Valamennyi bejegyzés

Péter Bence magyar zongorista Michael Jackson feldolgozásai hódítják az Internetet

Bad és Smooth Criminal

Human Nature

Thriller részlet

 

Baltimore és az elégedetlenségei

Írta: Toni Bowers (A szerző a Pennsylvaniai Egyetem brit irodalom professzora. Philadelphiában él.)
2015. május 14.
Az eredeti cikk helye: http://lareviewofbooks.org/essay/dancing-with-michael-jackson/

Come and see, the moon is shining.
Come and see, the moon is walking.
Come and see, the moon is dancing.

— Ladysmith Black Mambazo

(Fordítás:

Jöjj és lásd, a Hold ragyog.
Jöjj és lásd, a Hold sétál.
Jöjj és lásd, a Hold táncol.

A dél-afrikai Ladysmith Black Mambazo együttes Lindelani c. dalából, amely elhangzik Michael Jackson Moonwalker c. filmjének a végén.)

Got a feeling that we’re gonna raise the roof off!
Everybody just get down!

– Michael Jackson

(Fordítás:

“Úgy érzem, hogy le fogjuk emelni a tetőt!
Mindenki engedje el magát!”

Részlet Michael Jackson Burn This Disco Out c. dalából, bár az idézet nem pontos, mert ez a két sor a dalban nem egymást követi.)

Mostanra több millióan nézték meg azt, ahogy Dimitri Reeves Baltimore különböző részein táncol Michael Jackson zenéjére. A legismertebb klipben, amelyet a riporter Shomari Stone filmezett le, Reeves öröme megijeszti a nézőket, amikor a férfi váratlanul elkezd lefelé lebegni egy szemetes utcán miközben a Beat It harsog valahonnan az útpadka felől. Jackson ujjongó, dühös mozdulatait imitálja és lehűt egy feszült pillanatot.

Dimitri Reeves

Dimitri Reeves Baltimore-ban

“Don’t want to see no blood, don’t be a macho man. They’ll kick you, they’ll beat you, they’ll tell you it’s fair, so beat it.”

(„Nem akarok vért látni, ne legyél macho. Szét fognak rúgni, meg fognak verni és azt fogják mondani, hogy ez fair, szóval kopj le inkább.” – részlet a Beat It-ből.)

A Facebookon Reeves arra kérte a videók nézőit, hogy ne próbálják túl szó szerint értelmezni a választott dalok szövegeinek lehetséges jelentőségét – Beat It, Smooth Criminal, Will You Be There, Black or White és mások. „Csak táncolni akartam.” – mondja. Nagyszerű ösztön volt. Amikor Reeves feltekerte a hangerőt és felidézte azokat a régi varázslatos lépéseket, közös öröm kezdett megjelenni a dühös, gyászoló városban és a város válaszolt. Egyének, fiatalemberek csoportjai és végül nagy tömegek kezdtek el mozogni Reeves-szel együtt, eltéveszthetetlen elszántsággal és örömmel az arcukon. Egy furcsa, váratlan szépség ölt testet a szemeink előtt és megpillantunk egy másik Baltimore-t, amelyik nagyon különbözik a médiában látott képektől – egy város belülről talált utat a gyógyulásra.

Ugyanazon a napon, amikor Reeves előadta első videóra vett táncát én egy drága „specialitások” élelmiszerboltjában rohangáltam Philadelphiában. A háttérzene észrevétlenül duruzsolt, amíg hirtelen a levegő megtelt egy kortalan, érdes ritmussal és jött a Thriller. Hirtelen mindenki mozogni kezdett. A húst szeletelő férfi lágyan ingadozott jobbra-balra. A bejáratnál álló fegyveres őr (az egyetlen fekete az üzletben) arca megenyhült, elkezdett ütemesen bólogatni. Egy nő mellettem megállt és a távolba meredt. Közben a lábai dobogtak. Egy titokzatos pillanatra valami, amire szükségünk volt és amit elvesztettünk, ott volt megint.

Nagyszerű pillanat volt, de valami mégis hiányzott. Noha mindenki válaszolt a zenére, volt benne valami furcsa tartózkodás – ez nem volt nyílt, közösségi, nem olyan, mint a ragadós ünneplés Baltimore-ban. Nem találkoztak a szemek, senki sem nevetett vagy énekelt, senki sem mozgott korlátok nélkül vagy olvadt bele az ütembe. Újabb dal jött. Visszacsoszogtunk a bevásárlókocsijaink mögé, hogy a kézműves sajtokat vizsgálgassunk. Semmi sem változott.

Azóta is erről a két jelenetről gondolkodom, amelyekben bármennyire is különböztek, mégis volt egy közös: Michael Jackson. Dimitri Reeves választhatott volna ezer más, sokkal újabb és divatosabb dalt, mint a Beat It, de az a választása, hogy Jackson zenéjére táncol tévedhetetlen volt. Mert talán minden más szórakoztatóművésznél jobban Michael Jackson szándékosan úgy konstruálta meg a zenéjét, hogy az a remény és a gyógyulás ajándéka legyen. Dal dal után egy egyedülállóan empatikus víziót kínál, egy makacs hitet az emberi képességben az összekapcsolódásra, az örömre és az igazságszolgáltatásra. Vajon ezek az ideálok avíttnak és elavultnak tűnnek számodra? Vajon az az ötlet, hogy a zene meg tudja változtatni a világot túlzásnak tűnik? Magam is hajlamos voltam így gondolni. De a ragyogó pillanatok, amiket Reeves keltett Baltimore-ban másra utalnak.

Reeves erőteljes tánca arra emlékeztet minket, hogy Jackson többet ért el, mint ellenállhatatlan, roppant piacképes dalokat vagy akár csodálatos zenét. A munkája politikailag is hatásos marad. Ennek az egyik oka Jackson ragaszkodása a felelősséghez és empátiához – „who am I to be blind, pretending not to see their need?” („ki vagyok én, hogy vak legyek és úgy tegyek mintha nem látnám a szükségleteiket?” – részlet a Man In The Mirror-ból). Egy másik, a munkáiban állandóan ismételt invitálás: „Jöjj és táncolj velem!” (Get on the Floor) Mi, elfoglalt vásárlók visszautasítottuk ezt és ez a mi veszteségünk, de Dimitri Reeves és a szomszédai sokkal bölcsebben úgy döntöttek, hogy Michael Jacksonnal táncolnak: hogy még tovább viszik és elviszik másokhoz, nem hajlandók megadni magukat a feszélyezettségnek és az ítélkező hangoknak, hanem inkább örülnek.

Az, ha együtt táncolunk Michael Jacksonnal varázslatos módon „meg fogja gyógyítani a világot” és „jobb hellyé teszi az egész emberi faj számára”? (Heal the World) Meg fogja ez válaszolni azt a kérdést, amit a kislány tesz fel a rendőrnek a We’ve Had Enough című dalban: „Hogy lehet, hogy te döntöd el, hogy ki élhet és ki haljon?” Vajon ez igazságot fog szolgáltatni Freddie Gray-nek vagy megjavítja a rasszista „igazságügyi” rendszert? Nem. De segíthet és valóban, ahogy Reeves megmutatta, már segít is.

Ami furcsa az, hogy a fővonalas kultúra az Egyesült Államokban (amelyiknek pedig minden segítségre szüksége van) mennyire visszautasítja Jackson kinyújtott kezét. Ez egy észrevehető dolog: egy olyan ember, aki nemrég még évtizedeken át uralta a populáris zenét, Michael Jackson egy furcsán árnyékfigurává vált. Nem Las Vegasban vagy a Sony Music-nál persze, ahol továbbra is minden évben milliókat termel és továbbra is a világ messze legjobban kereső zenésze, leginkább a tengerentúli eladások miatt.

Én a fővonalas, főutcai kultúrákról beszélek az USA-ban, különösen a privilegizált, fehér amerikaiak kultúrájáról, mint azoké ott abban a philadelphiai élelmiszerboltban. Ott megszilárdult egy hűvös attitűd Michael Jackson és a zenéje iránt és egyfajta vonakodás aziránt, hogy ünnepeljék Jackson szégyentelen idealizmusát, úttörő queer személyiségét és a befogadás és együttérzés gyakorlatait. Még nagyszerű művészetének az elismerését is egyfajta kelletlenség övezi. Nem nézünk szembe Michael Jacksonnal közvetlenül, felismeréssel. Nem tekintünk a teljesítményére azzal a csodálattal, amit megérdemel. Nem táncolunk.

Nem számít mi a kontextus, ez egy elég méltánytalan viselkedés a 20. század egyik legfontosabb művészével szemben. De különösen buta attitűd most, mert ez lehetővé teszi számunkra, hogy elhajoljunk a kihívások elől, amiket Jackson – mind az ember, mind a zene – támasztott azzal a gondolkodással és viselkedéssel szemben, amely továbbra is mérgezi a közösségeket ebben az országban. Miért kell ennek így lennie?

Megkérdeztem egy huszonéves barátomat mit gondol Michael Jackson zenéjéről: a srácok még mindig táncolnak rá? A barátom válasza tanulságos volt: „Nagyszerű zene.” – mondta – „De ha arra gondolunk mit tett kisgyerekekkel, akkor jobb, ha elfelejtjük.” Megdöbbentem. Lehetséges ez? Miután az amerikai történelem egyik legdrágább és legintenzívebb perében minden vádpontban „nem bűnös” ítélet született, miután újra és újra bebizonyosodott, hogy Michael Jackson nem tett semmi rosszat, hanem zsarolók célpontja volt és rengeteg egybevágó vallomás szól arról, hogy Jackson valójában egy mennyire tisztességes és sérült ember volt, lehetséges, hogy a média aljas opportunistái, akik a meglincselésében profitot láttak, a mai napig meghatározzák Jacksont és korlátozzák a munkája erejét? Úgy tűnik. Jackson reputációjának lassú keresztre feszítése, ami több, mint egy évtizede kezdődött még ma is folytatódik.

Ráadásul váratlan módokon folytatódik. Nem akarom azt sugallni, hogy ami Jacksonnal történt bármilyen lényegi módon összehasonlítható azzal, ami Freddie Gray-jel, Michael Brownnal, Eric Garnerrel vagy más olyan színesbőrű amerikaival történt, aki mostanában halt meg a törvény képviselőinek kezei által. Hiszen végül is Jackson túlélte a megpróbáltatását (alig) és folytatta az életét (nem sokáig). Nem mondom azt, hogy mindezek a jelenlegi szenvedések és igazságtalanságok valamiféle közvetlen kapcsolatban állnak Jackson speciális tapasztalataival. De azt igenis állítom, hogy az igazságtalanságnak ugyanazok a struktúrái, amelyek polgári hatóságoknak lehetővé teszik, hogy fegyvertelen amerikaiakat öljenek Jacksonnak is ártottak és az ő ügye segíthet megérteni ezeket a struktúrákat és ellenállni nekik.

Ugyanazok a nézők a nemzetből, akik hajlandóak voltak ott ülni és hagyni, hogy a rémálom bekebelezze Jacksont most még szívszaggatóbb élményeket látnak, ahogy azok megelőznek több tucat másikat. Néhány megfigyelő a felelőtlenül szelektíven válogatott képeket Baltimore-ból, amelyeket a nemzeti média bemutatott, arra használja, hogy táptalajul szolgáljanak az előítéletei megerősítéséhez. (Ki tudhatná csak a TV-ből azt, hogy a pusztítás sokkal kevésbé volt jellemző, mint a rendes demonstrációk és a szolidaritás gesztusai?) Jackson élményei és azé a sok-sok színesbőrű emberé, akik mostanában estek a rendőrség áldozatául és meghaltak nem ugyanazok. De bizonyos módokon mégis kapcsolódnak egymáshoz. Ugyanúgy gyalázatosak és hasonló okokból. Hasonló patológiákat fednek fel, amelyek felfalnak minket és többet láttatnak velünk önmagunkból, mint amit mi látni szeretnénk.

Itt egy dolog, amit Michael Jackson élménye világossá tesz: az igazságtalanság azon aktusai, amelyeknek most a tanúi vagyunk, amelyeket egy bizonyos értelemben az amerikai élet egy szörnyű, hosszú idő óta fennálló ténye szentesít: nevezetesen az, hogy amikor a tiszteletről, polgári jogokról és igazságról van szó, akkor igenis számít az, hogy fekete vagy vagy fehér. Jackson a leginkább látható színesbőrű amerikai volt az elmúlt években, aki tapasztalhatta, hogy ahhoz, hogy kegyetlenül bánjanak vele elég annyi, ha megvádolják. De ez a felfedezés semmi esetre sem egyedülálló dolog az ő esetére vonatkoztatva. (Ami egyedülálló volt az az, hogy a média mennyire közvetlenül felelős volt azért, amit Jackson elszenvedett; kevés valódi bűnözőnek kell elszenvednie ilyen mértékű gyalázkodást egy globális közönség előtt.) Jackson esetében, ahogy minden visszataszító ügyben, amiről az elmúlt években hallottunk, egy színesbőrű amerikait megfosztottak a legdrágább jogtól, amivel állítólag minden amerikai rendelkezik: az ártatlanság vélelmétől. Ezen ügyek közül mindegyik más, de ebből a fontos szempontból mindegyik hasonlít is.

Jackson esetében, ami talán a legfigyelemreméltóbb volt az a tény, hogy minden állítást, amit tett valahogy automatikusan kifogásolgatónak bélyegeztek idegenek és nyilvánosan a legdurvább és leginkább bizalmaskodó módon. Nem voltak szabályok, nem volt tisztelet. Újdonsült férjként Jackson ott ült és hallgatta, amint egy újságíró élőben az országos televízióban megkérte a feleségét, hogy erősítse meg, hogy Jackson képes a szexre. Nem sokkal korábban egy másik egyenesen arról kérdezte, hogy szűz-e még. A szorongása, amelyik Jackson életében kifejlődött és egyre intenzívebbé vált, valójában ésszerű válasz volt az ilyen gyalázatokra. Egyetlen más üldözött híresség – a megboldogult Wales-i hercegnő kivételével – sem tapasztalhatta meg ezt a fajta könyörtelen, szűnni nem akaró inváziót, amelyet Jackson átélt. Miközben Diana csak felnőttként élte át ezt a támadást, Jacksonnak egész életében szembe kellett vele néznie – azoktól az éjszakáktól kezdve, amikor haszonleső apja vihogó lányok csoportjait kísérte a szobájába, hogy nézzék a kamasz, alvó Michaelt egészen azokig az utolsó, felháborító, globálisan terjesztett képekig, amelyeket a mentő ablakán keresztül készítettek egy haldokló vagy már halott Jacksonról, amint próbálják újraéleszteni és intubálni. És aztán ott volt a sokszor újranyomtatott kép a holttestéről, meztelenül a boncorvos asztalán.

A média ezen felháborító viselkedését és számos mást rendszeresen Jackson sajátos karakterére való utalásokkal magyaráztak. Magának köszönheti – mondták – ezzel az összezavaró nyilvános személyiséggel, éppen úgy, ahogy egy fegyvertelen, fajilag megjelölt tinédzser is, aki „fenyegetően néz ki”. De ha menedéket keresünk ebben a fajta beszűkülten személyes magyarázatban, akkor az elvonja a figyelmet a valódi problémákról, a mindent átható rasszizmusról és a rendszer szintű igazságtalanságról. Azzal, hogy egy személy sajátosságait vagy hibáit idézed magad is kegyetlenséget követsz el annak érdekében, hogy megmagyarázd (kifogást találj rá? kimosdasd?) a kegyetlenkedést az áldozat hibáztatásával. Ez lehetővé teszi, hogy ne vegyél tudomást arról, hogy a saját viselkedésed és szokásaid is hozzájárulnak a brutalitáshoz, még ha passzív módon is.

Ezt mondani nem ugyanaz, mint azt mondani, hogy Michael Jackson nem volt figyelemreméltóan sebezhető vagy nem követett el komoly hibákat. Az volt és elkövetett. Szentimentális volt, zárkózott, és túlságosan készséges, amint az a gyermekkori bántalmazás áldozataira gyakran jellemző, elkülönült, törékeny, nárcisztikus, furcsa és piszkosul gazdag, aki rettegett a konfrontációtól, szórványosan tanult volt, miközben a zsenialitás terhe volt a vállán, és a családja arra használta, hogy belőle éljen. Jackson olyan volt – amint azt Steven Spielberg híresen megfogalmazta – „mint egy őzgida az égő erdőben”. De ezek egyike sem ugyanaz, mint bűnözőnek lenni – mint ahogy futni az utcán vagy nem hagyni egy engedély nélküli házkutatást vagy lógni az iskolából sem ok arra, hogy lelőjenek. Nem csoda, hogy Jacksont mindez túlterhelte. Nem csoda, hogy az amerikaiak demonstrálnak az utcákon. Ki tehetne másképp?

Túl a személy sajátosságaira a való reduktív fókuszon, van egy másik magyarázat is, amelyik releváns mind Jackson szenvedéseivel, mind a polgári jogi krízissel kapcsolatban, amellyel most szembenézünk: a rasszizmus. Ez a szó és itt az idő, hogy hangosan kimondjuk. A rasszizmus elsősorban nem azokról az emberekről szól, akik elszenvedik, hanem azokról, akik gyakorolják. Nem a másmilyen vagy furcsa egyénekről szól, hanem azokról a hétköznapi emberekről, akik eldöntik ki másmilyen és furcsa és akik úgy döntenek, hogy inkább félnek tőlük, mint ünneplik őket.

Időnként a rasszizmus, amelyik mindig is ott kavargott Jackson körül az árnyékban világosan megmutatta démoni arcát: például akkor, amikor a tudatlanok látva a vitiligót és kezelését azzal vádolták őt, hogy „fehér akar lenni”. Michael Jackson mindig feketeként azonosította magát („Csak belenézek a tükörbe; tudom, hogy fekete vagyok.”) és a fekete szórakoztatóművészeket tartotta a legfontosabb példaképeinek (James Brown, Jackie Wilson, Diana Ross, Stevie Wonder, Otis Blackwell és Sly Stone, sok más mellett). Afrikai-amerikai örökségét ünnepelte azzal is, hogy a fiának dédnagyapja rabszolga nevét adta: Prince. A zenéje sosem hagyta el és mindig felmagasztalta a fekete amerikai zene dicső hagyományait. Mindazonáltal Jacksont utálják mert állítólag fehér akart lenni.

CharlieHebdo

Az irracionális gyűlölet Jacksont még 2009. júniusi halála után is üldözi. A Charlie Hebdo az évi júliusi címlapja egy Jackson-szerelésben lévő csontvázat ábrázolt a következő felirattal: „Michael Jackson, en fin blanc” — “Michael Jackson, végre fehér.”  

Egy gúnyirat, ami jelenleg forog az Interneten tartalmaz egy fotót egy divatmodellről, akinek vitiligója van és segítőkészen emlékeztet minket arra, hogy egy az a betegség, amiről Jackson „azt állította”, hogy neki is az van. Mindössze „azt állította” – egy élet alatt összegyűlt fotó bizonyíték ellenére, családtagjai, bőrgyógyászai és sminkesei egyöntetű tanúbizonysága ellenére és annak ellenére, hogy a művész legidősebb fia is úgy tűnik rendelkezik ezzel a ritka örökletes betegséggel és még a boncjegyzőkönyve is megerősíti a diagnózist. Melyik fehér művész kapott ennyire kevés szimpátiát egy életen át tartó gyötrő betegségért (amely csak egy volt a több betegség közül, amiben Jackson szenvedett)? Kinek garantáltak ilyen kevés jóhiszeműséget és kiről kreáltak ennyi rosszindulatú hülyeséget? „Nem fogják neki egykönnyen megbocsátani, hogy ennyi mindent felforgatott” – írta James Baldwin pontosan akkor, amikor a Thriller meghódította a világot.

Senkit sem kell, hogy meglepjen, hogy Michael Jacksonnak, mint minden más színesbőrű embernek ebben a társadalomban, rasszizmussal kellett szembenéznie. Ami figyelemreméltó az az, hogy mennyire erőteljesen és gyakran helyettesítette az egyéni magyarázat a társadalmit Jackson esetében. A séma annyira minden képzeletet felülmúló, hogy ha egyszer meglátjuk, akkor az sokat megtaníthat nekünk az ügyek jelenlegi borzalmas állásáról és megmutatja annak fontosságát, hogy megnevezzük és kijavítsuk a terelésnek, önigazolásnak és a folytatódó abúzusnak ezt a szokását. A privilegizált helyzetben lévő fehér amerikaiaknak meg kell tanulniuk felismerni a tendenciájukat arra, hogy individualizálják az elnyomást. Az egyének természetesen hozzájárulnak a saját életükhöz, de Amerika faji betegségének kontextusában a problémát nem elsősorban a színesbőrű egyének jelentik; a probléma a rendszer és azoknak a szokásszerű attitűdjei, akik élvezik a polgárok teljes körű privilégiumait.

Az Egyesült Államokban a különbözőséget mi patológiaként fogjuk fel. Kényelmetlenül érezzük magunkat mindenkivel kapcsolatban, aki meghaladja a kategóriáinkat, aki megzavarja az előítéleteinket vagy aki felveszi az uralkodó közhelyek kihívását. Michael Jackson és a zenéje mindezt megtette több szinten is. Ami azonban a legfontosabb és amit nem szabad elfelejteni az az, hogy mindezt örömmel tette. Ha túl sokat időznénk Jackson szenvedésénél, akkor elfelejtenénk megszelídíthetetlen játékosságát és akaraterejét. A csodás dolog végeredményben nem az, hogy Michael Jackson mennyire különc volt vagy, hogy mennyire nehéz volt az élete, hanem, hogy mennyire nagy volt a kapacitása az örömre, a nagylelkűsége, és azon képessége és eltökéltsége, hogy örömöt hozzon másoknak. Végtelenül kíváncsian, vidáman az emberekkel és elbűvölten a világ szépségétől annyira jól érezte magát. Szenvedett, igen; fájdalmas élményekkel nézett szembe és fájdalmas élményeket élt át. De ez teszi a vidámságát annyira figyelemreméltóvá és azt a tényt annyira drágává, hogy örömöt hozott (és továbbra is örömöt hoz) más embereknek. Bármi történt ő táncolt. Emlékeznünk kell erre, tisztelegnünk kell ennek és együtt táncolni.

Dimitri Reeves sok mindenre megtanított minket a múlt hónapban. Az egyik az, hogy nagyobb szükségünk van Michael Jacksonra, mint eddig bármikor. A szégyenteljes bánásmód, amelyet Jackson elszenvedett a populáris kultúra kezeitől, amelynek a gazdagításáért ő oly sokat tett nem izolált jelenség, hanem túlságosan is jellegzetes. Alaposan végiggondolva Jackson élménye olyan káros attitűdöket és szokásokat leplez le, amelyek jelenleg is nagyon is működésben vannak. Természetesen sokkal jobb lenne, ha Jacksonnak nem kellett volna keresztülmennie azon, amin keresztülment, mint ahogy az is jobb lenne, ha a színesbőrű amerikaiak a törvény szolgáitól biztonságban járhatnának az utcáinkon. A sokkal nagyobb hatalommal rendelkező többségnek meg kellene tanulnia hogyan viselkedjen úgy, hogy ne okozzon szenvedést mindazoknak, akik már így is hátrányos helyzetben vannak és a már privilegizált helyzetben lévők semennyi tanulása vagy növekedése nem tudja elkezdeni törleszteni azokat az igazságtalanságokat, amelyekről beszélünk. Ugyanakkor fontos, hogy azok, akik privilégiumokat élveznek észrevegyék, hogy nem mindenki teszi ezt és használja arra a hatalmát, hogy ezt megváltoztassa. Legalább azt kell követelnünk ebben a pillanatban, hogy mindenki kapja meg az ártatlanság vélelmét, ami pedig annak felülvizsgálatát igényelné ahogyan a média és a bűnüldözés működik.

Dimitri Reeves-nek köszönhetően csak egy apró módját láttuk annak, hogy hogyan kezdjünk gyógyulni – egy olyan módot, amit közvetlenül Michael Jacksontól vett: kiléphetünk és táncolhatunk az utcán, örömöt terjesztve félelem helyett. „Jöjj és táncolj velem” – írta Jackson. „Csatlakozz hozzám a táncomban, kérlek csatlakozz most.” Reeves elfogadta Jackson invitálását.

Együtt táncolni Michael Jacksonnal, elfogadni a kinyújtott kezét többről szól, mint tisztelegni egy nehéz, kivételes élet és hatalmas tehetség előtt – noha annak is épp itt az ideje, hogy ezt megtegyük mindenféle kelletlenség, ítélkezés és hazudozás nélkül. Ezt önmagunkért és egymásért kell megtennünk – nem azért, hogy biztonságban tartsuk magunkat a jelen fájdalmától és veszélyeitől, hanem hogy tovább menjünk a saját életünk leginkább zavarba ejtő aspektusaiban és örömmel szembenézzünk velük. Ez egyfajta módja annak, hogy azt a jövőt válasszuk, amit akarunk és azt amilyen emberekké akarunk válni.

Együtt táncolni Michael Jacksonnal azt fogja jelenteni, hogy elengedjük a gyűlöletet és a félelmet, elismerjük a szépséget abban, ami furcsának tűnik a számunkra és hajlandóak vagyunk kockázatot vállalni. Azt fogja megkövetelni, hogy képzelőerővel, empátiával fordulunk más emberek felé ott, amiről azt gondoljuk, hogy az a mi területünk – és tisztelettel. Ezekben a napokban a tánc, amire Jackson meghív minket egyfajta etikai gyakorlat. Ez egyfajta módja annak, hogy felnőjünk a hitvallásainkhoz és hivatásainkhoz és hogy felelősséget vállaljunk a saját privilégiumainkért.

Get the point? Good. Let’s dance.

(„Megértetted? Jó. Akkor táncoljunk.” – ez az idézet Janet Jackson Rhythm Nation 1814 c. albumáról származik, de egy fellépésén Michael is a magáévá tette.)

Michael Jackson: Az álom táncosa (7. rész)

Folytatás innen.

Tánc a képernyőn

Szeretnék szólni Michael néhány más rövidfilmjéről és a képernyőn bemutatott tánc számáról. Sajnos nem tudom az összes csodálatos munkáját tárgyalni, így csak néhányat fogok kiemelni. A koreografált tánccal rendelkező videói közül a kedvenceim a Bad, a Smooth Criminal és a Ghosts. Ezek a legprofibb és legbriliánsabb munkák a színre vitel, a filmezés és az eredetiség szempontjából – a film és a koreográfia ragyogó kombinációi.

A Smooth Criminal természetesen mestermunka a tánc kamera elé állítása szempontjából. A díszletek egy sorát alkalmazza gondosan koreografált tánclépésekkel és a kamerabeállítások a nézőt az egyik díszlettől a másikig viszik úgy, hogy az jól illeszkedik a sztorihoz és a drámai cselekményhez. A csúcsminőségű produkció a filmkockák egy egységes logikai szekvenciáját teremti meg, ami mind a táncot, mind a drámát közvetíti. A Smooth Criminal csodálatos stilizálása a régi hollywoodi gengszter témának, ahol minden kép teátrális, a szó jó értelmében.

Még jutott arra is egy tökéletes hely, hogy Michael beillessze az eredeti önkifejezés egy pillanatát: egy zene nélküli szünet morgással, kiáltásokkal és fejrázással. Egy csodálatosan drámai elem és egy hely a vadságnak és a sámánizmusnak; valahogy olyan, mint egy afrikai rituálé csirkék megölésével és démoni megszállással. Véleményem szerint ez a videó legjobb pillanata, amikor az röviden kizökken ebből az egész hollywoodi és Broadway gengszter témából – egy tökéletes kontrasztot alkot, ami ugyanakkor nem ütközik a videó általános stílusával.

(5:15-től látható a fent kiemelt jelenet – a ford.)

Továbblépve a hosszú tánc szegmensre a Bad című rövidfilmjében, Michael abszolút remek az agressziójával és azzal, hogy úgy dolgozik együtt a kamerával, mint egy partner. Az egész darab erre a megközelítésre épít.  A tánccsoport szinkronban követi Michaelt. Ez a fő funkciójuk és ez úgy tűnik, mint egy egységes impulzus, egy kihívás:  a kamera előtti mozgás meggyőzi a nézőt arról, hogy ez a kihívás igazi. És aztán a végső a capella részben van egy érdekes részlet: minden figyelmünk annyira Michaelre szegeződik, hogy talán nem látjuk, hogy a többiek nem tudják elérni még feleannyira sem azt az ideget és vadságot, miközben ő remeg az érzelmektől. Ő szállítja mindazt amit tud, a szemei sötétek a dühtől, míg a körülötte álló férfiak viszonylag nyugodtak. Csak nézd meg őket, ha van rá lehetőséged! Vicces kontraszt.

A Bad minden bizonnyal Michael egyik legjobb munkája, egy olyan, amiben felfedezzük, hogy olyan színész, aki képes két nagyon különböző karaktert megformálni. Először egy szerény iskolásfiút, aki eleinte a szívével ellentétes módon cselekszik csak azért, hogy beilleszkedjen egy rossz társaságba. De aztán átalakul egy menő, magabiztos férfivá – azzá a férfivá, aki az a szerény iskolásfiú akar lenni -, hogy megküzdjön a gonosszal.

The Dancer of Dream 11A Ghosts egy újabb érdekes film. A koreográfiája kiegészíti a történetet, mégpedig elevenen, számos innovatív táncmozdulatot bemutatva. Sőt, úgy hiszem a legnagyobb teljesítménye a filmnek a koreográfiája segítségével megalkotott ábrázolás. A Ghosts-t gyakran hasonlítják Michael híres Thriller videójához, mert – első ránézésre – úgy tűnik mintha egyszerűen a sikeres horror film téma ismételt felhasználása lenne. Azonban ellentétben a Thrillerrel ez a film a művész és a közönség közötti kapcsolat mély filozófiai témájával foglalkozik – egy kiemelkedő személyiség és az átlagemberek közötti kapcsolattal. És ami ugyanennyire fontos, a koreográfia számára sokkal szélesebb teret nyit.

Valójában a Thrillernek csak egy rövid tánc darabja van, ami úgy van megalkotva, hogy egyensúlyban legyen a professzionalizmus és az egyszerűség. Egyrészről nagyszerű színházi munka, ahol a táncosok jól érzik magukat, miközben különféle zombikat játszanak. Ez megadja nekik a lehetőséget arra, hogy megmutassák rugalmasságukat és kifejező képességüket. Másrészről a Thriller tánca az a tánc, amelyet a leggyakrabban alkalmaznak MJ flashmobokon és ennek nem csupán a tánc roppant népszerűsége az oka, hanem az is, hogy a koreográfiáját elég könnyű megtanulni – legalábbis körülbelül, ha nem is tökéletesen -, így amatőrök nagy csoportjai képesek együtt többé-kevésbé eltáncolni.

A Ghosts tánc darabjai sokkal nehezebbek és több ügyességet kívánnak meg, mint a Thriller mozdulatai. A karakterek több időt töltenek a képernyőn és több lehetőségük van arra, hogy megmutassák magukat. Ebben a táncban sokkal több koreográfiai innováció és különlegesség van, olyan drámai elemek, amelyek megteremtik a furcsaság illúzióját túlvilági kísértetek egy csoportja körül. Maga Michael jó néhány különféle szerepet játszik és ezen szerepek mindegyike egy kissé megtöri a mozgását, hogy az illeszkedjen az aktuális karakterhez. Például a védjegyszerű mozdulatait tipikus és könnyen felismerhető módon adja elő a csontváz tánca közben (a mozgását rögzítő kamerák segítségével) csak, hogy segítsen a közönségének megérteni, hogy ki táncol annak a csontváznak a képében. De amikor hasonló mozdulatokat alkalmaz miközben a kövér polgármester szerepében táncol, akkor ehhez hozzáad egy nagy adag iróniát és a tánc komikussá válik. Aztán amikor magát játssza, a Maestrót, akkor nem kliséket ad, hanem előad egy sor korábban még sosem látott innovatív elemet, ami ennek a filmnek a koreográfiáját teljesen mássá teszi, mint bármelyik korábbi tánca.

Részlet a Ghosts című filmből (a teljes film csaknem 40 perces):

The Dancer of Dream 12Szeretnék néhány szót szólni a Billie Jean színpadi produkcióról is, mivel talán ez vált védjeggyé Michael összes szóló tánca közül. Ez az ő mesterműve, minimalizmuson alapul, mint egy monológ, amit egy üres színpadon  mondanak el, s amelyet csak a világítással hangsúlyoznak ki. Csak egy igazi mester tudja szórakoztatni az embereket és nem unalmas lenni egy ilyen minimalista bemutatón. Személy szerint számomra mindig izgalmasabb egy improvizációt nézni, amikor az előadó valami spontánt és egyedit mutat be. A Billie Jeanben mindig jut hely az improvizációra. Köszönhetően egyszerű eleganciájának és egyediségének, a Billie Jean előadása Michael Jackson egyik legemlékezetesebb imázsát alkotta sok éven át. Ezt a táncot alkalmazzák a legtöbbet, amikor Michaelt akarják utánozni (meg kell jegyeznem, hogy ezek az utánzatok többnyire szerencsétlenül néznek ki). És a Billie Jean volt az, amely szenzációvá vált a Motown 25-ön és amely Michaelt, a szórakoztatóművészt egy teljesen új magasságba emelte.

Nyilvánvaló számomra, hogy előadása a Motown 25-ön 1983-ban sok tekintetben különbözik a Billie Jean későbbi koncert változataitól. Még nem tökéletes és a moonwalk még nem annyira simán megy, mint a későbbi verziókban. Talán a talaj nem volt elég csúszós. Mégis, a tánc érzelmi töltete annyira felvillanyozó, hogy soha semmi nem volt ehhez hasonló.

A Motown 25 előadás végén, amikor Michael megáll és ránéz a közönségre… nem tudom hogy jellemezzem a kifejezést a szemeiben, de mindent értek. Ez az a fajta pillanat, amikor néhány perc mindent meg tud változtatni. Úgy tűnik, hogy a tested is mássá válik. Megpróbálsz mindent memorizálni, de csak töredékek maradnak meg, emlékfoszlányok, érzések emlékei. Ez egy annyira nagy energialöket, hogy úgy érzed mintha két órán át dolgoztál volna két perc helyett. És természetesen ez a legerőteljesebb kapcsolat a közönséggel – ami téged csak még jobban inspirál. Ha a közönség igényes és valami újdonsággal kell kielégítened, amelyet először mutatsz be, az egy nagyon különleges pillanat. Mindig amikor nézem ezt az előadást arra gondolok, hogy Michael itt egy vizsgán megy át. Még csak egy reflektorfény sem követi. Csak az előadó van a színpadon. Mégis valahogy látványosabbnak tűnik, mint a drága showk a különleges effektekkel.

Folytatás itt.

Michael Jackson jellemzése énekesként

Előrebocsátom, hogy a témának egyáltalán nem vagyok szakértője. Nem vagyok zenei szakértő és sok zenei szakkifejezéssel nem vagyok teljesen tisztában, ezért néhol nem biztos, hogy jól adom azokat vissza a fordításban. Próbáltam megkeresni a magyar zenei szakkifejezést rájuk, de néhány esetben nem sikerült megtalálnom (pl. belt, belting, chest voice), így inkább majd körülírom őket.

Mint nem-szakértő több forrást is figyelembe vettem Michael Jackson énekesként való értékeléséhez: két erre specializálódott weboldalt, amelyen más énekesek értékelését is megtalálhatjátok, illetve végül azt is bemutatom, hogy mit mondott erről a témáról Michael énektanára, Seth Riggs. Ezeknek a fordítását olvashatjátok alább.

Cikk 1

Forrás: http://www.criticofmusic.com/2013/05/vocal-range-and-profile-michael-jackson.html

Legmélyebb hangjegy: Eb2
Legmagasabb „belt”*: Bb2
Legmagasabb hangjegy: F#6
Exklamáció: nincs adat
Hangfaj: lírai tenor (4 oktáv és 1 hangjegy, plusz egy félhang)
Vokális besorolás: sztár (Az oldalon használt besorolások közül ez a besorolás a legjobb kategória. A kategóriák – felülről lefelé: sztár, A-lista, B-lista, C-lista.)

Pozitívumok: Ami Michael Jacksont kitüntette énekesként az a jellegzetes hangja. Vokális „csuklásai” (kicsit úgy, mintha levegőért kapkodna vagy zihálna) és izgatott dadogásai legendásak voltak. Morgásait jó technikával érte el és ez hozzátett a már amúgy is lenyűgöző vokális előadáshoz. Éneke tudott tüzes és követelőző lenni (Smooth Criminal) vagy lágy és szívszaggató (Earth Song).

Képes volt mind staccatóban (szaggatottan) (Smooth Criminal), mind legato ritmusokban (kötve, kötötten, a hangok megszakítás nélkül követik egymást) tökéletes időzítéssel énekelni. Vokális futamai sosem voltak túlzóak és könnyeden áramlottak. Meg volt az a képessége, hogy sokáig kitartson hangokat anélkül, hogy a hangmagasság erőteljesen hullámozna.

A mély hangjai a hangterjedelme legsötétebb részét képezték azáltal, hogy nehezek és mindig kissé füstösek voltak. Középső tartománya egyre ragyogóbb lett, ahogy emelkedett és belting* terjedelmének mindig volt egyfajta kaméleon éle: képes volt arra, hogy alkalmazkodjon különféle hangszínekhez és hangnemekhez. Ez lehetővé tette vokális sokszínűségét és azt, hogy több különféle műfajba át tudjon menni.

Ellentétben a népszerű hiedelemmel NEM hagyatkozott pusztán a falzett** regiszterére. Természetesen MJ gyakran használta azt, de ez nem azt jelenti, hogy nem tudott a teljes hangján énekelni. Ha meghallgatod a Butterflies acapelláját, akkor hallhatod, hogy minden magas hangot a teljes hangján énekel, nem falzettben.

Negatívumok: A hangja nem volt erőteljes és természetes módon androgün volt. Sok lemezen gyermekinek hangzik inkább, mintsem egy teljesen felnőtt, középkorú férfi hangjának. A kiejtést sokszor feláldozta az érzésekért.

Megjegyzés: Sok vita van az Interneten a hangterjedelméről és arról, hogy belevegyük-e a C6 feletti kiáltásait. Én beleszámolom ezeket a hangterjedelmébe, mert 1) nem erőltetettek, 2) nem véletlenek, 3) tiszták. Ami az Eb2-t illeti: egy 1994-es ének bemelegítésen lement F#2-ig és az Eb2 évekkel későbbről, 2001-ből származik. Figyelembe véve, hogy ez csupán egy és egy fél hang különbség, így nem tartom problémásnak, ha beleveszem a terjedelmébe, mivel hét év alatt elképzelhető, hogy kiterjesztette a terjedelmét. Akárhogyan is, még mindig van 4 oktáv terjedelme. Végül pedig ezt a bejegyzést DivaDevotee, BarkBiteBlog segítségével és a saját jegyzeteim alapján írtam meg.

A fentiek demonstrálására az alábbi videót is hozzáfűzte a cikkhez a szerző:

Cikk 2

Forrás: http://vocalranges.blogspot.it/2013/01/michael-jackson-vocal-range.html

Hangfaj: magas tenor
Hangterjedelem: 4 oktáv (F2-F6)

Pozitívumok: Michael Jackson hangja többnyire könnyed és agilis volt olyan ritmikus fürgeséggel, amely lehetővé tett összetett vokális futamokat és azt is, hogy hangszereket utánozzon – mint például dobot – vagy hogy védjegyszerű morgásokat és kiáltásokat alkalmazzon, amelyeket megfelelő technikával kontrollált és ért el. A hangnak megvolt az ereje és állóképessége arra is, hogy hosszú ideig tartson hangokat anélkül, hogy a magasság remegne és ahhoz is, hogy kiválóan érzésekbe öntse a szöveg jelentését.

A mély tartomány volt a hangja legnehezebb része és meglepően sötét volt a modális terjedelem magasabb régióihoz képest, amelyekben általában énekelt. Amint a hang a közepes tartományba ért jelentősen könnyedebbé és világosabbá vált. A „mell hangja” (chest voice***) olyan hajlékony és rugalmas volt, hogy ez lehetővé tette a kiterjesztését anélkül, hogy ez hatással lett volna a tónusra egészen az ötödik oktávig. A „belting” terjedelemnek volt jó pár színe, lehetett világos, könnyed és lágy vagy durvább, kissé nehezebb és metszőbb – lásd They Don’t Care About Us. A falzett erős volt, meleg és sokkal harmonikusabb, mint sok más férfi énekesnél, noha képes volt egy lágyabb színre is, ha szükség volt rá. Michael Jackson kényelmesen mozgott a tartománya ezen részében és könnyedén tudott itt énekelni, kitartva hangokat vagy megütve összetett staccato hangokat – lásd Butterflies.

Egyedi és azonnal észrevehető hangja briliánsan harmonizált önmagával és így érzéki és ikonikus rétegzett vokálokat lehetett belőle készíteni.

Negatívumok: Michael Jackson tónusát más férfi énekesekhez képest vékonynak lehetett tekinteni és kevésbé zengőnek, különösen a modális regiszter közepes-magas tartományaiban. Azonban meg kell jegyezni, hogy sok rajongó ezt a hang egy egyedi, pozitív tulajdonságának tartja.

Míg az előző mindkét értékelés négy oktávról beszél Michael esetében, addig Michael énektanára, Seth Riggs “csak” három és fél oktávra tette Michael terjedelmét egy interjúban. Hozzá kell azonban tenni, hogy a nyilatkozatból úgy tűnik Riggs nem számolta bele MJ falzettjét, amit a fenti két értékelés igen. Lehet, hogy ebből ered az eltérés. Akárhogy is, a három és fél oktáv is kiváló, különösen egy egy férfi énekestől, de a könnyűzenében még a legtöbb női énekesnek sincs három és fél oktávja. (Érdemes végignézegetni a többi énekest is a fenti oldalakon. Az etalon Mariah Carey a maga 5 oktáv 4 hangjegyes – vagy a másik oldal szerint 5 oktáv 2 hangjegyes – terjedelmével. Meglepő volt számomra viszont, hogy Whitney Houstonnak “csak” 3 oktáv 2 hangjegye volt mindkét oldal szerint, Celine Dionnak pedig 3 oktáv 1 hangjegy az egyik, 3 oktáv 3 hangjegy a másik oldal szerint.)

Seth Riggs, Michael énektanára:

“Michael magas tenor, akinek három és fél oktáv a hangterjedelme, ami szokatlan. Az átlagembernek körülbelül két oktáv a hangterjedelme. Michael nem énekel falzettben. Nem ugrik ki a természetes terjedelméből ahhoz, hogy kiénekeljen magas hangokat. Én azt csináltam, hogy kiterjesztettem Michael természetes terjedelmét. Az emberek azt mondják, hogy Michael női hormonokat szed, hogy magas legyen a hangja, de ez nem igaz. Én vagyok az énektanára, tudnék róla. Eleve magas volt a hangja és én segítettem még magasabbra vinni. Michael mélyen is tud énekelni – egy oktávval a közép C alatt – de jobban szeret olyan magasan énekelni, ahogy szokott. Egy tenornak mindig több tere van, mindig több stílust ki tud fejleszteni, ha a magasabb tartományban marad.”

Amikor Riggs azt mondja, hogy Michael “nem énekel falzettben” nem feltételezem, hogy nem ismerte pl. a Don’t Stop ‘Til You Get Enough-ot, inkább arra utalhat, hogy Michaelnek nem kellett feltétlenül falzettben énekelnie ahhoz, hogy megüssön magas hangokat, valamint arra, hogy nem tréningezi a hangját direkt falzett éneklésre. Hogy miért számít kevésbé a falzett, mint a természetes terjedelem arra magyarázatot ad a falzett alább olvasható meghatározása.

* Belt, belting: egy speciális éneklési technika, amikor az énekes nem viszi a mellkas regiszterét a természetes passagiója (olasz kifejezés, jelentése átmenet) felé magas hangerő mellett, hanem helyette egy alternatívát fejleszt ki, amit gyakran fenntartott kiabálásként érzékelnek. A beltinget gyakran “magas mellkasi hangként” jellemezik, de ez technikailag helytelen és potenciálisan károsíthatja a hangot. Gyakran vokális regiszterként írják le, noha ez is helytelen technikailag: inkább egy regiszter jellemzése. Az énekesek a beltinget megemelkedett érzelmi állapot átadására használhatják. (http://en.wikipedia.org/wiki/Belting_%28music%29) (Nem állítom, hogy értem…)

** Falzett (falsetto): Ezt speciel tudom mi, de a megmagyarázására nem vállalkozom, ezért inkább belinkelem a magyar Wikipedia szócikkét: http://hu.wikipedia.org/wiki/Falzett. Az R&B zenében értékelik a szép falzettet és gyakran találkozhatunk vele  tudatos esztétikai választásként. Mértékkel alkalmazva színesíti az éneket, de az énekszakértők szerint az olyan énekesek akik túl gyakran alkalmazzák gyanúsak lehetnek, hogy valamiféle vokális gyengeséget próbálnak elpalástolni vele a magasabb tartományokban, mivel ezzel a módszerrel sokkal könnyebb magas hangokat kiénekelni, mint az ember természetes/teljes hangjával. Jó példa a falzettet kifejezetten gyakran alkalmazó énekesekre Prince. Egy másik példa Philip Bailey, az Earth, Wind & Fire-ből, aki kifejezetten a falzettjéről híres.  (Lásd az Earth, Wind & Fire Reasons című dalát vagy Phil Collinsszal közös számát az Easy Lover-t.)  Michael is alkalmazta néhány dalában, de közel sem annyira gyakran, mint az imént említettek és néhány más R&B énekes. Michael dalai közül példaként lásd a Don’t Stop ‘Til You Get Enough-ot.

*** Chest voice: Szó szerint “mell hang” – de nem tudom mondják-e ezt így a magyar szakemberek. Az a hang amin a legtöbb ember beszél. Mondhatni a természetes tartományunk. Az emberek általában a mellkasukban érzik a rezgést beszéd közben, ha a kezüket a mellkasukra helyezik. Ebben a tartományban képes az ember a leginkább kihasználni a hangszálai teljes hosszát és erejét. Gazdag, rezonanciával telt hangzást ad.

Zárásként egy acapella Rock With You:

Steve Porcaro a Human Nature-ről, a For All Time-ról és a Chicago 1945-ről (rajongói beszámoló)

Néhány nappal ezelőtt lefordítottam egy rajongó beszámolóját arról a Brad Sundberg által szervezett előadássorozatról, amelyre június végén került sor Los Angelesben, Michael Jackson halálának ötödik évfordulója alkalmából. Ez a rajongó azóta újabb bejegyzést írt az előadássorozat egy másik napjáról, amelynek vendége Steve Porcaro volt. Porcaro a Toto együttes tagja (ismertebb slágereik: Africa, Rosanna, Hold the Line). A Toto tagjai gyakran szerepeltek Michael Jackson lemezein mint stúdiózenészek, maga Porcaro pedig három dalt is írt Michaelnek (Human Nature, For All Time, Chicago 1945). Ezekről a dalokról is beszélt az elődásában. A rajongói beszámolót erről angolul itt olvashatjátok, a magyar fordítást pedig alább:

Június 23-26-án Los Angelesben Brad Sundberg “Stúdióban Michael Jacksonnal” című szemináriumának egy exkluzív sorozatát szervezte meg „A hazatérés” címmel. Már sokat írtam Brad mesés szemináriumairól és ha még nem látogattál el rájuk nem is ajánlhatnám jobban, hogy tedd meg. De azok, amelyeket Brad idén LA-ben szervezett különlegesek voltak. Nemcsak hogy a híres Westlake Studio D-ben kaptak helyet, ahol Michael a Bad című albumát felvette (ezért hívják „A hazazérésnek”), hanem Brad ezúttal néhány különleges vendéget is meghívott.

A szeminárium utolsó napján vettünk részt június 26-án. Brad szokásos programja után a VIP látogatók olyan vacsorát kaptak, amelyet a „Slam Dunk nővérek” készítettek – két kedves hölgy, akik MJ-nek és a csapatának főztek a stúdiómunkálataik alatt. A vacsora salátából, lasagne-ból és banán pudingból állt (benne igazi banánnal, ahogy Michael szerette!) és nagyon finom volt.

A vacsora után egy újabb különleges vendég csatlakozott hozzánk – a dalszerző és zenész Steve Porcaro. Porcaro és rock együttese, a Toto Michael Jackson stúdiózenészei voltak Michael szólókarrierje során az Off the Walltól a HIStory albumig. De ennél is fontosabb, hogy Steve Porcaro a szerzője három olyan dalnak, amelyet Michael Jackson felvett. Kettő ezek közül, a Human Nature és a For All Time, jól ismert és kedvelt a Jackson rajongók körében. A harmadik (aminek a nevét már bizonyára kitaláltátok) valamennyire titokzatos maradt.

Steve Porcaro

Steve Porcaro

Szóval képzeld el magad egy gyengén megvilágított lemezstúdióban egy színpad előtt, amelyet Michaelnek építettek, hogy gyakorolhassa a tánclépéseit. Mögöttünk van a kontroll szoba a csúcstechnológiás audió felszerelésével. Felettünk Michael Jackson szobája (amit úgy is neveztek, hogy „majom szoba”), ahol Michael pihent a felvételek között és ahová Bubblest bezárta a felvételek idejére. Ma Brad Sundberg és Steve Porcaro van a színpadon.

Vendége bemutatásakor Brad Sundberg elmondta, hogy Michaelnél nem mindig a legtehetségesebb fickó kapta meg az állást. A személyes kvalitások éppen olyan fontosak voltak. A stúdiómunka megköveteli a csapattagoktól, hogy szorosan együtt dolgozzanak és jól kijöjjenek egymással, így Michael olyan embereket keresett, akik őszinték voltak, profik és akikkel jó volt együtt dolgozni. És Sundberg szerint Steve ennek minden pontban megfelelt (nem beszélve arról, hogy természetesen csodálatosan tehetséges is). Hamar meglátjuk, hogy ez igaz. Steve Porcaro vidám ember: sármos, jó humorú és kellemes hallgatni.

Steve és az együttese, a Toto Quincy Jones-on keresztül kezdett el Michaellel dolgozni. Michaelnek nem volt saját együttese, így gyakran alkalmazta a Toto zenészeit, mint stúdiózenészeket. Porcaro emlékszik, hogy jelen volt a The Girl Is Mine lemezfelvételén MJ-vel, Paul McCartney-val és emlékszik Paul hatalmas sleppjére: a felesége, a menedzserei, az asszisztensei, akik mindenhová követték. Emlékszik, hogy már épp menni készültek, amikor Paulnak sikerült elmenekülnie mindezektől az emberektől pár percre és visszalopakodnia a stúdióba, ahol szeretett lógni a zenészekkel.

Michael Jackson, Paul McCartney, Quincy Jones és a "slepp" a Girl Is Mine felvételei alatt

Michael Jackson, Paul McCartney és a “slepp” a Girl Is Mine felvételei alatt

Komponistaként Porcaro sok kérdést kap az inspirációiról és a dalszerzés folyamatáról. Megkérdezik tőle, hogy úgy ír-e dalokat, ahogy Michael tette (ő mindig azt mondta, hogy a dalok egyszerűen az ölébe hullanak). Steve azt mondja, hogy néha így történik és néhány dalt egyszerre kap meg. Gyakrabban azonban egy apró részlettel kezdődik – egy hookkal (hook: szó szerint kampó, horog – a dalnak egy olyan része, amely fülbemászó, a leginkább megragadja a hallgatóit – a ford.), egy melódiával – és aztán onnan fejlődik tovább. Azt mondja, hogy a múltban a dalszerzés sokkal inspirálóbb, finomabb folyamat volt a számára és „a csillagok állásának” megfelelőnek kellett lennie ahhoz, hogy egy dal megszülessen. Manapság TV show-k zenéin dolgozik és elismeri, hogy ez nagyon megfegyelmezte. Azt mondja rájött, hogy lehetséges egy dalt határidőre megírni.

Természetesen mindenki kíváncsi azokra a dalokra, amelyeket Porcaro Michaelnek írt és hogy hogyan születtek, így tovább megyünk a Human Nature tárgyalására. Steve megosztja velünk a dal megalkotásának sztoriját. A Human Nature-t eredetileg a lányáról írta. A kislánya egyszer sírva jött haza az iskolából, mert egy fiú csúfolta. „Miért teszi ezt velem?” (“Why does he do it to me?”) – nem értette. Porcaro megpróbálta elmagyarázni neki, hogy talán a fiú így akarja kimutatni az érdeklődését, mert a fiúk néha ezt csinálják. Nem sokkal azután egy melódia jött a fejébe. Eredetileg a szöveg így hangzott:

I’ll tell her that it’s human nature
When she asks, “Why, why
Does he do it that way?”

(El fogom mondani neki, hogy ilyen az emberi természet
Ha megkérdezi, hogy „Miért, miért
teszi ezt velem?”)

Ugyanebben a szellemben írta meg a verseket, felvette a demót egy kazettára és odaadta az együttesének, a Totónak. De a csapatnak nem kellett a közepes tempójú ballada. „Több rock dalra van szükségünk, olyan dalokra, amelyeket jól lehet játszani egy stadionban.” – mondták Steve-nek. (Később látták az iróniát abban, hogy a Victory turné alatt Michael promóciós darabként használta a Human Nature-t és minden televíziós csatorna úgy mutatta be a dalt, mint amit stadionokban játszanak Amerika szerte a közönség nagy örömére és hisztériájára.)

Szóval hogyan talált a dal utat magának Michael Jacksonhoz? Steve szerint teljesen véletlenül. Quincy Jones általában szigorúan beosztotta az emberek szerepeit a stúdióban. Ha hangmérnök voltál, akkor nem voltál zenész és ha zenész voltál, akkor nem voltál dalszerző. Steve Porcaro az ő fejében zenész volt, így Quincy sosem kérte meg arra, hogy írjon dalokat Michaelnek. A Toto dalszerzője David Paich volt és ő kapott ajánlatot arra, hogy adjon le anyagot Michael Jackson részére. David írt pár groove-ot, de amikor eljött az idő, hogy elküldje őket Quincy-nek nem volt üres kazetta nála. Ezért elvette azt a kazettát, amin Porcaro demói voltak, beleértve a Human Nature-t is, felvette a groove-okat a másik oldalára, ráírta, hogy „A oldal” és elküldte Quincy-nek. Innen a történet jól ismert: valamilyen oknál fogva Quincy a kazetta másik oldalát játszotta le, hallotta a dalt és szerelembe esett vele. Steve azt mondja szeret olyan dalokat írni, amelyeknek különleges, szokatlan atmoszférájuk van és a Human Nature ezen atmoszférája nyerte meg Quincy-t is.

Azonban Quincy-nek nem tetszett a szöveg. Odaadta a dalt a szövegíró John Bettisnek, aki új verseket írt hozzá és Porcaro elismeri, hogy a végeredmény lenyűgözte őt. Aztán Michael felvette. Porcaro szerint mindössze párszor vették fel. Steve megmutatta Michaelnek hogy hogyan tagolja a szavakat és Michael utánaismételte. Azt mondja Michael mindössze egy párszor énekelte el a teljes dalt elejétől a végéig.

Sok változáson ment keresztül a dal a demótól a végső verzióig? Porcaro azt mondja, hogy nem sokon. Quincy-nek tetszett a dal úgy, ahogy volt és egy ponton Bruce Swedien (hangmérnök – a ford.) még azért is elhívta Steve-et a stúdióba, hogy segítsen a „why, why” megfelelő kiejtésében, mert pont úgy akarták azt reprodukálni, ahogy a demón volt. Porcaro azonban emlékszik, hogy hozzáadtak egy ritmus gitár részt, amit ő eleinte gyűlölt. „Utáltam. Úgy gondoltam nem illik a dalba. Persze 40 millió eladott lemezzel később megszerettem.” – viccelődik. „Most már úgy gondolom az a legbriliánsabb gitár rész, amit valaha írtak.”

Porcaro rámutat egy érdekes részletre a dalban – egy a háttérben hallható, alig észrevehető sorra, amikor azt a szót hallod, hogy „around” (3:05-3:08 az album verzión). Azt mondja a szöveg, amit Michael énekel ez: „she’s keeping him by keeping him around” és ez Porcaro eredeti demójából származik.

Human Nature

Azután rátérünk a For All Time-ra – egy másik gyönyörű, atmoszférikus dal, amelyet Porcaro írt. Steve azonnal szerteoszlatja azt a mítoszt, hogy létezik egy verzió a Thriller felvételeinek időszakából. A dalt valójában a Dangerous korszak alatt írta és Michael akkor is vette fel először és az egyetlen alkalommal. Steve elmondja, hogy az akkordok akkor jutottak eszébe, amikor hallotta a Monkees Daydream Believer című dalának pár hangjegyét dübörögni egy arra elhaladó autó ablakából. Néha egy nagyszerű dal egy ilyen véletlenszerű pillanatból születik. A For All Time címét egy másik nagyszerű kompozíció inspirálta (aminek a címe most sajnos nem jut eszembe). Egy érdekesség: a dal kórusában a „for all time” szavakat Michael nem egy egyszerű sorként énekli, hanem három összevágott szó kombinációjaként – Steve akarta, hogy így hangozzon.

Szóval akkor hogy került a dal a Thriller 25-re? Porcaro nem tudja a választ. „Felhívtak és azt mondták: ’Szeretnénk rátenni a dalodat a Thriller évfordulós kiadására.’” – emlékszik vissza. „Azt mondtam: ’Persze, a Human Nature-nek rajta kell lennie, hiszen része az albumnak.’ Azt mondták: ’Nem, nem, a másik dalodat, a For All Time-ot.’” Ma sem tudja, hogy kinek a döntése volt, Michaelé vagy a lemeztársaságé.

For All Time

Aztán a szeminárium vége felé Steve megosztott velünk egy emléket, amit a nagyon kedves emlékeim között fogok számon tartani. A találkozónk elején megkérdeztük, hogy hány dalt írt Michaelnek és ezek közül Michael hányat vett fel. Steve azt válaszolta, hogy több dalt átadott és Michael ezek közül „valószínűleg hármat” vett fel. Készültem megkérdezni a szeminárium végén a kérdések alatt, hogy mi a harmadik dal, de kiderült, hogy nem szükséges. Steve magától is elmesélte a sztorit.

Miután kijött a Thriller album, a Victory turné alatt (vagy talán még előtte) Porcaro átadott pár dalt Michaelnek. Nem sokkal később MJ felhívta Steve-et és azt mondta neki, hogy szeretne valamit csinálni az egyikkel. MJ elment a könyvtárba és elolvasott pár dolgot az 1930-40-es évek Chicagójáról és így jött a dal ötlete. Ő és Porcaro találkoztak és felvettek kilenc vokális részt ahhoz a daloz, amely végül a Chicago 1945 lett.

Természetesen lehetetlen szöveggel leírni egy zenét, de itt van öt dolog, amit tudnod kell a Chicago 1945-ről:

  • A dal zeneileg, vokálisan tökéletesen kiadható állapotban van úgy ahogy van.
  • Semmi köze sincs az Al Caponéhoz vagy a Smooth Criminalhoz (egy újabb mítosz) – egy teljesen más és különálló dal. (A ford. megjegyzése: javítottam is ezt az információt a Smooth Criminalról szóló bejegyzésben.)
  • A szöveg (három?) lányról szól, akik elmennek szórakozni és eltűnnek.
  • Fülbemászó dal. Nincs a Billie Jean vagy a Beat It szintjén, de egy erős groove. A hook (“Never to be found again… never to be found again”) három napig a fejembe ragadt miután hallottuk.
  • Amikor játszották a dalt megpróbáltam találni egy másik MJ dalt, amihez hasonlíthatom. A legközelebbi talán a Behind the Mask – a dal tempójában és még a kompozíciójában is kicsit hasonlónak tűnt a számomra. Bár azt hiszem a Chicago 1945-t alacsonyabb hangfekvésben énekli – Michael hangja nem olyan rezonáns, mint a BTM-ben.

A szomorú az, hogy mára már mindenki hallhatta volna, ha a lemeztársaság hajlandó lett volna megfelelő módon kezelni. Porcarót megkeresték a dallal kapcsolatban az Xscape albumra, de nem adott engedélyt a felhasználására. „Úgy tűnik manapság a dalokat azonnal remixelik.” – mondta nekünk. Nyilvánvaló volt, hogy ez a megközelítés nem tetszik neki. És miközben a rajongó bennem szeretné, ha megvehetné ezeket a dalokat a kollekciójába, csak tisztelni tudtam Porcarót az álláspontjáért. Úgy gondolom, hogy zenészként és dalszerzőként megérti, hogy egy dal sértetlensége mennyit jelent egy művész számára. És Michael kollégájaként kétségtelenül tudja, hogy Michael mennyire törődött a kompozícióival. „A kevesebb több” – ez egy olyan elv volt, amit ő is úgy idéz, mint ami nagyon fontos volt MJ és Quincy számára. A Chicago 1945 nagyszerű dal, aminek nincs szüksége semmiféle „kortársiasításra” és megérdemli, hogy a saját jogán hallják és szeressék.

Porcaro sem tudja kiadni a dalt a Michael Jackson Hagyatékkezelő engedélye nélkül így a dal egyelőre patthelyzetben van. Csak remélni tudjuk, hogy eljön az idő, amikor Michael kreatív partnerei, a hagyatékkezelőjének a végrehajtói és a lemeztársasága képesek lesznek egyetérteni abban, hogy a ki nem adott anyagot hogyan kell kezelni. Egyelőre mi, rajongók, elvesszük amit tudunk és hálásak vagyunk minden lehetőségért, hogy hallhatjuk az eredeti zenét, amit Michael hátrahagyott. Köszönjük, Mr. Porcaro, megtiszteltetés volt találkozni önnel és hallani azokat a sztorikat és azt a zenét, amit megosztott velünk azon az estén.

Brand Sundberg a lányával, Steve Porcaro és Brian Vibberts

Brand Sundberg a lányával, Steve Porcaro és Brian Vibberts

Smooth Criminal

SmoothCriminalA Smooth Criminal a hetedik kislemez Michael Jackson Bad című albumáról. 1988. október 24-én jelent meg és a hetedik helyig jutott a Billboard slágerlistáján, így tehát nem volt azon öt dal között, amely Nr 1. sláger volt a Badről, noha azóta az album egyik legnépszerűbb és leginkább ikonikus dalává vált.

A dalt Michael írta és komponálta és volt egy elődje is: az Al Capone című dal, amelynek demója a Bad album 25. évfordulójára 2012-ben kiadott Bad 25 című kiadványon jelent meg.

Matt Forger, Michael egyik hangmérnöke így emlékezett vissza: “Az Al Caponét egy történelmi figuráról írta. Megveti az alapjait annak a dalnak, amely később a Smooth Criminal lett. Michael sok hasonló témát és hasonló ötletet felhasznált a Smooth Criminal megalkotásakor. A Smooth Criminalban írt egy sztorit és egyedivé tette. Az nem egy történelmi figuráról szólt, mint az Al Capone. Elkészítette a saját sztoriját és ez valami új és friss volt a víziójában.” [1]

A  Smooth Criminal témája végül is egy titokzatos gyilkosság lett, amelynek áldozata egy Annie nevű lány. Spike Lee Bad 25 című dokumentumfilmje szerint a nevet egyébként CPR Annie inspirálta. CPR Annie annak a bábúnak a neve, amelyet az újraélesztés gyakorlásához használnak.

Sokáig tartotta magát a rajongótáborban az a pletyka, hogy az Al Caponének is volt egy elődje, mégpedig a nagyközönség által eddig nem hallott Chicago 1945, ám ezt a feltételezést 2014 júniusában egy rajongóknak tartott előadáson maga Steve Porcaro cáfolta, aki a Chicago 1945 szerzője vagy társszerzője. Elmondása szerint a Chicago 1945-nek semmi köze sincs sem az Al Caponéhoz, sem pedig a Smooth Criminalhoz – az egy teljesen más, különálló dal.

A Smooth Criminalt kísérő kisfilm sokak véleménye szerint Michael egyik legjobb, ha nem a legjobb videója – márpedig ezt a címet nem könnyű kiérdemelni egy számos mesteri alkotást felvonultató videográfiában. Jay Ziegler szerint nemcsak “a hihetetlen tánca, filmes technikája, hangulata, világítása, jelmeztervezése miatt”, hanem “a zene és a filmgyártás színvonalának emelése miatt is különleges a zenei videók között” [2] (a fordításért köszönet az Ember a zenében blognak).

Egy másik kritikus, Christopher Sunami azt írja: “Ami a ‘Smooth Criminal’-t igazán kiemelkedővé teszi az a koreográfia egésze. A fejlődés egyértelmű a hasonló témájú ‘Beat It’-hez képest. A ‘Beat It’-ben kitörölhetetlen a kép, ahogy a bandatagok lassan csatlakoznak Michaelhez, miközben az egyéni káosz átalakul egy erőteljes műsorszámmá. Azonban a ‘Smooth Criminal’-ban az egész tiltott szórakozóhely eleven mozgásban van az elejétől a végéig, a koreográfia mindent magába foglal a tangó-szerű táncparkettől, a szerencsejátékosok kockázásáig. Michael mindezeken keresztül suhan, néha egyszerre, néha ellentétesen és néha bonyolult kapcsolatban mozogva a többi táncossal, amit nem könnyű összefoglalni (de a koreográfia olyan táncosokra emlékeztet, akik a művészet magas fokát képviselik, mint Alvin Ailey). A jellegzetes mozdulatok közül, amelyek megjelennek a videóban – a moonwalk, a bedőlés, a forgás – egyik sem tart tovább néhány másodpercnél. Michael előadása pillanatról pillanatra meglehetősen higanyszerű, változékony, olyan mozdulattáron keresztül, amelyet más előadók talán éveken keresztül fejlesztenek, és tökéletesítenek. Ez egyedülálló tulajdonságot kölcsönöz a mozgásának. Ő nem úgy táncol a zenére, mintha egy hétköznapi ember lenne. A tánca sokkal inkább lebeg a zene tetején, a technikai virtuozitás szédületes folyamata” [3] (fordítás: Ember a zenében blog).

A kisfilm alapötlete Michaelé. Amint a 2003-as Private Home Movies-ban elmondta, először westernt akart készíteni, majd később gondolta meg magát, hogy inkább egy gengszterfilm lesz belőle. A filmen az látható, ahogy Neverlanden próbálja vizionálni az elképzeléseit, a mozdulatokat, miközben egy operatőr felveszi ezeket. Azt is elmondta, hogy a Smooth Criminalhoz kapja a legtöbb kommentárt és hogy neki magának is ez a videó az egyik kedvence, és azt is megtudjuk, hogy a dal majdnem lemaradt a Bad albumról.

A végső koreográfiát Michael Vincent Pattersonnal és Jeffrey Daniellel készítette el, a kisfilmet Colin Chilvers rendezte. A videó jelmezeinek és témájának ihletője egyértelműen a Fred Astaire főszereplésével készült 1952-es The Band Wagon című film Girl Hunt című jelenete, amelyben Astaire világos öltönyt kék inget és fehér nyakkendőt visel – akárcsak Jackson a Smooth Criminalban. “Nagy rajongója volt Fred Astaire-nek és tisztelegni akart előtte a filmben.” [4] – mondta Colin Chlivers Spike Lee Bad 25 című dokumentumfilmjében.  (Arról, hogy hogyan ihlette meg Fred Astaire Michael Jacksont bővebben írtam ebben a bejegyzésben, amelyben megnézheted a Girl Huntot is.)

Vincent Patterson privát felvétele arról, amikor a koreográfiát készítették:

A videó közepe táján van egy jelenet, amikor leáll a zene és a táncosok lassított felvételként mozognak. Ez a rész nem egy előre megkoreografált jelenet. Amint Colin Chlivers elmondta a Bad 25 dokumentumfilmben Michael egyszerűen csak azt akarta, hogy a táncosok érezzék a pillanatot: “Abban a szünetben a közepén Michael csak hagyni akarta, hogy a táncosok érezzék a jelenetet. Úgy értem akkor már elég régóta forgattunk és ő azt mondta ‘nem akarom, hogy bármi megzavarjon minket’. Én öt kamerával forgattam akkor, plusz Jerry-nek is volt öt kamerája. Szóval tíz kamera vette. És nem tudtuk, hogy meddig fog tartani.” [4]

Itt látható – 0:47-től -, ahogy Michael magyarázza, hogy mit szeretne ettől a bizonyos improvizált jelenettől. 1:33-nál ezt mondja: “Azt akarom, hogy a zene reprezentálja azt, amit érzünk. Diktálnia kell az érzéseinket, a hangulatainkat. Kifejezzük azt ahogy mindenki érez.  Ez lázadás… tudod hogy értem? Kiengedjük azt, amit mindig el akartunk mondani a világnak. Szenvedély és düh és tűz.” (0:47-ig a Bad című videó koreografálásából látható néhány jelenet.)

A Smooth Criminal szorosan kapcsolódik Michael 1988-as filmjéhez a Moonwalkerhez, hiszen annak egy központi jelenete. A filmről majd egy külön bejegyzésben szólók bővebben.

A videónak több verziója létezik.

Eredeti Moonwalker verzió: Az a változat, amely a Moonwalker című filmben látható. A legteljesebb formában ez a verzió foglalja magában a középső részt, amikor a táncosok zene nélkül improvizálnak, ugyanakkor a végén nem tartalmazza azt az utolsó hat másodpercet, amikor a nő, aki bezárja az ajtót Michael mögött legyezi magát. Az eredeti dalhoz képest ez a változat pluszban tartalmazza a második versszakban ezeket a sorokat: “Everytime I try to find him he’s leaving no clues left behind him. And they have no way of knowing of the suspect, or what to expect”.

Szerkesztett Moonwalker verzió: Ez a változat található meg a HIStory on Film, Volume II, valamint a Michael Jackson’s Vision című videógyűjteményeken. Gyakorlatilag az eredeti Moonwalker verzió kissé szerkesztett változata. Kevesebb benne a párbeszéd, a középső, zene nélküli részt egy kicsit lerövidítették és itt a végén a  nő, aki bezárja az ajtót Michael mögött legyezi magát.

Kislemez verzió: Egy 4 perc 3 másodpercre lerövidített változat. A zenetévék, amelyek inkább a 4-5 perces videókat szeretik a 9-10 percesek helyett, a leginkább ezt a változatot szokták játszani.

Album verzió: A videó alatt a dal album verziója hallható, magát a filmet pedig helyenként felgyorsították, helyenként lelassították, illetve egyfajta homályosító effektet adtak hozzá és néhol más kameraállásokat. Ez a videó látható a Moonwalker film végén a stáblista közben, illetve a Number Ones című videógyűjteményen, valamint a Visionary: The Video Singles című kiadványon, illetve a Target üzletlánc által forgalmazott Bad 25 kiadványok egy külön a Bad album videóit tartalmazó DVD-jén.

További érdekességek: A dal elején hallható szívdobbanások Michael valódi szívdobbanásai, amelyeket Dr. Eric Chevlan segítségével vettek fel. A dalban a rendőrfőnököt Bruce Swedien hangmérnök személyesíti meg, amikor ezt a szöveget halljuk mintegy valamiféle hangosbemondóból: “Everybody please leave the area right now!” (“Kérem mindenki hagyja el a területet most!”)

A dal különféle maxi CD-ken megjelent hivatalos remixei:

Extended Dance Mix
Extended Dance Mix Radio Edit
Dance Mix Dub Version
‘Annie’ Mix
A Capella
Instrumental

A Smooth Criminalt többen feldolgozták, a legsikeresebben az Alien Ant Farm 2001-ben, amikor is több országban is az első 10-be kerültek a dallal. Ez a feldolgozás hallható az Amerikai pite 2 című filmben. Máig ez a csapat legsikeresebb dala. Michael azt nyilatkozta, hogy tetszik neki ez a feldolgozás.

További feldolgozások a teljesség igénye nélkül: 2008-ban David Garrett, német hegedűművész a dal klasszikus feldolgozását megjelentette Encore című albumán. 2011 januárban a 2Cellos nevű csellista duó (Luka Šulić és Stjepan Hauser) a YouTube-on aratott nagy sikert a dal csellón eljátszott változatával, majd ezt később debütáló albumán is megjelentette.  Ashanti 2002-es Rescue című dala ugyanúgy indul, mint a Smooth Criminal.

A Smooth Criminal videója lett az év videója az 1988-as Brit Awardon.

Még többet olvashatsz a dalról a Michael Jackson – Ember a zenében blogon: https://michaeljacksonemberazeneben.wordpress.com/2013/10/06/10-smooth-criminal/

Az eredeti Moonwalker verzió:

A szerkesztett Moonwalker verzió:

A kislemez verzió:

A Smooth Criminal elődje, az Al Capone. Ez a demó a 2012-ben kiadott Bad 25-ön jelent meg:

A kislemez B oldalán a dal instrumentális változata kapott helyet:

Írta és komponálta: Michael Jackson
Producer: Quincy Jones, Michael Jackson (társ producer)
Hangszerelte: Michael Jackson (vokális hangszerelés), Michael Jackson és John Barnes (ritmus hangszerelés), Jerry Hey (fúvós hangszerelés)
A felvétel ideje: 1987
A felvétel helyszíne: Westlake Recording Studios (West Hollywood, Kalifornia)
Album: Bad

Stílus: pop, dance, funk

Videó

Rendezte: Colin Chilvers
Koreográfia: Michael Jackson, Vincent Patterson, Jeffrey Daniel

Legjobb helyezése a fontosabb slágerlistákon:

USA: 7.
Egyesült Királyság: 8.
Hollandia: 1.
Spanyolország: 1.
Franciaország: 4.
Németország: 9.

Forrás:

[1] “Chicago 1945 was done prior to Al Capone”, Matt Forger: the secrets of BAD 25 (EN) (2012. október 9.)
http://mjdatabank.com/mjjnews/wordpress/2012/10/09/chicago-1945-was-done-prior-to-al-capone-matt-forger-the-secrets-of-bad-25-en/

[2] Jay Ziegler – Ridiculously Awesome Music Videos: ‘Smooth Criminal’ (Consequence of Sound, 2008. június 15.)

[3] Christopher Sunami – Rewievs: Smooth Criminal (Kitoba.com)

[4] Spike Lee – Bad 25 (dokumentumfilm)

Joseph Vogel – Man in the Music (Sterling Publishing, New York, 2011)

Chris Cadman & Craig Halstead: Michael Jackson – For The Record (2nd edition) (2009)

Fred Astaire és Michael Jackson

Táncosként Michael Jacksonnak számos példaképe és inspirációja volt: a különféle urban (fekete, városi) táncstílusok mellett James Brown, Gene Kelly, Bob Fosse és Fred Astaire – hogy csak a legnagyobbakat említsük. Mindegyikük hatása felfedezhető Jackson táncában és koreográfiáiban, de ebben a bejegyzésben most Fred Astaire-re koncentrálunk.

Jackson sosem csinált titkot belőle, hogy mennyire felnézett a táncos színész legendára, s a csodálat kölcsönös volt. Idézet Jackson 1988-ban kiadott önéletrajzából, a Moonwalk-ból:

“A Motown 25-műsor utáni napon Fred Astaire hívott fel telefonon. Azt mondta – pontosan ezek voltak a szavai: “Ördöngős táncos vagy. Fenékre estek mind az ámulattól tegnap este.” Megköszöntem a szavait. Hozzátette még: “Dühödt táncos vagy. Akárcsak én. Én ugyanezt csináltam a sétapálcámmal.”

Egyszer-kétszer már korábban is találkoztam vele, de ez volt az első alkalom, hogy felhívott. Újra csak azt mondogatta: “Megnéztem a tegnap esti előadást, videóra is felvettem, és ma reggel újra végignéztem. Ördöngős táncos vagy.”

Ez volt a legnagyobb dicséret, amelyet egész életemben kaptam, és az egyetlen, amelyet hinni is akartam. Mert hogy Fred Astaire mondta nekem, az mindennél többet jelentett. Később a produkciót jelölték az Emmy egyik kategóriájában, de csak a Leontyne-díjat nyertem el. Nem bánom, Fred Astaire olyan dolgokat mondott nekem, amelyeket sosem fogok elfelejteni. Az volt az én igazi jutalmam. Később meghívott a házába is, ahol még több dicsérettel halmozott el, hogy egészen belepirultam. Lépésről lépésre végigelemezte a Bille Jean-produkciót. Hermes Pan, a nagy koreográfus, aki Fred moziszámait csinálta, is átjött. Én bemutattam nekik a “holdsétát” és néhány más lépést is, amelyek nagyon érdekelték őket.

Nem sokkal ezután Gene Kelly jött el hozzám látogatóba. Ő szintén úgy nyilatkozott, hogy tetszik neki a táncom. Fantasztikus élmény volt nekem ez az előadás, mert úgy éreztem, felvettek a táncosok testvéri szövetségének tagjai közé. Nagyon megtisztelve éreztem magam. Ezeket az embereket csodáltam a világon a legjobban.”

(Fordítás: Horváth Attiláné, Európa Könyvkiadó, Origo-Press Kiadó, 1989)

A történetet John Franceschina is megerősítette  Hermes Pan: The Man Who Danced with Fred Astaire (Hermes Pan: Az ember, aki Fred Astaire-rel táncolt) című könyvében:

“1983 tavaszán Pan a macskáját etette (akit ő Kitty-nek nevezett el), amikor kapott egy hívást Fred Astaire-től arra kérve őt, hogy azonnal menjen át hozzá. Hermes azt hitte valami vészhelyzetről van szó, így átrohant Astaire-hez, aki csupán videót nézett. “Csak várj, amíg meglátod ezt!” – mondta üdvözlésképpen. Pan leült mellé és megnézték Michael Jackson Billie Jean előadását a Motown 25: Yesterday, Today, Forever című műsorban, amelyet előző este közvetítettek. Pant lenyűgözte az előadás és meggyőzte Astaire-t, hogy hívja fel Michael Jacksont és gratuláljon neki. Hermes így mesélte el:

‘Valahogy Frednek sikerült kiderítenie Michael telefonszámát. Megmondta neki, hogy pokoli egy táncos… ‘Igazán seggre ejtetted őket tegnap este. Dühös táncos vagy. Akárcsak én.’ Én is köszöntem neki a telefonban és egy halk hang válaszolt. Meglepett, hogy egy olyan ember, aki ilyen dühvel táncol ennyire lágy hanggal rendelkezik. Megmondtam neki mennyire tetszik a munkája és ő nagyon hálás volt, nagyon izgatott, hogy hallott felőlünk. Egy pillanatig azt hitte, hogy valaki szórakozik vele. Azonnal megkedveltem őt, mert úgy tűnt annyira hidegen hagyja a show biznisz világa, ugyanakkor mégis rajongott a sztárokért. Tényleg alig hitte el, hogy Fred Astaire felhívta.'”

Forrás: http://www.amazon.co.uk/gp/reader/0199754292/ref=sr_1_92?p=S07M&keywords=michael+jackson&ie=UTF8&qid=1356665032#reader_0199754292

Jackson a legnyilvánvalóbb módon az 1987-es Smooth Criminal című videójában rótta le tiszteletét Astaire előtt.

A koreográfia ugyan nem Astaire-i, azonban a díszlet és a jelmez – beleértve Jackson fehér öltönyét, fehér kalapját, kék ingét, kék zokniját és fehér nyakkendőjét is – utalás Astaire 1953-as The Band Wagon című filmjének Girl Hunt jelenetére.

Ami a Fred Astaire-féle táncot illeti, arra Jackson 2001-es You Rock My World című videójában látunk rövid utalást: 2:05-nél Jackson azt a mozdulatot imitálja, amellyel Astaire belép a bárba a Band Wagonban.

Ha pedig megtekintjük a Girl Hunt jelenet hosszabb verzióját, akkor azt is látjuk, hogy Jackson az egyik dalszövegében is tesz rá utalást.

A fenti jelenetben Astaire karaktere 03:34-nél azt mondja: “she came at me in sections”, 03:50-nél és 11:24-nél pedig: “she was bad, she was dangerous”. Ezek a kifejezések Jackson Dangerous című dalában is elhangoznak:

Egy jegyzet Michael Jacksontól, amit Smooth Criminal előtt írt – feltehetőleg magának emlékeztetőül.

studythegreats

Fordítás: “A Criminal tánchoz nézd meg az összes nagy táncost videón, “tanulmányozd a nagyokat és legyél még nagyobb”
Szerezd meg az összes Bob Fosse filmet
táncot, tanulmányozd ezeket alaposan, betéve tudj minden vágást, mozdulatot, zenét, stb
Flash Dance
All That Jazz
Bandwagon “Girl Hunt”
?”

Néhány “Fred Astaire-i mozdulat” Michael Jacksontól. A későbbi megasztár, aki egyébként formálisan sosem tanult táncolni, körülbelül 18-19 éves ezeken a felvételeken, amelyek a Jacksons televíziós varieté műsorából származnak:

MJ_Fred Astaire

Michael Jackson és Fred Astaire

Michael Jackson és Fred Astaire

Michael Jackson és Fred Astaire

Michael Jackson a saját szavaival (2007-es EBONY magazin interjú)

Korábban ebben a bejegyzésben beszámoltam arról, hogy új dokumentumfilm készül két fotózásról, amelyen Michael Jackson részt vett 2007-ben. Ezek közül az egyik az afroamerikai Ebony magazin fotózása volt, amelyhez egy interjú is társult. Itt ezt az interjút olvashatjátok.

Az Ebony később az interjú során készített audió felvétel részleteit is közzétette. Ezekből hallatszik, hogy milyen kötetlen, jó hangulatú interjú is volt ez, amiben többnyire hagyták Michaelt anekdotázni – ami megmagyarázza, hogy írásban időnként miért tűnik annyira csapongónak.

Készítette: Bryan Monroe
Megjelenés helye: EBONY magazin
Megjelenés ideje: 2007. december
Forrás: http://www.mjfancommunity.com/ebony.htm

michael jackson ebonyAmikor Michael Jackson mellett ülsz egy kanapén gyorsan túl tudod magad tenni a titokzatos ikon fényén, csaknem áttetsző bőrén és rájössz, hogy ez az afroamerikai legenda több, mint egy bőrszín. Több, mint egy szórakoztatóművész, több, mint egy énekes vagy táncos – a háromgyermekes felnőtt apa magabiztos, kontrollált és érett férfi, akiben még rengeteg kreativitás maradt.

Michael Joseph Jackson 1982 decemberében megrázta a zenei világot, amikor berobbant a pop színtérre a Thrillerrel – azzal a gazdag, ritmikus, ragályos albummal, amely sok fehér számára bemutatta azt a tehetséget, amelyet a legtöbb fekete már évtizedek óta ismert, és amely a bolygó csaknem minden zeneipari rekordját megdöntötte. A történelmi projekt egy újabb gigantikus lépés volt egy zenei karrierben, amely 18 évvel korábban kezdődött, 6 éves korában fivéreivel a Jackson 5-ban. Egy évtized óta az első amerikai magazinnak adott interjújában és a Thriller 25. évfordulóján Jackson leült az Ebony magazinnal egy ritka, intim és exkluzív beszélgetésre a Thriller készítéséről, a történelmi Motown 25 előadásról, az apaságról, a zeneipar állapotáról és a kreativitása mögött álló erőről.

Íme Michael Jackson a saját szavaival…

Kérdés: Hogyan kezdődött minden?

MJ: A Motown előkészített egy filmet, amelynek The Wiz volt a címe… és úgy esett, hogy Quincy Jones volt az az ember, aki a zenét készítette. Hallottam már Quincy-ről korábban. Amikor Indianában gyerek voltam az apám vett jazz albumokat, úgyhogy ismertem, mint jazz zenészt. Szóval miután megcsináltuk azt a filmet… elég közel kerültünk egymáshoz már a film készítése közben is; segített abban, hogy megértsek néhány szót, igazán olyan volt, mint egy apa figura. Felhívtam a film után, teljesen őszintén – mivel félénk ember vagyok, KÜLÖNÖSEN akkoriban, rá sem néztem az emberekre, amikor beszéltek hozzám, nem viccelek – és azt mondtam „Készen állok arra, hogy elkészítsek egy albumot. Gondolod, hogy… tudnál ajánlani valakit, akit érdekelhet, hogy a producerem legyen vagy velem dolgozzon?” Egy kis szünet után azt mondta: „Miért ne csinálhatnám ÉN?” Azt mondtam magamnak: „Nem tudom erre miért nem gondoltam.” Valószínűleg mert azt gondoltam, hogy inkább olyan, mint az apám, inkább jazzes. Szóval miután ezt mondta én azt mondtam: „WOW, az nagyszerű lenne!” Ami nagyszerű abban, hogy Quincy-vel dolgozol az az, hogy hagyja, hogy a saját dolgodat csináld. Nem áll az utadba.

Szóval az első dolog, amivel hozzá mentem az az Off the Wall volt, az első albumunk, és Rod Temperton bejött a stúdióba, jött ezzel a gyilkos… ő egy kis német srác Wurmsból, Németországból… szóval jön ezzel a „doop, dakka dakka doop, dakka dakka dakka doop” – ezzel a melódiával és kórussal, a Rock With You-val. Én meg: WOW! Szóval amikor azt hallottam azt mondtam: „Oké, most igazán dolgoznom kell.” Minden alkalommal, amikor Rod bemutatott valamit én is bemutattam valamit és így kialakult köztünk egy kis baráti versengés. Szeretek így dolgozni. Olvastam arról, hogy Walt Disney is így dolgozott – ha a Bambin dolgoztak vagy egy akármilyen rajzfilmen, letettek egy őzt a terem közepére és az animátorok mintegy versenyeztek egymással a különféle stílusú rajzaikkal. Akinek a munkája a leginkább tetszett Waltnak azt választották. Versenyeztek, baráti dolog volt, de verseny, mivel az még többet kihoz az emberekből. Szóval bármikor amikor Rod hozott valamit én is hoztam valamit, aztán ő megint hozott valamit, aztán én is megint hoztam valamit. Kialakítottuk ezt a csodálatos dolgot.

Kérdés: Az Off the Wall után, ’82 tavaszán visszatértél a stúdióba, hogy a Thrilleren dolgozz.

MJ: Az Off the Wallról kijöttek mindazok a No. 1. slágerek – a Don’t Stop ’Til You Get Enough, a Rock With You, a She’s Out of My Life, a Workin’ Day and Night – és jelöltek minket egy Grammy-díjra, de nem voltam elégedett azzal ahogy az az egész dolog ment, mert sokkal többet akartam, többet mutatni és a lelkemből és a szívemből többet beletenni.

Kérdés: Az egy átmenet volt számodra?

MJ: TELJES átmenet. Kisfiú korom óta tanulmányoztam a komponálást. Csajkovszkij inspirált a leginkább. Ha veszel egy albumot, mint a Diótörő, minden szám gyilkos, mindegyik. Úgyhogy azt mondtam magamnak: „Miért ne lehetne egy pop album amelyen minden…” – az emberek olyan albumokat csináltak, amelyeken volt egy jó dal, a többi meg olyan volt, mint a B-oldalas számok. Azokat „album daloknak” hívták. Azt mondtam magamnak: „Miért ne lehetne minden dal olyan, mint egy sláger? Miért ne lehetne minden dal olyan jó, hogy az emberek meg akarnák venni, ha kiadnád kislemezként?” Szóval mindig próbáltam erre törekedni. Ez volt a célom a következő albumon. Ez volt az alapötlet. Mindent ki akartam adni, amit akartunk. Keményen dolgoztam érte.

Kérdés: Ami a kreatív folyamatot illeti, átgondolt voltál vagy csak úgy megtörtént?

MJ: Nem, eléggé átgondolt voltam. De még ha bizonyos értelemben tudatosan jött is össze, az Univerzumban keletkezett. De amint megfelelő a kémia egy szobában, akkor varázslatnak kell történnie. Kell! Olyan, mint bizonyos elemeket tenni az egyik féltekére és azok varázslatot csinálnak a másikon. Ez tudomány. És ebben együtt lenni a nagyszerű emberek némelyikével csodálatos dolog. Quincy Smelly-nek becéz. A Smelly abból jön, hogy… – és [Steven] Spielberg is így hív engem. De akkoriban, különösen akkoriban – ma már néha káromkodom -, de különösen akkor nem lehetett rávenni, hogy káromkodjam. Úgyhogy azt mondtam: „Ez egy smelly [„büdös” – a ford.] dal.” Ez azt jelentette, hogy annyira jó, hogy teljesen magába húz. Úgyhogy Quincy Smelly-nek hívott.

De igen, együtt dolgozni Quincy-vel csodálatos volt. Hagyja, hogy kísérletezz, a saját dolgodat csináld és elég zseni ahhoz, hogy ne álljon a zene útjába és ha van egy elem, amit hozzá kell tenni, akkor ő hozzáteszi. És hallja ezeket az apró dolgokat. Mint például a Billie Jeanben – megírtam a basszust, a melódiát, az egész kompozíciót. De amikor ő meghallgatja hozzáad egy kedves riffet…

Dolgoztunk egy dalon, aztán találkoztunk a házában, lejátszottuk, amin dolgoztunk és ő azt mondt: „Smelly, hagyd, hogy beszéljen hozzád.” Én meg: „Oké.” Azt mondta: „Ha egy dalnak szüksége van valamira azt meg fogja neked mondani. Hagyd, hogy beszéljen hozzád.” Ezt megtanultam. A kulcs ahhoz, hogy remek dalszerző legyél nem az, ha írsz. Hanem az, ha elállsz az útból. Hagyj helyet Istennek, hogy besétáljon a szobába. És amikor írok valamit, amiről tudom, hogy jó, akkor térdre borulok és hálát adok. Köszönöm, Jehova!

Kérdés: Mikor volt utoljára ilyen érzésed?

MJ: Nos, mostanában. Mindig írok. Amikor tudod, hogy jó, néha úgy érzed valami jön, mint a szülés, majdnem mint a terhesség vagy ilyesmi. Érzelmes leszel és elkezdesz valamit érezni, mintha szülnél és – varázslat – már ott is van! Valaminek a kitörése, ami gyönyörű, te meg: WOW! Ott van. Így működik ez rajtad keresztül. Csodálatos dolog. Egy Univerzum az ahová el tudsz jutni azzal a 12 hangjeggyel…

(Megszólal a Billie Jean egy korai demó verziója egy iPhone-on…)

Amikor írok, akkor először csinálok egy piszkozatot, egy durva változatot csak hogy halljam a kórust, csak hogy lássam mennyire tetszik a kórus. Ha működik számomra úgy, amikor piszkozat, akkor tudom, hogy működni fog… Hallgasd, ez otthon volt. Janet, Randy és én… Janet és én csináljuk azt a “Whoo, Whoo…Whoo, Whoo…”-t. Ugyanez a folyamat minden dalnál. A melódia, a melódia a legfontosabb. Ha a melódia megragad, ha tetszik a vázlat, akkor jöhet a következő lépés. Ha jól hangzik a fejemben, akkor általában jó, amikor csinálom. A lényeg, hogy írd át szalagra azt ami a fejedben van.

Ha veszünk egy olyan dalt, mint a Billie Jean, amiben a basszus prominens, domináns, a dal főszereplője, a fő vezérlő riff, amit hallasz – az, hogy olyanná tedd annak a riffnek a karakterét, amilyenné akarod, az sok időt vesz igénybe. Hallgasd, négy basszust hallasz ott, négy különböző személyiséggel és ez adja meg a karaktert. De ez sok munkába kerül.

Kérdés: Egy másik nagy pillanat a Motown 25 előadásod volt…

MJ: A stúdióban voltam, épp a Beat It-et szerkesztettem és valamilyen oknál fogva a Motown stúdióban történt mindez, pedig már rég elhagytam a lemeztársaságot. Szóval előkészítettek valamit a Motown évfordulójára és Berry Gordy átjött és megkérdezte részt akarok-e venni a showban, én meg mondtam neki, hogy NEM. Mondtam, hogy nem. Nem, mert ott volt a Thriller, amivel valami olyat építettem és alkottam, amit elterveztem és ő azt mondta: ’De ez az évforduló…’ Szóval ezt mondtam neki – azt mondtam: ’Megteszem, de csak akkor ha előadhatok egy olyan dalt is, ami nem Motown dal.’ Azt kérdezte: ’Melyik az?’ Én meg: ’a Billie Jean’. Ő meg: ’Oké, rendben.’ Én meg: ’Felléphetek a Billie Jeannel?’ Ő meg: ’Igen.’

Szóval próbáltam és elkészítettem a koreográfiát és felöltöztettem a testvéreimet, kiválasztottam a dalokat és az egyveleget. És nemcsak ez, de ki kell dolgoznod a kamerabeállításokat is. Mindent én rendezek és szerkesztek, tényleg. Minden kameraállás amit látsz az én kameraállásom. Hadd mondjam el miért kell így csinálnom. Van öt, nem, hat kamerám. Amikor előadsz – és mindegy milyen előadás az – ha nem megfelelően kapod el, akkor az emberek sosem fogják látni. Ez a világ legönzőbb médiuma. Azt filmezed, AMIT te akarod, hogy az emberek lássanak, AMIKOR akarod, hogy lássák és AHOGY akarod, hogy lássák – azt, hogy milyen ELLENPONTOZÁST akarsz, hogy lássanak. Te alkotod meg a teljes érzését annak, amit bemutatsz, a te szögeiddel és beállításaiddal. Mert tudom mit akarok látni. Tudom mit akarok, hogy kimenjen a közönséghez. Tudom mit akarok, hogy visszajöjjön. Tudom mit éreztem, amikor előadtam és ezt az érzést próbálom elkapni, amikor vágok, szerkesztek és rendezek.

Kérdés: Mióta készíted ezeket az elemeket?

MJ: Kisfiú korom óta, a testvéreimmel. Az apám mindig azt mondta: ’Mutasd meg nekik Michael, mutasd meg!’

Kérdés: Volt olyan, hogy ők féltékennyé váltak emiatt?

MJ: Sosem mutatták ki akkoriban, de nehéz lehetett, mert engem sosem vertek meg a próbákon vagy gyakorlás közben [nevet]. Csak utána, amikor bajba kerültem [nevet]. Ez igaz, olyankor kaptam ki. Az apám mindig egy övvel a kezében volt ott a próbáinkon. Nem ronthattad el. Az apám zseni volt abban ahogy tanított minket a színpadi munkára, hogyan dolgozz a közönséggel, hogy mit csinálj a következő pillanatban, vagy arra, hogy soha ne engedd, hogy a közönség lássa, ha szenvedsz, vagy valami nincs rendben. Ebben csodálatos volt…

Kérdés: Gondolod, hogy innen van nemcsak az üzleti érzéked, de az is ahogy a teljes csomagot kontroll alatt tartod?

MJ: Abszolút. Az apám, a tapasztalat – de sokat tanultam az apámtól. Fiatal korában volt egy együttese, amit Falconsnak hívtak. Mindig átjöttek és zenéltek, úgyhogy mindig zenével és tánccal voltunk körülvéve. Ez egy olyan dolog, ami kulturálisan benne van a fekete emberekben. Félrehúzod a bútorokat, feltekered a zenét… amikor társaság jön mindenki kiperdül a szoba közepére, csinálnod kell valamit. Imádtam ezt.

Kérdés: És a te gyerekeid is ezt csinálják most?

MJ: Igen, de ők félénkek. De néha csinálják nekem.

Kérdés: Ha már a showról beszélünk: az MTV eleinte nem játszott fekete előadókat. Mennyire volt ez nehéz a számodra?

MJ: Azt mondták nem játszanak fekete művészeket. Összetörte a szívem, de ugyanakkor lángra is gyújtott bennem valamit. Azt mondtam magamnak: “Tennem kell valamit, amikor ők… nem hagyom, hogy ne vegyenek észre.” Szóval igen, jött a Billie Jean és ők azt mondták: “Nem fogjuk játszani.” De amikor elkezdték játszani rekordokat döntött. Azután arra kértek, hogy adjak nekik MINDENT, amim van. Akkor már ők kopogtattak a mi ajtónkon. Aztán jött Prince – mindez ajtót nyitott Prince-nek és az összes többi fekete művésznek. Addig huszonnégy órán át csak heavy metalt játszottak és csak őrült képeket egymás után… A múltban annyiszor odajöttek hozzám és mondták, hogy „Michael, ha te nem lennél, akkor nem lenne MTV.” Ezt újra és újra elmondták nekem személyesen. Azt hiszem akkoriban nem hallották… de biztos vagyok abban, hogy nem rosszindulatból mondták [nevet].

Kérdés: Ez igazán életet adott a modern videó korszaknak…

MJ: Mindig néztem az MTV-t. A bátyám Jackie… sosem fogom elfelejteni… azt mondta: “Michael, látnod kell ezt a csatornát. Ó, Istenem, ez a legjobb ötlet. A nap 24 órájában zenét játszanak… Napi 24 órában!” Szóval azt mondtam: “Hadd lássam!” És néztem és láttam mindazt ami ment rajta és azt mondtam: “Bárcsak szórakoztatóbb lenne mindez, több lenne a sztori, egy kicsit több a tánc, biztos vagyok abban, hogy akkor az embereknek jobban tetszene.” Szóval azt mondtam, hogy ha én csinálok valamit, annak sztorijának kell lennie – elejének, közepének, végének – hogy követni tudj egy lineáris vonalat, kell lennie egy vonalának. Hogy amikor nézed akkor az szórakoztasson és azon gondolkodj, hogy most mi fog történni. Szóval akkor kezdtem el kísérletezni a Thrillerrel, a Way You Make Me Feel-lel, a Baddel és a Smooth Criminallal és a rendezéssel és az írással.

Kérdés: Mi a véleményed a zenei videók és a zene mai állapotáról?

MJ: A zeneipar válaszúton van. Átmeneti állapotban. Az emberek zavarban vannak afelől, hogy mi fog történni, hogy a zenét hogyan terjesszék és adják el. Úgy gondolom, hogy az Internet mindent felkavart, mert annyira erőteljes és a srácok imádják. Az egész világ egy kattintásra van tőlük, az ölükben. Bármit akarnak tudni, bárkivel akarnak kommunikálni, bármilyen zene, bármilyen film… Ez a dolog mindent felkavart. Jelenleg mindezek a Starbucks és Wal-Mart ügyletek – közvetlenül a művészekhez – nem hiszem, hogy ez a válasz. Úgy gondolom, hogy a válasz a fenomenális, nagyszerű zene. Ami eléri a tömegeket. Úgy gondolom az emberek még mindig keresnek. Nincs igazi zenei forradalom jelenleg. De amikor itt lesz, akkor az emberek falakat fognak lebontani csak azért, hogy megkapják. Úgy értem mert a Thriller előtt ugyanez volt a helyzet: az emberek NEM vettek zenét. A Thriller segített mindenkit ismét visszavinni a lemezboltokba. Szóval amikor megtörténik, akkor megtörténik.

Kérdés: Ki nyűgöz le téged?

MJ: Ami a művészetet illeti, szerintem Ne-Yo nagyszerű. De elég sok benne a Michael Jackson érzés. De ez tetszik benne. Meg tudom mondani, hogy ő egy olyan fickó, aki tudja hogyan kell írni.

Kérdés: Dolgozol együtt ezekkel a fiatal művészekkel?

MJ: Persze. Engem sosem érdekelt, hogy a postásról van szó vagy a takarítóról. Ha jó a dal, akkor jó a dal. A legjobb ötletek sokszor a hétköznapi emberektől jönnek, akik azt mondják: “Miért nem próbálod meg ezt vagy csinálod azt?” És ha csodálatos az ötlet, akkor ki kell próbálnod. Chris Brown nagyszerű. Akon nagyszerű művész. Mindig olyan zenét akarok készíteni, amelyik egy másik generációt is inspirál. Azt akarod, hogy amit alkotsz az tovább éljen, legyen az szobrászat vagy festészet vagy zene. Amint Michelangelo mondta: “Tudom, hogy az alkotó távozni fog, de a munkája fennmarad. Ezért próbálom a lelkemet kötni a munkámhoz, hogy elmeneküljek a haláltól.” És én is így érzek. Mindent beleadok a munkámba. Csak azt akarom, hogy tovább éljen.

Kérdés: Milyen érzés tudni, hogy megváltoztattad a történelmet? Sokat gondolsz erre?

MJ: Igen. Tényleg. Nagyon büszke vagyok arra, hogy ajtókat nyitottunk meg, hogy segített a munkánk sok dolgot lebontani. Amikor utazol a világban, turnézol, stadionokban lépsz fel, akkor látod a zene hatását. Ha kinézel a színpadról amerre a szem ellát csak embereket látsz. És ez csodálatos érzés, de ezt sok fájdalom előzte meg, sok fájdalom.

Kérdés: Hogyhogy?

MJ: Ha a csúcson vagy, ha úttörő vagy, akkor az emberek elkezdenek támadni. Azokat akarják támadni, akik a csúcson vannak. De hálás vagyok mindazokért a rekordokért, a legnagyobb albumokért, a Nr.1 slágerekért – még mindig hálás vagyok ezekért. Amikor kicsi voltam ültem a nappalinkban és hallgattam az apámat Ray Charles-t játszani. Az anyám pedig felkeltett hajnali háromkor: “Michael, ő van a tévében, ő van a tévében!” Odafutottam a tévéhez és James Brown volt benne. Én meg azt mondtam: “Én is ezt akarom csinálni.”

Kérdés: Várhatunk többet Michael Jacksontól?

MJ: Rengeteg dolgot írok jelenleg. Majdnem minden nap a stúdióban vagyok. Amikor a rap először megjelent mindig úgy éreztem, hogy melodikusabbá fog válni, hogy univerzálisabb legyen, mert nem mindenki beszél angolul [nevetés]. És az országodra korlátozódsz. De ha van melódia, amit mindenki tud dúdolni, akkor népszerű lesz Franciaországban, a Közel-Keleten, mindenütt! Az egész világon, mert beletesznek egy melódiát. Fontos, hogy tudja dúdolni az ír farmertől elkezdve a harlemi WC-pucoló hölgyön át mindenki, aki tud fütyülni, vagy az ujjával csettintgető gyerekig. Fontos, hogy tudd dúdolni.

Kérdés: Tehát már majdnem 50 éves vagy. Gondolod, hogy még 80 éves korodban is ezt fogod csinálni?

MJ: Az az igazság, hogy nem. Nem úgy, ahogy James Brown vagy Jackie Wilson csinálta, akik megölték magukat. Azt kívánom bárcsak [James Brown] le tudott volna lassítani és nyugodtabb tudott volna lenni és élvezte volna a kemény munkája gyümölcseit.

Kérdés: Fogsz ismét turnézni?

MJ: Nem szeretem a hosszú turnékat. Amit szeretek a turnézásban az, hogy csodálatosan csiszolja az ember képességeit. Ezt szeretem a Broadway-ben is, ezért mennek el a színészek a Broadway-re – csiszolni a képességeiket. És ez alkalmas is erre. Mert hosszú évekbe telik, hogy nagyszerű előadóművésszé válj. Évekbe. Nem lehet egyszerűen kikapni egy fickót az ismeretlenségből, kidobni oda és elvárni, hogy ez az ember azzal az emberrel versenyezzen. Az sosem fog működni. És a közönség tudja, látja. Abból ahogy az ilyen emberek a kezeikkel gesztikulálnak, ahogy mozognak, abból ahogy bármit csinálnak a mikrofonnal vagy ahogy meghajolnak. A közönség azonnal látja.

Michael Stevie Wondertől tanul a stúdióban 16 éves korában

Michael Stevie Wondertől tanul a stúdióban 16 éves korában

Nos, Stevie Wonder, ő egy zenei próféta. Ő a másik akinek tisztelettel kell adóznom. Azt mondtam magamnak: “Több dalt akarok írni.” Néztem a producereket, Gamble és Huff-t, Hal Davis-t és a Corporationt ahogy írták azokat a slágereket a Jackson 5-nak és igazán tanulmányozni akartam az anatómiáját. Azt csinálták, hogy miután elkészültek a dallal behívtak minket, hogy énekeljük el. Ez felbosszantott, mert látni akartam ahogy írják a dalt. Így odaadták nekem az ABC-t miután az elkészült, az I Want You Back-et vagy a Love You Save-et. Mindent meg akartam tapasztalni.

Szóval Stevie Wonder szó szerint hagyta, hogy légy legyek a falon. Láttam ahogy elkészíti a Songs in the Key of Life-ot, néhányat a legnagyszerűbb dolgok közül. Vagy ott ültem Marvin Gaye-jel és csak… és ezek az emberek sokszor átjöttek hozzánk lógni, kosárlabdázni a testvéreimmel a hétvégeken. Mindig ezek az emberek vettek minket körül. Szóval amikor látod a tudományát, anatómiáját, struktúráját annak, hogy hogy működik, az csodálatos.

Kérdés: Te egy világszínpadon játszol. Hogyan látod a világ helyzetét ma?

MJ: Nagyon aggaszt a globális felmelegedés jelensége. Tudtam, hogy jön, de bárcsak hamarabb felkeltették volna az emberek érdeklődését. De sosincs túl késő. Úgy jellemezték, mint egy elszabadult vonatot: ha nem állítjuk le, akkor sosem kapjuk vissza. Úgyhogy most kell megoldanunk. Erre próbáltam rámutatni az Earth Songgal, a Heal The Worlddel, We Are The Worlddel – azért írtam ezeket a dalokat, hogy az emberek tudatosabbak legyenek. Bárcsak az emberek odafigyelnének minden szóra.

Kérdés: Mi a véleményed a következő elnökválasztásról? Hillary, Barack?

MJ: Őszintén szólva nem kísérem figyelemmel ezt a dolgot. Úgy neveltek minket, hogy ne… mi nem emberekre tekintünk mint akik meg tudják oldani a világ problémáit, mi nem. Ők nem képesek erre. Én így látom. Ez felettünk áll. Nézd, nem tudjuk kontroll alatt tartani a Földet – lehet földrengés. Nem tudjuk kontroll alatt tartani a tengereket – lehetnek cunamik. Nem tudjuk kontroll alatt tartani az eget – lehetnek viharok. Mind Isten kezében vagyunk. Úgy gondolom az embernek ezt figyelembe kell vennie. Csak azt kívánom többet tennének a kisbabákért és gyerekekért, hogy őket jobban segítenék. Az nagyszerű lenne, nem igaz?

Kérdés: Ha már a kisbabáknál tartunk: most apaként ha visszatekersz 25 évvel ezelőttre, mi a különbség aközött a Michael között és a mai Michael között?

MJ: Az a Michael valószínűleg ugyanaz a Michael, mint ez itt. Egyszerűen csak előbb el akartam érni bizonyos dolgokat. De mindig itt motoszkált ez a gondolat a fejemben –  az, hogy gyerekeket akarok nevelni, gyerekeket akarok. Nagyon élvezem.

Kérdés: Mit gondolsz mindazokról a dolgokról, amiket beszélnek rólad, mindazokról, amit olvasol? Hogy érzel ezekkel kapcsolatban?

MJ: Nem figyelek oda ezekre. Véleményem szerint ez a tudatlanság. Általában nem tényeken alapul, hanem mítoszon. A fickó, akit nem látsz. Minden környéken van egy fickó, akit sosem látsz, úgyhogy elkezdesz róla pletykálni. Látod azokat a sztorikat róla, ott a mítosz, hogy ezt csinálta, azt csinálta. Az emberek őrültek! Én csak csodálatos zenét akarok csinálni.

De annak idején a Motown 25-ön az egyik dolog, ami megérintett engem az volt, hogy az előadásom után – soha nem fogom elfelejteni… Ott volt Marvin Gaye a színpad mellett és a Temptations és Smokey Robinson és a fivéreim, mind megöleltek, megpusziltak, öleltek. Richard Pryor odajött hozzám és azt mondta [suttogva]: “Ez volt a legjobb előadás, amit valaha láttam.” Ez volt az én jutalmam. Ezek voltak azok az emberek, akiket kisfiúként Indianában hallgattam: Marvin Gaye-t, a Temptationst – és az, hogy ennyire értékeltek nagy megtiszteltetés volt számomra. Aztán másnap Fred Astaire hívott fel és azt mondta: “Néztem a műsort tegnap este, fel is vettem és ma reggel ismét megnéztem. Pokoli táncos vagy! Seggre ültetted a közönséget tegnap este!” Később, amikor találkoztam Fred Astaire-rel ezt csinálta az ujjaival [A moonwalkot imitálja az ujjaival a másik tenyerén].

Nagyon tisztán emlékszem arra az előadásra és arra is emlékszem mennyire dühös voltam magamra, mert nem úgy sikerült, ahogy akartam. Többet akartam. De miután befejeztem ott volt egy kisgyerek, egy kis zsidó gyerek a színpad mögött egy kis csokornyakkendővel, rám nézett és azt mondta [elképedt hangon]: “Ki tanított meg így mozogni?” [Nevetés.] És én azt mondtam: “Azt hiszem Isten… és a gyakorlás.”

***

A Michael Jackson/Ebony magazin címlapsztori kulisszái mögött

Az elmúlt napokban több, mint 200 olvasó intézett szerte a világból kérdéseket hozzánk a fotózásról, az interjúról és a sztárról. Íme néhány ezek közül a kérdések közül az Ebony csapat – az alelnök és szerkesztő igazgató Bryan Monroe, a kreatív igazgató Harriette Cole és a vezető szerkesztő Joy Bennett – válaszaival, akik Michaellel voltak azon a három napon…

Kérdés: Tervez Michael Jackson újabb világkörüli turnét? (Dusty Dublinból, Írországból)

Bryan Monroe: Michael nem mondta meg konkrétan, hogy fog-e turnézni, de hezitált azzal kapcsolatban, hogy újabb világkörüli koncertsorozatot adjon. “Nem szeretem a hosszú turnékat.” – mondta nekünk az interjúban. Nem akar úgy megöregedni, hogy koncertet koncert után csinál, egyik megastadionból a másikba repül. “Mennek, futnak, megölik magukat. Azt kívánom bárcsak [James Brown] le tudott volna lassítani, nyugodtabb tudott volna lenni és élvezte volna a kemény munkája gyümölcseit.”

Kérdés: Még mindig olyan csodálatosan tud táncolni, mint régen? (Gabriella Angliából)

Bryan Monroe: Ahhoz képest, hogy 50 éves még mindig hihetetlenül rugalmas. Bemutatta egy pár klasszikus mozdulatát a fotózás kedvéért – a lábtekerős/rúgás mozdulatot különösen. Igen, még mindig nagyon tud.

Kérdés: Mikor jön ki az új CD? (K. Hall Alabamából)

Joy Bennett: Nem tudom. Michael többször is elmondta, hogy minden nap ír zenét és dolgozik a stúdióban. Úgy gondolja, hogy több nagy slágere lesz még (lásd a sztorit arról, hogy hogyan ír zenét). Sem ő, sem a csapata nem mondott dátumot, de figyelni fogjuk, hogy nem jelenik-e meg valami 2008 elején.

Kérdés: Nagyon félénk ember? (Stacie New Yorkból)

Joy Bennett: Nem, meglepő módon nem volt nagyon félénk. Nem takarta el az arcát, nem viselt maszkot vagy kesztyűt és közvetlenül, nagy részletességgel válaszolt a kérdésekre.

Kérdés: Sokat beszéltek a bőrszínéről. Ő a legfehérebb ember, aki valaha az Ebony címlapjára került? (Mae Észak-Kelet Ázsiából)

Joy Bennett: Egyáltalán nem. 1972 júniusában a színész Carroll O’Connor volt az Ebony címlapján mint karaktere Archie Bunker. Félreértés ne essék, szokatlanul világos bőre ellenére, amiről azt mondta a vitiligo nevű bőrbetegség okozta, Michael most is 100 százalékosan afroamerikai.

Kérdés: Úgy gondolom Amerika még mindig nem fogja fel azt a hatást és pozíciót, amivel Michael nemzetközi szinten rendelkezik. Megkérdezhetsz egy nőt, aki egy kis norvég közösségben nőtt fel, vagy egy nőt, aki Afrikában nőtt fel és ismerni fogják a nevét, a zenéjét. Van néhány kérdésem: Ki döntött a ruhájáról? Stílustanácsadó választotta és Michael Jackson jóváhagyta előtte? Miért pont ebben a múzeumban volt a fotózás? Michael Jackson választotta a helyszínt? (Annette Norvégiából)

Harriette Cole: Michael azt akarta, hogy művészi környezetben fotózzuk és a Brooklyn Múzeum örömmel vendégül látott minket. Ősi és kortárs történelmi környezetben fotóztunk és nagyon erőteljes élmény volt azon a helyen lenni. Ami a ruhatárat illeti, a hírességek stílustanácsadójával Phillip Bloch-csal dolgoztunk, hogy kialakítsunk egy koncepciót a ruhákat illetően, majd ő és a csapata elment vásárolni. Azt akartuk, hogy elegáns és időtlen legyen a címlapon. Találtunk jópár stílust a számára, amely ezt elérné és bemutattuk ezeket Michaelnek. Végül kiválasztotta azt, amit örömmel viselne – ami végül is sokkal többféle szerelés volt, mint amire időnk volt a fotózáson! Michael Jackson tökéletesen nézett ki mindenben, amit ráadtunk. Jó volt olyan emberrel dolgozni, akin ilyen jól állnak a ruhák, aki tudja hogyan mozogjon, aki érti a kamerát. Varázslatos volt!

Kérdés: Az emberek, akik Michaellel dolgozott az interjú vagy a fotózás alatt nem féltek tőle? Milyen volt az interakciója a csapattal? (Samantha és Michele)

Harriette Cole: A legjobban az tetszett abban, hogy együtt dolgoztam Michael Jacksonnal, hogy nagyon kedves volt mindenkihez. Udvarias volt a liftkezelővel, az őrrel, a múzeum igazgatóival. Mindenkinek megköszönte, aki hallótávolságon belül volt, amikor vége volt a fotózásnak. Nagylelkű volt és kedves. Voltak olyanok, akik féltek tőle? Nem tudom ez-e a megfelelő szó. Inkább azt mondanám megbabonázta az embereket. Néhányan megcsípték magukat, hogy tényleg a Popkirály jelenlétében vannak-e.

Kérdés: Michael hosszú évek óta most tűnik a legegészségesebbnek és legboldogabbnak (nemcsak a fotózás képein, de még a paparazzi képeken is). Azon idő alatt, amit együtt töltöttél Michaellel támadt-e olyan érzésed, hogy tényleg vissza akar térni és újra felrázza a zeneipart? A világ várja a következő mozdulatát, de az az érzésem nem is nagyon látja, hogy mennyire hiányzik a zenei palettáról. (Robert)

Harriette Cole: Michael egyértelműen egészségesnek és boldognak tűnt – mi több, elégedettnek. Olyan békesség lengte körül, amely kézzelfogható volt. Úgy tűnt kényelmesen érzi magát a saját bőrében. Na persze olyan teste van, amiért bármelyik nő vagy férfi meghalna! 49 évesen vékony, táncos alkata van, amely bizonyítéka a rendszeres, fegyelmezett gyakorlásnak. Szóval vissza tudna térni? Mindenképpen elég erősnek tűnik. Azt is tudjuk, hogy aktívan dolgozik a stúdióban és alkot. Azt mondta nekünk, hogy egy magnóval utazik, így akárhol jön rá az ihlet a zenealkotásra fel tudja venni későbbi felhasználásra. Azt is megjegyezte, hogy manapság sok művész nem néz belülre, hogy a saját egyedi zenéjét alkossa meg. Úgy véli eljött az idő az áttörésre. Ez mindenképpen magában foglalhatja Michael Jackson áttörését is – vagy inkább azt kellene mondanom, hogy egy újabb áttörést tőle!

Kérdés: Mesélj nekünk Blanketről! Arról a kis titokzatos bébiről! Milyennek találtad a kisfiút? Jólnevelt gyerek? Milyen apa és fia egymással? Betekintést nyertél abba, hogy Michael milyen apja a gyerekeinek abból, amit eddig láttál? (Melissa Manilából, a Fülöp-szigetekről)

Harriette Cole: Michael másik két gyerekével nem találkoztunk. A lánya Paris 9 éves és a másik fia, Michael Joseph 10 éves. Blanket hihetetlenül jólnevelt volt amikor a társaságunkban volt, ami nagy teljesítmény egy 5 évestől. Nyilvánvalóan nagyon közel áll az apukájához. Kézenfogva sétáltak be és csak akkor váltak el, amikor mindketten fesztelenül érezték magukat. Michael szülői képességei dicséretre méltók voltak. Sok szó nélkül, nagyon finom gesztusokkal fegyelmezett, irányított, támogatott. Michael nyilvánvalóan azt akarja, hogy Blanket jó modort tanuljon, így amikor az Ebony csapat belépett a szobába az interjúra Michael megmutatta Blanketnek hogyan fogjon kezet és üdvözöljön minket. Apró dolgok, de nem az apró dolgok mutatják meg valakinek az igazi énjét?

Kérdés: Terveztek újabb Ebony/Jet/Michael Jackson együttműködést a közeljövőben? (Jamison)

Bryan Monroe: Amint mondani szokták: “maradj velünk!” Tervezünk még egy címlapot, ezúttal a testvérmagazinunknál, a Jetnél, amely valamikor december közepén jön ki. Az egy heti magazin, így figyeld az újságárusoknál! Talán lesznek benne friss hírek is!