Valamennyi bejegyzés

Maybe Tomorrow / I Will Find A Way

maybe tomorrowA Maybe Tomorrow című dalt eredetileg Sammy Davis Jr. számára írta a Motown dalszerző csapata, a Corporation. ám Davisnek valamilyen oknál fogva nem volt ideje felvenni, így a Jackson 5-hoz került.

A vezérvokált az akkor 12 éves Michael Jackson énekli.

Kislemezen 1971 áprilisában adták ki az Egyesült Államokban és 1971 októberében az Egyesült Királyságban, az azonos című album második kislemezeként a Never Can Say Goodbye után.

Az amerikai R&B slágerlistán a harmadik helyig jutott, ám a fő slágerlistán csak a 20. helyig – ez volt a csapat első dala (a karácsonyi kislemezeket leszámítva), amely nem került a slágerlista első három helyének valamelyikére.

Írta és komponálta: The Corporation (Berry Gordy, Freddie Perren, Alphonzo Mizell, Deke Richards)
Producer: The Corporation
Hangszerelte: The Corporation
A felvétel ideje: 1971. február
A felvétel helyszíne: Motown Recording Studio, Los Angeles, Kalifornia
Album: Maybe Tomorrow

Stílus: pop, R&B, soul

A Maybe Tomorrow kislemez B-oldalára a tempósabb I Will Find A Way című dal került, amelyet szintén a The Corporation szerzett. Ebben a dalban Michael bátyja, Jermaine Jackson énekelte a vezérvokált, mint oly gyakran ebben az időben a B-oldalas dalokban.

Írta és komponálta: The Corporation (Berry Gordy, Freddie Perren, Alphonzo Mizell, Deke Richards)
Producer: The Corporation
Hangszerelte: The Corporation, Gene Page, James Carmichael
A felvétel ideje: 1971. január
A felvétel helyszíne: Motown Recording Studio, Los Angeles, Kalifornia
Album: Maybe Tomorrow

Stílus: pop, R&B

Legjobb helyezése a fontosabb slágerlistákon:

USA: 20
USA – R&B slágerlista: 3.

Eladott példányszám a világon: 1 089 365
Ebből USA: 830 794

Források:

http://www.jackson5abc.com/albums/maybe-tomorrow/maybe-tomorrow/

http://www.jackson5abc.com/albums/maybe-tomorrow/i-will-find-a-way/

Chris Cadman & Craig Halstead: Michael Jackson – For The Record (2nd edition) (2009)

Hiányzol: 10 szívből jövő Diana Ross és Michael Jackson pillanat

Ezen a héten (március 26-án) ünnepelte 70. születésnapját Diana Ross. A Yahoo Music ebből az alkalomból közölte az alábbi cikket:

“Diana Ross 70 éves lett szerdán. Születésnapja ünnepléseként visszatekintettünk a Supreme királynő történetére és az egyik kedvenc emeberére: Michael Jacksonra.

Ross 1969-ben mutatta be Michaelt és a Jackson 5-ot a világnak. A kettőjük közötti kémia és szeretet nyilvánvaló volt az első televíziós pillanatuktól kezdve. Itt van az a klasszikus találkozás és kilenc másik jelentős alkalom amit együtt töltöttek a rivaldafényben.

1. Diana bemutatja a Jackson 5-ot a Hollywood Palace-ban (1969)

A Hollywood Palace varieté show műsorvezetőjeként 1969. október 18-án Ross felkonferálja a Jackson 5-ot és aztán a 10 éves Michael komikus jelenetekben vesz részt Ross-szal és Sammy Davis Jr-al. Az egyik jelenetben Ross elkezd bemutatni egy különleges vendéget, de Michael a színpadra sétál mielőtt kimondaná a nevét. Amikor Ross ugratja, hgy nem rá gondolt, Michael azt válaszolja: “Nos, ki más kelti igazi életre a színpadot rajtam és Ed Sullivanen kívül?”

2. “Diana Ross Presents the Jackson 5” (1969)

DianaRossPresentsTheJackson5

Ross, a Motown szupersztárja a nevét adja a Jackson 5 debutáló albumához, a Diana Ross Presents the Jackson 5-hoz (Diana Ross bemutatja a Jackson 5-ot). Az 1969. december 18-án megjelent album köszönetnyilvánításai között Ross áradozik az indianai Gary-ből származó családi együttesről: “A Jackson 5 őszintén énekel. Egyenesen. Trükkök nélkül. Machinációk nélkül. De jól. Nagyon, nagyon, nagyon jól” – írja.

3. Diana és Michael együtt szerepel a Wizben (1978)

Diana és Michael egyik legjobb kollaborációja az Ease on Down The Road című duett a Wiz című filmben, amely az Óz, a nagy varázsló afro-amerikai adaptációja. Dorothy-ként és a Madárijesztőként ők ketten két kuncogó iskolásgyerekké válnak, amikor együtt vannak. Itt énekelnek és táncolnak, amint végigugrálnak a sárga úton.

4. Diana és Michael randin (1980)

Diana és Michael kéz a kézben érkeznek az Oscar vörös szőnyegére. Amikor Regis Philbin megkérdezi, hogy Michael-e a kísérője Diana így ugratja: “Abszolút. Vele randizok, nézd.” Aztán Michael megpuszilja.

5. Michael csatlakozik Dianához a színpadon (1981)

Diana annyira jól érzi magát az Upside Down előadása közben az inglewoodi Forumon 1981-ben, hogy úgy dönt még jobban feldobja a dolgot. A dal közepén kiküld egy kérést: “Fejlönne valaki táncolni velem? Michael, feljönnél?” – kérdi. Jackson felbukkan a közönségből és csatlakozik hozzá a színpadon. Táncol vele, megragadja a mikrofont és egy funkosabb verzióban énekli a dalt. Noha csak néhány másodpercig van a színpadon, mégis feledhetetlen.

6. Diana Michaellel ringatózik (1981)

A fehér öltönyös Michael egy kis nightclub-szerű környezetben adja elő a Rock With You-t Diana 1981-es televíziós műsora, a “diana” számára. A dal közben Ross belép a balkonról, leszalad a lépcsőn, hogy duettet énekeljen MJ-vel. Az energiájuk együtt tagadhatatlan. Egyforma szerelésükben együtt fejezik be a dalt, miközben Diana követi Michael táncát. Utána Ross azt mondja neki: “Szeretem a te dalaidat énekelni.” Amikor Michael emlékezteti, hogy Rossnak is rengeteg slágere van, Ross azt válaszolja: “De én a te slágereidet akarom.”

7. Diana átadja Michaelnek a Merit díjat (1984)

Diana Kenny Rogerst és Quincy Jonest asszisztálja miközben Jackson megkaptja a Merit díjat az 1984-es American Music Awardson. Azon az estén Jackson további hét díjat kapott, beleértve a Kedvenc pop/rock albumnak, a Kedvenc pop/rock kislemeznek és a Kedvenc pop/rock videónak járó díjat is Thriller albumáért.

8. Diana átveszi Michaek közönségdíját (1984)

Noha Michael nem tudott ott lenni az 1984-es MTV Video Music Awardson, barátja Diana Ross kéznél volt, hogy átvegye a nevében a Holdembert, a Thrillerért kapott közönségdíjat.

9. Diana szerenádja Michaelnek (1996)

Az 1996-os World Music Awardson Monacóban, az Ain’t No Mountain High Enough elején Ross lesétál a színpadról a közönséghez, hogy üdvözölje Jacksont, aki az első sorban ül. Megöleli és beleül az ölébe éppen időben ahhoz, hogy neki szerenádozzon a dal nyitó monológjával. Amikor Ross azt mondja “ha szükséged van rám, hívj” Jackson elpirul és eltakarja a száját izgatottságában.

10. Diana Michael Jacksonnak ajánlja a turnéját (2010)

A Michael 2009-es halálát követő évben Diana More Today Than Yesterday: The Greatest Hits Tour címmel turnézik. Gondoskodik róla, hogy Michaelről is megemlékezzen közben. “Valaki olyannak ajánlottam ezt a turnét, akit nagyon szeretek” – mondja mielőtt belefogna Missing You című dalának, Michael You Are Not Alone-jának és az I Love You (That’s All That Really Matters) című dal egy részletének az előadásába [2:40-től].

Írta: Billy Johnson, Jr.

Forrás: https://music.yahoo.com/blogs/music-news/missing-you–10-heartfelt-diana-ross-and-michael-jackson-moments-212539314.html

És természetesen én is boldog születésnapot kívánok Diana Rossnak!

Fecsegés a Jackson 5-al

Alább egy  rendhagyó “interjút” hallhattok, illetve olvashattok a Jackson 5-al, amiben nem egy riporter kérdéseire válaszolnak, hanem egymáséira valamikor 1970-71 körül. Tulajdonképpen öt tinédzser fiú fecsegése, de persze ezek a gyerekek akkor már világhíresek voltak. A videó két részes. A videóban használt színkódok:

Piros: Jermaine
Zöld: Marlon
Sárga: Michael
Kék: Jackie
Narancsárga: Tito

1. rész

Jermaine: Jermaine Jackson vagyok. Csak itt ülök és fecsegek a testvéreimmel. Úgy ismerheted őket, mint a Jackson 5.

Marlon: Így van.

Michael: Igen, és őő, Jackie mit szeretsz a showbizniszben?

Jackie: Nos, a showbiznisz az én dolgom, tudod. Mindig is a showbizniszben akartam lenni. Azt hiszem te is Mike.

Michael: Igen.

Tito: Ámen.

Jackie: Nagyon szeretem.

Tito: Így van testvér, ezt meg tudom érteni. Ámen.

Michael: És, őő, Tito, a sp… nos, mik a kedvenc sportjaid, mit szeretsz?

Tito: Nos, szeretem a baseballt, szeretem a labdarúgást, szeretem az íjászatot. Megőrülök a női futballért.

Michael: (nevet) Te mit szeretsz Jermaine?

Jermaine: Sok mindent szeretek igazából. Szeretem a költészetet is. Az az én csomagom – egy pár dal.

Michael: Te mit szeretsz Marlon?

Marlon: Nos, szeretem a golfot és a labdarúgást, a baseballt, a kosárlabdát és az amerikai futballt. Körülbelül ennyi.

Jackie: Miután mi már mindent elmondtunk, te mit szeretsz Mike?

Michael: Nos, szeretem a labdarúgást.

Jackie: A labdarúgást?

Michael: A baseballt, nos és a röplabdát.

Tito: A röplabdát.

Jackie: És mi van az úszással ember? Azt hittem jó úszó vagy.

Michael: Igen, az a kedvenc dolgom, imádok úszni. És te? Te szeretsz úszni?

Jackie: Igen, szeretek úszni.

Michael: És te ’Maine?

Jermaine: Nálam is rendben van.

Tito: Nos, ember, ahogy a mini motorodon száguldasz, nem hiszem, hogy elég sokáig fogsz élni ahhoz, hogy felvegyél egy újabb lemezt.

Michael: (nevet)

Tito: És Marlon, ha továbbra is úgy motorozol ahogy, akkor egy napon át fogsz repülni egy hegyen.

Michael: (nevet)

Jackie: Tito, mi van az autókkal, amiket összeszerelsz? Meddig tartott összeszerelned a GT Mustangot?

Tito: Körülbelül…

Marlon: (suttogva) … három napig.

Tito: Három napig, közel három napig. Igen, nagyon nehéz volt.

Jackie: Van neki körülbelül öt vagy hat, igaz? Mennyit szereltél össze?

Jermaine: Van neki egy rakással.

Marlon: Nem, körülbelül öt autót és hat motorbiciklit szerelt össze.

Jackie: És egy űrhajót.

Marlon: Igen, igen, egy űrhajót.

Jackie: És az rossz volt, ember.

Marlon: Igen, és egy TWA Jetet.

Michael: Hé Tito, szereted a fotózást, meg az ilyesmit? Láttam pár képedet, amit csináltál. Szereted?

Tito: Igen, az az én csomagom. Egy nap lekaptalak, amikor aludtál. És egy nap be volt csavarva a hajad és lekaptam rólad pár kockát.

Michael: Tényleg?

Tito: Amikor aludtál.

Michael: Mutasd csak meg azt a képet, amikor hazamegyünk!

Tito: Ott vannak.

Marlon: Mutasd csak meg mindnyájunknak!

Jermaine: Mit szeretsz a legjobban abban, amikor turnén vagyunk, Marlon?

Marlon: Szeretek enni. Az az egyik kedvencem. És szeretek aludni.

Jermaine: Csak enni és aludni?

Marlon: Igen.

Michael: És játszani.

Jermaine: Te lustaság. És veled mi a helyzet Mike?

Michael: Nos, én szeretek szállodákban lenni és, őő…

Jermaine: Ó, tényleg?

Michael: És amikor lejövünk a színpadról szeretek rendelni egy csomó üdítőt és és egy csomót mókázni, aztán tévét nézni, aztán lefeküdni.

Jermaine: Többnyire mit rendelsz?

Michael: Őő, hamburgert, szalonnát, szendvicseket, grillezett kaját. Csak soul kaját.

Tito: Nos, Michael. Most olyan dolgokról csevegünk, amikkel jól szoktunk szórakozni. De csináltál valamit, amin mi jól szórakoztunk, de te nem annyira. Mi volt azzal, amikor Miss (???) beállított a sarokba az iskolában egy órán keresztül? Hogy érezted magad amiatt?

Michael: Ehhh, nem tudom.

Jermaine: Igen, amiért énekeltél az óra alatt.

Michael: Nézd, nos, nem tehetek arról, hogy énekelnem kell, hogy behangolva maradjak.

Marlon: Hogy behangolva maradj.

Michael: Oké, Marlon, és mi van veled, Marlon, mi van veled?

Tito: Igen, Marlon.

Marlon: Hogy érted azt, hogy mi van velem?

Michael: Te álomszuszék!

Marlon: Igen, álomszuszék vagyok, ember.

Tito: Igen, és te Marlon…

Michael: Emlékszel amikor összerágott papírgalacsinokat dobáltál?

Marlon: Az semmi nem volt, csak egy dolog. Semmi nem volt, csak egy dolog.

Tito: Srácok, tudjátok, amikor próbálunk, akkor vannak bizonyos dolgok amiket csinálni akarunk, hogy javítsunk a shownkon. Mint például amikor próbálunk. Mi a fő ötletetek, szerintetek mit kellene csinálnunk, hogy jobb showt csináljunk?

Jermaine: Ez egy jó show, de szerintem szükségünk van egy kicsit több energiára, egy kicsit több funkra. Igen, játszani egy dalt és aztán befejezni. Tudod, szükségünk van pár hosszú dalra.

Tito: Nos, összekapjuk a groove-unkat, igaz, Jackie?

Jackie: Igaz, Tito.

Marlon: Mondd, Jackie, kik a kedvenc együtteseid?

Jackie: Azt mondanám a Supremes és a Temps (Temptations – a ford.).

Jermaine: Folytasd, Marlon!

Jackie: Marlon, kik a kedvenc együtteseid, ember?

Marlon: Szeretem a Temps-t, a Supremes-t és a Chi-Lites-t. Valami ilyesmi, igen.

Michael: Igen, ők igazán kemények.

Tito: Igen, Michael és veled mi a helyzet?

Michael: Nos, én is szeretem a Temps-t, és szeretem a Supremes-t és szeretem a Four Tops-t, szeretem Miss Ross-t, Diana Ross-t.

Jackie: Sok kedvenced van.

Michael: Igen, van egy csomó.

Tito: Oké, most pedig szunyókáljunk egyet, te csak dumálj tovább Mike, srácok, mi aludjunk!

Michael: Marlon… és őő Martha (Reeves) és a Vandellas, körülbelül ennyi.

Jackie: Igen, ő erős. Nekem is tetszik.

Jermaine: És mi van Gladys Knighttal?

Michael: Ó, igen, úúúú úúú. Igen, szeretem Gladyst.

Tito: Igen, ő nagyon egyben van.

Jermaine: És az Originals. Szeretem a Spinnerst is.

Michael: Nemrég volt egy fellépésünk Miamiban, igaz? És láttuk a Tempst. Én és… Marlon és én. És nagyon jó show volt.

Jackie: Milyen volt a show?

Michael: Nagyszerű!

Marlon: Nagyszerű volt. A legjobb show, amit valaha láttam.

Jackie: Igen, én nem tudtam elmenni, mert éppen kosárlabdáztam. Te is ott voltál, Jermaine.

Jermaine: Igen.

Jackie: Jermaine és én.

Tito: Én meg a Playboy Klubban voltam. Nézegettem a nyuszikat.

Michael: És a színésznő, Tito… Ki a kedvenc színésznőd?

Tito: Azt mondom, őő, hmm. Nincs túl sok kedvenc színésznőm.

Michael: Nos, akkor színészed?

Tito: Nos, azt mondom John Wayne.

Michael: Ki a kedvenc színészed, Marlon?

Marlon: Azt mondom James Coburn.

Michael: Igen, őt én is szeretem.

Jackie: Az én emberem James Cagney.

Michael: Én szeretem James Bondot.

Tito: Mi a helyzet Sidney testvérrel? (Sidney Poitier – a ford.)

Jermaine: Én szeretem James Cagney-t és Sidney Poitiert.

Michael: Igen, igen, Sidney.

Marlon: Így van, testvér. Jermaine, mit szeretsz a lányokban?

Jermaine: Azokat a lányokat szeretem, akik csendesek, kedves csinos barna szemekkel.

Tito: Így van, testvér.

Jermaine: Umdada… a nem túl hangosakat. Az amolyan félénkeket, de… nem félénkeket, de, tudod, nem…

Michael: Igen, szereted a félénkeket.

Jermaine: Tudod, az aranyosakat és…

Jackie: Igen, ilyen Hazel.

Jermaine: Akik okosak és eszesek.

Tito: 100 százalékosan egyetértek, testvér.

Jackie: 100 százalékosan.

Tito: És mi a helyzet veled, Michael?

Michael: Nos, szeretem ha hosszú a lábuk. Szeretem ha szép, nagy szemeik vannak. És, őő, lássuk csak mit szeretek még a lányokban.

Marlon: (nevet)

Tito: És mi a helyzet a személyiségükkel, Mike?

Michael: Igen, szeretem, ha van személyiségük… igen, azt is szeretem bennük. És te mit szeretsz, Jackie?

Jackie: Nos, én főleg a vékony lányokat szeretem.

Jermaine: Alacsony? Az alacsony lányokat? (nevet) A 125 centiseket!

Jackie: Főleg a vékony lányokat szeretem, tudod, és egyetértek veled Jermaine a személyiségről és a kinézetről.

Tito: Igen, igen. Én az olyan lányokat szeretem, akik nem túl hangosak, nem túl csendesek. Jó alakúak, lássuk csak…

Jackie: És add nekem az összes szerelmüket!

Tito: Így van!

2. rész

Jermaine: Marlon, az összes albumunk közül mi a kedvenc dalod az albumon?

Marlon: Az I’ll Be There-t választom.

Jermaine: Az I’ll Be There?

Marlon: Igen, az az egyik kedvencem és nagyszerű dal.

Jermaine: Igen, egy kis változatosság. És neked Tito?

Tito: Nos, én szeretem az I Want You Back-et. Megőrülök érte.

Jermaine: Az volt az első dalunk.

Tito: Igen, az volt a legelső. Ami a csúcsra vitt minket.

Jermaine: Mike?

Michael: Nos, én szeretem a Can I See You In The Morningot és az I’ll Be There-t. Azért szeretem az I’ll Be There-t mert az egy lassú dal és az volt az első lassú dalunk. Szeretem a lassú dalokat.

Jackie: Ne feledkezz el a Love You Save-ről, ember! Az ott volt.

Tito: Ó igen, az ott volt. Az nagyon király volt.

Michael: Ugrált, mint a forró bab egy vasárnap reggel. (Afro-amerikai szleng kifejezés – a ford.)

Tito: Így van.

Jackie: Így van.

Jermaine: Nos, amiket én szeretek az tudod az ABC

Jackie: Igen, az ABC.

Jermaine: … meg másokat.

Tito: Minden nap, amikor Jack elvisz minket iskolába és kiszállunk az autóból mi az első dolog, amit keresel? Az a csaj! Mesélj csak az embereknek arról a hölgyről az iskolában! És nehogy azt mondd, hogy „milyen lány” – tudod nagyon jól miről beszélek.

Michael: (nevet)

Jermaine: Nos, erről itt nem beszélhetek.

Tito: De, mondd csak el nekik. Hazel (Gordy – Jermaine menyasszonya – a ford.) nem fogja megtudni.

Michael: Mondd csak el nekik, ember!

Jermaine: Nem! Nos, általában nincs is ott, tesó.

Tito: Mondd el nekik, hogy mit szeretsz benne! Láttunk párszor. Leselkedtünk utánad, igaz Mike?

Michael: Igaz, igaaaaz, igaz.

Jermaine: Azt hittem a dolgaimról gondoskodnak.

Tito: Nem vagy annyira menő, testvér. Nem tudsz menőbb lenni a menőnél.

Marlon: Jackie, mit szeretsz és mit utálsz?

Jackie: Mit szeretek és utálok? Nos, amint már mondtam, szeretem a nőket, szeretem a kosárlabdámat és utálom a hideg időjárást.

Jermaine: Így van.

Jackie: Szeretem Gary-t Indianában, de akkor is utálom a hideg időjárást.

Tito: Így van testvér.

Marlon: Hé, nem fagyott Gary-ben, amikor visszamentünk?

Jackie: Igen, mínusz hat fok volt, ember.

Michael: És az hideeeeeg.

Tito: De tudod igazán jól szórakoztunk. Hazamentünk és minden nagyszerű volt. Elneveztek egy utcát rólunk. Az igazán remek volt.

Michael: Hogy tetszett a…?

Jackie: Megkaptuk a város kulcsait. És mindenféle díjakat a barátainktól.

Michael: Hogy tetszett a helikopteres utazás?

Marlon: A helikopteres utazás a…

Jackie: Ó, egy kicsit féltem.

Jermaine: Igen, én is féltem.

Michael: Kik a kedvenc barátaid az iskolában, Tito?

Tito: Nincs túl sok kedvenc barátom. Többnyire a testvéreimmel vagyok. Az üzlettel foglalkozunk.

Jermaine: Így van.

Marlon: Tito, mit szeretsz a repülésben?

Tito: Mit szeretek a repülésben?

Marlon: Igen.

Tito: Semmit sem szeretek a repülésben!

Marlon: Én sem.

Tito: Ha adsz szárnyakat, akkor inkább magam repülök.

Marlon: Michael, szeretsz esőben repülni?

Michael: Nem, nem, nem, nem.

Jermaine: Miért?

Michael: ’Maine!

Jackie: Mesélj csak arról, amikor Michael sírt a repülőn. Hová is mentünk? New Yorkba?

Marlon: Igen, igen! Nem hibáztatlak, ember, rázkódott a gép egész úton.

Tito: Turbulenciák napokig.

Michael: Jermaine is sírni akart, de ő próbálta azzal elterelni, hogy „Mike, Mike, Mike, tudod, hogy sírni akartál”.

Jackie: És mi van azzal, amikor Jermaine ült a…

Michael és Marlon: Óóóóóóóó!

Michael: A turbulenciákra gondolsz, amikor Jermaine…?

Valaki: Shhhhhhh!

Michael: A [sípoló hangot hallat]-n.

Jackie: Kifogytunk emberek.

Jermaine: Nem, nem, nem, nem.

Tito: Igen, akkor repültünk először és az kb. 3 éve volt.

Jermaine: Az fantázia ország.

Jackie: Akkor volt, amikor az első shownkra mentünk az Apollo színházba.

Jermane: Így van.

Tito: Ha már New Yorkról és az Apollo színházról beszélünk, Michael neked mi tetszett a legjobban azokban a showkban?

Michael: Nos, szeretem a közönséget New Yorkban. Nagyon boldogok és együtt élnek veled. És nagyon szeretem az embereket. És New Yorkot is szeretem.

Marlon: Hadd mondjak valamit, amit nem szerettem…

Jermaine: New Yorkban?

Marlon: Amikor egy nap öt koncertet kellett adnunk.

Tito: Igen, az nem volt semmi.

Michael: Nem volt szórakoztató számomra.

Tito: Minden vasárnap vagy szombaton öt koncert egy nap.

Jackie: Nos, mindenkinek ezt kell csinálnia, hogy befusson. Öt koncertet kell adni.

Tito: Jackie, figyeltelek, tudod. Mindig, amikor lenyomtunk egy koncertet – naponta öt koncertet -, volt egy csaj, aki eljött megnézni minden koncertet. Láttam, ahogy legeltetted a szemed rajta. Ez az, amit szeretsz New Yorkban?

Jackie: Nagyon egyben volt a csaj, Tito. Annyira hiányzott utána.

Tito: Emlékszem, amikor Gary-ben voltam. Tetszett egy lány Gary-ben a Roosevelt gimiben, amikor az első tehetségkutató shownkat csináltuk. És elrontottam a gitárjátékomat mert annyira bámultam ezt a csajt, másrészről pedig ideges is voltam. És Michael… ő annyira ideges volt, hogy elejtette a mikrofont.

Michael: Emlékszem arra.

Tito: De azért megnyertük.

Jermaine: Igen, emlékszem rá.

Jackie: Tito, Tito, emlékszel, amikor elkezdtük, tudod, és Michael bongón játszott?

Tito: Igen, emlékszem a régi szép időkre.

Michael: És szájharmonikáztam.

Jackie: És neked volt egy gitárod, Jermaine pedig nem tudta mi az a basszus gitár és ő is gitározott.

Michael: És én egy kicsit hegedültem is a színpadon.

Jermaine: De most a mennyországban vagyok.

Tito: Hé Jackie, emlékszel, amikor csináltuk azt a lemezt, a Jerk and the broadwalk-ot? [Énekel] „Doin’ the jerk…” Régi szép napok, olyan jó visszaemlékezni.

Marlon: Jackie, mondd szeretsz vezetni?

Jackie: Nos, szerintem ma már mindenki szeret vezetni.

Jermaine: „Vezető gép” egy kicsit, ember.

Tito: Akarom a Porschémet, ember, és te megkapod – mit is akartál?

Jackie: 240Z Datsun.

Tito: Nos, te megkapod a 240Z-det, én pedig a Porschémet és lenyomlak bármikor, Jackie.

Marlon: Elmondom srácok én mit akarok, amikor kb. 17-18 éves leszek: egy Saabot.

Jackie: Talán egy főúton, de nem egy egyenes úton. Nem hiszem.

Tito: Úgy gondolom le tudlak nyomni egy egyenes úton miután egy kicsit feltuningoltam.

Jackie: Talán a kanyarokban, de nem egyenesben.

Tito: Bárhol lenyomlak miután feltuningoltam.

Michael: Ha idősebb leszel, Tito, akkor is az együttessel maradsz, vagy mit fogsz csinálni?

Tito: Addig az együttesemmel maradok, ameddig meg lesz, jobb, ha elhiszed.

Michael: Színész leszel és közben még mindig az együttessel leszel?

Tito: Nos, az a tervem, hogy műszaki iskolába megyek. Szeretném stúdiókba beruházni a pénzemet.

Michael: Én azt terveztem, hogy színész leszek és énekelek. Valami olyasmit, mint Sammy Davis stílusa.

Jackie: Igen, az jó Mike. Az jó gondolat.

Michael: És mi a helyzet veled ’Maine?

Jermaine: Gondoskodom róla.

Tito: Ó, nem akarod elmondani a titkaidat?

Michael: Oké, mi a helyzet veled Jermaine? [nevet]

Jermaine: Gondoskodom róla.

Jackie: Igen, mi a helyzet veled Jermaine?

Jermaine: Dalok meg ilyenek.

Michael: Ó, szerző leszel?

Jackie: Michael, az a dal, amit csináltatok – te és Jermaine együtt…

Tito: Várj egy percet, fogadok egy millióban, hogy van egy dal, amit mind írtok. Fogadok, hogy kétszer annyi lemezt fogok eladni, mint ti.

Jackie: Nem hiszem.

Jermaine: Nem, nem, nem, nem.

Michael: Az én dalaimnál nem.

Jackie: Mert amikor összeteszed Jermaine-t és Jackie-t…

Tito: És mi a helyzet Titóval és Michaellel és Marlonnal? Így együtt írunk, igaz Michael?

Jackie: Hé Tito, valamelyik nap, tudod, benéztem Mike fiókjába, tudod és belenéztem a mappájába és a dalok, amiket ír, ember. Annyira vicces volt, hogy csak nevettem a szövegeken.

Michael: Mi volt a szöveg, mondd el mi volt a szöveg?

Jermaine: Miről szólt? Mogyorókrémről és kekszekről?

Jackie: De száz százalékot adok neki, tudod, mert igazán próbálkozik. Jó, hogy próbálkozik.

Michael: Mi volt a szöveg?

Jackie: Nem akarok mindenkit megnevettetni.

Tito: Miről beszélsz, a Jack és Jillről? [nevet] Ó, istenem.

Jermaine: Szükségem van egy kis vízre.

John Pidgeon interjúja Michael Jacksonnal (1980. január)

Az alábbi interjút 1980 januárjában készítette John Pidgeon egy brit rádiós zenei dokumentumszéria keretében. Nem egészen fél évvel korábban jelent meg Michael első felnőtt szólóalbuma, az Off The Wall és éppen a Jacksons Triumph című albumán dolgozott a testvéreivel.

Az interjú elég furcsa módon zajlott: Michael kikötötte, hogy a riporter közvetlenül hozzá nem intézheti a kérdéseit, hanem a szintén jelenlévő akkor 13 éves húgának, Janetnek kell feltennie őket, aki továbbítja azokat felé. Hogy ennek mi volt az oka? Excentrikusság? Valamiféle imázst próbált ezzel építeni? Vagy egyszerű tréfa? Ki tudja? Később mindenesetre erről leszokott, de ez az interjú így zajlott. A könnyebbség kedvéért én a kérdéseket úgy fordítottam, mintha Pidgeon közvetlenül Michael felé intézné őket, nem pedig egyes szám harmadik személyben Janeten keresztül és Janet közvetítését is kihagytam. Az interjú hat részletben fent van a YouTube-on audióként, de elvileg össze vannak fűzve, így automatikusan továbbugrik az egyes részek után a következőre. Íme tehát az audió:

És a magyar fordítás:

John Pidgeon: Ha vissza tudnánk menni oda, amikor elkezdtétek – amikor a Jackson 5 elkezdte. Hogyan illeszkedtetek be a Motown felépítésébe?

Michael Jackson: Volt egy shownk a Regal színházban, Chicagóban. Egy ilyen tehetségkutató típusú show. És nyertünk. És ott volt Gladys Knight és egy fickó Bobby Taylor és ők meséltek a Motownnak rólunk és a Motownt érdekelte, hogy meghívjon minket egy meghallgatásra. Úgyhogy elmentünk Berry Gordy villájába Detroitba – medence volt a házban és az összes Motown sztár ott volt: a Supremes, a Temptations, a Marvelettes, a Miracles. És meghallgattak minket és imádták. És Diana Ross külön odajött hozzánk a koncert után, amit adtunk nekik. Megpuszilt minket és azt mondta csodálatosak voltunk és azt mondta, hogy különleges szerepet szeretne játszani a karrierünkben és így kezdődött. És aztán megcsináltuk az első kislemezünket az I Want You Back-et, ami aranylemez lett, aztán az ABC-t, a The Love You Save-et, a Never Can Say-t, és így tovább és tovább. És így kezdődött.

JP: Smokey Robinson volt a lemeztársaság alelnöke. Ő vagy Berry Gordy foglalkozott elsősorban a csapattal?

MJ: Berry volt a Jacksonok fő felügyelője. Ő volt a fő menedzser. Ő volt a feje az egész karrierünknek a Motownnál. Berry Gordy, tudod, amint azt a világ is tudja a Motown Records tulajdonosa. És csupán két együttest menedzselt személyesen a Motown teljes történelme során – a Supremes-t és a Jackson 5-ot. Szóval ő volt a fő erő mögöttünk, valamint az apám és az anyám.

JP: A Jacksonok egy olyan időszakban csatlakoztak, amikor a Motown bizonyos változásokon ment keresztül. Érezted-e akkoriban, 1970 körül, hogy ti vagytok a Motown vezérlő fénye, miközben mások távoztak a lemeztársaságtól?

MJ: Igen, ez igaz. Akkoriban ennek nem voltunk tudatában, egyszerűen csak izgatottak voltunk, hogy a társaságnál lehetünk. Berry Gordy-nál laktunk. A csapat fele Berrynél élt másfél évig, a másik fele Diana Rossnál. Berry egy domb tetején lakott, Diane pedig csupán egy háztömbnyire tőle. Ez nagyon izgalmas volt, tudod, nagyon élveztük. Nem gondoltunk a stresszes évekre a Motownnál. Nekünk jól ment, mert nagyon jól éreztük magunkat, volt egy nagy turnénk és minden, amit akartunk.

JP: Amikor olyan fiatalok voltatok sok beleszólásotok volt-e a karrieretekbe és abba a zenébe, amit játszottatok?

MJ: Nem. Főleg azt csináltuk, amit mondtak nekünk. Tudod, volt egy kis beleszólásunk abba, hogy egy dal hogy hangozzon, bla-bla, de főleg azt tettük, amit Berry akart tőlünk és az mindig jó is volt. Azt mondanám, hogy a Motown volt a legjobb iskola a számomra, tényleg, az volt a legjobb. A legjobb emberek némelyike ott volt és ma is ott van. Hihetetlen.

JP: Tehát ha ez egy iskola volt, akkor milyen dolgokat tanultál meg a lemezkészítésről?

MJ: Tanultam a produceri munkáról, megtanultam, hogyan kell megvágni egy dalt a produceri munka mellett, rengeteg dolgot megtanultam a dalszerzésről és… az egész dolog, az, hogy Stevie Wonder mellett lehettem, hogy ott ülhettem az ő lemezfelvételein és tanulhattam, az hihetetlen volt. Az ahogy egy producer diktálja nekem, hogy mit akar, meg minden, és hogy hogy akarja – ez az egész a legjobb tanulási lehetőség. Csodálatos volt. A legjobb iskola.

JP: Említetted, hogy ott voltál egy Stevie Wonder lemezfelvételen. A Motown tehát valóban egy nagy család volt?

MJ: Igen, nagyon igaz, hogy az volt. Mindenki együtt dolgozott. Lemezfelvételed volt és Berry Gordy csak besétált és megváltoztatott dolgokat és ettől senki nem lett dühös. Azt mondta: “Ne úgy csináld, próbáld meg így! Azt akarom, hogy ezt énekeld, Michael. Énekeld azt, hogy ’yeah’ néhányszor ott, vagy változtasd meg azt a sort. Azt akarom, hogy dolgozz ezen a szövegen.” Olyan volt, mint a Disney stúdiók módszere, mint amikor Walt Disney bejött és egyik stúdióból a másikba ment és ösztönzött mindenkit, mint ahogy egy méh hordozza szét a pollent. Csak egyik helyről a másikra ment, hogy így ösztönözzön embereket, hogy a megfelelő úton tartsa őket. Berry csodálatos volt abban, hogy vett egy dalt és a megfelelő irányba vitte azt el, a megfelelő ízeket adta hozzá, hogy sláger legyen. Tudta, hogy ahhoz mi kell. És nem mindenki képes erre. Ő egy igazán nagy figura.

JP: Nem volt-e számodra frusztráló, hogy mások mondták meg hogyan csináld a dalaidat? Nem akartad volna egy bizonyos módon csinálni?

MJ: De igen, sokszor. Volt néhány vitám néhány producerrel a Motownnál arról, amiről most kérdeztél. És ez egy elég sarkalatos dolog lett. Berry Gordy lejött a stúdióba és… egy kicsit elszabadultak az indulatok, de végül megoldottuk és igazam volt. A producer azt akarta, hogy egy bizonyos módon ejtsek ki szavakat. Azt mondtam neki: “ha olyan precízen ejted ki a szavakat az elvesz a dal érzéséből” és ezen egy kicsit összevitatkoztunk. De végül pont került a végére és igazam volt és… [nevet] nyertem. De jó lecke volt, mert tudtam mit akar, de amit akart az annyi mindent elvett.  Tényleg.

JP: Mi a helyzet a vezető szereppel a Jacksonsban? Amikor elkezdtétek akkor a legidősebb volt a főnök, de ahogy ti többiek nőttetek nem akartatok egyre több beleszólást a dolgokba?

MJ: Igazából nem volt hierarchia a csapatban. Az emberek mindig engem hívtak vezetőnek, mert mindig én táncoltam és énekeltem elöl, de tényleg nem volt vezető. Mindig felnéztünk Jackie-re, mert ő a legidősebb bátyánk, fölénk tornyosult és nagyon tiszteljük, de tényleg nem volt vezető. Hagytuk, hogy a közönség válassza ki, hogy mit kedvel, hiszen ez értük van és ha valakit vezetőnek akarnak hívni az rendben van.

JP: Mi a helyzet a csapattal akkor, amikor a Jacksonok maguk között hoznak döntéseket arról, hogy milyen anyagot akarnak énekelni – ilyenkor ki döntött végül?

MJ:  Mind leültünk együtt és megbeszéltük, megvitattuk – de ez sosem fordult veszekedésbe, csak leültünk… az a helyzet, hogy többnyire ugyanolyan ötleteink voltak, úgyhogy ez sosem volt igazán olyan probléma, hogy „nem, így fogjuk csinálni, nem, neked úgy tetszik, nem, nem csinálhatjuk úgy”. Többnyire ugyanolyan ötleteink vannak. Ha van valakinek egy jobb ötlete az adott helyzetre, akkor azt mondjuk „igen, ez egy jó ötlet”. Soha nem jutottunk el oda, hogy szavazzunk, vagy, hogy egy személynek nagyobb hatalma legyen, mert ő a vezető, de mindnyájunknak megvannak a saját ötleteink.

JP: És az kinek az ötlete volt, hogy szólókarrierbe is kezdj az együttes mellett?

MJ: Az Berry Gordy ötlete volt. A korai napokban a Motownnál úgy gondolta, hogy nekem egy kicsit több mindent kellene csinálnom – más dolgokat, másfajta zenét, ne legyek elkötelezve egyetlen hangzás mellett. És így amikor felvettem a Got To Be There című dalt – az volt az első szóló albumom, a Got To Be There című – és az egy másfajta zene volt és én imádtam. És persze volt benne egy soul-os íz is, ugyanakkor pop is – nevezzük akárminek is, zene volt és csodálatos volt és az volt az első szóló slágerem. És aztán jött a Ben, ami egy patkányokról szóló film zenéje volt. Akármerre turnézunk az egész világ követeli azt a dalt. Nem mehetünk le úgy a színpadról, hogy az emberek ne skandálnák a Bent. És aztán ott volt az I Wanna Be Where You Are, ami nagy sláger volt – azt Diana Ross testvére írta nekem. És aztán a Rockin’ Robin, ami egy régi dal volt, az is sláger volt. Aztán… eljutottunk az újabb dalainkhoz. Mert elhagytuk a Motownt és a CBS-hez szerződtünk és készítettünk néhány albumot. És olyan szerződést írtunk alá, amely egy bizonyos számú albumot tartalmazott a Jacksonstól és egy bizonyos számú albumot tőlem, mint szóló művésztől. És jött az ügyvédem és így jött az Off The Wall.

JP: Amikor elhagytátok a Motownt nehéz volt az a helyzet – hogy már nem vagytok a Motownnál?

MJ: Igen. Ez egy nagyon jó kérdés, mert a Motown egy sokkal kisebb vállalat, minden arcot ismersz, még a titkárokat is névről ismered, és ha bármilyen problémánk volt bármivel Berry Gordy lejött és megbeszéltük. Ezzel szemben a CBS-nek milliónyi alkalmazottja van az egész világon és… Istenem… hogyan illeszkedjünk be emberek egy ekkora családjába? Ha valakit fel akarunk hívni, akkor távolsági beszélgetést kell kérnünk New Yorkba, Brazíliába, Angliába. Megismersz egy embert üzleti szempontból, de nem úgy, mint egy személyes barátot. De Berry amellett, hogy a menedzserünk volt még egy apafigura is volt és sokkal jobban tudtunk vele azonosulni. Csak most kezdek igazán belejönni az érzésbe, hogy hogyan kell a CBS-szel tárgyalni, most kezdek megismerni mindenkit – annyira hatalmas cég… Istenem.

JP: A stúdióban is megváltoztak a dolgok, amikor a Motowntól a CBS-hez szerződtetek?

Michael 1980-ban

Michael 1980-ban

MJ: Azt mondanám az volt a legfeszültebb helyzet. Az az időszak számomra – amikor a Motowntól a CBS-hez mentünk. Egy teljesen új világba csöppentem, Istenem, nem tudtam mi történik. És annyi minden történt, annyi feszültség, nem tudtam mi fog történni. És megköszönöm Istennek, hogy minden jól alakult. Csatlakoztunk a CBS-hez és nem ismertem ott senkit, csak annyit tudtam mit kell tennünk a szerződésünk szerint és megértettem mindent. Bementünk a stúdióba és a tőlünk telhető legjobbunkat nyújtottuk és a CBS úgy gondolta, hogy a Gamble és Huff producer páros legyen a producerünk és így is lett és készítettünk velük néhány elég jó dalt: a Show You The Way To Go-t, ami nagy sláger volt, vagy az Enjoy Yourselfet – sok dalt. És mivel oly sok éve dolgoztunk már stúdióban, valami azt súgta nekünk, hogy el kellene kezdenünk saját dalokat írni. Eljött az idő, hogy magunk csináljuk. Így aztán úgy döntöttünk, hogy magunk fogjuk írni a dalainkat és mi leszünk a producerei is. És végül így is tettünk. Annyi mindenen keresztülmentünk, tudod, azzal, hogy az emberek nem hisznek a munkádban és azt mondják „persze, persze”. Mi meg azt mondtuk „igen, tudjuk, hogy meg tudjuk csinálni, tudjuk mire vagyunk képesek”. És bevonultunk a stúdióba és megírtuk a Destiny albumot, ami kétszeres platinalemez lett. És ez még inkább befolyásolt minket. Ott volt a Shake Your Body – ami hatalmas sláger lett -, akár csak a Blame It On The Boogie. Szóval nagyon boldogok voltunk, nagyszerű érzés volt. És a CBS is elégedett volt. És ezután… tényleg nagyszerű érzés… jött az Off The Wall, most pedig az új albumunkon dolgozunk, amivel eddig nagyon jól haladunk a stúdióban.

JP: Attól eltekintve, hogy nyilvánvalóan elégedettek vagytok a Destiny album remek eladási adataival, mennyire voltatok elégedettek azzal, amit magatok írtatok, amilyen produceri munkát magatok végeztetek? Nem éreztétek úgy, hogy még jobbak is lehettetek volna?

MJ: Nos, én mindenképpen úgy éreztem és biztos vagyok abban, hogy a testvéreim is, mert én soha semmivel nem vagyok elégedett, mert mélyen hiszek a tökéletességben és én sosem vagyok elégedett. Mindig megvágok egy dalt, vagy ilyesmi és aztán hazamegyek és azt gondolom: „nem, ez így nem jó, újra kell csinálnunk, ez így nem jó” és visszamegyünk újra és újra és újra. És azt gondolom: „A fenébe is, ezt kellett volna csinálnom, vagy azt kellett volna csinálnom”. Hiába első a slágerlistán mégis arról üvöltözöl, hogy mit kellett volna csinálnod. Még mindig nem vagyok elégedett egy csomó dologgal, de az azt hiszem igazán jó, hogy csak mész előre és tökéletesíted így a dolgokat és szeretnék is ilyen maradni, mert ha mindennel elégedett vagy, akkor megmaradsz egy szinten a világ pedig elmegy melletted. Az sem jó.

JP: A Wiz című filmen keresztül kezdtél el dolgozni Quincy Jones-szal?

MJ: Igen. Már korábban is találkoztam Quincy-vel, Sammy Davis házában nagyon régen. És Sammy azt mondta neki: „Ez a fickó igazán nagy lesz…” Még tíz éves sem voltam. „Szóval ezt gondolja?” És Quincy azt mondta: „Ó, tényleg?”, Sammy pedig azt mondta: „Csak várj, amíg meglátod!” Bla-bla-bla. Ő meg szerintem azt gondolta, hogy ez milyen hülyeség. Tudod, ezt gondolta. És ott találkoztam Quincy-vel, azt hiszem filmzenéken dolgozott – televíziós showkon, mozifilmeken. A Tizenkét dühös ember zenéjén, meg ilyesmiken. De amikor igazán találkoztam Quincy-vel – az igazi házasság – az a Wiz projekt volt. És amikor igazán megismertük egymást, akkor csodálatosan dolgoztunk együtt. Annyira jól! És egy nap felhívtam Quincy-t és azt mondtam: „Quincy, készen állok arra, hogy szóló albumot készítsek, megírtam a dalokat, de akarok egy igazán jó producert, hogy velem dolgozzon.” Azt mondtam: „Elvégzem a produceri munkát is, de azt akarom, hogy valaki dolgozzon velem.” Azt mondtam: „Tudnál ajánlani valakit?” És egyáltalán nem célozgatni próbáltam. Nem is gondoltam rá, de ő azt mondta: „Smelly,” – Smelly-nek hív engem – azt mondta: „Smelly, miért nem hagyod, hogy én csináljam?” Én meg: „Ez egy remek ötlet.” És így kezdődött. Azt mondta: „Mikor kezdünk?” És a következő héten összejöttünk és elkezdtünk tervezgetni. És így született az Off The Wall.

JP: Az, hogy Rod Tempertont bevonjátok dalszerzőként Quincy ötlete volt? Ismerted a dalait?

MJ: Turnén voltam… Az Off The Wall elkészítése nagyon hosszú időbe telt, mert közben Angliába mentünk, visszajöttem, dolgoztunk az albumon egy kicsit, elmentem turnézni, a turné hétvégéin hazarepültem egy kicsit, annyi minden volt. És miközben Délen voltunk Lousianában Quincy felhívott és azt mondta: „Michael, itt van ez a fickó, Rod Temperton, nem tudom hallottál-e már róla, biztos vagyok abban, hogy hallottad már a munkáját. Hallottad már a Heatwave együttest?” Persze, hogy hallottam a Heatwave-et, a Boogie Nights-ot, az Always and Forever-t. Quincy azt mondta: „Írt neked néhány dalt, várj, amíg meghallod őket.” Mondtam „oké, alig várom”. Szóval elküldött nekem néhány dalt és Rod énekelte őket – Rod utálja a hangját, úgy gondolja borzalmas – és ő énekelte ezeket a dalokat, a Rock With You-t. Azt mondtam: „Istenem, ezek nagyszerűek”. Úgyhogy felvettem őket és így jött össze. És ezek nagyszerű dalok. A múlt héten találkoztam vele, most valami George Benson anyagon dolgozik.

JP: Azoknál a daloknál, amelyeknek te voltál  a társ producere hogyan alakult a munkamegosztás közted és Quincy között?

MJ: Nos, azoknál a daloknál, amiket én írtam, én magam készítettem… én írtam a zenét, a szöveget, a melódiát és mindent, Quincy és én együtt végeztük a produceri munkát. A többi dal produceri munkáinál néha ott voltam, néha nem voltam ott. Mondtam nekik, hogy ezt vagy azt így csinálják. Együtt dolgozunk. Ezt szeretem a Quincy-vel való együttműködésben – ő egyáltalán nem önző ember. Zeneileg pedig korlátlan. Istenem, bármit is akarsz ő meg tudja csinálni: jazz, folk, pop, klasszikus, soul, gospel – bármit. Reneszánsz zenét, bármit, cirkuszi zenét. Különösen a filmekben, filmzenék terén szerzett tudása és tapasztalata révén – amikor zenét kell írni egy jelenethez, amikor egy fickó megöl valakit, vagy drámát ábrázolni – és az én albumomon sok ilyen dolog van és nagyszerű volt vele dolgozni. A Paul McCartney dal… Paul McCartney nem volt ott a dala felvételénél, de tudta, hogy stúdióban vagyunk – azt a dalt kifejezetten nekem írta, a Girlfriendet. Vagy ott van az a dal, amit Stevie Wonder írt nekem, az I Can’t Help It és annyira boldog voltam, hogy ilyen csodálatos emberekkel dolgozhatok, mert szeretem a profikat, azokat az embereket, akik hihetetlenek a munkájukban és továbbra is ezt akarom folytatni – ilyen emberekkel lenni, tudod, és tanulni és fejlődni és tapasztalatokat szerezni. Szerintem ez nagyszerű.

JP: Amikor a stúdióban vagy fontos-e számodra, hogy egyszerre felvegyél egy vokált vagy fel kell építened azt?

MJ: Nem, én elég gyorsan megcsinálom a vokálokat. Néha bele kell magad élned a dalba és megfelelő hangulatba kerülnöd, de például a Bent egy felvétellel csináltam meg. Bementem, megcsináltam és megkérdeztem: akarjátok, hogy még egyet csináljak? És a fickó azt mondta: „Nem, nem, nagyszerű volt.” Én meg: „Ennyi volt?” És az így született. De két verziót készítettem a Benből – az amit a filmben hallottál egy másik verzió mint ami a lemezen van, amit egy felvétellel csináltam meg. És ez a Motownnál volt. És sosem fogom elfelejteni azt a kis almás ládát amin álltam, hogy felérjem a mikrofont és rá volt írva a nevem. Most Diana Ross házában van. Nála van az összes kis papírom, amire rajzoltam.

JP: Mit élvezel jobban, a stúdióban lenni, vagy a színpadon?

MJ: Ez nehéz kérdés, mert mindkettőért megőrülök. Mert a stúdió általában lehetőséget ad arra, hogy színpadon legyél (???), különösen ha hihetetlen közönséged van. De azt hiszem a színpad a kedvencem. Szeretek szórakoztatni, az a legjobb, tényleg a legjobb.

JP: Nehéz megállnod, hogy ne táncolj a stúdióban?

(Janet: Igen, szerintem az.)

MJ: Igen, az az én problémám. Az az én problémám. Állandóan táncolok, nehéz nyugodtan állni, mozgok a mikrofon körül. Ez egy nagy probléma számomra, itt is.

JP: Keményen dolgozol a táncodon?

MJ: Kellene, de nem. Tényleg kellene, egyszer egy héten, ötleteken dolgozni, de én nem igazán teszem ezt. Amit látsz tőlem a színpadon az spontán reakció, semmi nem tervezett, nem úgy van, hogy bementem egy szobába és megpróbáltam keményen gondolkodni, tudod, csak megtörténik érzésből.

JP: Olyan emberek tanítottak a pályafutásod során, mint Berry Gordy, Diana Ross, a szüleid. Igazán foglalkoztak veled. Van arra valami magyarázatod, hogy annyi érzés van a hangodban, mint Billie Holiday-nek? Van-e arra valami magyarázatod, hogy az emberek mitől érzik azt, amit te érzel, amikor énekelsz? Hogy hogyan tudod az embereket boldoggá, vagy szomorúvá tenni?

MJ: Nincs igazi magyarázat, nincs igazi… ennek semmi köze sincs a személyes tapasztalathoz. Amikor színészkedek az a színészkedésen keresztül jön… de az éneklésemen keresztül… azt mondanám talán ez Istentől való… Amint mondtam, amikor kicsi voltam nem igazán tudtam miről énekelek, csak énekeltem, csak ez jött ki és ez elég jól hangzott. Csak csinálom és megtörténik. Nem tudom megmagyarázni, vagy… Utálom ezt mondani, de néhány ember tehetségnek hívja, néhány ember akárminek, de csak kijön és ez olyan valóságos… a személyes élmény vagy akármi, amitől átjön az egész, csak egy érzés és Isten, azt mondanám főleg Isten.

JP: Smokey Robinson mindig nagy hősöm volt. Énekesként hozzá hasonlítod magad?

MJ: Kedves lenne, mert Smokey-nak nagy közönsége van… Nehéz lenne azt mondanom, hogy azt követem, mindig csak elfogadom amit a közönség gondol, mert ez igazából értük van. Igazán hiszem és érzem, hogy okkal vagyok itt és az a dolgom, hogy előadjak az embereknek és ha elfogadják ezt az az én jutalmam. Fel akarnak állítani arra a piedesztálra, de nem tudom azt mondani, hogy olyan jó vagyok, mint Smokey, nem tudom azt mondani.

JP: Egyáltalán hatással volt-e rád Smokey vagy bárki más?

MJ: Igen, azt mondanám, ha száz százalékos szintről beszélünk, akkor ötven százalékot a Motownnak adnék – felnőni a Motownnal – és sok százalékot adnék James Brownnak, Jackie Wilsonnak és a többi nagyszerű szórakoztatóművésznek, és a színházban eltöltött időmnek, a színházban gyűjtött tapasztalatoknak, sokáig játszottunk színházakban, az a világon a legjobb tapasztalat. Ott ülni a színpad mellett és tanulni, ahh… És most mindenféle zenét szeretek, sokféle művészt szeretek: a Beatlest, szeretem a folk zenét, az Earth Wind  & Fire-t, Stevie Wondert – ő a legnagyobb kedvencem – és…  szeretek mindenféle zenét. Nem szeretek kategóriákat mondani – pop, jazz – én nem szeretem ezt. Ez egyszerűen csak zene, csoda a fülnek és csak ez számít. Ha meg tudok mozgatni egy embert a zenén keresztül attól érzem magam jól. Ezt szeretem benne.

JP: A zeneiparban sok ember kiégeti magát tíz év alatt. Te már több, mint 10 éve benne vagy, de még most is fiatalabb vagy, mint a legtöbb ember, amikor elkezdi. Ha belenézel egy kristálygömbbe hogyan látod a karrieredet?

MJ: Azt hiszem titokban és privát, igazán mélyen van egy sors a számomra és nekem rajta kell maradnom ezen a pályán és követnem. Erős érzéseim vannak a filmmel kapcsolatban, a filmrendezéssel kapcsolatban – zenés filmek és dráma, ilyesmik és ez az én sorsom. Koreografálni is a filmeket, megírni őket, a zenét megcsinálni – zenés filmek, dráma, sok-sok nehéz dráma zenével. Ahogy mondtad sok ember túlexponálja magát, ez igaz – amikor az embereknek elegük lesz valakiből. Imádkozom, hogy ez velem soha ne történjen meg. Nem szeretek sok különféle dolgot csinálni, mindenütt ott lenni, mert ez kicsit zavarba hoz. Nem szeretek sokat a tévében lenni, a színpadot szeretem mindennél jobban – a színpadon lenni, de nem a tévében.

JP: Hogy éreztél akkor, amikor azt a zenét amit csináltál mindenki diszkónak kezdte hívni – a diszkó így, a diszkó úgy? És különösen most, hogy az emberek arról beszélnek, hogy a diszkó leszállóágban van. Mit gondolsz az ilyen címkékről?

MJ: Amint korábban már mondtam utálom a címkéket, mert ennek egyszerűen csak zenének kellene lennie. Nem látok semmi problémát a diszkóval. Minden péntek este és szombaton Kalifornia tele van, minden klub tele van, minden diszkó tele van. Az emberek egész héten dolgoztak, bulizni akarnak, jól akarják magukat érezni és táncolni akarnak. Táncolni ritmusra kell, ütemre. Nem tudsz táncolni arra, hogy tanananana (heavy metalt imitál – a ford.), könnyedén kell venned. Hívhatod diszkónak, hívhatod bárminek, nem tudom, ez zene. Hívják akárminek, aminek akarják, rendben van. Diszkónak neveznéd a Never Can Say Goodbye-t? Diszkónak neveznéd a Bent? Diszkónak neveznéd a She’s Out Of My Life-ot, az Off The Wallt, a Rock With You-t? Nem tudom… számomra ez zene. Gyönyörű a fülnek és ez az ami számít. Olyan ez, mint amikor hallasz egy madárcsicsergést, nem mondod, hogy az egy kék szajkó, ez meg egy varjú. Ez csak gyönyörű hang. Csak ez számít. És nem mondod, hogy ez egy varjú, ez… ez gyönyörű, hallgasd. Nézed őket, ahogy repülnek az égen, csak egyszerűen gyönyörű. Ez a csúnya az emberben, túl sokat kategorizál. Egy kicsit túl rasszista a dolgokkal kapcsolatban, amikor mindenkinek együtt kellene lennie. Ezért beszélünk sokat a páváról, mivel a páva az egész madár család egyetlen tagja, amely minden színt egybe integrál. (A Jacksons a pávát választotta jelképéül ebben az időben – a ford.) És ez a mi fő célunk, hogy a zenével minden fajt egybe integráljunk. És tényleg ezt csináljuk. Ha elmész a koncertünkre minden fajjal találkozni fogsz rajtuk, integetnek, megfogják egymás kezét, mosolyognak, táncolnak. Számomra ez jelenti mindent elérni, ez a legnagyobb jutalom, jobban, mint a pénz. Összehozni ezeket az embereket és ezt csinálni. Ettől érezzük mi jól magunkat. Látod a gyerekeket ott táncolni, a felnőtteket, a nagyszülőket, mindenféle színben. És ez a nagyszerű dolog. Ez az ami engem motivál.

1982-es interjú Michael Jacksonnal Andy Warhol Interview magazinjában

A megjelenés helye: Interview Magazine
A megjelenés ideje: 1982. október
Az interjút készítette: Bob Colacello, Andy Warhol
Fotók: Matthew Rolston
Forrás: http://www.interviewmagazine.com/music/michael-jackson/#_

interview magazine 1982

1982. augusztus 20., péntek, délután 3 óra 30 perc. Valahol San Fernando Valley-ben. Bob Colacello megérkezik abba a lakásba, amit Michael Jackson és családja átmenetileg bérel, mivel a közelben álló házukat éppen renoválják. Michael, akire mindenki emlékszik, mint a Jackson 5 kisfiú énekesére, remek szóló karriert épített maga is – legutóbbi albuma, az Off The Wall csak az USA-ban 5 millió példányban kelt el. Noha továbbra is készít lemezeket a testvéreivel is, akiket most The Jacksonsnak hívnak, Michael olyan szupersztárokkal is dolgozott, mint Paul McCartney, Quincy Jones, Diana Ross és Steven Spielberg, akikkel mind jó barátságot is ápol. Miközben Andy Warhol telefonhívására vártak New Yorkból BC és MJ egy másik közeli barátról, Jane Fondáról kezdett el beszélgetni.

Michael Jackson: Azon az éjjelen, amikor Henry Fonda meghalt átmentem hozzájuk és a családdal voltam. Beszélgettek és nézték a különféle híradásokat. Noha éppen meghalt az apja, Jane mégis képes volt arra, hogy érdeklődést mutasson a karrierem iránt, megkérdezte elkészült-e már a filmem és úgy gondolom ez nagyon kedves volt. Úgy gondolom hosszú idő óta várható volt már [Henry Fonda] halála. Már hosszú-hosszú hónapokkal ezelőtt Jane úgy beszélt, mintha bármelyik nap bekövetkezhetne. Bekövetkezett és néha könnyek voltak, néha nevetés és ettek egy kicsit.

Bob Colacello: Szóval mit csinálsz éppen? Filmet készítesz?

MJ: Nos, jelenleg éppen befejezem az albumomat [a Thrillert – a szerk.] és erre koncentrálok. Egy másik albumot is készítek, az E.T. albumot, ezzel egy időben. Az az album egy kicsit új dolog számomra, mivel sosem voltam még mesélő egy sztoriban.

BC: Mi ez az E.T. album?

MJ: Egy mesealbum, egy dupla album és én vagyok az egész történet mesélője és én éneklem a dalt, amivel nekünk kellett előállni és megírni. Nem is tudom mióta beszéltünk már erről Stevennel [Spielberg] – összejöttünk és arról beszéltünk, hogy ez lesz minden idők legjobb mesealbuma.

BC: Az album amin jelenleg dolgozol – mindent te írtál rajta?

MJ: Négy vagy öt dalt írtam én.

BC: Steve [Rubell] azt mondta nekem, hogy csinálsz valamit Paul McCartney-val?

MJ: Igen. Paul épp itt volt és én írtam egy dalt The Girl Is Mine címmel, amit együtt énekelünk az albumomon. Egy lányon vitatkozunk a dalban és csodálatos lett. Az ő albuma számára – az ő Tug ‘O War Part II –ja számára – két dalt írtunk és énekeltünk együtt. De az én albumomon azt a dalt énekeljük, amit én írtam. Van a végén egy szöveges rész, amiben vitatkozunk a lányon. Vicces.

BC: Te nagyon nyitott vagy arra, hogy más sztárokkal dolgozz. Sok ember esetében ez nincs így.

MJ: Valójában nem vagyok az. Egyáltalán nem.

BC: Dolgoztál Diana Rosszal…

MJ: Csak nagyon különleges emberekkel. Úgy értem Diana olyan nekem, mint egy anya, egy szerető, egy barát. Csodálatos. Én írtam, én szerkesztettem és én voltam a producere a következő kislemezének a Muscles-nek.

BC: Te írtad a szöveget is?

MJ: A szöveget, a zenét – nemrég fejeztem be és a tervek szerint a hónap végén jelenik meg.

BC: Hogy találsz időt arra, hogy írj?

MJ: Repülőgépeken. Visszafelé repültem Angliából, ahol Paul McCartney albumán dolgoztunk, izegtem-mozogtam a Concorde-on és ez a dal egyszerűen csak beugrott az agyamba. Azt mondtam: „Hé, ez tökéletes Diana számára!” Nem volt nálam felvevő vagy ilyesmi, így három órán át szenvednem kellett. Amint hazaértem azonnal szalagra tettem azt a babát.

BC: Érdekel a politika?

MJ: Nem szeretek róla beszélni.

BC: Nem szoktatok róla beszélni Jane-nel [Fonda]?

MJ: De szoktunk. Ő csodálatos. Sok mindenre megtanít engem. Amikor Az aranytó forgatásán voltam Jane kabinjában és egyedül voltunk a vízen és csak beszélgettünk, beszélgettünk és beszélgettünk mindenről. Ez volt számomra a legjobb tanulás – ő is tanult, én is tanultam és közben csak cseverésztünk egymással. Mindenféle dologról beszéltünk, amiről csak akarod: a politikáról, filozófusokról, a rasszizmusról, Vietnamról, a színjátszásról, mindenféléről. Varázslatos volt.

BC: Hol tanultál, hiszen ti mindig úton voltatok?

MJ: Magániskolákban és magántanároktól.

BC: Gary-ből, Indianából származtok? Milyen volt ott felnőni?

MJ: Tulajdonképpen annyira kicsi voltam, hogy nem emlékszem. Amikor öt éves voltam már akkor turnéztam, énekeltem és táncoltam. Mindig úton voltunk, mindig az iskolán kívül. Csak apró dolgokra emlékszem, mint a sarki bolt vagy bizonyos emberek a környéken. A mögöttünk lévő középiskolának mindig volt egy big bandje, amely az utcán masírozott trombitákkal, harsonákkal, dobokkal – ez nekem nagyon tetszett, olyan volt, mint egy parádé. Csak ennyire emlékszem.

BC: Szerettél előadni gyerekként? Mindig szeretted?

MJ: Mindig. Mindig élveztem azt az érzést, hogy színpadon lehetek – a varázslatot, ami ilyenkor jön. Amikor fellépek a színpadra hirtelen jön egy varázslat és a szellem eltalál és csak elveszíted a kontrollt magad felett. Felmentem a színpadra Quincy [Jones] koncertjén a Rose Bowl-ban, pedig nem akartam. Próbáltam elbújni és reméltem, hogy nem fog meglátni az emberek mögött, amikor felhívott. Aztán felmentem oda és egyszerűen megőrültem. Elkezdtem felmászni az állványra, a hangfalakra, a fényszóró berendezésre. A közönség is kezdett belejönni, én elkezdtem táncolni és énekelni, és ilyenkor ez történik.

BC: Hogyan hasonlítanád össze a színészetet a színpadi előadással?

MJ: Mindkettőt szeretem. A színészet a csúcs. Szeretek előadni. Fenomenális menekvés. Ha mindent ki akarsz adni, ami benned van, akkor ilyenkor kell megtenned. A színészetben olyan, mintha másik emberré válnál. Úgy gondolom ez jó dolog, különösen amikor minden másról teljesen elfeledkezel. Ha teljesen elfeledkezel – amit én szeretek – olyankor történik varázslat. Én szeretek varázslatot teremteni – valami olyat összehozni, ami annyira szokatlan, annyira váratlan, hogy leesik az emberek álla. Valamit, ami megelőzi a korát. Öt lépéssel azelőtt jár, amit mások gondolnak. Hogy az emberek lássák és azt mondják: „Hú, erre nem számítottam.” Szeretem meglepni az embereket egy ajándékkal vagy egy színpadi előadással vagy bármivel. Szeretem John Travoltát, aki abból a Kotter show-ból jött. Senki nem tudta, hogy tud táncolni vagy képes mindazokra a dolgokra. És aztán berobbant. Mielőtt észrevette volna már ő volt a következő nagy Brando vagy ilyesmi.

BC: Mostanában nem sok mindent csinál.

MJ: Tudom. Úgy gondolom válogat a forgatókönyvek között meg ilyenek. Mindig nehéz valakinek a múltban elért eredményeivel versenyeznie.

BC: Mondd, szerinted ki hozott áttörést a saját területén?

MJ: Nagyon szeretem Steven Spielberget. Szeretem James Brownt. Fenomenális. Sosem láttam még egyetlen előadót sem, aki olyan elektromosságot tud teremteni a közönségével, mint James Brown. Mindenkit a markában tart és bármit akar csinálni velük, meg is csinálja. Csodálatos. Mindig is úgy gondoltam, hogy őt nagyon alábecsülik. Szeretem Sammy Davis Jr-t. Szeretem Fred Astaire-t. Szeretem George Lucast. Megőrülök Jane Fondáért és Katherine Hepburnért.

BC: Láttam egy képet rólad Katherine Hepburnnel Az aranytó forgatásán.

MJ: Megtisztel, hogy ismerhetem, mert ő nagyon sok embert nem kedvel – azonnal a szemedbe mondja, ha nem kedvel. Amikor először találkoztam vele egy kicsit reszkettem, mert hallasz róla bizonyos dolgokat – Jane felvilágosított róla. Szóval ijedt voltam. De azonnal meghívott ebédelni aznap. Azóta a legjobb barátok vagyunk. Eljött a koncertünkre – az első koncert, amire valaha elment – a Madison Square Gardenben és jól érezte magát. Sokat hívjuk egymást telefonon és ő küld nekem leveleket is. Csodálatos. Elmentem a házába New Yorkba és megmutatta nekem Spencer Tracy kedvenc székét és a privát dolgait a szekrényében, a kis kacatjait. [Spencer Tracy] egyszerűen varázslatos.

BC: Rajongója vagy a régi filmeknek?

MJ: Ó,igen. Nagyszerű művészet volt, nagyszerű színjáték, nagyszerű rendezés, nagyszerű sztorik. Az olyan filmek, mint a Bátor kapitányok, A fiúk városa Flanagan atyától vagy az Az év asszonya hihetetlenek.

BC: Miért nem írsz egy saját történetet?

MJ: Jelenleg ezen dolgozunk. Kicsit bolondozunk ezzel – Quincy, Steven és én. Remélhetőleg fogunk tudni csinálni valamit belőle. Steven musicalt akar csinálni.

BC: Szeretnél a Broadway-n szerepelni?

MJ: Még nem. Úgy gondolom, hogy jó arra, hogy csiszold a képességeidet. A legjobb arra, hogy igazán elérd a tehetséged csúcsát. Elmész olyan messzire és eléred a csúcsot és azt mondod „Talán ez a tőlem telhető legjobb előadás.” Ami szomorú ebben az egészben az, hogy nem készül felvétel arról a pillanatról. Csak nézd meg mennyi nagyszerű színészt vagy szórakoztatóművészt elszalasztott a világ, mert volt egy nagyszerű előadásuk egy este és annyi volt. A filmmel ez megörökíthető, bemutatható az egész világon és örökre ott van. Spencer Tracy mindig fiatal marad a Bátor kapitányokban és én tanulhatok az előadásából és az inspirálhat engem. A színházban annyi minden elvész, annyi minden. Vagy a vaudeville-ben. Tudod mennyi mindent tanulhattam volna ezektől a szórakoztatóművészektől? Hihetetlen lenne.

BC: Manapság már felveszik a legtöbb dolgot, de nem minden este.

MJ: Épp ez az! A színész feszült, mert felveszik és a dolgok nem természetesek. Ezt utálom a Broadway-ben. Olyan érzés lenne, mintha egy csomó mindent beleadnék a semmiért. Én szeretem megörökíteni a dolgokat, megtartani őket és megosztani őket az egész világgal.

BC: Úgy tűnik, hogy ami téged igazán motivál az a vágy, hogy szórakoztasd az embereket, hogy örömöt okozz nekik. Mi a helyzet a hírnévvel és a pénzzel? El tudod képzelni milyen lenne, ha nem lennél híres, vagy éppenséggel zavar téged a hírnév?

MJ: Sosem zavart, kivéve, amikor egy kis békességre vágysz. Mint amikor elmész a moziba és azt mondod: „Ma este senki sem fog zavarni, feltettem a kalapom és a szemüvegem, csak élvezni fogom ezt a filmet és ennyi.” Odamész és mindenki téged néz és téged bámul és a film legizgalmasabb részénél valaki megveregeti a vállad és autogramot kér. Úgy érzed, hogy nem tudsz elmenekülni.

BC: Ezért élsz itt a Völgyben és nem Beverly Hillsben, mint más sztárok?

MJ: Igen, de itt is ugyanolyan rossz a helyzet. Beverly Hills csak amiatt rosszabb, mert az emberek odamennek sztárokra vadászni.

BC: Közel állsz a szüleidhez. Ők is itt élnek Los Angelesben?

MJ: Igen. Az anyám az emeleten lakik. Az apám az irodában.

BC: Milyen egy tipikus napod?

MJ: Álmodozom a nap legnagyobb részében. Korán kelek, aztán felkészülök arra, amit éppen csinálnom kell – dalírás vagy bármi legyen. A jövőt tervezgetem meg ilyenek.

BC: Optimista vagy a jövőt illetően?

MJ: Igen. Mindig szeretek előre eltervezni dolgokat és aztán azt követni.

BC: Liza Minelli az egyik barátod, igaz?

MJ: Hogyan felejthettem el őt? Megőrülök Lizáért. Tedd hozzá őt is a kedvenc embereim listájához. Halálosan szeretem őt. Beszélünk a telefonon és csak pletykálunk, pletykálunk, pletykálunk. Azt szeretem Lizában, hogy amikor összejövünk, akkor mindig a show a téma. Én megmutatom neki a kedvenc lépéseimet, ő pedig nekem az övéit. Ő is lenyűgöző előadó. Igazán karizmatikus. A jövőben szeretnék felvételeket készíteni vele. Úgy gondolom, hogy egy olyan embert, mint ő játszani kellene a rádióban és el kellene fogadni azt az egész dolgot. Ő varázslatos a színpadon.

BC: Nagyon érdekel a divat?

MJ: Nem. Az érdekel, hogy mit viselek a színpadon. Tudod, hogy mit kedvelek. A hétköznapi ruhák nem érdekelnek. Szeretek felvenni egy szerelést vagy kosztümöt és megnézni magam a tükörben. Buggyos nadrágot vagy valami igazán vicces cipőt és egy kalapot és csak érezni a karakterét. Ez számomra mókás dolog.

BC: Szeretsz színészkedni sokat a mindennapi életben?

MJ: Nagyon szeretek. Az menekülés. Móka. Jópofa dolog más valamivé, más emberré válni. Különösen, ha tényleg elhiszed és nemcsak színészkedsz. Mindig utáltam azt a szót, hogy „színészkedés” – azt mondani, hogy „színész” vagyok. Inkább annak kellene lennie, hogy „hívő”.

BC: De nem ijesztő egy kicsit, amikor teljesen elhiszed?

MJ: Nem, épp azt szeretem benne. Nagyon szeretek mindent elfelejteni.

BC: Mit akarsz olyan nagyon elfelejteni? Gondolod, hogy az élet nagyon nehéz?

MJ: Nem, talán csak azért van mert szeretek bebújni más emberek bőrébe és kutatni. Mint Charlie Chaplin. Halálosan szeretem. A kis csavargó, az egész szerelése és minden, és a szíve – minden, amit megformált a vásznon az igazság volt. Az volt az egész élete. Londonban született és az apja alkoholistaként halt meg, amikor ő még csak hat éves volt. Az anyja elmegyógyintézetben volt. Ő maga Anglia utcáit járta, koldult szegényen, éhesen. Mindez visszatükröződik a vásznon és én is ezt szeretem csinálni, kihozni az igazságokat.

BC: Érdekel a pénzcsinálás?

MJ: Érdekel, hogy tisztességesen megfizessenek azért, amit csinálok. Amikor hozzákezdek egy projekthez, akkor a teljes szívemet és lelkemet beleteszem. Mivel nagyon érdekel, mindent beleteszek és azt akarom, hogy ezért meg is fizessenek. Az, aki dolgozik egyen is. Ilyen egyszerű.

BC: Ezek szerint közelről figyelemmel kíséred az üzleti ügyeidet?

MJ: Ó, igen.

BC: Hány éves vagy?

MJ: Huszonhárom.

BC: Nem érzed néha úgy, hogy lemaradtál a gyerekkorodról, mert mindig a felnőtt világban adtál elő?

MJ: Néha.

BC: De szereted a nálad idősebb embereket, a tapasztalt embereket.

MJ: Szeretem a tapasztalt embereket. Szeretem a fenomenálisan tehetséges embereket. Szeretem azokat az embereket, akik keményen dolgoztak, akik nagyon bátrak, akik vezérek a területükön. Amikor ilyen valakivel találkozom és tanulhatok tőle és szót válthatok vele – számomra az varázslatos. Vagy együtt dolgozni velük. Megőrülök Steven Spielbergért. Egy másik inspiráció a számomra – és nem tudom ez honnan jött – a gyerekek. Ha szomorú vagyok, akkor veszek egy könyvet gyerekek képeivel és megnézegetem és az felvidít. Gyerekek körül lenni varázslatos.

BC: Van bennük valami pozitív és bátorító. Sok állatod is van, igaz?

MJ: Volt. Jelenleg csak két kis őzikém van, egy fiú és egy lány. Nagyon aranyosak. Csodálatosak.

BC: Sosem fogom megérteni az emberek hogy tudnak lelőni egy őzet.

MJ: Gyűlölöm azt. Gyűlölöm az állatpreparáló boltokat meg az ilyen szemetet. Van egy lámám. Van egy bárányom – úgy néz ki, mint egy kos a szarvaival. Louie a cirkuszból jött. Ő a láma. A kost Mr. Tibbsnek hívják, az őzgidákat pedig Hercegnek és Hercegnőnek.

BC: Mit fogsz velük csinálni, ha felnőnek?

MJ: Kiengedem őket az udvarra meg ilyesmi. Körülbelül két hektárunk van.

BC: Milyen autód van?

MJ: Egy Rolls. Fekete.

BC: Szereted vezetni?

MJ: Sosem akarok vezetni. A szüleim kényszerítettek rá, hogy vezessek. Quincy [Jones] sem vezet. Sok ember, akit ismerek nem vezet.

BC: Andy [Warhol] sem vezet.

MJ: Okos dolog. De akkor jó, ha akarsz egy kis függetlenséget, hogy el tudj menni. De én nem sok helyre járok, nem sok helyet ismerek. Csak vezetgetek az utcán.

BC: Nem sokat jársz el otthonról?

MJ: Csak a Golden Temple-be járok, egy egészséges ételeket kínáló étterembe. Vegetáriánus vagyok. Vagy elmegyek a játékterembe játszani.

BC: Érdekel a művészet?

MJ: Szeretek rajzolni – ceruzával, tollal – szeretem a művészetet. Amikor turnén vagyok és ellátogatok a múzeumokba Hollandiában, Németországban vagy Angliában – tudod ott vannak azok a hatalmas festmények – az lenyűgöz engem. Nem gondolod, hogy egy festő képes volt ilyet alkotni. Nézek egy szobrot vagy festményt és teljesen el tudok veszni benne. Ott állok, nézem és részévé válok a jelenetnek. Könnyeket csalhat a szemedbe, nagyon megérinthet. Tudod, úgy gondolom, hogy ezt kell elérnie a színésznek vagy előadónak is – megérinteni azt az igazságot egy emberben. Megérinteni azt a valóságot annyira, hogy részévé váljanak annak, amit csinálsz és el tudd őket vinni akárhova ahová csak akarod. Boldog vagy, boldog vagy. Akármi legyen is az emberi érzelem ők ott vannak veled. Szeretem a realizmust. Nem szeretem a műanyagokat. Mélyen legbelül mind ugyanolyanok vagyunk. Mindnyájunknak ugyanolyan érzelmei vannak és ezért van az, hogy egy olyan film, mint az E.T. mindenkit megérint. Ki ne akarna repülni, mint Peter Pan? Ki ne akarna repülni valami varázslatos teremtménnyel a világűrből és a barátja lenni? Steven egyenesen az emberek szívéhez szólt. Tudja, hogy ha kétségeid vannak, akkor fordulj a szívhez.

BC: Vallásos vagy, igaz?

MJ: Igen, hiszek a Bibliában és hiszek Istenben, akinek Jehova a neve és ebben az egész dologban.

BC: Valaki azt mondta, hogy ezért nem borotválkozol.

MJ: Ó, nem! Nem nő rajtam semmi, amit le kellene borotválni. Ennek semmi köze a valláshoz.

BC: Tehát gyakorlatilag keresztény vagy.

MJ: Az igazságban hiszek.

BC: Olvasod a Bibliát?

MJ: Igen, sokat.

BC: Jársz templomba?

MJ: Mi nem templomnak hívjuk, hanem Királyság-teremnek. Jehova tanúi vagyunk.

BC: Említetted, hogy holnap találkozni fogsz Bette Midlerrel. Dolgoztok valamin együtt?

MJ: Nem. Egy énektanárhoz megyek, akit Seth Riggsnek hívnak. Amikor énekelek akkor szeretem, ha a hangom teljesen kinyílik – úgy, ahogy a táncos bemelegít.

BC: Szóval ez olyasmi mint valamiféle légzéstechnika óra?

MJ: Igen. És az én órám után jön Bette Midler. Ő mindig pontos.

[Andy Warhol hív New Yorkból.]

Andy Warhol: Halló.

MJ: Szia.

AW: Istenem, ez izgalmas. Tudod, mindig amikor a te walkmanodat használom a te kazettádat játszom rajta.

MJ: Találkoztál Lizával mostanában?

AW: Igen. Európában volt, de aztán találkoztam vele Halston divatbemutatóján. Megváltoztatta a frizuráját. Most a tiédhez hasonlít a haja. Elöl nagyon göndör és nagyon másképp néz ki, igazán csinos. Nagyszerű ez az új kinézete. A múlt hétvégén Halstonnál járt, most pedig New Yorkban van. És veled mi újság?

MJ: Sokat voltam a stúdióban. Szövegeket írtam, dolgoztam dalokon meg ilyesmi.

AW: Lehet, hogy elmegyek ma este megnézni egy angol rock együttest a Ritzben, akiket Duran Durannak hívnak. Ismered őket?

MJ: Nem.

AW: A múlt héten Blondie-t néztem meg Meadowlandsben.

MJ: Milyen volt Blondie?

AW: Nagyszerű. Csodálatos. Ismered őt?

MJ: Nem, sosem találkoztam még vele.

AW: Nos, majd ha New Yorkba jössz, akkor bemutatom neked. A turnézás a világon a legnehezebb dolog.

MJ: A turnézás valami… a tempó. De a színpadon lenni a legvarázslatosabb dolog benne.

AW: Alig várom, hogy csinálj egy igazán nagy filmet. Felkértek már ilyesmire?

MJ: A szobám tele van forgatókönyvekkel és ajánlatokkal. És sok közülük nagyszerű ötlet. De én olyan vagyok, hogy jár valaki a fejemben, akivel szeretnék dolgozni és biztos akarok lenni abban, hogy a megfelelő dolgot csinálom. Nem akarok hibázni.

AW: Csak csináld meg mindet. Nem hibázhatsz. Igazán jó vagy. Gondoltad valaha, hogy énekes leszel, ha felnősz?

MJ: Nem is emlékszem arra, hogy milyen nem énekelni, így aztán sosem álmodoztam az éneklésről.

AW: Még mindig gyűjtöd a ruhákat? Jó terveződ van?

MJ: Tulajdonképpen nem igazán megyek ebbe bele, hacsak nem vagyok a színpadon. Csak a kosztümöket szeretem gyűjteni, vagy kalóz kabátokat, vagy ilyesmiket. De a hétköznapi divatba nem megyek bele.

AW: Mi van rajtad?

MJ: Most éppen egy kordbársony nadrág, aminek lyukas a térde, egy rózsaszín póló és egy nyakkendő.

AW: Sokat jársz el otthonról, vagy inkább otthon maradsz?

MJ: Otthon maradok.

AW: Miért maradsz otthon? Annyi szórakoztató dolog van, ha elmész otthonról. Ha New Yorkba jössz, akkor elviszlek szórakozni.

MJ: Az egyetlen hely, ahol el akarok menni szórakozni az New York.

AW: Szoktál moziba járni?

MJ: Ó, igen. Nem sokára dolgozni fogunk az E.T. albumon. Volt egy fotózásom E.T.-vel és csodálatos volt… megölel engem, meg minden.

AW: Nekem tetszik a Tron. Olyan mintha videójátékoznál. Láttad?

MJ: Igen. Engem nem mozgatott meg.

AW: Nos, köszönöm szépen. Hamarosan látjuk egymást.

MJ: Remélem. Ha találkozol Lizával üdvözöld a nevemben. Adj neki egy nagy puszit és öleld meg helyettem.

[AW leteszi a kagylót.]

BC: Szereted a Rolling Stones-t? Ismered Micket [Jagger] egyáltalán?

MJ: Találkoztam vele egy mosdóban. Keith-tel volt ott… Keith Moon?

BC: Keith Richards.

MJ: Keith Richards. Bementem és azt mondtam: „Ó, szia” és csak elkezdtünk beszélgetni. Aztán visszamentem a saját felvételemre. Nem igazán jól ismerem őt.

BC: Sokat olvasol?

MJ: Igen. Imádok olvasni. Szeretem a filozófiát és a rövid történeteket. Szeretek képben lenni a legutóbbi bestsellerekkel kapcsolatban is. Az L.A. Times Calendar in the Sunday-je a kedvencem. Tényleg képben tart, hogy hol mi történik. Vannak kedvenc szerzőim – nemcsak a bestsellereket olvasom. Szeretem látni mit csinálnak és képben lenni azzal kapcsolatban, hogy mi érdekli az embereket. Mostanában egy csomó fizikai dolog van.

BC: Szoktál edzeni?

MJ: Minden vasárnap megállás nélkül 30 percet táncolok. Szeretem ezt csinálni.

BC: Miért vasárnap?

MJ: Csak egyszerűen ezt a napot választottam. Böjtölök is minden vasárnap. Semmit sem eszem, csak gyümölcslevet iszom.

BC: Miért csinálod ezt?

MJ: Kitisztítja a szervezetet, a beleket. Szerintem ez nagyszerű. Ahhoz, hogy tényleg működjön megfelelően kell csinálni. Az a szervezet szennyvíz csatornája. Tisztán kell tartani, amint tisztán tartod a testedet kívülről. Mindezek a tisztátalanságok azért jönnek ki a szervezetedből, mert nem vagy tiszta belül. Pattanások vagy betegségek formájában vagy a nagy pórusokon keresztül jön ki. A méreg így próbál kiürülni a szervezetedből. Az embereknek tisztán kellene magukat tartaniuk.

BC: Nem olvasod el az újság első oldalát?

MJ: Nem. Lehet, hogy megnézem, de nem olvasom el.

BC: Túl lehangoló?

MJ: Igen. Mindig ugyanaz a régi nóta. Én szeretem boldoggá tenni az embereket. Ez a nagyszerű a show bizniszben. Eszképizmus. Kifizeted azt az öt dollárt, bemész a moziba és egy másik világban vagy. Elfelejted a világ problémáit. Ez csodálatos. Szórakoztató. Varázslat.