megjelent dalok: Slipped Away (Michael Jackson, Marlon Jackson), Why Can’t I Be (Michael Jackson) [2].

Legjobb helyezése a fontosabb slágerlistákon:

USA: 10.
USA – R&B slágerlista: 1.
Egyesült Királyság: 13.

Eladott példányszám a világon: kb. 2 millió

Ebből

  • USA: 1 millió

Források:

[1] Daryl Easlea – The last set from The Jacksons at the zenith of their united, creative ability (BBC Review, 2012) http://www.bbc.co.uk/music/reviews/2g8r
[2] The Jacksons – Triumph (Album) (MJTunes.com) http://www.mjtunes.com/modules/mydownloads/singlefile.php?cid=29&lid=1008
Chris Cadman & Craig Halstead: Michael Jackson – For The Record (2nd edition) (2009)

Jacksonék és Osmondék – 1. rész

Amikor a Jackson 5 1969-ben-ben rögtön egy Nr. 1. slágerrel (I Want You Back) berobbant a köztudatba, majd ezt sorozatban még három Nr. 1. követte (ABC, The Love You Save, I’ll Be There) a csapat uralta a tinipop piacot.  Az egyeduralom 1971-ig tartott, amikor is megjelent a színen az Osmonds együttes. Kissé félrevezető ugyan azt mondani, hogy „megjelentek”, hiszen az Osmonds már 1962 óta szerepelt az amerikai televíziók képernyőin: Andy Williams varieté showjának voltak állandó fellépői. Eleinte kvartettként Alan, Wayne, Merrill és Jay, majd később, 5-6 éves korában, Donny is csatlakozott hozzájuk, s így öttagúvá bővült az együttes. Azonban az Osmonds ekkoriban nem popzenét játszott, hanem ún. barbershop (borbélyüzlet) zenét, amely inkább az idősebb korosztály ízlésének felelt meg, nem pedig az akkor már a rock and roll, a beat, illetve R&B zene felé fordult ifjúságénak.

Az Osmonds az Andy Williams Show-ban

A Jackson 5 sikere volt az, amely stílusváltásra sarkallta Osmondékat. Akár úgy is mondhatnánk, hogy látva sikereiket elkezdték „koppintani” a J5 stílusát. Ennek egyik legjobb példája első slágerük, az 1971-es One Bad Apple, amelyet eredetileg a J5-nak írtak, ám Berry Gordy lemondott róla, s így került a dal az Osmondshoz. Ironikus módon az Osmonds első helyet ért el vele a slágerlistán, megakadályozva a Jackson 5-ot abban, hogy sorozatban ötödik Nr 1. slágerét is behúzza: a Mama’s Pearl így „csak” a 2. helyig jutott.

The Osmonds – One Bad Apple (vezérvokál: Merrill, társ-vezérvokál: Donny)

A Michaeltől kevesebb, mint egy évvel idősebb Donny Osmond ugyan nem volt sem olyan virtuóz vokalista (bár próbálkozott azzal, hogy utánozza Michael énekstílusát, amint az például a One Bad Apple-ben is hallatszik), sem olyan virtuóz táncos, mint Michael, s talán ennek köszönhetően nem is vált soha annyira az Osmonds vezéregyéniségévé, mint amennyire Michael az volt a Jacksonsban, de a média lecsapott a „rivalizálásra”, s mintegy a Jackson 5 fehér alternatívájaként építette fel az Osmonds imázsát.

“Soul háború készül?” – kérdezi címlapján a Soul című zenei lap. Egy ékes példája annak hogyan próbálta riválisokként ábrázolni a két csapatot a média

Sőt, a fővonalas tinimagazinok az Osmondsra osztották a főszerepet, annak ellenére, hogy a slágerlistákon a Jackson 5 jóval sikeresebb volt. Ne feledjük, hogy az 1970-es évek elejének Egyesült Államokában járunk, ahol a bőrszín még mindig nagyban befolyásolta az értékítéletet. Fekete tinisztárokkal pedig egész egyszerűen még soha nem volt korábban dolga a médiának, s eleinte nem tudták hogyan viszonyuljanak a jelenséghez. (Talán jobban rávilágít arra, hogy mit jelentett akkor egy fekete tinisztár egy rajongói történet, amelyet Joseph Vogel Man In The Music című könyvében jegyez fel egy nőtől: “11 éves voltam és egy rendőr lánya, amikor a Jackson 5 megjelent a TV-ben. Néztem egy percig és azt mondtam: ‘[Michael] de aranyos!’ A dühöt amit az a pillanat kiváltott a házunkban soha nem fogom elfelejteni. Korábban még sosem láttam fekete embert: az apám rasszizmusa és dühe fékezhetetlen volt. Megvédtem Michael Jacksont azon az estén és az apám átvitt egy másik szobába és addig vert, amíg meg nem ígértem, hogy soha többé nem beszélek róla.”) A Jackson 5 azonban népszerűvé vált a fehér fiatalok körében is, s talán először fordult elő a zenetörténelem során, hogy fekete popsztárok fehér lányok romantikus álmodozásainak is a célpontjává váljanak. A csapat ezzel hozzájárult a faji korlátok döngetéséhez, szép lassan pedig a média is kénytelen volt engedni a közönség nyomásának és végre a Jackson 5 is bekerült a népszerű mainstream tinimagazinok témái közé.

Minden erőfeszítés ellenére az Osmonds nem vált olyan sikeressé, mint a Jackson 5, s a One Bad Apple végül is az egyetlen Nr. 1 slágerük maradt. A két csapat közötti párhuzam azonban nemcsak amiatt kínálta magát, mert hasonló célközönséghez szóltak, hanem amiatt is, mert mindkettő családi vállalkozás volt – öt fivér együttese, amelyben a legfiatalabb (Michael itt, Donny ott) volt a legnagyobb sztár. Később mindkét csapathoz csatlakozott még egy fiatalabb öcs (Randy a Jacksonshoz, Jimmy az Osmondshoz), illetve lánytestvérek is a nyilvánosság elé léptek és előadói karrierbe kezdtek (Rebbie, LaToya és Janet Jacksonéknál, Marie Osmondéknál). Egyébként mindkét családban kilenc gyerek volt (Jacksonéknál hat fiú, három lány, Osmondéknál nyolc fiú, egy lány). S ha még ez sem elég, akkor még ott van az a tény is, hogy mindkét családban jelen volt a szigorú vallás: Jacksonék Jehova tanúi voltak, Osmondék mormonok. (Bár a Jackson családnak nem minden tagja csatlakozott a Jehova tanúihoz – Michael igen.)

The Osmonds – Yo Yo (vezérvokál: Merrill, társ-vezérvokál: Donny)

Egy idő után mindkét csapatnak jelentkezett az az igénye, hogy zenéjüket saját maguk írják. Ezen a ponton Osmondék inkább a rock and roll irányába kanyarodtak el az olyan dalokkal, mint például a Crazy Horses, amelyet Alan, Merrill és Wayne Osmond írt.

A rockos Osmonds – Crazy Horses (vezérvokál: Jay, társ-vezérvokál: Merrill)

Jacksonéknak a Motown sosem engedélyezte, hogy saját dalokat vegyenek fel, így nekik lemezcéget kellett váltaniuk ahhoz, hogy kreatív kontrollt gyakorolhassanak az anyagaik felett. Amikor végre a CBS-nél ezt megtehették, akkor azzal képesek voltak feltámasztani a Motownnál egy idő óta már hanyatló pályafutásukat az olyan sikeres albumokkal, mint a Destiny vagy a Triumph, amelyek számos mára már klasszikussá vált dalt tartalmaznak.

Osmondéknak, bár hamarabb kezdtek saját dalokat írni, nem sikerült ilyen jól a váltás. „Jófiús” imázsukat nem tartotta összeegyeztethetőnek a rock and rollal a közönség. 1973-ban The Plan címmel egy vallásos (mormon) koncepcióalbumot jelentettek meg, amellyel a progresszív rock irányába is el próbáltak menni, de ez a próbálkozás megbukott: az album mindössze az 58. helyig jutott a slágerlistán. 1974-ben Love Me For a Reason című albumuk jobban szerepelt, de nem sokkal – 47. hely. A címadó dal azonban ismerős lehet  – néhány évvel ezelőtt a Boyzone együttes dolgozta fel. Ezt követően még tizenegy Osmods album jelent meg, de egyik sem jutott be még csak az első 100-ba sem. Egyébként a csapat a mai napig létezik, eddigi utolsó albumuk az I Can’t Get There Without You 2012-ben jelent meg, de nem került fel a Billboard 200-as album slágerlistájára.

The Osmonds – Love Me For a Reason (vezérvokál: Jimmy)

Míg az Osmonds felnőve szép lassan elvesztette a közönség kegyeit, addig a Jacksonsnak a lemezcég váltást követően a felnőtt piacon is sikerült helytállni, ám azzal, hogy Michael – aki nemcsak frontember volt, de a kreatív hajtóerő is – elkezdett egyre inkább a szóló pályafutására koncentrálni egy idő után az ő sorsuk is megpecsételődött. Utolsó sikeres albumuk az 1984-es Victory volt, majd az 1989-es 2300 Jackson Street-en Michael már csak egyetlen dal egyetlen rövid versszakának erejéig szerepelt mint vendégművész – az album kreatív munkálataiban már egyáltalán nem vett részt. Az album az 59. helyig jutott a Billboardon és ez lett a Jacksons utolsó stúdióalbuma.

A 2. részben bővebben: Michael és Donny