Valamennyi bejegyzés

Baltimore és az elégedetlenségei

Írta: Toni Bowers (A szerző a Pennsylvaniai Egyetem brit irodalom professzora. Philadelphiában él.)
2015. május 14.
Az eredeti cikk helye: http://lareviewofbooks.org/essay/dancing-with-michael-jackson/

Come and see, the moon is shining.
Come and see, the moon is walking.
Come and see, the moon is dancing.

— Ladysmith Black Mambazo

(Fordítás:

Jöjj és lásd, a Hold ragyog.
Jöjj és lásd, a Hold sétál.
Jöjj és lásd, a Hold táncol.

A dél-afrikai Ladysmith Black Mambazo együttes Lindelani c. dalából, amely elhangzik Michael Jackson Moonwalker c. filmjének a végén.)

Got a feeling that we’re gonna raise the roof off!
Everybody just get down!

– Michael Jackson

(Fordítás:

“Úgy érzem, hogy le fogjuk emelni a tetőt!
Mindenki engedje el magát!”

Részlet Michael Jackson Burn This Disco Out c. dalából, bár az idézet nem pontos, mert ez a két sor a dalban nem egymást követi.)

Mostanra több millióan nézték meg azt, ahogy Dimitri Reeves Baltimore különböző részein táncol Michael Jackson zenéjére. A legismertebb klipben, amelyet a riporter Shomari Stone filmezett le, Reeves öröme megijeszti a nézőket, amikor a férfi váratlanul elkezd lefelé lebegni egy szemetes utcán miközben a Beat It harsog valahonnan az útpadka felől. Jackson ujjongó, dühös mozdulatait imitálja és lehűt egy feszült pillanatot.

Dimitri Reeves

Dimitri Reeves Baltimore-ban

“Don’t want to see no blood, don’t be a macho man. They’ll kick you, they’ll beat you, they’ll tell you it’s fair, so beat it.”

(„Nem akarok vért látni, ne legyél macho. Szét fognak rúgni, meg fognak verni és azt fogják mondani, hogy ez fair, szóval kopj le inkább.” – részlet a Beat It-ből.)

A Facebookon Reeves arra kérte a videók nézőit, hogy ne próbálják túl szó szerint értelmezni a választott dalok szövegeinek lehetséges jelentőségét – Beat It, Smooth Criminal, Will You Be There, Black or White és mások. „Csak táncolni akartam.” – mondja. Nagyszerű ösztön volt. Amikor Reeves feltekerte a hangerőt és felidézte azokat a régi varázslatos lépéseket, közös öröm kezdett megjelenni a dühös, gyászoló városban és a város válaszolt. Egyének, fiatalemberek csoportjai és végül nagy tömegek kezdtek el mozogni Reeves-szel együtt, eltéveszthetetlen elszántsággal és örömmel az arcukon. Egy furcsa, váratlan szépség ölt testet a szemeink előtt és megpillantunk egy másik Baltimore-t, amelyik nagyon különbözik a médiában látott képektől – egy város belülről talált utat a gyógyulásra.

Ugyanazon a napon, amikor Reeves előadta első videóra vett táncát én egy drága „specialitások” élelmiszerboltjában rohangáltam Philadelphiában. A háttérzene észrevétlenül duruzsolt, amíg hirtelen a levegő megtelt egy kortalan, érdes ritmussal és jött a Thriller. Hirtelen mindenki mozogni kezdett. A húst szeletelő férfi lágyan ingadozott jobbra-balra. A bejáratnál álló fegyveres őr (az egyetlen fekete az üzletben) arca megenyhült, elkezdett ütemesen bólogatni. Egy nő mellettem megállt és a távolba meredt. Közben a lábai dobogtak. Egy titokzatos pillanatra valami, amire szükségünk volt és amit elvesztettünk, ott volt megint.

Nagyszerű pillanat volt, de valami mégis hiányzott. Noha mindenki válaszolt a zenére, volt benne valami furcsa tartózkodás – ez nem volt nyílt, közösségi, nem olyan, mint a ragadós ünneplés Baltimore-ban. Nem találkoztak a szemek, senki sem nevetett vagy énekelt, senki sem mozgott korlátok nélkül vagy olvadt bele az ütembe. Újabb dal jött. Visszacsoszogtunk a bevásárlókocsijaink mögé, hogy a kézműves sajtokat vizsgálgassunk. Semmi sem változott.

Azóta is erről a két jelenetről gondolkodom, amelyekben bármennyire is különböztek, mégis volt egy közös: Michael Jackson. Dimitri Reeves választhatott volna ezer más, sokkal újabb és divatosabb dalt, mint a Beat It, de az a választása, hogy Jackson zenéjére táncol tévedhetetlen volt. Mert talán minden más szórakoztatóművésznél jobban Michael Jackson szándékosan úgy konstruálta meg a zenéjét, hogy az a remény és a gyógyulás ajándéka legyen. Dal dal után egy egyedülállóan empatikus víziót kínál, egy makacs hitet az emberi képességben az összekapcsolódásra, az örömre és az igazságszolgáltatásra. Vajon ezek az ideálok avíttnak és elavultnak tűnnek számodra? Vajon az az ötlet, hogy a zene meg tudja változtatni a világot túlzásnak tűnik? Magam is hajlamos voltam így gondolni. De a ragyogó pillanatok, amiket Reeves keltett Baltimore-ban másra utalnak.

Reeves erőteljes tánca arra emlékeztet minket, hogy Jackson többet ért el, mint ellenállhatatlan, roppant piacképes dalokat vagy akár csodálatos zenét. A munkája politikailag is hatásos marad. Ennek az egyik oka Jackson ragaszkodása a felelősséghez és empátiához – „who am I to be blind, pretending not to see their need?” („ki vagyok én, hogy vak legyek és úgy tegyek mintha nem látnám a szükségleteiket?” – részlet a Man In The Mirror-ból). Egy másik, a munkáiban állandóan ismételt invitálás: „Jöjj és táncolj velem!” (Get on the Floor) Mi, elfoglalt vásárlók visszautasítottuk ezt és ez a mi veszteségünk, de Dimitri Reeves és a szomszédai sokkal bölcsebben úgy döntöttek, hogy Michael Jacksonnal táncolnak: hogy még tovább viszik és elviszik másokhoz, nem hajlandók megadni magukat a feszélyezettségnek és az ítélkező hangoknak, hanem inkább örülnek.

Az, ha együtt táncolunk Michael Jacksonnal varázslatos módon „meg fogja gyógyítani a világot” és „jobb hellyé teszi az egész emberi faj számára”? (Heal the World) Meg fogja ez válaszolni azt a kérdést, amit a kislány tesz fel a rendőrnek a We’ve Had Enough című dalban: „Hogy lehet, hogy te döntöd el, hogy ki élhet és ki haljon?” Vajon ez igazságot fog szolgáltatni Freddie Gray-nek vagy megjavítja a rasszista „igazságügyi” rendszert? Nem. De segíthet és valóban, ahogy Reeves megmutatta, már segít is.

Ami furcsa az, hogy a fővonalas kultúra az Egyesült Államokban (amelyiknek pedig minden segítségre szüksége van) mennyire visszautasítja Jackson kinyújtott kezét. Ez egy észrevehető dolog: egy olyan ember, aki nemrég még évtizedeken át uralta a populáris zenét, Michael Jackson egy furcsán árnyékfigurává vált. Nem Las Vegasban vagy a Sony Music-nál persze, ahol továbbra is minden évben milliókat termel és továbbra is a világ messze legjobban kereső zenésze, leginkább a tengerentúli eladások miatt.

Én a fővonalas, főutcai kultúrákról beszélek az USA-ban, különösen a privilegizált, fehér amerikaiak kultúrájáról, mint azoké ott abban a philadelphiai élelmiszerboltban. Ott megszilárdult egy hűvös attitűd Michael Jackson és a zenéje iránt és egyfajta vonakodás aziránt, hogy ünnepeljék Jackson szégyentelen idealizmusát, úttörő queer személyiségét és a befogadás és együttérzés gyakorlatait. Még nagyszerű művészetének az elismerését is egyfajta kelletlenség övezi. Nem nézünk szembe Michael Jacksonnal közvetlenül, felismeréssel. Nem tekintünk a teljesítményére azzal a csodálattal, amit megérdemel. Nem táncolunk.

Nem számít mi a kontextus, ez egy elég méltánytalan viselkedés a 20. század egyik legfontosabb művészével szemben. De különösen buta attitűd most, mert ez lehetővé teszi számunkra, hogy elhajoljunk a kihívások elől, amiket Jackson – mind az ember, mind a zene – támasztott azzal a gondolkodással és viselkedéssel szemben, amely továbbra is mérgezi a közösségeket ebben az országban. Miért kell ennek így lennie?

Megkérdeztem egy huszonéves barátomat mit gondol Michael Jackson zenéjéről: a srácok még mindig táncolnak rá? A barátom válasza tanulságos volt: „Nagyszerű zene.” – mondta – „De ha arra gondolunk mit tett kisgyerekekkel, akkor jobb, ha elfelejtjük.” Megdöbbentem. Lehetséges ez? Miután az amerikai történelem egyik legdrágább és legintenzívebb perében minden vádpontban „nem bűnös” ítélet született, miután újra és újra bebizonyosodott, hogy Michael Jackson nem tett semmi rosszat, hanem zsarolók célpontja volt és rengeteg egybevágó vallomás szól arról, hogy Jackson valójában egy mennyire tisztességes és sérült ember volt, lehetséges, hogy a média aljas opportunistái, akik a meglincselésében profitot láttak, a mai napig meghatározzák Jacksont és korlátozzák a munkája erejét? Úgy tűnik. Jackson reputációjának lassú keresztre feszítése, ami több, mint egy évtizede kezdődött még ma is folytatódik.

Ráadásul váratlan módokon folytatódik. Nem akarom azt sugallni, hogy ami Jacksonnal történt bármilyen lényegi módon összehasonlítható azzal, ami Freddie Gray-jel, Michael Brownnal, Eric Garnerrel vagy más olyan színesbőrű amerikaival történt, aki mostanában halt meg a törvény képviselőinek kezei által. Hiszen végül is Jackson túlélte a megpróbáltatását (alig) és folytatta az életét (nem sokáig). Nem mondom azt, hogy mindezek a jelenlegi szenvedések és igazságtalanságok valamiféle közvetlen kapcsolatban állnak Jackson speciális tapasztalataival. De azt igenis állítom, hogy az igazságtalanságnak ugyanazok a struktúrái, amelyek polgári hatóságoknak lehetővé teszik, hogy fegyvertelen amerikaiakat öljenek Jacksonnak is ártottak és az ő ügye segíthet megérteni ezeket a struktúrákat és ellenállni nekik.

Ugyanazok a nézők a nemzetből, akik hajlandóak voltak ott ülni és hagyni, hogy a rémálom bekebelezze Jacksont most még szívszaggatóbb élményeket látnak, ahogy azok megelőznek több tucat másikat. Néhány megfigyelő a felelőtlenül szelektíven válogatott képeket Baltimore-ból, amelyeket a nemzeti média bemutatott, arra használja, hogy táptalajul szolgáljanak az előítéletei megerősítéséhez. (Ki tudhatná csak a TV-ből azt, hogy a pusztítás sokkal kevésbé volt jellemző, mint a rendes demonstrációk és a szolidaritás gesztusai?) Jackson élményei és azé a sok-sok színesbőrű emberé, akik mostanában estek a rendőrség áldozatául és meghaltak nem ugyanazok. De bizonyos módokon mégis kapcsolódnak egymáshoz. Ugyanúgy gyalázatosak és hasonló okokból. Hasonló patológiákat fednek fel, amelyek felfalnak minket és többet láttatnak velünk önmagunkból, mint amit mi látni szeretnénk.

Itt egy dolog, amit Michael Jackson élménye világossá tesz: az igazságtalanság azon aktusai, amelyeknek most a tanúi vagyunk, amelyeket egy bizonyos értelemben az amerikai élet egy szörnyű, hosszú idő óta fennálló ténye szentesít: nevezetesen az, hogy amikor a tiszteletről, polgári jogokról és igazságról van szó, akkor igenis számít az, hogy fekete vagy vagy fehér. Jackson a leginkább látható színesbőrű amerikai volt az elmúlt években, aki tapasztalhatta, hogy ahhoz, hogy kegyetlenül bánjanak vele elég annyi, ha megvádolják. De ez a felfedezés semmi esetre sem egyedülálló dolog az ő esetére vonatkoztatva. (Ami egyedülálló volt az az, hogy a média mennyire közvetlenül felelős volt azért, amit Jackson elszenvedett; kevés valódi bűnözőnek kell elszenvednie ilyen mértékű gyalázkodást egy globális közönség előtt.) Jackson esetében, ahogy minden visszataszító ügyben, amiről az elmúlt években hallottunk, egy színesbőrű amerikait megfosztottak a legdrágább jogtól, amivel állítólag minden amerikai rendelkezik: az ártatlanság vélelmétől. Ezen ügyek közül mindegyik más, de ebből a fontos szempontból mindegyik hasonlít is.

Jackson esetében, ami talán a legfigyelemreméltóbb volt az a tény, hogy minden állítást, amit tett valahogy automatikusan kifogásolgatónak bélyegeztek idegenek és nyilvánosan a legdurvább és leginkább bizalmaskodó módon. Nem voltak szabályok, nem volt tisztelet. Újdonsült férjként Jackson ott ült és hallgatta, amint egy újságíró élőben az országos televízióban megkérte a feleségét, hogy erősítse meg, hogy Jackson képes a szexre. Nem sokkal korábban egy másik egyenesen arról kérdezte, hogy szűz-e még. A szorongása, amelyik Jackson életében kifejlődött és egyre intenzívebbé vált, valójában ésszerű válasz volt az ilyen gyalázatokra. Egyetlen más üldözött híresség – a megboldogult Wales-i hercegnő kivételével – sem tapasztalhatta meg ezt a fajta könyörtelen, szűnni nem akaró inváziót, amelyet Jackson átélt. Miközben Diana csak felnőttként élte át ezt a támadást, Jacksonnak egész életében szembe kellett vele néznie – azoktól az éjszakáktól kezdve, amikor haszonleső apja vihogó lányok csoportjait kísérte a szobájába, hogy nézzék a kamasz, alvó Michaelt egészen azokig az utolsó, felháborító, globálisan terjesztett képekig, amelyeket a mentő ablakán keresztül készítettek egy haldokló vagy már halott Jacksonról, amint próbálják újraéleszteni és intubálni. És aztán ott volt a sokszor újranyomtatott kép a holttestéről, meztelenül a boncorvos asztalán.

A média ezen felháborító viselkedését és számos mást rendszeresen Jackson sajátos karakterére való utalásokkal magyaráztak. Magának köszönheti – mondták – ezzel az összezavaró nyilvános személyiséggel, éppen úgy, ahogy egy fegyvertelen, fajilag megjelölt tinédzser is, aki „fenyegetően néz ki”. De ha menedéket keresünk ebben a fajta beszűkülten személyes magyarázatban, akkor az elvonja a figyelmet a valódi problémákról, a mindent átható rasszizmusról és a rendszer szintű igazságtalanságról. Azzal, hogy egy személy sajátosságait vagy hibáit idézed magad is kegyetlenséget követsz el annak érdekében, hogy megmagyarázd (kifogást találj rá? kimosdasd?) a kegyetlenkedést az áldozat hibáztatásával. Ez lehetővé teszi, hogy ne vegyél tudomást arról, hogy a saját viselkedésed és szokásaid is hozzájárulnak a brutalitáshoz, még ha passzív módon is.

Ezt mondani nem ugyanaz, mint azt mondani, hogy Michael Jackson nem volt figyelemreméltóan sebezhető vagy nem követett el komoly hibákat. Az volt és elkövetett. Szentimentális volt, zárkózott, és túlságosan készséges, amint az a gyermekkori bántalmazás áldozataira gyakran jellemző, elkülönült, törékeny, nárcisztikus, furcsa és piszkosul gazdag, aki rettegett a konfrontációtól, szórványosan tanult volt, miközben a zsenialitás terhe volt a vállán, és a családja arra használta, hogy belőle éljen. Jackson olyan volt – amint azt Steven Spielberg híresen megfogalmazta – „mint egy őzgida az égő erdőben”. De ezek egyike sem ugyanaz, mint bűnözőnek lenni – mint ahogy futni az utcán vagy nem hagyni egy engedély nélküli házkutatást vagy lógni az iskolából sem ok arra, hogy lelőjenek. Nem csoda, hogy Jacksont mindez túlterhelte. Nem csoda, hogy az amerikaiak demonstrálnak az utcákon. Ki tehetne másképp?

Túl a személy sajátosságaira a való reduktív fókuszon, van egy másik magyarázat is, amelyik releváns mind Jackson szenvedéseivel, mind a polgári jogi krízissel kapcsolatban, amellyel most szembenézünk: a rasszizmus. Ez a szó és itt az idő, hogy hangosan kimondjuk. A rasszizmus elsősorban nem azokról az emberekről szól, akik elszenvedik, hanem azokról, akik gyakorolják. Nem a másmilyen vagy furcsa egyénekről szól, hanem azokról a hétköznapi emberekről, akik eldöntik ki másmilyen és furcsa és akik úgy döntenek, hogy inkább félnek tőlük, mint ünneplik őket.

Időnként a rasszizmus, amelyik mindig is ott kavargott Jackson körül az árnyékban világosan megmutatta démoni arcát: például akkor, amikor a tudatlanok látva a vitiligót és kezelését azzal vádolták őt, hogy „fehér akar lenni”. Michael Jackson mindig feketeként azonosította magát („Csak belenézek a tükörbe; tudom, hogy fekete vagyok.”) és a fekete szórakoztatóművészeket tartotta a legfontosabb példaképeinek (James Brown, Jackie Wilson, Diana Ross, Stevie Wonder, Otis Blackwell és Sly Stone, sok más mellett). Afrikai-amerikai örökségét ünnepelte azzal is, hogy a fiának dédnagyapja rabszolga nevét adta: Prince. A zenéje sosem hagyta el és mindig felmagasztalta a fekete amerikai zene dicső hagyományait. Mindazonáltal Jacksont utálják mert állítólag fehér akart lenni.

CharlieHebdo

Az irracionális gyűlölet Jacksont még 2009. júniusi halála után is üldözi. A Charlie Hebdo az évi júliusi címlapja egy Jackson-szerelésben lévő csontvázat ábrázolt a következő felirattal: „Michael Jackson, en fin blanc” — “Michael Jackson, végre fehér.”  

Egy gúnyirat, ami jelenleg forog az Interneten tartalmaz egy fotót egy divatmodellről, akinek vitiligója van és segítőkészen emlékeztet minket arra, hogy egy az a betegség, amiről Jackson „azt állította”, hogy neki is az van. Mindössze „azt állította” – egy élet alatt összegyűlt fotó bizonyíték ellenére, családtagjai, bőrgyógyászai és sminkesei egyöntetű tanúbizonysága ellenére és annak ellenére, hogy a művész legidősebb fia is úgy tűnik rendelkezik ezzel a ritka örökletes betegséggel és még a boncjegyzőkönyve is megerősíti a diagnózist. Melyik fehér művész kapott ennyire kevés szimpátiát egy életen át tartó gyötrő betegségért (amely csak egy volt a több betegség közül, amiben Jackson szenvedett)? Kinek garantáltak ilyen kevés jóhiszeműséget és kiről kreáltak ennyi rosszindulatú hülyeséget? „Nem fogják neki egykönnyen megbocsátani, hogy ennyi mindent felforgatott” – írta James Baldwin pontosan akkor, amikor a Thriller meghódította a világot.

Senkit sem kell, hogy meglepjen, hogy Michael Jacksonnak, mint minden más színesbőrű embernek ebben a társadalomban, rasszizmussal kellett szembenéznie. Ami figyelemreméltó az az, hogy mennyire erőteljesen és gyakran helyettesítette az egyéni magyarázat a társadalmit Jackson esetében. A séma annyira minden képzeletet felülmúló, hogy ha egyszer meglátjuk, akkor az sokat megtaníthat nekünk az ügyek jelenlegi borzalmas állásáról és megmutatja annak fontosságát, hogy megnevezzük és kijavítsuk a terelésnek, önigazolásnak és a folytatódó abúzusnak ezt a szokását. A privilegizált helyzetben lévő fehér amerikaiaknak meg kell tanulniuk felismerni a tendenciájukat arra, hogy individualizálják az elnyomást. Az egyének természetesen hozzájárulnak a saját életükhöz, de Amerika faji betegségének kontextusában a problémát nem elsősorban a színesbőrű egyének jelentik; a probléma a rendszer és azoknak a szokásszerű attitűdjei, akik élvezik a polgárok teljes körű privilégiumait.

Az Egyesült Államokban a különbözőséget mi patológiaként fogjuk fel. Kényelmetlenül érezzük magunkat mindenkivel kapcsolatban, aki meghaladja a kategóriáinkat, aki megzavarja az előítéleteinket vagy aki felveszi az uralkodó közhelyek kihívását. Michael Jackson és a zenéje mindezt megtette több szinten is. Ami azonban a legfontosabb és amit nem szabad elfelejteni az az, hogy mindezt örömmel tette. Ha túl sokat időznénk Jackson szenvedésénél, akkor elfelejtenénk megszelídíthetetlen játékosságát és akaraterejét. A csodás dolog végeredményben nem az, hogy Michael Jackson mennyire különc volt vagy, hogy mennyire nehéz volt az élete, hanem, hogy mennyire nagy volt a kapacitása az örömre, a nagylelkűsége, és azon képessége és eltökéltsége, hogy örömöt hozzon másoknak. Végtelenül kíváncsian, vidáman az emberekkel és elbűvölten a világ szépségétől annyira jól érezte magát. Szenvedett, igen; fájdalmas élményekkel nézett szembe és fájdalmas élményeket élt át. De ez teszi a vidámságát annyira figyelemreméltóvá és azt a tényt annyira drágává, hogy örömöt hozott (és továbbra is örömöt hoz) más embereknek. Bármi történt ő táncolt. Emlékeznünk kell erre, tisztelegnünk kell ennek és együtt táncolni.

Dimitri Reeves sok mindenre megtanított minket a múlt hónapban. Az egyik az, hogy nagyobb szükségünk van Michael Jacksonra, mint eddig bármikor. A szégyenteljes bánásmód, amelyet Jackson elszenvedett a populáris kultúra kezeitől, amelynek a gazdagításáért ő oly sokat tett nem izolált jelenség, hanem túlságosan is jellegzetes. Alaposan végiggondolva Jackson élménye olyan káros attitűdöket és szokásokat leplez le, amelyek jelenleg is nagyon is működésben vannak. Természetesen sokkal jobb lenne, ha Jacksonnak nem kellett volna keresztülmennie azon, amin keresztülment, mint ahogy az is jobb lenne, ha a színesbőrű amerikaiak a törvény szolgáitól biztonságban járhatnának az utcáinkon. A sokkal nagyobb hatalommal rendelkező többségnek meg kellene tanulnia hogyan viselkedjen úgy, hogy ne okozzon szenvedést mindazoknak, akik már így is hátrányos helyzetben vannak és a már privilegizált helyzetben lévők semennyi tanulása vagy növekedése nem tudja elkezdeni törleszteni azokat az igazságtalanságokat, amelyekről beszélünk. Ugyanakkor fontos, hogy azok, akik privilégiumokat élveznek észrevegyék, hogy nem mindenki teszi ezt és használja arra a hatalmát, hogy ezt megváltoztassa. Legalább azt kell követelnünk ebben a pillanatban, hogy mindenki kapja meg az ártatlanság vélelmét, ami pedig annak felülvizsgálatát igényelné ahogyan a média és a bűnüldözés működik.

Dimitri Reeves-nek köszönhetően csak egy apró módját láttuk annak, hogy hogyan kezdjünk gyógyulni – egy olyan módot, amit közvetlenül Michael Jacksontól vett: kiléphetünk és táncolhatunk az utcán, örömöt terjesztve félelem helyett. „Jöjj és táncolj velem” – írta Jackson. „Csatlakozz hozzám a táncomban, kérlek csatlakozz most.” Reeves elfogadta Jackson invitálását.

Együtt táncolni Michael Jacksonnal, elfogadni a kinyújtott kezét többről szól, mint tisztelegni egy nehéz, kivételes élet és hatalmas tehetség előtt – noha annak is épp itt az ideje, hogy ezt megtegyük mindenféle kelletlenség, ítélkezés és hazudozás nélkül. Ezt önmagunkért és egymásért kell megtennünk – nem azért, hogy biztonságban tartsuk magunkat a jelen fájdalmától és veszélyeitől, hanem hogy tovább menjünk a saját életünk leginkább zavarba ejtő aspektusaiban és örömmel szembenézzünk velük. Ez egyfajta módja annak, hogy azt a jövőt válasszuk, amit akarunk és azt amilyen emberekké akarunk válni.

Együtt táncolni Michael Jacksonnal azt fogja jelenteni, hogy elengedjük a gyűlöletet és a félelmet, elismerjük a szépséget abban, ami furcsának tűnik a számunkra és hajlandóak vagyunk kockázatot vállalni. Azt fogja megkövetelni, hogy képzelőerővel, empátiával fordulunk más emberek felé ott, amiről azt gondoljuk, hogy az a mi területünk – és tisztelettel. Ezekben a napokban a tánc, amire Jackson meghív minket egyfajta etikai gyakorlat. Ez egyfajta módja annak, hogy felnőjünk a hitvallásainkhoz és hivatásainkhoz és hogy felelősséget vállaljunk a saját privilégiumainkért.

Get the point? Good. Let’s dance.

(„Megértetted? Jó. Akkor táncoljunk.” – ez az idézet Janet Jackson Rhythm Nation 1814 c. albumáról származik, de egy fellépésén Michael is a magáévá tette.)

A rasszizmus ellenes amerikai tüntetéssorozat egyik dalává vált a They Don’t Care About Us

Az elmúlt időszakban több olyan eset is történt az Amerikai Egyesült Államokban, amely az intézményesült rasszizmus gyanújának árnyékát vetette az ottani hatóságokra. Ezeknek az eseteknek közös vonása, hogy egy vagy több fehér bőrű rendőr vagy polgárőr fegyvertelen feketéket ölt, azonban nemhogy nem ítélték el őket, de a legtöbb esetben még vádat sem emeltek ellenük. A legutóbbi két ilyen ügy a 18 éves Michael Brown lelövése a Missouri-állambeli Fergusonban, valamint a 43 éves Eric Garner megfojtása intézkedés közben a New York állambeli Tompkinsville-ben, amelyről videó is készült:

Garnernek az volt a bűne, hogy feketén árult cigarettát – legalábbis a rendőrök ezzel vádolták, de még ennek a vádnak a valóság alapja is vitatott. Garner a felvétel elején éppen azt kéri ki magának, hogy a rendőrök minden alkalommal, amikor látják zaklatják és megpróbálják azzal vádolni, hogy cigarettát árul és le akarják tartóztatni. “Hagyjanak békén! Legutóbb is mondtam már: hagyjanak békén!” – mondja. Garner magyarázza, hogy semmit sem árult, csak szétválasztott verekedőket (és ezt a felvételt készítő is megerősíti, amint hallható a felvételen) és nem látni egy szál cigarettát sem. Nem mintha bármit is mentene a rendőrök tettén, hogy volt-e cigaretta vagy sem. Amint látható a videóban is, Garner a földön fekve leszorítva többször is mondja, hogy nem kap levegőt (“I can’t breathe” – ami azóta a tüntetések jelszavává vált), ennek ellenére az egyik rendőr továbbra is teljes erővel szorítja a földre a fejét, melynek következtében Garner megfulladt. Az eljáró rendőrök ellen még csak vádat sem emeltek.

Ezek az esetek nagy tiltakozáshullámokat váltottak ki az USA-ban, s ezeken a tiltakozásoknak népszerű dalává vált Michael Jackson They Don’t Care About Us című száma, amiről sokan azt írják a Twitteren az afro-amerikai közösségből, hogy pontosan kifejezi az érzéseiket.

Lásd például:

Tre Davis @MutchClaster · 11h 11 hours ago
Lyrics from ‘ They Don’t Care About Us’ Micheal Jackson it’s crazy that this is exactly what there doing now

Joe Catron @jncatron · Dec 7
I can only quote @michaeljackson: “All I’ve got to say is that they don’t really care about us.” http://huff.to/1G2XF9H

Donna Hamilton @dhamiltonwbal · Dec 4 Protestors at #MonumentLighting in Mr Vernon. Morgan State choir singing beautiful MJ song about a better day.

#DOWHATCHUWANNA @officialdixon · Dec 5
The #KingOfPop was right. #TheyDontCareAboutUs! This shit going on right now ain’t right!… http://instagram.com/p/wPc6rcNdt-/

Njabulo @njabuloc · Dec 3
Now mj’s lyrics will make sense if u didnt get em before…. #TheyDontCareAboutUs

Marcus Silva @marcusRSilva · Dec 5
Today is an MJ Scream day. “You’re kicking me down. I’ve got to get up. As jacked as it sounds, the whole system sucks”. #ICantBreathe

Nena @_imforgiven · Dec 3
Never understood Michael Jackson’s song “They don’t really care about us” until now. #shamehttp://instagram.com/p/wKV820FpwM/

Kathleen Caulderwood @KCaulderwood · Dec 3
#EricGarner protesters lie down in front of police in #Nyc singing “they don’t really care about us,” by MJ

Lil Dred @therealLilDred · Dec 4 The news been crazy, A lot of people getting killed by cops. But Michael Jackson said it best “They Don’t Really Care About us”

Davon A @davon_a · Dec 5
“They don’t really care about us!” MJ said it… #BlackLivesMatter #HandsUpDontShoot #MikeBrown #EricGarner

CTS Video Magazine @CTSVideoMag · Dec 5
#MJ Spirit join the protest they don’t really care about us . #EricGarner #Mikebrown #Blacklivematters #BET

Elizabeth @StatenStories · 17h 17 hours ago Damn. #TheyDontCareAboutUs is a hashtag now

massidiot @fauxbeu · Dec 6
one of michael jackson’s greatest, buried by the media https://www.youtube.com/watch?v=QNJL6nfu__Q# t=216 …

Jamal Stewart-Cook @jawbone8 · Dec 5
“All I wanna say is that they don’t really care about us” – Michael Jackson

Pez Dann @Pezdann · Dec 5 Michael was as always bang on the money and I challenge any of today’s cookie cutter singers to have the balls to put out such a track!

Big Chawn @igotbeats4u2 · Dec 5
All I want to say is that they don’t really care about us! Mike Jack said it awhile back.

DJ Fyuri the Poni @DJfyuriponi · Dec 5
Michael Jackson said it, people. They don’t really care about us. #Ferguson #ICantBreathe #Fruitvale #TamirRice #JohnCrawford

Pez Dann @Pezdann · Dec 5
I think with everything going on in the world, in every country, it’s time we elevated They Don’t Care About Us!

LEFT @LeftSentThis · Nov 26
When Michael Jackson started to make songs like “They Don’t Really Care About Us,” that’s when the machine really started to demonize him.

Angela Muhammad @acmuhammad70 · Nov 24
Michael sang it best: “All I really know is that they don’t really care about us.” #Ferguson #MichaelBrown

aaron. @Aaronhwk · Nov 24
Michael Jackson – They Don’t Care About Us: http://www.youtube.com/watch?v=QNJL6nfu__Q Not gonna lie,this song is clutch asf right now

Magukon a tüntetéseken is játsszák a dalt. A producer Timbaland az Instagramjára tette ki ezt:

View this post on Instagram

Don't care about us!!!!

A post shared by Timbo the King (@timbaland) on

Egy másik:

A fekete zenével és kultúrával foglalkozó VIBE magazin egy cikkében egy másik Michael Jackson dalra, a Black or White-ra asszociál a közelmúlt eseményei kapcsán: http://www.vibe.com/article/eric-garner-death-what-needs-happen?utm_source=sc-tw&utm_medium=ref&utm_campaign=EricGarner

Részletek a cikkből:

Arra, ami ismerős frázisnak hangzik “(helyettesítsd be a nevet) rendőr ellen nem emeltek vádat” már nem szokványos válasz érkezik az utcákról Amerika-szerte. Ami eddig szokványos védekezésnek tűnt, “a rendőr az életét féltette”, már nem hangzik igaznak, amikor van vele négy másik rendőr is. Ami eddig szokványos szövegnek tűnt, miszerint “a szemtanúk nem megbízhatóak”, már nem tűnik igaznak, amikor videó mutatja meg azt, amit egy orvos szakértő emberölésnek ítélt. Ami egységesített válasznak tűnt, miszerint a rendőr “a fojtó fogás bevett procedúráját követte” már nem tűnik igaznak, amikor ma az már egy betiltott rendőri taktika. Amikor azt hiszed, hogy minden kifogást megcáfolnak a play gomb megnyomásával. Amikor azt hiszed, hogy ez most más lesz. Amikor azt hiszed, hogy egy másik irányítószám elő fogja segíteni az igazságot. Amikor északra mész, mint az őseid a nagy északra vándorlás idején, hogy jobb életet keressenek és jobb igazságszolgáltatást. Aztán eljön az a szomorú pillanat, amikor hallod ezt a négy szót: “most érkezett a hír” és rájössz, hogy Mike Brown és Eric Garner egy és ugyanaz. Hogy az igazságtalanság nem részrehajló.

[…]

A bizonyítás terhe a rossz és a jó, bűnösség és ártatlanság megítélésében nem terheli a nagy esküdtszéket (grand jury – amely az USA-ban a vádemelésről dönt). Az ő felelősségük az eljárásban csupán az, hogy meghatározzák van-e elég bizonyíték ahhoz, hogy tárgyalásra menjen egy ügy, amely aztán majd dönt a bűnösség vagy ártatlanság kérdéséről. A bizonyítás terhével nem lett volna nehéz megbirkózni, amikor a videó világosan mutatja, hogy egy ember tizenegyszer mondja el, hogy nem kap levegőt. Tehát mi kellene még egy vádemeléshez, amikor a bizonyíték ott van feketén-fehéren? Mi lesz most, amikor a tüntetők és a közösség követelését teljesítették és a rendőrök kamerát viselnek a hivatalban lévő elnök javaslatára? Ez az ügy azt mutatja, hogy a videó önmagában nem elég ahhoz, hogy megbirkózzanak a bizonyítás terhével, hanem inkább azt a vélekedést erősíti, hogy két igazságügyi rendszer van életben, attól függően, hogy fekete vagy-e vagy fehér.

Egy kevésbé közismert Michael Jackson dal, a We’ve Had Enough egyik versszaka is mintha kifejezetten ezekről az esetekről szólna:

She innocently questioned why
Why her father had to die
She asked the men in blue
How is it that you get to choose
Who will live and who will die
Did God say that you could decide?
You saw he didn’t run
And that my daddy had no gun

A kislány ártatlanul kérdezte
Miért kellett az apjának meghalnia
Arról kérdezte a kék ruhás férfiakat
Hogy hogyan döntik el
Kinek kell élnie és ki fog meghalni
Mondta Isten, hogy dönthetnek?
Láttad, hogy az apám nem futott
És hogy nem volt nála fegyver

További cikkek, amikben említik MJ zenéjét a tüntetésekkel kapcsolatban:

http://www.baltimoresun.com/news/opinion/oped/bs-ed-messenger-king-20141209-story.html

http://parentsunitedphila.com/2014/12/09/brown-garner-and-other-tragedies-under-the-michael-jackson-microscope-true-story/

http://www.ibtimes.com/eric-garner-protesters-shut-down-west-side-highway-new-york-city-1733563

Susan Fast: Michael Jackson’s Dangerous (33 1/3)

dangerous 33 1 3Cím: Michael Jackson’s Dangerous (33 1/3)
Szerző: Susan Fast
A megjelenés dátuma: 2014. szeptember 25.
ISBN: 9781623566319
Magyar fordításban megjelent? Nem
Formátuma: puhafedelű, Kindle

2014. szeptember 25-én jelent meg (valójában az Amazonon már egy pár héttel korábban is be lehetet szerezni) Susan Fast könyve Michael Jackson Dangerous című albumáról a 33 1/3 könyvsorozat 100. köteteként.

A könyvsorozat minden egyes kötete egy-egy album bemutatására koncentrál, amely lehet híres, vagy kevésbé híres – az adott könyv szerzőjének választásától függően. Minden kötetet más-más szerző ír, akik az élet legkülönfélébb területeiről származnak – vannak köztük újságírók, zenei- és kulturális szakértők, de ugyanúgy lelkes amatőrök és rajongók is. Ennek megfelelően az egyes kötetek színvonala és megközelítési módja is meglehetősen változó.

A témájául a Dangeroust választó Susan Fast professzor a hamiltoni McMaster Egyetem (Ontario, Kanada) Angol és Kulturális Tanulmányok Karán. Kutatásai kiterjednek a nem, a szexualitás, a faj, az etnicitás, az ön-felépítés, az előadás és a performativitás, valamint a geopolitikai erőszak/konfliktus témáira a kortárs populáris zenében. Ő a szerzője az In the Houses of the Holy: Led Zeppelin and the Power of Rock Music című könyvnek. Korábban már lefordítottam egy interjút tőle, amiben kifejti, hogy ezúttal miért is a Dangerous albumra esett a választása.

A könyvet végigolvastam és nekem nagyon tetszett. Azért is fontosnak tartom ezt a kötetet, mert Michael Jackson karrierjét a fővonalas médiában gyakran redukálják a ’80-as években megjelent albumaira, a Thrillerre, az Off The Wallra, esetleg a Badre. Bár hozzá kell tenni, hogy ez az attitűd elsődlegesen az amerikai közönségre jellemző, a világ többi része sokkal nyitottabb volt MJ felé azok után is, hogy az élete komplikáltabbá vált a ’90-es években.

Úgy gondolom, hogy aki figyelmen kívül hagyja MJ későbbi munkáit az megfosztja magát számos olyan daltól, amelyek a legjobbjai közé tartoznak. És mindenképpen megfosztja magát attól, hogy igazán megismerje MJ-t művészként, de akár személyiségében is, mivel pontosan a ’90-es évektől megjelent albumai a legszemélyesebb albumai. Kezdve az 1991-ben megjelent Dangerousszel.

Susan Fast is egyetért ezzel és úgy jellemzi a Dangeroust, mint Michael Jackson “nagykorúvá válásának” albumát. Ez meglepő lehet első hallásra, mivel a megjelenésekor MJ már 33 éves volt. De Fast arra gondol, hogy MJ ezen az albumon tárgyal először igazán felnőtt témákat és először ezen az albumon tárja fel  úgy igazán önmagát előttünk. (Nos, tulajdonképpen MJ lelki kitárulkozásának már vannak példái a Jacksons 1978-as Destiny című albumán is, amikor még csak 20 éves volt, de az az album sokkal kevésbé ismert a szólóalbumainál, amiken a Dangerous előtt nem nagyon voltak még ilyen kitárulkozásai.)  Ha azt is hozzátesszük, hogy a felnőttkori szólóalbumai közül ez volt az első, amit zenei “apja”, korábbi producere, Quincy Jones segítsége nélkül készített el, akkor még inkább érthetővé válik a nagykorúvá válásról szóló nézet.

A másik meglepetés az lehet, hogy Fast koncepció albumnak tekinti a Dangeroust. Ez első hallásra nem annyira egyértelmű ugyanis, sőt amikor kijött sok kritikus éppen azért bírálta, mert a felvonultatott zenei stílusokat és témákat illetően túl eklektikusnak találta és ezáltal nem elég koherensnek.  Nos, Fast szerint ez a kritika roppant felszínes. Igen, van az albumon R&B, rock, gospel, hip-hop (mert MJ mindet képes volt hitelesen előadni), de ettől még nem válik az album inkoherenssé. Az album zenei és tematikus kontextusában és annak tükrében, hogy MJ mit is akart kifejezni ezekkel a stílusváltásokkal igenis mindennek van értelme.

A könyv elején Fast idéz egy kritikust, akinek az nem tetszett, hogy a tematikailag és zenei hasonló dalok egy “kupacba” vannak csoportosítva az albumon. Fast szerint azonban ez a struktúra szándékos és ez visz el minket egy utazásra az album koncepcióján át, melynek során végigvesszük azokat a témákat, amelyek MJ-t akkoriban foglalkoztatták.

Azt relatíve könnyű észrevenni mélyebb elemzés nélkül is, hogy album első hat dala erőteljes New Jack Swing behatást tükröz, a következő hét dal a hagyományosabb, tipikus Michael Jackson-hangzást képviseli, majd az utolsó dal, a Dangerous, mintegy keretbe foglalva az albumot ismét visszatér a New Jack Swing keményebb ütemeihez. (Hogy pontosan mi a New Jack Swing azt lásd az a Dangerous albumról szóló bejegyzésben.)

Fast azonban ennél mélyebbre ás és azokat a bizonyos “kupacokat” vizsgálja meg. A könyvében minden egyes ilyen csoport elnevezése egyben egy-egy fejezet címe is. Ezek szerint tehát Fast öt csoportot azonosít:

Zaj: Jam, Why You Wanna Trip On Me
Vágy:  In The Closet, She Drives Me Wild, Remember The Time, Can’t Let Her Get Away
Utópia: Heal The World, Black or White
Lélek: Who Is It, Give In To Me, Will You Be There, Keep The Faith, Gone Too Soon
Kóda: Dangerous

Lássuk pontosan mit is ért Fast ezen fejezetcímek alatt!

Zaj

A fejezetben Fast a nem-zenei hangok alkalmazását tárgyalja Michael zenéjében – hiszen az album maga is egy ilyen hanggal indít: a betörő üveg hangjával a Jam című dal elején.  A szerző rávilágít, hogy a nem-zenei hangok milyen fontos szerepet játszanak a hip-hop zenében, amely éppen a ’80-as évek végén a ’90-es évek elején emelkedett fel a zenei főáramlatba. A “zajnak” megvolt a maga társadalmi-politikai szerepe a hip-hop zenében és ugyanez a szerepe Michael zenéjében is, akire kétségtelenül hatással volt a hip-hop. Az album első két dala, a Jam és a Why You Wanna Trip On Me mellett az egész albumon újra és újra felbukkannak ilyen nem-zenei hangok, “zajok”.

Vágy

A Vágy címszó alá sorolt dalok tartalmazzák az album romantikus, erotikus szegmensét. Az In The Closet MJ pályafutásának legerotikusabb dala és az első alkalom, hogy ilyen területre merészkedik a zenéjében. A korábbi szerelmes dalai ártatlanok, szentimentálisak voltak, a Dangerous szerelmes dalai azonban igaziak, fülledtek. De Michael esetében mindig minden komplikáltabb a látszatnál, így a románc is, ami sok tárgyalni valót ad Fastnak ezekről a dalokról is – kezdve azzal a ténnyel, hogy vajon MJ miért adta az In The Closet címet egy egyértelműen heteroszexuális kapcsolatról szóló dalnak. Fast a zenei struktúrákat is tárgyalja, például felhívja a figyelmünket, hogy az In The Closet struktúrája közel-keleti, nem nyugati.

Utópia

Az Utópia című fejezettel kezdődik az album második fele, ahol Michael elhagyja a New Jack Swinget. Ez a szegmens a Heal The Worlddel indul, amely bár népszerű volt a maga idejében, a túlzott szentimentálissága és túlzott idealizmusa miatt sok kritikusi fanyalgást kapott. Talán jobban fogják a dal kritikusai is értékelni azután, hogy elolvasták Fast elemzését róla és Michael utópiájának a kontextusába helyezve. A soron következő Black or White szintén az utópia része és a dalt Fast a hozzá készült híres videóval együtt tárgyalja, elemzi.

 Lélek

 A “Lélek” fejezetbe sorolt dalok jelentik véleményem szerint az album csúcspontját és ebben a nézetben Fast is osztozik. Ez a “kupac” a Who Is Ittel kezdődik, amely egy zeneileg és tematikailag egyaránt nagyon tipikusan Jackson-dal és sok rajongó szerint annak ellenére, hogy nem annyira ismert, mint mondjuk a Billie Jean, simán eléri annak a szintjét. Ezután jön a rock ballada, a Give In To Me, majd két gospel stílusú dal, a Will You Be There és a Keep The Faith és végül a Gone Too Soon. Ezeknek a daloknak a sorozata valóban az album lelke, amelyekben Michael meztelenre vetkőzteti a saját lelkét is előttünk. A Will You Be There majdhogynem profetikus is.

Kóda

A Jam című dallal megnyitott kör az utolsó dallal a Dangerous-szel zárul be, amely zeneileg ismét visszatér a New Jack Swinghez és amely egyike MJ femme fatale (végzet asszonya) dalainak (az olyan dalokkal együtt, mint a Billie Jean, a Dirty Diana vagy a Blood on the Dance Floor).

Ha Fast “kupacai” mentén tekintjük az albumot, akkor egy olyan minta is kirajzolódik, amelyben a társadalmilag tudatos dalok kupacai a személyes dalokkal váltakoznak: Zaj – társadalmilag tudatos, Vágy – személyes, Utópia – társadalmilag tudatos, Lélek – személyes.

Noha az album címadó dalában a főszereplő hölgy a veszélyes, de Fast szerint ezzel az albummal maga MJ vált sokkal veszélyesebbé, mint korábban: társadalmi kérdésekben tudatosabbá, szexibbé, határozottabban állást foglalóvá, így az album címe nem egyszerűen az egyik dalára utal, hanem magára MJ-re is.

Fast eltölt egy kis időt az album borítójának elemzésével is, valamint azzal a témával, hogy Michael Jackson nem konvencionális férfiassága és szexisége miért is volt annyira fenyegető a főáram normái számára.

A könyvet jó szívvel tudom ajánlani Michael mindazon rajongóinak és nem rajongóinak, akiket érdekel a zenéje mélyebb társadalmi és kulturális háttere és annak elemzése.

Michael Jackson tíz legjobb protest dala

Michael Jacksonról talán többségnek nem először a protest dalok (tiltakozó dalok) jutnak eszébe, pedig különösen a ’90-es évek elejétől elkezdve számos ebbe a kategóriába sorolható dala született, bár ezek sosem az aktuálpolitikát érintették, mint néhány más művész esetében.  Ezekből a dalaiból állított össze egy tízes listát a honlapján Joe Vogel újságíró, kritikus. Mint mindig az ilyen listák esetében ez persze az összeállítója személyes véleményét tükrözi, de vitaindítónak mindenképpen jó.  Íme:

Akár a környezeti pusztítás, akár a rasszizmus, a média ferdítései, a materializmus, a háború vagy az igazságtalanság ellen tiltakozott, Michael Jackson állandóan felhasználta a zenét arra, hogy kihívást intézzen a status quo ellen és megváltoztassa a világot. Miközben a kritikusok csak lassan ismerték el szakadár szerepét, mégis olyan zenészekkel együtt, mint Bob Dylan, John Lennon és a Radiohead ő is az elmúlt század egyik leginkább előrelátó és legerőteljesebb protest művésze. Alább a véleményem szerint tíz legjobb dacos dalának listáját láthatod:

1. Earth Song

Valószínűleg a leginkább eposzi protest dal a pop zene történetében. Itt van miért.

Kulcs szöveg: “Now I don’t know where we are/ Although I know we’ve drifted far.”

„Már nem tudom hol állunk / De azt tudom, hogy messzire sodródtunk.”

2. They Don’t Care About Us

Éles, militáns, közvetlen – egy toborzó a hang nélkülieknek és az elnyomottaknak.

Kulcs szöveg: “I can’t believe this is the land from which I came.”

„Nem tudom elhinni, hogy ebből az országból jöttem.”

3. Is It Scary

A gót tradíció ravasz alkalmazása, hogy megfordítsa a helyzetet egy ítélkező társadalommal szemben.

Kulcs szöveg: “Am I amusing you/Or just confusing you/Am I the beast you visualized?”

„Szórakoztatlak? Vagy csak összezavarlak? Én vagyok a fenevad, akit vizualizáltál?”

4. Scream

A felgyülemlett szorongás haragos kiengedése.

Kulcs szöveg: “Tired of injustice/Tired of the schemes.”

„Elegem van az igazságtalanságból, elegem van a cselszövésekből.”

5. We’ve Had Enough

Könnyedén az évtized egyik legjobb háború ellenes dala.

Kulcs szöveg: “It seems as if we have no voice/ It’s time for us to make a choice.”

„Úgy tűnik, mintha nem lenne hangunk. Itt az idő, hogy döntsünk.”

6. Money

A materializmus és kapzsiság vádolása a Pink Floyddal rivalizáló módon.

Kulcs szöveg: “Are you infected with the same disease/ Of lust, gluttony and greed.”

„Téged is a kéjvágynak, a falánkságnak és a kapzsiságnak ugyanezen betegsége fertőzött meg?”

7. Tabloid Junkie

Valószínűleg MJ legjobb polémiája a média ellen.

Kulcs szöveg: “You’re parasites in black and white/ Do anything for news.”

“Paraziták vagytok feketében és fehérben, bármit megtesztek a hírekért.”

8. Black or White

Inspiráló felhívás a faji harmóniára a felháborodás egy rejtett áramlatával.

Kulcs szöveg: “Don’t tell me you agree with me/ When I saw you kickin’ dirt in my eye.”

“Ne mondd, hogy egyetértesz velem, amikor mocskot rúgsz a szemembe.”

9. Jam

Michael drámai elmozdulását jelezte a szociálisan tudatosabb zene irányába a ’90-es évek elején, amint a környező őrületet zenével veri vissza.

Kulcs szöveg: “The world keeps changing/Rearranging minds.”

“A világ állandóan változtatja, átrendezi az elméket.”

10. Threatened

MJ ismét egy szörny szerepébe bújik, hogy rávilágítson a társadalom félelmeire és megszállottságaira.

Kulcs szöveg: “You should feel threatened by me.”

“Fenyegetve kellene érezned magad miattam.”

További említésre méltó dalok:  Shout, Why You Wanna Trip On Me, Be Not Always, D.S., There Must Be More to Life Than This

Forrás: http://www.joevogel.net/michael-jacksons-top-ten-protest-songs

Thriller (album)

ThrillerMegjelenés: 1982. november 30.

A felvétel ideje: 1982. április 14-november 8.

A felvétel helye: Westlake Recording Studios (West Hollywood, Kalifornia)

Kislemezei: The Girl Is Mine, Billie Jean, Beat It, Wanna Be Startin’ Somethin’, Human Nature, P.Y.T. (Pretty Young Thing), Thriller

Stílus: pop, R&B, funk, soul, rock

Kiadó: Epic

.

A Thriller a Spotify-on (a Spotify-on a Thriller 25 van fent, ebből kivettem a 2008-as remixeket, de benne hagytam a 2001-es Special Editionon megjelent bónusz dalokat):

.

Viszonylag közismert tény, hogy Michael Jackson Thrillerje minden idők legnagyobb példányszámban eladott albuma. Azonban a Thriller több volt mint egy óriási kereskedelmi siker. A Thriller egy olyan jelenség volt, amely sok szempontból forradalmasította a zeneipart és mérföldkő volt a popkultúra történelmében. Amint azt Joseph Vogel írja Man In The  Music című könyvében:

“A Thriller több volt, mint egy album: egy tömegkulturális multimédia esemény volt, amihez fogható sem előtte, sem azóta nem történt. Egy új hangzás, egy új zenei éra, egy újfajta popsztár és pop album érkezését jelezte. ‘A mai világ hanyatló eladási adatai és feldarabolódott közönsége mellett’ – írja a zenekritikus Alan Light –  ‘csaknem lehetetlen elképzelni, hogy ez az egy album hogyan dominálta és egyesítette a kultúrát.’ Csúcspontján – 1982 és 1984 között – a Thriller átlépett minden elképzelhető határt: elért fiatalt és időst, feketét és fehéret, középosztálybelit és szegényt; elérte a rock rajongókat éppúgy, mint az R&B rajongóit; túllépett Amerikán a Szovjetunióba, Európába, Ázsiába, Afrikába és csaknem mindenhová.” [1]

Az 1980-as évek eleje zeneiparának állapota mutat némi hasonlóságot napjainkéval. Akkor is feldarabolódott a piac egy új médiumnak (akkor az FM rádiózásnak) köszönhetően, ezenkívül akkor terjedt el a magnókazetta és a kazettákat másolni képes magnetofon, a lemezeladások pedig mélypontra süllyedtek. Különösen a fekete zene élt ínséges időket: a diszkó hanyatlása magával rántotta az R&B-t és a funkot is, amint ez a cikk azt részletesen bemutatja. A fekete zene marginalizálódása abban mutatkozott meg a leginkább, hogy a fővonalas rádiók kínálatából szinte teljesen eltűnt.

“Ez a ‘kulturális apartheid’ néha burkolt volt, máskor nem annyira. Talán az olyan önkényes dolgokat még ki lehetett magyarázni, mint egy megtagadott magazin címlap vagy Grammy-díj.  De azt már nehezebb volt ésszerűsíteni, amikor a ‘fővonalas’ rádiók kihagyták az ország Nr. 1 dalát a kínálatukból, mert az ‘R&B’ volt (a kifejezést gyakran eufémizmusként használták a fekete zenére). Még erőltetettebb indok volt, hogy egy Music Televisionnak (MTV) nevezett csatorna azért nem volt hajlandó fekete zenészek videóit játszani, mert az nem ‘rock’ zene volt (gyakran eufémizmusként használták a fehér zenére).” [1] – írja Vogel.

Ez volt tehát az az atmoszféra, amelyben Michael Jackson elkezdett dolgozni a Thrilleren. Az 1979-es Off The Wall című album sikerei ellenére nem volt elégedett azzal, ahogy a zeneipar fogadta azt az albumot. Saját bevallása szerint csalódottsággal töltötte el, hogy csak egy Grammy-díjat kapott érte és megfogadta, hogy legközelebb valami olyat alkot, amit mindenki kénytelen észrevenni és elismerni.

Michael és Quincy Jones az 1984-es Grammy díjátadón a megnyert díjakkal

Michael és Quincy Jones az 1984-es Grammy díjátadón a megnyert díjakkal

Csapatában a főszereplők ugyanazok maradtak, mint az Off The Wallnál: Quincy Jones producer, Bruce Swedien hangmérnök, valamint társ dalszerzőként Rod Temperton. A Thriller alig több, mint fél év alatt készült el a nyugat-hollywoodi Westlake Recording Studióban. Michael négy dalt írt rá, s ezek számítanak az album meghatározó, húzó dalainak. Az afrikai ihletésű Wanna Be Startin’ Somethin’  – amelyet eredetileg az Off The Wallra szánt. Az 1981-ben írt Billie Jean, amely Michael pályafutásának leghíresebb dala lett – s amelynek talán az összes dal közül a legnagyobb szerepe volt a Thriller kirobbanó sikerében. A Beat It a lemez felvételei alatt született, amikor Quincy Jones arra kérte Michaelt, hogy írjon egy rockosabb dalt. A híres gitárszólót Eddie Van Halen játszotta fel, aki a korszak legmenőbb rock gitárosa volt. A Girl Is Mine az előző háromnál kétségtelenül gyengébb dal, de arra jó volt, hogy egy Paul McCartney-val énekelt kellemes pop-duettként bevezesse az albumot – ez volt az első kislemez, amit kiadtak róla.

Rod Temperton három dalt jegyez az albumon dalszerzőként: a Baby Be Mine-t, a Lady In My Life-ot és a címadó Thriller című dalt.  Ezenkívül egy-egy dal erejéig Steve Porcaro és John Bettis (Human Nature), valamint Quincy Jones és James Ingram (P.Y.T.) is megjelenik az albumon dalszerzőként.

Az album zeneileg az R&B, a soul, a pop, a funk és a rock területein mozog. A témák között vannak sötétebb tónusúak (például a Billie Jean) és könnyedebbek, de gyakran visszatérő elem, mind zeneileg, mind a szövegben a fekete és a fehér kultúra közötti határok döngetése: a Girl Is Mine-ban egy fekete és egy fehér férfi küzd ugyanannak a lánynak a kegyeiért – ez akkoriban még képes volt kedélyeket felborzolni; a Beat It egyaránt “fekete R&B” és “fehér rock”; a Wanna Be Startin’ Somethin’ segítségével pedig egy afrikai kántálás (“Mama Se Mama Sa Mama Macosa”) került a slágerlisták élvonalába.

A megjelenést egy közjáték hátráltatta: az első mixelés olyan gyatrára sikerült, hogy a fáma szerint Michael sírva is fakadt a végeredmény hallatán. Az egészet újra kellett mixelni, hogy olyan állapotba kerüljön, amely elégedettséggel töltötte el őt és csapatát.

A Thriller végül 1982. november 30-án jelent meg, de első heteiben még nem lehetett sejteni azt az elsöprő sikert, amellyé később fokozatosan épült fel: a 11. helyen indított a Billboard album slágerlistáján, amely abban az időben ugyan nem számított rossznak, de kiemelkedőnek sem. Az első kislemez a Paul McCartney-val énekelt pop duett, a Girl Is Mine, a második helyig tudott felkapaszkodni a kislemez listán. Az, hogy ez a dal volt az album első kislemeze taktikai húzás volt: így akarták elérni, hogy az albumra a fehér rádióállomások is odafigyeljenek és ez be is jött. Amikor a második kislemez a Billie Jean megjelent, az előkészített terepen nyitott fülekre talált mind a fekete, mind a fehér rádióállomásokon. És ez volt az a dal, amely felhúzta az albumot a slágerlista első helyére. De ez még csupán az őrület kezdete volt.

A Billie Jeanhez 1983 januárjában videoklip (vagy ahogy Michael szerette hívni: kisfilm) is társult, amelyet eleinte nem akart játszani az MTV (Music Television) azzal az indokkal, hogy ők egy “rock csatorna”. Virágnyelven ez azt jelentette, hogy csak a fehérek által preferált zenét játszottak, R&B-t nem. Hogy végül is mitől voltak hajlandók megváltoztatni ezt a politikájukat arról többféle történet kering: a CBS elnöke, Walter Yetnikoff elmondása szerint meg kellett fenyegetnie őket azzal, hogy visszavonja tőlük a CBS összes videóját, amennyiben nem hajlandók játszani a Billie Jeant. Az MTV azonban ezt vitatja – az ő verziójuk az, hogy bár eleinte valóban úgy vélték a dal nem illik a csatorna “rock” imázsába, amikor kijött a videója, akkor igenis felismerték annak jelentőségét és emiatt, teljesen önszántukból kezdték azt el játszani.

Akárhogy is volt, a Billie Jean kiemelkedő igényességgel elkészített videoklipnek számított abban az időben. Az MTV korábban leginkább koncertfelvételeket, vagy roppant primitív videókat játszott, de amikor a Billie Jean megjelent, akkor a fiatal médium – a zenei videó – az énekes-táncos Michael Jacksonban végre megtalálta a tökéletes sztárját.

Michael így vallott Moonwalk című önéletrajzában arról, hogy mi sarkallta arra, hogy paradigmaváltást hozzon a zenei videók világába: “Akkoriban néztem, hogy az emberek mit csinálnak a videóval és nem értettem, hogy sok miért tűnik annyira primitívnek és gyengének. Láttam, hogy a srácok hogyan nézik és fogadják el az unalmas videóklipeket csak mert nem volt alternatíva.” [2]

A Billie Jeant nem sokára követte a Beat It, amely ugyancsak első helyezést ért el a slágerlistán, s a két dal egy időben egyszerre volt bent az első ötben. A Beat It-hez szintén egy azóta legendás zenei videó társult, amely a bandaháborúkról szólt. Míg a Billie Jean-ben Michael egyedül táncolt, itt Michael Peters koreográfus vezetésével (a videóban ő a fehér ruhás bandavezér) csoportos koreográfiát készített, s ez szintén trendet indított el a zenei videókban.

Michael a Motown 25-ön

Michael a Motown 25-ön

A Thriller körüli mánia még magasabb fokozatba váltott, amikor 1983 május 16-án az amerikai televízió bemutatta a Motown lemeztársaság 25. évfordulójára szervezett gálaműsort, amelyben Michael Jackson először testvéreivel adott elő egy egyveleget a Jackson 5 régi dalaiból, majd a Billie Jean előadása közben először mutatta be azóta inkonikussá vált táncmozdulatainak egy sorát – köztük a moonwalkot. Nem beszélve a védjegy ruhadarabokról: a fedóráról, a flitteres felsőről, a fél pár flitteres kesztyűről és a flitteres zoknikról (bár ez utóbbi kettőt már a ’70-es évek vége óta viselte koncerteken, de csak ezen előadás után vált széles körben ismertté). Az adást csaknem 50 millióan nézték, ami a legnagyobb közönség volt, amit addig zenei program valaha is vonzott Egyesült Államokban.

De még ezt is lehetett fokozni, amikor 1983 novemberében megjelent a John Landis által rendezett csaknem negyedórás Thriller című videó.  “Az MTV történetében először értünk el kiugró nézettséget. Akkoriban 1,2-es átlagos huszonnégyórás nézettséggel rendelkeztünk, de minden alkalommal, amikor a Thrillert játszottuk a mutató felugrott 8-ra vagy 10-re. Sok mindent megtanultunk a programozásról.” [3] – nyilatkozta 2006-ban az MTV egyik alapítója, Les Garland.

Michael ezt a kisfilmet saját zsebből finanszírozta és hogy az árát behozzák piacra dobtak egy a készítéséről szóló videokazettát Making of Michael Jackson’s Thriller címmel, amely 9 millió példányban kelt el.  A Thriller videó mai napig gyakran végez az élen a minden idők legjobb videóiról szóló szavazásokon.

Az albumról a Wanna Be Startin’ Somethin’, a Human Nature és a P.Y.T. jelent még meg kislemezként, ám ezek videó nélkül. Így is mind bejutott az első tízbe az amerikai slágerlistán. Az album kilenc dalából tehát hét (minden, amit kislemezen kiadtak) Top 10-es sláger volt! Ilyen sem történt még korábban a zenetörténelemben.

“Egy olyan lemezipar számára, amely megrekedt a punk romjai és a a szinti pop sikkes régiói közti határon a Thriller a bizalom visszaállítását jelentette, egy megújulást. Hatása a hallgatókra, különösen a fiatalabbakra, közelebb állt egy kinyilatkoztatáshoz. A Thriller visszahozta a fekete zenét a főáram rádiózásába ahonnan gyakorlatilag száműzték a “korlátozó speciális formátumú programozást” követően, amelyet a ’70-es évek közepén vezettek be. A hallgatók nagyobb hangsúlyt fektethettek a popra és visszafoghatták heavy metal diétájukat a legfürgébb soul egy adagjával.” [4] – írta Jay Cocks a Time magazin 1983. december 26-ai számában.

Az album nemcsak Jackson lemezcégének, a CBS-nek hozott fellendülést, hanem az egész amerikai lemeziparnak – a korábbi évek recessziója felvirágzásba fordult. “A Thriller kisugárzása az egész zeneiparnak a legjobb évét hozta meg 1978 óta, amikor körülbelül 4,1 milliárd dolláros bevételre tett szert.” [5] – írta Cocks egy másik cikkében 1984 márciusában. Magát Jacksont így jellemezte: “Lemezek, a rádiók és a rock videók sztárja. A zeneipar egyszemélyes mentőcsapata. Dalszerző, aki egy évtizedre meghatározta a ritmust. A legjobb lábú táncos az utcán. Énekes, aki átvág minden ízlés, stílus és bőrszín jelentette határon.”

Társadalmi, kultúrtörténeti szempontból az album legfontosabb öröksége a faji korlátok lebontása volt a könnyűzenében és az a tény, hogy utat nyitott más fekete művészek számára is az MTV-be, valamint visszavezette a fekete zenét a főáramba. (Például Prince 1999 című dala sikertelenül próbálta meghódítani a slágerlistát a Thriller előtt. A Thriller sikere után ismét kiadták egy videoklippel, amelyet immár játszott az MTV és ekkor vált sikeressé, amit aztán további sikerek követtek.)

L.A. Reid, a neves producer, az Island Def Jam lemeztársaság elnöke így emlékezett vissza a Thriller korszakra 2009-ben: “Hirtelen – a történelem során először – a zenének nem volt többé színe. [Jackson] túl jó volt ahhoz, hogy elutasítsák. Túl jó volt ahhoz, hogy beskatulyázzák és a zenéjének nem volt színe. Akár rock, akár pop, akár R&B volt – akármi is volt – Michael dacolt a kategorizálással azzal az albummal. Ennek eredményeképpen tényleg lebontotta a faji korlátokat.” [6]

Beatlem

“Beatlemánia volt, csak annál sokkal koncentráltabb…” – Michael Jackson Londonban, 1984

Az album nemcsak az Egyesült Államokat hódította meg, hanem az egész világot. A hagyományos nyugati zenei piacok mellett Jacksonnak hatalmas rajongótábora alakult ki Ázsiában és Afrikában is.

Vogel, Man In The Music: “A Thriller jelenség nemcsak Jackson zenei eladási adatairól szólt: képek, hangok és események egy teljes kulturális hálója volt, amelyek az élet kitörölhetetlen részeivé váltak a ’80-as években: a klasszikus előadás a Motown 25-ön, amely egy generáció képzelőerejét ragadta meg, az úttörő zenei videók, amelyek forradalmasították az akkor kibontakozóban lévő művészeti formát (és hálózatot); az égési baleset a Pepsi reklám forgatása közben, amely olyan széleskörű aggodalmat váltott ki, hogy az Egyesült Államok elnöke lapot küldött neki a jókívánságaival. Az egyedülálló védjegyek sora: a fél pár kesztyű, a fedóra, a piros bőrdzseki, a fekete nadrág a fehér zoknival, a rúgások, forgások és lábujjhegyre állások, a moonwalk, a koreografált táncok, a megformázott arc, a pilóta napszemüveg és a Jheri curl frizura. A ’80-as évek elején bárhová néztünk Jackson jelenléte megtalálható volt a reklámokban, a videókban, a magazinokban, a posztereken, a pólókon, sőt még a játékbabákban is. Jackson lenyűgöző, titokzatos személyisége csak fokozta a vonzerőt. Bárhová is ment a rajongók számára olyan aurát vitt magával, mintha csak épp most lépett volna ki az egyik zenei videójából teljes kosztümben és karakterben. A hatás elképesztő volt azok számára, akik személyesen látták, s ez gyakran a hisztériával határos káoszhoz vezetett. Beatlemánia volt, csak annál sokkal koncentráltabb, mivel Jackson egy ember volt, nem négy és ritkán jelent meg a nyilvánosság elött. Az énekes a közönség és a média számára egyaránt végtelenül érdekfeszítő volt. Félénk volt, egy gyermeki remete, aki encinói otthonát miniatűr Disneylandé változtatta; ő volt a titokzatos fiatalember, aki felvillanyozta a közönséget, de amikor díjakat vett át, akkor alig hallható suttogással beszélt. Egy szexuálisan kettős Jehova tanúja volt, akinek erkölcsi tisztasága állandó feszültségben állt szenvedélyes, lüktető táncával.” [1]

Az albummal együtt az album borítója is ikonikussá vált, amelyet azóta sokan reprodukáltak. A borító fotóját Dick Zimmermann készítette. Jackson egyébként a fotós öltönyében látható a képen, miután az jobban tetszett neki, mint a stílustanácsadója által aznap rendelkezésre bocsátott darabok.

A Thriller album összesen 80 hetet töltött a Billboard albumlistájának első tíz helyezettje között – ebből 37 hetet az első helyen. Minden jelentős zenei piaccal rendelkező országban első helyezett lett. 1984 februárjára minden idők legnagyobb példányszámban eladott albumává vált és ezt a pozícióját azóta is tartja. Az Egyesült Államokban 33-szoros platinalemez – ez 33 millió eladott albumnak megfelelő egységet jelent. (Azért kell így fogalmazni, mert haladva a korral 2016-tól a RIAA beleszámolja a streamelést is egy album tanúsításába. Egy album dalainak 1500 lejátszása meghatározott stream szolgáltatókon jelent 1 eladott albumot.) Világviszonylatban 65-66 millióra becsülik az album eladási példányszámát.

Az album 2008-ban bekerült a Grammy Hall of Fame-be. Ugyanabban az évben az Egyesült Államok Kongresszusi Könyvtára beválasztotta a Nemzeti Lemezregiszterbe, amely a kulturálisan legjelentősebbnek tartott zenei albumokat tartalmazza. Maga a Thriller videó pedig az első zenei videó volt, amelyet a Kongresszusi Könyvtár beválasztott a Nemzeti Filmregiszterbe.

A Thriller 1984-ben nyolc Grammy-díjat kapott. Ezek a következők:

Az év albuma: Thriller (Quincy Jones – producer, Michael Jackson – producer és művész)
Az év felvétele: Beat It (Quincy Jones – producer, Michael Jackson – producer és művész)
A legjobb férfi R&B vokális előadás: Michael Jackson a Billie Jean című dalban
A legjobb R&B dal: Michael Jackson (mint dalszerző) a Billie Jean című dalért
A legjobb férfi rock vokális előadás: Michael Jackson a Beat It című dalban
A legjobb férfi pop vokális előadás: Michael Jackson a Thriller című dalban
Az év producere nem klasszikus zenei albumon: Quincy Jones és Michael Jackson a Thriller című albumon
A legjobb hangmérnöki munka nem klasszikus lemezen: Bruce Swedien a Thriller című albumon

Jól tükrözi a Thriller-mániát az a tény is, hogy az 1984-es Grammy díjátadó ünnepséget 43,8 millióan nézték az Egyesült Államokban, ami a mai napig fennálló rekord a Grammy díjátadók nézettségét illetően.

Ezenkívül nyolc American Music Awardot és három MTV Video Music Awardot is kapott Michael az albumért.

American Music Awards:

Kedvenc férfi pop/rock művész: Michael Jackson
Kedvenc pop/rock album: Thriller – Michael Jackson
Kedvenc pop/rock kislemez: Billie Jean – Michael Jackson
Kedvenc pop/rock videó: Beat It – Michael Jackson (ebben a kategóriában a Billie Jeant is jelölték)
Kedvenc férfi soul/R&B művész: Michael Jackson
Kedvenc soul/R&B album: Thriller – Michael Jackson
Kedvenc soul/R&B videó: Beat It – Michael Jackson (ebben a kategóriában a Billie Jeant is jelölték)
Ezenkívül Michael Jackson kapta az úgynevezett Award of Meritet is.

MTV Video Music Awards:

A legjobb előadás egy videóban: Michael Jackson – Thriller
A legjobb koreográfia egy videóban: Thriller (Michael Jackson és Michael Peters mint koreográfusok)
Közönségdíj: Michael Jackson – Thriller

A Thriller 2001-es speciális kiadásának bizonyos példányai ezzel az alternatív borítóval jelentek meg

A Thriller 2001-es speciális kiadásának bizonyos példányai ezzel az alternatív borítóval jelentek meg

Az albumot 2001-ben újramaszterelték (Special Edition), akárcsak az Off the Wallt, a Bad-et és a Dangerous-t. Ez a speciális kiadás bónuszként tartalmazza a Someone In The Dark című dalt, amely eredetileg az E.T. the Extra-Terrestrial meselemezen jelent meg, a Billie Jean 1981-es demóját, Vincent Price – az eredeti albumon megjelentnél hosszabb – verselését a Thriller című dalból, a Carousel című dalt, amely lemaradt a Thriller eredeti változatáról, valamint rövid interjúkat Quincy Jones-szal és Rod Tempertonnal. 2008-ban megjelent az album 25. évfordulós ünnepi kiadása is Thriller 25 címmel – ezzel külön bejegyzésben foglalkozunk.

Ajánlott cikk a Billboard magazintól, amely kiválóan bemutatja a Thriller-jelenséget: Michael Jackson Thrillerje 30 éves: Hogyan változtatta meg egy album a világot?

Az albumon szereplő dalok listája:

Ssz. Dal Dalszerző Producer
1. Wanna Be Startin’ Somethin’ Michael Jackson Quincy Jones, Michael Jackson (társ producer)
2. Baby Be Mine Rod Temperton Quincy Jones
3. The Girl Is Mine (with Paul McCartney) Michael Jackson Quincy Jones, Michael Jackson (társ producer)
4. Thriller Rod Temperton Quincy Jones
5. Beat It Michael Jackson Quincy Jones, Michael Jackson (társ producer)
6. Billie Jean Michael Jackson Michael Jackson, Quincy Jones
7. Human Nature Steve Porcaro, John Bettis Quincy Jones
8. P.Y.T. (Pretty Young Thing) James Ingram, Quincy Jones Quincy Jones
9. The Lady In My Life Rod Temperton Quincy Jones

A 2001-es Special Edition-ön a fentieken túl szerepel még:

Ssz. Dal Dalszerző
10. Quincy Jones Interview #1
11. Someone in the Dark Alan Bergman, Marilyn Bergman, Rod Temperton
12. Quincy Jones Interview #2
13. Billie Jean (Home Demo from 1981) Michael Jackson
14. Quincy Jones Interview #3
15. Rod Temperton Interview #1
16. Quincy Jones Interview #4
17. Voice-Over Session from Thriller (Vincent Price’s rap) Rod Temperton
18. Rod Temperton Interview #2
19. Quincy Jones Interview #5
20. Carousel Michael Sembello, Don Freeman
21. Quincy Jones Interview #6

További, eredetileg az albumra szánt, de azon végül nem megjelent dalok: Hot Street, She’s Trouble, Nightline. A The Lady In My Life eredetileg hosszabb volt, mint ami az albumon megjelent, de hely hiányában lerövidítették.

Legjobb helyezése a fontosabb slágerlistákon:

USA: 1.
Egyesült Királyság: 1.
Ausztrália: 1.
Új-Zéland: 1.
Kanada: 1.
Spanyolország: 1.
Németország: 1.
Franciaország: 1.

Eladott példányszám a világon: kb. 65,8 millió

Ebből

  • USA: 30,4 millió (streamekkel együtt 33 millió)
  • Egyesült Királyság: 4,76 millió
  • Brazília: 1,81 millió
  • Japán: 2,8 millió
  • Kanada: 3,3 millió
  • Franciaország: 3,78 millió
  • Mexikó: 1,78 millió
  • Németország: 2,53 millió
  • Olaszország: 1,41 millió
  • Hollandia: 1,04 millió
  • Ausztrália: 1,16 millió
  • Spanyolország: 975 ezer
  • Argentína: 690 ezer
  • Dél-Afrikai Köztársaság: 450 ezer
  • Kolumbia: 360 ezer

Források:

[1] Joseph Vogel – Man in the Music (Sterling Publishing, New York, 2011)
[2] Michael Jackson – Holdséta/Moonwalk (1988/2009)
[3] Why It Took MTV So Long to Play Black Music Videos (JET magazin, 2006. október 9.)
[4] Jay Cocks – Sing a Song of Seeing (TIME magazin, 1983. December 26.)
[5] Jay Cocks – Why He’s a Thriller (TIME magazin, 1984. március)
[6] Ann Curry – Interjú L.A. Reiddel (NBC, 2009. június 26.)
Chris Cadman & Craig Halstead: Michael Jackson – For The Record (2nd edition) (2009)

Kulisszák mögötti felvétel szivárgott ki a Black or White forgatásáról

Egy korábban sosem látott bootleg felvételt osztott meg YouTube csatornáján Sage Galesi, az az indián “kislány” (azért az idézőjel, mert ma már természetesen nem kislány), aki Michael Jackson Black or White című rövid filmjében szerepelt 1991-ben. Sage egyébként igazi indián – Michael ragaszkodott ahhoz, hogy a klipben igazi indiánok szerepeljenek, ne színészek. Addig Hollywood (is) meglehetősen mostohán bánt az amerikai őslakókkal, nem nagyon fizették meg őket, már ha egyáltalán eszükbe jutott a filmeseknek, hogy az indián szerepeket igazi indiánokra osszák.

Sage édesanyját Joanelle Romerót egyébként még általános iskolás korukból ismerte Michael. Íme a történet Joanelle elmondásában:

“Tízéves korom óta ismertem Michaelt. Együtt jártunk iskolába a Gardner Streetre a Sunset Blvd mellé. Hatodik osztályba jártunk együtt. Mindig áthívott magukhoz játszani, hintáztatott a nagy fára akasztott hintán miközben az álmainkról beszélgettünk. Michael a Gardner Street-i iskola lépcsőjén hívott el randizni. Két héttel az iskola befejeződése előtt az anyám elküldött az apámhoz Új-Mexikóba. Sosem tudtam elköszönni Michaeltől.

[…]

1991-ben elindítottam egy produkciós céget. Kéthetes volt, amikor kaptam egy telefonhívást Michael szereplőválogató irodájától azzal a kérdéssel, hogy vannak-e amerikai indián táncosaim, mert eddig senki nem felelt meg, akit meginterjúvoltak. Azt mondtam nekik: ‘nekem vannak a legjobb táncosaim a városban’, valójában azonban nem volt senkim. Azonban elmentem jópár pow wow-ra (indián találkozók) és összegyűjtöttem 30 táncost, akik közül az egyik drága kislányom Sage volt. Akkor 5 éves volt. Michael irodájának fogalma sem volt arról, hogy Michael és én ismerjük egymást. Hogy rövidre zárjam: a rendező John Landis öt táncost válogatott ki azok közül, akiket vittem – a kislányomat, a csengettyűs ruhában és négy másik táncost a Los Angeles-i őslakó közösségből.

Michael 7 órán át fényképezkedett Sage-dzsel miközben forgatták a videót és a képeit angyal festményekhez használta fel Neverlanden. Rengeteget mókáztunk a filmezés alatt. Michael, Sage és én háromszor megnéztük a Willie Wonkát, miközben mindenkinek várakoznia kellett forgatáson. Michael elvitte Sage-t és Nancy Reagant (az ex-elnök Ronald Reagan felesége) ebédelni. Megkérdezte nem akarok-e menni, de én nem akartam nyilvánvaló okok miatt. Sok-sok emlék…

Az őslakos táncosok jelenetét stúdióban forgattuk, aztán Michael elolvasta az egyik zenei videóhoz írt forgatókönyvemet és egy hét múlva újra vettük az őslakos jelenetet szabadtéren. Michael közbenjárására az Entertainment Weekly is foglalkozott a produkciós irodámmal.

Michael vezető szerepet játszott abban, hogy a világ megismerte a cégemet. Ma már egy díjnyertes produkciós iroda az amerikai indiánokról szóló dokumentumfilmek és független filmek készítése terén. Az 1991-es Black or White zenei videó és dal történelmet írt. Képessé tett arra, hogy az amerikai indián táncosoknak magasabb fizetéseket tudjak kiharcolni, mint bármely más táncosnak, bármilyen zenei videóban, annak a ténynek köszönhetően, hogy tradicionális ruhákat viseltek (a ruhatárunk nem western filmek ruhatáraiból kölcsönzött volt). A mai napig ők a zenei videók történetének legjobban fiztetett táncosai. Ráadásul ez volt az első olyan, nem őslakos amerikai együttes/művész által készített videó, amiben amerikai indián táncosok jelentek meg.

A 2009-es Red Nation Filmfesztiválon (indián filmfesztivál) tisztelegtünk Michael Jackson előtt a Black or White zenei videója miatt – Michael Jackson emlékére. Sok személyes történetem van Michaelről, amelyeket örökre a szívemben fogok őrizni. ‘Nem fogom az életemet egy színként tölteni’ (részlet a Black or White szövegéből – a ford.) – emberi lény vagyok. Isten áldjon meg MJ. Együtt meg tudjuk gyógyítani a világot és jobb hellyé tudjuk tenni. Szeretünk Michael. “

https://www.facebook.com/notes/nativecelebs/joanelle-romero-my-friend-michael-jackson-in-loving-memory/402674670949

És ha már indiánok: Michael Jackson ereiben is csörgedezett indián vér. Az afrikai ősök mellett apai ágon csaktók, anyai ágon blackfoot (feketeláb) felmenői is voltak.

Joanelle, Sage és Michael

Joanelle, Sage és Michael

Michael Jackson globális jelenség marad

Megjelenés helye: Billboard.com
Szerzők: Leila Cobo, Diane Coetzer, Jonathan Landreth, Ahir Bhairab Borthakur, Rob Schwartz
Forrás: http://www.billboard.com/articles/news/268216/michael-jackson-remains-a-global-phenomenon

Michael Jackson az indianai Gary legtehetségesebb gyerekéből vált a bolygó egyik legismertebb emberévé. Ugyan globális lemezeladásai lenyűgözőek voltak, de nem ez volt hírneve egyetlen oka, befolyása messze túlmutatott a kasszákon: táncmozdulatokat inspirált, divat trendeket diktált és szociális problémákra hívta fel a figyelmet szerte a világon.

Brazília

Kevesebb mint egy nappal Michael Jackson halála után a brazíliai Rio de Janeiro polgármestere bejelentette, hogy a város szobrot fog emelni az énekesnek Dona Martában – egy olyan favelában, amely egykor a kábítószerkereskedelemről volt hírhedt, ma már azonban a szociális fejlődés mintája. A változást részben Jackson 1996-os látogatása indította el, melynek során They Don’t Care About Us (Nem törődnek velünk) című dalához készített videót.

Jackson két videót készített a They Don’t Care About Us-hoz, a HIStory: Past, Present and Future, Book I című album negyedik kislemezéhez: az egyiket egy börtönben, a másikat Dona Martába és Salvador da Bahiában egy a gyarmatosítók által létrehozott brazil városban, amely afro-brazil kultúrájáról és zenéjéről ismert.

Amikor Jackson Brazíliába jött leforgatni a videót, amelyet Spike Lee rendezett Rio önkormányzata aggódott, hogy az énekes nem éppen hízelgő képet fog mutatni a világnak az ottani szegénységről. Akkoriban Jackson – mint a világon mindenütt máshol – Brazíliában is bálvány volt. Korábban már kétszer járt az országban, egyszer a Jackson 5-al a ’70-es években, majd újra 1993-ban, amikor két koncertet adott Sao Paulo-ban, mindkét este 100 000 ember előtt.

A koncert promóter Dodi Sirena egy „érzékeny” művészre emlékszik, aki azt kérte, hogy foglaljanak le a számára egy vidámparkot, majd meghívta oda a gyerekeket a legszegényebb iskolákból. „Nagy aggodalommal figyelt mindenre az országban – a szegénységre, az utcagyerekekre.” – mondja Sirena.

Ebben az összefüggésben a helyszínnek, amit Jackson kiválasztott a videó forgatására, volt értelme. „A videó azokról az emberekről szól, akik senkit sem érdekelnek.” – mondja Claudia Silva, a riói turisztikai hivatal sajtószóvivője.

Amikor Jackson a videót forgatta Rióban Silva az O Globo című napilap újságírója volt, de Lee és emberei kitiltották az újságírókat a forgatás helyszínéről, mert a Dona Marta-i kábítószer kereskedők nem akartak figyelmet. De Silva talált egy családot, amelyik megengedte, hogy náluk töltse az éjszakát és látta, hogy a favela lakói hogyan takarították az utcákat Jackson érkezésére készülve. „Az emberek nagyon büszkék voltak.” – mondta Silva. „Számomra ez volt az egészben a legjobb. Az emberek korán felkeltek, hogy kitakarítsák a területet, felkészültek a fogadására, eltakarították a szemetet.”

Jackson helikopterrel érkezett, de gyalog járt-kelt Dona Marta utcáin, kezet fogott az emberekkel és cukorkát osztogatott. „Az emberek nagyon meglepődtek, mert valami földönkívüli fickóra számítottak.” – mondja Silva. „És végül is – talán furcsa ezt mondani – egy normális fickó volt.”

Jackson Salvadorban forgatott emberek sokaságától körülvéve és az Olodum nevű afro-brazil kulturális csoport kíséretében. A videóban látható, amint több száz Olodum dobos ütemére táncol és ahogy az ünneplő rajongók próbálják megérinteni őt – egy ponton pedig valaki áttörte a biztonsági kordont és a földre teperte.

„Dona Marta jobbá tételének a folyamata Michael Jacksonnal kezdődött.” – mondja Silva. „Ma már biztonságos ez a favela. Már nincsenek kábítószer kereskedők és folyamatban van egy erőteljes szociális projekt. De mindez a figyelem Michael Jacksonnal kezdődött.”

Írta: Leila Cobo

Dél-Afrikai Köztársaság

Nelson Mandela és Michael Jackson

Nelson Mandela és Michael Jackson

„Ha fekete gyerekként nőttél fel egy dél-afrikai szegregált negyedben, akkor vagy arról álmodtál, hogy szabadságharcos leszel, vagy arról, hogy Michael Jackson. Ilyen egyszerű volt.” – emlékszik vissza az egyik legnépszerűbb dél-afrikai R&B zenész, Loyiso Bala. Az a tény, hogy öt Dél-Afrikai Zenei Díjat is nyert tanúsítja a tényt, hogy a Pop Királyát követi.

A 29 éves énekes – akinek testvérei, Zwai és Phelo is neves zenészek – az egykori elnök, Nelson Mandela hatásához hasonlítja Jackson hatását a családjára.

„Az egész család eldobott mindent, amivel épp foglalkozott és lenyűgözve bámulta a tévét, ha Michael vagy Mandela jelent meg benne.” – mondja életéről a Kwa-Nobuhle szegregált negyedben, amely Eastern Cape tartományban, Uitenhage városában található.

Lupi Ngcayisa, Dél-Afrika legnagyobb fekete zenét sugárzó kereskedelmi rádiójának, a Metro FM-nek a DJ-je azt mondja, hogy Jackson „gazdag szövegei megváltoztatták a fekete rádiózás színét”.

„Arra késztette a fekete családokat, hogy vitassanak meg az individualizmussal és fajjal kapcsolatos kérdéseket, úgyhogy a kulturális hatása túlterjedt szimplán a zenén.” – mondja.

Ez a hatás 1997-ben vált a leglátványosabbá, amikor a HIStory turné öt koncert erejéig tartózkodott az országban. Ezek közül az utolsó, október 15-én a durbani King’s Park Stadionban, volt Jackson utolsó teljes koncertje, amelyet egy stúdióalbum kapcsán adott. A show-k a mai napig a legnagyobbak az ország történetében – Attie Van Wyk, a koncertet szervező fokvárosi Big Concerts vezérigazgatója szerint 230 ezer embert vonzottak.

Legalább annyira figyelemreméltó az a tény, hogy egy olyan országban, amely mindössze három éve szakított az apartheiddal a közönség mennyire vegyes volt: „Fekete és fehér, fiatal és idős – Michael a legkülönbözőbb hátterű emberek tömegeit vonzotta és ilyet még ma sem sűrűn látni koncerteken.” – mondja a turné publicistája, Penny Stein.

Duncan Gibbon, a Sony Music Entertainment South Africa marketing stratégája már az apartheid időszakban is dolgozott Jackson anyagaival. Azt mondja, hogy Jackson több, mint 2 millió albumot adott el Dél-Afrikában. Ennél is fontosabb, mondja, hogy Jackson egy egységesítő pont volt egy egyébként mélyen megosztott társadalomban.

„A dél-afrikai rádiók faji szempontból roppant szegmentáltak voltak 1994 előtt.” – mondja. „Michael volt az egyetlen, akinek a zenéjét mind a fehér pop rádióállomások, mind a fekete R&B adók játszották. Ma már ez nem tűnik nagy dolognak, de akkoriban nagyon erőteljes volt, ha belegondolunk abba, hogy az apartheid hogyan próbálta teljesen különválasztani a fekete és a fehér társadalmat.”

Írta: Diane Coetzer

Kína

Miután Peking 30 évig mindent rossznak nyilvánított, ami amerikai, 1979. január 1-jén új alapokra helyezte a diplomáciai kapcsolatokat Washingtonnal – ugyanabban az évben, amikor megjelent Jackson Off The Wall című albuma. Akkoriban Kínában az emberek többsége még mindig kék Mao-ruhában járt, az államilag felügyelt rádióból szinte teljesen hiányzott a nyugati popzene és a lemeztársaságok csak kevés lemezt adtak el. De Jackson zenéje hamar gyökeret vert – és erőteljes módon.

A Pekingben székelő zenész, Kaiser Kuo azt mondja, hogy egyetlen alkalommal érezte magát fizikailag fenyegetettnek az illékony 1989-es tavasz során – és az Jackson népszerűsége miatt volt.

1989. június 3-án, miközben a demokráciáért tüntető diákok közelítettek a halálos patthelyzethez a kormánnyal a Tiananmen téren, Kuo rock együttese a Tang Dynasty Jilin tartományban adott koncertet, miközben nem tudtak arról, hogy valaki úgy reklámozta őket ott, hogy ők Michael Jackson kísérő zenekara. Amikor a közönség rájött, hogy becsapták őket, akkor „kitört az őrület és felgyújtották a jegyárusító fülkét.” – mondja Kuo. „Ennyire népszerű volt Jackson.”

Sok kínai számára Jacksonra utalni egyenlő annak a korszaknak a szertefoszlott reményeinek a felemlegetésével. A blogger Hong Huang gyermekkora nagy részét a ’70-es és ’80-as években az Egyesült Államokban töltötte, ahol az apja kínai diplomata volt. „Akkoriban azt hittem otthon Kínában senki sem tud Michael Jacksont hallgatni.” – mondja. Azonban Hong késő esti televíziós talkshow-jának, a Straight Talk-nak három adását is Jackson halálának szentelte, amikor a kínai Internet tele volt a sztár életéről és zenéjéről szóló beszélgetésekkel. A legnépszerűbb kínai videómegosztó oldal, a Youku.com több tucat videót tartalmaz kínai fiatalokról, akik Jackson dalaira moonwalk-oznak fekete mokkaszínben, fehér zokniban és a boka fölé érő nadrágban.

Adam Tsuei a Sony Music Entertainment Greater China elnöke szerint Jackson lemezeladásai erősek Ázsiában a féktelen kalózkodás ellenére is. A Sony azt mondja 1994 óta körülbelül 1,2 millió Jackson albumot adott el Hong Kongban és Tajvanon. Jackson sosem járt a kínai anyaországban, de a Sony szerint 2002 óta körülbelül 300 ezer albumot adott ott el, noha a cenzúra nem engedte a teljes katalógusa piacra dobását.

Meg nem erősített hírek szerint az AEG Live azt tervezte, hogy Kínába viszi Jacksont miután végeznek a teltházas londoni koncertekkel. Ehelyett Jin Hailiang sanghaji raktár igazgató szerint a helyi Jackson rajongói klub 150 tagja fog segíteni neki egy Jackson szülinapi buli megszervezésében augusztus 29-én.

„A zenéje fontos, mivel a szeretetről szól.” – mondja. „És mindnyájunkat felszabadít a táncra.”

Írta: Jonathan Landreth

Michael Jackson Hong Kongban

India

Indiában, ahol a fizikai adathordozón történő lemezeladásoknak mindössze 5 százalékát teszik ki a külföldi lemezek, sok ember számára Michael Jackson a nyugati popzene megtestesítője.

A nyugati művészek közül egyedüliként népszerűsége nem korlátozódik pusztán az angolul beszélő városi indiaiak körére. Az ország vidéki fiataljai körében is vetekszik hírneve a bollywoodi sztárokéval, mégpedig egy okból: védjeggyé vált táncmozdulatai miatt.

„Bárkit, aki jól táncol Michael Jacksonhoz hasonlítanak.” – mondja Nikhil Gangavane, aki alapítója a 13 ezer tagot számláló hivatalos indiai Jackson rajongói klubnak. „A moonwalk tette lehetővé Michael számára, hogy ne csak bizonyos osztályokat érjen el, hanem tömegeket.”

Ahogyan Bollywood elsajátította Jackson mozdulatait és stílusát az kapcsolatot teremtett az indiai rajongókkal. „Színészek, neves koreográfusok, feltörekvő dalszerzők, gyerekek különféle tánc showkban – mindenki kölcsönzött tőle ötleteket.” – mondja a brit születésű hip-hop zenész, Hard Kaur, aki most bollywoodi sztár.

Számos indiai színész mondja Javed Jaffrey-től elkezdve Hrithik Roshanig, hogy Jackson tánca inspirálta őket. És a dél-indiai mozi ipar még mindig alkalmaz Jackson-szerű koreográfiákat az olyan táncos-koreográfusok befolyásának köszönhetően, mint Prabhu Deva, akit az „indiai Michael Jacksonként” emlegetnek villámgyors mozdulatai miatt.

Jackson lemezeladásai is jelentősek. A Sony Music Entertainment India társigazgatója, Arjun Sankalia szerint a Thriller 25. évfordulós kiadása 15 ezer példányban kelt el. Az album eredeti kiadása több, mint 100 ezer példányban Suresh Thomas szerint, aki a CBS India déli régiójának egykori ágazati menedzsere (a CBS India az indiai Tata csoport és a CBS America vegyesvállalataként működik). A Bad című album, amelynek a füzete a dalszövegeket a régiós nyelvekre lefordítva is tartalmazta, 200 ezer példányban kelt el. Ezek a számok nem tartalmazzák a milliós nagyságrendű kalóz forgalmat.

Jackson bizonyította népszerűségét az országban az egyetlen koncerttel, amit Indiában adott 1996. november 1-jén a mumbai Andheri Sports Complex-ben. A 70 ezres befogadóképességű stadionban tartott teltházas show-t  a Shiv Sena politikai párt vezetője, Raj Thackeray szervezte, hogy így gyűjtsön pénzt a maharashtrai fiatalok munkahelyteremtéséhez – és hogy így növelje pártja népszerűségét a fiatal városi szavazók körében.

Jackson október 30-án érkezett meg a mumbai repülőtérre, ahol Sonali Bendre színésznő köszöntötte a hagyományos hindu tilak jellel a homlokán. Rendőrmotorosok kísérték és a sztár útközben többször is kiszállt az autóból, hogy integessen a több ezer rajongónak, akik felsorakoztak a reptér és a szálloda között.

A rajongók most is emlékeznek. „Menj el bármelyik faluba, India bármely szegletébe és azt fogod látni, hogy mindenki tudja ki az a Michael Jackson.” – mondja Kaur. „Egyetlen zenész sem helyettesítheti MJ-t.”

Írta: Ahir Bhairab Borthakur

img

Michael Jackson Indiában

Japán

Van, hogy valaki nagy Japánban – és aztán van Michael Jackson.

Egy rögtönzött gyertyás megemlékezésen (2009) június 27-én tinédzserektől kezdve az 50-es éveikben járó emberek – sokan Jackson védjeggyé vált szereléseibe öltözve – lepték el a tokiói Yoyogi parkot. Miközben néhányan táncmozdulatokat mutattak be és dalokat énekeltek, addig mások leplezetlenül sírtak és imádkoztak a felállított oltároknál.

„Vicces.” – mondta egy látogató – „A harlemi Apolló színház mellett összegyűlő tömeg az életét ünnepelte, de a japán emberek azonnal gyászolni kezdenek.”

Jackson úgy hódította meg Japánt, mint előtte vagy azóta csak kevés sztár. Az országban Off The Wall című albuma óta híres volt, 1987-ben pedig csak nagyobb lett, amikor a tokiói Dome-ban kezdte el a Bad világkörüli turnéját. 14 koncertet adott az országban, körülbelül 450 ezer rajongó előtt és körülbelül 5 milliárd jen ($52 millió dollár) bevétellel. Több száz sikoltozó lány köszöntötte a tokiói Narita reptéren, s érkezését ezer újságíró közvetítette – másik 300 újságíró pedig Bubbles (Jackson csimpánza – a ford.) érkezését, aki egy másik repülővel jött.

„Semelyik másik előadó nem volt akkora sztár Japánban, mint Michael Jackson.” – mondja Archie Meguro a Sony Music Japan International alelnöke. „Szerették a tehetsége, a zenéje, a tánca és a finom lelke miatt.”  

A Sony adatai szerint Jackson legalább 4,9 millió albumot adott el Japánban, s ezzel az egyik legnépszerűbb külföldi művész az országban. Egyedül a Thriller 2,5 millió példányban kelt el. De hatása túlmutat a lemezeladásokon. 1987-es turnéja segített megújítani a J-pop koreográfiáját amint az előadók próbálták elsajátítani a mozdulatait.

Halálhíre annyira felkavarta a japán társadalmat, hogy három kabinetminiszter is megtette azt a szokatlan lépést, hogy kommentálta a hírt.

Jackson lemezeladásai szárnyaltak és hat albuma is fent volt egyszerre a japán 200-as album slágerlistán. Június 27-én a Tower Records hétemeletes shibuyai üzletének három kirakata is Jackson albumaival és DVD-ivel volt tele. Jackson 1996-ban ellátogatott ott egy rendezvényre. Az akkor még Tower Records Japannak hívott üzlet akkori elnöke Keith Chacoon: „A rajongói klub tagjai, akik eljöttek főleg fiatal lányok voltak, akik azt üvöltözték ’Michael!’ hihetetlenül hangos és magas hangon. Michel pedig lágy hangon válaszolt, ami csaknem ugyanolyan magas volt.”

„Michael a legnagyobb hatású szórakoztatóművész Japánban a Beatles után.”– mondja Ken Othake, a Sony Music Publishing Japan elnöke. „Mindig a japán emberek szívében lesz, mint egy kivételes, páratlan művész.”

Írta: Rob Schwartz

Japán dokumentumfilm Michael Jackson 1987-es látogatásáról

A Cirque du Soleil Michael Jackson Immortal showja a Tiananmen téri vérengzés ikonikus képével sokkolta Kínát

A Cirque du Soleil Michael Jackson Immortal című showjának világkörüli turnéja (amely 2013 elején hazánkban is járt) Pekingbe érkezett, ahol sokkolta az előadás 15 ezer fős közönségét. Az ok az, hogy a They Don’t Care About Us című szám alatt a dalhoz készült egyik videóklip jelenetei is megjelennek a kivetítőkön, s ebben négy másodperc erejéig látható az 1989-es Tiananmen téri vérengzés ikonikus képe, amikor is egy fegyvertelen férfi a tankok elé állt.

„Az eredmény egy jól hallható egységes morajlás volt a nézőtéren.” – írta a That’s Bejing weboldalának szerkesztője egy azóta törölt cikkben. „Annak a puszta ténye, hogy kitették ezt a képet ennyire nyilvánosan  egy ilyen nagy vetítővászonra ennyi ember előtt – ráadásul Pekingben – igazán radikális dolognak tűnt. Amint az egyik barátom mondta: ’Nem tudtam volna elképzelni, hogy ezt a képet valaha még egyszer láthatom Pekingben, még akkor sem, ha még 50 évig itt leszek.’” – írta.

A kép, sőt a vérengzés puszta említése is tiltott Kínában. Senki sem tudja, hogy a Cirque előadásában hogyan kerülhette el a cenzorok figyelmét.  A Cirque du Soleil sajtósa, Laura Silverman közölte, hogy a képet azonnal kivágták a műsorból és a további kínai előadásokon már nem fogják mutatni.

Forrás: http://edition.cnn.com/2013/08/15/world/asia/tank-man-cirque-soleil

china-tiananmen-tank-man

Az ikonikus kép

china-tiananmen-tank-man2

Jelenet a Cirque du Soleil előadásából, a kivetítőn a képpel

Michael Jackson Thrillerje 30 éves: Hogyan változtatta meg egy album a világot?

Írta: Steve Greenberg
Megjelenés dátuma: 2012. november 29.
Megjelenés helye: Billboard.com
Forrás:  http://www.billboard.com/features/michael-jackson-s-thriller-at-30-how-one-1008031662.story

ThrillerAmikor a CBS Records vezérigazgatói Michael Jackson Thriller albumának november 30-i megjelenésének előkészítésén fáradoztak 1982 nyarán tudták, hogy a zeneipar egyik legnagyobb szupersztárjának fantasztikus albuma van a kezeik között. Ugyanakkor kicsit aggódtak is, hiszen az időzítés Jackson 1979-es nagy sikerű Off The Wall albumának utódjához nem is tűnhetett volna ennél rosszabbnak.

Először is, a lemezipar egésze rossz periódusban volt: 1980 és 1982 között 50 millió egységgel csökkentek a lemezkiszállítások. A CBS Records saját profitja 50 százalékkal csökkent, az eladásai pedig 15 százalékkal az előző évhez képest. Ennek eredményeképpen augusztus közepén a cég nagy elbocsátásokat hajtott végre egy olyan napon, amire a CBS-nél csak „fekete péntekként” emlékeznek. A CBS-nek kétségbeejtő szüksége volt arra, hogy Jackson albuma sikeres legyen, de a piaci feltételek ijesztőnek tűntek.

A sajtóban arról keringtek történetek, hogy az iparág válsága abból ered, hogy a gyerekek a pénzüket inkább a játékautomatákba dobálva költik el, mintsem zenére. De ez a trendi teória a legkevésbé sem volt alkalmas arra, hogy magyarázatot adjon a zeneipar gyengélkedésére. Valójában a megelőző három évben olyan földindulásszerű technológiai változás ment végbe, amely alapjaiban tépte darabokra a nagyközönség fogalmát, amelytől a popslágerek olyannyira függtek. A ’70-es évek végére a rádióhallgatók 50,1 százaléka hallgatott FM rádiót, s ezzel az AM rádiózás uralkodása véget ért, felgyorsítva a tömegeket vonzó Top 40 rádióműsorok bukását, amelyek az 1950-es évektől dominálták a rádiózást. 1982-re az FM-é volt a közönség 70 százaléka, a 12-24 éves korosztályban pedig a 84 százaléka. Ennek következtében a demográfiai csoportokon átívelő tömeges pop-közönséget nem lehetett fenntartani. Ahelyett, hogy olyan rádiókat hallgattak volna az emberek, amelyek „mindenből a legjobbat” kínálták, amint tették azt a régi AM Top 40 műsorok, az FM által kínált bőséges választék megadta azt a luxust a hallgatóknak, hogy csak azt a stílust hallgassák, ami nekik tetszik, anélkül, hogy minden mást is végig kellene hallgatni, olyan rádióállomásokon, amelyek sokkal szűkebb célcsoportokhoz szóltak. Ennek a változásnak az lett az eredménye, hogy minden hallgatói csoport csak korlátozottan hallgatta a más közönségcsoportoknak szóló állomásokat.

A Billboard újságírója, Mike Harrison 1981-ben megjegyezte: „Nem létezik többé egy adott Top 40, hanem inkább Top 40-ek állandóan változó sokasága, függően az adott stílustól, amire valaki koncentrálni kíván”. Hozzátette: „Azok akik szeretnek ’egy kicsit ebből, egy kicsit abból’ a kisebbséget képviselik.” Sőt, 1982-re sok piac, beleértve a legnagyobbakat is, mint New York City, nem is rendelkezett már tömegek által hallgatott Top 40-es rádióállomással. A közönség precíziós megcélzása azt jelentette, hogy a rádióállomásoknak el kellett kerülnie bármilyen olyan zenét, amely kívül esett a megcélzott hallgatóságuk legszűkebben definiált ízlésén. Ha nem ezt tették volna az ahhoz vezetett volna, hogy a hallgató átkapcsol – a halálos tekerőgombhoz nyúl.

Ez a helyzet 1982 áprilisában arra a következtetésre juttatta a Newsweeket Krízisben van-e a rock? című cikkében, hogy a piac egyre fokozódó feldarabolódása kiölte a legtöbb izgalmat a popvilágból, mivel már nem létezett többé a zenei műfajok egymást megtermékenyítő hatása. A Newsweek azzal fejezte be a cikkét a „rock pangásáról”, hogy emlékeztetett a „régi szép időkre”, amikor Elvis Presley és a Beatles azzal okozott izgalmat, hogy beazonosítható középpontja volt a popzenei világnak, olyan zenét készítve, amelyen a popzenei közönség különböző szegmensei mind osztozhattak. A Newsweek szerint Elvis és a Beatles olyan „jelenségek voltak, amelyeket az a tény alkotott meg, hogy egy nemzet reagált rájuk, egyesülve a zenéjükre minden Top 40-es rádióállomáson”. A magazin továbbá megjósolta, hogy „a  mai feldarabolt zenei piacon egyetlen rocksztár sem remélheti, hogy ekkora hatással lesz”.

Ha ez a jóslat önmagában még nem okozott álmatlan éjszakákat a CBS Records vezéreinek, akkor a rádió feldarabolódottságának egy aspektusa különösen rémisztő volt: az évtized elejétől a fekete zenét egyre jobban kitörölték a legtöbb fehéreknek célzott rádióállomásról. Ez részben az ellenséges, reakciós diszkó ellenes hadjáratnak volt köszönhető, amely 1979 végén ennek a műfajnak az összeomlását eredményezte. A ’80-as évek hajnalán a rádiók programalkotói egyre inkább távol tartották magukat a ritmus-vezérelt fekete zenétől amiatti félelmükben, hogy nehogy „diszkónak” bélyegezzék őket, még akkor is, ha a kérdéses fekete zenének éppenséggel kevés köze volt a diszkóhoz. Ezt az ellenérzést nagyban megsokszorozta az AM Top 40 rádiók tömegvonzó erejének lankadása  az FM rádiókkal szemben, ami ahhoz vezetett, hogy a fekete művészeket gettósították a fekete zenei rádiókra száműzve őket, miközben a pop rádiókról, amelyek egyre inkább egy szűk fehér célközönségre koncentráltak, eltűntek.

Mennyire volt drámai a fekete zene hanyatlása a pop slágerlistákon abban az időszakban? 1979-ben a heti Billboard Hot 100 slágerlista dalainak csaknem fele megtalálható volt a fekete zenei slágerlistán is. 1982-re a Hot 100 listán szereplő fekete zene mennyisége csaknem 80 százalékkal esett. Annak az évnek az ősze a fekete zene mélypontját képviseli a pop slágerlistákon: egyetlen fekete előadó lemeze sem volt megtalálható a Top 200 album lista vagy a Hot 100 kislemez lista első 20 helyezettje között három teljes héten át októberben – s ez egy olyan jelenség, amely példátlan volt a Top 40 rádiók 1950-es évekbeli létrejötte óta.

Ebben a klímában számos olyan sláger, amely No. 1 volt a fekete zenei slágerlistán, mint például Roger Troutman Heard It Through the Grapevine-ja, vagy a Gap Band Burn Rubber-je a nagy slágerlistán az első 40-be sem került be – Zapp Dance Floor-ja még az első 100-ba sem. Prince 1999-e, amely később kulturális himnusszá vált, a Top 40 rádiókban megbukott, noha a fekete zenei slágerlistán szárnyalt.  Egy olyan fekete szupersztár, mint Rick James el tudott adni több, mint 4 millió albumot úgy, hogy közben szinte ismeretlen maradt a fehér orientált rádiók közönségének nagy része számára. Super Freak című száma, amely, akárcsak az 1999, később ikonikussá vált, 1981-ben a 16. helyen érte el csúcspozícióját a Hot 100 listán, és sok popzenei állomás egyáltalán nem játszotta, mivel programalkotóik tartottak attól, hogy „olyan diszkó érzést” sugároz.

A teljes 1982-es évben csupán két fekete művész által előadott dal lett No. 1 a Billboard Hot 100-on: Lionel Richie Truly-ja és az Ebony and Ivory, amelyet Stevie Wonder Paul McCartney-val duóban énekelt (sőt, ezen a két kislemezen kívül nem volt más olyan fekete zenész által készített kislemez, amely elérte volna a Top 3-at). Ez a két dal pedig már annyira elkanyarodott a könnyen emészthető slágerzene irányába, hogy egyik sem volt No. 1 a fekete zenei slágerlistán (a Billboard 1982 júniusában keresztelte ismét R&B slágerlistává a fekete zenei kislemezek slágerlistáját). Sőt, az egyetlen sláger, amely mind a pop, mind a fekete zenei listán első lett 1982-ben a fehér Hall & Oates együttes I Can’t Go For That című dala volt.

Egy látszólag áthatolhatatlan fal emelkedett fel a fekete hallgatóság és a fehér között: a legnagyobb részt sem a fekete, sem a fehér srácoknak nem volt fogalma sem arról, mit hallgat a másik. És ha úgy tűnt ennél már nem lehetne nehezebb a helyzete egy olyan fekete művésznek, aki abban reménykedett, hogy eléri a nagyközönséget, valami új és ijesztő dolog jelent meg a színen: az MTV. Az MTV által játszott számok listája épp olyan fregmentált volt, mint a fehér rádióké – és egy csapásra meghódította a zenei világot.

A történelem nem volt kedves azzal a ténnyel szemben, hogy az MTV eleinte kizárta a fekete zenét a formátumából, azonban ez valamelyest nem tisztességes kritika. Az MTV a rádiós szegregáció csúcsán indult és eleinte nem tudta elképzelni sem, hogy célcsoportja – többnyire fehérek lakta külvárosokból és kisvárosokból származó tinédzserek, akik elsőként nézhettek MTV-t a kábeltelevízióikon 1981 végén – akarnának hallani fekete lemezeket, amelyek számukra szokatlanok voltak. Egy olyan világban, amelyben már letűnt a tömegeknek szóló Top 40 rádió, a tömegeknek szóló Top 40 videózás ötlete egyáltalán nem volt olyan nyilvánvaló. De a rádióban legalább volt választási lehetősége azoknak, akik fekete zenét akartak hallgatni. A televízióban az MTV volt az egyetlen zenei csatorna. És ereje a popzenei ízlés formálásában hamarosan nyilvánvalóvá vált, amikor bizonyos dalok anélkül váltak felkapottá, hogy a rádió játszotta volna őket, kizárólag azért, mert megjelentek az MTV-n.

Az MTV igazi hatása nem igazán érződött addig, amíg a csatorna nem debütált  New York-i és Los Angeles-i kábel hálózatokon 1982 szeptemberében. Hirtelen, az, ami addig csak egy pletyka volt az ország belsejéből, hangos mennydörgéssé változott, amely felébresztette a kulturális trendcsinálókat a nemzet két média fővárosában, s akik helyesen látták meg az MTV-ben a Következő Nagy Dobást. Nem véletlen, hogy a fekete zene a korábban említett mélypontját a popzenei slágerlistákon 1982 októberében érte el – akkor, amikor az összes pop rádió és az egyetlen zenei televízió kizárta azt a kínálatából.

És itt jön a képbe Michael Jackson. Amikor leszállította a Thrillert a CBS Epic lemeztársaságához 1982-ben Jackson már több, mint tizenkét éve a világ egyik legnépszerűbb lemezsztárja volt a testvéreivel és nélkülük egyaránt. Azonban a legutóbbi albuma, a roppant sikeres Off The Wall, amely négy Top 10-es slágert produkált 1979-ben jelent meg, egy olyan évben, amikor még a Hot 100-on a Top 3-at elérő dalok 40 százaléka fekete művészektől jött, mielőtt felemelkedett volna a fekete és fehér zenét különválasztó fal a rádiókban.

A CBS nagyon is tisztában volt azzal, hogy nem volt fekete lemez a popzenei Top 20-ban azon a héten, amikor elküldték a rádióknak a Thriller debütáló kislemezét 1982 októberében. Szembenézve azzal a nagyon is valós lehetőséggel, hogy Jackson lemeze nem fog eljutni a rádiók szélesebb közönségéhez, a lemezvállalat nem vállalt kockázatot. Az első kislemez, a The Girl Is Mine egy lágy, könnyen emészthető pop dal volt – duett az egykori Beatles taggal, Paul McCartney-val, aki nem sokkal korábban Stevie Wonder duett partnere is volt. McCartney jelenléte – aki a ’80-as évek elején még mindig meglehetősen biztos pont volt a pop rádiókban – gyakorlatilag biztosította, hogy a fehér rádiók elfogadják a dalt. És mivel tisztában voltak azzal, hogy az MTV nem játszotta fekete művészek videóit, a CBS nem is készített videót Jackson első kislemezéhez a Thrillerről.

A Girl Is Mine 1982. november 6-án debütált a Billboard Hot 100 slágerlistáján, azon a napon, amelyen – nem véletlenül – elkezdődött a fekete zene visszatérése a slágerlistára egy három éves folyamatos hanyatlást követően. A könnyed dalt nem fogadták jól a kritikusok. „Michael legrosszabb ötlete a Ben óta,” – így ítélte meg Robert Christgau a Village Voice-tól. Egy olyan albumtól, amelyet nem sokkal később már mesterműnek tekintettek, ez nem éppen kedvező nyitány volt, bár elérte azt a célját, hogy játsszák a fehér rádiók.

Maga a Thriller album három héttel később jelent meg, november 30-án, és a slágerlistán december 25-én debütált a 11. helyen.  Ez egy nagyon is tiszteletreméltó debütálásnak számított azokban a Soundscan előtti időkben, bár nem különlegesnek, hiszen még akkoriban sem volt példa nélküli, hogy albumok az első tízben, vagy akár rögtön az első helyen debütáljanak. Januárban az album bekerült az első tízbe azzal, hogy két hétig a kilencedik helyen állt, majd a nyolcadikon, majd három hétig az ötödiken – ekkora lendületet volt képes neki adni a Girl Is Mine. Noha az albumot már akkor is sikernek lehetett tekinteni, a Thriller slágerlistás teljesítménye azokban a korai napokban még nem sejttette azt az elsöprő erőt, amivé később vált.

A pop slágerlistán nem sokkal karácsony után második helyet elérő Girl Is Mine erejét látva  a CBS Records tudta, hogy a rádiókat megcélzó „trójai ló” stratégiája McCartney-val sikeres volt. 1983 elején a lemeztársaság elkezdte kampányát az album második kislemezéhez, a sokkal „feketébbnek” hangzó Billie Jean-hez. A már előkészített terepen a pop rádiók azonnal elkezdték játszani a következő kislemezt és az addigi szkeptikusok boldogan fedezték fel, hogy a Thrilleren vannak sokkal izgalmasabb dolgok is, mint a McCartney-duett. A Billie Jean lélegzetelállító volt – az a fajta dal, amely megállít abban, amit éppen csinálsz és amivel kapcsolatban mindig emlékszel arra, hogy hol voltál, amikor először hallottad. De miután az MTV vált a zenei világ középpontjává azon a télen, nem volt esély rá, hogy Jackson elfoglalja a központi helyet a popkultúrában a zenei televízió támogatása nélkül. És az MTV nem játszott fekete zenét.

A CBS kockáztatott és drága videókat készített mind a Billie Jean-hez, mind pedig a következő kislemezhez, a Beat It-hez – olyan videókat, amiket öröm volt nézni. Jackson született videó sztár volt, kora első számú énekes-táncosa. A két videó korábban soha nem látott új szintet hozott a koreográfiába a zenei videókban, talán még James Brown 1960-as évekbeli élő előadásait is felülmúlva, amelyek annak a mércének számítottak, amelyekhez az összes R&B táncost mérték.

Vizuális művészeti formaként a zenei videók természetesen köthetők a koreográfiához: mégis Toni Basil előző ősszel megjelent Mickey című klipjétől eltekintve nem igazán volt még korábban tánc az MTV-n mutatott videókban. Ez nagyrészt annak a ténynek volt betudható, hogy azokban az években nem igazán voltak olyan művészek a zeneiparban, akik tudtak táncolni – még a diszkó korszak sztárjai sem voltak kiforrott táncosok. Mindez végül megváltozott a Thriller után Madonna, Michael húga Janet és Paula Abdul színre lépésével, többek között. De akkoriban egyedül Michael Jacksoné volt az MTV táncparkettje.

A Jackson videók nyilvánvaló magas színvonala ellenére az MTV eleinte nem volt hajlandó játszani őket, azzal, hogy ők egy rock csatorna és Jackson nem illik ebbe a formátumba. A mai napig ellentmondás van azzal kapcsolatban, hogy végül is mi vezetett ahhoz, hogy a csatorna megváltoztatta a politikáját és elkezdte játszani a Billie Jeant. Akkoriban széles körben elterjedt az a sztori, hogy a CBS főnöke, Walter Yetnikoff megfenyegette az MTV-t, hogy visszavonja tőlük a lemeztársaság összes videóját, ha nem játsszák a Billie Jeant, de ezt az állítást évek múltán cáfolta az MTV két akkori főnöke, Bob Pittman és Les Garland. Elismerik, hogy a csatorna eleinte nem akarta játszani a videót, mivel dübörgő ritmusa és fekete hangzása nem illett a csatorna „rock” imázsába. Azonban azt állítják, hogy amikor február közepén először látták a klipet – amely valószínűleg a legjobb klip volt, amit addig láttak – elkezdték átértékelni a dolgokat. Megfejelve a ténnyel, hogy a dal az MTV nélkül is egyetlen hét alatt a 23. helyről a hatodikra ugrott a Hot 100 slágerlistán, az MTV főnökök úgy döntöttek, hogy adniuk kell neki egy esélyt.

Az MTV – és Jackson – időzítése tökéletes volt. A Billie Jean március 1-jén debütált az MTV-n, mindössze négy nappal később pedig No. 1 lett a Hot 100 slágerlistán – több, mint két év óta az első tempós fekete dal, amely elérte ezt. Ezzel egy időben a Billie Jean által adott lendület volt az, ami végre felhúzta a Thriller albumot az első helyre az album slágerlistán a listán eltöltött 10. hetében. De egy No. 1 kislemez és album még csak a kezdet volt mind Jackson, mind pedig az MTV számára.

Az, hogy felvették Jackson Billie Jean videóját, majd két héttel később a Beat It-et a programba legalább annyira növelte a videó klip csatorna vonzerejét, mint amennyire az MTV növelte Michael Jacksonét. Az MTV már addig is a pop univerzum fehér középpontja volt, de csak akkor találtak rá az igazi sztárjukra, amikor elkezdték játszani Michael Jacksont. Az az ötlet, hogy a világ legnépszerűbb popsztárját mutogassák a TV-ben egész nap – mert két klip között nem kellett túl sokat várni arra, hogy feltűnjön Michael – még inkább közbeszéd tárgyává tette a csatornát, mint amennyire korábban volt. Az új nézők azért nézték az MTV-t, mert hallották mennyire jók a Michael Jackson videók; ugyanakkor az MTV törzsközönségét is elámították a videók, amelyeket azzal a típusú zenével játszottak, amelyet elvileg nem kellene szeretniük – csakhogy kiderült, hogy mégis szeretik. Hogy egy modern kifejezést használjunk arra, hogy mi is történt akkor: az MTV és Michael Jackson egymást virágoztatta fel.

Jackson második MTV videója, a Beat It egy újabb mestermű volt, amely ötvözte az élő hang effekteket, igazi Los Angeles-i bandatagokat és egy olyan csoportos koreográfiát, amely később Jackson videóinak a védjegyévé vált. A Billie Jean videó azért volt nagy felfedezés, mert bemutatta Jackson előadásának a brilliáns mivoltát. A Beat It ugyanezt tette, de egyben új szintet állított fel magában a zenei videó készítésben is – sőt, ez lett a népszerűbb és elismertebb a két videó közül, annak ellenére, hogy a Billie Jean, mint dal nagyobb sláger volt. A Beat It rock hangzásával és Eddie van Halen gitár szólójával egy újabb lépést is képviselt Jackson mesteri tervében, hogy mindenkihez szóljon zenei határokat áthágva. El is érte ezt a célt azzal, hogy játszották a rock rádiók és ez újabb olyan rajongókat hozott Jacksonnak, akiket másképp nem vonzott volna a zenéje. (Ebben a tekintetben Michael Jacksont tulajdonképpen megelőzte a bátyja, Jermaine, aki 1982-ben Let Me Tickle Your Fancy című slágerében szerepeltette a Devo nevű new wave együttest, s ezzel szintén elérte, hogy néha játsszák a rock állomások.)

Aztán, amikor már nem tűnt lehetségesnek, hogy Jackson még nagyobbá váljon, ő azzá vált. Május 16-án miközben a Beat It az első helyen állt és a Billie Jean még mindig benne volt az első tízben, Michael először mutatta be a moonwalkot a Motown 25. évfordulójára rendezett televíziós műsorban az NBC-n. 47 millió amerikai kapcsolta be a televíziót azért, hogy lássa Michael Jackson első fellépését színpadon a Thriller megjelenése óta – sokan közülük még nem rendelkeztek kábel televízióval, így nem láthatták Jackson videóit az MTV-n. Az az előadás, amit Jackson ott nyújtott tovább lendítette a karrierjét a sztratoszférába.

Egy teljes évvel a Thriller megjelenése után, a rekordot felállító hét Top 10-es sláger és számtalan az album slágerlista No. 1 pozíciójában eltöltött hét után, amivel az album minden idők legnagyobb példányszámban elkelt albumává vált, Jacksonnak volt még egy trükk az ingujjában: december 2-án bemutatta csaknem 14 perces, John Landis által rendezett videóját az album címadó dalához. Azonnal úgy ismerték el, mint a valaha készített talán legjobb zenei videót és ez újraindította a Michael-mániát. A rövid film megjelent kereskedelmi forgalomban videókazettán és a videó slágerlista élére ugrott, majd minden idők legnagyobb példányszámban elkelt zenei videójává vált. Közben a Thriller album, amely csaknem hat hónappal korábban kiesett a No. 1 pozícióból, ismét visszaugrott az első helyre, éppen időben karácsonyra és ott is maradt még sokáig az új esztendőben. A Grammy közvetítése két hónappal később, amelyen Jackson nyolc díjat nyert, a formális megkoronázásaként szolgált, mint a Pop Királya, bár addigra ez a tény már nyilvánvaló volt.

De a Thriller öröksége túlmutat a saját eladási adatain és díjain. Amint az MTV sikerre talált Michael Jacksonnal, más fekete előadók is gyorsan megjelentek a programjában. Ez a fejlemény önmagában arra kényszerítette a pop rádiókat, hogy ismét felvegyék a kínálatukba a fekete zenét: végül is a pop rajongók most már hozzászoktak ahhoz, hogy fekete és fehér művészeket lássanak ugyanazon a videó csatornán, s ugyanezt a kínálatot várták el a pop rádióktól. Már lehetetlen volt fenntartani az izolációt a közönség különféle szegmensei között. Maga a tömegekhez szóló Top 40 rádió is visszatért ennek a szeizmikus méretű változásnak köszönhetően. 1983-ban Philadelphiában indult, majd gyorsan elterjedt az országban az, hogy minden városban egy vagy több FM rádióállomás átváltott Top 40 zenére és ezek közül sokan az élre álltak hallgatottságban miközben az MTV által népszerűsített zenét játszották – fiatal rockot és fekete slágereket.

A Thriller korában a fekete zene diadalmasan tért vissza a pop slágerlistákra. Ha 1982 volt a műfaj mélypontja a populáris sikerek tekintetében, akkor 1985-re a Billboard Hot 100 lista slágereinek több, mint harmada a fekete rádióktól eredt. Még Prince 1999 kislemeze is, amelyet 1982-ben, amikor először megjelent kizártak a pop rádiókból, újra megjelent 1983 közepén és megkésett MTV szereplése nyomán nagy pop rádió siker lett második nekifutásra. Így – olyan módon, amit kevés történész értékel eléggé – a Michael Jackson/MTV csapat figyelemreméltóan progresszív erővé vált és segített egy széttöredezett pop kultúra újraintegrálásában a Reagan korszak hajnalán. A fekete zene visszatért a fősodrás középpontjába és a mai napig sosem került ki többé a rivaldafényből.

Mellékesen az MTV felemelkedése megpecsételte a country zene sorsát a pop világában. Az MTV előtt a country zene a ’70-es évek elejétől kezdve egyre erősebb lett a pop rádiókban, s népszerűsége 1981 nyarán hágott tetőpontjára, az Urban Cowboy őrület ideje alatt, éppen akkor, amikor az MTV elindult. Azon a nyáron átlagosan 11 country lemez volt a Billboard Hot 100 listán bármelyik adott héten. De az MTV kezdettől eldöntötte, hogy a country zene nem lesz része a programjának és innentől kezdve a pop rádiókban is hanyatlásnak indult a country szereplése. Hamarosan a country teljesen eltűnt a Hot 100-ból, s ez egy olyan dolog volt, ami korábban még sosem történt meg.

Minden rekordokat döntögető érdemével együtt ami engem igazán lenyűgöz az a tény, hogy Michael Jackson elérte, ami talán a legritkább bármilyen területen: miután több, mint egy évtizeden át abszolút nagy szupersztár volt, a saját területe csúcsán, biztos Hall of Fame szereplő stb., valahogy talált egy még magasabb fokozatot és hirtelen túllépett a puszta szupersztárságon is, újradefiniálva azt, hogy mennyire lehet nagy valaki ezen a területen. Próbálják meg elképzelni, hogy J.K. Rowling hirtelen kijön egy olyan könyvsorozattal, amely sokkal jobb és népszerűbb, mint a Harry Potter könyvek, s azok így puszta lábjegyzetté válnak a karrierjében – és akkor el tudják képzelni, hogy mit is ért el Michael Jackson a Thrillerrel.

A Newsweek mindössze hat hónappal korábbi jóslata, miszerint soha többé nem lesz tömegeket megmozgató szupersztár látványos kudarcot vallott és – egy időre – a rock problémái is megoldódtak.  Robert Christgau kijelentette, hogy 1984 volt a pop kislemezek legjobb éve a Beatle-mánia csúcspontja óta, s ezt a feltámadást a Top 40 rádió feltámadásának és az MTV integrálódásának tulajdonította. És ha még mindig lenne kétség afelől, hogy a Thriller tényleg egyesítette a pop közönség minden szegletét, érdemes megjegyezni, hogy megnyerte a „menőbb, mint te” Village Voice kritikusainak is a díját az év albuma kategóriában – a sok Grammy mellett.

Megjósolható volt, hogy Michael Jackson halála magával hozott olyan elmélkedéseket, amelyek szerint lehetetlen, hogy bárki megcsinálja még egyszer mindazt, amit ő. Nem sokkal Jackson halála után a New York Times szerkesztője azt írta: „A Mr. Jackson által elért sikerek szintjét gyakorlatilag lehetetlen elérnie a mai pop kultúra hőseinek és valószínűleg nem is lesz soha többé lehetséges.” A hasonlóság ezen megjegyzés és a Newsweek 1982-es helytelen jóslata között kísérteties. Az a vélekedés, hogy a feltételek soha többé nem lesznek adottak egy igazi tömeges, fenntarthatóan sikeres zenei momentumra, minimum rövidlátó.

Az online platformok sora ellenére, amelyek ismét egyre több széttöredező közönség szegmenst hoznak létre, ostobaság lenne az ellen fogadni, hogy egyszer valaki felemelkedhet és olyan viselkedést válthat ki a közönségből, amely elősegíti a különféle alcsoportok egységes felsorakozását valami új és fantasztikus mögött. Ezen kívül a popzene mindig a tömegek izgalmából élt; a közös kulturális érintőpontok iránti vágy úgy tűnik mélyen gyökerezik bennünk. Amire a Thriller megtanított minket az az, hogy a megfelelő sztár, a megfelelő termékkel és a megfelelő technológiai környezetben mindig képes lehet megmozgatni és egyesíteni mindnyájunkat.

Boldog 30. születésnapot, Thriller! Nem kérdés, hogy a következő nagy dobás már közeleg.