Valamennyi bejegyzés

Világszerte emlékeztek a héten Michael Jacksonra

A héten, június 25-én volt Michael Jackson halálának 10. évfordulója. A 2019-es év eddig számunkra sajnos a hazugságokkal telített Leaving Neverland árnyékában és a média hozzá kapcsolódó, roppant egyoldalú lejárató kampányának jegyében telt, ezért kérdéses volt, hogy ez hogyan fogja a június 25-ei megemlékezéseket befolyásolni.

Örömmel tapasztalhattuk, hogy ami a hétköznapi embereket illeti, a Michael iránti szeretet semmit sem csökkent. Azt a média is kénytelen-kelletlen elismerte cikkekben, hogy MJ zenéjének népeszerűsége nem csökkent, sőt inkább nőtt az elmúlt hónapokban. A Nielsen Music, amely a zenei eladások és streamelések statisztikai adataival foglalkozik, azt jelentette, hogy 2019 első félévében Michael zenéjét 41%-al többen streamelték, mint 2018 ugyanezen időszakában. Mindezt annak ellenére, hogy a fővonalas média egyes véleményvezérei (pl. Oprah Winfrey) megpróbálkoztak azzal, hogy elindítsanak egy “MuteMJ” (Némítsd el Michael Jacksont!) kampányt, ami azonban a visszájára sült el. Ahelyett, hogy Jackson zenéjének a népszerűsége csökkent volna, Oprah közösségi oldalai lettek tele felháborodott kommentekkel, lépten-nyomon emlékeztetve Oprah-t azon alapvető újságírói kötelességre, amit ő elmulasztott, nevezetesen  hogy egy ügyben (pláne egy ilyen ügyben, amely az egyik fél jó hírnevét sérti) mindkét felet meg kellene hallgatni.

Erről a kötelességről amúgy nemcsak Oprah, hanem a fővonalas média nagy része “elfeledkezett”. De ez az eufémisztikus megfogalmazás. Valójában nem is feledékenységről, hanem inkább cenzúráról van szó. Magam is tudok több olyan esetről, amikor a Leaving Neverlandet kritizáló cikkeket egész egyszerűen nem volt hajlandó leközölni a zömében magát “liberálisnak” tartó, nyugati fővonalas média. Olyan szerző cikkét dobták vissza például a Huffington Poston, aki egyetemi tanár és korábban több cikket is írt már nekik. Szeretett volna rávilágítani olyan jogokra, mint az ártatlanság vélelme, vagy hogy mielőtt igazságként fogadnánk el a televízióban egyoldalúan tálalt vádakat, azelőtt talán nem ártana bizonyítani, de legalábbis meghallgatni a vita másik oldalán felsorakoztatott érveket is, illetve az újságíróknak egy kicsit mélyebb kutatómunkát végezni annál, hogy a filmben elhangzottakat tényként szajkózzák vissza. Egy másik, a Leaving Neverlandet kritizáló cikket a megjelenése után néhány órával töröltek a liberális Daily Kos weboldalról, s a szerzőnek a mai napig adósak a magyarázattal, hogy miért.

Úgy tűnik nem azonnal tényként kezelni egy vádat a #MeToo-diktatúrában annyira radikális nézetnek számít, hogy még csak nem is vitába szállnak vele (ahogy egy valódi liberálishoz illene egyet nem értés esetén), hanem egyszerűen nem engedik leközölni (ahogy azt egy diktatórikus rendszerben csinálják a rendszerbe nem illeszkedő véleményekkel). Pedig egyelőre még ezeken az elveken (mindenki ártatlan, amíg nem bizonyosodik a bűnössége, a bizonyítás terhe a vádlón van, a megvádoltnak joga van szembenézni a vádlójával és megvédeni magát stb.) alapul a nyugati jogrend – bár ha a #MeToo-radikálisokon múlik, akkor lehet, hogy már nem sokáig.

Amit fent írtam túlzásnak hat? Márpedig ugyanerről a jelenségről számolt be Dr. Srini Pillay is, a Harvard Orvosi Egyetem professzora, akinek szintén volt véleménye Leaving Neverland ügyben, s történetesen az ő cikkét sem engedték leközölni egy általa itt meg nem nevezett tekintélyes lapban, mert nem illeszkedett a #MeToo fősodorba, nevezetesen, hogy minden vádlónak azonnal hinni kell és a vádjait tényként kezelni. Ha nem így teszel, akkor “áldozathibáztató” vagy. Ezzel az indokkal dobták vissza az ő cikkét is – az senkit ne zavarjon, hogy az egyáltalán nem került bizonyításra, hogy a két vádló valóban áldozat és nem mondjuk hamis vádló, akiket a megggazdagodás reménye hajt (súlyos millió dollárokra perelik ugyanis Jackson cégeit ezen vádakkal, amiről a filmben méltatlanul kevés szó esett, bár nem véletlenül). Pillay-nak azt mondták a lapnál, hogy manapság egy ilyen cikk “karrier-öngyilkosságnak” számít. Nesze neked nyugati szólásszabadság, véleményszabadság, sajtószabadság!

Személyes tapasztalat is van. Egy ismerős rajongót az Los Angeles Times kért fel egy interjúra a Leaving Neverland kapcsán. Állítólag, hogy bemutassák mit gondolnak a rajongók az egészről. Többen “összeültünk” a virtuális térben, hogy megvitassuk, hogy elfogadja-e a felkérést vagy sem. Azért a hezitálás, mert volt egy sejtésünk, hogy az érdeklődés nem teljesen őszinte – hogy nem a valódi párbeszéd és megismerés a cél, hanem egy olyan cikket szeretnének kerekíteni, amiben hülyének, őrültnek, elvakult fanatikusoknak állíthatják be az MJ-rajongókat. A gyanúnk ellenére úgy gondoltuk adunk a dolognak egy esélyt. Hátha mégis tisztességes cikket akarnak írni! Az interjúra felkért rajongóval előre átbeszéltük, hogy milyen érvekről, a bírósági anyagokból tényszerűen alátámasztható dolgokról beszéljen. A kb. félórás telefoninterjúban mindezeket el is mondta a riporter hölgynek (legyen itt megnevezve: Amy Kaufman), aki úgy tűnt figyel és jegyzetel. Mindebből aztán semmit nem jelentetett meg, úgyhogy az igazolódott be, amit előre sejtettünk. Az egész interjúból egyetlen semmitmondó, a szövegkörnyezetéből kiragadott és még át is alakított mondatot írt bele a cikkbe, majd inkább elment a Twitterre és onnan összeszedett néhány vérmesebb rajongói hozzászólást, hogy azzal pakolja tele a cikkét. Igen, a cél az volt, hogy hülye fanatikusoknak állítsa be az MJ-rajongókat, s ebbe a képbe a higgadt, tényekkel, bírósági dokumentumokkal alátámasztott interjú valahogy nem fért bele. Hozzáteszem, hogy ugyanez a riporter előtte egy halom a Leaving Neverlandet támogató cikket közölt, s interjút is készített a rendező Dan Reed-del, akinek persze minden szavát tisztességesen leközölte, s közben csontig be is nyalt neki. Ennyit az elfogulatlan, kiegyensúlyozott tájékoztatásról. S ez még csak nem is egy bulvárlap, hanem a “nagy” Los Angeles Times.

Egy másik rajongót, Danny Olivert a brit ITV This Morning című show-jában interjúvoltak meg. Előtte őt is próbálták behúzni a csőbe. Ragaszkodtak hozzá, hogy talpig Michael Jacksonnak öltözve adjon interjút – nyilván azért, hogy bohócot csináljanak belőle. Danny azonban túljárt az eszükön. Beleegyezett a dologba (mert tudta, hogy másképp nem interjúvolnák meg), majd aztán végül mégis “civilben” jelent meg – akkor már semmit nem tudtak tenni a műsor készítői, kénytelenek voltak így adásba engedni, s ebből végül ez az interjú született:

Kicsit talán elkalandoztam június 25-étől, de kontextusba szerettem volna helyezni azt. Ilyen média-ellenszélben érkeztünk ugyanis Michael halálának 10. évfordulójához. Nem tudthattuk előre, hogy a fenti körülmények milyen hatással lesznek a megemlékezésekre.

Nos, a hatás, amit én érzékeltem, hogy a korábbiaknál kevesebb celeb emlékezett meg MJ halálának évfordulójáról, így azok előtt szeretném megemelni a kalapomat, akik most is megtették, fittyet hányva a #MeToo-radikálisokra és a politikai korrektségre. Mint például Naomi Campbell vagy Darren Hayes (a Savage Garden énekese), Spike Lee, Wesley Snipes  vagy Kim Kardashian.

 

Ami sokkal fontosabb a celebeknél az, hogy a rajongók abszolút nem zavartatták magukat és világszerte rengetegen megjelentek különféle megemlékezéseken. Az alábbiakban ezekről közlök fotó-összeállítást.

Forest Lawn (a temető, ahol Michael nyugszik).

 

A magyar rajongók által küldött alkotás

 

Piros-fehér rózsák minden mennyiségben a One Rose for MJJ csapattól. Ebben a kampányban rózsákat lehet küldeni MJ sírjához minden évben. Korábban pirosakat, idén fehéreket is az ártatlanság szimbólumaként. Idén több, mint 18 000 szál rózsát rendeltek a rajongók a One Rose for MJJ kezdeményezésen keresztül – többet, mint eddig bármelyik évben (tavaly 8000 körül volt a  rendelt rózsák száma). A virágokat csak egy napig engedik a temetőben lenni a rend érdekében. Így a One Rose for MJJ csapat egy nap után különféle kórházaknak, nyugdíjas otthonoknak szállítja szét a rózsákat.

Los Angeles-ben szimpátiatüntetés MJ mellett:

A szimpátiatüntetésen Michael unokahúga, Brandi is részt vett (jobbra)

Michael csillaga a hollywoodi Hírességek sétányán

Budapest, Magyarország (Michael fájánál)

Moszkva, Oroszország

Tel Aviv, Izrael

London, Nagy-Britannia

Csengdu, Kína

Guangdzsu, Kína

Videók:

Magyar kommentárral:

Los Angeles-i szimpátiatüntetés

Madrid, Spanyolország

Moszkva, Oroszország

London, Nagy-Britannia

Hollywood, Hírességek sétánya

Kínai rap

Csengcsu, Kína

Morsang-sur-Orge, Franciaország (június 22.)

 

Bad (dal)

Bad (single)A Bad című dal Michael Jackson 1987-es Bad című albumának címadó dala, amely annak második kislemezeként jelent meg 1987. szeptember 7-én.

A dalt Michael 1986-ban írta. Eredetileg duettnek szánta Prince-szel, de végül is Prince nem fogadta el az ajánlatot.

„Prince erős, hihetetlen tehetség. Őt és Michaelt őszinte kapcsolat kötötte össze. Még lógtak is együtt párszor. Közismert, hogy a Bad című dal eredetileg egy duett lett volna Michaellel és Prince-szel. De amint tudják sosem jött össze. Amikor Prince elhagyta a stúdiót, miután dolgoztunk a Bad-en, úgy döntött, hogy kiszáll. Elhagyta a kontroll szobát, majd visszafordult és azt mondta: „Ne aggódjatok, ez a lemez nélkülem is nagy siker lesz.” [1] – emlékezett vissza Michael hangmérnöke, Bruce Swedien.

Alan Leeds, Prince egykori turnémenedzsere: „Az a helyzet, hogy amikor Michael eljött Prince-hez és meg akarta vele csinálni a Bad-et az nagyon felbosszantotta Prince-t. Azt mondta: „Oh, le akar alázni lemezen. Azt hiszi bolond vagyok?” Nem tudott elvonatkoztatni egy kicsit magától és észrevenni, hogy ebből valószínűleg mindketten profitáltak volna. Azonban ez mindig is Michael videója lett volna, amiben Prince csak egy vendég. Ez megmutatta mivé nem válhat ez a kapcsolat. Olyanok voltak, mint Ali és Fraizer. És a média nem tudott betelni azzal, hogy egymással szembeállítsa ezt a két srácot.” [1] 

Maga Prince egy 1997-es interjúban ezt mondta: “A dal első sora ‘Your butt is mine’ (‘Enyém a segged’ – a ford.). Azt mondtam: ezt ki fogja énekelni kinek? Mert az tuti, hogy te nem fogod nekem. És az is tuti, hogy én nem fogom neked. Szóval máris van egy problémánk.”

A dal címe magyarul szó szerint azt jelenti, hogy “rossz”, de az amerikai szlengben használják olyan olyan jelentéssel is, hogy “menő”, “vagány”, “cool” – ebben a dalban is így kell érteni.

Moonwalk című önéletrajzában Michael így írt a dalról: “A Bad című dal az utcáról szól. Egy rossz környezetben nevelkedő fiú története, aki elkerül egy magániskolába. Amikor az iskolai szünetben hazajön, a környékbeli kölykök állandóan piszkálják. A fiú ezt énekli: “I’m bad, you’re bad, who’s bad, who’s the best?” Azt mondja, hogy amikor erős vagy és jó, akkor vagy “bad”.” [2]

Egy interjúban, amit az Ebony/Jet-nek adott 1987-ben Michael elmondta, hogy a dal egy igaz történeten alapul, amelyről egy újságban olvasott. Ez a történet egy fiúról szólt, aki a gettóból indult és próbált valamit kezdeni az életével. Elment iskolába vidékre, de amikor a szünetben hazajött a barátai féltékenyek lettek rá és megölték.

Edmund Perry

Edmund Perry

Az igaz történetben szereplő fiú neve Edmund Perry volt, bár Michael nem pontosan adta vissza a történetét a fent hivatkozott interjúban, ugyanis a valóságban az akkor 17 éves Perry-t nem a barátai ölték meg, hanem egy civil ruhás rendőr, amikor ő és a testvére megpróbálták kirabolni Harlemben 1985. június 12-én. Később a bíróság önvédelemnek minősítette a rendőr tettét. Az eset azért vetett nagy hullámokat az amerikai médiában, mert kiderült, hogy Perry az ország egyik legjobb nevű iskolájának, a Phillips Exeter Academy-nek éles eszű tanulója volt, aki ráadásul ösztöndíjat kapott a Stanford Egyetemre. Annak elemzésével, hogy mi vett rá egy ilyen jó képességű, szép kilátásokkal rendelkező fiút egy ilyen piti bűncselekmény elkövetésére könyvek, cikkek és még egy játékfilm is foglalkozott (Murder Without Motive: The Edmund Perry Story (1992)). Ezek szerint a gettóból származó, fekete Perry nem tudott beilleszkedni és nem találta a helyét a főleg fehér diákok által látogatott elit iskolában, de már otthon, Harlemben sem. Utolsó évére tanulmányai leromlottak, sőt kábítószerhez nyúlt, illetve kereskedett is azzal.

Ez tehát az eredeti történet, de a Bad ettől valamennyire elkanyarodik: a videó nem halállal, hanem megbékéléssel (bár nem teljes elfogadással) fejeződik be – és természetesen a zene és a tánc segít elhozni ezt a megbékélést.

Ehhez a dalhoz készült elsőként videó az album kislemezei közül. A rendezője Martin Scorsese,  a forgatókönyv írója Richard Price és játszik benne Wesley Snipes is, aki ekkor még pályafutása elején járt és ezzel a videóval tett szert szélesebb körű ismertségre. (Scorsese is megjelenik a videóban egy pillanatra – mégpedig úgy, hogy a falon lévő körözési plakáton az ő fotója látható.) A koreográfiát Michael Jackson Gregg Burge-dzsel és Jeffrey Daniellel készítette. Utóbbi elmondta, hogy a koreográfiát és a helyszínválasztást is inspirálta a West Side Story.

Michael Jeffrey Daniellel, Casper Canidate-tel és más táncosokkal egy New York-i szállodában dolgozik a koreográfián 1986 novemberében:

A zenetévék általában csak a kisfilm 4 perc 20 másodperc körüli zenés-táncos szegmensét szokták játszani, de az valójában egy hosszabb – kb. 17-18 perces – történet része.  Ebben Michael egy Daryl nevű fiút játszik, aki egy magániskolában eltöltött sikeres szemeszter után érkezik haza a gettóba. Daryl-t otthon üres ház fogadja és egy üzenet akkor is dolgozó édesanyjától (akinek Roberta Flack kölcsönözte a hangját). Daryl ezután régi barátaival lóg, köztük a hangadó Mini Max-szel (Wesley Snipes). A társalgás eleinte baráti, de aztán egyre feszültebbé válik, amikor a barátok látják, hogy Daryl mennyire megváltozott és különösen, hogy már nem szívesen vesz részt olyan pitiáner bűncselekményekben, amiket régebben elkövettek együtt. Hogy bebizonyítsa a haveroknak, hogy még mindig “bad” Daryl elmegy a bandával egy metróállomásra, hogy kiraboljanak valakit, de az utolsó pillanatban meggondolja magát és futni hagyja a kiszemelt áldozatot. Mini Max erre nekitámad Darylnek és azzal vádolja, hogy már nem “bad” és már nincs velük. Az addig fekete-fehér film itt vált át színessé és itt kezdődik el maga a dal egy dinamikus tánc koreográfia kíséretében. A dal végén látható acapella éneklést improvizálta Michael és csak annyit mondott a táncosoknak előre, hogy kövessék és énekeljék utána, amit énekel.

A forgatás helyszíne a Hoyt–Schermerhorn utcai metró megálló volt New York-ban. Érdekesség, hogy az 1978-as Wiz című film egyik jelenetét is itt forgatták – és ebben a filmben is játszott Michael mint Madárijesztő.

Michael a Badben használta először híres “shamone” kiáltását, ami a “come on”-nak egy kitekert változata. Eredetileg nem Michaeltől származik, hanem az R&B és gospel énekesnő, Mavis Staples “találmánya” (lásd: https://www.youtube.com/watch?v=y2D2TQve0ac).

A videóban többször is az ágyékához nyúl tánc közben – itt először a videói közül -, s ez sokakat meglepett, másokat felháborított. Meglepő azért volt mert addig a pontig Michael Jackson “biztonságos” volt Amerika számára. Jól nevelt, mélyen vallásos, udvarias, tisztelettudó. A Bad album azonban valamiféle emancipációt jelenthetett a számára. Nem sokkal a megjelenése előtt szakított a Jehova tanúival (nem lett hitetlen, de a szigorú vallási kontrollt – ami korábban például abban nyilvánult meg, hogy két ember a Jehova tanúitól mindig elkísérte mindenhová és figyelte, hogy betartja-e a vallási előírásokat – lerázta magáról), s talán az ágyékfogdosás is egyfajta jelképe vagy kifejeződése volt ennek az emancipációnak és lázadásnak.

Másrészről azonban a gesztusnak kulturális jelentése is van, amint arra Barbara Kaufmann tiszteletes rámutatott “Black and White and Proud” című 2010-es cikkében: “Ezek a gesztusok a megvetés olyan összetéveszthetetlen állásfoglalásai, amit csak a feketék vennének észre. A fehérek azt akarták, hogy a feketék legyenek csendesek, ne szaporodjanak, míg ők sok módszert alkalmaztak a népesség kontrolljára és bevetették az erőszakos fajkeverést azzal, hogy teherbe ejtettek fekete nőket, hogy világosítsák a bőrszínt. A fehérek megdöbbentek Michael Jackson „bohóckodásán”. Egyáltalán nem értették az üzenetet, mert nem nekik szánták. Lehet, hogy ez szándékos volt, mert ismerve Michael híres humorérzékét, bizonyára jót nevetett ezen.” [3]

Egyébiránt a videó kritikái elsősorban Michael megváltozott külsejét és a korábbiaknál világosabb bőrét célozták meg, úgy értelmezve azokat, hogy szándékosan távolodik el a gyökereitől (akkor még Michael nem tárta a világ elé bőrbetegségét a vitiligót), pedig maga a kisfilm és a dal témájában, koreográfiájában, tartalmában éppen az ellenkezőjét bizonyítja. Mások  úgy vélték Michael Jackson egyszerűen nem tud hiteles lenni, mint utcagyerek és kemény fiú – nem úgy mint például a gettókból származó rapperek -, hiszen mit tudhat ő a hétköznapi életről és pláne a gettók világáról? Ebben persze van igazság, de Michael vállalja, hogy egy szerepet játszik a filmben, s nem saját magát próbálja úgy eladni, mintha igaziból sok köze lenne a gettók világához. Ironikus módon egyébként éppen ezek a kritikák teszik hasonlóvá a filmbeli Darylhez, akinek a lojalitását a gyökereihez szintén azért kérdőjelezik meg a társai, mert feljebb jutott az átlagnál és mert kijutott a gettóból. Ilyen szempontból viszont nagyon is Michael története és élménye a Bad.

A Bad első helyet ért el az amerikai Billboard slágerlistán, akárcsak a világ számos más országában. Az Egyesült Királyságban a harmadik helyig jutott.

Az American Music Awardson elnyerte a Kedvenc soul/R&B kislemeznek járó díjat.

Koncerten Michael a Bad turnén és a Dangerous turné első szakaszában adta elő a dalt.

Weird Al Yankovic amerikai parodista Fat címmel parodizálta ki 1988-as Even Worse című albumán (az album címe is Michael Bad albumának címére utalás hiszen azt jelenti, hogy “még rosszabb”). Bizonyára Michaelnek is tetszett mert Yankovic utána szerepelt a Liberian Girl című dala videójában.

Moonwalker című filmjében maga Michael is kiparodizálta a videót Badder címmel. Ebben a verzióban gyerekek adják elő a dalt és a koreográfiát.

A dal hivatalosan megjelent változatai:

Album Version
Dub Version
A Capella
7″ Single Mix
Dance Remix Radio Edit
Extended Dance Mix (incl. False Fade)
Short Film End Credits Version (featured additional vocals)

Valamint 2012-ben a Bad 25 részeként megjelent további két hivatalos remix:

Bad Remix by Afrojack featuring Pitbull – DJ Buddha Edit
Bad Remix by Afrojack – Club Mix

Az eredeti kislemez B oldalára az I Can’t Help It című dal került, amely még az Off The Wall albumon jelent meg.

Még többet olvashatsz a dalról a Michael Jackson – Ember a zenében blogon: http://michaeljacksonemberazeneben.wordpress.com/2013/08/07/1-bad/

A videó teljes változata (sajnos csak két részben találtam meg a YouTube-on, egyben nem – és ez sem igazán teljes, mert a végéről hiányzik a stáblista amely alatt a dal Short Film End Credits verziója szól):

A rövidített változat, amelyet általában játszanak a zene televíziók:

Írta és komponálta: Michael Jackson
Producer: Quincy Jones, Michael Jackson (társ producer)
Hangszerelte: Michael Jackson, Christopher Currell, Quincy Jones (ritmus hangszerelés), Jerry Hey (fúvós hangszerelés), Michael Jackson (vokális hangszerelés)
A felvétel ideje: 1986-87
A felvétel helyszíne: Westlake Recording Studios (West Hollywood, Kalifornia)
Album: Bad

Stílus: pop, R&B, funk

Videó

Rendezte: Martin Scorsese
Koreográfia: Michael Jackson, Gregg Burge, Jeffrey Daniel

Legjobb helyezése a fontosabb slágerlistákon:

USA: 1.
Egyesült Királyság: 3.
Olaszország: 1.
Hollandia: 1.
Spanyolország: 1.
Új-Zéland: 2.
Franciaország: 4.
Németország: 4.
Ausztrália: 4.
Kanada: 5.

Forrás:

[1] Keith Murphy – Michael Jackson Vs. Prince: An Oral History (Vibe.com, 2011. június 25.) http://www.vibe.com/article/michael-jackson-vs-prince-oral-history
Magyar fordítása: https://michaeljacksonzene.wordpress.com/2013/08/02/michael-jackson-vs-prince-szobeli-tortenelem/

[2] Michael Jackson – Holdséta/Moonwalk (1988/2009)

[3] Rev. Barbara Kaufmann – Black and White and Proud (2010. december 24.)
http://thejamcafe-mjtpmagazine.presspublisher.org/issue/december-2010/article/black-and-white-and-proud

Joseph Vogel – Man in the Music (Sterling Publishing, New York, 2011)

Chris Cadman & Craig Halstead: Michael Jackson – For The Record (2nd edition) (2009)