Valamennyi bejegyzés

RIP Prince 1958-2016

Mély döbbenettel értesültem tegnap Prince haláláról, aki amolyan második kedvencem Michael Jackson után. A két sztár ugyan sosem dolgozott együtt, de az 1980-as években amolyan riválisoknak tartották őket, ami szerintem leginkább a média találmánya volt, bár néha azért rájátszottak mindketten egy kicsit. Ez azonban sosem fordult elvetemült szócsatákba és igazi ellenségeskedésbe, valójában kölcsönös tisztelet jellemezte a két sztár kapcsolatát. Amikor Michael 2009-ban meghalt Prince azt mondta: “Mindig szomorú elveszíteni valakit, akit szerettél.” Korábban egy interjúban zseninek nevezte Michaelt. Maga Prince is zseni volt.

A párhuzam vonásoknak talán az adott alapot, hogy mindketten 1958 nyarán látták meg a napvilágot (érdekes, hogy az 1980-as évek harmadik nagy megasztárja, Madonna is – ők hárman egymáshoz képest három hónapon belül születtek), mindketten feketék voltak, akik az 1970-es évek végén 1980-as évek elején váltak igazi nagy nemzetközi megasztárokká és részben hasonló művészekre hivatkoztak mint példaképekre (pl. James Brown, Sly and The Family Stone). Persze voltak különbségek is. Michael már gyerekkorában sztár volt a Jackson 5-al, Prince csak felnőtt előadóként vált azzá. Michael a tánc és a rövid filmek mestere volt, Prince számos hangszeré. Michael amolyan autodidakta volt, Prince-nek az édesapja is profi zenész volt. A zenéjük, művészetük, imázsuk is más volt. Ennek ellenére a nevük talán örökre össze fog fonódni bizonyos értelemben. Jól mutatja ezt például az is, hogy tegnap amikor elkezdett terjedni Prince halálhíre a Twitteren nemcsak Prince neve, hanem MJ-é is “trendelt”.

Még 2013 augusztusában közöltem egy cikket ezen a blogon Michael és Prince közös történetéről, amit most érdemes feleleveníteni: https://michaeljacksonzene.wordpress.com/2013/08/02/michael-jackson-vs-prince-szobeli-tortenelem/

Nekünk, akik emlékszünk az 1980-as évekre Michael és Whitney Houston halála után most egy újabb darab távozott a gyerekkorunkból, ifjúságunkból. Nyugodj békében, Prince Rogers Nelson!

prince-purple-rain-ws-710

Reklámok

Michael Jackson hagyatékkezelője eladja a Sony/ATV katalógust

Megtörtént az, amitől sok rajongó tartott (bár páran reménykedtünk az ellenkezőjében): Michael Jackson hagyatékkezelője eladja a Sony-nak az 50%-os részesedését az ún. Sony/ATV katalógusban. Ez az a zenei katalógus, amelyet a köznyelv “Beatles katalógusként” is emleget, mivel Michael a Beatles dalainak kiadói jogának megvásárlásával alapozta meg az 1980-as években. A katalógus történetéről bővebben írtam ebben a bejegyzésben.

Mint korábban írtam róla a blogon tavaly ősszel felröppentek a hírek, hogy a Sony kezdeményezte egy ún. eladás-vételi záradék életbe léptetését, ami azzal járt, hogy a két 50%-os tulajdonos közül – MJ hagyatékkezelője és a Sony – az egyiknek ki kellett vásárolnia a másik részét. Pár nappal később, MJ hagyatékkezelőjének egyik végrehajtója, John Branca, azt mondta, hogy a hagyatékkezelő törekszik a Sony részének megvásárlására, illetve a Sony felől is jöttek olyan hírek, hogy ők azok akik meg akarnak szabadulni a maguk 50%-os részesedésétől.

Most azonban a pesszimista rajongók gyanúja nyert megerősítést: valójában a Sony vásárolja ki az MJ hagyatékkezelő részesedését. Ez azért érzékeny pont az MJ rajongóknak, mert Michael egész életében küzdött az olyan kísérletek ellen, hogy elvegyék tőle a katalógusban megszerzett 50%-os részesedését.

A hagyatékkezelő tegnapi közleményében ugyan azt írta, hogy ők tényleg megpróbáltak vásárlói pozícióba kerülni az ügyletben, de nem sikerült, ám kétségtelen, hogy ez fog némi (további) bizalomvesztéshez vezetni a rajongók részéről Michael hagyatékkezelői iránt. (Pláne azt követően, hogy Neverlandet is eladják, bár tény, hogy pénzügyi-üzleti szempontból érthető módon.)

Ugyanakkor vannak akik szerint Michael – és most a rajongóinak – a ragaszkodása a katalógushoz inkább érzelmi, de figyelembe véve a zeneipar folyamatos mélyrepülését, a lemezeladások folyamatos csökkenését világszerte, egyáltalán nem biztos, hogy rossz döntés most megszabadulni ettől a befektetéstől. Hogy így van-e azt csak a jövőben fogjuk megtudni.

Ami a kivásárlás részleteit illeti: a közleményből kiderül, hogy a Sony 750 millió dollárt fog fizetni a hagyatékkezelő 50%-os részesedéséért. Ebből a hagyatékkezelő ki fogja tudni fizetni Michael összes még megmaradó adósságát, a többit pedig letétbe helyezi Michael gyerekei számára.

A tranzakció NEM érinti Michael saját dalait, amelyek a Mijac katalógusban vannak és 100%-osan a hagyatékkezelő tulajdonában. Michael saját dalain kívül ugyancsak a Mijac katalógus részét képezi Michael egyik kedvenc együttesének, a Sly and the Family Stone-nak a teljes katalógusa, valamint pár más dal. A közlemény szerint a hagyatékkezelőnek nem áll szándékában ezeket eladni.

A felek egyelőre egy szándéknyilatkozatot írtak alá az adás-vételről, a végleges megállapodásra 2016. március 31-ig kerül sor.

Szerk.: A Hits Daily Double további részleteket közölt a megállapodásról.

  • Eszerint MJ hagyatékkezelője valóban próbálta összehozni annak a feltételeit, hogy ők vehessék meg a Sony részét, de ez nem sikerült.
  • Fontos, hogy a megállapodásnak nem része az a részesedés, amelyet a MJ hagyatékkezelő akkor szerzett az EMI lemeztársaság katalógusában, az EMP-ben, amikor azt egy a Sony által vezetett multinacionális konzorcium megvásárolta 2012-ben 2,2 milliárd dollárért. A cikk szerint ebben a Sony/MJ hagyatékkezelő együttes részesedése 40%, melynek háromnegyede a Sonyé, negyede az MJ hagyatékkezelőé. Ebből levezetve az MJ hagyatékkezelőnek továbbra is marad 220 millió dollárnyi részesedése a zenei kiadói üzletben MJ saját Mijac katalógusán kívül is.
  • Egy 2015-ös értékelés szerint a Sony/ATV katalógus értéke (az EMI rész nélkül) 1,5 milliárd dollár, aminek pontosan a felét kapja meg most a MJ hagyatékkezelő ezzel a kivásárlással.
  • Arról, hogy hogyan került ez a bizonyos eladás-vételi záradék a Sony és MJ közötti szerződésbe. 2006-ban Michael napokra volt a csődtől, amikor is a Sony akkori vezetői, Howard Stringer és Robert Wiesenthal kisegítették. Cserébe a Sony nagyobb irányítási jogot kapott a Sony/ATV katalógusban, illetve belekerült ez a bizonyos záradék a szerződésbe. Mivel ebből a szerződésből volt még MJ-nek 150 millió dollár tartozása ezt most levonták az eredetileg kialkudott vételárból (ami ezek szerint 900 millió dollár volt) és így jött ki a 750 millió dolláros vételár.

Forrás: http://hitsdailydouble.com/news&id=300204

Hogyan állította az Off the Wall pályára Michael Jacksont?

EBONY.com, 2016. január 27.
Írta: Michael A. Gonzales

OffTheWallMint egyike azoknak, akik úgy gondolják, hogy Michael Jackson mesterműve, az Off the Wall felülmúl mindent, amit később készített, nagyon örültem, amikor arról olvastam, hogy Spike Lee közeljövőben megjelenő dokumentumfilmje ezt az albumot fogja ünnepelni. A kicsit esetlen címmel ellátott (Michael Jackson útja a Motowntól az Off the Wallig) filmet nemrég mutatták be a Sundance filmfesztiválon és február 5-én lesz látható a Showtime televízióban. Emellett a Sony Records február 26-án ismét kiadja a mérföldkőnek számító albumot és a csomag tartalmazni fogja ezt a dokumentumfilmet is.

Lee filmje olyan emberekkel mutat be interjúkat, akik ismerték Jacksont és akik hatással voltak rá, beleértve Quincy Jones-t is, aki a producere lett az Off the Wallnak miután barátságot kötött Jacksonnal a Wiz című film forgatásán, Berry Gordy-t és Stevie Wondert. A filmes olyan emberekkel is beszél, akiket inspiráltak Jackson ugatásai, kiáltásai és tiszta éneke, beleértve a Weekndet, Kobe Bryantot és Misty Copelandot. Jackson 1979 klasszikusa megtestesíti azt amit az alkotók értenek azalatt, amikor azt mondják, hogy azt akarják a művük örök legyen.

Az Off the Wall, amely idén augusztusban lesz 37 éves, a soul, a disco, a pop és a funk gyönyörű fúziója volt, amely képes volt átszelni különféle határvonalakat, beleértve a bőrszínt, az osztályt és az időt (holnap is éppen olyan nagyszerűen hangzik majd, mint több mint három évtizeddel ezelőtt), miközben mindenki szeretni tudja a lepusztult kerületektől a luxus lakónegyedekig. Zeneileg kapcsolódott Afrika anyához (a Workin’ Day and Night nyitó passzusa színtiszta törzsi funk) éppen úgy ahogy Feelgood anyához, aki készen állt a pörgésre minden alkalommal, amikor a Don’t Stop ‘Til You Get Enough felhangzott a klubban.

Amikor ma meghallgatjuk az Off the Wallt az album egyfajta időgép is a fülünknek, amely visszavisz minket abba az időbe, amikor a popnak még nem volt királya, amikor sokan azt gondolták nemsokára vége lesz ennek az egykori gyereksztárnak, akit figyelemreméltóan koraérett tehetsége szupersztárrá tett még mielőtt a pubertás korba lépett volna. Abba a korba, amikor én és minden barátom azzal töltöttük a szombat reggeleket, hogy a Jackson 5ive rajzfilmet néztük és azért könyörögtünk a szüleinknek, hogy vegyenek Super Sugar Crisps-t, hogy leszedhessük a J5 lemezt a gabonapehely dobozáról.

Miközben tisztában voltunk azzal, hogy a Jackson 5 családi együttes volt, számunkra az egész Michaelről szólt. Annyi tehetség szorult barna, édes cukiságába, hogy a kislányok áradoztak a fiúk pedig azt akarták, hogy a testvérük legyen.

1976 bicentenárimi nyarán az unokatestvérem Denise hirtelen bejelentette nekem: „Michael Jackson lejárt lemez” – és nem ő volt az egyetlen, aki így hitte. Befolyásolható 13 éves gyerekként idősebb tinédzser unokatestvéremet használtam barométerként arra, hogy elirányítson milyen menő zenét kellene hallgatnom, így az a bejelentése, hogy Michael Jackson „lejárt” olyan hatalmas ütésként ért, mint egy nagy pofon valami játszótéri kötekedő öklétől.

Szülei pittsburghi otthonának tarka pincéjében ültünk, ugyanazon fával borított falak között, ahol néhány évvel korábban a Jackson 5 debütáló Motown kislemezét, az I Want You Back-et hallgattuk újra és újra és újra. Abban a pincében énekeltük egykor az ABC-t, tátogtunk a Lookin’ Through The Windows-ra a szüleinknek és táncoltuk a robotot, amikor a Dancing Machine (ma is az egyik kedvenc dalom) dübörgött.

Talán Denise 16 évesen úgy érezte, hogy az úgynevezett „rágógumi soul”, amiről a Jacksonok ismertek voltak a Motownnál elért sikereik alatt túl éretlen a számára, így dobta őket látszólag felnőttebb zenei fellángolásokért. Félretolva ezeket az emlékeket kitette új kislemezeit az asztalra: a Brothers Johnson közepes tempójú balladáját a Good to You-t (szerette a basszusgitáros Louis-t), az O’ Jays felnőtt soulját, a Livin’ for the Weekendet, és a White Cherry fehér-fiú funkját, a Play That Funky Music-ot.

Én általában követtem Denise vezetését bármilyen zenei utazást is választott a számunkra, de itt nem tehettem meg, hogy hátat fordítok Michael Jacksonnak. Ő nemcsak egy volt a sok popsztár közül, MJ testvér olyan volt, mint egy családtag. Ugyanazon a nyáron Denise és én TV-t néztünk, amikor a talk show műsorvezető, Mike Douglas bemutatott egy új, testvérekből álló együttest, a Sylverst. Égig érő afrofrizurájukkal és összehangolt lépéseikkel előadták Hot Line című slágerüket. Amikor rájuk néztél nehéz volt nem arra gondolni, hogy ellopták a Jacksonok dolgait.

Ugyanakkor a Jackson fivérek (Jermaine kivételével) elhagyták a Motownt annak reményében, hogy így több alkotói szabadságot kaphatnak. A nevükből kénytelenek voltak elhagyni az 5-öt egykori lemezcégük nyomása miatt, majd 1976-ban kiadták a The Jacksons című lemezüket a CBS Records/Philadelphia Internationalnál.

Noha rajongója voltam a Gamble és Huff produceri munkáját dicsérő első disco dalocskának, az Enjoy Yourselfnek és a parázsló balladának, a Show You the Way to Go-nak, már nehéz volt ismét felizzítani ugyanazt a mániát, amit néhány évvel azelőtt éltem át, amikor bátor édesanyám megküzdött a New York-i hóviharral is azért, hogy elvigyen egy Jackson 5 koncertre a Radio City Music Hallba. Hamarosan én is elengedtem a Jacksonst, amikor az ízlésem a Led Zeppelin és Jimi Hendrix agresszívebb irányába változott meg.

A fiatal Michael Jackson Stevie Wonderrel a stúdióban

A fiatal Michael Jackson Stevie Wonderrel a stúdióban

Évekkel ezelőtt valaki készített egy képet egy fiatal Michael Jacksonról a stúdióban, amint tanulmányozza, hogy mit csinál barátja és mentora, Stevie Wonder a keverőpult mögött. Amint megtudtuk, Michael egy szivacs volt, aki – mint az összes nagy művész – magába tudta szívni a mesterek (James Brown, Sly Stone, Marvin Gaye) tudását és a sajátjává tudta azt tenni. Ugyanúgy ahogy a fiatal MJ Wondert figyelte, biztos vagyok benne, hogy ugyanilyen intenzitással tanulmányozott más zenei zseniket is, akik keresztezték az útját.

Ugyan Michael fivérei lehet, hogy tisztelték őt, mint a falzett-énekes frontemberüket, de amikor végre maguk készíthették a zenéjüket az 1978-as Destiny albumon, több ötletét is megvétózták. Miután kiadták az albumot és a Mike által írt Shake Your Body (Down to the Ground) (amelynek a társproducere öccse, Randy Jackson volt) lett az együttes legnagyobb Motown utáni slágere, úgy döntött, hogy stúdióba vonul, hogy felvegye első szólóalbumát a Forever, Michael óta.

Az Off the Wall felvételei ’78 telén kezdődtek és Jackson a stúdióban volt a következő hét hónapban. Az életrajzíró J. Randy Taraborelli szerint, amikor a család többi része próbált közbeavatkozni Michael kijelentette: „A saját utamat járom. Meg kell érteniük. Ez egyszer.”

Mint tudjuk Jackson persze nem teljesen egyedül csinálta mindezt. Valójában sok segítsége volt. Az, hogy felfogadta Quincy Jones-t (a lemezcég legnagyobb döbbenetére) nem csak arról a kiváló hangzásról szólt, amit a mester elért a stúdióban, hanem arról is, hogy ezáltal elérhetővé vált számára tehetségek garmadája, akikkel Jones kapcsolatban állt. „Soha senki nem mondott nemet Quincy-nek.” – mondta nekem a producer és Q egykori hangmérnöke, Phil Ramone egy interjúban 2007-ben – „Ha felhívott, akkor ott voltál”.

Azokban a napokban, amikor a lemezborító tanulmányozása részét képezte a zenehallgatás élményének az Off the Wall stábja a stúdió isteneinek ki kicsodája volt: a gitáros Phil Upchurch és Larry Carlton, a billentyűs Steve Porcaro és Greg Phillinganes, a szintetizátor specialista George Duke és David Foster, a dalszerző Rod Temperton, az ütőhangszeres Paulinho da Costa, a háttérénekesnő Patti Austin, és az unokatestvérem kedvence Louis Johnson (aki társszerzője volt a Get on the Floornak) basszusgitáron.

Amint MJ sokszor elmondta pályafutása során a választásai nem a bőrszínről vagy fajról szóltak, hanem a tehetségről, így azok a Los Angeles-i stúdió felvételek gyakran úgy néztek ki, mint egy Benetton reklám. De kezdetben a producer szerint Michael félénksége tényező volt. Jones később úgy jellemezte a 20 éves Michaelt, mint „nagyon, nagyon magába forduló, félénk, nem magabiztos. Egyáltalán nem volt benne biztos, hogy nevet tud magának csinálni egyedül. És én sem voltam az.”

1979 nyara nagy évet hozott nekem is és Michael Jacksonnak is. Ő 21 éves lett augusztusban én 16 júniusban. Néhány hónappal korábban Harlemből Baltimore-ba költöztünk. Egy este Monroe Street-i nappalinkban ültem és a Midnight Specialt nézem, amikor hirtelen elkezdődött Jackson első kislemezének, a Don’t Stop ‘Til You Get Enough-nak a videóklipje. Randy, aki ütőshangszeren játszott a felvételen, volt az egyetlen Jackson fivér az albumon.

Hogy megfelelő pop kulturális kontextusba helyezzük a Don’t Stop ‘Til You Get You Enough videóját, ez két évvel az MTV indulása előtt történt és én még soha azelőtt nem láttam videóklipet. De most ott volt a szemeim előtt MJ szmokingban és egyszerre nézett ki kényelmetlenül és a legmenőbb gyerekként az osztályban.

Amint furcsa képeket vetítettek mögé és elkezdődött a pulzáló ritmus (“Fever/ Temperature’s risin’ now”) a dal színtiszta extázisa „megolvaszt, mint egy forró gyertyaviaszt” (“melt like hot candle wax”). Amikor Jackson a refrént énekelte (“Keep on with the force, don’t stop”) néhányan úgy gondolták, hogy a Star Warsra tesz utalást, de szerintem egész egyszerűen önmagáról beszélt. Amint azt hamarosan bebizonyította, ha poplemezek készítéséről volt szó az elkövetkező 1980-as években, akkor ő volt az Erő. A Don’t Stop ‘Til You Get Enough videóklipje giccses volt és forradalmi és a tökéletes reklám a megjelenő albuma számára.

Néhány hónappal később ennek a dalnak az ellenállhatatlan groove-ja csábította a virágmintákkal díszített seggemet a táncparkettre Baltimore menő klubjában az Odell’s-ben, ahol én a ritmus rabszolgájává váltam. Visszatekintve ironikus, hogy ugyanabban az évszakban, amikor fehér rocker fiúk kinyilvánították, hogy „a diszkó szar” és 12 hüvelykes kislemezeket robbantottak fel Chicagóban, Michael Jackson kiadta pályafutása legjobb tánc dalait.

Azon a nyáron egy helyi ifjúsági programnak dolgoztam, akik fiatalokat támogattak a közösségben. A North Avenue-i irodáknak jelentettem kilenc órakor és körülbelül 30 fekete tinédzserrel tisztítottuk az utcákat és sikátorokat. Minden nap seprűkkel és műanyag zsákokkal felszerelkezve indultunk el. Miközben dolgozunk egy rádió mindig szólt és Jackson soullal teli falzettje lett az egész évszak zenéje. Egy forró júliusi reggelen amint sepertük a cigaretta csikkeket és törött üvegeket a DJ a Workin’ Day and Nightot kezdte játszani, ami a mi hivatalos dalunk lett.

Lehetetlen volt váltogatni a soul csatornák között, mint a WEBB vagy a V103 és nem hallani a felpörgető Don’t Stop ‘Til You Get Enough-ot, a Rock with You közepes tempójú boogie-ját vagy a hűtlenség himnuszát, a Girlfriendet, amelyet Paul McCartney írt (aki először 1978-as London Town című albumára vette fel a dalt a Wingsszel). Jackson hangja édesebb volt, mint a cukor a kávémban, de a dal valójában a megcsalásról és becsapásról szól. Az Off the Wallon a Girlfriendet (amelyben a legendás Wah Wah Watson játszik gitáron) a szívszorító szakítós dal a She’s Out of My Life követi, a bolygó egyik legszomorúbb dala.

Miután kisírta magát, Mike visszatér a hangjával lebegni a Moog szintetizátorok lágy hangja fölé (köszönhetően Greg Phillinganesnek) amint a Stevie Wonder által írt hangulatosan briliáns csendes vihar groove, az I Can’t Help It felhangzik. A dalt eredetileg saját mesterműve, az 1976-os Songs in the Key of Life számára írta Wonder. Az It’s the Falling in Love visszavisz minket a mosolygós boldogságba mielőtt MJ ismét visszatér a klubba a fúvósokkal teli Burn This Disco Out-ban. Az 1979 augusztus 10-én kiadott Off the Wallt (néhányak szerint MJ legfeketébb albuma) a kritikusok elismerték és több millió példányban kelt el.

Miután megvettem az albumot a Modern Music lemezboltban Mondawmin Mallban azon a héten barátokkal visszatértünk a bölcsőmbe, készen a boogie-ra, hogy megragadjuk a lelkünket és soha ne engedjük el. Harminc nyárral később, 2009. június 25-én, amikor bejelentették, hogy Michael Jackson halott, a barátommal Patriciával ültem azon a szomorú délutánon, amint letöltötte a kedvenc dalainkat és lejátszotta őket a laptopján. Amikor a címadó dal, az Off the Wall felhangzott egy pillanatra a polcra tettük a bánatunkat és csak jól éreztük magunkat.

A kulturális kritikus Michael A. Gonzales címlapon szereplő cikkeket írt a Vibe, az Uptown, az Essence, az XXL, a Wax Poetics és mások számára. Cikkíró a soulhead.comnál is. Olvasd az írásait a Blackadelic Popnál és kövesd Twitteren a @gonzomike címen.

Forrás: http://www.ebony.com/entertainment-culture/off-the-wall-put-michael-jackson-into-the-stratosphere#axzz3yT1sIxlj

Baltimore és az elégedetlenségei

Írta: Toni Bowers (A szerző a Pennsylvaniai Egyetem brit irodalom professzora. Philadelphiában él.)
2015. május 14.
Az eredeti cikk helye: http://lareviewofbooks.org/essay/dancing-with-michael-jackson/

Come and see, the moon is shining.
Come and see, the moon is walking.
Come and see, the moon is dancing.

— Ladysmith Black Mambazo

(Fordítás:

Jöjj és lásd, a Hold ragyog.
Jöjj és lásd, a Hold sétál.
Jöjj és lásd, a Hold táncol.

A dél-afrikai Ladysmith Black Mambazo együttes Lindelani c. dalából, amely elhangzik Michael Jackson Moonwalker c. filmjének a végén.)

Got a feeling that we’re gonna raise the roof off!
Everybody just get down!

– Michael Jackson

(Fordítás:

“Úgy érzem, hogy le fogjuk emelni a tetőt!
Mindenki engedje el magát!”

Részlet Michael Jackson Burn This Disco Out c. dalából, bár az idézet nem pontos, mert ez a két sor a dalban nem egymást követi.)

Mostanra több millióan nézték meg azt, ahogy Dimitri Reeves Baltimore különböző részein táncol Michael Jackson zenéjére. A legismertebb klipben, amelyet a riporter Shomari Stone filmezett le, Reeves öröme megijeszti a nézőket, amikor a férfi váratlanul elkezd lefelé lebegni egy szemetes utcán miközben a Beat It harsog valahonnan az útpadka felől. Jackson ujjongó, dühös mozdulatait imitálja és lehűt egy feszült pillanatot.

Dimitri Reeves

Dimitri Reeves Baltimore-ban

“Don’t want to see no blood, don’t be a macho man. They’ll kick you, they’ll beat you, they’ll tell you it’s fair, so beat it.”

(„Nem akarok vért látni, ne legyél macho. Szét fognak rúgni, meg fognak verni és azt fogják mondani, hogy ez fair, szóval kopj le inkább.” – részlet a Beat It-ből.)

A Facebookon Reeves arra kérte a videók nézőit, hogy ne próbálják túl szó szerint értelmezni a választott dalok szövegeinek lehetséges jelentőségét – Beat It, Smooth Criminal, Will You Be There, Black or White és mások. „Csak táncolni akartam.” – mondja. Nagyszerű ösztön volt. Amikor Reeves feltekerte a hangerőt és felidézte azokat a régi varázslatos lépéseket, közös öröm kezdett megjelenni a dühös, gyászoló városban és a város válaszolt. Egyének, fiatalemberek csoportjai és végül nagy tömegek kezdtek el mozogni Reeves-szel együtt, eltéveszthetetlen elszántsággal és örömmel az arcukon. Egy furcsa, váratlan szépség ölt testet a szemeink előtt és megpillantunk egy másik Baltimore-t, amelyik nagyon különbözik a médiában látott képektől – egy város belülről talált utat a gyógyulásra.

Ugyanazon a napon, amikor Reeves előadta első videóra vett táncát én egy drága „specialitások” élelmiszerboltjában rohangáltam Philadelphiában. A háttérzene észrevétlenül duruzsolt, amíg hirtelen a levegő megtelt egy kortalan, érdes ritmussal és jött a Thriller. Hirtelen mindenki mozogni kezdett. A húst szeletelő férfi lágyan ingadozott jobbra-balra. A bejáratnál álló fegyveres őr (az egyetlen fekete az üzletben) arca megenyhült, elkezdett ütemesen bólogatni. Egy nő mellettem megállt és a távolba meredt. Közben a lábai dobogtak. Egy titokzatos pillanatra valami, amire szükségünk volt és amit elvesztettünk, ott volt megint.

Nagyszerű pillanat volt, de valami mégis hiányzott. Noha mindenki válaszolt a zenére, volt benne valami furcsa tartózkodás – ez nem volt nyílt, közösségi, nem olyan, mint a ragadós ünneplés Baltimore-ban. Nem találkoztak a szemek, senki sem nevetett vagy énekelt, senki sem mozgott korlátok nélkül vagy olvadt bele az ütembe. Újabb dal jött. Visszacsoszogtunk a bevásárlókocsijaink mögé, hogy a kézműves sajtokat vizsgálgassunk. Semmi sem változott.

Azóta is erről a két jelenetről gondolkodom, amelyekben bármennyire is különböztek, mégis volt egy közös: Michael Jackson. Dimitri Reeves választhatott volna ezer más, sokkal újabb és divatosabb dalt, mint a Beat It, de az a választása, hogy Jackson zenéjére táncol tévedhetetlen volt. Mert talán minden más szórakoztatóművésznél jobban Michael Jackson szándékosan úgy konstruálta meg a zenéjét, hogy az a remény és a gyógyulás ajándéka legyen. Dal dal után egy egyedülállóan empatikus víziót kínál, egy makacs hitet az emberi képességben az összekapcsolódásra, az örömre és az igazságszolgáltatásra. Vajon ezek az ideálok avíttnak és elavultnak tűnnek számodra? Vajon az az ötlet, hogy a zene meg tudja változtatni a világot túlzásnak tűnik? Magam is hajlamos voltam így gondolni. De a ragyogó pillanatok, amiket Reeves keltett Baltimore-ban másra utalnak.

Reeves erőteljes tánca arra emlékeztet minket, hogy Jackson többet ért el, mint ellenállhatatlan, roppant piacképes dalokat vagy akár csodálatos zenét. A munkája politikailag is hatásos marad. Ennek az egyik oka Jackson ragaszkodása a felelősséghez és empátiához – „who am I to be blind, pretending not to see their need?” („ki vagyok én, hogy vak legyek és úgy tegyek mintha nem látnám a szükségleteiket?” – részlet a Man In The Mirror-ból). Egy másik, a munkáiban állandóan ismételt invitálás: „Jöjj és táncolj velem!” (Get on the Floor) Mi, elfoglalt vásárlók visszautasítottuk ezt és ez a mi veszteségünk, de Dimitri Reeves és a szomszédai sokkal bölcsebben úgy döntöttek, hogy Michael Jacksonnal táncolnak: hogy még tovább viszik és elviszik másokhoz, nem hajlandók megadni magukat a feszélyezettségnek és az ítélkező hangoknak, hanem inkább örülnek.

Az, ha együtt táncolunk Michael Jacksonnal varázslatos módon „meg fogja gyógyítani a világot” és „jobb hellyé teszi az egész emberi faj számára”? (Heal the World) Meg fogja ez válaszolni azt a kérdést, amit a kislány tesz fel a rendőrnek a We’ve Had Enough című dalban: „Hogy lehet, hogy te döntöd el, hogy ki élhet és ki haljon?” Vajon ez igazságot fog szolgáltatni Freddie Gray-nek vagy megjavítja a rasszista „igazságügyi” rendszert? Nem. De segíthet és valóban, ahogy Reeves megmutatta, már segít is.

Ami furcsa az, hogy a fővonalas kultúra az Egyesült Államokban (amelyiknek pedig minden segítségre szüksége van) mennyire visszautasítja Jackson kinyújtott kezét. Ez egy észrevehető dolog: egy olyan ember, aki nemrég még évtizedeken át uralta a populáris zenét, Michael Jackson egy furcsán árnyékfigurává vált. Nem Las Vegasban vagy a Sony Music-nál persze, ahol továbbra is minden évben milliókat termel és továbbra is a világ messze legjobban kereső zenésze, leginkább a tengerentúli eladások miatt.

Én a fővonalas, főutcai kultúrákról beszélek az USA-ban, különösen a privilegizált, fehér amerikaiak kultúrájáról, mint azoké ott abban a philadelphiai élelmiszerboltban. Ott megszilárdult egy hűvös attitűd Michael Jackson és a zenéje iránt és egyfajta vonakodás aziránt, hogy ünnepeljék Jackson szégyentelen idealizmusát, úttörő queer személyiségét és a befogadás és együttérzés gyakorlatait. Még nagyszerű művészetének az elismerését is egyfajta kelletlenség övezi. Nem nézünk szembe Michael Jacksonnal közvetlenül, felismeréssel. Nem tekintünk a teljesítményére azzal a csodálattal, amit megérdemel. Nem táncolunk.

Nem számít mi a kontextus, ez egy elég méltánytalan viselkedés a 20. század egyik legfontosabb művészével szemben. De különösen buta attitűd most, mert ez lehetővé teszi számunkra, hogy elhajoljunk a kihívások elől, amiket Jackson – mind az ember, mind a zene – támasztott azzal a gondolkodással és viselkedéssel szemben, amely továbbra is mérgezi a közösségeket ebben az országban. Miért kell ennek így lennie?

Megkérdeztem egy huszonéves barátomat mit gondol Michael Jackson zenéjéről: a srácok még mindig táncolnak rá? A barátom válasza tanulságos volt: „Nagyszerű zene.” – mondta – „De ha arra gondolunk mit tett kisgyerekekkel, akkor jobb, ha elfelejtjük.” Megdöbbentem. Lehetséges ez? Miután az amerikai történelem egyik legdrágább és legintenzívebb perében minden vádpontban „nem bűnös” ítélet született, miután újra és újra bebizonyosodott, hogy Michael Jackson nem tett semmi rosszat, hanem zsarolók célpontja volt és rengeteg egybevágó vallomás szól arról, hogy Jackson valójában egy mennyire tisztességes és sérült ember volt, lehetséges, hogy a média aljas opportunistái, akik a meglincselésében profitot láttak, a mai napig meghatározzák Jacksont és korlátozzák a munkája erejét? Úgy tűnik. Jackson reputációjának lassú keresztre feszítése, ami több, mint egy évtizede kezdődött még ma is folytatódik.

Ráadásul váratlan módokon folytatódik. Nem akarom azt sugallni, hogy ami Jacksonnal történt bármilyen lényegi módon összehasonlítható azzal, ami Freddie Gray-jel, Michael Brownnal, Eric Garnerrel vagy más olyan színesbőrű amerikaival történt, aki mostanában halt meg a törvény képviselőinek kezei által. Hiszen végül is Jackson túlélte a megpróbáltatását (alig) és folytatta az életét (nem sokáig). Nem mondom azt, hogy mindezek a jelenlegi szenvedések és igazságtalanságok valamiféle közvetlen kapcsolatban állnak Jackson speciális tapasztalataival. De azt igenis állítom, hogy az igazságtalanságnak ugyanazok a struktúrái, amelyek polgári hatóságoknak lehetővé teszik, hogy fegyvertelen amerikaiakat öljenek Jacksonnak is ártottak és az ő ügye segíthet megérteni ezeket a struktúrákat és ellenállni nekik.

Ugyanazok a nézők a nemzetből, akik hajlandóak voltak ott ülni és hagyni, hogy a rémálom bekebelezze Jacksont most még szívszaggatóbb élményeket látnak, ahogy azok megelőznek több tucat másikat. Néhány megfigyelő a felelőtlenül szelektíven válogatott képeket Baltimore-ból, amelyeket a nemzeti média bemutatott, arra használja, hogy táptalajul szolgáljanak az előítéletei megerősítéséhez. (Ki tudhatná csak a TV-ből azt, hogy a pusztítás sokkal kevésbé volt jellemző, mint a rendes demonstrációk és a szolidaritás gesztusai?) Jackson élményei és azé a sok-sok színesbőrű emberé, akik mostanában estek a rendőrség áldozatául és meghaltak nem ugyanazok. De bizonyos módokon mégis kapcsolódnak egymáshoz. Ugyanúgy gyalázatosak és hasonló okokból. Hasonló patológiákat fednek fel, amelyek felfalnak minket és többet láttatnak velünk önmagunkból, mint amit mi látni szeretnénk.

Itt egy dolog, amit Michael Jackson élménye világossá tesz: az igazságtalanság azon aktusai, amelyeknek most a tanúi vagyunk, amelyeket egy bizonyos értelemben az amerikai élet egy szörnyű, hosszú idő óta fennálló ténye szentesít: nevezetesen az, hogy amikor a tiszteletről, polgári jogokról és igazságról van szó, akkor igenis számít az, hogy fekete vagy vagy fehér. Jackson a leginkább látható színesbőrű amerikai volt az elmúlt években, aki tapasztalhatta, hogy ahhoz, hogy kegyetlenül bánjanak vele elég annyi, ha megvádolják. De ez a felfedezés semmi esetre sem egyedülálló dolog az ő esetére vonatkoztatva. (Ami egyedülálló volt az az, hogy a média mennyire közvetlenül felelős volt azért, amit Jackson elszenvedett; kevés valódi bűnözőnek kell elszenvednie ilyen mértékű gyalázkodást egy globális közönség előtt.) Jackson esetében, ahogy minden visszataszító ügyben, amiről az elmúlt években hallottunk, egy színesbőrű amerikait megfosztottak a legdrágább jogtól, amivel állítólag minden amerikai rendelkezik: az ártatlanság vélelmétől. Ezen ügyek közül mindegyik más, de ebből a fontos szempontból mindegyik hasonlít is.

Jackson esetében, ami talán a legfigyelemreméltóbb volt az a tény, hogy minden állítást, amit tett valahogy automatikusan kifogásolgatónak bélyegeztek idegenek és nyilvánosan a legdurvább és leginkább bizalmaskodó módon. Nem voltak szabályok, nem volt tisztelet. Újdonsült férjként Jackson ott ült és hallgatta, amint egy újságíró élőben az országos televízióban megkérte a feleségét, hogy erősítse meg, hogy Jackson képes a szexre. Nem sokkal korábban egy másik egyenesen arról kérdezte, hogy szűz-e még. A szorongása, amelyik Jackson életében kifejlődött és egyre intenzívebbé vált, valójában ésszerű válasz volt az ilyen gyalázatokra. Egyetlen más üldözött híresség – a megboldogult Wales-i hercegnő kivételével – sem tapasztalhatta meg ezt a fajta könyörtelen, szűnni nem akaró inváziót, amelyet Jackson átélt. Miközben Diana csak felnőttként élte át ezt a támadást, Jacksonnak egész életében szembe kellett vele néznie – azoktól az éjszakáktól kezdve, amikor haszonleső apja vihogó lányok csoportjait kísérte a szobájába, hogy nézzék a kamasz, alvó Michaelt egészen azokig az utolsó, felháborító, globálisan terjesztett képekig, amelyeket a mentő ablakán keresztül készítettek egy haldokló vagy már halott Jacksonról, amint próbálják újraéleszteni és intubálni. És aztán ott volt a sokszor újranyomtatott kép a holttestéről, meztelenül a boncorvos asztalán.

A média ezen felháborító viselkedését és számos mást rendszeresen Jackson sajátos karakterére való utalásokkal magyaráztak. Magának köszönheti – mondták – ezzel az összezavaró nyilvános személyiséggel, éppen úgy, ahogy egy fegyvertelen, fajilag megjelölt tinédzser is, aki „fenyegetően néz ki”. De ha menedéket keresünk ebben a fajta beszűkülten személyes magyarázatban, akkor az elvonja a figyelmet a valódi problémákról, a mindent átható rasszizmusról és a rendszer szintű igazságtalanságról. Azzal, hogy egy személy sajátosságait vagy hibáit idézed magad is kegyetlenséget követsz el annak érdekében, hogy megmagyarázd (kifogást találj rá? kimosdasd?) a kegyetlenkedést az áldozat hibáztatásával. Ez lehetővé teszi, hogy ne vegyél tudomást arról, hogy a saját viselkedésed és szokásaid is hozzájárulnak a brutalitáshoz, még ha passzív módon is.

Ezt mondani nem ugyanaz, mint azt mondani, hogy Michael Jackson nem volt figyelemreméltóan sebezhető vagy nem követett el komoly hibákat. Az volt és elkövetett. Szentimentális volt, zárkózott, és túlságosan készséges, amint az a gyermekkori bántalmazás áldozataira gyakran jellemző, elkülönült, törékeny, nárcisztikus, furcsa és piszkosul gazdag, aki rettegett a konfrontációtól, szórványosan tanult volt, miközben a zsenialitás terhe volt a vállán, és a családja arra használta, hogy belőle éljen. Jackson olyan volt – amint azt Steven Spielberg híresen megfogalmazta – „mint egy őzgida az égő erdőben”. De ezek egyike sem ugyanaz, mint bűnözőnek lenni – mint ahogy futni az utcán vagy nem hagyni egy engedély nélküli házkutatást vagy lógni az iskolából sem ok arra, hogy lelőjenek. Nem csoda, hogy Jacksont mindez túlterhelte. Nem csoda, hogy az amerikaiak demonstrálnak az utcákon. Ki tehetne másképp?

Túl a személy sajátosságaira a való reduktív fókuszon, van egy másik magyarázat is, amelyik releváns mind Jackson szenvedéseivel, mind a polgári jogi krízissel kapcsolatban, amellyel most szembenézünk: a rasszizmus. Ez a szó és itt az idő, hogy hangosan kimondjuk. A rasszizmus elsősorban nem azokról az emberekről szól, akik elszenvedik, hanem azokról, akik gyakorolják. Nem a másmilyen vagy furcsa egyénekről szól, hanem azokról a hétköznapi emberekről, akik eldöntik ki másmilyen és furcsa és akik úgy döntenek, hogy inkább félnek tőlük, mint ünneplik őket.

Időnként a rasszizmus, amelyik mindig is ott kavargott Jackson körül az árnyékban világosan megmutatta démoni arcát: például akkor, amikor a tudatlanok látva a vitiligót és kezelését azzal vádolták őt, hogy „fehér akar lenni”. Michael Jackson mindig feketeként azonosította magát („Csak belenézek a tükörbe; tudom, hogy fekete vagyok.”) és a fekete szórakoztatóművészeket tartotta a legfontosabb példaképeinek (James Brown, Jackie Wilson, Diana Ross, Stevie Wonder, Otis Blackwell és Sly Stone, sok más mellett). Afrikai-amerikai örökségét ünnepelte azzal is, hogy a fiának dédnagyapja rabszolga nevét adta: Prince. A zenéje sosem hagyta el és mindig felmagasztalta a fekete amerikai zene dicső hagyományait. Mindazonáltal Jacksont utálják mert állítólag fehér akart lenni.

CharlieHebdo

Az irracionális gyűlölet Jacksont még 2009. júniusi halála után is üldözi. A Charlie Hebdo az évi júliusi címlapja egy Jackson-szerelésben lévő csontvázat ábrázolt a következő felirattal: „Michael Jackson, en fin blanc” — “Michael Jackson, végre fehér.”  

Egy gúnyirat, ami jelenleg forog az Interneten tartalmaz egy fotót egy divatmodellről, akinek vitiligója van és segítőkészen emlékeztet minket arra, hogy egy az a betegség, amiről Jackson „azt állította”, hogy neki is az van. Mindössze „azt állította” – egy élet alatt összegyűlt fotó bizonyíték ellenére, családtagjai, bőrgyógyászai és sminkesei egyöntetű tanúbizonysága ellenére és annak ellenére, hogy a művész legidősebb fia is úgy tűnik rendelkezik ezzel a ritka örökletes betegséggel és még a boncjegyzőkönyve is megerősíti a diagnózist. Melyik fehér művész kapott ennyire kevés szimpátiát egy életen át tartó gyötrő betegségért (amely csak egy volt a több betegség közül, amiben Jackson szenvedett)? Kinek garantáltak ilyen kevés jóhiszeműséget és kiről kreáltak ennyi rosszindulatú hülyeséget? „Nem fogják neki egykönnyen megbocsátani, hogy ennyi mindent felforgatott” – írta James Baldwin pontosan akkor, amikor a Thriller meghódította a világot.

Senkit sem kell, hogy meglepjen, hogy Michael Jacksonnak, mint minden más színesbőrű embernek ebben a társadalomban, rasszizmussal kellett szembenéznie. Ami figyelemreméltó az az, hogy mennyire erőteljesen és gyakran helyettesítette az egyéni magyarázat a társadalmit Jackson esetében. A séma annyira minden képzeletet felülmúló, hogy ha egyszer meglátjuk, akkor az sokat megtaníthat nekünk az ügyek jelenlegi borzalmas állásáról és megmutatja annak fontosságát, hogy megnevezzük és kijavítsuk a terelésnek, önigazolásnak és a folytatódó abúzusnak ezt a szokását. A privilegizált helyzetben lévő fehér amerikaiaknak meg kell tanulniuk felismerni a tendenciájukat arra, hogy individualizálják az elnyomást. Az egyének természetesen hozzájárulnak a saját életükhöz, de Amerika faji betegségének kontextusában a problémát nem elsősorban a színesbőrű egyének jelentik; a probléma a rendszer és azoknak a szokásszerű attitűdjei, akik élvezik a polgárok teljes körű privilégiumait.

Az Egyesült Államokban a különbözőséget mi patológiaként fogjuk fel. Kényelmetlenül érezzük magunkat mindenkivel kapcsolatban, aki meghaladja a kategóriáinkat, aki megzavarja az előítéleteinket vagy aki felveszi az uralkodó közhelyek kihívását. Michael Jackson és a zenéje mindezt megtette több szinten is. Ami azonban a legfontosabb és amit nem szabad elfelejteni az az, hogy mindezt örömmel tette. Ha túl sokat időznénk Jackson szenvedésénél, akkor elfelejtenénk megszelídíthetetlen játékosságát és akaraterejét. A csodás dolog végeredményben nem az, hogy Michael Jackson mennyire különc volt vagy, hogy mennyire nehéz volt az élete, hanem, hogy mennyire nagy volt a kapacitása az örömre, a nagylelkűsége, és azon képessége és eltökéltsége, hogy örömöt hozzon másoknak. Végtelenül kíváncsian, vidáman az emberekkel és elbűvölten a világ szépségétől annyira jól érezte magát. Szenvedett, igen; fájdalmas élményekkel nézett szembe és fájdalmas élményeket élt át. De ez teszi a vidámságát annyira figyelemreméltóvá és azt a tényt annyira drágává, hogy örömöt hozott (és továbbra is örömöt hoz) más embereknek. Bármi történt ő táncolt. Emlékeznünk kell erre, tisztelegnünk kell ennek és együtt táncolni.

Dimitri Reeves sok mindenre megtanított minket a múlt hónapban. Az egyik az, hogy nagyobb szükségünk van Michael Jacksonra, mint eddig bármikor. A szégyenteljes bánásmód, amelyet Jackson elszenvedett a populáris kultúra kezeitől, amelynek a gazdagításáért ő oly sokat tett nem izolált jelenség, hanem túlságosan is jellegzetes. Alaposan végiggondolva Jackson élménye olyan káros attitűdöket és szokásokat leplez le, amelyek jelenleg is nagyon is működésben vannak. Természetesen sokkal jobb lenne, ha Jacksonnak nem kellett volna keresztülmennie azon, amin keresztülment, mint ahogy az is jobb lenne, ha a színesbőrű amerikaiak a törvény szolgáitól biztonságban járhatnának az utcáinkon. A sokkal nagyobb hatalommal rendelkező többségnek meg kellene tanulnia hogyan viselkedjen úgy, hogy ne okozzon szenvedést mindazoknak, akik már így is hátrányos helyzetben vannak és a már privilegizált helyzetben lévők semennyi tanulása vagy növekedése nem tudja elkezdeni törleszteni azokat az igazságtalanságokat, amelyekről beszélünk. Ugyanakkor fontos, hogy azok, akik privilégiumokat élveznek észrevegyék, hogy nem mindenki teszi ezt és használja arra a hatalmát, hogy ezt megváltoztassa. Legalább azt kell követelnünk ebben a pillanatban, hogy mindenki kapja meg az ártatlanság vélelmét, ami pedig annak felülvizsgálatát igényelné ahogyan a média és a bűnüldözés működik.

Dimitri Reeves-nek köszönhetően csak egy apró módját láttuk annak, hogy hogyan kezdjünk gyógyulni – egy olyan módot, amit közvetlenül Michael Jacksontól vett: kiléphetünk és táncolhatunk az utcán, örömöt terjesztve félelem helyett. „Jöjj és táncolj velem” – írta Jackson. „Csatlakozz hozzám a táncomban, kérlek csatlakozz most.” Reeves elfogadta Jackson invitálását.

Együtt táncolni Michael Jacksonnal, elfogadni a kinyújtott kezét többről szól, mint tisztelegni egy nehéz, kivételes élet és hatalmas tehetség előtt – noha annak is épp itt az ideje, hogy ezt megtegyük mindenféle kelletlenség, ítélkezés és hazudozás nélkül. Ezt önmagunkért és egymásért kell megtennünk – nem azért, hogy biztonságban tartsuk magunkat a jelen fájdalmától és veszélyeitől, hanem hogy tovább menjünk a saját életünk leginkább zavarba ejtő aspektusaiban és örömmel szembenézzünk velük. Ez egyfajta módja annak, hogy azt a jövőt válasszuk, amit akarunk és azt amilyen emberekké akarunk válni.

Együtt táncolni Michael Jacksonnal azt fogja jelenteni, hogy elengedjük a gyűlöletet és a félelmet, elismerjük a szépséget abban, ami furcsának tűnik a számunkra és hajlandóak vagyunk kockázatot vállalni. Azt fogja megkövetelni, hogy képzelőerővel, empátiával fordulunk más emberek felé ott, amiről azt gondoljuk, hogy az a mi területünk – és tisztelettel. Ezekben a napokban a tánc, amire Jackson meghív minket egyfajta etikai gyakorlat. Ez egyfajta módja annak, hogy felnőjünk a hitvallásainkhoz és hivatásainkhoz és hogy felelősséget vállaljunk a saját privilégiumainkért.

Get the point? Good. Let’s dance.

(„Megértetted? Jó. Akkor táncoljunk.” – ez az idézet Janet Jackson Rhythm Nation 1814 c. albumáról származik, de egy fellépésén Michael is a magáévá tette.)

Justin Timberlake is helyet kap az új Michael Jackson albumon

A legújabb információk szerint a május 13-án megjelenő posztumusz Michael Jackson album, az Xscape Deluxe verzióján megjelenő bónusz dal a Love Never Felt So Good egy Justin Timberlake-kel “duettben” énekelt változata lesz. Ez ellentmond azoknak a korábbi pletykáknak, miszerint a bónusz dal a Sly and the Family Stone együttes Hot Fun in the Summertime című dalának egy feldolgozása lesz, amelyen MJ-hez posztumusz Mary J. Blige, D’Angelo és Questlove csatlakozik.  Ugyanakkor ez a cikk azt állítja, hogy Timberlake ÉS a Mary J. Blige, D’Angelo és Questlove trio egyaránt rajta lesz az albumon.

Elképzelhető, hogy más lesz a bónusz dal az album fizikai formában (CD) megjelenő változatán és más mondjuk az iTunes verzión. Ilyet szoktak csinálni a lemezcégek…

Az mindenesetre tény, hogy a Love Never Felt So Good-ot ma bemutatják az iHeartRadio Music Awardson, Los Angeles-ben. Ezen a díjátadón számos mai sztár fellép – Justin Timberlake képét is feltüntették a plakáton, bár ő személyesen nem valószínű, hogy ott lesz, hiszen jelenleg éppen Európában turnézik. Lehetséges persze egy videós bejelentkezés vagy pedig egy új klip bemutatása… Mindez persze csak spekuláció egyenlőre.

iheart

Az iHeart Radio (a díjátadó szervezője) ezt írta  a Twitterén:

“Wow! Lenyűgözőek az #iHeartAwards próbák: az új @MichaelJackson dal, az előadás és a különleges vendég!”

Különleges vendég? Timberlake? Esetleg MJ hologram? Ma éjjel kiderül.

FRISSÍTÉS: A Sony a VIBE című magazin kérdésére cáfolta azt a pletykát, hogy Mary J. Blige, D’Angelo és Questlove rajta lesz az Xscape-en. Tehát akkor a kérdés megoldódott: a bónusz dal a Love Never Felt So Good lesz Justin Timberlake-kel.

Első benyomások az Xscape-ről

EPIC RECORDS XSCAPEMichael Jackson május 13-án megjelenő második posztumusz albumát egyelőre csak néhány kiválasztott hallhatta. A Sony a világ nagyobb városaiban lemezbemutató partikat tart a sajtó munkatársai és néhány szerencsés kiválasztott rajongó részére.

Ízlések és pofonok nagyon különbözőek lehetnek, így túl messzemenő következtetéseket talán még nem szabad levonni, de tény, hogy egyelőre mind a média, mind a rajongók visszajelzései többnyire pozitívak. Úgy tűnik ez az album visszaállíthatja sokak bizalmát az MJ Estate-ben és a Sony-ban azok után, hogy a Michael című első posztumusz album sokakban keserű szájízt hagyott hátra. Az már most látszik, hogy mind művészileg, mind marketing szempontból sokkal több erőfeszítést tettek ennek az albumnak az érdekében, mint az előzőében.

A beszámolók alapján annyit lehet mondani, hogy ez egy táncos, vidám album lesz. Több kritikus is az Off The Wallhoz hasonlította hangulatában, ami jó hír, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a slágerlista jelenleg tele van az Off The Wall által inspirált zenével és művészekkel (Daft Punk, Bruno Mars, Justin Timberlake, Pharrell Williams).

Az első kislemez várhatóan a Love Never Felt So Good lesz, ami Paul Anka és Michael írt valamikor a ’80-as évek elején. Ez okozott némi riadalmat a rajongótáborban, mivel sokan úgy érzik, hogy ez az album leggyengébb dala. Legalábbis a demók alapján, amiket ismerünk. (Én nem feltétlenül osztom ezt a nézetet – nekem mindig is tetszett a demó.) Ráadásul sokan úgy tartják, hogy az első kislemeznek valami igazán ütős, pörgős számnak kell lennie ahhoz, hogy felkeltse a figyelmet szélesebb körben is, nem egy ilyen közepes tempójú dalocskának. Azonban a lemezbemutató partikról érkező hírek mind arról számolnak be, hogy a Love Never Felt So Good “táncparkettre csábító” dal – így tehát valószínűsíthető, hogy a producerek táncolhatóvá tették.  Miután a demó pusztán egy énekhangot (Michaelét) és egy kísérő zongorát (Paul Ankáét) tartalmaz, így bőven volt tér az új hangszerelésre.

A beszámolók nagy része úgy tartja, hogy az album legjobb dala a Do You Know Where Your Children Are (12 O’Clock), amit Michael 1990-91 körül írt. Ezt a nézetet sok rajongó osztja a demók alapján is. Ami kicsit aggodalommal töltött el néhány rajongót az a félelem, hogy a média majd megpróbálja kiforgatni a dal szövegét, illetve hogy ízléstelen viccek tárgya lesz a cím figyelembe véve a Michael elleni korábbi vádakat. Valójában azonban ahhoz kell beteg elme, hogy ezt a szöveget valaki Michael ellen fordítsa. A szöveg egyértelműen a gyerekek elhanyagolása és molesztálása ellen foglal állást. Figyelemre méltó, hogy Michael a dalt azelőtt írta, hogy őt megvádolták volna gyerekmolesztálással, tehát nem igaz az, amit az egyik brit bulvárlap írt, hogy ez valamiféle válasz volt a vádakra. Talán azért maradt dobozban, mert Michael tudta, hogy a vádak után nem szívesen fogadna a nagyközönség egy ilyen dalt tőle, de valójában pont azt mutatja meg a dal, hogy hol is állt Michael Jackson ezen témát illetően. Akik ismerik a vádak részleteit, azok tudják, hogy Michael hamis vádak áldozata volt, amelyeket az anyagi haszonszerzés motivált.

Ellentmondásos hírek érkeztek korábban azzal kapcsolatban, hogy a Chicago című dal és a She Was Lovin’ Me című dal ugyanaz-e vagy két különböző dal. Nos, a rejtély megoldódott. Úgy tűnik, hogy a Chicago valóban egyenlő azzal amit egyesek She Was Lovin’ Me-nek neveztek, azonban van a lemezen egy Lovin’ You című dal is. A dalok címeit nem árulták el a közönségnek, s valószínűleg ez okozta a félreértéseket. A track lista tehát feltehetőleg a következő:

1. Love Never Felt So Good
2. Chicago (She Was Lovin’ Me)
3. Lovin’ You
4. A Place With No Name
5. Do You Know Where Your Children Are
6. Slave To The Rhythm
7. Blue Gangsta
8. Xscape

Azt ehhez hozzá kell tenni, hogy a lemezbemutatókon elmondták a megjelenteknek, hogy ez még az utolsó pillanatban is változhat.

Michael egykori hangmérnöke, Matt Forger ezt mondta Damien Shieldsnek a Lovin’ You-ról: “Úgy emlékszem rá, mint egy R&B stílusú, közepes tempójú szerelmes dalra. Jó dal volt, de nem volt komoly jelölt arra, hogy rákerüljön a Bad albumra. Egyike azon sok dalnak, amit felvettünk aztán elraktunk.”

A Chicagóval kapcsolatban az is kavarodást okoz, hogy sokan azt feltételezik ez a Chicago 1945, amelyet Michael a ’80-as években írt és vett fel és amelyből később kifejlődött az Al Capone, amiből pedig kifejlődött a Smooth Criminal. De úgy tűnik nem arról a dalról van szó, hanem egy 1999-ben felvett dalról. Korábban Timbaland azt mondta, hogy ezt a dalt különösen erősnek érzi és az volt a véleménye, hogy ennek kellene az első kislemeznek lennie.

A Place With No Name az America együttes 1972-es A Horse With No Name című slágerének a feldolgozása – vagy ha úgy tetszik átdolgozása, hiszen új szöveget írtak hozzá. Erről a dalról korábban már írtam itt. Ez a dal különösen rádióbarát lehet.

Szintén írtam már a Slave to the Rhythm-ről, de persze ezekhez a dalokhoz most mind kortárs hangszerelés készül.

A Blue Gangsta nekem az egyik személyes kedvencem a demók alapján, de a beszámolók annyira nem voltak elájulva ettől a daltól. Volt egy rajongói beszámoló, amelyik kiemelte a jobbak között, de a többséget úgy tűnik nem különösebben ragadta meg – legalábbis azzal az új hangzással, amit most kapott.

Az album címadó dala az Xscape zárja a standard albumot – elképzelhető, hogy ez is kislemez lesz. Mind a Slave-ből, mind az Xscape-ből hallhattunk már kisebb részleteket reklámok révén.

A Deluxe verzión a dalok eredeti demóin és két videón kívül lesz egy bónusz dal is. Annyit már lehet tudni róla, hogy Mary J. Blige és D’Angelo is közreműködik benne. A feltételezés az, hogy a Sly and the Family Stone Hot Fun in the Summertime című dalának a feldolgozása lesz, de ezt nem mutatták be a lemezbemutatókon, így ez sokkal bizonytalanabb infó. Michael a ’80-as években megvásárolta a a Sly and the Family Stone dalait (kb. abban az időben, amikor a Beatles katalógust is) és állítólag néhányat fel is vett közülük csak úgy szórakozásból. Valószínűleg ebben a dalban nem énekelte fel a teljes vokált, ezért kellett “duett partnereket” bevonni.

Az eredeti dal:

Michael Jackson kedvencei 1978-79 körül

Az alábbi feljegyzést 1978-79 környékén írta Michael kedvenc dalairól és albumairól (talán egy magazin felkérésére).

kedvenczenei

Dalok

Sly and the Family Stone – Thank You

A YouTube videóban megjelenő kép senkit ne tévesszen meg – a dalt természetesen nem Vanilla Ice adja elő.

Michael Jackson – Ben

Four Tops – Standing in the Shadows of Love

The Carpenters – Close to You

Barbra Streisand – People

Marvin Gaye – Let’s Get It On

Earth, Wind & Fire – That’s The Way of the World

Peter, Paul and Mary – Leaving On A Jet Plane

Beatles – Yesterday

Beatles – Fool on the Hill

Albumok

The Jacksons – Destiny
George Benson – Live
Best of Earth Wind and Fire
Quincy Jones – The Wiz (?)
Chic – C’est Chic
Bee Gees – Children of the World
The Best of Aretha Franklin
Jackson 5 – Greatest Hits
Brothers Johnson – Blam!